Beethoven unokaöccse

(Egy készülő regény kezdete)

Fodor Géza emlékének

1. Asztalnál, Ágyban, Bécsben

„Elviselhetetlen!” – kiált Karl van Beethoven, hallgatja a felesége, Karoline, született Noske, írom én, olvassátok most Ti, dologtalan olvasók.

„Elviselhetetlen” – kiáltja most ismét Karl, Beethoven unokaöccse, és rácsap a bécsi ebédlőasztalra, miközben az immár üresre evett levesestányérjába bámulva hallgatja a felesége, Karoline, és vihogva a lányok, Maximilliana és Delphina; „egyszerűen elviselhetetlen, hogy egyesek, különösen, ha újságírók, ha már egyszer erre a förtelmes foglalkozásra esküdtek fel, mit meg nem engednek maguknak!, igen, és ezt meg is mondtam neki, tudjátok, hogy a nyelvekben mindig jó voltam, szóval és na, ráadásul angolul, angolul vágtam az arcába a véleményem, ha ő már nem tanult meg rendesen németül!”, üvölti Karl, írom én, és olvassátok most Ti, dologtalan kéjekben fetrengő olvasók.

„Elviselhetetlen” – mondja most ismét, csitultabb hangon, con sordino Karl van Beethoven, a kvietált alhadnagy Bécsben, miközben visszahúzza tenyerét az asztalról, idegesen végigtapogatja bajuszát, mintha az titokban leesett volna, keze poharára téved, iszik egy korty bordóit tétován, aztán int a magyar Joschkának, hogy adják be mihamarabb a sültet; „elviselhetetlen”, mondja ismét, már visszafogottabb hangon Karl van Beethoven, kissé félszegen körülnéz; „elviselhetetlen, hogy egyes újságírók, szóval és na, különösen, ha angolok, mit meg nem engedhetnek meg maguknak”, hallgatja a felesége, Karoline, és a lányok (akiket már előbb felsoroltam), és a fiuk, Georg, akit azonban csakis Zsorzsnak szabad hívni a családban és persze a Graben divatos cukrászdáiban, na meg a külváros züllöttebb kocsmáiban is, hiszen azokba is eljár (írom én), mi tagadás, azokban ugyancsak szerfölött otthonos.

„Elviselhetetlen és szégyenletes” – mondja ismét, most már csitultabban Karl van Beethoven, az egykori alhadnagy és későbbi horvátországi haszonbérlő, miközben visszahúzza kezét az asztalról, idegesen végigtapogatja bajuszát, mintha az titokban leesett volna, aztán egy bordói korty után int a magyar Joschkának, hogy adják be a sültet, és amikor az egykor oly délceg huszár utasítására a frissen kinevezett, kézilányból tíz nap alatt felszolgálóvá avanzsált magyar bögyöske elimbolyog a tállal az asztal körül, Karl ismét kissé félszegen körülnéz, és aztán tovább beszél, ha nem is túlzottan ingerült, de mindenféleképpen indignálódott, una corda (írom én) hangfekvésben: „Elviselhetetlen, hogy a zsurnaliszták, különösen az angol, ráadásul pipázó újságírók, miket meg nem engednek maguknak, egyszerűen tűrhetetlen!; gátlástalanul megbámulnak, odalépnek hozzád, még meg is érintenek, meg is tapogatnak, akárha valami kiállítási tárgy lennél, vagy fejszámoló pincsi, vagy mi, tudjátok, az a vörös kutya, akit tavaly láttunk Berlinben” – mondja Beethoven unokaöccse, a penzionált alhadnagy, hallgatja a felesége, az immár nem-szép asszony Karoline, és hallgatja a három gyerekük, a lányok és az egyetlen fiú, a gigerli Georg, aki nem sokat törődik az egésszel, az asztal alatt a húga, Delphina lábát nyomogatja, miközben tölt a gyümölcsös eau de vie-ből, míg a másik kezével jobb oldali szomszédját, a tízéves, rózsahabos ruhában álmodozó Maximilliánát birizgálja, a kishúg vihog, tapsol, ételt böfög vissza.

„Tűrhetetlen” – ragadja hirtelen most magához a szót a hervadt Karoline elegáns bécsi lakásuk gyertyákkal díszes ebédlőasztalánál, hallgatja meglepett bajusszal a férje, Karl van Beethoven, meg a gyerekeik, azaz a lányok, Maximilliana és Delphina, az utóbbi a kedvencük, már a neve miatt is, amit ők adtak neki, egy akkoriban Bécsben időző híres olasz természetjós tanácsára (írom én); továbbá Georg, a szűk családi körű ebédhez is makulátlan, szilvakék frakkot öltött gigerli fiú, bár ő a legkevésbé sem hallgatja, mert unja az anyja szavát, de un mást is, nagyon; „lásd be, hogy elvisel- hetetlen, hogy egy szót sem szólsz voltaképpen, locsogsz csupán, és semmi értelmeset nem beszélsz, lefetyelsz a bajszod alatt, egyre csak ismételgeted, hogy elviselhetetlen, és ez az, ami éppenséggel tűrhetetlen, szóval ez a karattyolás, mert bizonytalanságban hagysz minket, a családodat, csak kiabálsz, hadonászol, a Joschka azt sem tudja, mit csináljon a sülttel, vágja föl, ne vágja föl, vagy vágja a szemétbe, vágja ki, ki a szemétbe!; és Delphina sem érti az egészet, vagy éppenséggel ellenkezőleg, nagyon is érti, már látom, ahogy gúnyosan görbül a szája széle, és talán már valami szónoklatra készül ez a macskanyelvű kislányunk, lefitymál minket Delphina, le téged és engem, és persze nagy izgalmában Zsorzs is kétszer töltött a lélekmelegítőből magának, és a húgocskájával már csak azon spekulál, hogy elmehet-e ma vagy holnap?, nem is tudom, de mindenképpen valamikor este, ma vagy holnap este a Fritz Liszt koncertjére, a Redoutensaalba, és arról diskurálnak, sutyo- rognak szerintem, hogy adsz-e nekik pénzt a Redoutensaalra, ahol ez a hosszú hajú úgynevezett zseni persze többek közt az egykori nagybácsikád műveit adja elő, eljátssza állítólag azAppassionátát is, olvastam az újságban, és hát éppen ez az elviselhetetlen, legalábbis szerintem, de Te biztos nem erre értetted, szóval tűrhetetlen, hogy senki nem érti, hogy miről beszélsz voltaképpen, hát a nagybátyád azért mégis azért, szóval, hát az újság is ír róla, és akkor nem kellene így, de te tudod, illetőleg szerintem nem tudod, mert még a tavalyi Berlint is belekevered, holott a vörös kutyát tavaly előtt láttuk”, ömlik a szó a feleség, Karoline ideges torkából, hallgatja mindezt a gyönyörűen terített, virágdíszes és illatozó gyertyákkal megrakott ebédlőasztalnál helyet foglaló család, és még a folyton a haját tapogató magyar Joschka is hegyezi a fülét, miközben a tovaringó magyar, osztrákul egy kukkot sem értő bögyös kézilány farát szintén erősen lesi.

„Elviselhetetlen, mondod Te!” – mondja, nem, nem mondja, hanem megint kiáltja most Karl van Beethoven a felesége, az egykor nagyon is, de ma már nem-annyira-szép asszony Karoline irányába címezve forte kiáltását, de persze az egész asztaltársaságot átfogja tekintetével (írom én), miközben jelt ad a kissé zavarodottan tébláboló, de azért a fülét erősen hegyező, állandóan haja felé nyúlkáló magyar Joschkának, hogy nyugodtan szeletelheti a sültet, „szerinted elviselhetetlen, ha Joschka egy pillanatra nem tudja, hogy ki fogja felszeletelni a sültet, hogy ő vagy én fogom felszeletelni a pecsenyét, mintha a sült fölszeletelése olyan hatalmas, világrengető probléma lenne, nem is beszélve a tavalyi vörös, berlini kutyáról, miközben én valóban tűrhetetlen nyomásnak vagyok kitéve, és ami nekem elviselhetetlen, az nem feltétlenül elviselhetetlen nektek is, nem is szólva Joschkáról, elvégre én mégiscsak Beethoven rokona vagyok, az unokaöccse, ha nem feledkeztél volna el erről, és amikor bizonyos dolgok történnek vele, márpedig történnek, folyton történnek, most is itt van ez a fesztivál vagy mi, Bonnban, a szülőhelyén, szoboravatás és egyebek, erről biztosíthatlak, sajnos nagyon is történnek, állandóan történnek vele dolgok, ha úgy teszik, és ha tetszik, ha nem, ráadásul többnyire nem tetszik, legalábbis nekem nagyon nem tetszik, itt van ez a szobor például, és ha már ráadásul, akkor szabad legyen megjegyeznem, ráadásul többek között az ő öröksége jóvoltából ülünk ennél a szépen terített, gyertyás asztalnál, mi tagadás, szóval, ha mindezt észbe vesszük, akkor azoknak a fesztiváloknak történéseknek, szobormacerálásoknak, amelyek vele történnek, rám nézve is – és rátok nézve is, Delphina!, ne röhögj! – vannak bizonyos következményei, de ezek a konzekvenciák és különféle következmények mintegy családi jellegűek, bensőségesek, és éppen ezért tűrhetetlenek és elviselhetetlenek olykor a dolgok utcára vitele, – a dolgaink!, a közös dolgaink utcára hurcolása! ne röhögj, Zsorzs! –, mármint elviselhetetlen a dolgok helyzete, mint például ma délelőtt, az utcán, pontosabban a Grabenen, amikor egy németül – elismerem – elég jól, de azért mégis törve beszélő, alighanem angol, sőt, a kiejtése meg a szájában lógó büdös pipája alapján biztosan angol zsurnaliszta odalépett hozzám, mintha ezt minden további nélkül megengedhetné magának, és a hamarosan megkezdődő bonni Beethoven-ünnepségek meg a szobor felől kérdezősködött, hogy miért nem veszek részt rajtuk, mármint az úgynevezett fesztiválon, szoboravatás, a Ludwig van Beethovenről elnevezett gőzös vízrebocsátása, Liszt-koncert ott is, , és egyáltalán, és… és… – mais assez, hagyjuk a Liszt-koncerteket, hagyjuk a részleteket!”, folytatja immár egészen nyugodt és mintegy önmagát is csitítani akaró hangon Karl van Beethoven, és int az urával megértő pillantásokat váltó magyar, ámde osztrákul remekül értő Joschkának, aki odavakkant az éppen Joschka által nemrég felfedezett és azonnal felszolgálóvá kinevezett magyar és osztrákul alig értő bögyös cicának, hogy továbbviheti, mégpedig a kis úrnő, a cigányfürtös Delphina irányába a tálat.

„Elviselhetetlen” – mondja maga elé a cigányfürtös (gondolja a magyar Joschka, írom én), kormos szemű Delphina, „jól mondja, Anya, elviselhetetlen ez a gőzös lefetyelés” – mondja halkan a kamaszévei végén járó Delphina, nem hallja más, csak a mellette ülő bátyja, Georg, azaz Zsorzs (írom én), „most majd azzal jön az öreg, hogy lássuk a nyalánkságokat, de kibaszok vele…”

„Elviselhetetlenül” – mondja Johanna van Beethoven, született Johanna Riess, Caspar van Beethoven özvegye, nem hallgatja senki, maga elé mondja, a fejében mondja Johanna, nem hallgatja senki, nem látja senki, csak Ti, kukucskáló olvasók (írom én), „tűrhetetlenül, szinte elviselhetetlenül jó volt, amikor belém jött, és aztán még kétszer, vagy nem is tudom már, hányszor, fiatal vagyok még tehát, gondoltam, kellek még tehát, gondoltam, kívánatos vagyok még tehát, még mindig, és most is, copfosan, ebben a combig érő fekete, bíbor szalagos harisnyában, amit nem engedett, hogy levegyek, amúgy meztelen voltam, de ezt, ezt a virágos szalaggal díszített harisnyát, ezt magamon kellett hagynom, ez engem is felizgatott, cserébe én meg azt követeltem tőle, hogy csizmában tegyen magáévá, a halott férjem, a Caspar sosem hagyta, hogy meztelen legyek, mintha helyettem is szégyellte volna magát, pedig én nem nagyon szégyelltem magam, a Caspar mindig hálóingben jött belém, mindig teljes sötétben, eloltva az összes gyertyát, de ez a csizmás meg látni akart folyton, több gyertyát gyújtott mindig, hat meg nyolc gyertyát, látni akart az imbolygó fényben, látni, meztelenül és harisnyában, látni a combomat, és a mellemet, látni a hasamat és a seggemet, látni az ágyékomat a kunkori szőrökkel, látni a szememet, amikor belém jön, látni akart mindent, és cserébe végre én is láttam mindent, vámhivatalnok, de csizmában járt hozzám, erős bajuszban, nagyon szőrös volt a melle is, és tudtam, hogy buja vagyok, ha nem is szép, buja vagyok és amolyan igazi nyalánkság a férfiaknak, de sosem voltam szép, mint amilyen szép Ludovicám, a drága lány; nem volt szép az arcom, kissé szabálytalan, meg az orrom is nagy, a fenekem is, terebélyes a seggem, de csak rám vadultak mindig, alig bírtak magukkal, ha megráztam a sörényem, ha a szoknyám elsuhogott mellettük, súúúú”, gondolja és susogja maga elé az özvegy Johanna, augusztusban, Bécsben, nem hallgatja senki (írom én); „bevadult a férjem is, a Caspar, szerencsére már régen halott, kigúvadt a fiatal Caspar szeme és felduzzadt máshol, amikor másodszor látott az apám, a borkereskedő üzletében, meg akarta szerezni ezt a férfiaknak teremtett nyalánkságot, és már neki is döntött az egyik boroshordónak a pincében, az apám pincéjében, itt, Bécsben, úgy ledöntött, hogy azonnal teherbe estem, megfogant bennem Karlom, feleségül kellett vennie, nekem meg nem volt más választásom, hozzákényszerültem az erős ágyékú baromhoz, zenét tanított gyerekeknek, de ugyan mit értett a zenéhez Caspar, a bátyja értett a zenéhez, az értett hozzá, folyton az Éj Királynőjének nevezett, de hát süket volt, jajjaj!”, mondja maga elé az augusztusi bécsi éjszakában a második emeleti hálószobájában Johanna, Caspar van Beethoven öregedő özvegye, nem hallgatja senki;

„az Éj Királynőjének nevezett, még a bíróság előtt is a Caspar bátyja, így nevezett, és naná , hogy rám vadult rögtön ő is, ez persze értett a zenéhez, és ahogy meglátott, nem sokkal az esküvő után, már akkor is süket volt félig, és rám vadult, már amikor másodszor látott, rám indult, rám ez a süket bátyja a Casparnak, és aki akkor éjjel, amikor nálam járt a csizmás csődöröm, a vámházi ménem, ott állt kinn az utcán, szemébe húzott kalapban, izzó szivarral a kezében, és figyelte az ablakomat, nemcsak akkor éjjel, hanem előtte többször is, jaj!”, mondja maga elé az augusztusi bécsi éjszakában Johanna, nem hallja senki, (írom én); „hangosan felnyögtem, nemcsak a gyönyörtől, hanem mert reméltem, hogy meghallja az a másik is, ott kinn, a szemközti kapualjban, nyitva volt az ablak, meleg nyári éjszaka volt, nyögtem és kiáltottam, nagyon hangosan, hogy biztosan lehallatsszon a második emeletről, azt kiáltottam teli torokból, hogy: jajjajjaj!”, mondja most már öregen maga elé, hallja a fejében a gondolatait a hálószobájában, Bécsben Johanna van Beethoven, Karl van Beethoven édesanyja, nem hallgatja senki (írom én); „ugyanitt történt, ugyanitt volt, ugyanebben a szobában voltunk, ugyanebben a nyikorgó ágyban, amit a barom, de kétségkívül jóvérű Casparral kellett oly sokáig megosztanom, sohasem meztelenül, mindig teljes sötétben, mert a barom Caspar szemér- meskedett meg spórolt a gyertyával, ugyanitt és ebben fogant meg Ludovica is, feltehetően azon a gyertyafényes éjjelen jött a hasamba Ludovicám, a bosszú gyönyörűséges kislánya, akkor fogant meg a méhemben, amikor a tárva-nyitva álló, gyertyafényben úszó ablakok alatt ott állt, szemébe húzott kalappal, izzó szivarral kezében ott figyelt a vén bolond a kapualjban, én meg kiáltottam, nyögtem a lökések alatt, és nagyon reméltem, hogy teherbe ejt, és szerintem teherbe is ejtett, akkor spriccelte belém gyönyörűséges Ludovicámat, érzem, akkor történt, pedig előtte és utána is sokszor együtt voltam vele, jött, amikor csak tehette, jött éjjel, fényes csizmásan, virágcsokorral, pezsgővel és szagos, illatozó gyertyákkal, és miközben nyögtem és sikoltoztam, eszembe jutott, és ezen majdnem felnevettem, noha most a vámosom megfordított, hogy hátulról jöjjön belém, eszembe jutott, hogy hát süket, aki ott áll lent, süket, minek is kiáltozok én itten, hiszen nem hall egy árva hangot sem, süket, mint az ágyú, egy süket zeneszerző, micsoda vicc, és ezen csaknem felröhögtem, én, az Éj Királynője, de alighanem meg is tettem, mert a csizmás vámosom mögöttem hatalmasat vágott a fenekemre, és aztán még erősebben nyomott, még vadabbul szántott belém, reméltem, hogy teherbe ejt ez a csődör, és szerintem meg is tette, de ha nem hall az utcán ez a vén bolond, gondoltam, legalább hadd lásson valamit, ha már ekkora a fényözön, ha már ekkora az illatos gyertyafény, legalább lássa, amint remélhetőleg teherbe ejt ez a vadállat, lássa az imbolygó, szagos fényben, ha már elvette tőlem a gyermekemet, bírósági végzéssel elrabolta Karlomat, pedig nem is kellett neki, nem tudott mit kezdeni Karlommal, nem tudott mit kezdeni egy gyerekkel a süket, de gondoltam, a süket borissza hadd lássa, hogyan csinálunk helyette, a Karl helyett egy Ludovicát a sercegő gyertyák előtt és mögött, lássa a korhely süket, milyen látványosan csinálunk egy kislányt, csinálunk egy lányt, Ludwignak egy Ludovicát!, gondoltam félig röhögve, de csak visszafojtottan, mert féltem, hogy megint rávág a seggemre azzal a hatalmas tenyerével, de azért vágytam is arra, hogy ráhúzzon, jaj!”, gondolja most az ágyában éjjel az öreg Johanna van Beethoven, nem hallja senki (írom én), és most a sötét, gyertyátlan szobában kiugrik a nyikorgó ágyából, odarohan az ablakhoz, kinéz rajta, ki a második emeletről, kihajol mélyen a függöny két szárnya közül, ki a fűszeres illatú, ám gyertyátlan augusztusi éjszakába;

„akkor is így hajoltam ki, emlékszem”, mondja magában Johanna, nem hallgatja senki, csak Ti, kéjleső olvasók (írom én), „de akkor éjjel égtek az illatos gyertyák, ha már nem hallja, legalább lásson valamit a süket, lássa forró pompájában az Éj Királynőjét, gondoltam, és gyorsan kisiklottam a döfölés alól, felkaptam a köldökig érő kisingem, és a bíborszínű csokorral megkötött fekete harisnyámban odaszaladtam az ablakhoz, kihajoltam a fűszeres gyertyaillatú nyári éjszakába, ki a függönyök közül, láttam, hogy ott áll a vén bolond a szemközti kapualjba húzódva, és felfelé néz, fel hozzám, miközben szivarja fölizzik, és látva, hogy felfelé néz, előrehajoltam, úgy kínáltam föl a fenekemet társamnak, akinek tetszett a játék, combig érő hatalmas, fényes csizmájában már ott is termett mögöttem a vámosom, gyeplőként ragadta meg és csavarta csuklójára a copfom, dolgoztunk vadul, nyögtem és hörögtem, de ha nem hallott, most viszont látnia kellett mindent a süketnek ott lent, nem menekülhetett, hiszen süket volt, de vak nem, és látta a szagos gyertyák fényében megnőtt, összeakaszkodó árnyakat, és látta, hogyan kapaszkodom a párkányba, hogyan hajladozunk a függöny két szárnya között, a gyertyák előtt, és ekkor elöntött valami ismeretlen kéj, a bosszú kéje, jajjaj!”, mondja maga elé most az ablakon kihajolva, elhervadt kebleit feltárva Johanna, nem hallja senki, nem látja senki, kihalt a fűszeres nyári éjben elterülő bécsi utca (írom én), de mintha ez tévedés lenne mégis, mert mintha most Johanna azt látná, hogy valaki áll a szemközti kapualjban;

„jaj”, nyögi most félhangosan maga elé Johanna, nem hallgatja senki (írom én); „ne hozd vissza őt, Istenem, ő már régen halott, és jól is rohad a sírjában, jajjaj…” , mondja maga elé Johanna van Beethoven, noha nem hallgatja senki, és még jobban, mindkét hervadt keblét feltárva kihajol az ablakon, és immár egyre világosabban látja, hogy szemébe húzott kalapban, kockás felöltőben valaki valóban ott áll a szemközti kapualjban, és mintha valami gőzölögne vagy égne körülötte, de nem gőzölög és lángol semmi, csak a sötétben olykor felvöröslő pipája parázslik, abból kerengenek föl az illatos, hibátlan füstkarikák az augusztusi bécsi éjszakába, látja Johanna, Karl édesanyja, aki most már nem beszél, maga elé sem, magában sem, úgysem hallgatja senki, csak megint felnyög: „jajjaj!”

„Nyalánkságok!” – cuppant most Karl van Beethoven, az egykori horvátországi haszonbérlő és kiugrott alhadnagy az elegáns bécsi lakásában a virágokkal díszített, nappal is büszke derekú gyertyákkal megvilágított ebédlőjében, hallgatja a családja, a felesége, Karoline, a fia, Georg és a két lány, a szőkehabos picilány, a bohócarcú Maximilliana és a macskanyelvű Delphina, „hadd jöjjenek a nyalánkságok!”, mondja felcsillanó szemmel, meglátva a kompótos tálat a magyar bögyöske kezében a férfiereje teljében lévő, a határozottan fess bajszú Karl, Ludwig van Beethoven unokaöccse, aki a pecsenyéhez is előszeretettel fogyaszt gyümölcsbefőttet meg friss salátát, hallgatja az egész asztal, (írom én).

„Hát akkor basszál!” – mondja most suttogva Georg, hallgatja a cigányfürtű, kreolbőrű Delphina, „bassz ki az alhadnaggyal, de úgyse mersz, gyáva vagy te ahhoz”, súgja Georg a húga vérlázítóan kedves fülébe, hallja Delphina, nem hallja a magyar Joschka, noha rettentően fülel.

„Elviselhetetlen!” – kiáltja most hatalmasan Delphina, miközben ifjú tüdeje egész kalandos lendületével elfújja az előttük vagyis a gyerekek előtt álló három gyertyát, hallja az egész családja, a kompóttal nyalakodó, alig tízéves gyerek, a bohócarcú Maximilliana, az apja, Karl, az anyja, a hervadt Karoline, hallja a magyar Joschka, hallja és látja, de nem érti a bögyös kézilány, és hallja talán még a nyitott ablak alatt a kertben gereblyéző kertész is (írom én); „elviselhetetlen, mondjátok ti”, kiáltja cigányfürtjeit megrázva a szilvaajkú Delphina, la petite tzigane, ahogy a város aranyifjúsága nevezi; „és ezt mondom én is, mégpedig azt, hogy elviselhetetlen, de inkább azt mondom, hogy tűrhetetlen, hogy miket beszéltek, miféle úgynevezett nyalánkságokat fecsegtek össze-vissza, tűrhetetlen, hogy anya Fritznek nevezi Lisztet, holott mindenki tudja, hogy noha magyar, mint a Joschka, azért Franz a becsületes neve, és most éppen a világ legnagyobb zongoristazsenije, aki többek között Apa nagybátyjának a műveit is előadja ma este a Redoutensaalban, és egyébként, Anya, nem kell pénz a jegyekre, kaptam valakitől többet is ajándékba”, kiáltja Delphina, hallgatja a családja, mindenki ijedten hallgatja, de mindenekelőtt Georg, aki most nem tudja pontosan, hogy mi az igazság ebben a jegyügyben, hazudik-e a húgocskája, vagy tényleg megvannak-e a jegyek; „elviselhetetlen, hogy összevesztek a vörös pincsin, holott nem is vörös volt, hanem fehér, és nem Berlinben láttuk, hanem Münchenben, és nem egy éve és nem két évvel ezelőtt, hanem három hónapja”, emeli fel fenyegetően a villájára tűzött őszibarackot az áriája közben egyre jobban kipiruló arcú, cigányfürtjeit megrázó Delphina, miközben Georg számára nyilvánvalóan azzal küzd, hogy ki ne törjön belőle az egész ebédet maga alá temető kacagás, de aztán az immár a negyedik kupica gyümölcsös eau de vie-t magára köszöntő Zsorzs ugyancsak érzékeli, nem is szólva a magyar Joschká- ról, hogy kezd komolyra fordulni a dolog, mert imádott, macskanyelvű húga ekként folytatja:

„és tényleg megengedhetetlen és külön nyalánkság, hogy Apa idiótának és buta zsurnalisztának nevez egy végtelenül finom angol úriembert és zenerajongót, aki egyébként az utazgató rajongónak nevezi önmagát, és németül is folyton így mutatkozik be, és ez áll a névjegyén is: der reisende Enthusiast, így nevezi magát, ha nem tudnátok, de persze a Zsorzs tudja – ne vihogj, Zsorzs! –, hogy a berlini E. T. A. Hoffmann művei alapján nevezi így magát az angolunk, de te, Apa, sajnos nyilván még csak a nevét sem hallottad ennek az írónak, egyébként is szerfölött olvasatlan vagy, Apa, holott, amint hallom, régen még egyetemre is jártál, amint tudom, a nagybátyád, a Beethoven beíratott, de ez mintha nem is lenne, mert nem követed az eseményeket, Apa, noha a név, a neved kötelezne, pedig ez a Hoffmann, ez az Ernst Theodor Amadeus Hoffmann fényes regényt írt egy remekül író kandúrról, meg cikkeket a nagybátyád művészetéről, fényes regényt írt egy filozófus kandúrról meg az ördög elixíréjéről is, mert van Ördög, Apa, ha nem tudnád, van bizony, Isten meg nincs, apa, ha nem tudtad volna eddig, de ez a Hoffmann sajnos már régen meghalt Berlinben, ezúttal tényleg Berlinben, nem Münchenben, és a tőle, a Hoffmanntól nevet kölcsönzött angol, az utazgató zene- rajongó, aki Beethoven és Mozart nyomait kutatva már hetek óta itt tartózkodik Bécsben, és akivel a te Delphina lányod nem egyszer találkozott a Graben kávéházaiban, ő mesélte nekem, hogy a nagybátyád egykor beíratott az egyetemre, sokat mesélt rólatok, Apa, és ha már beszélgettünk a Grabenen, az Utazgató Rajongó ki is faggatott rólad, Apa, meg a családi viszonyainkról, és én örömmel meséltem neki, mert tiszteletben tartom a nagybátyád, Beethoven emlékét, noha már elavult zeneszerző, ez kétségtelen, nem kérdés, hogy ma már Franz Liszté a jövő, a romantikáé a jövő, Schumanné meg Liszté a jövő, meg a francia Berliozé, nem a Ludwigé, de akkor is tiszteletben tartom az emlékét, mert hát Liszt meg Schumann és a francia Berlioz is tiszteletben tartja, ápolja, és így tartja és ápolja ez a kurva művelt és rokonszenves angol is, aki már tegnap elutazott Bonnba, de őszinte vallomásaimért cserébe elutazása reggelén még megajándékozott két jeggyel a Redoutensaalba, a Franz Liszt-koncertre, aztán elutazott a Beethoven-emlékünnepségekre, a te nagybátyád tiszteletére rendezett fesztiválra, Bonnba, ahol, jól mondtad, majd a Franz Liszt is játszik, ott lesz a francia Berlioz is, és ezt azért nem ártana megbecsülnöd, elvégre mégis többek közt az ő, vagyis a süket nagybátyád hagyatékából lakunk ebben az elegáns, szép kertes házban, hiába mondtad az előbb, hogy megbecsülöd, a villát talán megbecsülöd, de nem becsülöd meg a nagybátyádat, olvasatlan vagy, pallérozás nélküli, te, az egykori egyetemista, és nem is akarsz a süket nagybátyádról hallani, és még az anyádról sem, szóba sem állnál vele, pedig ő is itt él velünk, itt Bécsben, az anyád, a Johanna, vagyis a nagyanyám is itt él velünk ebben a csodálatosan muzsikáló városban”, mondja egyre duruzsolóbb, egyre seherezádésabb hangon (írom én) a macskanyelvű Delphina, hallgatja csodálattal teli áhítattal a bátyja, Georg, hallgatja a mit sem értő, az őszibarackbefőttel csókolózó, bohócarcú Maximilliana, a hervadt anya, Karoline, és hallgatja még egy ideig Karl van Beethoven is, ám egyre riadtabban és feldúltabban néz maga elé, és a nyalánkságok fogyasztása helyett egyre csak a bajuszát tapogatja, miközben néha megrándul az arca, és még a magyar Joschka, a rettenetes ebéd végét előre megsejtő, a parókáját fogdosó tapasztalt Joschka is sűrűn váltogatja a lábát idegességében, csak a bögyös magyar kézilány néz cselédszemmel maga elé; „mindez elmondtam ennek a remek angolnak, aki megajándékozott a koncertjegyekkel, és aztán sajnálatos módon már tegnap elutazott Bonnba, vagyis Apa, te ma, azaz ma délelőtt aligha találkozhattál vele a Grabenen, szerintem tegnapelőtt szólított meg ez a bámulatosan művelt és kibaszottul olvasott angol, vagyis összekevered a délelőttöket, Apa, de megértelek, sok a dolgod, megértelek, a semmittevés nagyon sokat követel, Apa, de elismerem ugyanakkor, hogy valóban ott voltál ma délelőtt, láttalak ma délelőtt a Grabenen, és azt is láttam, Apa, hogy egy mesedrága virágcsokrot küldettél valakinek, továbbá egy nagy kosár nyalánkságot meg pezsgőt küldettél valakinek, pezsgőt és delikáteszt küldettél valakinek, ott álltam a épisserie bejáratával szemben, a szemközti ház kapualjában, és láttam miket rendeltél, Apa, valakinek, te nem láttál engem, és már akkor is meg akartam kérdezni, de gyorsan eltűntél, vagyis emiatt nem kérdezhettem meg, ám ezért most mindenki, az egész család előtt megkérdem, ugyan kinek küldetted Te ezt a nyalánkságokkal teli ajándékkosarat és virágot, kinek küldetted mindezt a csodát, Apa, kinek vásároltad mindezt, ugyan már, kinek, csak nem neki, de ez képtelenség, azért mégis megkérdem, csak nem neki küldetted mindezt a hódolatot, nem neki, ugye nem annak, akit évek óta rejtegetsz előlünk, csak nem neki küldetted a csoda-kosarat, csak nem neki, a világszép lánynak, gyönyörűséges féltestvérednek, Ludovicának?”; kérdi villogó szemmel a cigányos Delphina, hallgatja az egész családja és a teljes személyzet, de nem hallgatja az apja, az egykori alhadnagy, Karl van Beethoven, mert most felugrik a damaszttal és ezüsttel, valamint nymphenburgi porcelánnal terített ebédlőasztaltól, Delphina arcába löttyinti borospoharát, aztán rohanvást elhagyja ezt a virágokkal gazdagon ékesített ebédlőt, kirohan belőle, ki az előszobába, kirohan a kertbe, ki, tovább, rohan ki, tovább, és végül kirohan az utcára, rohan tovább, rohan, és noha szeretne (írom én), a világból azért mégsem rohan ki, de mindenesetre most kirohan az otthonából, összeakadó lábakkal most kirohan ebből az elegáns bécsi villából.

2. Asztalnál, Bécsben

Leckerbissen” – mondja félhangosan a magyar Joschka, hallja és érti, Karoline, Maximilliana, Delphina és Georg, hallja, de nem érti a bögyös kézilány, akinek a Magda Macska nevet adom, nem érti, noha a magyar Joschka éppen neki mondja, hogy a magyar Magda Macska végre megtanulja a német ételneveket.

3. Ágyban, Asztalnál, Bécsben, Bonnban

„Szívszorító!” – kiált fel Karl van Beethoven, hallgatja Giuditta, (írom én), és elnyúlik az ágyon.

„Szívszorító…” – mondja másodszor már halkan Karl, hallgatja Giuditta, miközben elnyúlik az ágyon, és odasimul a szeretőjéhez, akit olykor Ludovica néven szólít (írom én).

„Szívszorító” – mondja szívszorító, vagy annak szánt hangon a meztelen Karl az őt hallgató meztelen Giudittának, „legalábbis azt mondták, hogy szívszorító, akik ott álltak leesett állal és bámultak engem, és talán tényleg elszorult a szívük, amint vérző fejjel hevertem a földön, miközben a véletlenül arra járó és engem a földön felfedező fuvaros minden erejével azon volt, hogy fölemeljen és besegítsen valahogy a szánalmas, két gebe vontatta kordéjába…”

Poverino” – susogja kedvesen a néha Ludovica néven szólított Giuditta, hallgatja most Karl; „Szegénykém, ohimé, ismétli még suttogóbban és még kedvesebben az olasz lány, miközben fehér karja kinyúl az ágyból és nyakon ragadja a jeges vödörben álló pezsgős palackot, tölt, előbb Karlnak, aztán magának, és játékosan (írom én) összekoccintja a poharakat; „Szegénykém, te biztosan sokat, rettenetesen sokat szenvedtél akkor, milyen kár, hogy még nem ismertük egymást akkor, oh cielo…”

„Szegény” – mondja Karl, hallgatja az általa néha Ludovicának hívott Giuditta; „ és bizony, igazad van, édes”, sóhajtja Beethoven unokaöccse; „mert poverino voltam én akkor, és bizony szerencsét- lennek is tituláltak akkor a körben bámészkodók, szegény fiatalember, mondták, meg azt is, hogy szegény gyermek, de persze meg se mozdultak, és tétlenül nézték, amint a szerencsétlen fuvaros a még szerencsétlenebb fia segélyével odahurcol valahogy a nyomorúságos kordéjához, és megpróbál beemelni a hátul felhalmozott rönkfa közé, miközben én, bevallom édesem, még mindig görcsösen markoltam a pisztolyt, amellyel nem sokkal előbb a fejembe lőttem, fejbe lőttem magam, kétszer, édes Ludovicám”, bök kétszer a mutatóujjával a homlokára Karl; „kétszer, carissima mia, nyáron, augusztusban, erős melegben, ott kint, a várromoknál, de töltsél még egy pohárral, kedvesem, kellemesen hűsíti homlokom a pezsgő” mondja Karl, hallgatja Giuditta.

„Szívszorító!” – mondja most Anton Schindler, miközben nagyon kicsit kortyol a nagyon meg- felelően temperált búzasörből, hallgatja a meglehetősen zsúfolt, ámde igencsak barátságos vendég- fogadóban Carl Holz és egy Ismeretlen (írom én); „igen, szívszorító volt látni a Mi Mesterünket azokban a meleg napokban, bár oly forróak nem voltak, mint a mostaniak, maga, Holz persze emlékezhet, mindenre emlékezhet, és emlékszik is bizonyosan, pontosan emlékszik hiába vág olyan cinikus képet; szívszorító, szívrendítően, szívmozgatóan fatális napok!; igen!, így kiáltok, Holz!, és ne vágjon grimaszokat, fatális, voltaképpen árva napok!”, kiáltja Anton Schindler, miközben arcáról egy fehér kendővel törli le a verejtéket, hallgatja a legkevésbé sem grimaszoló vagy izzadó Holz meg egy szivarozó Ismeretlen (írom én); ,,Na, de a tárgyra!” – üvölti Anton Schindler; süvölti magasra csúszott, mutáló hangon, miközben erősen az asztalra vág és csap, hogy összecsörrennek és -zörrenek a poharak, és erre már odafülelnek nemcsak a pincérek, hanem a többi (az elbeszélésemben semmire kellő vagy legföljebb a statisztéria szerepét játszó) a levegőtlen kocsmában szinte fulladozó vendégek is, a máshol ülők, az ilyenek és az olyanok, többnyire olyanok, akik a nagyszabású Beethoven- ünnepekre érkeztek ide, Bonnba, angolok, franciák, bécsiek, páran olaszok, magyarok, zenészek, nem zenészek, érdeklődők, emberek.

„Szívszorító…” – mondja a szinte zsúfolásig tömött, agyonfüstölt vendéglőben ezúttal már kissé con sordino Schindler, vagyis Anton, aki a l’ami de Beethoven, még párizsi útjára csináltatott névjegyével vétette magát észre az itteni, bonni szállodájában, nem szólva langyos borravalóiról, minden alkalomra pengeélesre vasaltatott fekete pantallóiról, vakító ingmelleiről, a tükörré pucolt cipőkről, na meg szemüvege kígyóként megvillanó lencséiről (írom én, írta nagyjából hasonlóan Heine); „szívszorító volt, amint a Mi Mesterünk hírét vette a tragédiának, vagy pontosabban szólva a tragikus hírnek, még pontosabban a tragikus vagy tragikus kimenetelűvé válható, őrá, vagyis a Mi Mesterünkre és azt kell mondjam, ezzel egyidejűleg a művészetére nézve is tragikus vagy legalábbis súlyos, talán nem is egészen ellenőrizhető, azaz minden ellenőrizhető következményeknek fittyet hányó, bármiféle együttélés szabályoknak és illemnek szamárfület mutató eseményeknek; a tárgyra!; röviden és velősen szólva, szinte egy hetven éves aggastyán színét és árva elesettségét mutatta ekkor a Mi Mesterünk, mikor legnagyobb, még a későbbiekben végbe viendő muzikális tervei közepette megtudta a rettentő, önpusztító lövöldözést a romoknál, amikor értesült az önpusztító és értelmetlen, úgynevezett öngyilkos szándékú, valójában pusztán zsarolási célzatú, a nagybátyja és művészete ellen irányuló lövöldözésről ott kinn, Badenben, a középkori várromnál, amikor megtudta ezt a pimasz- ságot, ezt a lelkileg revolúciós hányavetiséget, igen, így mondom, hogy lélektanilag revolúciós kicsapongást, ne vigyorogjon, Holz!; na de elég, minek is beszélek, minek is, Magának meg ennek a sült bélszínként, vagy felőlem becsinált kappanként hallgató angolnak itt az asztalnál, a tárgyra végre!; legyen annyi elég, hetven vagy még annál is több éves roncsnak, egy öreg árvának tetszett a Mi Mesterünk akkoriban, érti, Holz, ugye, noha még alig ötvenöt telet számlált, mármint a Mi Mesterünk, de hát emlékszik Holz, hiába vág olyan titokzatos képet, bizonyosan emlékszik, és szerintem még feljegyzéseket is készített azokról a napokról, ahogy én Magát ismerem még feljegy- zéseket is készített, melyeket szerintem hamarosan publikálni is akar, amennyire ismerem a maga viszketeg véralkatát, folyton nyüzsögni vágyó temperamentumát, de persze ne feledje, hogy birtokomban vannak a beszélgető-füzetek, melyek esetleg éles, mondhatni égbekiáltó ellentmon- dásban vannak a maga ki tudja, miféle elfogultságról árulkodó feljegyzéseivel, na de elég, a tárgyra!”; mondja villogó szemüveglencsékkel, az arcát egy makulátlan selyemkendővel folyamatosan törölgető Anton, hallgatja Holz és ama szivarozó Ismeretlen, aki Schindler szerint angol, és aki a társaságban tört németséggel ugyan, de előszeretettel mutatja be magát az „Utazgató Rajongó” címen, névjegyére is ezt nyomtatta németül, és aki most azt figyeli, hogy a már korántsem fiatal, sőt inkább meg- roggyantnak tűnő (írom én), de azért aranyifjúsan öltözködő, fürtjeit valamely igen divatos fodrásszal bodoríttató Carl Holz miféle csettintgetések és kéjes sóhajokkal ízlelgeti és kortyolgatja az általa az Öregpincérrel együtt nagy összesúgások és horkantatások után kiválasztott bordóit.

„Nyalánkság…”– sóhajtja elégedetten hátra dőlve Holz, hallgatja Anton és az ismeretlen, az Utazgató Rajongó; „valódi, noha zavarosan nyúlós nyalánkság, amolyan törökméz az egész, amit előadott”, nyögi a székét kéjesen recsegtető Holz egy újabb csettintéssel, mely akkorát csattan, hogy az Öregpincér azonnal ott terem az asztaluknál, de Holz, az egykori hegedűs és államhivatalnok, egész pontosan adóügyi pénztárnok (írom én), egy fejedelmi mozdulattal útjára bocsátja az ősz Öreg- pincért, és székében hátradőlve, az asztali gyertyáról egy remek szivarra rágyújtva, ekként folytatja: „Nyalánkságok, Schindler, bizony, a bordói, a pezsgő, a tournedos a lá Rossini, a szivar, a nők, na meg természetesen a zene, még a Rossini-féle élveteg muzsika is, bizony, Schindler, mindezek nagyszerű édességek, az élet megfűszerezői, csodálatos adományai, na, nem Istennek adományai, Schindler, nem Isten mesés ajándékai mindezek, nemnemnem, Anton, hiszen Isten köztudottan nincs, Dieu n’existe pas, nem vágjon már olyan ecetes képet, Isten nincs, ez bizonyított tény, ámde Ördög talán van, ezen most nem fogok Magával vitázni, ha már azokban a forró, bár a mostaniakhoz képest inkább csak meleg augusztusi napokban nem tettem meg, bár sajnos korábban sokszor megtettem, hogy leálltam vitázni Magával, ami hiba volt, Anton, nem kérdés; de legyen bárhogyan is, odaadom Magának az Ördögöt is, mert bizony nagyon is vannak és léteznek, Isten és az Ördög nélkül is léteznek ezek a nyalánkságokaz élet feneketlen nyalánkságai, noha a Maga zavaros búzasöre nem tartozik közéjük, tudja, Anton?” – mondja Holz, az egykori hegedűs és adóellenőr, és orrával hatalmasakat szippantva a bordói felkerengő illatából; „de nem, maga Anton ezt nem tudja, nem hallott róla, vagy ha hallott róla, akkor nem érti, vagy ha érti, az esetben nem akarja érteni, és becsukja a fülét ilyenkor és süketet játszik; Maga süket volt, Anton egy Süket mellett, maga gyenge kis füles süket, halló süket, amolyan külső süket volt a világ legnagyobb Süketje, a világ legnagyobb belső Süketje mellett; Apropó, jön a Liszt-koncertre?, na látja ez tudja, ez az osztrák gyerek tudja, ez a külsőleg és belsőleg egyaránt nem süket gyerek tudja, mitől döglik a lány – nők és zene, nők és konyak, nők és kromatika, nők és oktávmenetek, tercmenetek meg kézkeresztezések és escargots á la bourguignonne meg egyéb nyalánkságok; igen, Schindler, ez volt a Mi Mesterünk szavajárása is, emlékszik, meg az unokaöcsikéje is folyton ezzel jött, vaníliaszósz meg őszibarackkompót, meggy- kompót, almakompót, de mindenekelőtt őszibarackkompót, botled peach, peach sauce”, szól oda most váratlanul Holz az Ismeretlennek, aki elégedetten bólogat; „nyalánkságok, Schindlerem, delicatessen; de mondja már, mi a tárgy?, ezt verklizi folyton, mint valami hülye ostinatót, mint a Mi Mesterünk, ahogy maga emlegeti folyton Ludwigot, az utolsó vonósnégyese scherzójában, emlékszik?, de ebből elég, mert most én kérdem, Anton, hogy emlékszik-e, emlékszik vajon a 50-szer vagy 51-szer megismételt kis motívumra?, persze hogy emlékszik, hiszen maga legalább kétszáz különféle zongora- kivonatot csinált már, kis hangyám, nemcsak a Mi Mesterünktől, hanem például Mozarttól is, és Maga másolás és kivonatolás közben nyilván megtébolyodott ettől az ötvenszeres ismétléstől, és nyilván le is beszélte volna a Mi Mesterünket erről, beírta volna az egyik beszélgetőfüzetbe, hogy ezt ne Mester, csak hát a Mi Mesterünk, ha zenéről volt szó köpött magára, Anton, igaz, köpött rám is, ilyenkor köpött mindenkire, és amúgy is köpött mindenre és mindenkire, kivéve az unokaöcsikéjét meg az unokaöcsikéje, a Karl, dúskeblű édes jó anyukáját, akit az Éj Királynőjének nevezett; na, ezekre nem köpött, ez tény, elgondolkozott már ezen, mon vieux?; viszont Maga meg azt nyaggatja folyton, hogy a tárgyra, jójó, Anton, jó, rendben, menjünk a tárgyra, na de mi a tárgy, mon excellent ami?” – mondja tovább (írom én) az egykori hegedűs, a rettenetes fülledtségben sem izzadó, ragyogó, virágokkal hímzett mellényben pompázó egykori adószedő, Carl Holz, és pár szép füstkarikát fúj a mennyezet felé a szivarból, miközben az ismeretlen elbűvölten bámulja, mármint nem a régi Beethoven-hegedűst és kottamásolót, hanem a füstkarikákat, és ekkor, Holz és feltehetően Anton számára teljesen váratlanul, ő is, vagyis az Utazgató Rajongó is előrántja angol szivartartóját (írom én), rágyújt és a Holzéhoz hasonlóan remek füstkarikákat kezd eregeti a terem mennyezete irányába, miközben – már amennyire a füstkarikák engedik – időről-időre beleír valamit a borjúbőrnek tetsző jegyzetfüzetecskéjébe.

„Szegény, ezt mondták, ezt suttogták” – mondja Karl, hallgatja Guiditta (írom én), és nagyot kortyol a jéghideg pezsgőből, és mielőtt lenyeli, szakértőre valló nyelvcsapásokkal megforgatja a szájában; „mert bármily rosszul voltam is, és ömlött belőlem a vér, vérben ázott a frakkom, meg az egyetemi vizsgára a híres nagybátyám által csináltatott sárga selyemnadrágom, és vöröslöttem magam is, szédültem, a fejem majd szétrepedt a fájdalomtól, a golyók nem voltak benne, gondolom, sőt biztosan nem, kétszer lőttem, édesem, kétszer, két pisztolyból, kis picsám, kétszer, na mindegy, szóval akármennyire rosszul voltam, félájultan azért hallottam, hogy azt suttogják, hogy milyen szegény ez a fiatalember; hát nem voltam még tizennyolc, ez tény, a vizsgáim előtt álltam, rettenetes vizsgák, filozófiavizsga, vallásfilozófia-vizsga, retorikavizsga, természetjog-vizsga, természetrajzvizsga, matematikavizsga, franciavizsga, görögvizsga, latinvizsga, asztrológiavizsga, gattopardo mio, vizsgák és vizsgák, és amikor ezt hallottam, szóval, hogy szegény fiatalember, borzasztóan elszégyelltem magam, és arra gondoltam, arra gondoltam, édesem…; na de elég mára ennyi, nem beszéljünk a múltról, inkább igyál te is még egyet, és aztán majd csókjaidra is igényt tartok meg egyebeidre is, ma sokáig lehetünk együtt, ügyes kis kínzólányom, Delphina koncertre megy és este, a feleségem meg régen nem számít, de hát ezt te is tudod, egyetlenem”, mondja Karl, hallgatja Giuditta, aki most felugrik és indulatosan felkapja a pongyoláját, és minden jel arra vall, hogy most kitörés következik, amolyan olaszos és erősen operás is talán ( írom én).

„Szegény, szegény… csak ezt ismételgeted” – mondja Giuditta, az olasz származású, de már gyermek- kora óta Bécsben élő luxus-szajha, hallgatja a szeretője, Karl van Beethoven (írom én); „szegény, meg szívszorító, csak ezt ismételgeted, come uno pappagallo, vizsga és vizsga, csak ezt tudod mondani egyfolytában, közben meg nem haladsz előre, csak toporogsz, mint azok az emberek körülötted a várromnál, de azt már nem mondod meg, hogyan kerültél oda arra a sétányra, hogyan szerezted a pisztolyt, vagyis a pisztolyokat, minek lőttél magadra, minek lőttél magadra kétszer is csődörkém, cavallo mio, szegény édesem, és azt is elárulhatnád egyszer, miért rettegsz úgy attól a hülye nevű, Delphina nevű lányodtól, akit legszívesebben szájon törölnék, na de hát nem érdekes, faszoskám, csak az érdekel, miért lőtted főbe magad, miért akartad eldobni magadtól a fiatal életed, hát még gyerek voltál akkoriban, cazzo mio, kiskamasz, és miért hallgattál eddig erről, miért nem beszéltél el mindent nekem, délutánjaid királynőjének?”, dorombolja most már kedvesen Giuditta, miközben meghúzza a selyem pongyola övét, hátraveti fekete sörényét, és odaül a kissé csalódottan és némileg durcásan betakaródzó Karl ágya szélére, megnyalja az ujját és így simítja végig, nyálazza be a férfi szemhéját, aztán meg enyhén beleharap Karl csontos vállába.

„Mert elviselhetetlen volt!” – kiáltja Karl, de aztán rögtön a bajsza felé kap, mintha az, mint valami vendéghaj, mondjuk, a magyar Joschkáé, váratlanul egyben leesett volna (hallgatja Giuditta, írom én), és aztán csitultabban folytatja: „mert elviselhetetlen volt ez az emlék, insostenibile, nem akartam tudni róla, sem tudni, sem beszélni, és ezért nem beszéltem neked sem erről, sem semmiről, ami a múlthoz köt, a gyerekkoromhoz, a neveltetésemhez, és éppen ezért is hatott rám olyan végzetesen ma délelőtt a Grabenen, amikor a neked szánt virágokat és nyalánkságokat elküldettem Demeltől, szóval ott a Grabenen az az angol újságíró, vagy mi, aki gátlástalanul megszólított, megtapogatta a vállamat, képzeld, hozzám ért!, megfogott!, anima mia, és hát képzeld, augusztus van, nemdebár?, és az angol érintésétől és kérdésétől azonnal eszembe jutott, hogy augusztus van és volt akkor is, és hát ma is augusztusban élünk, ráadásul az elején, na szóval akkor is augusztus volt, ha nem is ilyen rettentő hőség, mint most, de azért a bástyán éppen eléggé izzadtam, a hasam is háborgott, a gyomrom is rakoncátlankodott a tegnapi habzóbortól, a mellény zavart, a kalap zavart, a hasam zavart, a nyálam zavart, de a kedves szél akkor kijózanított, és éppen ezért gondoltam, teljesen józanul, noha előtte való nap berúgtam, édesem, kártyáztam és vesztettem és három palack pezsgőt nyakaltam, ráadásul nem is teljesen egyedül, bevallom, édesem, de immár tökéletesen józanul és megfontoltan és az úgynevezett családom és magam iránt is kedvesen gondoltam, hogy vége a dalnak, hogy nem élhetek tovább, mon ange, nincs értelme tovább semminek, letettem a földre a kalapom, levetettem a felsőkabátomat, kigomboltam a sárgán villogó mellényem, és elővettem a két hete a nagybátyámtól lopott meg a kártyán nyert pénzen vett pisztolyokat, mert kettő vettem magamhoz, mert biztosra akartam menni, mon petit chat, de amikor a bástya pereméről lenéztem a városra, arra a városra, azaz Bécsre, amelyben boldog voltam néha, és talán boldog is lehettem volna egyedül, a nagybátyám és az egész családom, vagyis az anyám és a meghalt, alig ismert apám nélkül, mert hát nyolcéves voltam, amikor meghalt az apám, a Caspar, édesem, szóval talán boldog is lehettem volna nélkülük, mert ahhoz, hogy boldog legyek, dolcissima, meg kellett volna szabaduljak a megmaradt, az elhalt és kiégett családom után megmaradt családomtól, elrugaszkodni a csonka- családtól; és erre nem volt más lehetőség, mint külföldre menni, elszökni Londonba vagy Párizsba vagy legalább egy német városba akartam menni tanulni, a boros Stuttgartba vagy Karlsruhéba, a Rajna vidékére, vagy legalább a sörös Münchenbe, de nem kaptam útlevelet, nem engedte a megmaradt családom, nem járult hozzá a csonka-családom, nem engedte az anyám, noha akkor már nem is laktam vele, különféle nevelőintézetekben laktam meg a nagybátyámnál, a híres zeneszerzőnél, Bécs istenénél, aki magához vett, ha éppen nem komponált valami nagy művet, de hát mindig valami nagy művet komponált, de az útlevelet és az elutazást nem engedte a nagybátyám, mert belepusztult volna a hiányomba, legalábbis mindig ezzel zsarolt, egyfolytában ezt mondogatta, hogy nélküled árva vagyok, Karlom, mon fils, ne menj el, je suis teljesen árva sansmon Karl, kiáltotta, miközben hozzám se szólt, csak a művein dolgozott egyfolytában, és ha nem, akkor a macskákat dobálta az ablakból, vagy kiszámolt a zacskóból hatvan szem bogyót a kávéhoz, mert szerinte csak hatvan szemből lehet jó kávét készíteni, eggyel több vagy kevesebb végzetes lehet, mondta, de hát még csak beszélni sem lehetett vele!, egyfolytában a beszélgető-füzeteibe kellett írnom, ő üvöltött és én meg némán írtam a fekete fedelű füzetekbe, hegyekben álltak a füzetek a lakásban, hegyekben, füzetek mindenütt, a zongorán, az asztalokon, a székeken, az ablakok összes peremén, füzetek! fekete füzetek! ” – kiáltja most Karl az ágyban, az olasz Giuditta kurvás, vörös, selyem ágyneműs ágyában, az agyon-nedvedzett lepedőn (írom én);

„árva voltam a családomban és a családomon kívül, picsa mia, de még árvább akartam lenni!, ezt akartam akkor, igen, ha már nem volt családom és senkim, mert az útlevél ügyében az anyám és a nagybátyám, a nagybátyámmal a gyámságomról szóló szakadatlan perben álló kurva anyám tökéletesen egyetértett!, akkor legyek még árvább és szabaduljak meg ettől a rettenetes családtól, ezt akartam, ami nem is volt család, édesem; összesuszterolt, rettenetes család, így kiáltott fel egyszer a nagybátyám, összetákolt család, így kiáltott fel, és közben rávágott a zongorájára, és akkor, ha már ő is így gondolja, gondoltam, akkor hadd menjek el előlük, hadd meneküljek el ettől az összesuszterolt, kontár módon összecsirizelt bandától külföldre, gondoltam akkoriban, dolcissima, de nem engedtek, ebben az anyám és a híres nagybátyám egy követ fújt, egy tálból cseresznyézett, nem hagytak elmenni, nem engedték, hogy elhagyjam ezt a szaros Bécset, mindez persze eszembe jutott ott a bástyán, a romok közt abban az ijesztő csendben, háborgó belekkel abban a marha melegben, amikor elővettem a pisztolyokat a romoknál, és lenéztem erre az összecsirizelt családdal megfertőzött szaros és mégis imádott Bécsre, ideláncoltak, bilincsbe vertek Bécsben, csak Holz támogatott,Carl Holz, a nagybátyám barátja, aki hegedűs volt, nem is rossz, a nagybátyám szerint elég jó hegedűs, bár ez röhej, édes, közröhej, hát a nagybátyám, akiről még te is bizonyosan hallottál, olyan híres, cara mia Giuditta, nem hallott semmit, ma azt beszélik és írják, hogy ő a világ legnagyobb zeneszerzője, de hát tökéletesen vagy majdnem tökéletesen süket volt, soha nem hallotta rendesen, hogyan hegedül Holz, hogyan is hallhatta volna egy süket zeneszerző, édes, hallottál már ilyet?”– kérdi röhögve Karl van Beethoven, és érzi, hogy vértolulása támad (írom én), hallgatja az olasz kurvája, Giuditta, és összenevetnek ők ketten most, és összekoccintják pezsgős poharaikat Karl van Beethoven mai második vértolulása fölött és ünnepére.

„Romlott, Holz, romlottság, perversité” – mondja a makulátlan ingmellű, kígyó szemüvegű (írom én) Anton Schindler Bonn egyik hangulatos, zenés, de most a fülledtségig tömött vendégfogadójában, aztán indulatosan meghúzza a búzasörét, letörli verejtékét, hallgatja az augusztusi hőségben egy csöppet sem izzadó, aranymellényes Holz meg a folyvást jegyzetelő Utazgató Rajongó; „romlottság, züllöttség, perverseness” – szól oda Schindler a jegyzetelő angolnak; „mindig, érti Holz?, hallja Carl?, mindig ez jutott magával kapcsolatban az eszembe, ha megláttam a Mi Mesterünk körül, az utcán, a lakásában, a Mi Mesterünk kocsmájában, a koncertjein, noha és ámbár az utóbbiakon Maga, Holz, elismerem, derekasan helyt állt a második pultnál, különösen az a-mollban írott kvartett bemuta- tóján a Vadember nevű, ebben a szörnyű nevű kocsmában, de ezt mondtam is akkoriban magának, és mondtam a Mi Mesterünknek is, hogy miért is ebben a rettenetes, tekés és biliárdos kocsmában kellett bemutatni a fenségesség és magasztosság eme csodálatos monumentumát, benne a felgyógyult beteg hálaénekével, ezzel a líd hangnemben elzengett áhítatos zene-költeménnyel, mondtam ezt, szóvá is tettem ezt a Mi Mesterünknek, és nem rejtettem véka alá a véleményemet azokban a súlyos napokban sem, amikor a kamasz pimaszság, az éretlenség dölyfössége egy, azaz – legyünk azért pontosak, ha már zenészek vagyunk! –; szóval akkor, amikor a gyermeteg arcátlanság két lövés, két félkottányi lövés formájában – mondhatni azért, hogy végre eljöjjön neki a koronás szünet, haha! – már-már revolúciósan felnőtt irányt vett ott, ott kint a romoknál, és amikor erősen felnőtt és züllött irányba lódult a gyermeki természetes szemtelenség a régi erődítmény romjainál, Badenben, ráadásul éppen a Mi Mesterünk kedvelt nyaralóhelyén, mintha csak a félig felnőtt, az éretlenséget nagyzolással és fennhéjázással elmaszkírozó pimaszság szándékosan akarta volna megszentségteleníteni ezt a Mi Mesterünk számára oly kedves és alkotóerejét mindig a legmagasabb szférákig emelő fürdőhelyet, a szellem eme csöndes, emberzsivajtól távoli, ámde a múzsáktól sűrűn és kedvvel látogatott asylumát – emlékszik Holz, emlékszik ezekre a napokra, do you remember?”

„Én emlékszem” – feleli Holz, de nem is válasz ez (írom én), inkább csak a dohányfüstös, zongora- hangokkal teli levegőbe szúrt kihívás, hallgatja Schindler, és az angol hallgatag, a jegyzetelő Utazgató Rajongó; „de Maga, Anton, nemigen emlékezhet, legalábbis első kézből, vagy első fülből – haha! – nem emlékezhet azokra a napokra, hiszen akkor éppen büntetésben volt, akkor éppen úgyszólván valamiféle koronás szünetes fegyelmezés alatt állt, ha már annyira ragaszkodik a degenerált zenei hasonlatokhoz, Schindler, és ha már, akkor nem akarna inkább zongorázni egyet?, ez a nyomorultul klimpírozó kocsmai zenész bizonyára szívesen átengedi magának a klaviatúrát, magának, aki köz- ismert klavírhuszár és még Hummel darabjait is prima vista játsza; na de a tárgyra, most én mondom, Anton, hogy a tárgyra, de én, magával ellentétben, meg is mondom, mi a tárgy, mégpedig az, hogy akkoriban ki volt rúgva, kedves Anton, maga akkor éppen száműzetése keserű kenyerét ette azokban a napokban, amikor a kis Karl eljátszotta a maga kis pöcsös játékait a pisztolyokkal, mert kettő volt neki, Anton, kettő, két harapós vipera, de erre persze maga nem emlékezhet, mert az ágyú-süket Ludwigunk, vagy ha úgy tetszik, a Mi Mesterünk, akkor éppen, azaz nem sokkal Karlunk kamaszos kilengései előtt kirúgta magát, Anton, maga akkor éppen, ahogy a Mi Mesterünk mondta, a Lumpen-Schindler volt, a Szar Antonio, ezt nem én mondom, meg ne sértődjön, rendeljen inkább még egy búzát, hiszen csak idézem a Mi Mesterünk szavajárását, emlékszik, nemde bár, Antonio?; he was in exile in thdays” – mondja Holz, és poharát az Utazgató Rajongó felé emeli, aki bólogat, és acélhegyű, nagyon modern (írom én) töltőtollával megint beír valamit a borjúbőr kötésűnek látszó sárga jegyzetfüzetébe, ám eközben a szivarjáról sem feledkezik meg, továbbra is fújja és fújja a Beethoven-szobor avatására érkező kíváncsiskodókkal és másokkal, úgymint zenészekkel, kiadókkal, impresszáriókkal, elszántan vállalkozó koloratúr-szopránokkal, kóristanőkkel, balett-cicákkal, hegedűsökkel, fagottosokkal, zongoristákkal, üstdobosokkal, kottamásolókkal és lapozókkal valamint Liszt-rajongókkal és kurvákkal telezsúfolt hangulatos és zenés vendégfogadó mennyezetére a cirkuszi tigrisek számára nyilván csábítóan átugorhatónak tűnő, tökéletesen kerek füstkarikákat.

4. Asztalnál, Bécsben 

„De hát mit akar voltaképpen Delphina?” – mondja maga elé a nyalánkságok romjai és a vörösborfoltok közt egyedül maradt Karoline, Karl van Beethoven már nem-szépasszony felesége, hallja, de nem érti kislánya, a tortából csokoládébajuszt kenő, a bohócarcocskáját a tejszínhab tükrében nézegető rózsahab-ruhás Maximilliana, hallja és érti a parókáját igazgató magyar Joschka (írom én), hallgatja, de nem érti a kézilány, Magda Macska, miközben kétségbeesetten a tálalónak támaszkodva, ezt mormolja maga elé: „Käsekuchen nach Omas Geheimrezept”.

A szöveg első fejezete, az ittenitől jelentősen eltérő formában megjelent a Műút című folyóirat 2008. novemberi számában.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.