Békés délután az otthonban

Az irodalmi és társadalmi havi lap nem véglegesen kiküldött New Jersey-i tudósítója szívén viseli a csekély területű, kilencmillió lakosú egyesült állam művészeti életét, ezért örömmel elegy izgalommal látogatott el a New Jersey-i Állami Szimfonikus Zenekar 2008/2009-es idénynyitó hangversenyére, melyre Morris megye székhelyén, Morristown városkában került sor.

Lépjünk be, kedves barátaim, a képzelet szárnyán a megyeszékhelyi színház-, illetve hangversenyterembe. Az intézmény egyszerű, dallamos nevet kapott: Community Theatre at Mayo Center for the Performing Arts – ezt a helyi suszterinasok is fütyülni fogják, talán már fütyülik is. Az első, ami szemünkbe ötlik, a népes közönség – nincs ebben semmi meglepő, rengetegen tipródnak az előtérben, miközben a pódium/színpad még üres. Állapítsuk meg közösen (a tudósító szívesen osztja meg a felelősséget másokkal) – ennyi nagyon öregnek tűnő embert (sog. vénséget) még nem láttunk napunk csillagjában. Zömük sportos öltözékben jött el. Valahogy fura volt, hogy ilyen sokan látszanak a hetvenes, nyolcvanas korosztály képviselőinek, miközben – pillantsunk gyorsan körbe, biztos ami biztos – tényleg nem a helyi idősek otthonában járunk. Az életkorukhoz hajlamos vagyok hozzáadni tíz évet, a közép-európainál kíméletesebb életmódjuk miatt, és akkor mindjárt jól konzervált nyolcvanasokról, kilencvenesekről beszélünk. Végül is milyen merítésre számítottam én szombat délután (szeptember 27.), amit itt matinénak hívnak? Ráadásul másként viselkedtek, mint amihez korábbi, az 1990-es években szerzett tapasztalataim alapján szoktam. Előadás közben figyeltek! Értsd: amíg játszott a zenekar, nem traccsoltak, nem ettek-ittak, nem telefonálgattak (nem fogadtak, sőt nem is kezdeményeztek telefonhívást), nem olvastak zörgő lapú újságot – pedig ezeket a tüneteket kivétel nélkül meg lehet tapasztalni a nyugati féltekén.

Aztán a székek. Egyik se nyikordult egész délután! Ez persze már nem a hallgatóság javára írandó. A Zeneakadémián elég, ha levegőt veszünk, máris nyikorog a teljes bal 12. sor. Úgy képzelem, hogy elvben a kárpitozott fémváz a legbiztosabb, Morristownban ilyenen ül a közönség, de Budapesten az is nyikorog. Az új, Soroksári úti hangversenytermet is azzal a tapasztalattal hagytam el Morristown kedvéért, hogy három és fél esztendő már kitermelt jó néhány nyikorgó jávorfa széket. Az Állami Színháztól egy órányira található Carnegie Hallban a helyzet megfelelő (erős négyest adunk rá), de nem ideális, New Jersey-ben azonban ezt a kérdést már megoldották.

Figyelmes, nem köhögő közönség (a tudósító, biztos, ami biztos, hazai Negróval felszerelve érkezett, vállalva a cukorka nevének gyanús csengése miatti kockázatokat), hallgatag székek – kiindulásnak ezt bármelyik muzsikus elfogadná. Gondolom, a közvetlen folytatást is, a tudósító mindenesetre elfogadta. Kipenderült egy előnyös alakján előnyös nadrágkosztümöt viselő, édes arcú, fölöttébb szemrevaló sötétnegro leányzó, mikrofonnal a kezében. Nem látszott még harmincnak sem, vagyis a tudósító mániája szerinti számítással innen van a negyvenen. Ahogy errefelé szokás, először bemutatkozott, de nem azt mondta, hogy Dóra vagyok a Szerencsekerékből, hanem hogy ő a Kelly Hall-Tompkins az első hegedűből. S miután köszöntött engem és az aggokat az új évad alkalmából, tartott egy kis ismertetőbe oltott védőbeszédet az első műsorszám mellett, asszociációkat, fogódzókat kínálva, hogy könnyebben fogadjam be a nálam fiatalabb, de már nem fiatal Michael Torke (Hogy ejtjük? Torrki!) 1985-ös opuszát, a Bright Blue Musicot. Kelly ezután elfoglalta helyét az első hegedű szólamában. Az biztos, hogy attól, amit a komponista – Wittgenstein nyomán – a műsorfüzetben írt, vöröset láttam; a darab ragyogó kékségét már sokkal jobban viseltem. A felvezető érezhetően az új közönség toborzását is céljául tűzte ki, de ezen a koncerten csak akkor lehetett volna eredményes, ha néhányan déd- és ükunokáikat is magukkal hozzák. Nem hozták.

Torke után következett a versenymű – most nyissa tágra fülét-szemét minden zenész, aki ezt olvassa. Beethoven C-dúr zongoraversenyét adta Dkflbvbh Jcrfhjdbx Atkmwvfy amerikai művész (szül. 1952, u. Vjcrdf) akinél kiegyensúlyozatlanabb zongorillát még sose hallott a tudósító, igaz, egyetlen fellépés nyomán törekszik méltánytalan általánosításra. Néha egészen nagyvonalú virtuozitás, hozzá meggyőző, mesélős értelmezés, máskor iskolás melléütésparádé még iskolásabb interpretációval, megint máskor szürke unalom, és a gyanú, hogy Oszkárovics már arra gondol, begyújtották-e otthon a szamovárt, s ha igen, nem hűl-e ki a csája, mire hazaér. A nyurga norvég karmester alig győzte a lépést tartani a sok impulzív (önkényes) gyorsítással, lassítással. Szünet után a Kiállítás képeit adták, teljesen elfogadhatóan, de a hangszerelési ünnep korántsem tündökölt teljes fényében. A legjobb magyar szimfonikus zenekaroknak fölösleges nyugtalankodniuk – a szilveszteri berlini, Rattle-féle Kiállítás képeihez pedig úgyse mérhető semmi (mezzo tv, 2007. december 31.).

De elvesztem a részletekben. A mellbevágó élményt ugyanis a szólóhangszer és a zenekar hangjának csodás aránya szerezte. Bármilyen (finom vagy csak ernyedt) zongorás piano tisztán átütött a zenekari tuttin keresztül is, azaz ennyire világosan még soha, sehol nem hallottam nagyzenekaron átszűrt zongorát. (Tudom, hallom: tudósítókám, járjá’ gyakrabban koncertba, és majd hallasz különbet is.) Kimondottan zavart, hogy nincs a közelemben a koncertmester komám, aki, amilyen gyakorlatias, egyrészt lelépte volna a távolságot a vonóskar, illetve a zongora között, megtaperolta volna a hangvetőkről lelógó textil izéket, és megkérdezte volna – vagy tán első látásra megmondja –, milyen anyagból is gyúrták azokat a hangvetőket. És akkor én is tudnám.

Az idősek megsüvegelése céljából még előadom, hogy természetesen senki sem vette igénybe a ruhatárat, már ha van egyáltalán ilyen a színházban, mert effélével ritkán kényeztetik el magukat az új világban. E helyett ki-ki kabátban maradt a jól hűtött nézőtéren, vagy ha levette a felső réteget, azt is folyton cígölte magával, és sokan még a botjukat is szorongatták közben. Igazán fessek voltak. Lehet, hogy mégis érdemes megöregedni?

Kategória: Archívum  |  Rovat: ÖV ALATT  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.