Fickók

Erdély

Fickó egy kis település a Mezőség szélén, Szászrégentől Maroshévíz irányában, férfiatlan, törpe, vájat, ilyesmi, egy eldugott pont, zsák, elhatároztam, hogy ismertté teszem.
Maros megyében található, 1970-ben különült el Magyarótól. Magyaró román neve Aluni, szász neve Haseldorf, ma községközpont, lakossága pedig vegyes, magyar és román. Fickó színmagyar, magyar falu, de már nem sokáig.
Menj fel a Főutcán, menj előre, templomot sem látsz, csupa udvar és ház, tömött fakerítés, az emberek babrálnak. Virágot szagolhatsz, erdei orchideát, feljebb a domb oldalán, az erdő mellett bokrok, narancssárga és sárkányzöld építmények deszkából, a méz illata csap meg, ide hordták fel a méhkaptárokat; kutyát, nyúzott bárányt találsz az udvarokban, hatalmas talpat, medvenyomot, peléket, rágcsálókat, később pedig egy magányos fakeresztet, majd több üres, elhagyott kalyibát.
Ha felérsz, mindjárt a bükkerdőben találod magad, pontosan három óra séta múltán.
A mezőkön és a patakok partján világos van, simán átlátható a táj, semmi különös nincs benne, ilyet bárki bármikor fest, még csak ügyes kezek sem kellenek hozzá. Először teljesen lényegtelennek hittem Fickó kivezető útját. De aztán a bükkös sötét, kiúttalan ösvénnyé válik, fent kacag a szél, lent mélyhangú a magány, lapul a gyökerek tövében. Tekergős úton haladsz, hatalmas traktornyomokban áll a vörösbarna esővíz. Ha ez nem tetszik, innen még van visszaút, Erdély lankáján vagyunk. Bár- mikor visszakeveredhetsz Tekére, Szászrégenbe vagy Besztercére, biztonságos helyekre, városokba, emberek közé. Látszólag ez a semmi, de a semmiben erő lakik, az unalom mondhatni egyáltalán nem semmi, gyúlékony anyag, alattomos érzés, most újra megfogjuk.

2.

Fickó az őt körbevevő városok szöges ellentéte. A város tele emberekkel, furcsán beszélő, mobilozó fiatalokkal, kiabáló cigányokkal, nevető és szédelgő románokkal, erőszakos, búsképű magyarokkal, ivással és tánccal. A városok fala erős, tornyok merednek az utazóra. Olyan masszívak, hogy a szászok egykor épített templomainak fala még most is egy mozdíthatatlan erődhöz hasonlít, és nem az Úr lakhelyéhez. Fickó, mint minden a környéken, változó terület. Nincs megállás, új szelek fújnak, semmi sem a régi már és semmin sem lepődünk meg. A lelkesítő, vadonatúj dolgok a szocializmussal együtt tűntek el. Most komorság, szitkozódás, hatalmas szerelem, szenvedélyek és még nagyobb utálat van. Az érzések kiszabadultak a palackból. Néhány ház talapzata, a fakerítések, az utcák kanyarulatai, a sár, a hátsó udvarok, a madártoll és a kakasok, a kikötött kecskék, a trágyahordás és a kocsmák, ezek régiek, vagyis épp olyanok, mint régen, de amúgy már semmi sem olyan. A pénz veszedelme ide is elért.
Az izgalom tehát nem a hegyekben lakik, ott csak félünk kicsit, mert hideg szél fúj, mikor fel- érünk. Hanem a faluban. De ott sem látszik csak úgy, meg kell keresni, le kell hozzá hajolni, kiásni, felszedni, belelátni. Mikor megtettünk egy tíz kilométeres gyalogtúrát a faluból, kiderült, hogy hiába tettük, mert nem láttuk meg a ?ible?t. A ?ible? a Lápos völgyéből látható, a Nagy-égett kő 1278 méteres, a Kékesnél csak egy kicsit magasabb csúcs. Nem is bántuk. Ez volt életem legalacsonyabb hegymászása, és a legtovább tartó. Semmi baj, visszafordultunk. Fickó lakói vártak minket a Magazinban. A magazin nem egészen italbolt, mert banánt, narancsot és kendőt, valamint labdát is lehet kapni. Egyébként, ha kérjük, kocsmaként üzemel. Sört árulnak, konyakot és esőkabátot.
A boltnak van egy kis terasza betonból, néhány faszék, azon ül a tehénpásztor, amíg az állatok átmennek a patakon, vagy ha valaki nem szeret állva inni, és menet közben nincs ideje fogyasztani, ide csücsül. De a szekérre is kiszolgálnak, a kendős eladó néni kiviszi a csíki sört, ha kéri a kocsis.
A szék lába persze törött, az asztalon faszenet égettek. Itt aztán lehet ismerkedni a lakossággal. Meg lehet tudni néhány titkot. Állva vagy ülve, mindegy. Tavasz van, indul az esküvői szezon. Mindenki erről beszél, teljesen kivannak az emberek, annyi esküvő lesz. Mi mosolygunk ezen, de jól megy fickóéknál, itt még hajlandóak házasodni a nők.
Ezek szerint marad a lakosság, van kedve a fiataloknak letelepedni, máshonnét elvándorolnak, Kolozsvárra, Bukarestbe mennek, számítógépeznek. Fickónak van még vonzereje. Máshol kiürülnek templomok, itt meg tavasztól kezdve minden szombaton esküvői istentisztelet van. Csakhogy milyen esküvő ám? Kiabálnak a kocsmavendégek. Hát nem érted, a bajt hozza csak ránk! A gyász biztos forgatókönyv szerint megy, de ezek az esküvők kiszámíthatatlanok! Fickó nemrég még színtiszta magyar lakosú településnek számított. A temetések a régi úton mennek, a református kertben kerítünk rá sort, mondja a sörhabos bajszú bácsi és átöleli a fiát, igaz fiam, ásunk jó pénzért. Csakhogy itt vannak az új emberek, az új fickók, kívülről. Helyigényes betelepülők. Megtudjuk, hogy az új fickók Európából érkeznek leánykérőbe, főleg románok, hétvégi házasok mindenfelől, Marosvásárhelyről, Kolozsvárról, néhány budapesti is itt maradt, mert talált egy nőt, hát persze hogy nincs kedve hazamenni a szmogba. Van egy német is, bolond. Fickó már nem a régi ám, csak úgy tűnik, nekünk átutazóknak süt a nap, de közben beborult a falu ege, vége a tradíciónak. A múlt szálait elvágták. A háttérben hatalmas háború indult a szerelem ellen. A falu lakosai összefognak és szándékukban áll hátráltatni a betelepülő idegeneket. Még hozzá úgy, hogy mindenféle akadályokat gördítenek eléjük. Nem adják el nekik a házat, és eltakarják a lányokat. Fiúruhába öltöztetik, vagyis egészen egyszerűen elfickósítják őket.
Fickó változik és ez a változás félelmetes!
Igen, igen, Fickó igazi üdülőfalu, képzeljük el, mondja Jankó, a méhek terelője, már az interneten is be lehet jelentkezni a panziókba. Épülnek a szállodák, tágul a tér. Nő a falu! Virtuális látogatásra is lehet ám ide jönni. Jankó bá’ nem igazán érti, mi ez, mire van a kapcsolat a külföldiekkel, csak a számon kérő arcokat látja, mikor megérkeznek reggelente a turisták. Álmosan, a hosszú úttól fél- részegen. Valamit képzeltek a monitor előtt rólunk, de mi nem azok vagyunk, mert mi nem vagyunk szőrös majmok. Azt hitték, itt minden ibolyaszagú. De Fickón állatszag van és még nyáron is van, hogy ködös az idő reggelente. Azt a Fickót sosem kapják meg, amit az interneten láttak, ettől néha idegesek, átjönnek a Magazinba, mivel nincs itt szupermarket, sört vesznek, na, mindjárt jobb kedvük lesz! Pedig a falu igenis fejlődőképes, csak nem mindig a jó úton halad, sajnos. Megtudjuk, hogy rendszeresen folynak túravezetések, szerencsére a közelben áll a Helikon Kör emlékhelye, a Kemények birtoka, az utóbbi években híressé vált Wass vezetéknevű írót falból eltemették itt a környéken, a pszichiátria kertjében, ezért hetente több busszal érkeznek az irodalmi zarándokok Budapestről, Debrecenből. Jól megy az ott! Wass miatt sokan adnak borravalót. Néha eltévednek és akkor erre jönnek, egyenesen a Magazin felé.

3.

Fickó nekünk nagyon tetszik. Fickó igazi mentsvár. Jó a Magazin teraszán üldögélni, innen belátni a pici falut. Amikor 1970-ben leváltak Magyaróról, ugyan megmaradt a közös Főutca, és kis ideig meg tudták tartani a magyarságot, a diktatúrában még ment valahogy, nehezen, de lehetséges volt, a régi nyelvet és a régi szokást őrizték, mint rokonság a menyasszonyt, mára ez a dolog végleg dugába dőlt. A demokrácia felszámolta a tiszta magyarságot. Egyre csak érkeznek a gyüttmentek, leragadnak és hígítanak. Idegenek, mindenhonnan, erről, arról. Fickón vége az önállósodásnak. Szerettek volna egy önálló magyar falut, örökre, úgy, hogy ez a világon egyszer s mindenkorra mindig így legyen. Ez volt a terv, de a tervnek vége. Akárkivel beszélünk, mind csak ezt mondják, ezt ismétlik: a házasság intézménye a ludas. A szabad szerelem a hibás. ? az oka mindennek. A lányok teszik tönkre a falut, mert szabadok. A lányok hülyék.

Régen ez nem így volt.
Az jobb volt?
Jobb.
Miért?
Mert el volt döntve minden előre.
De úgy nem jó szerelmesnek lenni.
Hát a szerelem, az nem is jó. A házasság legyen jó.
Akkor felesleges házasodni!
Jaj, dehogy, a házasság a jövő, abból lesz az új gazda.

Anya, lánya, s a keresztanyja érkezik a boltba, késő délután. Az anya a református kórus karvezetője. Szerelem témát firtatunk velük is. Megtudjuk, hogy az idén nyáron két nagy gond lesz a házasság- kötésekkel. Egy, hogy megint sok lesz, kettő, hogy sok vegyes lesz. A házasság fosztóképző, mondják a magukét. Itteni szokás szerint az ajándék minimum ötszáz lej az ifjú pár számára, s az összeg csakis felfelé kerekedhet. Ha valakit öt esküvőre hívnak, márpedig az idén minimum annyi lesz, amiben érdekeltek, akkor az már két és félezer. Számoljunk, a havi átlagkereset ezerkettőötven. Akár hogy is nézzük, az esküvői szezonon való részvétel kéthavi földmunkába kerül. Ez a három nő, aki itt áll előttünk, a fiatal, a középkorú és az idősebb keresztanya eléggé tart a keveredéstől. Illetve csak az idősebbek nagyszájúak, a fiatal lány lesüti a szemét. ? még azért nem tudja annyira, lehet…, azonnal lekiabálják, na, úgyse te döntöd el, nem értesz te ehhez. Igenis nagy baj jött ránk! Anya és kereszt- anya felhergelik egymást. Kiabálnak, visítanak. Kiöntik a sörüket. Aztán hallgatnak. Szomorúan veszik tudomásul, hogy betelepült tavaly nyáron négy román család, ezzel megtört a harmincöt éves hagyomány, négy vegyes házasság köttetett. De hát ez mért baj, kérdezzük komolyan. Mert nincs templomuk és nem beszélik a nyelvet.

Más nyelvet beszélnek.
Igen, de az nem jó nyelv.

Boróka 14 éves lehet, és elég sok fogalma lehet már arról, mi fán terem a szerelem, hiszen elpirul. És ha román fickót kíván majd, akkor mi lesz? Nem kapunk rá választ, mert fel sem merjük tenni a kérdést. Hallgatunk, mint a rossz riporter, hiszen együttérzésünket fejezzük ki. Így minden kivívott jogot elhazudunk a szánakozó, megértő gesztusainkkal. Hallgat Boróka is, de fejben már egy csinos, széles vállú, bukaresti, fekete hajú és fekete szemű fiúval kószálnak kézen fogva. A hatalmas uniós fővárosban, az Egyesülés sugárútján.

4.

Még aznap távozunk Fickóról, de a falu poros szellemét nem fújta el mellőlünk a hideg, tavaszi szél. A buszban ülő fickók kikövetelték az újabb üveg pálinkát. Másnap először Besztercére mentünk, Bistritzbe, aztán Cegőtelkére, Szaz Zegére. Besztercén románok és nem annyira az evangélikus szászok, Cegőtelkén református magyarok és hollandok vártak minket.

Zöldbe burkolóztak a bokrok, rózsaszínben és lilában rügyeztek a gyümölcsfák, láttuk még a szürkésfehér téli foltokat a Kelemen-havasokban. Csupa színes útjelző, minden uniós szabvány, új utak és táblák. A pásztorok foszforeszkáló mellényben haladtak az úton a nyáj mellett, nehogy egy autós nekik menjen, és talán azért is, hogy a bioturisták azonnal észrevegyék a birkáikat. Lám itt még van élet a mezőn, ökörrel szántják a domboldalt.

Éjszaka Tekén szálltunk meg, a Makai családnál, az idén ők szállásolták el az egész csapatot, aki nem fért be a családi panzióba, az a benzinkútnál aludt. A reggeli szalámis kenyér, tévépaprika és tea, persze sokkal jobb volt a panzióban, mint a kútnál.

Tekendorf völgyfalu, csendesen bújik meg a dombok közt, nyugalmas hely, mi mégis hangosak vagyunk. A Makai-család gondoskodó, megengedik, hogy éjszaka bulizzon a társaság, sőt hajnalban ételt és italt szolgálnak fel, közben mosolyognak. A konyhán, titokban sírdogálnak még kicsit. Másnap reggel mesélik, hogy tavaly leégett a panzió, a tetőt újra kellett ácsolni, még mindig nem heverték ki. Hatalmas könnyek futnak a vadonatúj padlókőre.

Reggel nagy a nyüzsgés Teke utcáin. Gyorsan lesétálom a falu határait, hátha látok valami érdekeset, de csak az tűnik fel, hogy minden rendben. Illetve mégsem. Azt látom, hogy mindenhol szemüveges, kendős nénik dolgoznak, rossz csizmában vagy bocskorban. Hajolnak, cipelnek, kocsit vezetnek, lovat ápolnak, mosnak és teregetnek. A fiatalok mobiloznak, intézkednek, az öreg pedig valahol, a templom mellett már a bárban álldogál. Tekén a BAR a központ, és oda csak a fickóknak van idejük elmenni. A nők ugyanis dolgoznak egész nap. Teke vásáros hely, szokva van itt a vendég, és el is kényeztetik. Kedvesek, útba igazítanak. Nem lökik föl az idegent. Három templom áll a helységben, mely háromszögben kimagaslik, az evangélikus, a római katolikus és az ortodox. Van egy kis református is, elbújva, a Magyar utcában, de azt el kellett dugni, a szászok ugyanis nem szerették a nyakas embereket. A szász gömbtornyú templom mellett van a férfibár, férfivendégekkel és csinos csapos lánnyal, semmi különös, a legtöbb kelet-európai községi kocsma ilyen, zajos, sötét és borszagú. Itt tanyáznak napközben a lovas kocsik és a kocsik gazdái, akik a környékből érkeztek, néhányan messzebbről, Moldvából, Bukovinából hozták az árut, a gyümölcsöt textilre cserélik, persze egyre kevesebb ilyen csere van. Mikor reggel elindulunk Besztercére, már tele van a Hauptplatz, bort is lehet cserélni, szőnyegre. A környéken kiváló a szőlőtermés. Kártyáznak, sakkoznak az árusok. Immár Beszterce-Naszód megyében robogunk. Borgó felé vesszük az irányt, a Mezőség legszélén vagyunk, Beszterce vidéken, körben suvadások, kopár dombok, földcsuszamlással. A Sajó folyik erre, és itt halad a híres Déda-Szeretfalva vasút 48 kilométeres vonala, melyet a suvadások miatt hatalmas munka volt megépíteni, 1941-ben és 1942-ben négy állomás hosszan alakították ki, és a kormányzó avatta fel. A dombok aljában sátoros cigányok mosakodnak a tegnapi esővízben, kibírják, mert délben kelnek és akkor már süt a tavaszi nap, melegedik a szél, megszárítja az arcukat. Ruhát mosnak. A sztyeppén át megyünk, ami az Alföld egyes vidékeire hasonlít, és a cigányok is magyarul beszélnek. Száraz vidék, olajzöld és kopár, mégis szívet melengető, ahogy a tavaszi virágok rátelepülnek. Egyszerre csak nagylátószögben az unalmas semmi terül el előttünk, ezt nevezném szépségnek. A suvadások ritka gyönyörűek. Az omló vakolat egyenesen az idő múlására figyelmeztet, a változás állandóságára. Lassú, ritmusos tempóban lehet haladni, csupa szemnyugtató dolog halad velünk. Az ablak mögött megáll a repedezett táj. Néhány dolgozó arc tűnik fel a dombokon. De csak ritkán. Vezetőnk, Z. meséli, hogy errefelé kevés a munka, s ha valakinek jut, meg kell becsülni. Vagyis addig kell húzni, amíg a gazda fizeti. Ezt ő sem tudta, mikor évekkel ezelőtt először járt itt, és a Makai családnál szállt meg. Segíteni akart, kipróbálni az itteni dolgozást. Elvállalta, hogy szőlőt kapál, és egy nap alatt készen is lett a rá bízott parcellával. Meg is haragudtak a helyiek, alkalmi munkatársai, mert ők ketten ugyanezt két teljes nap alatt szokták teljesíteni, kétnapi bérért. Szorgalmas csoport- vezetőnk így lett a munka ellensége. A Mezőségben aztán később megtanult takarékoskodni az idejével és a térrel. Besenyő felől kanyarodunk rá Besztercére. Messziről látni a több tíz méteres szász templomtornyot. (Pár nap múlva brutális körülmények között teljesen leég a torony.) A főutcán, a vastag falú és magas kapus szász házak elől közelítjük a templomot. Elhatározom, hogy akkor előbb itt is a fickók érdekelnek. Megnézzük DJ Zölddel a helyi felhozatalt. Beülünk néhány cukrászdába, kocsmába, bekanyarodunk a sikátorokba, bekéredzkedünk a hátsó udvarokba. Ugyanaz, mint Kolozsváron. Besztercén globalizáltak a fickók, a szászok pedig mind egy szálig eltűntek, és itt nincsenek újdon- sült saxonék sem, mint Szebenben vagy Segesváron. Ide nem kell annyira az új identitás. A besztercei fickók ékszert hordanak, fülbevalót válogatnak a pántos izompóló színéhez, szőrtelen hasukat mutogatják, neon a farmerük, emósok. Freudi, társaságunk tudatalatti figurája itt tényleg jól érezheti magát, a bioétkezés társasági téma, és a szerelem szabados felfogású, ritka madár az uniószkepticizmus. Van olyan díva, aki zászlós pólóban feszít a magazinban és a butikok gumibabáin is látni uniós colort. A templomkaput átlépve mégis illik ráhúzni a meztelen hasra egy hosszabb inget, s az sem baj, ha nem feszül a fenekünkön a rózsaszín nadrág, a farok alsónadrágban rejtőzik, a lányokon diszkrét a melltartó. Márpedig Beszterce ékköve még mindig nem a hamburgeres sütöde neonrózsa- szín épülete, és nem is a balkáni, szűk, szagos sikátor a BMW terepjárókkal, hanem az evangélikus templom. A templomba belépve igencsak meglepődünk. Tornya 76 méter magas, több száz éve áll, Európa egyik legnagyobb evangélikus háza üres, mint egy elhagyott sírkamra. Gömbbel és rózsával készült. Óriásnövése lenyűgöző, ugyanakkor félelmet kelt, riadalmat idéz, üressége, elhagyatottsága pedig csak fokozza ezt. Itt nincs senki, ide nem jár senki, itt csak az Úr van. Der Herr és a vastag, csupasz falak. Egy meztelen, kendőzetlen isten. Egy néni nyitja ki kérésünkre a kaput, magyarul és németül is beszél. Fagyos, hideg van odabent. A Heiliger Vater, Heiliger Herr, Heiliger Gott feliratú padok szorosan össze vannak tolva, nem is lehet leülni, állva hallgatjuk az idegenvezetést. A pad rojtos bársonyán ezt olvassuk:

Seid Väter des Wortes und nicht Hörer allein.
Ne csak hallgasd, tedd is az úr szavát.

Az oltáron ez áll:

Der Herr wird uns erboren, denn er ist unser Gott.
Urunk szül minket, hiszen ő a mi istenünk.

A Luther-Biblia mondatait a padok véseteiről követhetjük tovább, a feliratok igazi labirintust képeznek az egykor hívő családok hűlt helyén. A szöveg mellett családi címerek és ajándékozók, a templom építői, adományok. Régi és mai segítség Németországból, a példabeszédekre pedig szabályosan rálógnak a szőnyegek. Másik nagy meglepetése a templomnak éppen ez a szőnyeghalom. A rongyok az emeleti erkélyeken lógnak, eredetileg olyan ajándékok, melyeket a szász családok hoztak a templomba. Távolból fakónak tűnnek, de ha közelebb megyünk, csodálatosak és több színben pompáznak, bukovinai kékben, angyalsárgában és tűzpirosban, vérvörösben, rózsaszínben, szőttesek. Anyaguk jó erős és mintájuk megfejtésre vár. Többségük Moldvából érkezett vagy Bukovinából, azon a borgói úton jöhettek ide, amire egy szakaszon mi is rákanyarodtunk. Régen a messziről érkezett kereskedők evvel fizettek a szászoknak a vásárban. A templom üres. Besztercéről eltűntek a német hívek, egyedül ez a néni őrzi a sötétkék fakrisztus oltárát, csukott szemmel is eltalál a haranghoz, minden nap délben kongat. Már csak néhány család jár, hetente van ugyan egy Messe, sokan azonban már nem hallgatják. Teljesen üres a kassza is, es ist leer. Csepeg a víz, folyik a kazettás padlón, a diagonál mintán. A tetőt befedték tavaly, de újra beesik az eső. S ha kint zuhog, a heti egy mise is elmarad. Beszterce után csaták következtek, férfias, kemény ütközetek, és a régmúlt elfeledett emlékezete, plusz egy fickós figyelmeztetés a szebb jövőre nézve. Aztán véget ért az út.

5.

1999. augusztus 15-én Cegőtelkén, a református temető domboldalán felavatták a Cserhalom Emlékművet, a majdnem tíz méter magas kőoszlopot. A szoborkő Szent László királynak a kun sereg felett 1068-ban aratott győzelmének emlékére állíttatott és a helyi református egyházközség emlék- ünnepélyt is szervezett az alkalomra. Az avatás ökumenikus istentisztelettel kezdődött, melyen a református püspök Szent Lászlóra és a magyar seregre emlékezett, rájuk, akik megvédték ezer éve az országot, hogy a magyaroknak otthona és történelme legyen. A cegőtelki lelkész annakidején azt nyilatkozta: az emlékművet azért állították föl, hogy a szórványvidéknek legyen hova elzarándo- kolnia. Az emlékmű azt üzeni, hogy harcoljunk fiainkért, leányainkért, gyermekeinkért és hazánkért.

Mi nem harcolunk, csendben érkezünk, kicsit fáradtak vagyunk kirándulásunk utolsó napján. Nem akarunk győzni és nem vagyunk legyőzhetetlenek, sokan másnaposak. Lent maradunk DJ Zölddel inkább a faluban, kószálunk, gyűjtögetünk. Nyitva a bolt, veszünk kiflit. Veszünk vizet. Akikben még sok erő lakik, felgyalogolnak. Olyan is akad, aki a buszban alszik.

Vasárnap délelőtt van, süt a nap, az emberek istentiszteletre igyekeznek, és megszólítanak minket. Száraz az út, a traktornyomok repedeznek. Ez sokkal izgalmasabb, mint egy élettelen szobrot bámulni. Sokan vannak az utcán. Néhány gyereket megkérek, hadd fényképezzem le őket. Zavarba jönnek és ettől olyan ártatlan lesz képük. Izegnek-mozognak. Megfogdosnak. Aztán kiderült, mi is harcolunk, a szavakkal, a mondatokkal, a helyzettel, amibe belekerültünk.

János bácsi jön szembe. Utána néhány méterrel három másik ember. János bácsin kopott zakó, ing, csizma. Virág a zsebében. A három ember elég feltűnő, piros és narancssárga széldzseki van rajtuk. Rögtön látom, hollandok. Edzőcipőben sétálnak, és folyton mosolyognak. Szeplősek, tejfölszőkék.

János bácsi az első ember a faluban, aki nem riad vissza Zöld hatalmas, vörös, kócos fejétől és piros arcától. Sőt, kimondottan megtetszik neki a székesfehérvári zenész. Csehszlovákok, kérdezi tőlünk. Nem, magyarok. Honnan, Párizsból, dehogy Miskolcról. De szép város Párizs, énekli, ott lakik a generális. Hatalmasat nevet. Szerinte itt, Magyarországon, mindig béke volt, nem is érti, minek ide ez a harcias szoborerőd, de menjük csak vele, majd ő mutat valamit. Egyszer csak mégis inkább megfordul, tudnak csehül, kérdezi, mert akkor fordíthatnának nekem. Szeretnék beszélni a családdal. A család a három ember. Közben beérnek minket, köszönnek és csatlakoznak hozzánk. Németül köszönök vissza. Fogadják. Na, akkor mondja meg nekik cseh nyelven, hogy most bemegyünk a menyemhez, iszunk egy kis bort, csak aztán megyünk az istentiszteletre. Kötelező. Elmondom nekik, németül. A holland reformátusok mosolyognak, igazából semmilyen érzelmet nem közvetítenek, csak egy boldog virágvasárnapot. ?k viszont annyira nem szeretnének inni, visszafogottan utasítják el a meghívást. János bácsi kiabál a menyének, hogy hozzon akkor négy poharat, vagy inkább nem is, hatot. Számoljon össze minket, és hozza az italt, na. A menye hét másodperc múlva kidugja a poharakat és a bort a bejárati ajtó függönye mögül. Az arcát nem látjuk. Iszunk. János megissza a hollandok adagját, Zöld a magáét, én is a magamét. Várunk, semmi sem történik. Mi adtuk a pénzt a templomra, évente eljövünk ide, mondja egyszer csak a holland férfi. Nagyon szeretjük a falut. Fordítom. Ugye milyen szép itt? Kérdezi János bá, igen, ahoj, kiabáljuk Zölddel. Hollandia olyan lapos. Az öreg nem érti, összeüti a sarkát, vigyázva áll, felteszi a kalapját, indulásra kész, kiabálja. Körbefényképezem az udvart, tele van ketrecekkel és állatokkal.

Jön a lelkész, kezet fogunk, jön a felesége, bőrkabátban van, és meleg a tenyere. Kérdezik, honnan jöttünk, megmondjuk. Fáradjanak át az istentiszteletre, mondja a feleség. Kedves, azonnal neki- indulnak, hatalmas léptekkel, mi még döntésképtelenek vagyunk.

Zöld utánuk szalad, én vacillálok, de aztán kell neki a fényképező, viszem, és máris a templom bejáratában vagyunk. Itt is mindenkivel kezet fogunk. Elmondjuk, honnan jöttünk és hogy a társaságunk felment a szoborhoz. Mindenki mond nekünk neveket, rokonokat, ismerősöket, akik Magyarországra mentek, hátha ismerjük őket, de csak rázzuk a fejünket. A lelkész marad utoljára, megvárja, míg a hívek beülnek a padba. Jöjjenek, mondja. Nem, sajnos nem, mennünk kell. Miért? Mert a többiek mindjárt lejönnek az emlékműtől. Maguk nem mentek fel? Nem. Fiam, mondja Zöldnek, megismétli, fiam, a jelen nem érthető meg a múlt nélkül. Menjen fel. Pirosak leszünk, szégyenkezünk. Ez egy érzés, nincs okunk rá, belülről jön, olyan félelmetes hangja van a lelkésznek, leszidott minket. Tudtunkra adta, hogy nem jól viselkedtünk azalatt az egy óra alatt, amíg a község vendégei voltunk. Még jóvá tehetjük.

Bezárja a kaput.

Halljuk a zsoltár első sorát, egyre halkul, az egész versszak lemegy, míg az utcára fordulunk.

Orrunkat lógatva elballagunk.

Megállunk. Aztán elindulunk keresni a többieket. Újabb gyerekek jönnek, románok, nekik nincs istentisztelet, fényképezünk, egyáltalán nincsenek zavarban, barna az arcuk. Megnézzük a holland házat, a lelkész otthonát, a tábláit, az iskolát, a szórvány életét tapogatjuk. De az emlékművet nem nézzük meg, nincs kedvünk harcolni. Felharcolni magunkat a szerpentinen a hegyre, aztán nézni a hatalmas követ, meg az az igazság, hogy a múlthoz sincs kedvünk. A jövő a jelen. Mindent elfoga- dunk, úgy, ahogy az utunkba kerül, nyersen, letapogatjuk és gondolunk róla valamit. Az egész csak egy kaland. Holland, motyogom halkan. Na, ne légy már olyan szomorú, mondja Zöld, azért mert leszidott minket az a reverendás fickó! Igaza volt és kész. Fogadd el, ez az ő háza, a múlt, ez élteti, ha nem lenne a szobor, mi sem lettünk volna itt, nekik Szent László az origó.

Felszállunk a buszra. Mert néhányan lemaradtak és eltévedtek, egy órát kell még várni. A magya- rok képesek összetartani, mondja valaki, ezt tanulta az emlékműnél. Ilyen hamis igazságok puffognak, miközben a várakozó jelen éppen valami mást bizonyít, a társaság rendetlenségét és az összetartás feleslegességét. Végre megjönnek a lemaradt elemek, csatlakoznak, a buszban hatalmas kacagás, elindulunk hazafelé.

Miskolc–Teke, 2008. április 24–27.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.