Rombolja-e az erkölcsöket a szabadpiac?

Jagdish Bhagwati

Épp ellenkezőleg

Tapasztalataim szerint, ha az ember manapság szabadpiacról kezd beszélni bármelyik egyetemen, valósággal elönti a globalizációval szembeni bírálatok áradata. A tanárok és a hallgatók alapvetően altruista megfontolásból ellenzik a nemzetközi piacok kiszélesedését, szociális és morális aggályaik vannak. Egyszerűen fogalmazva, úgy látják, hogy a globalizáció nem emberarcú. Én azonban épp az ellenkezőjét gondolom: a globalizáció nemcsak hogy elősegíti a jólét kiterjesztését, de etikai hozadéka is van, jobbítja a benne részt vevők erkölcseit.

A kritikusok jelentős része úgy látja, hogy a globalizáció világszerte hátráltatja a különböző szociális és etikai célok megvalósítását, így a gyermekmunka és a szegénység visszaszorítását a fejlődő országokban, a nemek közötti egyenlőség növelését és a környezetvédelmet. De amikor közelebbről megvizsgáltam ezeket a kérdéseket A globalizáció védelmében című könyvemben, kitűnt, hogy az eredmény épp az ellenkezője annak, amitől tartanak.

Sokan attól féltek például, hogy a szegényparasztok a gazdasági lehetőségek javulását érzékelve kiveszik a gyermekeiket az iskolából és őket is munkába állítják. Kiderült azonban, hogy a valóságban éppen az ellenkezője történik. A globalizáció révén szerzett nagyobb jövedelem a tapasztalatok szerint, így például a vietnami rizstermesztők esetében, arra ösztönözte a szülőket, hogy iskoláztassák gyerekeiket. Sokkal kevésbé voltak ugyanis rászorulva arra a csekély többletjövedelemre, amit egy újabb gyerek munkába állítása hozna.

Vagy vegyük a nemek közötti egyenlőséget. A globalizáció hatására erősebb nemzetközi versenynek vannak kitéve azok az ágazatok, amelyek piaci javakat és szolgáltatásokat produkálnak. A verseny eredményeképpen számos fejlődő országban kisebb lett a szakadék az azonos képzettséggel rendelkező férfi és női munkavállalók bére között. Miért? Azért, mert a vállalatok a globális verseny nyomására ráébrednek: nem engedhetik meg maguknak, hogy előítéleteiknek engedve a férfiaknak kedvezzenek. Miután kénytelenek csökkenteni költségeiket és hatékonyabbá tenni működésüket, a drágább férfimunka helyett mindinkább az olcsóbb nőit választják, aminek következtében a nők bére emelkedik, a férfiaké pedig csökken. A globalizáció még nem teremtette meg a bérek közötti egyenlőséget, de minden kétséget kizáróan csökkentette a különbséget.

Mára egyre látványosabbak a jelei annak, hogy az óriási szegénységgel küszködő India és Kína a nemzetközi kereskedelem és a külföldi befektetések révén gyors ütemű gazdasági növekedésen ment át, így drámai mértékben vissza tudták szorítani a szegénységet. Bár még messze az út vége, a globalizáció máris százmilliók számára teremtett jobb anyagi feltételeket. A bírálók egy része konzervatív „leszivárgási” elméletnek bélyegezve elutasította azt a koncepciót, hogy gazdasági növekedéssel le lehet győzni a szegénységet. Az ismert képeket idézték fel, melyeken ürücombot evő túltáplált, torkos nemeseket és burzsoákat látni, miközben a szolgák és a kutyák az asztal alá vetett maradékkal kénytelenek beérni. A növekedésre alapozó felfogás azonban inkább a „felhúzás” aktivista stratégiájaként írható le. A növekvő gazdaság kereső foglalkozásokhoz juttatja, és ezzel felemeli a szegényeket, visszaszorítva a nélkülözést.

A bírálók másik része elismeri ugyan, hogy a globalizáció elősegíti bizonyos szociális célok elérését, ennek azonban az erkölcsök romlása az ára. A szabadpiac kiszélesedése állításuk szerint oda vezet, hogy mind több területen érvényesül a profitelv, márpedig a nyereséghajsza önzővé és erkölcstelenné teszi az embert. Ez az állítás azonban nem túl meggyőző.

Vegyük például a kálvinista polgárokat, akiket Simon Schama írt le a Hollandia történetéről szóló művében. Ezek a polgárok a nemzetközi kereskedelem révén gazdagodtak meg, de ahelyett, hogy személyes vágyaiknak éltek volna, nagyfokú altruizmusról tettek tanúbizonyságot, amit Schama találóan „vagyonszégyennek” (embarrassment of riches) nevez. Hasonló önmegtartóztatás figyelhető meg a dzsain felekezet tagjainál is, akik az indiai Gudzsarát államban élnek, abban az államban, ahonnan Mahátma Gandhi származik. A dzsainok a kereskedelem révén szerzett gazdagságukat arra használták, hogy alapértékeik szerint éljenek, nem pedig fordítva.

Annak megítéléshez, hogy miként hat a globalizáció az egyén erkölcseire, érdemes John Stuart Mill csodálatos gondolatait idézni. Ahogy A nemzetgazdaságtan alapelvei című munkájában írta:

A kereskedelem gazdasági előnyeinél még nagyobbak szellemi és erkölcsi előnyei. Az emberi fejlődés mostani alacsony fokán nehéz lenne túlbecsülni annak értékét, hogy az emberek másfajta, másképp gondolkodó és cselekvő emberekkel kerülnek kapcsolatba, mint amilyeneket addig ismertek… Nincs olyan nemzet, amelynek ne lenne szüksége arra, hogy átvegyen nemcsak mások tudásából és szokásaiból, de nála magasabb rendű jellemvonásaiból is… Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a kiterjedt és gyorsan bővülő nemzetközi kereskedelem a világbéke legfőbb garanciája, amely folyamatosan serkenti az eszmék, intézmények és az emberi tulajdonságok töretlen fejlődését. (Eredeti fordítás: Budapest, Légrádi Testvérek, 1874.)

A mai globális gazdaságban is megtalálhatók azok a jelenségek, amelyekről Mill írt. Amikor a japán multinacionális cégek terjeszkedni kezdtek az 1980-as években, a vezetők magukkal vitték feleségeiket New Yorkba, Londonba vagy Párizsba. Az addig hagyománykövető japán nők megtapasztalták, hogyan bánnak a nőkkel a nyugati világban, és igen gyorsan a magukévá tették a női egyenjogúság elvét. Hazatérve Japánba aztán a társadalmi reformok szószólóivá váltak. Napjainkban a tévé és az internet nagy szerepet játszik abban, hogy szociális és erkölcsi felfogásunk közösségeink és nemzetállamaink határain túl is gyökeret vert.

Adam Smith ismert soraiban arról a „humánus európai emberről” írt, aki képtelen lenne aludni éjjel, ha tudná, hogy másnap elveszíti a kisujját, de nem zavarná az alvásban, ha százmillió kínai embertársa egyik pillanatról a másikra elpusztulna egy földrengésben, mert soha nem látta őket. Számunkra azonban már nem láthatatlanok a kínaiak, nem élnek kívül azon, amit David Hume empátiánk koncentrikus köreinek nevezett. A két évvel ezelőtti kínai földrengést, aminek következményeiről megrendítő képeket sugároztak a televíziók, nem közönnyel, hanem együttérzéssel és a kínai áldozatok iránti erkölcsi kötelesség legmélyebb átélésével fogadta a világ. Ez a globalizáció felemelő pillanata volt.

John Gray

Attól függ

A piacgazdaság rombolja az ember bizonyos jellemvonásait, másokat viszont megerősít. Az, hogy ez összességében jóra vezet-e vagy nem, attól függ, hogyan képzeljük a jó életet. Azon is sok múlik, hiszünk-e abban, hogy egy másik gazdasági rendszer jobban működik. A kérdésre csak úgy tudunk válaszolni, ha összehasonlítjuk a reális alternatívákat és megpróbáljuk megérteni, milyen tulajdonságoknak kedveznek a különböző rendszerek.

Nagyon fontos, hogy ne ideális modellekben gondolkodjunk. Az utóbbi években mind gyakrabban találkozunk azzal a nézettel, hogy a szabadpiac spontán módon kialakul, ha az állam nem avatkozik be többé a gazdaságba. Pedig a szabadpiac nem egyszerűen a kormányzat be nem avatkozását jelenti. A piac a jogrendszertől függ, amely egyebek között meghatározza, mi az, ami eladható és mi az, ami nem. A modern piacgazdaságok tiltják a rabszolgaságot, de a zsarolást és a gyermekpornográfiát is. A szabadpiac mindig is előír ilyen erkölcsi tilalmakat, amiket azután a kormányok tartatnak be. Általánosabban szólva, a szabadpiac tulajdonjogokon alapul, amelyeket ugyancsak a kormányok alkalmaznak, gyakran pedig maguk is teremtenek.

A szabadpiac nem úgy jött létre a viktoriánus korszak közepén Angliában, hogy az állam kivonult a gazdaságból, hanem úgy, hogy az államhatalom alkalmazásával magánkézbe adták a földeket, amelyek korábban különböző formákban köztulajdonban voltak vagy semmilyen tulajdonban sem voltak. A laissez-faire gazdaság, amely néhány évtizeden keresztül működött Angliában, a bekerítési törvényeknek köszönheti létrejöttét. A 18. század második felétől életbe lépő törvények következtében a vidéki népesség zöme a városokba áramlott és létrejött a munkásosztály, amely a szabadpiac emberi erőforrásául szolgált. A demokratikus választójog kiszélesedésével azután a munkások a 19. század végén és a 20. század elején azzal a követeléssel léptek fel, hogy a gazdasági tevékenységet is szabályozzák. Ennek végső eredménye a Nagy-Britanniában és más országokban jelenleg működő irányított piacgazdaság.

A történeti megközelítés azért hasznos, mert rávilágít arra, hogy a gazdasági rendszerek élő szervezetek. A szabad piacok valójában ritkán felelnek meg a közgazdászok által felállított modelleknek. Vannak felívelő szakaszok, csődök és zuhanások. Önszabályozó piac csak a tankönyvekben létezik. Ha így közelítjük meg, világosabbá válik a gazdaság és az etika közötti viszony. Az emberi tulajdonságok közül a szabadpiac leginkább a vállalkozói merészséget, a spekulációs és hazardírozási készséget díjazza, illetve azt a képességet, hogy valaki meg tudja ragadni az adódó lehetőségeket, és újakat is teremt. Márpedig nyilvánvaló, hogy nem ezek azok a tulajdonságok, amelyeket az óvatos moralisták a legtöbbre tartanak. A visszafogottság, a takarékosság, a türelmes előrehaladás jól ismert életkeretek között kiváló tulajdonságok, de a szabadpiac körülményei között ritkán vezetnek sikerre.

Gyorsan változó piaci körülmények között az óvatosság csődhöz vezethet. Újfajta tudások és képzettségek megszerzése, helyváltoztatás, pályamódosítás – ezek azok a kockázattal is járó lépések, amelyek segítik az egyén túlélését és boldogulását a szabadpiaci gazdaságokban. Ez a fajta kockázatvállaló magatartás azonban nem mindig fér össze a hagyományos értékekkel, amelyek a szilárd kötelékek fontosságát hangsúlyozzák.

Adam Smith, a szabadpiaci gazdaságtan egyik megalapozója maga is élesen ellenezte a társadalom kommercializálódását. Aggódott a piacgazdaság születésével a városokba áramló munkások miatt, akik nélkülözni kénytelenek korábbi összetartó közösségeiket. Úgy látta, hogy a piac mindent felforgató dinamizmusa nem korlátozódik magára a piacra. A szabadpiac kiköveteli a magas fokú mozgékonyságot: késznek kell lenni arra, hogy az ember kilépjen azokból a kapcsolatokból, amelyek már nem járnak haszonnal számára. Az a társadalom azonban, amelyben az emberek állandó mozgásban vannak, nem képes összetartani a családokat és a törvények tiszteletére sem különösebben képes.

Mindent összevéve tehát a kérdésre adandó válasz attól függ, mit értünk jó életen. Amit egy tradicionális erkölcsi felfogást valló ember a család összeomlásának tekint, az egy liberális számára a személyes autonómia megvalósulása lehet. A liberális számára a személyes választás a jó élet nélkülözhetetlen alapeleme, miközben a konzervatívok fontosabbnak tartják az értékes intézmények megőrzését. Ami a mai nyugati társadalmakat illeti, én inkább a liberális álláspontot osztom. A legfontosabb azonban nem is az, hogy melyik álláspontot valljuk a magunkénak, hanem az, hogy a szabadpiac kedvez bizonyos erkölcsi tulajdonságoknak, másokat ugyanakkor meggyengít. Ha az egyéni választásnak kedvez, akkor ezzel kikezdi a hagyományos erényeket. Nem lehet mindent egyszerre.

Az, hogy a szabadpiac erkölcsi kockázatokkal jár, nem jelenti azt, hogy más gazdasági rendszerek jobbak nála. A központi tervgazdálkodáson alapuló rendszerek sokkal inkább rombolták az erkölcsöket, miközben a hatékonyság és a termelékenység tekintetében sem bizonyultak előnyösebbnek. A volt szovjet blokk tervgazdaságai csak azért tudtak működni – már amennyire ezt működésnek lehet nevezni – mert átszőtte őket a fekete és a szürke gazdaság. A korrupció mindent áthatott.

A marxi modell szerint a pénzsóvárság által hajtott piaci anarchiát az altruizmuson alapuló tervezés váltja fel. A szovjet típusú társadalmak azonban valójában a laissez-faire kapitalizmus szélsőségesen torz karikatúrái voltak. A kaotikus és pazarló közegben mindenkinek meg kellett küzdenie azért, hogy a felszínen tudjon maradni. Homo homini lupus– ember embernek farkasa – ez volt a szabály, és az altruizmus a kivétel. Ilyen körülmények között azok voltak a legsikeresebbek, akiknek minden adottságuk megvolt a túléléshez, miközben a legkevésbé befolyásolták őket erkölcsi gátlások.

Nincs olyan gazdasági rendszer, amely minden erkölcsi tulajdonságnak kedvezne. Mindegyik olyan motivációkra is támaszkodik, amelyek erkölcsileg megkérdőjelezhetők. Lehet, hogy a pénzsóvárság és az irigység bűnös dolog, de gazdasági tekintetben ösztönző hatásúak. Annál jobb egy gazdasági rendszer, minél inkább a közjó szolgálatába tudja állítani az ember gyarlóságait. Nem absztrakt modellek állnak szemben egymással, mint a szabadpiac és a központi tervezés, hiszen ezek a valóságban sohasem léteztek abban a formában, ahogy szószólóik hirdették. Valójában csak a piac és a szabályozás különböző arányú keverékei között lehet választani, de hatásaikat tekintve ezek egyike sem teljesen kifogástalan erkölcsi tekintetben. Nem hozható létre megfelelő keverék, ha a gazdaság működésének ideális modelljeiből indulunk ki. Különböző történelmi körülmények között más és más keverék a legjobb. Egy dolog azonban világos: nem képzelhető el modern piacgazdaság, amely ne rombolná valamilyen mértékben az erkölcsöket.

Michael Walzer

Hát persze

A piaci verseny erős késztetést jelent az emberek számára, hogy megsértsék a helyes viselkedés alapvető szabályait, aztán megfelelő magyarázatot keressenek rá. Ez az ideológiakeresés – az állandó önáltatás, ami ahhoz szükséges, hogy eredményt érjünk el, és még jól is érezzük magunkat a bőrünkben – az, ami rombolja az egyén erkölcseit. De ez önmagában nem érv a szabadpiac ellen. Gondoljuk meg, hogy a demokratikus politizálás is mennyire rombolja az egyén erkölcseit. A hatalomért folyó verseny erős késztetést jelent a politikus számára, hogy hazugságokat terjesszen a nyilvános gyűléseken, olyan ígéreteket tegyen, amiket nem tud betartani, kétes figuráktól adományokat fogadjon el, megsértsen olyan elveket, amelyeket nem volna szabad megsértenie. Mindezt aztán valahogy igazolni kell, és ez rombolja – legalábbis nem hagyja érintetlenül – az erkölcsöket. Ezek a nyilvánvaló hiányosságok azonban nem jelenthetnek érvet a demokrácia ellen.

A gazdasági és a politikai verseny ugyanakkor együttműködésen alapuló szerveződéseket, partneri kapcsolatokat, társaságokat, pártokat, szakszervezeteket is eredményez. Az együttműködésen alapuló szerveződéseken belül együttérzés, kölcsönös tisztelet, barátság és szolidaritás alakul ki. Az emberek a közös döntéshozatal során megtanulnak kompromisszumokat kötni. Véleményt nyilvánítanak, kockázatot vállalnak, és szövetséget kötnek. Mindez erősíti a jellemet. De miután a tétek igen nagyok, a résztvevők egyúttal megtanulják azt is, hogy szemmel tartsák egymást, ne bízzanak egymásban, eltitkolják terveiket, elárulják egymást. A következményeket ismerjük a Watergate-ügytől az Enron-botrányig, a vállalati korrupciós esetektől a politikai skandalumokig, amelynek résztvevői becsapják a részvényeseket vagy megtévesztik a szavazókat. Vigyázzon hát a vásárló! És vigyázzon a szavazó!

Vajon biztonságossá lehet-e tenni a politikai és gazdasági versenyt az erkölcsös férfiak és nők számára? Nyilván nem lehet teljesen. A szabad piac és a szabad választás mindenképpen veszélyeket rejt valamennyi résztvevő számára, és nemcsak azért, mert nem a megfelelő ember, termék és politika győz, hanem azért is, mert túl nagy lehet az ára a győzelemnek a megfelelő ember, termék és politika számára. Ám a piaci és a választási veszélyeket nem kezeljük egyformán. Komoly erőfeszítéseket teszünk annak érdekében, hogy a politikai versenyt korlátok közé szorítsuk, és megnyissuk a politikát a többé-kevésbé erkölcsös emberek előtt. A politikusokat manapság nem tekintik az erkölcsös viselkedés példaképeinek, de ez egyebek között éppen annak a következménye, hogy életük nagy része a média nyilvánossága előtt zajlik, így vétkeik és gyarlóságaik láthatóvá válnak a világ számára.

Az alkotmányos demokráciák abban mindenképpen sikeresek voltak, hogy kiküszöbölték a politikai korrupció legsúlyosabb formáit. Nem vagyunk kiszolgáltatva zsarnokok szeszélyeinek, arisztokraták arroganciájának, semmiféle elnyomásnak, önkényes letartóztatásnak, cenzúrának, előre meghozott ítéleteknek, kirakatpereknek. Annyira még nem szabadultunk meg a kiszolgáltatottság minden formájától, hogy ne kellene erőteljesen kiállnunk szabadságunk védelmében, de ahhoz elég szabadok vagyunk, hogy megszervezzük e védelmet. Azok a politikusok, akik túl sokat hazudnak, és túl gyakran megszegik ígéreteiket, előbb-utóbb elveszítik a választásokat. Nem, a legsúlyosabb korrupciós ügyekkel nem a politikai életben találkozunk, hanem a gazdaságban, miután a gazdaság szereplőinek magatartását nem sikerült ugyanolyan alkotmányos korlátok közé szorítanunk, mint a politikai szereplőkét.

Az alkotmányos demokrácia talán legnagyobb vívmánya, hogy megszabadította a végső reménytelenségtől a politikát. A hatalom elvesztése nem jelenti azt, hogy lelövik az embert. A vesztesek támogatóit nem taszítják rabszolgasorba, és nem száműzik. A politikai küzdelemben ma sokkal kisebbek a tétek, mint korábban voltak, ami növeli az erkölcsös magatartás esélyeit. A modern jóléti állam elvben ugyanezt teszi a gazdaságban is: alkotmányossá teszi a piacot azzal, hogy korlátozza a lehetséges veszteség nagyságát. Az Egyesült Államokban azonban eddig nem sok valósult meg a piaci alkotmányosságból. A verseny nagyon sok embernek csak reménytelenséget hoz. A tét nem kisebb, mint a család túlélése, a gyerekek egészségügyi ellátása, a megfelelő oktatás, a méltó öregkor, és ekkora kockázatok mellett nem könynyű erkölcsösnek maradni. A tisztességes ember tisztességesen viselkedik, és a legtöbb ember tisztességes is marad, amíg teheti. De a harc rombolja az erkölcsöket.

Az alkotmányosság másik vívmánya, hogy gátat szab a legbefolyásosabb emberek politikai hatalmának. Az ellenzéki pártok és mozgalmak, az ismétlődő választások, a szabad és sokszor kritikus sajtó megannyi hatalmi ellensúlyt jelent. A korlátok elsődleges célja, hogy minimalizálja a károkat, amiket a romlott erkölcsű szereplők okozhatnak. Politikusaink egy részénél viszont már belsővé váltak a korlátok, ami nagyon fontos az erkölcsök megszilárdulása szempontjából.

A piaci alkotmányosság hasonló korlátokat szabna a legvagyonosabb férfiak és nők gazdasági hatalmának, de ebből nem sok valósult meg. A gazdasági hatalomnak nincsenek komoly korlátai, a szakszervezetek ellensúlyozó szerepe sokat gyengült, az adórendszer egyre regresszívebb, a banki, befektetési tevékenység, az árpolitika, a nyugdíjalapok gyakorlatilag minden szabályozás nélkül működnek. A gazdasági elit az utóbbi évtizedekben megdöbbentő arroganciáról tett tanúbizonyságot, ami abból az éles szemű felismerésből fakad, hogy nagyjából mindent megtehetnek, amit akarnak. Ez a fajta hatalom, mint Lord Acton írta, mélységesen romlott. A romlottság átterjed a politikára is, és a korlátok nélküli piacon minden korlátozás nélkül megszerezhető pénz révén elért befolyás aláássa a politikai alkotmányt. Pénzre van szükség ahhoz például, hogy politikai kampányt folytassunk (jó jelölt és jó politika érdekében), és van valaki – egy bankár, egy óriásvállalat –, aki pénzt ajánl bizonyos áron, olyan politikai döntésekért vagy törvényekért cserébe, amelyek javítják piaci helyzetét. A másik fél elfogadja ezt a pénz, bármennyit, amennyit csak adnak. Ki tudja így kiállni az erkölcsi szilárdság próbáját?

Lehet persze úgy is érvelni, hogy éppen ez a jellem próbája. Ha a piaci alkotmányosság korlátozza a vagyon hatalmát és a jóléti állam csökkenti a szegénységtől való félelmet, akkor nem túl könynyű erényesnek maradni? Talán könnyebb, de sohasem túl könnyű. Használjuk megint a politikai analógiát: túl könnyűvé tesszük az erény gyakorlását azzal, hogy nem adunk zsarnoki hatalmat az elnöknek, és megvédjük a hatalomnélkülieket az üldözéstől? A választási verseny erkölcsromboló hatása ettől nem szűnik meg. Azért korlátozzuk ezt a hatást, mert figyelembe vesszük az ember gyarlóságát. És ha ezt megtesszük a kormányok esetében, feltétlenül meg kell tennünk a piacok esetében is.

Bernard-Henri Lévy

Bizonyosan. Vagy mégsem?

Nyilvánvaló, hogy az érdekek és szenvedélyek kegyetlen versenye, a pénz őrületes hatalma és a dolgok kizárólagos mércéjéül szolgáló materializmus – egyszóval a semmilyen szabálynak nem engedelmeskedő, kizárólag a legnagyobb hatalommal rendelkezők mohósága által irányított szabad piac – végzetesen rombolja a lelkünket. Ezt a nézetet vallotta Alekszandr Szolzsenyicin élete utolsó szakaszában, akárcsak a nonkonformistának nevezett francia gondolkodók az 1930-as években, vagy korábban Charles Péguy és mások, akik az árucserét az elszemélytelenedés forrásának tekintették. Hasonló felfogást képviselt a keresztény (vagy egyszerűen spiritualista) gondolkodók jelentős része, akik szerint a „szabad piac” eszméje az erkölcsi értékek halálát, az emberi hit és az abszolútumra való törekvés végét jelenti.

De – és ez már óvatosságra kell, hogy intsen bennünket – a fasizmus is egyebek között ezzel tudott ellenállhatatlan vonzerőt gyakorolni a tömegekre. Le a materializmussal, vessünk véget a pusztító individualizmusnak és a társadalom atomizálásának – hirdették, és a jó, biztonságos, szerves és természetes közösségeket állították ezzel szembe. Óvakodjunk attól, hogy az emberi értékek között az „általános egyenértékűség” uralkodjon – mondták, és ezen a piacot értették, amit a különböző korok fasizmusai kárhozatos dolognak tartottak.

Hát akkor?

Nos, a probléma jóval összetettebb, mint első látásra tűnik. Nem jelenthetjük ki végleges és cáfolhatatlan igazságként, hogy a piac romboló hatású, az állítás csak bizonyos megszorításokkal tekinthető igaznak. Először is, akármilyen romboló hatású is, a különböző alternatívái sokkal rombolóbb hatásúak. Vegyük a fasizmust vagy a piac másik fajta tagadását, a kommunizmust. Nem hiszem, hogy bárki állítani merné, hogy a kommunizmus az erkölcs és a lélek kiteljesedését jelenti az áldozatok vagy akár a rendszer képviselői számára.

Másodszor, ha mindenképpen választani kell vagy rangsorba állítani a romboló hatásokat, nyilvánvaló, hogy a kommunizmus vagy a fasizmus a piac tagadásával sokkal mélyebb, halálosabb és helyrehozhatatlanabb rombolást végez, mint maga a piac. A fasizmus esetében ez kezdettől fogva nyilvánvaló volt és a kommunizmus esetében is hamarosan az lett. Közvetlenül a berlini fal leomlása után hosszabb körutat tettem Közép- és Kelet-Európában. Még ma is hallom, ahogy cseh, lengyel, bolgár, magyar és kelet-német barátaim mesélik, milyen lelki torzulásokat okoztak nekik a kommunista korszak hosszú évtizedei, amikor egyáltalán nem a piac törvényei uralkodtak, és maguk sem tudták, mennyi idő alatt fognak tudni megszabadulni ezektől.

Az ember hozzászokik ahhoz, hogy felelőtlenül cselekszik, ami aztán azzal jár, hogy képtelen kockázatokat vállalni, sőt egyáltalán döntéseket hozni. Találkoztam például egy keletnémet mérnöknővel, aki teljesen normálisnak tűnt. Demokratikus gondolkodású ember volt, évekig ellenzéki, és mégis sírva fakadt, amikor megkértem, hogy állítson össze programot az együtt eltöltendő napra. Leszoktattak arról, hogy döntsek, mondta zokogva. Olyan ez, mintha megcsonkítottak volna, mintha belenyúltak volna az agyamba, és megrongálták volna egy részét. Próbáljuk elképzelni, milyen a mélyen gyökerező leplezetlen és felelőtlen önzés, ami sokkal erősebb, mint a piacgazdaságokban működő önérdek. Ez a kommunizmus tényleges hozadéka azok számára, akik benne éltek. Jól lemérhető ezen, milyen lelki rombolással jár a piacgazdaság hiánya.

Végül egy harmadik kiegészítés. A szabadpiac fejleszti a kezdeményező és döntéshozó képességet, kapcsolatot hoz létre az egyének között, olyan rendszer, amely csak akkor működik, ha az egyének kapcsolatra lépnek egymással, és e tulajdonságai révén elősegíti a szocializációt, az emberek érintkezését, barátságok szövődését, de legalábbis a kölcsönös megbecsülést.

Ennélfogva éppen az ellenkezője a rombolásnak. El kell olvasni, mit ír Hegel a megismerés dialektikájáról a modern tudat kialakulása során, vagy mit ír Emmanuel Levinas a pénz kérdéséről (ami Franciaországban kényes, sőt már-már kellemetlen kérdésnek számít). Levinas szerint a pénz egyáltalán nem szigeteli el egymástól az embereket, nem atomizálja az egyént, hanem valójában az érintkezés eszköze. Mindebből az a végkövetkeztetés vonható le, hogy a piac jó szolgálatot tesz, megakadályozza, hogy létrejöjjön a legelőször Hobbes, később Freud által leírt állapot, amiben mindenki harcol mindenki ellen.

Rombolja az egyén erkölcseit a szabadpiac? Nos, nem vitás, hogy nem. Ellenkezőleg, erősíti erkölcsi ellenálló képességünket, megtanít minket arra, hogy nemet tudjunk mondani, ellen tudjunk szegülni másoknak. Feltéve persze, hogy önként alávetjük magunkat a szabályainak, és ellenállunk a dzsungelkapitalizmusnak. A piac – Churchillnek a demokráciával kapcsolatos ismert mondását alkalmazva – a legrosszabb megoldás, de még mindig jobb az összes többinél.

Tyler Cowen

Mindent összevéve, nem

A piac erkölcsi tekintetben úgy működik, mint egy erősítő. Nagyobb gazdagságot és több forrást nyújt a számunkra, és ezzel felnagyítja, hangsúlyosabbá teszi meglévő jellemvonásainkat. Ez rendszerint kedvező következményekkel jár. A legtöbb ember jobb életet akar saját maga, családja és barátai számára, és ez az igyekezet erkölcsi szempontból pozitív. A piac igen sok embernek megadja a lehetőséget, hogy törekedjen ezeknek az alapvető emberi céloknak a megvalósítására, és hogy ez sikerüljön is neki.

A szabadpiac másik vonása, hogy erősíti természetünk jó oldalait és gyengíti destruktív tulajdonságainkat. Azok az emberek, akik jól tudnak egymással együttműködni, általában a pénzkeresés terén is eredményesebbek. Könnyebben megértik egymást kollégáikkal, könnyebben kommunikálnak az ügyfelekkel, és könnyebben el tudják adni üzleti terveiket a kockázati befektetőknek. Minél több eredményt értünk el az ilyen típusú együttműködések révén, annál jobban megszilárdulnak jellemünk együttműködő vonásai.

Személyes értelemben a szabadpiac arra is lehetőséget teremt, hogy az emberek számos jó szándékukat megvalósítsák. A szabadpiac elősegíti, hogy a kreatív egyéniségek nagy szolgálatot tegyenek embertársaiknak azzal például, hogy új gyógyszereket fedeznek fel, olyan eszközöket fejlesztenek ki, amelyekkel munkát lehet megtakarítani, vagy olcsóbb és hatékonyabb eszközöket találnak ki az emberiség élelmiszerellátására. A meggazdagodás lehetősége gyakran ösztönzően hat az ilyen kreatív emberekre, de az ego és az ambíció ugyancsak fontos tényezők. Az ilyenfajta motivációt azonban ne tekintsük jellemhibának. A piac lehetővé teszi, hogy a meggazdagodás és a hírnév iránti vágyunk altruista célokat is szolgáljon, hogy segítsünk azáltal, hogy sikeresek vagyunk. És természetesen megteremti az eszközöket ahhoz, hogy az emberek különböző emberbaráti célok érdekében adakozzanak és dolgozzanak.

Nemzetközi szinten egyértelműek a piac előnyei. Vegyük például a migrációt. Az emberek inkább piacbarát országokba költöznek, elvándorolnak a piacellenes társadalmakból, és ebben nem a pénz az egyetlen motiváló tényező. Nagy vonzerőt jelent, hogy olyan rendszerben élhetnek, amely jobb életminőséget kínál, különösen pedig az, hogy elkerülhetik az előnyök megszerzésének erkölcsileg lealacsonyító módjait, amelyek más gazdasági berendezkedésű országokban igen elterjedtek. A Transparency International minden évben közzéteszi a világ országainak korrupciós indexét. Tavaly Irak, Mianmar és Szomália vezette a listát, a legkevésbé korrupt ország pedig Dánia, Finnország és Új-Zéland volt, márpedig ez utóbbiak mindegyikében aktív piacgazdaság van.

Az következik ebből, hogy a korrupció hiánya a piacnak köszönhető? Nem, de az biztos, hogy a piacok megerősödése és a korrupció visszaszorulása egyazon folyamat része. A piac egyik legfontosabb funkciója, hogy konszenzust teremt az olyan fajta erkölcsi elvárások tekintetében, mint hogy a megállapodásokat be kell tartani, illik becsületesnek lenni a tranzakciók során, és a gazdasági szereplők felelősségre vonhatók, ha megszegik ígéreteiket. Ezek az eszmények pozitív társadalmi hatást gyakorolnak a gazdaság határain jóval túl eső területekre is, ahogy ezt a modern piaci társadalmak példája mutatja. Ezen a ponton azonban helyénvalónak tűnnek bizonyos megszorítások. Nem minden piac szabad abban az értelemben, hogy jól érvényesíthető törvények védenek az agresszió és a csalás ellen. A szabadpiac megköveteli, hogy létrejöjjön a bizalom minimuma, és kulturális egyetértés alakuljon ki a piaci szabályokat illetően. A „torz” piacok nem teljesítik ezeket a feltételeket, mivel lehetővé teszik, hogy gonosztevők és maffiózók bűnöket kövessenek el, csaló vállalkozások hamis vagy hibás árukat adjanak el, vagy – hogy a közelmúlt eseményeire utaljunk – értéktelennek bizonyuló eszközöket használjanak jelzálogfedezetnek.

De abba a tévedésbe sem szabad esnünk, hogy a piac által ösztönzött – legszélesebb értelemben vett – önérdeket mindig nemesnek hisszük. Nem kétséges, hogy pozitív erkölcsi tartalma van annak, ha elő akarjuk mozdítani családunk, barátaink, közösségünk céljainak megvalósulását, de mindez irigységgel, öncsalással, kapzsisággal és más emberi gyarlóságokkal is párosulhat. A piac sokféle emberi cselekvésre nyit lehetőséget, amivel az ilyenfajta bűnök elkövetésére is nagyobb teret ad.

Mint a gazdasági élet szemlélői (különösen újságíróként vagy tudományos kutatóként), hajlamosak vagyunk arra, hogy elsősorban az ilyen negatív példákra figyeljünk, pedig tágabb aspektusból kellene szemléljünk az emberi haladást. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a tartós gazdasági növekedés mostani korszakában a piac pozitív vonásai túlsúlyban vannak a negatívakkal szemben. És ez nemcsak a jólét növekedésével járó gyakorlati és anyagi haszon, hanem az egyén erkölcseire gyakorolt jótékony hatás miatt is igaz.

Ayaan Hirshi Ali

Egyáltalán nem

Nincs általános egyetértés abban a tekintetben, mi tekinthető erkölcsösnek, még kevésbé abban, hogy mi tekinthető erkölcsrombolónak. A vallásos ember azon méri le az erkölcsösséget, hogy mennyire képes valaki engedelmeskedni Isten parancsainak. A szocialisták azon, hogy mennyire elkötelezett valaki a javak újraelosztása iránt. A liberálisok – és ezen a klasszikus, Adam Smith és Milton Friedman szerinti liberalizmust értem, és nem az amerikai típusút, amely a minél nagyobb kormányzat híve – legyenek akár vallásosak, akár a jövedelemegyenlőség hívei, mindig a szabadságot teszik az első helyre. Ez az az erkölcsi keret, amit én is elfogadok.

E gondolati iskola szerint a legfőbb cél az egyén szabadsága, és a jellem legfőbb próbája az, hogy az ember képes-e követni a saját maga által választott életcélokat anélkül, hogy megsértené mások szabadságát saját céljaik megválasztása tekintetében. Ha ebből a perspektívából nézzük, akkor az egyének, vállalatok, nemzetek szabad gazdasági tevékenysége kedvez az olyan kívánatos tulajdonságok kialakulásának, mint a bizalom, a becsületesség és a kemény munka. A termelők rá vannak kényszerítve, hogy állandóan fejlesszék áruikat és szolgáltatásaikat. A szabadpiac meritokráciát hoz létre, és jobb munkalehetőségeket teremt azoknak a diákoknak, akik keményen dolgoznak az iskolában. Ugyanez a mechanizmus arra készteti a szülőket, hogy több időt és pénzt fektessenek gyerekeik oktatásába. A termelők a kutatásba és az innovációba fektetnek, hogy legyőzzék piaci versenytársaikat.

Ha le akarjuk mérni, hogy a szabadpiac milyen hatékonyan erősíti az egyén erkölcseit, elég ha egy pillantást vetünk azokra a gazdasági rendszerekre, amelyek gyengítik vagy nyíltan elutasítják a piacot. A kommunizmus – bárhol próbálkoztak is vele eddig – amellett, hogy korrupciót eredményez, és gyenge minőségű termékeket produkál, félelmet, apátiát, tudatlanságot, elnyomást és általános bizalmatlanságot teremt. A Szovjetunió és a reformok előtti Kína erkölcsileg és gazdaságilag egyaránt csődbe jutott.

Vagy vegyük a feudális rendszereket, mint amilyen Szaúd-Arábia, ahol abszolút monarchia uralkodik. A vallási hierarchia az uralkodó család hatalmát erősíti, miközben különböző alávetett osztályok vannak: az elnyomott siíta kisebbség, a kizsákmányolt vendégmunkások valamint a világtól elzárt és megnyomorított nők. Ez az elnyomásra épülő és stagnáló társadalom rendkívül immorális egy klasszikus liberális szemében, és a kommunizmustól eltérően még azzal sem takarózhat, hogy igazságosabbnak tünteti fel magát.

A szabadpiac sem kikezdhetetlen erkölcsi szempontból. Jogos a bírálat, hogy nehéz erkölcsösnek tekinteni egy olyan piaci rendszert, amelyben fiatal lányok sok pénzt kereshetnek azzal, hogy a tévében riszálják magukat, vagy ahol fiatalemberek befuthatnak azzal, hogy kábítószer extatikus hatása alatt hip-hopot táncolnak. Vita tárgya lehet, hogy mi a jobb: a teljesen szabad piac, vagy az, amelyben az olyan alapvető szolgáltatások, mint az egészségügy és az oktatás, bizonyos fokú kormányzati ellenőrzés alatt állnak.

Nyugat-Európában véleményem szerint túlzott mértékűek az állami jóléti szolgáltatások, ami nem kívánatos következményekkel jár. Nem ösztönzi az innovációt, jutalmazza a függőséget, rombolja az erkölcsi tartást és az egyéni felelősségvállalást, mivel tunyává teszi az embert, és arra sarkallja, hogy az államtól várjon olyan dolgokat, amiket saját maga is megtehet magáért. A szabadpiaci társadalomban, ahol a legfontosabb a szabadság, kreatívabbak és innovatívabbak az emberek, azokban a jóléti társadalmakban viszont, amelyekben az egyenlőséget teszik az első helyre, kivész az emberben meglévő természetes találékonyság. Ahhoz, hogy sikeres légy, azt kell megtanulnod, hogyan működik a rendszer, és nem azt, miként lehet valami jobbat előállítani. Kiküszöbölik a kockázatot, és akadályozzák az egyéni felelősségvállalást. A rendszer első pillantásra igazságosnak tűnik, de a valóságban a középszerűségnek kedvez, és hátráltatja mindazokat, akik ki akarnak emelkedni.

A környezetvédők keményen támadják a szabadpiaci társadalmakat, mivel szerintük azok tönkreteszik a bolygót. De ne felejtsük el, hogy a globális felmelegedésről és a környezetszennyezés erkölcsi jelentőségéről csak azokban a társadalmakba alakulhat ki szenvedélyes vita, amelyekben politikai szabadság van. És miközben a kormányok még azon vitatkoznak, hogy az ember okozza-e a globális felmelegedést, a gazdasági szereplők már kezdik figyelembe venni ezeket az aggodalmakat a termelés és a befektetések során. Üzemanyag-takarékos autókat gyártanak, és alternatív energiaforrásokat keresnek. Egyes fogyasztói csoportok körében nagy fogadókészség mutatkozik a környezetbarát termékekre. A vállalatok saját jól felfogott érdekükben állnak rá ezek gyártására: a környezetbarát cégek sokszor nyereségesebbek, mint azok, amelyek nem veszik figyelembe a környezettudatosságot.

A gazdagok mindig mohók? Amerikában rengeteg dekadens és önző gazdag ember él, de olyan is sok van, aki emberbaráti tevékenységeket folytat, és a gazdagok közül számosan nagy szerepet játszottak abban, hogy a közvélemény mind jobban felismeri a járványok elleni harc fontosságát. Lehet, hogy a magánbefektetők többet érnek el a malária felszámolása terén, mint a kormányok vagy az ENSZ-hivatalnokok.

Ezek a szerencsés emberek azt is fontosnak tartják, hogy kulturális célokra, így könyvtárak, múzeumok gazdagítására, koncertek rendezésére és újabban a környezet tisztasága érdekében adakozzanak. Lehet, hogy az Amerikában igen elterjedt emberbaráti tevékenység az adókedvezmények ösztönző hatásának köszönhető, de a jelenség akkor is figyelemre méltó. A megfelelő keretek közé szorított szabadpiac hatékonyabb lehet a közjó előmozdítása terén, mint a kormányok működtette, felduzzadt nemzetközi bürokrácia.

Azok, akik az erkölcsi tökély vagy a tökéletes társadalom elérésére törekszenek, többnyire nem találják megfelelő megoldásnak a szabadpiacot. A tökéletes társadalom keresése – ami az emberi tökéletlenség fel nem ismeréséből fakad – a történelem során mindig a teokrácia, a tekintélyuralom vagy az erőszakos anarchia valamilyen formájának kialakulásához vezetett. Ám azok számára, akik el tudják fogadni az emberi hibákat és az emberek boldogságának növelésére törekszenek, a politikai szabadsággal párosuló szabad piac a legjobb megoldás. Amerika távolról sem tökéletes, meglehetősen kaotikus, időnként dekadens, és gyakran kíméletlen a gyengékkel szemben. De erkölcsi mérce tekintetében messze felülmúlja a történelemben eddig ismert nagyhatalmakat.

Robert B. Reich

Nem nagyon akarjuk tudni

Fogyasztóként többnyire arra törekszünk, hogy a lehető legjobb árat alkudjuk ki a magunk számára a piacon. Többnyire ugyanakkor erkölcsös emberek vagyunk, igyekszünk helyesen cselekedni közösségünkben és a társadalomban. Piaci magatartásunk azonban gyakran összeütközésbe kerül erkölcsi elveinkkel. Hogyan szoktuk feloldani ezt a konfliktust? A leggyakrabban egyszerűen megkerüljük. Úgy vesszük, mintha fogyasztóként hozott döntéseink nem hatnának ki erkölcsi énünkre. Ezzel elkerülhetjük, hogy választanunk kelljen a megszerezni kívánt áruk, szolgáltatások és eszményeink között.

Abban az esetben például, amikor a terméket, amit meg akarunk venni, olcsóbban gyártják külföldön, azzal, hogy a legjobb árat akarjuk elérni a piacon, szomszédunk munkahelyét és bérét veszélyeztetjük. Azzal, hogy fogyasztóként a legjobb árat akarjuk elérni, esetleg kárt okozunk a városunk „Fő utcájának” (közösségünk központjának), mivel nem ott vásárolunk, hanem a nagyban áruló bevásárlóközpontokban. Morális lényként szem előtt tartjuk szomszédaink és közösségünk jólétét, fogyasztói magatartásunkkal azonban ronthatjuk életszínvonalukat, és árthatunk a közösségen belüli jószomszédi viszonyoknak. Hogyan szoktuk feloldani ezt a konfliktust? Többnyire úgy, hogy nem veszünk tudomást róla.

Erkölcsi lényként emellett többnyire szeretünk úgy gondolni magunkra, mint a környezet védelmezőjére, aki szem előtt tartja az eljövendő nemzedékek érdekeit. Fogyasztóként azonban gyakran megfeledkezünk erkölcsi törekvéseinkről. Többnyire továbbra is környezetkárosító autót vásárolunk, és van, aki magánrepülőgépen utazgat, amivel még jobban szennyezi a levegőt. Gyakran vásárolunk olcsó termékeket, amiket szegény országokban gyártanak, ahol nem túl szigorúak a környezetvédelmi előírások, a gyárak mérgező vegyi anyagokat engednek a vízbe, és szennyezik a levegőt. Hogyan egyeztetjük össze a környezet megóvásával kapcsolatos erkölcsi álláspontunkat vásárlói szokásainkkal? Általában meg sem próbáljuk összeegyeztetni, túl azon, hogy alkalmanként „környezetbarát” termékeket vásárolunk.

Piaci tranzakcióinknak erkölcsi következményei is vannak, amelyekről nem akarunk tudomást venni. Például azért tudunk olcsón vásárolni valamit, mert a gyártó cég szegény országokban dolgoztat és ezzel költséget takarít meg, e célból gyerekeket alkalmaz, akik napi tizenkét órát és heti hét napot dolgoznak. Esetleg azért, mert a cég nem fizet egészségügyi és nyugdíjjárulékot amerikai alkalmazottai után, vagy a munkavédelmi előírásokon spórol. Legtöbbünk erkölcsi lényként ezek egyikét sem választaná szándékosan, viszont olcsón akarunk vásárolni, és ezáltal mi is felelősek vagyunk mindezért.

Általában kétféle módon kerüljük el, hogy tudomást kelljen vennünk piaci törekvéseink és erkölcsi eszményeink között fennálló konfliktusról. Először is úgy, hogy ha tudomásunkra jutnak ezek az említett erkölcsileg kifogásolható következmények, akkor a termelőkre és a kereskedőkre hárítjuk a felelősséget. Azt mondjuk például, hogy a diszkontáruházak a felelősek, mert alacsony bért fizetnek alkalmazottaiknak, így olcsóbb áraikkal el tudják szívni a vevőket a „Fő utca” elől, vagy hogy az autógyártók a felelősek azért, hogy környezetszennyező autókat gyártanak.

De ez a logika hibás. A termelőknek és a kereskedőknek többnyire nincs más választásuk, mint hogy ugyanolyan alacsony vagy még alacsonyabb költségekkel dolgozzanak, mint versenytársaik. Erre mi kényszerítjük őket azzal, hogy olcsón akarunk vásárolni. Tudják, hogy ha nem kapjuk meg, amit akarunk, akkor elvisszük a pénzünket a konkurenciához. Az erkölcsileg kifogásolható következmények, amivel őket vádoljuk, többnyire abból fakadnak, hogy megpróbálják kielégíteni kívánságunkat, hogy olcsóbban vásároljunk.

A másik mód, amivel elkerüljük, hogy tudomást kelljen vennünk erről a konfliktusról, az, hogy elválasztjuk piaci törekvéseinket erkölcsi képzeteinktől. „Pénzmosást” hajtunk végre a piaci mechanizmusok révén. Vásárolunk valamit a kereskedőtől, aki egy nagyobb kereskedő helyi képviselője, és ez a nagyobb kereskedő valamilyen elosztóhálózaton keresztül szerzi az árut a gyártótól. A gyártó specializált részegységeket szerel össze, amelyeket olyan beszállítóktól vásárol, akik maguk is beszállítóktól vásárolnak a világ minden részéről, így a vásárlás társadalmi konzekvenciái már beláthatatlanok számunkra. Ennek folytán könnyen elháríthatjuk magunktól az erkölcsi felelősséget. Nem látjuk a kapcsolatot az általunk vásárolt áru és mondjuk egy szegény országban dolgoztatott gyerek vagy egy szomszédunk munkanélkülivé válása között. Kétségtelen, hogy vannak olyan fogyasztók, akik tisztában vannak a vásárlás erkölcsi konzekvenciáival, és vannak olyan vállalatok, amelyek azzal büszkélkednek, hogy szociálisan és erkölcsileg felelős módon gyártott árukat és szolgáltatásokat árulnak. De a tények azt mutatják, hogy a legtöbb vevő egyszerűen csak olcsón akar vásárolni. Szívesen mondjuk magunkat valamilyen felelősségteljes márka hívének, de többnyire nem akarjuk megfizetni a felárat ezért a termékért.

A piac nem rombolja jellemünket, ellenkezőleg, a fent leírt módon még lehetővé is teszi, hogy megkíméljük magunkat az igazi erkölcsi próbától. Erkölcsi eszményeinket így akkor is megőrizhetjük, ha piaci cselekedeteink olyan következményekkel járnak, amelyek egyébként megsértik ezeket az eszményeket.

Ha a piaci mechanizmusok annyira átláthatóak lennének, hogy nem tudnánk szemet hunyni vásárlással kapcsolatos döntéseink morális következményei fölött, akkor választanunk kellene, hogy az anyagi előnyöket áldozzuk-e fel eszményeink oltárán, vagy eszményeinket áldozzuk-e fel az előnyök kedvéért. Ez valódi próbatétel lenne. De mivel nincs ilyen átláthatóság, egyiket sem kell feláldoznunk: az anyagi előnyökről sem kell lemondanunk, és erkölcsi fenntartásainkat is megőrizhetjük.

Qinglian He

Nem

Az elmúlt évszázadokra visszatekintve számos példát találunk arra, hogy az aktív piacgazdaságok előmozdítják az anyagi és társadalmi haladást, miközben az erkölcsöket is erősítik. Azok az emberek viszont, akiknek a piacgazdaság legfőbb modernkori riválisa, az ideológiailag vezérelt államszocialista tervgazdaság jutott osztályrészül, nem sok jóban részesültek. A gazdaság stagnált, a civil társadalom elsorvadt, és az erkölcsök sokat romlottak. Az elmúlt évtizedekben ellentmondásaik maguk alá temették a tervgazdaságokat, és az utópista kísérletről kiderült, hogy hiba van a rendszerben. A benne élő emberek számára gazdasági, erkölcsi és politikai katasztrófának bizonyult ez az időszak, és alig várták, hogy megszabaduljanak tőle.

A piacgazdaság természetesen nem tökéletes rendszer. De a hibák a piaci résztvevők cselekvéseiből és indítékaiból származnak, és nem magából a rendszer konstrukciójából. A tapasztalat azt mutatja, hogy a szabadpiac és a szabad társadalom között szoros összefüggés van, és a szabad társadalmakban az emberek zökkenőmentesebben együtt tudnak működni a jobb élet érdekében. A szabad társadalmakban az embereknek megvan a lehetőségük arra, hogy a politikai és társadalmi rendszert igazságosabbá tegyék, és az erre irányuló tevékenységek általában inkább erősítik, mint rombolják az egyén erkölcseit.

A piacot összehasonlító történelmi távlatban általában úgy definiáljuk, mint mindent felölelő társadalmi-gazdasági rendszert, amely magában foglalja a gazdasági intézményeket, a társadalmi viszonyokat és a kultúrát. A piac és az erkölcs viszonyának vizsgálatakor azonban célszerű a piac szűkebb meghatározását alapul venni, mely szerint az egyszerűen a gazdasági tevékenységeket koordináló szabályokat jelenti.

A kérdés az, hogy a piac vagy az erkölcs a meghatározóbb az elemzésben. Abból kell kiindulnunk, hogy a társadalmi-gazdasági cselekvésekkel kapcsolatos erkölcsi ítéletek mások, mint a piaci szabályokkal kapcsolatos erkölcsi ítéletek. A gazdasági szereplők magatartását az értékek és az üzleti etika szabályai alakítják. Ha tevékenységük kedvezőtlen vagy nem kívánatos következményekkel jár, ennek magyarázatát elsősorban a piacot fenntartó társadalmi intézményekben és nem magában a piacban kell keresnünk.

A piac „erkölcsössé” tétele – vagyis az, hogy enyhíteni lehessen a piac növekedésének vagy globális terjeszkedésének következményeit – a gazdasági szereplők szociokulturális prioritásain múlik. Az államok, nemzetközi szervezetek civil csoportok vagy mozgalmak csak akkor reménykedhetnek a piaci szabályok megváltozásában és kívánatosabb magatartásformák létrejöttében, ha el tudják érni új értékek és erkölcsi prioritások létrejöttét.

A gazdasági tevékenységek szociokulturális feltételekbe ágyazódnak. A 10. századi Kínától kezdve a 21. századi Európáig a fogyasztást és a termelést az uralkodó erkölcsi értékek határozzák meg, és az erkölccsel kapcsolatos felfogás mindig a vallásos hittel függ össze. Kelet-Ázsiában például általános vélemény szerint a vallásos emberek általában becsületesek az üzleti életben. A mai Kínában ezzel szemben, ahol nemrég még tiltották a vallást, és az állam ma is korlátok közé próbálja szorítani, nagyon gyenge lábakon áll az üzleti etika, amióta teret nyert a piacgazdaság.

Az erkölcsi felfogás alakulásában azonban más tényezők is szerepet játszanak. Az elmúlt évtizedekben végbement gazdasági és kulturális globalizáció az új gazdasági intézmények mellett a nyugati világ éppen átalakulóban lévő normáit és értékeit is meghonosította a fejlődő országokban. A legújabb trend a környezetbarát fogyasztási javak terjedése és a nemzetközi normák alkalmazása a munkahelyeken, a tíz évvel ezelőtt kidolgozott Social Accountability 8000 (SA 8000) szabvány alapján. Mindkettő az erkölcsök változását jelzi, de az utóbbi sokkal nagyobb hatást gyakorol olyan országokban, mint Kína, ahol sokat javultak a korábban gyakran kibírhatatlan munkafeltételek.

Az átalakuló gazdaságokban drámai változáson mennek keresztül az erkölcsi értékek annak nyomán, hogy a korábban elszigetelt tervgazdaságok egymással kapcsolatban álló piacgazdaságoknak adják át a helyüket. Ez még akkor is így van, ha az etatista intézményrendszer öröksége és az uralkodó elitek hátráltathatják a felzárkózást. Európában a volt szovjet blokkhoz tartozó országok szabadpiaci integrációja a jelek szerint nem járt különösebben negatív morális következményekkel, Kínában azonban ezer jelét tapasztaljuk annak, hogy romlottak a közerkölcsök és az üzleti etika is. Pénzért politikai befolyást és állami hivatali posztokat lehet vásárolni, és elkerülhető, hogy az elkövetett bűncselekményért elítéljenek. A gyerekeket dolgoztató munkaadókat ritkán büntetik meg, és az emberi testrészekkel történő kereskedelem is meglehetősen elterjedt.

Mindezek törvénytelennek számítanak, az állam mégis eltűri őket. Kína láthatóan messze van még a jogállamiságtól. A tényleges uralmat egy politikai csoport gyakorolja, amely a törvények felett áll. A nem-kormányzati szervezetek (NGO-k) megpróbálják felvenni a harcot e problémákkal, de tevékenységüket korlátozzák, és különböző kormányhivatalok felügyelete alá helyezik őket. A kormány ahelyett, hogy betiltaná ezeket az elvben jogellenes tevékenységeket, inkább azzal törődik, hogy megakadályozza, hogy a sajtó beszámoljon róluk, és az interneten megjelenjenek ezek a „negatív hírek, amelyek kárt okoznak a rendszer imázsának”.

Mire vezethető végül is vissza, hogy a fejlődést az erkölcsök romlása kíséri Kínában: a szabadpiacra vagy az állam és a zárt uralkodó elit mulasztásaira? Általában igaz, hogy döntő szerepet játszanak azok, akik meghatározzák és érvényre juttatják a piaci szabályokat, és különösen igaz ez Kínára, ahol a kormány, illetve a pártvezetők hozzák a törvényeket és felügyelik a gazdaságot, miközben ők maguk is a profitot hajhásszák. A közerkölcs romlását nem a szabadpiac terjedése idézte elő Kínában, hanem az, hogy az elit eltűri az immorális tevékenységeket.

Mindebből három fontos tanulság vonható le. Először, a kínai kormány a nemzetközi sajtóban olvasható dicshimnuszok ellenére nem gyakorol egyértelműen pozitív hatást a piacra. Másodszor, ahhoz, hogy erős és fenntartható piac jöjjön létre, demokratikus politikai rendszerre van szükség. Harmadszor, az erkölcsi fejlődés előmozdítása nem kevésbé fontos feladat Kínában, mint a gazdasági fejlődés ösztönzése.

Michael Novak

Nem, de mégis

Amerika születésének idején a legtöbb társadalom talapzata a földbirtokos arisztokrácia vagy az erős hadsereg volt. Az alapítók mindkettőt elutasították, és azt hirdették, hogy a szabad kereskedelemre épülő új társadalom magasabb erkölcsöket szül, illetve szilárdabb jogrend kialakulásához vezet. A társadalom tagjait nem a hatalom megszerzése, hanem a jólét megteremtése fogja mozgatni. Ahogy Alexander Hamilton írta:

Ma már minden államférfi vallja, hogy a virágzó kereskedelem a nemzeti vagyon leghasznosabb és legproduktívabb forrása, ennek megfelelően a kereskedelem az említett államférfiak politikai elképzeléseinek a középpontjába került. (Alexander Hamilton, James Madison, John Jay: A föderalista. Európa Könyvkiadó, Budapest. 1998. 108. oldal).

A kereskedelem hatására az emberek számára érdektelenné válnak azok a dolgok, amelyek korábban csak megosztottsághoz és viszályhoz vezettek. Politika helyett piaci tevékenységre fordítják majd energiáikat, és a szabadpiac által kikényszerített együttműködés szelleme mind jobban meg fogja erősíteni a köztársaság iránti hűséget.

A kereskedelemre épülő társadalom a szegények számára is sokkal jobb és kedvező hatást gyakorol az egyéni és a közerkölcsre. Az alapítók a történelem alapos tanulmányozása révén felismerték, hogy a katonai erőre épülő társadalom túl ingerlékennyé és kiszámíthatatlanná válhat, könnyen indít háborúkat sértett büszkeségből, aminek aztán főleg a szegények látják kárát. Az egymást követő nemzedékek számára alig volt szabadulás a szegénységből, ahogy erre David Hume, skót filozófus rámutatott. A becsületbeli okokból vagy bosszúból folytatott háborúk, melyeket császárok, királyok, és más uraságok indítottak egymás ellen, újra és újra semmissé tették azokat az erőfeszítéseket, amiket a szegények tettek boldogulásuk érdekében.

A földbirtokos arisztokraták csak a maguk időtöltésével, szórakozásával, flörtjeivel törődtek. Bár sok báró és gróf hódolt a lovagi erényeknek, jó katonák voltak, és saját hadsereget állítottak fel, alapjában véve semmittevő életet éltek. Jól megvoltak kiterjedt birtokaikból és a parasztok munkájából. Hadsereget tartottak fenn, amely felélte a birtokaikon megtermelt többletet, amit a rossz utak és a városfalakon kívül uralkodó gyenge közbiztonság miatt amúgy sem tudtak volna kereskedelmi célokra felhasználni.

Amerika megalapítói így arra a következtetésre jutottak, hogy nem volna biztonságos a köztársaság számára, ha az arisztokráciára vagy a hadseregre építenék az új társadalmat. A köztársaságnak független, invenciózus, kreatív emberekre van szüksége, akik nem félnek attól, hogy piszkos lesz a kezük, büszkék arra, hogy keményen tudnak dolgozni, akik minden új dologra nyitottak és készek arra, hogy új utakat keressenek. A kereskedelemre épülő társadalom függetlenséget és innovációt eredményez, ami pedig a jólét szüntelen növekedéséhez vezet – legalábbis egy olyan szabad köztársaságban, mint amilyen a születőben lévő Egyesült Államok volt.

Az alapítók emellett úgy gondolták, hogy a kereskedelemre épülő társadalom megteremti a törvény előtti személyes felelősség feltételeit. A kereskedők csak törvénytisztelő társadalomban mertek kockázatot vállalni, ahol a szerződések betartását bírósági úton ki lehet kényszeríteni. A hajókért, melyeket Új-Angliában útnak indítottak, hogy teát hozzanak Ázsiából, előre kellett fizetni, még mielőtt visszatértek volna az áruval, amit aztán el lehetett adni. Küzdeni kellett a kalózok ellen, mégpedig nemcsak az írott törvények, hanem a nyílt tengeren fegyverrel kikényszerített törvények erejével (lásd a Jefferson által indított hadjáratokat az észak-afrikai kalózok ellen). Nem véletlen, hogy a korszak egyik legnagyobb kereskedelmi kikötője, az alapító atyák csodálatának tárgya, Amszterdam a Commercium et Pax, azaz „A kereskedelem erősíti a békét” mottót választotta magának. A kereskedelem révén az emberek békés csere útján szerzik meg maguknak azt, amit a háborúban egyszerűen elvesznek egymástól.

Elődeink úgy gondolták, hogy a kereskedelemre épülő társadalom kemény munkára, rendszerességre és innovációra neveli tagjait. Megtanítja az amerikaiakat, hogy bátran vállalják a kalandokat (mint az új-angliai hajóskapitányok), legyenek mértéktartóak haszonszerzési törekvéseikben, és előrelátó módon fektessék be újra nyereségüket. Ez épp az ellentéte a régi földbirtokos arisztokrácia pazarló fogyasztásának. A kereskedelemre épülő társadalom elősegíti a becsületes, felelősségteljes, mértékletes és jövőorientált polgári magatartás kialakulását. Erre a polgári magatartásra van szükség ahhoz, hogy a szabad köztársaságok törvénytisztelők és virágzóak legyenek.

Miután a kereskedelemre épülő társadalom gyökerei – az innovatív és invenciózus magatartás, a kemény munka okozta elégedettség, a jövőre irányultság – a zsidó és a keresztény vallás parancsaihoz nyúlnak vissza, az alapító atyák azonnal felismerték, hogy a vallás és az erkölcs fontos szerepet játszik a kereskedelmi ösztönök kordában tartásában, önpusztító következményeik kiküszöbölésében. „A vallás sok olyan tett elkövetését megakadályozza, amit a törvények nem tiltanak meg az amerikaiaknak” – állapította meg Tocqueville helyeslően.

A kereskedelemre épülő köztársaság sikerei ugyanakkor egy idő után erőtlenséget is okoznak, ami rombolja a társadalmak erkölcsi szilárdságát. A fiatalabb nemzedékek természetesnek veszik a jólétet, amit a korábbi nemzedékek áldozatos munkája teremtett meg. Vannak, akik meg akarják kerülni a kereskedelemre épülő társadalom szabályait, és sokan lenézik az elődök mértéktartó magatartását és erkölcseit. A kemény munkához és fegyelemhez szokott nemzedékek helyét olyan nemzedékek veszik át, amelyek unják a régi muzsikát, lázadni akarnak, luxusban és semmittevésben kivánnak élni, a munkát pedig alantas dolognak tartják. A jövőnek élő nemzedéket olyan nemzedék váltja fel, amely nemtörődöm módon csak a jelennek él.

Így éppen a kereskedelemre épülő társadalom sikerei ássák alá a fiatalok erkölcsi erejét. A szociológus Daniel Bell a kapitalizmus kulturális ellentmondásának nevezte ezt a ciklikus körforgást. Vagyis a szilárd és a laza erkölcsök váltogatják egymást.

A mai időkben sok tényező kedvez a morális hanyatlás gyorsulásának, ennek ellenére nem szükségszerű, hogy ez bekövetkezzék. Ha tisztában vagyunk a veszéllyel, komoly erőfeszítéseket tehetünk, hogy ellenálljunk a kísértéseknek. A kereskedelemre épülő társadalomban így a legfőbb feladat az erkölcs és a kultúra megszilárdítása, a visszatérés a spirituális gyökerekhez, vagyis az, amit elődeinek „Nagy Ébredésnek” neveztek.

A Nobel-díjas közgazdász, Robert Fogel szerint az Egyesült Államok jelenleg a Negyedik Nagy Ébredés lassú kibontakozásának korszakában van. E korszak fő jellemzője az alapokhoz való visszatérés, a család szerepének hangsúlyozása, valamint a fiatalok bátorítása, hogy fejlesszék ki magukban a tetterő és az akarat képességét, ami az erős jellem kialakulásának legfontosabb garanciája. Ezek a fiatalok jelentik a legfőbb reményt, hogy republikánus szabadságunk és üzleti alkotóképességünk is életerős marad.

FORDÍTOTTA GÁTI TIBOR

A szövegek szerzői:

Jagdish Bhagwati a Columbia Egyetem közgazdasági és jogi professzora.

John Gray filozófus, a London School of Economics emeritus professzora.

Michael Walzer filozófus, emeritus professzor, School of Social Science at the Institute for Advanced Study in Princeton.

Bernard-Henri Lévy francia filozófus, közíró.

Tyler Cowen közgazdász professzor a George Mason Egyetemen.

Aayan Hirshi Ali az American Enterprise Institute kutatója.

Robert B. Reich a Kaliforniai Egyetem közgazdász professzora.

Qinglian He közgazdász, a Shenzhen Legal Daily volt vezető szerkesztője.

Michael Novak az American Enterprise Institute professzora.

Válogatás a John Templeton Alapítvány körkérdésére adott válaszokból (http://www.templeton.org/market/).

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.