Történet a buszvezetőről, aki Isten akart lenni

A történet egy buszvezetőről szól, aki egyszer sem volt hajlandó kinyitni az ajtót azoknak, akik lekésték a buszt. Egy buszvezetőről, aki az égvilágon senkinek sem volt hajlandó kinyitni az ajtót. Sem a levert gimnazistáknak, akik a busz után futva szomorú tekinteteket vetettek rá, pláne nem azoknak az ideges széldzsekis embereknek, akik az ajtón dörömböltek, mintha nem is késtek volna el, és a vezetővel nem volna valami rendben, sőt még azoknak az öreg néniknek sem, akik telepakolt barna papírszatyraikat cipelve remegő kézzel integettek neki. És nem gonoszságból nem nyitotta ki, mert szemernyi gonoszság sem volt benne, hanem meggyőződésből. Az volt ugyanis a meggyőződése, hogy még ha mondjuk csak fél perccel hátráltatná is a haladásban az, aki így lemarad a buszról s emiatt negyed órát veszít az életéből, az utasokkal szemben akkor is úgy méltányos és igazságos, ha nem nyitja ki az ajtót. Ezeket a fél perceket tudniillik a busz minden egyes utasa elveszítené. És ha mondjuk ül a buszon hatvan ember, aki senkinek nem ártott semmit, és időben odaért a megállóba, azzal ők összesen fél órát vesztenének, ami a negyed óra kétszerese. Ez volt az egyetlen oka, hogy soha nem nyitotta ki az ajtót. Tudta, hogy az utasoknak fogalmuk sincs erről, és azoknak sem, akik futnak utána és integetnek, hogy nyissa ki. Azt is tudta, hogy a legtöbben egyszerűen köcsögnek nézik, és azt gondolják, hogy neki is sokkal-sokkal egyszerűbb lenne, ha hagyná őket felszállni, és köszönetet meg mosolyt kapna érte. Csakhogy a vezetőnek egy pillanatra sem okozott gondot, hogy a köszönet és a mosoly, valamint az utasok kényelme között válasszon, és ő az utazóközönség kényelmét részesítette előnyben.

Azt az embert, akinek a legjobban kellett volna szenvednie a buszvezető meggyőződése miatt, Ádinak hívták, csakhogy ő, a történet többi szereplőjével ellentétben, még csak meg sem kísérelte, hogy fusson a busz után, mert lusta volt és kétségbeesett. Ez az Ádi egy Íz-lelőnek nevezett étkezdében volt segédszakács, ami az ostoba tulajdonos legsikerültebb szójátéka lehetett. Az itt kapható ételeknek egyáltalán nem volt különös ízük, Ádi maga viszont kedves ember volt. Olyan kedves, hogy időnként, ha egyik-másik adag különösen félresikerült a keze alatt, személyesen szolgálta föl a vendégnek, hogy szabadkozhasson. Az egyik ilyen szabadkozása során esett meg vele, hogy találkozott a boldogsággal, vagy legalábbis a boldogság ígéretével, egy lány személyében, aki volt oly bájos, hogy megpróbálta végigenni az elfuserált marhasültet, csak hogy Ádi ne érezze kínosan magát, miközben ő tisztában volt vele, hogy olyan az íze, mint a cipőtalpé. A lány nem volt hajlandó elárulni a nevét, sem megadni a telefonszámát, ám elég kedves volt ahhoz, hogy beleegyezzen, másnap ötkor találkozik vele egy előre megbeszélt helyen. A delfináriumnál, hogy pontosabbak legyünk.

Ádinak volt egy betegsége. Egy betegsége, ami miatt elég sok dolgot lekésett már életében. Nem olyasféle betegség, amitől mirigyek duzzadoznak az arcodon vagy ilyesmi, mindazonáltal elég sok kárt okozott már neki. A betegsége miatt mindig tíz perccel tovább aludt, és semmilyen ébresztőóra nem tudta felkelteni. Emiatt mindig később is ért munkába az Íz-lelőbe – emiatt, és a buszvezetőnk miatt, aki az utasközönség kényelmét fontosabbnak tartotta, mint az egyéni hálálkodások begyűjtését. Csakhogy most elhatározta, mivel a boldogságról volt szó, hogy legyőzi a betegségét, délutáni alvás helyett ébren marad és tévét néz, de hogy még jobban bebiztosítsa magát, nemcsak egy, hanem három vekkert is beállított, és még telefonébresztést is rendelt. A betegsége azonban gyógyíthatatlan volt. Ádi álomba szenderült, mint egy kisbaba, a gyerekcsatorna előtt, és egész testében átizzadva, millió-billió óra fültépő zajára ébredt – tíz perccel később. Abban a ruhában, amiben aludt, kilépett az utcára, és futni kezdett a megálló felé. Már nem is emlékezett rá, hogyan kell futni, ahányszor lelépett a járdáról, a két lába mindig összegabalyodott kicsit. Utoljára iskolás korában futott életében, még mielőtt hatodik környékén rájött, hogy el lehet lógni tornaóráról. Ezúttal azonban teljes erejéből futott, nem úgy, mint tornán. Most ugyanis volt mit vesztenie. És a fájdalom a mellében meg a sok Noblesse1 miatti zihálás mind eltörpült e boldogság utáni hajszájában. Semmi sem állhatott az útjába, kivéve a 62-es vonalán közlekedő vezetőnket, aki pont akkor csukta be az ajtót és kezdett el kiállni a megállóból. Látta Ádit a tükörben, de mint már mondtuk, megvolt a maga meggyőződése, logikus meggyőződése, ami mindenekelőtt az igazságosságra való törekvésen és egyszerű matematikán alapult. Csakhogy Ádit nem érdekelte a matematika, életében először tényleg időben oda akart érni valahova, úgyhogy rohant tovább a busz után, noha semmi esélye sem volt.

A szerencse váratlanul Ádi segítségére sietett, igaz, csak félig-meddig, a buszmegállótól száz méterre ugyanis volt egy közlekedési lámpa, és a lámpa pont azelőtt váltott pirosra, hogy a busz odaért. Ádinak sikerült utolérnie a buszt és odavonszolnia magát a vezető ajtajához. Még csak nem is kopogott az üvegen, hisz ereje sem volt, csak nedves szemekkel a vezetőre nézett, s fulladozva és zihálva térdre esett. A vezetőnek erről eszébe jutott valami. Valami régi dolog. Még abból az időből, mielőtt buszvezető akart volna lenni. Amikor még isten akart lenni. Egy kicsit szomorú emlék volt ez, hisz a vezető végül nem lett isten, ugyanakkor vidám is, mert buszvezető lett, s ez volt a második, amit a legjobban szeretett volna. A buszvezetőben egyszerre felidéződött, hogyan ígérte meg akkor magának, hogy ha a végén isten lesz, irgalmas és könyörületes lesz, és meghallgatja minden teremtményét. S amikor az üléséről az aszfalton térdelve megpillantotta Ádit, egyszerűen nem bírta tovább, és minden meggyőződés meg matematika ellenére kinyitotta neki az ajtót. Ádi pedig fölszállt, és még csak meg sem köszönte, hisz levegőt is alig kapott.

A történet olvasását leginkább itt érdemes abbahagyni, mert annak ellenére, hogy Ádi időben odaért a delfináriumhoz, a boldogság végül nem jött el, a lánynak ugyanis volt barátja. De mivel kedves lány volt, nem akarta elárulni Ádinak, inkább úgy döntött, kihúzza magát az egészből. Ádi majdnem két órán át várta a megbeszélt padon. Ahogy ott ült, különféle csüggesztő gondolatok jártak a fejében az életről, majd megnézte a napnyugtát, ami egész jól sikerült, és arra gondolt, mindjárt izomgörcsöt kap. A visszaúton, amikor már nagyon haza akaródzott érnie, messziről megpillantotta a buszt, ott várakozott a megállóban és szálltak le róla az emberek, de tudta, ha lenne is ereje és akarata a futáshoz, akkor sem érhetné utol. Lassan haladt tovább, minden lépésénél érezte milliónyi fáradt izmát, s amikor végre odaért a megállóba, látta, hogy a busz még ott áll, és vár rá. És a vezető az utasok minden mérgelődése, motyogása és hangos unszolása ellenére megvárta, amíg Ádi fölszáll, és addig nem ért hozzá a gázpedálhoz, amíg nem talált magának ülőhelyet. Majd mikor elindult, a tükörben szomorúan rákacsintott Ádira, ami már-már elviselhetővé tette az egész ügyet.

Fordította Pályi Sándor Márk

  1. A legerősebb izraeli cigaretta. 19 mg kátrányt és 1,3 mg nikotint tartalmaz.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.