Alighogy Kőbánya-Felsőn leszálltam a vonatról, a rendőrjárőr igazoltatott. Munkászubbonyban voltam, kezemben egy sportszatyor kilógó parketta darabokkal. A rendőrök élénken érdeklődtek a fadarabok eredete után. 1981-et írtunk. Évek óta épülő lakásunk befejezéséhez közeledett, s a sorra bekövetkező hiányok miatt, botcsinálta anyagbeszerzőként, nagynéném vidéki házából hoztam egy nyaláb maradék parkettát. A munkás külső rögvest gyanakvóvá tette és mozgósította a rendőröket. Ez a munkásnak mondott hatalom idején is így volt.

Amikor a járőrpár egyike személyi igazolványom tanulmányozásába kezdett, már nevem láttán felhúzta a szemöldökét. A valamikori bölcsészdoktori címem elnyerésekor ugyanis voltam olyan meggondolatlan, hogy azt bejegyeztettem az igazolványba, és később a kínosan hangzó doktorozás ellenére se gyűrtem le soha magamban az ügyintézés iránti iszonyt, hogy valahogy töröltessem. Amikor azonban a munkahely neve került a rendőr szeme elé, társának is hangosan felolvasta, s kérdően rám nézett. Igennel válaszoltam. Erre szó nélkül visszakaptam az igazolványt, mindketten tisztelegtek, és távoztak. Munkahelyem a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága Társadalomtudományi Intézete volt. Ez állt a személyi igazolványomban.

Mi volt ez a Társadalomtudományi Intézet? Nos egyrészt olyan volt, mint az intézményileg jórészt szabványosított kelet-európai szocialista tábor hasonló létesítményei, másrészt meg teljesen más, mint ahogy akkoriban Magyarország is – legalábbis Berlinből, Moszkvából, vagy Szófiából nézve – jelentősen más volt. Munkáját tekintve ez a kutatóintézet Magyarországon belül olyan volt, mint a többi akadémiai, vagy minisztériumi háttérintézmény. Másfelől nézve azonban – pártállami korban vagyunk! – az államot, s egyúttal a mindent irányítani hivatott pártvezetés háttérintézménye volt. Szervezeti sémarajzokon a Társadalomtudományi Intézet a Központi Bizottság apparátusának egyik osztályaként jelölték. 1966-tól létezett, az 1989-es rendszerváltozás után akadémiai keretek közé került.

Az intézet történetét nem tanulmányoztam, hivatalos, vagy politikai megítélésének dokumentumait nem ismerem, ténytörténetéről édeskeveset tudok. Mivel azonban mintegy két évtizedig munkatársa voltam az intézetnek, az ott uralkodó mentalitásra, s ilyen értelemben barátaim, s a magam problémáira emlékezni vélek, s egy-két jellemző vonást érdemesnek tartok megemlíteni.

Tudományos kutatóintézetet mondtam az előbb. A Társadalomtudományi Intézet rövid történetének ez fontos mozzanata. A tudomány és a kutatás mibenlétéről sokféle vélemény ismert, s a tudomány fogalmát körülvevő nimbusz is változó. Az 1989-es korforduló és rendszerváltozás előtt a tudománynak nagy társadalmi tekintélye volt – mindenesetre nagyobb, mint manapság. Ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy az akkori politikai hatalom nem a „piacon” mérette meg teljesítményeit, még kevésbé a politikai nyilvánosságban – de szívesen burkolódzott a tudomány lebegő tekintélyébe. Alapítottak tehát egy tudományos intézetet, de ez hiába volt a pártvezetés irányítási, ellenőrzési feladatokkal ellátott központi apparátusának része, nem ellenőrzött és nem irányított semmit, hanem munkatársai tudományos kérdésekkel foglalkoztak. Tudományos kérdésekkel pedig nem lehet következmények nélkül foglalkozni. Úgy is mondhatni, hogy egy szabadság- és demokráciahiányos politikai rendszer maga alatt vágta a fát azzal, hogy társadalomtudományi alapkutatásokra ösztönözött. Sőt, még inkább, hogy „hatalom védte bensőséget” biztosított, és ezt maga finanszírozta. Persze, ki más?

A Társadalomtudományi Intézet megalakulását és működését meghatározó másik körülmény a gazdaságirányítás reformja volt, ami 1968-ban lett hivatalosan is kihirdetve. A szovjet birodalom árnyékában és részeként, a pártvezetés által iniciált irányítási reform történelmünk és az adott körülmények miatt óhatatlanul függetlenségi érzeményekkel telítődött, és az irányítás javítását kezdettől fogva messze túllépő, politikai változásokat is jelentő, strukturális gazdasági reform kívánalmává lett. Az értelmiség körében ez – mondhatni magától értetődően – valami progresszív mozgalommá érződött-látszódott terebélyesedni. Mindebből aztán, mint untig ismeretes, évtizedekig tartó, kevéske eredményű kínlódás, tipródás lett, míg végül a pártállammal szembeni százféle illojalitás, viszolygás, ellenállás stb. 1989- ben át nem ömlött ebbe az új világba – magával sodorva persze az előző szisztéma darabjaira hullott minden hordalékát.

A tudományos kutatás és a rendszer megreformálásának együttes ígérete és igézete – értsünk a rendszeren bármit, s a kortársak közül nem kevesen a mindent értették – az, ami Társadalomtudományi Intézet jellegét megadta és működését nagyban befolyásolta.

De nem azt állítom, hogy ez az intézet tele volt reformerekkel és demokratákkal. Nem! A „társtud”-ban (beszéd közben senki nem mondta ki a lehetetlenül hosszú nevét) igen sokféle politikai álláspont nyilvánult meg a napestig folyó vitákban. De megnyilvánult, mert e viták nyilvánosak voltak – azt hívtunk meg, akit akartunk – s nyíltan beszéltünk. Továbbá azt se állítom, hogy olyan nagyon okosak voltunk, s átláttunk volna mindenféle szitán. Nem. Az intézet munkatársainak többsége tudományosan képzetlen, s meglehetősen kezdő fiatal volt. De tanultunk és rácsodálkoztunk a világra, mert rácsodálkozhattunk. Az úgynevezett interdiszciplinaritás az intézet megszervezésében, a korszerűség divatja okán, szándékos volt, s történészek, jogászok, közgazdászok, filozófusok stb. kerültek együvé, s így már az eltérő területek adta többoldalúságba, eleve egymásra is, egymás ilyen-olyan tágasságú világára is rácsodálkozhattak. S a szociológiát is nemcsak tanultuk, művelhettük is. Még az úgynevezett kényes kérdések is belekerülhettek az empirikus felvételekbe. S ha egy kicsit öntelten is, de nevetgéltünk azon, amikor megyei, vagy kerületi politikai vezetők felháborodtak („feljelentettek” – ahogy akkoriban mondták ezt) egy-egy kérdésen. Mert ugyan hol volt hozzánk képest a „fel”, ahová jelenteni lehetett? – Mindez persze nem volt ennyire egyszerű – rendszabályok és megrendszabályozások ebben az intézetben is voltak, s a viszonylagos, helyesebben korlátozott nyilvánosság csak az intézeten belül volt érvényes. „Jaj, csak nehogy publikáljon valaki valamit!” – ez volt az intézetvezetés mindennapi fohásza, s szigorkodtak is ennek érvényesítéséért, de nem könnyű cenzorkodni a demokráciáért. Márpedig az Intézet – legalábbis ezt mi így fogtuk fel, s néha ezt hinni is lehetett – ezért létesült.

Azt talán felesleges is mondanom, hogy – egy-két véletlentől eltekintve – mindenki párttag volt, s így hetente hallhatta a politikai bizottság vagy a minisztertanács napirendjein szereplő döntésekkel foglalkozó információkat. Érdekes, hogy ezek nem az információadás és tudomásulvétel formájában zajlottak, hanem szinte mindig az egyet nem értést is kifejező viták, „okoskodások” formáját öltötték. Amit Max Weberből, vagy Bibó Istvánból megértettünk, vagy megérteni véltünk, azt elemző okfejtésként mindjárt ki is próbáltuk ezeken az információkon. Meg kell hagyni, tehettük. Politizálgatás volt ez a javából.

Mindeközben tanultunk. Egymást sarkallva próbáltuk pótolni a pótolhatatlant. „Felfedeztük”, hogy mi mindent tudtak a marxisták és nem-marxisták már a két világháború közti Magyarországon, s még inkább azt, hogy hol tartott már az előző századfordulón a hazai társadalomtudomány. Keserűen konstatáltuk, hogy már megint nulláról indulunk. Legalábbis mi. Mert kinyílt számunkra a nyugati világ is. Ösztöndíjakkal utaztunk Rómába, Frankfurtba, Berkeleybe – de a legkevésbé sem a Szovjetunióba –, s amit felfogtunk, azt egymásnak vitáinkon továbbadtuk. Egyetemi óráinkon is persze, s szerte az országban. Vonatozgattunk Mosonmagyaróvárra, Ózdra, meg ki tudja már hová, mert valami furcsa módon egyre csak nőtt az érdeklődés a kritikai társadalomtudomány iránt. Morális kötelességünknek vettük – mint az akkori értelmiség egyre növekvő ilyenféle csoportjai – hogy politikai hangfekvésben taglaljuk az „egészet” átfogni igyekvő elvont problémákat: mélystruktúra, elidegenedés, szükséglet, érdek, érték stb; de mindenek előtt a demokrácia ágait és bogait. Megyei pártiskolákra meghívottként filozófiatörténeti fejtegetésekbe bocsátkoztunk, s a Szovjetunióhoz képest, az autonómia irányába fejlődő, százmilliós kelet-európai gazdasági övezet társadalmi hasznáról révedeztünk. És persze ugyanúgy nem éreztük jól magunkat, mint Krúdy vagy Márai regényeinek figurái. Nagy mennyiségű szépirodalmat fogyasztottunk. Nem mérhető, de lehet, hogy a magyar irodalomból többet tanultunk, mint a szakszövegekből. Fel akartuk tárni a valóságot – milyen ironikusan hangzik ez ma –, s nemcsak tudományos elődeink vállára akartunk kapaszkodni, hogy analitikusan körültekinthessük, hanem minden szociográfiát elolvastunk, s minden dokumentumfilmet megnéztünk. Tapogattuk, taszigattuk a politikai falakat, mert úgy hallottuk, néhány arasznyival távolabb vannak, mint gondoltuk. S lőn, tényleg úgy tetszett, hogy kissé arrébb vannak.

De az intézeti vitákra visszatérve még: tanultunk egymástól. Nemcsak az iszlám, vagy kínai kultúráról, az európai parasztok, amerikai farmerek, vagy latin-amerikai peonok hasonlóságában objektiválódó (imádtuk ezt a szót!) különbségeiről hallottunk, s törekedtünk az ilyesmiket is a hazai intézményrendszer megreformálásáért megérteni, hanem az úgynevezett politikai helyzetet is tisztázni szerettük volna. Hát, tisztázni nem tudtuk, de fény derült arra, hogy az ilyen beszélgetések következtében igencsak különböző politikai álláspontokat építünk ki. Hisz’ volt köztünk, aki a Kádár rendszert ellenforradalminak tartotta, mint ami eltántorodott a proletárdiktatúra alapelveinek érvényesítésétől, s volt, aki nemcsak konstatálta a különféle politikai véleményeket az akkori tömegpárton kívül is és belül is, hanem kívánatosnak tartotta azok intézményes pluralizálását – még ha az, hogy a többpártrendszer a demokrácia elengedhetetlen, de számunkra elérhetetlen alapkövetelménye, csak lassan lett nyilvánvaló. Mindenesetre a politikai tagoltság észleléséért akár ki se kellett lépni a Társadalomtudományi Intézet kapuján.

Néha előbbre voltunk másoknál, néha meg hátrább, de nagyjából mégis szinkronban az úgynevezett értelmiségi közhangulattal, amelynek egyszerre voltunk részei és egy idő után alakítói is. Hiszen a különböző intézetek vitáin kölcsönösen részt véve, internetes kapcsolatok nélkül is mindegyre új és új nézetektől, hírektől, elméletektől vibráló intellektuális háló részei voltunk. – És nem éreztük jól magunkat. Morgolódtunk, felháborodtunk, változtatni akartunk, ki-ki a maga módján. Az úgynevezett gazdasági reform egyre szélesedő mögöttes támogatottságát korántsem a közgazdasági racionalitások adták, hanem a demokrácia és a függetlenség irányába való feszülés. Ma is úgy tartom, hogy akkoriban a gazdasági kérdéseken jóval túllépő külpolitikai és társadalmi vágyak adták a reform szó politikai hímporát, akárcsak a XIX. századi reformkorban. Törekvéseinket nem a pénzügyi likviditás, tőkeallokáció, rentabilitás fogalmaiban fejeztük ki, hanem inkább valami történelmies politikai beszédben, noha állandóan emlegettük persze a gazdaságot és a gazdaságosságot. Reformista replikáinkban egyrészt valamiféle reziduális, marxista hangulatú alap–felépítmény meggyőződésből minduntalan hivatkoztunk a gazdaságra, de még inkább taktikailag, hogy ne lógjon ki annyira a lóláb, hogy ne látszódjon, mennyire eltántorodtunk már a hivatalos ideológiától.

A korszakra jellemzően, és paradox módon a hierarchia minden szintjén tapasztalhatóan, kapálództunk a felsőbbség ellen – bárki, bármi legyen is az –, mert a kritikai értelmiség ízlése távol állt a hatalombarátságtól. S igen, a Társadalomtudományi Intézetben egy kritikai értelmiségi attitűd bontakozhatott ki, s ezért a hetvenes, nyolcvanas évek javát a központi pártvezetőség e háttérintézményében is a felsőbbség elleni hadakozásként élték meg számosan. Vagy pontosabb tán illojalitást mondani, amely egyre felszabadultabb és kritikusabb tekintetté tágult, valami emelkedésként átélt csalóka társadalmi és személyes önreflexióvá.

De miért is tűrték ezt? Kik és miért adtak nekünk erre lehetőséget? Kik és miért biztosítottak nekünk ehhez megélhetést és nyugalmat? – kérdezhetni ma naivul. Vagy mindez tán igaz se volt?