Porszívózás közben megszólalt a telefon. A lakás nagy részével már végzett, és most a nappalit takarította, a kicsi porszívófejjel szedte össze a díszpárnák között felgyűlt macskaszőrt. Megtorpant, hallgatózott, majd kikapcsolta a porszívót. Odament a telefonhoz, és fölvette.
– Halló, itt Myers.
– Myers? Szia. Mit csinálsz?
– Semmit. Szervusz, Paula.
– Van egy kis munkahelyi bulink délután – mondta Paula. – Te is meg vagy híva. Dick szólt, hogy gyere.
– Sajnos nem tudok odamenni – mondta Myers.
– Dick ebben a percben kért meg, hogy telefonáljak a pasimnak, és hívjam át egy italra. Kéri, hogy csalogassalak le az elefántcsonttoronyból, és merítkezz meg egy kicsit a valódi életben. Dick elég szórakoztató, amikor iszik. Myers?
– Hallom – mondta Myers.
Myers valaha Dick beosztottja volt. Dick mindig arról beszélt, hogy egyszer elutazik Párizsba, és majd ír ott egy regényt. Amikor Myers felmondott, hogy elmenjen regényt írni, Dick megjegyezte, hogy majd keresni fogja Myers nevét a bestsellerlistán.
– Most nem tudok átjönni.
– Borzasztó hír fogadott minket reggel – folytatta Paula, mintha nem is hallotta volna Myerst. – Emlékszel Larry Gudinasra, ugye? Még itt volt, amikor te is bejártál dolgozni. Egy darabig a tudományos könyvek körül segédkezett, utána önálló munkát kapott, végül elküldték. Reggel azt hallottuk, hogy öngyilkos lett. Szájba lőtte magát. Képzeld el! Myers?
– Hallom – mondta Myers. Megpróbálta felidézni Larry Gudinast, és egy magas, görnyedt ember ugrott be neki drótkeretes szemüvegben, aki élénk színű nyakkendőket hordott, és elöl kopaszodott. El tudta képzelni az ütést, a hátrabicsakló fejet. –Atyaisten – mondta –, nagyon sajnálom.
– És gyere le, édesem, a szerkesztőségbe, jó? – kérlelte Paula. – Nagyon jól beszélgetünk, iszogatunk, és szól a karácsonyi zene. Gyere!
Myers mindezt hallotta a vonal túlsó végén.
– Nem akarok átmenni – mondta. – Itt vagy még? – Hópelyheket sodort a szél az ablak előtt, amikor kinézett. Az üveghez dörzsölte az ujjait, és amíg a válaszra várt, elkezdte ráírni a nevét az ablakra.
– Mi? Persze hogy itt vagyok – mondta Paula. – Hát jó. De akkor találkozhatnánk a Voylesban. Megiszunk valamit, jó?
– Rendben. Voyles. Ott leszek.
– Itt mindenki szomorú lesz, hogy nem jössz. Főleg Dick. Tudod, mennyire rajong érted. De tényleg. Meg is mondta a szemembe. Csodálja a merészségedet. Azt mondta, ha ő is ennyire bátor volna, mint te, már évekkel ezelőtt itt hagyja ezt a munkát. Dick szerint nagy bátorság kell ahhoz, amit csináltál. Myers?
– Itt vagyok. Remélem, be tudom indítani a kocsit. Ha mégsem indul el, visszahívlak.
– Jó. Akkor a Voylesban. Ha nem jelentkezel, öt perc múlva elindulok innen.
– Add át Dicknek az üdvözletemet – kérte Myers.
– Meglesz. Most is rólad beszél.
Myers eltette a porszívót. Lement a két lépcsősoron az autójához, amely az utolsó parkolókockában állt, behavazva. Beszállt, megnyomta néhányszor a gázpedált, aztán elfordította
a slusszkulcsot. A motor elindult. Lenyomva tartotta a pedált.
Vezetés közben a siető, bevásárlószatyrokat cipelő embereket nézte a járdán. Fel- pillantott a hópelyhekkel pettyezett, szürke égboltra meg a magas házak havas ablakpárkányaira, hóval eltömött réseire. Mindent látni akart, hogy eltegye későbbre. Egyik novelláját már befejezte,
a másikat még nem kezdte el – kutyául érezte magát. Odaért a Voyleshoz. Bárocska a sarkon, egy férfiruhaüzlet mellett. Az épület mögött parkolt le, és bement. Először a bárpulthoz ült le, aztán fogta az italát, és átvitte egy kis asztalhoz a bejárat mellé.
Beállított Paula, boldog karácsonyt kívánt, mire Myers fölkelt és megpuszilta, és leültette egy székre.
– Whisky? – kérdezte tőle.
– Whisky – felelte Paula. A rendelést felvevő pincérnőnek pedig ezt mondta: – Whiskyt kérek jéggel.
Paula megfogta a poharát, és kiitta az egészet.
– Én is kérek még egyet – szólt oda Myers a pincérlánynak. – Nem tetszik ez a hely – tette hozzá, amikor a lány már hallótávolságon kívül volt.
– Mi a bajod vele? – kérdezte Paula. – Mindig ide szoktunk járni.
– Nem tetszik és kész. Igyuk meg, és menjünk át máshová.
– Ahogy óhajtod.
A pincérlány kihozta a whiskyket. Myers fizetett, azután koccintottak.
Myers le nem vette a szemét Pauláról.
– Dick üdvözöl – mondta Paula.
Myers bólintott.
Paula ivott a whiskyből.
– És hogy telt a nap? – kérdezte.
Myers vállat vont.
– De hát mit csináltál?
– Semmit. Kiporszívóztam.
Paula megfogta Myers kezét.
– Mindenki szeretettel üdvözöl.
Kiitták a whiskyt.
– Van egy ötletem – mondta Paula. – Miért nem ugrunk be pár percre Morganékhoz? Már hóna- pok óta visszajöttek, és tényleg nem találkoztunk velük egyszer sem. Egyszerűen rájuk törünk, és beköszönünk hozzájuk, jó napot, mi vagyunk a Myersék. Mellesleg küldtek egy képeslapot is, és azt írták, nézzünk be hozzájuk az ünnepek alatt. Meghívtak. Én még nem akarok hazamenni – tette hozzá, és cigarettát keresgélt a táskájában.
Myers visszaidézte, hogy amikor elindult, beállította a fűtést, és lekapcsolta a villanyt. Azután az ablak előtt sodródó hópelyhekre gondolt.
– És az a sértegető levelük, amiben azt írták, hogy hallják, macskát tartunk a házban? – kérdezett vissza.
– Azt már el is felejtették – mondta Paula. – Úgyse volt komoly az egész. Na, csináljuk meg, Myers! Menjünk el hozzájuk!
– Ha tényleg odamegyünk, akkor előtte fel kell hívnunk őket.
– Dehogyis. Épp ez benne a lényeg. Nem telefonálunk. Egyszerűen csak kopogunk az ajtón, beköszönünk, s megmondjuk, hogy korábban mi laktunk ott. Benne vagy? Myers!
– Szerintem először telefonálni kell.
– De hát ünnep van! – mondta Paula, és fölállt. – Gyerünk, apafej.
Karon ragadta Myerst, és kimentek a hóba. Paula azt javasolta, menjenek az ő kocsijával, és csak később jöjjenek vissza Myerséért. Myers kinyitotta neki a kocsiajtót, azután átment a túloldalra, és helyet foglalt az anyósülésen.
Amikor meglátta a kivilágított ablakokat, meglátta a havas háztetőt, meglátta a nagy kombit a kocsifelhajtón, Myerst nosztalgia fogta el. A függönyök nem voltak behúzva, karácsonyfa- izzók villogtak rájuk az ablakból.
Kiszálltak. Myers megfogta Paula könyökét, amikor egy nagyobb hókupacon kellett átjutniuk, és elindult a ház utca felőli bejáratához. Pár lépést tehettek meg, amikor egy nagy, lompos kutya rontott elő a garázs mellől, és egyenesen Myersnak tartott.
– Csak ez hiányzott – mondta. Összegörnyedt, hátralépett, és fölemelte a kezét. Megcsúszott a gyalogúton, a kabátja utána vitorlázott, ő maga pedig elvágódott a fagyos füvön. Rémülten vette tudomásul, hogy a kutya rögtön a torkának ront. De a kutya mordult egyet, és Myers kabátját kezdte el szaglászni.
Paula fölkapott egy marék havat, és a kutyához vágta. A tornácon fölgyulladt a villany, az ajtó kinyílt, és kikiabált egy férfihang:
– Bonzó!
Myers föltápászkodott, és lesöpörte magáról a havat.
– Mit csinálnak itt? – kérdezte a férfi az ajtóban. – Ki az? Bonzó, ide gyere, egy-kettő. Ide!
– Mi vagyunk a Myersék –mondta Paula. – Csak kellemes karácsonyi ünnepeket akartunk kívánni.
– A Myersék? – kérdezte az ajtóban álló ember. – Mars innét! Mars ki a garázsba, Bonzó! Egy-kettő! Myersék jöttek – mondta a mögötte álló nőnek aki megpróbált kikukucskálni a férje háta mögül.
– A Myersék – mondta a nő. – Hát hívd be szépen őket, az isten áldjon meg. – Kilépett az ajtó elé. – Tessék befáradni, nagyon hideg van odakint. Hilda vagyok, ez itt a férjem, Edgar. De jó, hogy benéztek hozzánk. Tessék csak bejönni.
Gyors kézfogások a tornácon. Myers és Paula beléptek a házba, Edgar Morgan pedig becsukta az ajtót.
– Majd én elteszem a kabátokat. Vegyék csak le – biztatta őket Edgar Morgan. – Nem esett baja? – kérdezte Myerstól, és alaposan szemügyre vette a vendéget. Myers intett, hogy nem történt semmi. – Mindig tudtam, hogy ez a kutya nem teljesen normális, de azért eddig nem csinált ilyet. Láttam. Épp az ablakban álltam, amikor történt.
Myers furcsállta az utolsó megjegyzést, és megnézte magának a házigazdát. Edgar Morgan jó negyvenes volt, csaknem kopasz, házi nadrágot és pulóvert viselt, a lábán bőrpapucs.
– Bonzó a neve – jelentette be Hilda Morgan, és grimaszt vágott hozzá. – Edgar kutyája. Én nem bírom az állatot a házban, de Edgar megvette ezt a kutyát, és megígérte, hogy nem engedi be.
– A garázsban alszik – mondta Edgar Morgan. – Kunyerálni szokott, hogy eresszük be, de nem szabad. Hiszen tudják – és nevetgélt. – No, üljenek csak le, tessék leülni, ha találnak helyet ebben a nagy felfordulásban. Hilda, kedvesem, rakodj már le a kanapéról, hogy Mr. és Mrs. Myers leülhessen.
Hilda Morgan megszabadította a kanapét a csomagoktól, a csomagolópapírtól, eltette az ollót, a szalagos dobozt, a masnikat. Mindent lerakott a földre.
Myers észrevette, hogy Morgan őt méregeti, de már nem mosolyog.
– Myers, édesem, valami beleakadt a hajadba – mondta Paula.
Myers hátranyúlt a tarkójához, és egy kis gallyban akadt meg a keze. Zsebre tette.
– Nahát, ez a kutya… – nevetgélt megint Morgan. – Épp valami meleget ittunk, és csomagoltuk az utolsó percben vásárolt ajándékokat. Isznak velünk valamit az ünnepre? Mire volna gusztusuk?
– Tulajdonképpen mindegy – mondta Paula.
– Mindegy. Nem akartunk zavarni.
– Ugyan kérem – mondta Morgan –, hiszen… nagyon is kíváncsiak voltunk Myersékra. Inna valami jó meleget, Mr. Myers?
– Az remek lesz – felelte Myers.
– És Mrs. Myers?
Paula bólintott.
– Két pohár meleg ital rendel! – rikkantott Morgan. – Kedvesem, mi is megiszunk még egyet, ugye? – kérdezte a feleségétől. – Mégiscsak ritka alkalom.
Fogta a felesége csészéjét, és kiment a konyhába. Myers hallotta, hogy Morgan bevágja a konyha- kredenc ajtaját, és néhány halk szó is megütötte a fülét, amit káromkodásnak vélt. Myers hunyorgott. Hilda Morgant nézte, aki éppen a kanapé végénél álló székre telepedett le.
– Üljenek csak ide mind a ketten – és Hilda Morgan megveregette a kanapé karfáját. – Ide, minél közelebb a kandallóhoz. Amikor Mr. Morgan visszajön, megkérjük, hogy rakjon még a tűzre.
Leültek. Hilda Morgan összefűzte az ujjait az ölében, és enyhén előrehajolt, Myers arcát vizsgálgatta.
A nappali olyan volt, amilyennek Myers emlékezett rá, azzal a különbséggel, hogy a Hilda Morgan széke mögötti falra három kis méretű, bekeretezett nyomat került. Az egyiken egy mellényes-frakkos alak emeli meg a kalapját két napernyős hölgy előtt. A jelenetet egy széles, lovas kocsikkal teli úton ábrázolták.
– És milyen volt Németországban? – kérdezte Paula. A kanapé szélén kuporgott, táskája a térdén.
– Jaj, nagyon tudtuk szeretni – válaszolt Edgar Morgan, aki tálcával tért vissza a konyhából, rajta négy nagy csésze. Myers ráismert a csészékre.
– Járt már német földön, Mrs. Myers? – érdeklődött Morgan.
– Szeretnénk eljutni oda, igaz, Myers? Talán jövőre, jövő nyáron. Vagy a következő évben. Mihelyt megengedhetjük magunknak. Vagy ha Myers el tud adni valamit az írásaiból.
– Úgy vélem, egy európai utazás nagy haszonnal kecsegtet egy írót – jegyezte meg Edgar Morgan, és alátétekre helyezte a csészéket. – Tessék parancsolni. – A feleségével szemközt ült le, és Myerst nézegette. – A levelében említette: otthagyja a munkahelyét, hogy írhasson.
– Így van – mondta Myers, és kortyolt a csészéjéből.
– Szinte mindennap ír valamit – tódította Paula.
– Valóban? – kérdezte Morgan. – Ez igen. Ma például mit írt, ha szabad érdeklődnöm?
– Semmit – hangzott Myers válasza.
– Az ünnep miatt – magyarázta Paula.
– Biztosan büszke az urára, Mrs. Myers – jegyezte meg Hilda Morgan.
– Büszke is vagyok.
– Jaj, de örülök maguknak – mondta Hilda Morgan.
– A múltkor hallottam valamit, ami érdekelheti – szólalt meg Edgar Morgan. Dohányt vett elő, hogy megtöltse a pipáját. Myers cigarettára gyújtott, és körülnézett, hol talál egy hamutartót, majd a kanapé mögé pottyantotta a gyufát. – Szörnyű eset, komolyan mondom, de talán fel tudja használni, Mr. Myers. – Morgan meggyújtotta a pipáját. – Nyersanyagnak jól jöhet, érti, ugye? – és Morgan nevetve oltotta el a gyufát. – A szóban forgó pacák nagyjából egy idős lehetett velem. Pár évig kollégám is volt. Szegről-végről ismertük egymást, és voltak közös barátaink. Később elköltözött, az egyetemen kapott állást. És tudja, hogyan alakulnak néha ezek a dolgok – az illető összeszűrte a levet az egyik tanítványával.
Mrs. Morgan megvetően csettintett a nyelvével. Lehajolt egy kicsi, zöld papírba burkolt csomagért, és piros masnit igyekezett ráerősíteni.
– Elég az hozzá, hogy a hírek szerint a viszony igencsak szenvedélyes volt, és több hónapon át tartott – folytatta Morgan. – Ami azt illeti, nem is olyan régen ért véget. Egész pontosan egy héttel ezelőtt. Aznap este bejelentette a feleségének, akivel már húsz éve voltak házasok, szóval bejelentette, hogy el akar válni. Képzelheti, hogy fogadta ezt a mit sem sejtő asszony. Derült égből villámcsapás, hogy úgy mondjam. Nagy veszekedés kerekedett, az egész család részt vett benne. Az asszony azon nyomban kidobta a házból a férjét. De amikor a pacák már ment volna kifelé, a fia hozzávágott egy paradicsomleves-konzervet, és homlokon találta. A pacáknak agyrázkódása lett, és kórházba került. Eléggé súlyos az állapota.
Morgan megszívta a pipáját, és Myerst bámulta.
Soha az életben nem hallottam még ilyet – mondta Mrs. Morgan. – Edgar, ez undorító.
– Rettenetes – mondta Paula.
Myers elvigyorodott.
– Na, ezt írja meg, Mr. Myers – mondta Morgan, aki látta a vigyort és Myers összeszűkülő szemét. – Micsoda történetet kerekíthetne ebből, ha belelátna annak az embernek a fejébe.
– Vagy az nőébe – fűzte tovább a szót Mrs. Morgan. – Mármint az asszonyéba. Azért az őtörténete se kutya. Hogy így elárulja az az alak húsz év után! Képzelheti, mit érezhet.
– És gondoljuk el, mi játszódhat le a szegény fiúban – mondta Paula. – Hiszen kis híján megölte a saját apját.
– Úgy van, ez mind igaz – vette vissza a szót Morgan. – De van itt még valami, ami szerintem egyiküknek sem jutott eszébe. Ezt hallgassa meg, Mr. Myers. Figyel? Mondja meg nekem, mi a véleménye. Képzelje magát annak a tizennyolc éves diáklánynak a helyébe, aki beleszeretett egy nős emberbe. Gondoljon inkább rá, és akkor maga előtt is feltárulnak a történet mélységei.
Morgan bólintott, és elégedett arckifejezéssel dőlt hátra a székén.
– Nagyon sajnálom, de én egyáltalán nem tudok együtt érezni vele – jelentette ki Mrs. Morgan. – Ismerem a fajtáját: az ilyenek szoktak lecsapni az idősebb férfiakra. De a férfiért sem tudok könnyeket hullatni, egy ilyen szoknyavadászért semmi esetre sem. Ebben az esetben kizárólag az asszony meg a fia iránt érzek részvétet.
– Egy új Tolsztoj kellene, hogy ezt megírja, és ráadásul jól írja meg – mondta Morgan. – Legalább egy Tolsztoj. Mr. Myers, még forró a víz.
– Mennünk kell – mondta Myers. Felállt, és a tűzbe hajította a cigarettáját.
– Maradjanak – kérte Morgan. – Hiszen még össze sem ismerkedtünk. Nem is sejtik, mennyit… spekuláltunk, milyenek is maguk. Most, hogy végre együtt vagyunk, maradjanak még egy darabig. Igazán kellemes meglepetés.
– Nagyon örültünk a képeslapjuknak – jegyezte meg Paula.
– Képeslap? – kérdezte Mrs. Morgan.
Myers visszaült.
– Idén elhatároztuk, hogy nem küldünk karácsonyi üdvözlőlapokat – mondta Paula. – Nem jutottam hozzá, amikor itt lett volna az ideje, az meg nagyon komolytalan, ha az ember az utolsó pillanatra hagyja.
– Iszik még egy csészével, Mrs. Myers? – kérdezte Morgan. Paula elé állt, és megfogta a csészéjét. – Mutasson jó példát a férjének.
– Tényleg jólesett. Egészen átmelegedtem.
– Pontosan így van. Átmelegít – szögezte le Morgan. – Egész pontosan így van. Hallottad, kedvesem, mit mond Mrs. Myers? Hogy ez az ital átmelegít. De mennyire hogy úgy van! Mr. Myers? – kérdezte Morgan, és várt. – Csatlakozik hozzánk?
– Hát jó – válaszolta Myers, és hagyta, hogy Morgan elvigye a csészéjét.
A kutya nyüszíteni kezdett, és az ajtót kaparta.
– Nahát, nem is tudom, mi ütött ebbe a kutyába – mondta Morgan. Kiment a konyhába, s ezúttal Myers tisztán hallotta Morgan káromkodását, amikor a vízforralót odacsapta a gázra.
Mrs. Morgan dúdolni kezdett. Kézbe vett egy félig becsomagolt dobozt, levágott egy darab ragasztó- szalagot, és elkezdte leragasztani a csomagolást.
Myers rágyújtott, a gyufát a csésze alátétjére tette. Az órájára nézett.
Mrs. Morgan fölemelte a fejét.
– Mintha énekelne valaki… – mondta, és a fülét hegyezte. Fölállt a székéről, és a bejárat melletti ablakhoz ment. – Edgar, itt valaki énekel! – kiáltotta.
Myers és Paula is odament az ablakhoz.
– Már évek óta nem hallottam karácsonyi karéneket – csodálkozott Mrs. Morgan.
– Mi van? – kérdezte Morgan, kezében a csészékkel megrakott tálca. – Mi van? Mi a baj?
– Nincs semmi baj, kedvesem. Csak a karácsonyi karének. Ott vannak, az utca túloldalán.
– Parancsoljon, Mrs. Myers – nyújtotta Paula felé a tálcát Morgan. – Tessék, kedves Mr. Myers.
– Köszönöm szépen – mondta Paula.
– Muchas gracias – köszönte meg Myers.
Morgan letette a tálcát, és csészével a kezében maga is odaállt az ablakhoz. Fiatalok gyűltek össze a szemközti ház előtti járdán, fiúk-lányok vegyesen, meg egy idősebb fiatalember nagykabátban, vastag és hosszú sállal. Myers a szemközti ház ablakában állók arcát is ki tudta venni – Ardreyék laktak odaát –, és amikor az éneklés véget ért, Jack Ardrey kinyitotta az ajtót, és adott valamit az idősebbik fiúnak. Az elemlámpákat villogtató énekesek továbbvonultak az utcán, és egy másik kapu előtt horgonyoztak le.
– Ide már nem fognak jönni – állapította meg kis idő múltán Mrs. Morgan.
– Micsoda? Miért ne jönnének ide is? – fordult Morgan a feleségéhez. – Hogy lehet ilyen egetverő butaságot mondani! Már miért ne jönnének ide?
– Tudom, hogy nem jönnek, és kész – mondta Mrs. Morgan.
– Én meg csakazértis azt mondom, hogy ide jönnek! – ellenkezett Morgan. – Maga mit gondol, Mrs. Myers? Ide jönnek ezek a dalosok vagy sem? Visszajönnek, hogy áldást hozzanak erre a házra, vagy sem? Döntse el maga.
Paula közelebb nyomult az ablakhoz. A fiatalok már messze jártak az utcán. Paula nem válaszolt.
– Na, most, hogy elült a nagy izgalom… – mondta Morgan, és a székéhez ment. Leült, a homlokát ráncolta, és hozzálátott, hogy megtömje a pipáját.
Myers és Paula visszaült a kanapéra. Végre Mrs. Morgan is el tudott szakadni az ablaktól. Leült. Mosolygott, és a csészéjébe bámult. Majd letette a csészét, és elsírta magát.
Morgan odaadta a zsebkendőjét a feleségének. Myerst nézte. Morgan egyszer csak dobolni kezdett a széke karfáján. Myers megmozdította a lábát. Paula cigarettát keresett a táskájában.
– Látod, mit csináltál? – mondta Morgan, és erősen nézett egy pontot a szőnyegen Myers cipője mellett.
Myers elszánta magát a távozásra.
– Edgar, hozz nekik még egy italt – mondta Mrs. Morgan, miközben a szemét törölgette. Kifújta az orrát a zsebkendőbe. – Szeretném, hogy meghallgassák Mrs. Attenborough esetét. Mr. Myers írogat, és szerintem ezt értékelné. Megvárjuk, hogy visszaérj, addig nem kezdjük el.
Morgan összeszedte a csészéket, és kivitte a konyhába. Myers edénycsörgést hallott, a kredencajtó csattanását. Mrs. Morgan Myersra nézett, és halvány mosoly jelent meg az arcán.
– Mennünk kell – szólalt meg Myers. – Mennünk kell. Paula, vedd a kabátodat.
– Nem, nem, Mr. Myers, szó sem lehet róla – tiltakozott Mrs. Morgan. – Meg kell hallgatnia Mrs. Attenborough történetét. Szegény Mrs. Attenborough! És talán magának is tetszeni fog ez a történet, Mrs. Myers. Most megfigyelheti, hogyan dolgozza fel magában a férje a nyersanyagot.
Visszajött Morgan, szétosztotta a meleg italt, és gyorsan leült.
– Meséld el nekik Mrs. Attenborough-t, drágám – kérte Mrs. Morgan.
– Az a kutya majdnem letépte a lábam – vetette közbe Myers, és maga is meglepődött saját szavain. Lerakta a csészéjét.
– Ugyan már, nem volt az olyan súlyos – mondta Morgan. – Láttam.
– Tudja, milyenek az írók – magyarázta Mrs. Morgan Paulának. – Szeretnek túlozni.
– A toll hatalma meg ilyesmi – mondta Morgan.
– Pontosan – mondta Mrs. Morgan. – Kovácsoljon a tollából ekevasat, Mr. Myers.
– Hát akkor halljuk Mrs. Morgantől Mrs. Attenborough történetét – indítványozta Morgan, és figyelemre sem méltatta Myerst, aki ebben a pillanatban fölállt. – Mrs. Morgan nagyon közeli kapcsolatba került az esettel. Ugye, én meséltem arról a pacákról, aki leveskonzervvel kapott a fejére az eltévelyedéséért. – Morgan nevetgélt közben. – A következő esetet hadd mesélje el Mrs. Morgan.
– Inkább te, drágám. De jól nyissa ki a fülét, Mr. Myers! – mondta Mrs. Morgan.
– Mennünk kell – mondta Myers. – Paula, indulás.
– Nesze neked, becsület – jegyezte meg Mrs. Morgan.
– Beszélgethetünk arról is – mondta Myers. Majd hozzátette: – Paula, jössz már?
– Mindenképpen meg kell hallgatniuk ezt a történetet – emelte fel a hangját Morgan. – Megsértik Mrs. Morgant, illetve mind a kettőnket megsértenek, ha nem hallgatják végig. – Morgan a pipájáért nyúlt.
– Myers, légy szíves – mondta Paula nyugtalanul. – Szeretném meghallgatni. Utána indulhatunk. Myers! Édesem, ülj már le még egy percre.
Myers Paulára nézett. Paulának jártak az ujjai, mintha jeleket adna. Myers habozott, aztán szorosan Paula mellé ült.
Mrs. Morgan rákezdte.
– Egyszer délután Münchenben elmentünk Edgarral a múzeumba. Azon az őszön Bauhaus- kiállítást rendeztek, Edgar meg azt mondta, ördög vigye, csináljunk magunknak egy szabadnapot
– mert ő kutatni volt ott, ugye – szóval hogy ördög vigye, csináljunk magunknak egy szabadnapot. Fölszálltunk egy villamosra, és átvágtunk egész Münchenen, a múzeumig. Órákig néztük a kiállítást, de más kiállítótermekbe is bementünk, hogy újra lerójuk tiszteletünket a kedvenc régi mesetereink képei előtt. Amikor hazaindultunk volna, még bementem a női toalettre, és ott felejtettem a táskámat. Benne volt Edgar havi fizetési csekkje otthonról, ami egy nappal azelőtt érkezett meg, és százhúsz dollár készpénz, amit a csekken szereplő összeggel együtt be akartam tenni a bankba. És a személyes irataim is benne voltak. Csak otthon vettem észre, hogy nincs meg a táska. Edgar azonnal felívta a múzeumot, de amíg beszélt, egy taxit vettem észre a ház előtt. Jól öltözött, ősz hajú hölgy szállt ki belőle. Zömök nő volt, és két táska volt a karján. Szóltam Edgarnak, és mentem ajtót nyitni. A nő Mrs. Attenborough-ként mutatkozott be, átadta a táskámat, és elmagyarázta, hogy aznap délután ő is járt a múzeumban, és a női toalett szemétesében észrevette a táskámat. Persze kinyitotta, hogy megállapítsa, kié. Az irataimból megtudta a müncheni címünket. Azonnal otthagyta a múzeumot, és fogott egy taxit, hogy személyesen adja át a táskát. Benne volt Edgar csekkje, de a pénz, a százhúsz dollár eltűnt belőle. Azért ennek ellenére is nagyon hálás voltam, hiszen minden más érintetlen volt. Már négyre járt az óra, úgyhogy meghívtuk a hölgyet teára. Leült, és kis idő után saját magáról kezdett el mesélni. Ausztráliában született és nevelkedett, fiatalon ment férjhez, három gyermeknek adott életet – mind a három fiú –, megözvegyült, és még akkor is Ausztráliában élt együtt két fiával. Birkát tenyésztettek több mint nyolcezer hektáros területen, és sok pásztort, birkanyírót meg effélét foglalkoztattak idénymunkásként. Amikor eljött hozzánk Münchenben, hazafelé tartott Ausztráliába Angliából, ahol a legkisebb fiát látogatta meg, mert az ott ügyvédkedik. Ausztráliába tartott, amikor összeismerkedtünk – mondta Mrs. Morgan. – És egy kis világot is látott út közben. Még sok hely szerepelt az útitervében.
– Térj a lényegre, kedvesem – biztatta Morgan.
– Máris. Szóval ez történt. Mr. Myers, rögtön a tetőponttal folytatom, ahogy a magukfajta írók mondják. Hirtelen, amikor már egy órája folyt ez a kellemes beszélgetés, és amikor ez a hölgy már elmesélte kalandos életét odalenn délen, felállt, hogy távozik. Ahogy nyújtja felém a teáscsészéjét,
a szája tátva marad, a csésze leesik a földre, ő meg a kanapénkra zuhan, és meghal. Meghal! Ott, a nappalinkban. Életünk legmegrázóbb pillanata volt.
Morgan komoran bólintott.
– Jaj, istenem – mondta Paula.
– A végzet Németországba, a mi nappalinkba, a mi kanapénkra küldte meghalni – mondta Mrs. Morgan.
Myersból kitört a nevetés.
– A sors… a maguk… nappalijába… küldte… meghalni? – kérdezte, és alig kapott levegőt.
– Mi ezen olyan mulatságos, uram? Maga talán szórakoztatónak találja? – kérdezte Morgan.
Myers bólintott, és tovább nevetett. Az ingujjával törölgette a szemét.
– Nagyon sajnálom, de képtelen vagyok abbahagyni – mondta. – Nahát, ez a mondat! „A végzet Németországba, a mi nappalinkba, a mi kanapénkra küldte meghalni.” Elnézést kérek. És mi történt azután? – Sikerült fegyelmeznie magát. – Kíváncsi vagyok, mi történt azután.
– Mr. Myers, mi azt se tudtuk, mihez fogjunk – folytatta Mrs. Morgan. – Rettenetes volt a megrázkódtatás. Edgar megnézte a pulzusát, de már nem volt benne élet. És lassan a színe is megváltozott. Az arca és a keze is elszürkült. Edgar telefonálni ment. Azután azt mondta nekem: „Nyisd ki a táskáját, hátha megtalálod benne az itteni címét.” Elvettem a táskáját, de közben próbáltam nem ránézni a szerencsétlenre ott a kanapén. Képzelhetik, mennyire meglepődtem és milyen zavarba jöttem, amikor az első dolog, amit megpillantottam a táskájában, az én százhúsz dollárom volt, még a gemkapocs is rajta volt. Hát én még az életben nem döbbentem meg ennyire.
– És hozzá a csalódás – tette hozzá Morgan. – Azt se felejtsük el. A keserű csalódást.
Myers kuncogott.
– Ha igazi író volna, ahogyan állítja magáról, Mr. Myers, egyáltalán nem nevetne – mondta Morgan, és felállt. – Nem merészelne nevetni! Hanem próbálná megérteni. Megpróbálna leszállni
a szegény teremtés szívének mélységeibe, és próbálná megérteni. De maga nem író, kedves uram!
Myers csak nevetgélt tovább.
Morgan öklével a dohányzóasztalra csapott, a csészék zörögtek az alátéteken.
– Az igazi téma éppen itt hever, itt, ebben a házban, ebben a nappaliban, és nagyon ideje már, hogy napvilágra kerüljön! Bizony, a történet itt van, Mr. Myers. – Morgan föl-alá járkált a csillogó csomagolópapíron, ami időközben letekeredett, és beborította a szőnyeget. Megállt, hogy meg- semmisítő pillantást vessen Myersra, aki a fejét fogta, és rázkódott a nevetéstől.
– Nézze csak ezt a lehetőséget, Mr. Myers! – Morgan már ordított. – Figyeljen! Egy személy, nevezzük X úrnak, jó barátságban van… Y-nal és Y-néval, továbbá Z-vel és Z-nével. De Y-ék, illetve Z-ék nem ismerik egymást. Sajnos. Azért mondom, hogy sajnos, mert ha ismerték volnaegymást, akkor ez a történet meg se esett volna. No mármost, X tudomást szerez róla, hogy Y-ék Német- országba utaznak egy évre, és szükségük lenne valakire, aki a házukban lakik, amíg ők távol vannak. Z és Z-né viszont épp megfelelő otthont keres, mire X közli velük, hogy tud egy megfelelő helyet.
De mielőtt X összehozhatná Z-éket Y-ékkal, kiderül, hogy Y-éknak a vártnál hamarabb kell útnak indulniuk. És X urat, aki a barátjuk, megbízzák, hogy legjobb belátása szerint adja ki a házat valakinek, akár Y-éknak… pardon, bocsánat, Z-éknek. Elég az hozzá, hogy… Z úr és neje beköltözik a házba, és magukkal hoznak egy macskát is, amiről Y-ék csak később értesülnek, X úr leveléből. Z és neje annak ellenére hurcolja be a macskát, hogy a bérleti szerződés kerek-perec megtiltja macska vagy más háziállat tartását, Y-né asztmája miatt. A valódi történet, kedves Mr. Myers, az abban a helyzetben rejtőzik, amelyet most ismertettem. Z és Z-né, azazhogy bocsánat, Y és Y-né beköltözik Z-ék házába, sőt megszállja az otthonukat, ha szabad ragaszkodnom a tényekhez. Az egy dolog, hogy befekszenek Z-ék ágyába, de kinyitni Z-ék legprivátabb szekrényét, és használni az ágyneműjüket, és vandál módon tönkretenni a szekrényben talált dolgokat – hát ez végképp ellenkezik a bérleti szerződés szellemével és betűjével. És ugyanez a párocska, vagyis a Z-ék kinyitották a „Felbontani tilos!” feliratú dobozokat, amelyekben a konyhafelszerelést tárolták. És össze is törtek edényeket, pedig a szerződésben ott állt feketén-fehéren, ismétlem, feketén-fehéren,hogy ezeket nem szabad használni, mert ezek a háziak, vagyis Z-ék személyes, hangsúlyozom,személyes tulajdonát képezik.
Morgan ajka elfehéredett. Továbbra is föl-alá járkált a csomagolópapíron, de néha megállt, hogy szemügyre vegye Myerst, és rövid, sziszegő hangokat préselt ki a száján.
– És akkor itt van még a fürdőszoba, kedvesem, el ne feledkezzünk a fürdőszobai tárgyakról – vette át a szót Mrs. Morgan. – Már az is épp elég baj, hogy Z-ék takaróiba és lepedőibe feküdtek bele, de az már mégis mindennek a teteje, hogy a piperecikkekbe is beleütik az orrukat, és sorra kézbe veszik a padláson tárolt magánjellegű tárgyakat is.
– Hát ezt nevezem én valódi történetnek, Mr. Myers – mondta Morgan. – Megpróbálta megtömni a pipáját, de remegett a keze, és a pipadohány a szőnyegre hullott. – Ez a valódi történet, és csak arra vár, hogy megírják.
– És ehhez még egy Tolsztojra sincs szükség – mondta Mrs. Morgan.
– De nincs ám! – mondta Morgan.
Myers hahotázott. Egyszerre állt fel Paulával a kanapéról, és egyszerre indultak az ajtóhoz.
– Jó éjszakát! – köszönt vidáman Myers. Morgan a nyomában.
– Ha tényleg igazi író volna, kedves uram, akkor ezt a történetet írná meg, és nem kozmetikázná!
Myers csak nevetett. Megfogta a kilincset.
– És még valami – tette hozzá Morgan. – Ezt elő se akartam hozni, de hát azok után, ahogy itt ma este viselkedett, inkább kimondom: eltűnt a dupla jazzalbumom is. Az a két lemez komoly szentimentális értéket képvisel. Még 1955-ben vettem. És most ragaszkodom hozzá, hogy közölje, mi történt velük!
– Az igazat megmondva, Edgar – szólt közbe Mrs. Morgan, miközben fölsegítette Paulára a kabátot –, amikor leltárt készítettél a lemezeidről, említetted, hogy már arra sem emlékszel, mikor láttad utoljára azt az albumot.
– De most már biztos vagyok a dolgomban! Holtbiztos, hogy közvetlenül az előtt láttam a két lemezt, hogy elutaztunk. Most pedig… hát most elvárom, hogy ez az író szépen beszámoljon a lemezeim hollétéről. Szóval, Mr. Myers?
De Myers már kint volt a házból, és a feleségét kézen fogva sietett az autóhoz. Megriasztották Bonzót. A kutya fölvonított, valószínűleg ijedtében, és félreugrott.
– Tudni akarom! – kiabált Morgan. – Várom a magyarázatát, uram.
Myers betuszkolta Paulát a kocsiba, és elfordította a slusszkulcsot. Visszanézett a tornácon álló házaspárra. Mrs. Morgan integetett, aztán Edgar Morgannal együtt visszamentek, és becsukták maguk mögött az ajtót.
Myers elindult a kocsival.
– Hát ezek nem normálisak – mondta Paula. Myers megsimogatta a kezét. – Egészen ijesztőek.
Myers nem felelt. Mintha egészen távolról hallotta volna a felesége hangját. Vezetett tovább. Hó verte a szélvédőt. Myers hallgatott és az utat figyelte. A legvégére ért egy novellának.
Fordította Barabás András
A novella eredeti címe: Put Yourself in My Shoes, in Will You Please Be Quiet, Please?, Vintage, 2003. 97–110.