Azelőtt való este, hogy letartóztatták, Anatol Korkodus megstuccolta a szakállát, felvette vadonatúj ünneplő ingét, csokornyakkendőt kötött, magára öltötte egyenruhaszerű szürke posztó zakóját, amelyet gallérján, a mandzsettán és a zsebeken sötétzöld bársony kivágások díszítettek, aztán megivott egy kis palack házi szederpálinkát, majd egy kupa bort, és hajnalig, mikor is érte jöttek, megevett három és fél egészben sült tengerimalacot.
Az öregem akkor már napok óta nem evett, de most estére, miután néhány apró jelből, majd egy elég megbízható forrásból megtudta, hogy nincs tovább, hirtelen megnyugodott, és úgy látszik, végre megjött az étvágya. Amolyan kis búcsúlakoma-féleségnek szánta. Miközben bámultam, hogy tömi magát úgyszólván órákon át, egy falat nem ment le a torkomon. Most már tényleg úgy nézett ki, hogy egyedül maradok, az öreg útja végére érkezett.
A tájvédelmi körzetben amelyet kezdettől fogva felügyelt korlátlan hatalommal, a Tuverkan gázlótól túl a Czervenskyek birtokán, egészen a Mentelina erdőségig, hirtelen történni kezdett egy és más. Kezdetnek például az, hogy még a nyár első hetében, a bódító zsongás teljében elnémult az erdő, kihalt a berek. Ismeretlenek a Jablonka mentén karókkal leverték, és ahol nem érték el, vízi fecskendőkkel lemosták a fákról a fészkeket, valami bűzös lével bepermetezték a lombokat, a vándormadarak pihenőhelyeit pedig szurokkal kenték tele, mire a körzetből egyik napról a másikra elköltöztek a madarak, úgyhogy a hallgatag varjakon kívül egy sem maradt. Sejteni lehetett, hogy az, ami a madarakkal történt, az csak a kezdet. Az a valaki, aki ezt kiagyalta, itt nem áll meg.
Anatol Korkodus ezért jelentést küldött az esetről Monor Gledinbe, a tájvédelmi kapitányságra, valamint külön egyet a csendbiztosságra, és írt a lembergi püspöknek is. Várt, várt, heteken át, de válasz sehonnan nem érkezett.
Aztán a méhek következtek. Egy őszi éjszaka az érett gyümölcstől illatozó verhovinai kertekben valamennyi méhkaptár a környező szilvafákkal együtt porig égett – szélcsendes időben történt –, hogy még napokon át karamell illatú füst lebegett a ragacsos üszkök fölött. Anatol Korkodus ekkor személyesen Monor Gledinbe utazott, de mivel nem sikerült senkit sem találnia, aki meghallgatja
– a kapitány egyesek szerint küldöttséget fogadott, mások szerint többnapos ügyeleten terepen tartózkodott –, újabb írásos jelentést hagyott a különböző hivatalokban, a püspöknek pedig több mint száz szavas táviratban számolt be az eseményről. Hazatért és várt, várt, ám választ egyik beadványára sem kapott.
Amikor aztán a tél beállta előtt a meddőhányók alól egy gondosan kiásott árkon át valami lilás, zöldes, vöröses színekben pompázó, de fojtó illatú ragacsos folyadék szivárgott a folyóba, hogy a víz színét beborító pisztrángoktól, kölöntéktől és galócáktól és egyéb különféle dögöktől, a rothadás gázaitól a folyópart fölötti párában még éjszaka is, mint delejes káprázat, ezüstös derengés lebegett, Anatol Korkodus megint csak jelentést készített. Amolyan részletes beszámolóban tárta föl, miket tapasztal újabban a körzetben, kérve, hogy a különböző hatóságok haladéktalanul vizsgálják ki a történteket. Ám amint elkészült a dolgozattal, amelyet golyóstollal körmölt ívpapírra, indigóval több példányban, számozott oldalakra egy egész délutánon át, és utoljára elolvasta, egyetlen példány kivételével az egészet mindjárt apró darabokra is tépte. Mint aki hirtelen ráébred, hogy korábbi jelentéseit sem kellett volna megírnia.
A tél vége felé, amikor nem sok tennivaló akad a telepen, egy nap úgy gondolta, Monor Gledinbe utazik, fölkeresi a javítóintézetet, kikéri a szabadulók személyi lapját, fényképeit,
és ha a nyilván- tartások alapján valamelyikük megtetszik neki, meghívja, hogy pártfogása alatt a telepen kezdjen új életet. Korábban is hívott ide gyerekeket, úgy három-négyévenként próbát tett egy-egy ilyen kis süvölvénnyel. Még kora reggel kiment hát az állomásra, kitöltötte a szelvényt a szabadjegyéről, letépte hogy Stecc állomásfőnök írja alá és pecséttel érvényesítse az aznapi járatra.
A vonat már benn állt, de az állomásfőnök nem vette el a szelvényt, hanem csak a fejével intett neki, hogy kövesse. Stecc állomásfőnök az állomás épületében lakott, most hátramentek a kicsi, egyszobás szolgálati lakásba. Az állomásfőnök bent levette sapkáját, a feje világított, teljesen kopaszra volt nyírva.
„Ide figyelj. Ha mindenképp menni akarsz, próbálj meg más úton kijutni innen.”
„De hisz benn áll a vonat.”
„Tőlem nem kaphatsz pecsétet. Nem engedhetlek fel a vonatra. Felülhetsz, de az ellenőrök már
a Tuverkani gázlónál leszállítanak. Odébb állítólag már kezdik felszedni a síneket.”
„Gondolhattam volna.” Ezzel Anatol Korkodus ki is fordult a lakásból, de még odaszólt az állomás- főnöknek. „Neked meg hová lett a hajad?”
„Megnyírtak.”
„Látom. Pont télen jut eszedbe?”
„Jókat kérdezel. Bejöttek ketten, azt mondták, túl hosszú, és megnyírtak. A fene akarta.”
„Kik voltak?”
„Honnan tudjam.”
Néhány nappal ezután, egy estefelé fölkereste Lorenz Fabritius, a helybéli volt evangélikus lelkész, bezárkóztak az irodába, és röviden, talán csak úgy nyolc-tíz percen át beszél- gettek, olyan halkan, hogy egy hang ki nem hallatszott. A volt lelkész azóta, hogy Verhovináról kihaltak az evangélikusok, már csak az iskolai könyvtár tüzelésre szánt anyagát lajstromozta, és hogy jusson a napi betevőre, egyszerű írnokként Hamilcar Nikonuk csendbiztosi hivatalában dolgozgatott. Egy ilyen írnok, aki csendben körmöl, vagy éppen zajosan csapkodja az írógépet, sok mindenről tudhatott.
Amint a lelkész elment, Anatol Korkodus csengőszóval hívott.
„Örülnék, ha elmennél innen. Adok néhány címet, ahol szívesen fogadnak.”
„Ha nem muszáj, inkább maradnék. Kezdem megszokni itt.”
„Elmész te majd magadtól is.”
Még aznap este, zárás előtt fölkereste Aliwanka asszonyt a fehérnemű-varrodában. Aliwankát egyébként legtöbben azért látogatták, mert ismerősöknek, vagy akit beajánlottak hozzá, csak úgy szívességből, készségesen jövendölt, mivelhogy különös erők lakoztak benne. De Anatol Korkodus most csak egy egy méter negyven centis világosszürke puplin anyagot vitt hozzá, hogy belőle ünneplő inget varrjon neki. Külön megkérte, hogy ezüstfehér selyemcérnából az A. K. monogramot is hímezze a zsebére és a gallérja két szárnyára, a mandzsettákat pedig hagyja fél arasszal hosszabbra, hogy kilógjon a zubbony ujja alól. Aliwanka a mások számára kifürkészhetetlen, távoli vagy elkövetkező eseményekbe rendszerint víz vagy valami egyéb folyadék, nedvesség útján próbált belelátni, most is, miután mértéket vett Anatol Korkodusról, a hótól lucskos köpenyén meg- szállottan méregette a gyöngyöző cseppeket. De az öreg idejében leintette.
„Arra kérem, ne. Ha lát is valamit, most az egyszer legjobb, ha magában tartja.”
Amikor az ing elkészült, engem küldött érte, és arra is megkért, hogy visszajövet rendeljek Anka Vaczulika kozmetikusnőnél három szál piros művirágot, lehetőleg rózsára hasonlítsanak, selyem szirommal, taft levelekkel, és csomagoltassam ezüst szalaggal átkötött celofánba.
Még aznap délután hajat mosott, új ingét magára vette és kezében a celofános csokorral kibaktatott a behavazott Boursin-dűlőn a Boursin-tanyára, Klara Burszen kisasszonyhoz, hogy tizenkilenc éven át tartó konok harag után bocsánatot kérjen tőle. Annak idején Trik-Trak játék közben zördültek össze, ami máskor is előfordult, de mivel Anatol Korkodus vak mérgében egy üveg diólikőrt öntött a kisasszony fejére, mindketten megesküdtek, hogy a harag most az egyszer nem egy hétre szól, hanem egy életre. Úgy látszik, Anatol Korkodus megérezte, annak érkezett a végére.
Klara Burszen vidám vénlánynak született, de jókedvének az eltelt évek alatt elillant maradéka is: kopott blúzokban járt, kifakult a tekintete, olyan lett, mint egy öreg muff, amelynek hullóban a szőre. Homloka fénytelen volt, alakja girhes, konyhája erősen macskaszagú. De most megpillantván Anatol Korkodust, amint kezében a csokorral már a kerítésen belül, a kerti ösvényen a bejárat felé közeledik, ritkás haját sietve kibontotta, hátára hárászkendőt terített, úgy várta. Ahogy a találkozás első hevülete elült, palacsintát sütött, megbontott egy kis palack házilag készített diólikőrt, és mellette mint hajdan, hajnalig alsóst játszottak a hideg konyhában.
Ott találtam őket, vörös szemekkel, kialvatlanul, amikor kora reggel bekopogtam. Mivel egy nappal korábban a közmosoda kulcsai az öregem zsebében maradtak, meg kellett zavarnom, hogy
a szokásos időben, nyolckor nyithassak. Ekkor az öreg is szedelőzködött. Kénytelen-kelletlen, kicsit zavartan búcsúzkodtak a küszöbön, a kisasszony Anatol Korkodus zubbonya gombját fogta.
„Tudom én jól, mi az oka, hogy meglátogatott.”
„Tényleg? És mi lenne az, mert arra én is kíváncsi vagyok?”
„Az, Korkodus, hogy mi ketten többet nem találkozunk.”
Anatol Korkodus bizalmasan rám kacsintott, bólintott.
„Az könnyen meglehet.”
Még aznap este az összetépett beadvány épen hagyott példányát kereste íróasztalában lázas sietséggel, talán azért, hogy azt is összetépje, vagy hogy valami titkosabb helyre rejtse, de nem találta. Nem volt ott, ahova tette. Nem volt sehol. Ekkor begyújtott a konyhai kemencébe, teletömte kemény fahasábokkal, és amikor már a platt is vörösen izzott, kirámolta fiókjait, és valamennyi iratát, személyes okmányait is beleértve elégette. Asztalán csak az Augustin házaspár dossziéja maradt, amit csak tanulmányozásra kapott kölcsön Hamilcar Nikonuk csendbiztostól, abból az alkalomból, hogy beismerték, hogy tíz évvel korábban ők vezettek áramot a Nyegrutz gyerekekbe. Minden más irat, beleértve az éves kimutatásokat és jegyzőkönyveket, mind, mind az enyészeté lett. Csak a pénzes kazettához nem nyúlt, benne a könyvelés többéves bizonylataival.
A végén még néhány régi ruhadarabját, ingeket, zubbonyokat is égetni kezdte, legvégül még szolgálati terepruháját is begyömöszölte a kemencébe a senyvedő papírkötegek közé. A fojtogató füstben, a nyitott kályhaajtó előtt leste, hogy teljesen elenyésszenek, kivárta, hogy a pernye már
a légvonat érintésétől is végre összeroskadjon. Akkor az egészet leöntötte egy fazék vízzel. Bár tekintetünk néha némán találkozott, szótlanul telt el az este.
Azóta, hogy a pap nála járt, jóformán nem is láttam enni. Amint meghozták a kantinból az ebédet, még a kosztos csészékből áradó illatok elől is hátrálva szobájába zárkózott. Egy alkalommal mégis elküldött tejért a Man-Gold udvarba, és forralatlanul kortyolgatva egy délutánon át azt iszogatta. Közben, mintha várna valakit, irodája függönye mögül mereven bámult ki az udvarra, a kerítésen túlra, a sáros hókupacokkal szegélyezett utcára, homlokát ráncolgatva, ha a szél olykor megkapaszkodott a kapu szárnyában. De nem kereste senki.
Nem bizony, mert az a valaki, akinek a jövetelére számított, az rendszerint éjszaka érkezik. Amikor az átlátszatlan sötétségből, a legnagyobb csend mélyéről, úgyszólván a semmiből egyszer csak előlép és kopog. Vagy nem is kopog, csak bejön. Egyszer csak ott van. Azért, hogy magával vigye.
Az utolsó napon még történt körülötte néhány fura dolog.
Például késő délután, miközben üres íróasztala mellett bóbiskolt, váratlanul beállított Vaneliza Nikonuk alprefektusnő lánya, és lecsapta az asztalra azt a kétszáz kupont, amit alig egy héttel korábban kért kölcsön a hivatal pénztárából, méghozzá szeme sarkában csillogó gyöngyökkel könyörögve, hogy szörnyű nagy baj érte, magzatát kellene titokban elvétetnie. Az öregem, bár bizonyára elképzelni se bírta, hogy ezt az aszott, koravén, seszínű, borzképű lányt bárki képes lett volna teherbe ejteni, akkor a titkos magzatelhajtásra kétszáz kupont adott neki. Most ott állt a lány, fehér arcán szeplők zsibongtak, haragjában sprőd fakó haja égnek meredt, és apró kisülésektől sziporkázott. Anatol Korkodus látván az odadobott pénzt, vállát vonogatva visszaadta neki a kölcsönről szóló elismervényt, mire az alprefektusnő lánya, orra körül azokkal a remegő borzos vonásokkal, indulatosan összegyűrte. Mintha korábban éppenséggel rátukmálták volna a segítséget, mintha belerángatták volna valami kétes ügyletbe, sziszegni kezdett. Hogy Anatol Korkodus máskor nézze meg jobban, kinek és főleg milyen célra próbál közpénzekből kölcsönözni, mert ha nem tudná, a vetéltetés tiltott, nemzetellenes vétek. És vegye tudomásul egyszer s mindenkorra, hogy nem szorul senkitől segítségre, legkevésbé a tájvédelmiek részéről, ugyanis jómódban él, nincs is szüksége pénzre. Látszott rajta, nemrég tükör előtt gyakorolta, mit fog mondani. Ahogy mondandóját befejezte, színlelt haragja elpárologni látszott, szeplői elcsendesedtek, haja lelohadt, arca már inkább szégyentől piroslott. Apró borzszemében a kétség és félelem zavart mosolyával rohant el, mint akire nagyon várnak valahol. Soha nem derült ki, mire volt jó még ez is.
Kesernyés, fagyos fuvallat maradt utána, olyanszerű, amilyen tikkadt délutánokon érkezik a szél hátán jégverte messzi rétekről, és a förgeteg közeledtére figyelmeztet.
De most még tél volt, odakünn csendesen havazott, a kapu felé menet kéklettek az alprefektusnő lányának lábnyomai. Mondani szerettem volna valamit, azt például, hogy legjobb lett volna a némbert egy kicsit megtépni, hogy elárulja, ki küldte, de idejében megpillantottam Anatol Korkodus mutatóujját a szája előtt. Nem volt miről beszélni.
Azért a dolog még utoljára kissé fölkavarhatta, bezárta az irodát, felöltözött, és arcát föltűrt gallérja mögé rejtve lassú köröket téve, az alprefektusnő lányának lábnyomaiba nagyokat köpve addig sétálgatott az udvaron, amíg körülötte már csak a hó világított. Közben, mintha a korábbi fuvallat hozná a hangot, hosszú hetek csöndje után az irodában megcsörrent a telefon. Az öregem bár hallotta, és még el is lépegetett a bejáratig, és fülelt kíváncsian, félretartott fővel, mintha a csörgésben rejlő üzenetet kívánná megfejteni, de nem nyitott be, hogy a kagylót fölvegye.
„Jó vicc. Csak tudni akarja, itthon vagyok-e.”
Hogy kire gondol, azt nem mondta meg.
És ha mindez nem lett volna elég, anélkül, hogy bárki hívta volna, a legnagyobb havazás közepette beállított Balwinder, a helybéli hivatalok mindenese. Máskor, ha hívatlanul érkezett, illedelmesen kopogtatott, és sapkáját kezében tartva a küszöbön állva várta, hogy ajtót nyissanak előtte. Most, mintha csak otthon lenne, egyszerűen benyitott a konyhába csatakosan, és lerázva magáról a havat, megállt az asztal előtt. Amikor Anatol Korkodus megkérdezte, hogy mi járatban, mégis miről lenne szó, annyit mondott színtelen hangon: csak a szíve hozta ide. Csak jött elköszönni, egy kedves jó estét kívánni, mivelhogy közeleg az este, nemsokára vége a napnak,
és ő látni kívánta. És most még arra kéri, történjék bármi, egy percig se gondoljon rá haraggal. Ezzel sarkon fordult és elment.
Anatol Korkodus ekkor kifényesítette a csizmáját, megmosdott, megstuccolta a szakállát, hónalját bekente Cedar hintőporral, és még utoljára rövid időre elvonult a szobájába. Már kezdett későre járni, amikor csengőszóval hívott. Ekkor már újra az irodájában várt rám átöltözve, álla alatt egy sötét- vörös ezüstpöttyös csokornyakkendővel, amelyet addig soha nem viselt, mellén
a Birtz érdemrenddel, amelyet addig fiókja mélyén, egy díszes dobozban tartott.
Tartott a fiókjában egyebet is, mégpedig egy közönséges, fémpántokkal megerősített fenyőfa ládikót. Most elővette, és átnyújtotta a kulcsát.
„Nyisd ki.”
Százas címletű kuponokkal volt tele. Soknak tűnt, nagyon soknak, ahogy a bankókat, mint lepkeszárnyakat megbirizgálta a légvonat. Sietve visszacsuktam, ráfordítottam a kulcsot, hogy ki
ne repüljenek.
„Mit csináljak vele?”
„Szükséged lesz rá.”
„Mért, maga hová megy?”
„Nem tudom. Ahova visznek.”
„És mikor tér vissza?”
„Soha.”
„Azért mondjon még valamit, hogy megértsem”
Erre csak legyintett. Halkan mégis hozzátette:
„Azért ami azt illeti, ma még jó volna megvacsorázni.”
Ezzel átküldött A Két Cefrébe, Edmund Pochoriles fogadójába egy kupa szederborért, és megkért, hogy amíg ő tüzet rak a kemencébe, és a sütő kellőképpen átforrósodik, nyúzzak meg neki vagy négy-öt tengerimalacot.
Négyet vagy ötöt?
Annyit. Éhes vagyok.
Tartottunk akkoriban a tyúkketrecekben néhányat, az öregem Hamilcar Nikonuk körzeti megbízottól kapta őket. Állítólag az a dél-amerikai fajta volt, amelyik kisigényű, nem fázékony és keveset eszik, mégis a legomlósabb a húsa. Az öreg addig sajnálta levágni őket. Most mégis ütött az órájuk: mintha őket is megérintette volna az est kesernyés, jeges fuvallata, amint a kerti kapuhoz értem, rémülten összebújtak a ketrec sarkában, megdermedtek, és mint a madarak, csipogni kezdtek.
Mire végeztem velük, és belezés, nyúzás, mosás, fűszerezés után kakukkfüves, korianderes tökmag- olajjal bekenve őket aszalt vadkörte cikkek között egy tepsiben valamennyit bedugtam a sütőbe, Anatol Korkodus ünnepi öltözékében már a konyhában ült szokott helyén, az asztal végében. Előbb engem is kínálgatva pálinkát ivott, majd szederbort töltögetett magának, közben egy füzetbe, amely addig sárguló lapokkal üresen hevert az éjjeliszekrényén, nagy kerek betűkkel írni kezdett. Akkor hagyta abba, amikor két és fél órával később – nagyjából ennyi kell ahhoz, hogy a fiatal tengerimalac folyamatos öntözgetés mellett ropogósra süljön –, megterítettem és tálaltam neki. Előbb csak ímmel-ámmal, nyámmogva piszkálgatta, aztán hol kisebb, hol nagyobb falatokkal a villáján, kimérten, órákon át falatozott. Eszegette a malacokat, egyiket a másik után, egészen addig, amíg kihűlve, zsírba fagyottan egy egész és körülbelül egy fél maradt a tepsiben. Akkor szederbort kortyolgatva folytatta az írást. Minden lap alját külön feldátumozta, ellátta aláírásával, és csak valamivel virradat előtt hagyta abba.
Virradat előtt, az éjszaka utolsó órájában, amikor nyikorogni, nyílni, majd csukódni hallotta a kaput, nemsokára pedig látta, hogy szürke pecsétes, foltozott köpenyében Balwinder hivatali szolga áll a küszöbön, bebámul, majd benyit és némán, csak begörbített mutatóujjal hívogatja. Mivel nem mozdult, Balwinder megszólította:
„Ne legyen belőle harag uram, de most álljon fel, és jöjjön velem.”
„Magával?”
„Velem. Várják odakünn. Le van tartóztatva.”
„Aha! Akkor hát maga is benne van a dologban.”
Balwinder köhintett, helyeslőn pislogott:
„Igen uram. Én is. De ez most nem téma. Csipkedje magát, és jöjjön.”
Anatol Korkodus rám nézett, mintha utoljára még kacsintott is volna: hogy íme, nem hiába készülődött. Ez hát a történet vége.
Elérkezett hát a pillanat, amire egy idő óta, titokban régóta számított. Fölkelt az asztal mellől, kendővel gondosan megtörölte a szakállát, megigazította csokornyakkendőjét, és lassan, kimérten, minden izgalom, és a rosszullét minden jele nélkül, mintha csak pontot tenne a történet végére, belehányt a tányérjába. Lehajolt, most az abrosz szélébe törölte a száját, szakállát, aztán a félig teleírt füzet után nyúlt, hogy azt is magával vigye. Ám Balwinder aki kinézett az udvarra, hogy éppen figyelik-e, föltartott mutatóujjal megálljt intett neki, és kivette a kezéből. Fontoskodó képpel belelapozott, és amikor kezdte fölfogni, hogy a sebtében rótt kusza, gyerekesen fontoskodó, nagy- betűs sorok miről szólnak, már csukta is össze, és visszadobta az asztalra. Újra kinézett a sötétbe, ahonnan a nyitott ajtón át látni, hallani lehetett, odabenn mi történik.
„Hol vagyunk mi már ettől! Csip-csup dolgok ezek, biszbasz ügyekkel nem foglalkozunk. A fenét érdekli a maga dinamitja, akár meg is ehette, nem igaz? Úgy bizony, nem valami érdekes dolgok ezek. A Delfina Duhovnik picsája pedig a legkevésbé.”
Ezzel Anatol Korkodust, aki tőlem most már csak egy utolsó zavart pillantással, és tétova, bizonytalan kézmozdulattal búcsúzott, kitessékelte az udvarra. Egy pillanatra még tárva hagyta az ajtót, hogy lássam az öregem alakját beleolvadni a semmibe, hogy egy pillanatra megérintsen az éjszaka nyirkos hidege, aztán becsukta maga mögött.
Elment hát az öregem, Anatol Korkodus. Csak a teli tányérja maradt. A kiálló tüskékből, szálkákból láttam, a tengerimalacot majdhogy rágatlanul, csontostól ette volt meg.
Hajnaltájt fölkelt valami langyos szél, valahonnan délről, a Medvaya hágói felől érkezhetett. Esőszag, ázott földszag áradt be az ablak repedésein, a kulcslyukon. A hó, amely az éjszaka közepéig hullott hatalmas pelyhekben, csöndes, meleg esőre váltott, erősen olvadni kezdett, megpendültek az ereszek. Amikor az olvadás szagába a Man-féle pogácsasütő felől a friss sütemények illata keveredett, tudni lehetett, megérkezett a reggel Verhovinára.
Reggel, ahogy máskor is mindig, megjött Balwinder a helybéli hivatalok mindenese. Kinyitotta az irodát, szellőztetett, kisepert, megöntözte a szobanövényeket. Végül port is törölt, és mintha látogatót várnánk, nedves újságpapírral végigsimított az ablakokon.
Amikor egy kosár fával megállt az ajtó előtt, és levett sapkával kopogtatott, beengedtem a konyhába.
„Jó reggelt, uram. Ha itt végeztem, és ideadja a kulcsokat, megyek és kinyitok a közmosodában.”
„A helyükön lógnak. Vegye el őket.”
Kétszer fordult a konyha és a fásszín között, kikotorta a hamut a kemencéből, kivitte és szétszórta az udvaron. Legvégül tüzet rakott.
Miután végzett teendőivel, a mosoda kulcsait csörgetve megállt a konyha közepén, és töprengőn próbált kinézni a párás ablakon.
„Az úr nincs itthon?”
„Ma még nem láttam.”
„Mert az imént, miközben Nyegrutz bodegájában a káposztás lángosomat ettem, hallom, mondják valakik, hogy látták az urat az éjszaka kellős közepén elmenni innen.
„Hogy elment volna? Meglehet. Mondom, ma még nem találkoztam vele.”
„Azt mondják, kikapcsolt fényszórókkal motoros szán jött érte. Apró ezüst kígyókkal és denevérekkel volt kipingálva, csak azok világítottak a sötétben. Egy percig sem tartott, máris tova robogtak az éjszakában. De a motor bőgését egészen virradatig hallani lehetett.”
„Meglehet. Motorzúgást mintha én is hallottam volna, de azt hittem, csak álmodom. Hogy motoros szán volt, azt mondja?”
„Az volt. Egy szép nagy motoros szán, azt mondják azok az emberek.”
„Mert azt megnéztem volna. Az ám, ha lenne miből, egy olyat bizony én is vennék magamnak. Egy olyan Firecat, vagy még inkább egy Bearcat tipusút, negyvennyolc lóerőset.”
Balwinder bólogatott, üres tekintettel bámult ki az ablakon.
„Drága jószág, az olyasmit nem nekünk találták ki. Azt mondják, nem csak a hóban siklik, megy az a sárban is. Ki tudja, talán még a levegőben is. Ahogy azok az emberek mondják ott a bodegában. Hogy már jó messze járhatott, a hó is biztos már rég elolvadt alóla, de valahonnan a felhőkből még mindig a motoros szán hangját lehetett hallani.”
„Akkor úgy látszik, tényleg elment. De azért szólhatott volna.”
„Elment valakikkel. És nem szólt senkinek. Akkor talán már nem is jön vissza.”
„Ha elment, hát elment. Azért is megkérem, ha arra jár, szóljon a kantinban, hogy mától fogva csak egy személyre kérem az ebédet.”
Részlet a Verhovina madarai című ciklusból.