Avagy miért tudtak a taxisok¹ fellázadni a benzináremelés ellen?

Kedves kötelességünknek teszünk eleget, midőn újraközöljük Sik Endre alábbi tanulmányát, mely majd húsz esztendeje, lapunk 1991/1 számában jelent meg. Azért beszélünk kötelességről, mert szerkesztőségünk rögtönzött belső közvélemény-kutatása kötelez bennünket e döntésre. A húszéves jubileum forgatagában kérdeztük magunktól, vajon folyóiratunkat gondolatban végiglapozva mely társadalomtudományi cikk dereng fel gyérülő emlékezetünkben az ősidőkből. Cikk, melyet nem mi írtunk, természetesen. A tetszés kritériumait nem véstük kőbe. Győzőtt a keselyű. Nem ez az első vita róla. Aki a Margináliát elolvasva még mindig úgy érzi, van elmélyedni valója, annak figyelmébe ajánljuk a szerző „Robin Hood, a keselyű – két év után a taxisblokádról” c. írását a Szociológiai Szemle1993/1számából.

Tanulmányom két tézise a következő: egyfelől a taxisok keselyűségük miatt voltak képesek fellázadni a benzináremelés ellen, másfelől azért választották a lázadást tiltakozásuk formájául, mert jó ideje zavarbanvoltak² és féltek, hogy a benzináremelés csapása miatt ez a zavar válsággá fokozódik.*

Miért illetem a taxis foglalkozásúakat a rosszul csengő keselyű névvel? Nos, ezt az elnevezést G. Mars (1983) angol szociológustól veszem, aki a különféle foglalkozások láthatatlan jövedelemszerző ügyleteinek³ elemzése kapcsán a foglalkozásoknak négy típusát különbözteti meg és szimbolizálja egy-egy állatnévvel.⁴

A sólyom a független vállalkozó jelképe, kinek célja a profit maximalizálása, aki szabadon gazdálkodik idejével, önállóan dönt, mibe kezd, mennyit ruház be, hogyan és mennyit csal, s ezt kinek a rovására teszi. Sólyom például az egyetemi professzor, az utcai árus, a menedzser és a hotelportás.

A szamár a sólyom ellentettje. Alárendelt pozícióban lévő, kötött munkaidőben és kötött munkahelyen robotoló, izolált bérmunkás, aki hol a főnökét, hol a vásárlót be-be csapja, de ezt csak apránként és kis mértékben, ám így is nagy kockázat mellett teheti, hiszen könnyen ellenőrizhető és lecserélhető. Szamár a bolti eladó és a pénztáros.

A farkas hordában dolgozik, amelyet erős szolidaritás, hosszú távú személyes (de nem feltétlenül szeretetteljes) kötelékek láncolnak össze, s amely láthatatlan jövedelmeit is csapatmunkával szerzi. Ez a bandaszellem a külvilág felé erős közösségtudat által egységessé kovácsolt, elzárkózó szubkultúraként nyilvánul meg. A belső munkamegosztás mentén mindenki által ismert és elismert szerepek és hatalmi rangsor jön létre a csoporton belül, amely nehezen változik. Ilyen foglalkozásúak pl. a szemetes vagy a dokkmunkás.

Történetem főszereplője, a taxis, G. Mars keselyűnek elnevezett negyedik típusába sorolható.⁵ A keselyű annyiban hasonlít a sólyomra, amennyiben egyénileg ragadoznak, de a farkashoz állnak közel abban, hogy magányos akcióik mögött laza, de szükség esetén gyorsan aktivizálható és hatékony hálózat létezik. Ez mindennapi körülmények között a keselyűk közötti koordináció végzésére, az új keselyűk közötti koordináció végzésére, az új keselyűk betanítására és fegyelmezésére alkalmas, de legalább ilyen fontos funkciója, hogy bajban gyorsítja a veszély észlelését és fokozza a védekezés hatékonyságát. Mivel a hálózat nem jelent csoportszervezetet, ennek megfelelően nincs is határozott hierarchia a keselyűk között, de van néhány választott elöljáró, akik a keselyűközi hálózatot karbantartják.⁶ G. Mars kedvenc példái a keselyűségre a biztosítási, az ingatlan- és az autóügynök.^{7 8}

A taxis keselyűsége

Kezdjük a taxisok szociodemográfiai összetételével. Úgy sejtem,⁹ hogy a tipikus taxis fiatal, de legfeljebb koraközépkorú férfi, városi lakos és profi gépkocsivezetői szakértelemmel, valamint nagy terepismerettel rendelkezik.

Taxissá lenni nem nehéz. A hivatásos gépkocsivezetői jogosítvány megszerzése gyakorlatilag nem igényel iskoláztatási kiadásokat, hiszen a katonaság alatt vagy munka mellett könnyen megszerezhető. A munkához szükséges tudástőke tehát nem a formális iskolarendszer terméke. Ennek következtében ebben a szakmában a papír nem igazán fontos. Ez egyfelől azt jelenti, hogy felsőfokú képzettséggel is „csak” taxis vagy, illetve ha semmi papírod nincs, akkor is taxizhatsz.¹⁰

Ami társadalmi helyzetüket illeti, a taxisok aligvállalkozónak vagy kettős státusú bérmunkásnak tekinthetők. Az aligvállalkozó esetében az autótulajdon a vállalkozói lét alapja. Ez azonban nemcsak azért tekinthető aligtőkének, mert az autó ma már nem elérhetetlen vágya a magyar átlagháztartásoknak, hanem azért is, mert a taxis autója nem csupán a vállalkozás tőkéje, de egyben a taxisháztartás szállítóeszköze is. Következésképpen a taxizás céljaira vett autó ára csak részben tekinthető vállalkozói beruházásnak. Ez annál is inkább igaz, mert ha a taxis aligvállalkozó fel kell hogy adja a taxizást, az autó értéke nemcsak azért nem veszik el, mert el is adhatja (s hála a magyar használtautó-piaci viszonyoknak, nem is biztos, hogy veszteséggel, de biztosan nem nagy veszteséggel), hanem mert egyszerűen megtartja, mint háztartási kényelmet, mozgásszabadságot, valamint – nyugati szuperkocsi esetén – presztízst adó kellékét.

A kettős státusú bérmunkás fogalma arra utal, hogy a taxivállalat alkalmazottja nem csupán (vagy inkább nem elsősorban) fizetésére alapozza jövedelemszerző stratégiáját. Ebben nagy (ha nem döntő) szerepe van a borravalónak. E tekintetben viszont az aligvállalkozótól alig eltérő viselkedés jellemzi a taxis bérmunkást, hiszen a borravaló mennyisége ugyanazzal a két (egymással ötvözhető) módszerrel fokozható, mint az aligvállalkozó profitja. Az egyik lehetséges stratégia az önkizsákmányolás.¹¹ Ez olyan összjövedelem-maximalizáló magatartást fed, amikor a taxis a munkaidőt a biológiai maximumig megnyújtja.¹² A másik lehetőség az, hogy a munkaidő (ami az utcán töltött összes idővel – beleértve várakozást standon, az üresjáratot két fuvar között – azonos) alatt megkeresett jövedelmet többletjövedelmet eredményező tevékenységekkel növeli meg a taxis. Ilyen pl. a taxizást kiegészítő valutázás vagy prostituáltközvetítés, illetve az olyan megoldások, mint az utaspárosítás (egy irányba menő utasok összegyűjtése), vagy a hosszú sorban állást elkerülendő (fogy a benzin, nő az összmunkaidőből a holtidő): előreszemtelenkedés.¹³

Míg azonban a fenti két stratégia alkalmazásában az egyes taxisok egymástól függetlenül dönthetnek, addig a taxisok mint munkaerőpiac homogén csoportja is rendelkeznek jövedelemnövelő képességgel. A taxisok céltudatosan és alaposan „megszervezték” munkaerőpiacukat. Úgy tűnik, hogy egyfelől az erősebb csoportok bizonyos munkatípusokat képesek voltak monopolizálni (repülőtér, szállodák, bútorszállítás stb.),^14 15 másfelől létezik egy árkartell a taxisok szervezetei között. A kartellképzéshez a keselyűszerű munkaszervezet nagyon is alkalmas, míg a taxis szubkultúrát (lásd később) átfonó személyes kapcsolatrendszerek jó alapot adnak a monopóliumok klánszerű megszervezéséhez, ahol nyilván a fizikai erő számít, de még inkább, hogy melyik csoport hogyan tudja mozgósítani (lojalitás) és mozgatni (CB-rádió).¹⁶

A fentiek arra utalnak, hogy mivel a taxisok társadalmi (az önálló taxis csak aligvállalkozó, a taximunkás viszont kvázivállalkozó), második gazdasági és munkaerő-piaci stratégiája hasonló, sőt gyakran egymásba kapcsolódó, ezért a taxisok két altípusának társadalmi státusa azonos.¹⁷

Feltehető, hogy a két csoport összjövedelme sem tér el nagymértékben, hiszen a bérmunkás borravalója és fizetése elérheti az aligvállalkozó profitját. Minden valószínűség szerint mindkét csoport jövedelme meghaladja a hazai bérmunkás-jövedelmek átlagát (különben miért védenék munkaerő-piaci pozíciójukat ilyen mértékben), ugyanakkor egyfelől jelentős költségek terhelik ezt a magas jövedelmet, másfelől igen nagy a havi (sőt a heti) jövedelem ingadozása.¹⁸

Nagymértékű hasonlóságot találunk akkor is, ha a két taxiscsoport munkavégzésének jellemzőit vizsgáljuk. A taxismunka nagyfokú területi és időbeli mobilitást jelent, s szinte semmiben nem hasonlít a modern világ két tipikus munkahelyéhez, a gyárhoz és a hivatalhoz. A munkahely maga mozog, nincs nappal vagy éjszaka, csak jó és rossz időszak, minél rosszabb az idő, annál nagyobb a kereslet, mikor a többség szabadidejét élvezi (ünnepeken, este és éjszaka), akkor érdemes leginkább taxizni. Ez persze azt is jelenti, hogy a munkaidő felett a taxis vállalkozónak teljes hatalma van, de még a taxis bérmunkás is olyan rugalmas munkaidőben dolgozik, ami elképzelhetetlen a gyárban vagy a hivatalban dolgozók esetében.¹⁹

E tekintetben a taxismunka a háztartáshoz is hasonlítható, ahol a munkaidő sosem ér véget, de bármikor megszakítható. Ez a rendszertelenség és állandó mozgás teszi azonban azt is, hogy a családtól is bármikor megpattanhat a taxis. Feleség legyen a talpán, aki ellenőrizni tud egy taxist. Ez a szabadság nagy szerepet játszik abban, hogy a taxisokra egyfajta macsó szubkultúra jellemző, amit a külvilág romantikus vágyódással honorál (pl. filmek az amerikai truck driverekről,²⁰ akik egyben a pornóirodalomban is stabil szereplői a történeteknek.)²¹

Mindkét taxiscsoport munkájára jellemző, hogy személyes szolgáltató tevékenysége lévén, szinte folyamatosan idegenekkel való kommunikálást jelent. A taxisnak képesnek kell lennie kapcsolatot teremteni és kezelni, elviselni a sokféle utast, megtalálni a borravaló maximális mértékét biztosító technikát. Ehhez a külföldivel szolgálatkésznek, a tojásfejűvel szakszerűnek, a kismamával és csemetéjével aranyosnak, a fáradt munkással és deviáns (hiszen taxiba ült) nyugdíjassal együttérzőnek, kurvával és stricivel belevalónak kell lennie. Ugyanakkor meg kell tudnia ítélni, hogy mikor lehet a normális borravaló feletti jövedelem megszerzését megkísérelnie (babrálni a taxiórával, rosszul visszaadni, valutát kérni, mellékes üzleteket ajánlani stb.).

A taxis mindennap belemerül a külvilágba. Nem véletlen, hogy a közvélemény sokat foglalkozik a taxisokkal, és ambivalensen érez irántuk. Vállalkozói és illegális jövedelmeiket irigyli, de vállalkozói mentalitásukat becsüli, és a veszélyeket, amelyeknek emiatt a taxisok kiteszik magukat, elismeri, vezetésük erőszakosságát utálja, de profizmusát értékeli,²² amikor utast vernek, elítéli, ám ha segítenek terhes mamát orvoshoz (vagy mint legutóbb MDF-es aktivistát rendőrségre) juttatni, rendőrt, bűnözőt (vagy mint az előző esetben, másik rendőrt) fogni stb., azt nagyra tartja.²³

Nagyon fontos jellemvonása a taxislétnek a taxi veszélyes üzem volta. Ezek a veszélyek nemcsak a közúti forgalom saját természetéből fakadnak, ahol is sok száz kilós fémtárgyak hajlamosak egymással és nagy sebességgel összeütődni, hanem a kliens természetéből is. Az éjszakai fuvar magasabb jövedelmeiért a taxisoknak nemcsak egészségükkel és családi életük zavaraival, de életükkel kell fizetniük.

Ami a taxis foglalkozás munkaszervezetét illeti, abban megtalálható a keselyűélet valamennyi eleme. A munkavégzés nem csupán individuális, de független tevékenység is. Másként: a taxisok nem csupán egymástól elszigetelten végzik munkájukat, de mindegyikük sólyom módjára szabadon dönt arról, hogy mikor és mennyit dolgozik, milyen kiegészítő jövedelemszerző stratégiát folytat, s ezt mennyi kockázatot vállalva teszi, illetve (hiszen keselyű) hogy kivel és milyen erősségű kapcsolatrendszert hoz létre.

A taxisok általában kevéssé vannak ráutalva másokra (javítás stb.), de van egy speciálisan fontos személy a munkájuk során – a CB végén fityegő diszpécser. A taxisnak a CB-hálózat a mindennapi megélhetéshez szükséges köldökzsinór, hiszen ezen keresztül kapja az információkat, hogy hol van fuvar. Szükséghelyzetben e CB a taxisok számára nélkülözhetetlen, márpedig ilyen adódik, s nem is ritkán (baleset, tűz, tolvaj, verekedés stb.).

Azonban a CB nem csupán a taxis munkaszervezet idegközpontja, hiszen a taxisok társadalmi kapcsolatrendszere is részben ezen a kommunikációs csatornán keresztül szerveződik; pl. ennek segítségével tudnak egymásnak üzenni, hazaszólni, randit megbeszélni, hiánycikket fellelni, útiakadályról tudósítani stb.

Végül a CB e csoport önvédelmi fegyvere is. Emlékezzünk, hány újságcikk szólt arról, hogy a taxisok mily készségesen sietnek egymásnak segíteni a bajban.

A taxisok tehát munkájuk sajátosságaiból fakadóan nem lehetnek farkasok. De miért, hogy a taxisok nem sólymok? Ezt a munkaszerzés és -elosztás központi megszervezésének racionalitását szolgáló CB nem magyarázza meg. Hiszen egy diszpécserközpont működhetne hatékonyan anélkül, hogy erre ráépülne a keselyűlétre jellemző „laza” csoportszervezet. A taxis keselyűket összekötő CB csupán technikailag segíti a keselyűcsoport laza hálózatának működését, amely mögött egy szolidáris szubkultúra²⁴ áll.

Korábban már elsoroltam a taxismunka-, munkaszervezet és -társadalom azon elemeit, amelyek e szolidaritás kialakulásának kedveznek. Kiemelném ezek közül a folytonos veszélyhelyzet és a legalitás határát súroló kiegészítőjövedelem-szerzés szerepét a taxisok életében.

Fontos továbbá, hogy a szociodemográfiai és munkaerőpiaci helyzetbeli hasonlóság, illetve a mobil élet- és flexibilis munkamód is olyan szociológiai jellemvonások, amelyek a szakirodalom szerint szolidáris viselkedésre hajlamosítanak.²⁵ A taxisok társadalmában az egymástól elszigetelt munkavégzés és a független kvázivállalkozói lét ellenére nagy szerepe van a keselyűközi szolidaritásnak és hálózatnak. Ez utóbbi mintegy egymásba ötvözi a munkaszervezet technikai, a munkaerőpiac és a második gazdaság érdekérvényesítési, illetve a szubkultúra közösségi-érzelmi elemeit.

A taxisok keserűsége

A taxisok keserűségének oka merőben anyagi természetű. Jó ideje kicsit tönkremenőfélben vannak.^{26 27 28} Ezt az állapotot nevezem zavarnak, ami nem más, mint a válság²⁹ gyenge változata, olyan „rossz helyzet”, amely tehát nem váratlanul jelentkezik, de hosszú ideig „működik”, ugyanakkor a válságnál kevésbé súlyos, s ezért könnyebben orvosolhatóak negatív hatásai.

Miért tekintem a taxisok eddigi helyzetét csupáncsak zavarnak? Mert ha válságnak nevezném, akkor minek fogom nevezni azt, ami ezután rájuk vár? Komolyra fordítva a szót, azért tekintem a taxisok eddig is nehéz és mind nehezebbé váló helyzetét csupán zavarnak, mert kartellszerű áremeléseikkel mind ez ideig meg tudtak élni ebből a tevékenységből. Az nem vitás, hogy valószínűleg kevésbé jól élnek ma, mint a nyolcvanas évek elején, de e tekintetben helyzetük nem alakult másként, mint általában a többieké amai Magyarországon.

Az, hogy a taxisok helyzete inkább zavar, mint válság, igazolni látszik az a tény is, hogy nem csökken jelentősen a taxisok száma. Ha ugyanis válságban lenne a szakma, akkor feltehető, hogy fogyna a taxisok száma. Részben mert a legrosszabb helyzetű aligvállalkozók (olyan autóval rendelkezők, amelyek sokat fogyasztanak, illetve melyek karbantartási költsége magas) kilépni kényszerülnének a piacról, részben mert a nagyobb tőkével rendelkező, illetve legvállalkozóbb szellemű aligvállalkozók és bérmunkások is igyekeznének átmenteni tőkéjüket valamely jobban fizető gazdasági szektorba.

Az eszkimók fogyása miatt amúgy is aggódó sok fókát pofánvágásként érte a kormány által nagy hirtelen és hatalmas mértékben megemelt benzinár. Másként, beléjük csapott³⁰ a kormány.

No persze nem az áremelés ténye volt a váratlan. Bár a kormány mindent megtett, hogy így legyen, a magyar közönség olyan jól fejlett kapcsolatrendszerrel és érzékelőkével rendelkezik, hogy a kormány váltig tagadása ellenére (vagy éppen ezért?) mindenki számított a benzinár emelésére.³¹ Önmagában egy benzináremelés nem is okozott volna válságot, csupáncsak egy újabb baj lett volna, amely fokozta volna a zavart. Az áremelés mértéke volt a sok. Ugyanis ekkora áremelést a taxisok már nem tudtak volna semmi módon az utasokra, a szállíttató vállalatokra, de tán még a külföldiekre és az éjszakai élet szereplőire sem áthárítani egy általános tarifaemeléssel.

A taxisok rétege az a vállalkozó-, illetve munkáscsoport, akiket a benzináremelés nemcsak és nem is elsősorban fogyasztóként, hanem főleg termelőként sújtott.³² Másként, az átlagpolgárnál sokkalta rosszabb jövővel fenyegette őket a benzináremelés, hiszen számukra ez nemcsak azt jelentette, hogy mindennek duplájára megy fel az ára, hanem azt is, hogy sokan elvesztik kenyérkereső munkájukat.³³

A keselyű védekezik

A benzinár okozta csapást tehát a taxisok nem tudták volna a korábbi módon, kartelltámogatott áremeléssel kivédeni. Ebből azonban nem következik, hogy lázadniuk kellett volna.

Hiszen

– csendben tönkre is mehettek volna, ahogyan azt a közgazdaságtan tankönyveinek piaci alkalmazkodás fejezetei alapján elvárta volna tőlük a kormány, de

– egymásnak is eshettek volna (kartell felmondva, monopóliumok megtámadva), hogy a csökkenő méretű tortát újraszeletelve egy kisebbség kivívja az új piac felett a hatalmat,

– képviselőik útján kérhettek volna segedelmet vagy haladékot a kormányzattól, rejtett alkuk segítségével, megpróbálhatták volna csökkenteni a csapás mértékét,

– s végül sztrájkolhattak volna.

Hogy ezek egyike sem következett be, az a taxisok eddig megismert jellemvonásaival magyarázható.

Csapás elleni védekezésként a csendes tönkremenés és a munkaerőpiac újrafelosztása nem járható út. Ezek a megoldások amúgy is inkább a sólymokra és a farkasokra jellemzők, akiket nem gátol a harcban a keselyű-szolidaritás elve és hálózata.³⁴ S ami leginkább ilyen lényeges, mivel egyidejűleg sokakat ért a csapás, sem arra nem volt idő, hogy felbomoljon a szolidaritás, sem arra, hogy a munkaerő-piaci felosztás folyamata végbemenjen.³⁵

A háttérben zajló különalku is időigényes folyamat, tehát nem alkalmas csapás elhárítására. De ezen alternatíva választása ellen hathatott az is, hogy a taxisok nem bízhattak nagyon a kormány alkukészségében és -képességében.³⁶ Hiszen már korábban jelezték a taxisok, hogy nem tetszik nekik, amire a kormány készül, de figyelmeztető felvonulásaikat, petícióikat a kormány semmibe vette. Még a lázadás másnapján, pénteken sem volt hajlandó a kormány a taxisokkal tárgyalni. Népszabadság, 1990. október 26.)

Végül fontos szempont lehetett az alkudozásos stratégia választása ellen az is, hogy a taxisok „vezérszerve” sem volt az ilyen típusú tárgyalásokra alkalmas.³⁷

A sztrájk ellen szólt, hogy egyfelől ennek hatása sokkal kevésbé sokkolta volna a társadalmat, s ezen keresztül a kormányt, hiszen taxiba nem sokan és nem gyakran ülünk. Másfelől a taxisoknak nem volt olyan szervezeti bázisuk, amely egy elhúzódó akció sikerét biztosítani tudta volna (pénzalap a kieső bérek kompenzálására, a média érdeklődésének ébren tartására alkalmas stáb, a hosszú távú koordinációra képes vezetőgárda³⁸ stb.).

A lázadásválasztásának döntő oka a taxistársadalom macsó volta és keselyűsége volt. Hiszen minden keselyű a létéért harcol, mivel egzisztenciája múlik a csapás elhárításán. E harchoz ez a közös indíték adja minden egyes keselyűnek azt a lökést, amely egy lázadásban való részvétel elengedhetetlen feltétele. De a magánelkeseredettségből még nem lesz lázadás. Ennek további szükséges feltétele, hogy ezek az érzelmek összegződjenek és hatékony akcióban testesüljenek meg. Ehhez azonban szolidaritás és szervezet kell. E két tényező egy idejű meglétét biztosítja a keselyűközi hálózat. Ily módon a keselyűk egyidejűleg felismert, mindegyikük által tudott elégedetlensége kölcsönösen megerősítést kap a többiekétől, illetve a megszületett terv időveszteség- és torzulásmentesen végigszalad a hálózaton. Ezt biztosítja a CB technikai oldalról, a szolidaritásérzet pszichológiai oldalról, a korábbi veszélyek során, a második gazdaságban megszerzett szervezőkészség-tőke és a meglévő kapcsolati hálózat társadalmi oldalról.

A gyorsaság és egyértelműség, amit a CB biztosít, különösen fontos, amikor területileg eltérő helyeken egyidejűleg megtartandó akcióról van szó. A szolidaritásérzet sem csupán ahhoz kell, hogy a CB-t bekapcsolja a taxis és a taxis, hanem hogy higgyen abban, hogy a többiek is azt érzik, amit ő, hogy azt fogják cselekedni, amit ő is hall a CB-ben, tehát hogy mérlegelés nélkül képes legyen cselekedni.

Hogy éppen ilyen módon zajlott le lázadás, azt valószínűleg elősegítette a lázadás „elitgárdájának”, a taxisoknak mozgékonysága, nagy helyismerete és szervezettsége.³⁹ Készségük ilyen városbénításra már korábban éledezett volna (volt felvonulásuk pár héttel korábban). És felkészültségüket bizonyítja az is, hogy a várható csapástól félvén már korábban fenyegetőztek a hidak lezárásával.^{40 41}

Nyilván, hogy a taxisok nem vágtak volna akciójukba bele, ha nem hittek volna a sikerben (bár az elkeseredettség magas foka, különösen, ha azt felkorbácsolja egy-két csapástárs bátorítása, csökkenteni képes e feltéttel szükségességét). Ezt nem magyarázza meg macsó karakterük sem. Közrejátszhatott ebbe, hogy bár akciójuk célja hangsúlyozottan nem politikai volt,⁴² mégis úgy érezhették, hogy a többiekért is, az egész lakosságért indulnak harcba. Ami annyiban igaz is, hogy mint fogyasztókat a begyűrűző infláció őket is érintette volna.

Mégis az a beállítás, hogy a taxisok elsősorban a lakosságért harcoltak, hamis tudat,⁴³ ami ugyanakkor nagyon jól jöhetett az akció során, mind saját maguk számára leplezni, hogy a lázadás fő oka mégiscsak gazdasági pozícióik védelme volt, mind a lakossággal (sőt a rendőrséggel, akik szintén lakosság is)⁴⁴ való szóváltásokban.

A lázadás elején a taxisok határozottan csak saját és csupán gazdasági érdekeikről szóltak. Olyannyira, hogy nem is az össznépi érdekeket képviselő benzinár-visszavonást követelték a kormánytól, hanem önmaguknak a kompenzációt:

A másik fél (a taxisok – S. E.) képviselői viszont közölték: amíg nem kapnak ígéretet arra, hogy legkésőbb hétfő délután…(ig) tisztázzák, hogy ezt a drasztikus áremelést kiknek, hogyan és milyen mértékben kompenzálja a kormány, addig… nem tudják garantálni azt, hogy kollégáikat, szimpatizánsaikat le tudják beszélni az akció folytatásáról… Ne vonja vissza tehát a kormány az áremelésről hozott döntést. De záros határidőn belül… koncessziókkal s más támogatási módozatokkal könnyítse a személy- és teherfuvarozó vállalkozók, és általában minden érintett helyzetét. (Népszabadság, 1990. október 26.)

Az össznépi érdekekért való hősi kiállás jól illeszkedik a taxisok élcsapat-imidzsébe is.^{4546 47} Ez más, mint a már megismert macsó kultúra. Lényege, hogy a taxisok a magyar társadalom legaktívabb, összetartó és vállalkozó szellemű tagjai. Ez történetileg igaz, hiszen a taxis volt a nyolcvanas évek erősödő városi második gazdaságának első olyan csoportja, amely a magánvállalkozást legitim módom és (ön)szervezetten űzhette. Másfelől, a taxisok a lakosságot csapás idején önként szolgálták máskor is (hóakadály), miként „a romániai forradalom idején elsőként a személy- és áruszállítók mozdultak meg…” (Népszabadság, 1990. november 12.)

Ez az élcsapat került veszélybe, amikor a lakosság a taxisok lázadásához az idő múlásával egyre ellenségesebben kezdett viszonyulni⁴⁸. Márpedig a tárgyalások nem látszottak hamar befejeződni. Ezért a taxisoknak az önvédelem okán is változtatni kellet lázadásuk indoklásában, hiszen ha úgy bukik el a lázadás, hogy az csupán a taxisok saját érdekeiért folyt, akkor a nép nem fog bukott hősként tekinteni rájuk.

De az élcsapat-imidzs önmagában is elég erős lehetett ahhoz, hogy előtérbe kerüljön a nép érdekeinek képviselete mint a lázadás utólagosan elsődlegessé vált mozgatórugója. S ezt támogatta az is, hogy politikai pártok és a szakszervezetek is készen álltak erre az átértelmezésre.^{49 50}

A keselyű győz

Nem lehet kétséges, a taxisok győztek.^{51 52} Összefoglalás helyett tekintsük át, mit nyertek a lázadással.⁵³

Nyertek bocsánatot. A lázadást sikerrel véghezvivőnek megbocsátott a vesztes fél. Tette azért, mert a keselyűről kiderült, nem tudta, mit cselekszik, nem volt tisztában tette súlyával, nem sejtette, hogy amit tesz, megzavarja a társadalom nyugalmát. S a csacska keselyűcske is kész a békés együttélésre. A „közlekedési blokádban részt vevők bizalmát élvező operatív bizottság” kommünikéjében mindenkinek mindent köszön. S ami a jövőt illeti:

Érdekeink további egyeztetésére kizárólag törvényes, alkotmányos keretek között látunk lehetőséget. Ennek érdekében a már meglévő és az ezután létrejövő szakmai érdekvédelmi, érdekképviseleti fórumainkat tartjuk hitelesnek. Szeretnénk elkerülni minden további polemizálást és kölcsönös vádaskodást, vitát. E nyilatkozatunkkal azt szeretnénk elérni, hogy a megállapodást követő, még feszült és további gazdasági nehézségeket ígérő napokban, hetekben hozzájáruljunk a társadalmi közmegegyezéshez. (Népszabadság, 1990. október 31.)

Tehát, bocs, bocs, ezután már jó leszek!⁵⁴

Nyertek időt. Mivel a benzinár azért csak nőtt, s ez az árnövekedés is tovagyűrűzik a többi ár felé, feltehető, hogy az utasok száma is tovább fog csökkenni. A csapást tehát elhárították ugyan a taxisok, de helyzetük ettől nem lett jobb. De a mai világban az sem semmi, ha a romlás növekedésének üteme csökken. Már csak azért sem, mert ezzel időt nyerhet az ember, hogy megoldást keressen a jövő fenyegetései ellen.

Nyertek alacsonyabb benzinárat. Rövidtávon ez lehetővé tette számukra, hogy megőrízzék eddigi profitszintjüket. Sőt! A HVG november 17-i híradása szerint novemberben a taxivállalatok nemcsak felemelték vagy felemelik a taxidíjat, de a kilométerdíj a City Taxi és a Gábriel Taxi esetében 14 Ft-ról 20 Ft-ra nőhet, ami kb. 43%-os áremelés, tehát magasabb, mint a Főtaxi szakemberei által számított 13–15%, ami éppen ellensúlyozná a benzináremelés okozta többletköltségeket.⁵⁵

Nyertek szervezettséget. A lázadás bizonyította a munkásmozgalom régi igazát, hogy egységben az erő. No persze nem arra az össznépi vagy nemzetközi méretű tömeges összeforrásra gondolok, amit a klasszikus osztályelmélet állított, s ami csak a tankönyvekben létezett,⁵⁶, ⁵⁷ de kisebb egységek kezében a szervezettség nagy erőt jelent. Egy szervezet többféleképpen is lehet erős. Éppen a taxisok társadalmának elemése bizzonyítja, hogy a lazaság nem feltétlenül a gyenge szervezet jele. Nyilván a taxisok is megtartják e szerveződési formát, amelyről bebizonyosodott, hogy „helyzetben” nagyon hasznos. Ugyanakkor vannak feladatok, amelyeket jobb a bürokratikusabb, de stabilabb és a szakértői munkát jobban koncentrálni képes szervezetekkel ellátni.

Ezzel magyarázom, hogy miért alakult meg szinte közvetlenül a lázadás sikeres befejezése után a Taxisok Budapesti Kamarája. A kamarai szervezet nyilván alkalmasabb a kormányzattal és más hatalmi szervekkel szembeni érdekképviseletre, mint a keselyűközi hálózat. Azonban nem csupán „külpolitizálás” lesz a taxisok kamarájának feladata. A 27. sz. lábjegyzetben már látható, hogy a kamara máris szerepet vállalt az árkartell szervezésében, mintegy formális szervezeti megoldással felváltva az eddig informálisan folytatott gyakorlatot.

A kamarának azonban olyan feladatai is lesznek, amelyeket a keselyűközi hálózat nem képes hatékonyan ellátni:

Belső szabályzatot fognak kialakítani, amely szigorú feltételekhez köti majd, ki és hogyan kaphat személyfuvarozásra jogosító engedélyt… kidolgozza és be is tartatja a taxisszakma törvénykönyvét, az etikai kódexet. Etikai bizottsága ennek alapján bírálhatja majd el az utasok panaszait, és súlyosabb esetben dönthet a taxisengedély visszavonásáról is. (Népszabadság 1990. november 10.)⁵⁸

A cél tehát: szabályozni az eszkimók számát, és biztosítani, hogy csak érdemes eszkimónak lehessen szigonya. Ezt a folyamatot munkaerő-piaci záródásnak lehet felfogni, amit egy céhes jellegű korlát építésével érnek el a „belül” lévők.⁵⁹ Az ily módon kialakuló munkaerő-piaci szegmens a legjobb forma a magas profit megőrzésére, (vö. ügyvédek, orvosok az USA-ban, városi kézművesség a középkorban stb…).⁶⁰

Nyertek megerősödött csoport-, élcsapattudatot és keselyűközi hálózatot. A munkaerő-piaci bezáródást elősegítő „szervezetesedés” nem teszi feleslegessé sem a taxisok „mi-tudatát”, sem az élcsapatérzetet, sem a keselyűközi hálózatot. Ellenkezőleg, mindezek nagyon is kellenek a kamara munkájának irányításához-ellenőrzéséhez. A győzelem önmaga is, de legalább annyira az ezt követő kormányzati megbocsátás, a közvéleményben való megdicsőülés és a szervezeti megerősödés jogosan növelhette a taxisok önértékelését (macsóság, szolidaritás⁶¹, népképviseleti kiválóság) s a keselyűközi hálózat iránti elkötelezettségét.

A tanulmány a szerző A kékek és a zöldek – hideg polgárháború Magyarországon című monográfiája első fejezetének erősen rövidített változata.

* Ezt a mondatot ma már nem értem (lehet, hogy akkor sem értettem teljesen): hogyan fokozódna a taxisok zavara (és voltaképp mitől – a benzináremeléstől? – jöttek volna milyen zavarba? létzavarba?) válsággá (milyen válsággá? egzisztenciális válsággá?), és ha ettől féltek, mármint a válságtól, akkor miért éppen ők robbantottak ki lázadásukkal válságot, mármint politikai válságot (hacsaknem azért, hogy így hárítsák el fejük felől az egzisztenciálisat)? De egy ilyen lázadás, beleértve a kivívott sikert – a benzináremelés visszavonatását is – nem épp fokozta-e az egzisztenciális válság kockázatát? Vagy ezt már, ahogy lenni szokott, a közvetlenül érdekeltek nem ismerték fel, illetve, amennyiben a velük rokonszenvező nagyvárosi középrétegek felismerték, próbáltak visszakozni? Mindez – a szociális drámák politikai kulminációjára jellemző módon – pár nap történése csak. De nézzük az írást – mint az esemény első, tárgyilagosságra törekvő, a politikai felszínen, ilyen-olyan politikai összeesküvés-forgatókönyveken mosolyogva túllépő elméleti gyorsreflexióját és mint kordokumentumot is – általánosabb összefüggésben. Kezdeném azzal, hogy ugyanaz az esemény, attól függően, honnan, mikor (milyen távolságból) és milyen módon (mi okból!) tekintenek rá, hogy tehát egyidejűleg vagy utólag, az eseményt közelről figyelő kortárs elfogult, szenvedélyes, aggódó, mindenesetre résztvevő pillantásával, vagy az eseményre húsz év távolából tekintő utókortárs (ezen belül, mondjuk egy mai ötvenéves vagy egy mai húsz éves) tapasztalt, naiv, lehiggadt, elfáradt, közömbös, nosztalgikus szemével fogják-e át az események körét; hogy egy politikus, egy társadalomkutató, egy szemtanú vagy az esemény egyik szereplője szemével reflektálnak rá, képzelik el, keresik okait és kutatják értelmét, nos, attól függően rendeződik más-más eseménnyé: nincs „magában való” esemény, csak megalkotott – elgondolt, elképzelt, reflektált, értelmezett, konstruált – esemény. Az esemény tényszerűen dokumentálható elemei (esetünkben például a közúti forgalom blokkolása, a taxikkal eltorlaszolt utak, a „kihalt” város különös, egyszerre kísérteties és karneváli atmoszférája a kortársi emlékezetben stb. stb.) attól függően honnan, milyen távolságból idézzük fel őket – beleértve a fogalmi megismerés által létrehozott elengedhetetlen módszertani távolságot is – más-más értelmi egésszé, vagyis más-más eseménnyé rendeződnek. Sik Endre a kortárs szociológus tekintetével kísérelt meg valamiféle szociológiai gyorsfényképet adni egy akkor mindenkit intenzíven foglalkoztató eseményről, amely a magyar rendszerváltás történetében a mediatizált politika első és szerintem legjelentősebb eseménye volt és maradt (a taxisblokád ugyanis nem egyszerűen az utcán, hanem a képernyőn zajlott, messzemenően beleértve az akkor egyetlen televíziós csatorna direkt politikacsináló, a tárgyalásokat közvetítő, a szembenálló feleket mérséklő, új politikai imidzseket formáló szerepét) és egészen haloványan ugyan, de némiképp a bukaresti „televíziós forradalmat” vagy televízióra alkalmazott „palotaforradalmat” idézte. (A rendszerváltás más szimbolikus eseményeit, mindenekelőtt a teatralizált Nagy Imre-újratemetést, a gyászünnep lobogását a televízió egyszerűen közvetítette csak, ahogy egy színházi előadást vagy a konferenciát közvetít.) Annál meglepőbb, hogy az elit és ellen-elit által lebonyolított rendszerváltás folyamatában legjelentősebb, a demokratikus parlamenti dulakodásba átcsapó kiegyezéses rendszerváltás folyamatosságát alulról megtörő társadalmi akciót az eltelt húsz évben – tudtommal legalábbis – egyetlen komoly szociológiai vagy politológiai munka sem dolgozta fel (beleértve a soknapos televíziós képfolyamot, amelyről azt sem tudni, létezik-e vagy letörölték, de az biztos, hogy VHS-en elég sokan rögzítették a korszak televíziós adásait). Mintha a taxisblokádot, mint „rossz emléket” kifejezetten törölni kívánták volna a rendszerváltás politikai emlékezetéből, amely amúgy is eléggé homályos és képlékeny, éspedig nemcsak az emlékezetpolitika cenzúrájának köszönhetően, hanem a rendszerváltás kiegyezéses-tárgyalásos természetéből következőleg, és azért is, mert az események elsődlegesen nem a nyomtatott sajtó médiumában „törtek meg” és „rögzültek”, hanem a képernyőn megjelenő elektronikus kép látható reálidejében, egyfajta folyamatos és folyamatosan, tehát nyom nélkül törlődő és átíródó jelen időben. Kétségkívül minden politikai oldal másért borított szívesen fátylat az eseményre (a taxisblokád során elkövetett ilyen-olyan politikai hibáját/bűnét felejtendő, gondoljunk az MDF-es kormány „lövetési” ötletére és az SZDSZ-es ellenzék hatalomátvételi szándékának elhamarkodott bejelentésére), de az ejtésben/felejtésben az egész rendszerváltó elit érdekelt volt, mert jószerével a taxis-blokád volt az egyetlen esemény, amelyben nem az elit, hanem maga a magyar társadalom lépett – hacsak egy gyorsan tovatűnő pillanatra is – a rendszerváltás színpadára. Mert bár maga a blokád egy szűk társadalmi-szakmai csoport érdekvédelmi akciója volt, mindazonáltal az egész országra kiterjedt (legalábbis az egész országot megbénította, érintette, állásfoglalásra késztette), és egy pillanat alatt magához vonzotta az elitellenes érzelmeket, a népi gyanakvást a rendszerváltás egész menetrendjével szemben, hiszen az kétségkívül a „jók összeesküvéseként” valósult meg, különösebb társadalmi felhajtóerő és tömeges aktivitás nélkül, a társadalom feje fölött kötött paktumokkal. Olyannyira nem szűken szakmai (taxis) jellegű volt maga a blokád, hogy aki járt akkoriban Budapest utcáin, még emlékezhet rá, hogy pár napig a fővárosnak kifejezetten ’56-os „feeling”-je volt, a „blokádharcosok” és az őket étellel-itallal ellátó lakosság fraternizálása jegyében. Húsz év távlatából visszatekintve inkább ez szorul magyarázatra, és ennek a váratlan kitörésnek, különös közös tapasztalásnak „bűnként” való elfojtása, későbbi „kriptásodása” a társadalmi emlékezetben. Ez nemcsak a szűken vett rendszerváltó elit cenzúrájának köszönhető, hanem legalább annyira a középrétegek ösztönös elfojtásának is, hiszen a taxisblokád napjaiban látható alakban megjelent az utcán a forradalmi káosz kísértete (a taxisoknak vagy a velük rokonszenvező kisembereknek persze eszük ágában sem volt „forradalmat csinálni”, csakhogy a régi uralmi rendszer romokban volt, az új uralmi rendszer még nem rendezkedett be és nem szilárdult meg, az események egyfajta interregnumban törtek ki és ez volt az, ami fölidézte társadalmi fölfordulás rémét, ami megriasztotta a kádárkori középosztály minden rétegét, alighanem magát a „taxistársadalmat” is: a „jaj csak felfordulás, vérontás, forradalom ne legyen belőle!” általános társadalmi félelme. SZÁ