Ásványvíz, buborékkal

Fejezet egy soha el nem készülő regényből

Béres úr, ez a szinte már soha nem író író, csepeli birodalmának ócska kútjába merülve szoktatta halálhoz a szívét. A kút – akárcsak a mesebeli Holle anyóé – víz alatti világba vetette, ahol különféle csudákkal találkozott. Egy nyárvégi megmerítkezésénél a kút alatti világ soha nem látott, mégis felette ismerős alakot vetett elé. A masszív, döngő léptű alak gazdagon hímzett palástot viselt és koronát. Oldalán pallosnak beillő kard, arcán szakáll.

– Magor vagy? – húzta fel bozontos szemöldjét.

– Magor – bólintott Béres úr.

– Lépj közelebb akkor! – A palástos kedvtelve mustrálta a kút alatti világ látogatóját. – Alacsony, masszív a termet! – bólintott elismerőn. – Mint Botond, igaz? Bírjuk a buzogányt! Személyesen nem ismertem ezt a Botondot, de apámnak sokat mesélt róla a nagyapám, így aztán a híre eljutott hozzám.

Béres úr tanácstalanul pillogott. Ki a bánat lehet ez? A koronás pofának, a teljes jobb karja hiányzott.

– A kezemet nézed? – A koronás fő elnevette magát. – Ravasz tekintet, masszív orr, remek fülek! Bírnák az ólmot. Az új énekes Vazul…

– Tessék? – Béres úr riadtan pislogott.

– Ne rettegj, alattvaló! Lassan ezer éve már, hogy szent vagyok! Jól ki lett velem babrálva ezzel. Nem mintha különben sokat ugrálhatnék idelent, de mégis. Hiába volna hozzá kedvem, senkit nem rúghatok tökön, senkit nem mogyorózhatok meg, pedig ehhez igazán értettem! Kérdezd csak meg Tar Zerind fiát, a Koppányt! – A koronás fő kuncogott. – Nem teheted, igaz? Naná, hogy nem! Négyfelé vágattam a pimaszt, írmagja se maradt! Ugyanígy fingattam meg a Maros-vidék urát, Ajtonyt, ha még emlékszel rá. Az erdélyi Gyula magától hidalt le. Ha nem teszi, ízekre szaggatom. Azt hiszed, élveztem a vérontást?

– Felség…! – Béres úr kétrét hajolt.

– Nem kell a smúz – legyintett baljával a szent. – Tudom én, mi jár a fejetekben. Igen, élveztem kicsit. Ez nálunk, mint nyilván tanultad, családi vonás. Nagyapám, Fajsz fia Taksony nagy csibész volt. Alig látszott ki a földből, és már Otrantóig lerabolta fél Itáliát! Tudod te, hol van Otrantó?

– Attól tartok…

– Brindisi alatt, barátom, az olasz csizma sarkán! És mit gondolsz, hogyan jutott el odáig a nagyfater? Elvette, amire szüksége volt, és levágta azt, aki túl sokat dumált. Hiába, sűrű a mi vérünk, a drága jó magyar vér.

Jegyezni kellene minden szavát, gondolta Béres úr, el ne felejtsem. Egész fejezetet írhatnék belőle: Mit üzen nekünk a félkarú király?

A király tekintete a múltba révedt, teste se moccant. Mintha láthatatlan fonalak kötnék valahová. Bábszínház? A mozgató erő és szándék rejtve, a színen csupán a bábu áll?

– Apám is megfingatta minden rokonát – moccant a király, mintha visszatérne valahonnan. – Csak idegenekhez volt kegyes. Mit gondolsz, miért?

– Nem tudom – vallotta be Béres úr.

– Na ne mondd már! – horkantott rosszallóan a király. – Te mit kaptál a rokonaidtól?

– Úgy érti, felség…

– Persze, hogy úgy! – dörgött a király. – A jókívánságok nem érdekelnek. De kaptál-e tőlük birtokot, jószágot, kincset, jövedelmet? Ugye, hogy nem! – Villámlott a szeme. – Nahát! Ez nálunk mindig így volt! Basztunk, mint a kefekötő! Az ükapám még a vágtató lovon is tudott kefélni! Az asszonyok meg szültek, rogyásig. Nálunk állva szültek a nők! Ki számolta volna örökké a sok porontyot, melyik az első? Eldöntötték egymás közt a kölykök, melyikük az életrevaló. Testvér a testvérnek, rokon a rokonnak. Nyilat a hátába, kardot a szívébe, mérget a belébe, a koponyájába meg szöges buzogányt!

Béres úr megrettent. Nem volt ellenére, hogy az ősi múlttal ismerkedjen, de a palástos pasas veszélyes őrültnek látszott.

– A zsidóknál se volt ez másképp – folytatta a király –, csak a legelején. De aztán? Káin meg Ábel…! – hunyorintott. – Nálunk is próbálták ezt a kettős uralkodást – borongott. – Hunor és Magor ketten voltak, de csodaszarvas csak egy! Itt az ellentmondás! – bólintott a király. – Neked mi a mesterséged?

– Író vagyok – mondta Béres úr.

– Úgy érted, dalnok?

– Úgy valahogy. De nem írok semmit – vallotta be. – Mondhatnánk úgy is: a semmit írom.

– Lári-fári! – dörrent a király. – Buzgonc vagy talán?

– Buzgonc?

– Hátul menyasszony, elöl vőlegény?

– Isten őrizz!

– Mert ha igazi férfi vagy, és dalnoknak szegődtél, kötelességed a nemzeti nagylét! Tanuld meg, és tanítsad: nincs ország a többi nélkül! A földet a Nap fürdeti a fényben. Éjjel a Hold uralja. A Hold viszont – magyarázta a király – a Naptól kapja a fényt. Nappali fejedelmünket Kendének hívták. Az éjszakait Gyulának. De melyikük az igazi góré? Az egyik nappal reprezentál, a másik éjszaka elvégzi a piszkos munkát? A Kende mellén fémtükröt visel, a fény jelvényét. Belenéznie tilos még a Gyulának is. Ha a Kende sátrába lépett, Gyulának el kellett takarnia a szemét. Gondolod, örült ennek a megaláztatásnak? Azt hiszed, nem volt emiatt frusztrált? Ne véld azt. Ha valaki feljut az oromra, a legfelsőbb csúcsot akarja. Az egyetlent. A legmagasabbat. Meg aztán, gondold csak el, kettő a vezér, de egy a nép? Ez már a kazároknál se jött be igazán. És mi lett a vége a torzsalkodásnak? Hogy leléptünk tőlük. Addig rész voltunk, onnantól egész.

Béres úr belegondolt.

Résznek lenni jobb? Könnyebb talán?

Segítő családtag – világos funkció.

Mari, a kültag. Bár olykor párduccá változik, s felfalja a bétét. Az egészet. És ami még azon is túl.

– Nekem legalábbis így tanította ezt az apám – folytatta a koronás fő. – Idefigyelj, fiam, azt mondja nekem, látod, Levédiről ma már jóformán senki se dumál, pedig ő volt a főgóré, amikor beözönlöttünk a Kárpátok közé. Mégis Almocsot emlegetik mind, az akkori Gyulát. Álmos negyven napig hezitált Munkácsnál, hogy akkor mi legyen, hogy legyen. A végén kinyírták. És ki adta be neki a kulcsot? Naná, hogy a fia. A te szépapád: Árpád! Négy napig ivott aztán, mielőtt pajzsra emelték. Nem könnyű dolog megölni egy apát, még akkor se, ha szokás. – A király megdermedt. Most éppen úgy festett, mint a róla készült arany dombormű. Mozdulatlan szeme mögött – akár a Tejúton – vonultak a holtak. Árpád fia Zsolta, aztán Fajsz, Taksony, végül a faterja, Géza. Köröttük fehér fény és fekete vér. – Az életet – moccant ismét a király –, mindig a halál igazgatja.

Most Béres úrra jött a gondolkodás sora. Mit jelent a királyi mondat? Hogy a halál lezár, befejez valamit, s egyúttal nagyot fordít a tovább élők sorsán? Így szól bele a létbe a nemlét? Így mutatja, mennyivel több annál? A nemlét a burok, amely körbevesz mindent, ami van?

– Elvileg én vagyok a lájer, Géza fejedelem, ahogyan neveznek, mondta nekem apám – folytatta a király, kizökkentve Béres urat az ontológiából – , de van itt ez a Gyulám, aszondja, amelyik Erdélybe bevette magát, onnan piszkoskodik. Én megalapítom Székesfehérvárt, erre ő meg Gyulafehérvárt. Folyton okoskodik, verseng meg kritizál! Úgy látszik, hiába vettem feleségül a lányát, a te anyádat, az én Saroltomat, az a Gyula asziszi, még mindig szava lehet. De meglátod, hamarost ellátom a baját! Ebből is tanuljál.

De jó lehetett Géza fiának! Õrá egész testámentumot hagyott az apja. Rendelkezett, feladatot szabott rá, s a feladathoz igyekezett szabni a fiát. Fel kell nőnöd ehhez, mondhatta. Neki mit mondott az Öreg Béres? Nőj fel, fiam, a kaptafádhoz? Ennyit se. Mást. Találj magadnak valamiillőt, Edgár. Élj a hajlamaid szerint, ha tudsz. Nekünk bebasztak a komminusták.

– Ha megmaradsz, gyerekem, minden rokont nyírj ki, ahogy én, mondta nekem az apám – folytatta beszédét a király. – Az országon belül kell az egység. Annak van igaza, fiam, aki győz. A többi, mint a füst, elszáll. Ne félj a szellemektől. Ez itten napnyugat, itt már nem ugatnak, itt Isten a góré. Neki smúzolni kell. Nem azt akarja, hogy higgyél benne, csak azt, hogy úgy tegyél. Vessed a keresztet, mondjad neki: atyám! Közbe meg nincs is. Vagy azt hiszed, ő írta a Bibliát? Egy frászt. Királyokat küld maga helyett, kegyelemből, hogy a földön a nevébe uralkodjanak. Én ezt nem nyalom be. Szent- galleni Brúnó megkent engem a büdös olajjal, meglocsolt kútvízzel, cirkumdedérum, szarok rá. Én még megtehetem. Hanem te, Pistám, te már tarcsad be a hókuszpókuszt, szó ne érhesse a ház elejét. És házad legyen neked, ne sátorba lakjál. Jó dolog a kőház, még ha fődből van is. Munkás dolog lerombolni. Még jó, hogy a teteje könnyen gyullad, és gyorsan ég. A falat lerontani nagyobb macera.

Béres úr előtt homályosan felderengett valami vár. Bécsújhely? Nem. Valami folyónál lettek eleink megpicsázva.

– Várat építs – idézte apja intelmeit tovább a király –, vagyis hogy építtess magadnak, abba lakjál. És ne engedd, hogy Vajknak nevezzenek, a te neved István. Mondjad szépen: István. Én meg mondtam neki, István. tanulgattam: István vagyok, nem Vajk, az én nevem István. Jól van, ügyes gyerek vagy, de ellenem ne támadj, azt mondja. Véget vetünk ennek. Elavult szokás már az apagyilkosság. A nők találták ki még abban az időben, mikor, állítólag, ők igazgatták a férfiak sorsát. Ma már másképpen van. Ne fenekedjél a te apád ellen. A törzseket viszont, azt mondja, zavargáljad szét. Divide impera, ahogy valami rómaiak mondták. Nem jó ez a nagy közösködés, hogy egymás körül lakik a rokonság. Kicsinálhatják, de meg is védhetik egymást. Osszad megyékre a fődet, mint a szláv. Mindegyik megyében az legyen a góré, akit te választasz. Ültess egy-egy püspököt a nyakukba, azok majd Istennek elmondják, kibe mi mocorog. Mer nekik meggyónják. És mivel te leszel itt király, Isten kegyelmiből, hát a sok gyónás mind eljut tehozzád. Ne sokat vacillálj! Ha csak egy kicsit is gyanús valamék megyei vezér, ne várd meg, hogy a gyanú beigazolódjon, mer akkorra már késő. Üttesd le a fejét, vagy lóval szaggattasd szét. Amék meg lopna, annak vágasd le a kezét. Akkor nagyobb biztonságba leszel. Már csak azért is, fiam, mer mindjárt látni fogod, ha túl sok félkezű nyüzsög tekörötted. Ha meg már nem tudod megkülönböztetni űket, akkor minden másodiknak szúrasd ki a szemét. Némelyiknek csapasd le az orrát. Aki nem figyel rád, annak forró ólmot a fülébe. Csak az idegenbe bízzál. Az majdnem mindegyik fasz. Nem emlékeznek már, milyen a szabadság. Ha esküsznek a hülyék, legalább nagyjából betartják. Van egy betegségük ezeknek a nyugatiaknak, úgy híják, lelkifurdalás. Többet emészt fel belőlük, mint a franckór. Na, arra is vigyázz. Ha gyakni akarsz, gyakjál, de húzzál halhólyagot a farkadra, akkor elkerül a rontás. Amékről úgy látod, nem furdal a lelke, azt hajtsad el. Mármint az idegent. Ne bántsad egyébként, mert rossz híredet kőti. Legjobban mindig a rokonokkal vigyázz. Kell vagy kétezer év, míg elfelejtik a végenincs pusztát. Pedig nincs más főd, fiam, csak ez, amit a mi Álmosunk végre megtalált. Szolgálni köll. Mer a főd az megvéd, ha megvéded előbb. A főd megtart a hátán.

A király elrévedt.

– Adj innom – mondta. – Az emlékezés mindig megszomjaztat, a sok beszédtől meg kipállik a szám.

Béres úr zavartan pillogott körbe. Mivel itassa meg a királyt?

– Van itt egy patak, nem is olyan messze – emlékezett.

– Mi?! – A király fölhorgadt. – Hát milyen magyar vagy te, hogy vízzel mérgeznél? Fuss hamar Tokajba, hozzál óbór nektárt. De nyargalj, ahogy a ló bírja.

– Nincs lovam – vallotta be, szégyenszemre, a Béres,

– Az bizony kár – sóhajtott a király. – Most nem azzal jövök, hogy a magyar lóra termett, pedig van benne igazság. Csak azt akarom mondani teneked, hogy a ló sokmindent pótol. Ha nincs asszony a táborban, arra is szolgál. Közlekedhetsz rajta. Ha nincs mit enned, leütöd, megnyúzod, kész. Ittam én már lóvért, jobb mint a kancatej. Bár ha a kancatejet megsavanyították, attól is mámoros lett az ősmagyar, és oltotta a szomját.

– Van egy kis whiskym – mondta Béres úr. – Ezt mindig magammal hordom – vette elő belső zsebéből kis fémkulacsát. – Kóstolja meg, felség!

– Engem nem itatsz meg! – dörögte a király. – Előbb te kortyoljál!

– Isten éltessen!

– Te gúnyolódsz velem? – dörrent ismét a király.

– Dehogy! – rettent Béres úr. – Úgy értem…

– Ne dumálj! Éppen elég baj az, hogy meg kellett haljak! Most nem azért a húsz forintért, nem magamért mondom, hanem miattatok! Hát száz évekre el lett szarva az egész! Pedig de jól indult!
És mi lett az országból, amit összehoztam? A gügye unokaöcsém jött utánam, ugye, az Orseolo Péter, ő követett a trónon. Hamar letették, addig áskálódott ellene az Aba Sámuel! Na, abban volt valami, volt vér benne! Ötven kekeckedőt nyírt ki Csanádon. Ötvenet! – a király csettintett. – Az már valami, nem? Ötvenet, egyszerre! Közbe meg böjtölt, ájtatosan, míg amazokat a parancsára ölték. Szent Gellért mégse koronázta meg. Rá hívta viszont a német Henrik császárt, az megpicsázta, ott ölték meg Abát, a nevét viselő monostorban, amit ő alapított, hol is, na, itt van a nyelvemen…

– Abasár – bólintott Béres úr révülten.

– Abasár, bélsár… – bólintott a király. – Szarból lettél, szarrá válsz…

Béres úr, noha nem volt igazi keresztény, a nyelvébe harapott, mintha ő lett volna a profán. Körbesunyított, vannak-e tanúk. Mert az ilyesmit hallani is vétek. Talán.

– Na, visszajött a Péter aztán, a nyimnyám bábkirály – folytatta a koronás pofa. – De hiába nyalta a németek seggét, a magyarok hazahívták ellene a vak Vazul két fiát, Leventét meg Andrást. Szent Gellért el is indult az Andris elé, gondolom, már a gyepűn a fejébe akarta nyomni a koronát, de akkor közbejött Vata, a pogány, taligába rakta ezt a Gellértet, és lelökte a kelenföldi hegyről. Annyira elfoglalta Vatát ez a tajgetoszi dolog, hogy nem bírta megakadályozni, hogy Andrást meg ne koronázzák. András elkapta a Pétert, kiszúrta a szemét, de azt se tolerálta, hogy vakon éljen tovább, hát kinyírta aztán. Igaza volt. Ez az András még tudta, mitől döglik a légy! Hányta a keresztet, ahogy kell, előásatta Szent Gellért elkapart tetemét, illőn eltemette, díszsírhelyre bizonyítva, hogy hiszi az Istent, és tiszteli a római pápát.

Na, nem, gondolta Béres úr, ez azért… Ilyet még idelent se! Micsoda látomás ez? Körbepillogott megint, hol lehet az angyal, aki először lökte a kútba, hogy mindenféle képzelt és valódi ősökkel találkozzék az alsó világban. Mindenért az a rózsaszín bőrű, romlott puttó a felelős.
De hiába kereste, az angyal nem volt sehol.

– Mit pillogsz? – förmedt rá a király.

– Elnézést. – Béres úr lesütötte a szemét.

– Inkább örüljél, magor, hogy mindezeket megtudhatod. mégpedig első félkézből. Na, a pápa úr mindjárt közbejárt András érdekében a német császárnál, hogy az maradjon a magyarokkal békén! Nagy haverja volt ez a Kilencedik Leó pápa az Andrisnak, tudod. Volt is neki miért haverkodni. Hát akkor volt ugye, a nagy egyházszakadás.

– A fele kereszténység Bizáncra esküdött, a fele Rómára – mondta fel Béres úr a leckét.

– Úgy van! – ragyogott a király. – Hát kellettek Leónak a hívek! Csinált is az Andris egy fájin templomot Tihanyban, beleírta az alapítólevélbe, hogy por isa homu. Hát így írta, nem tehetett róla, dyslexiás volt szegény. Az egy ilyen olvasásbetegség, nálunk gyakori, mer hogy nem betűkkel kezdtünk, hanem csomókkal.

– Tudom – bakkantott Béres úr. – A legjobb barátom felesége logopédus.

– Ez még nem ok arra, hogy közbedumálj! – förmedt rá a koronás fő. – Na, nem sokkal ezután – folytatta a mesét – ez az András megkoronáztatja a fiát, Salamont, mert sejti, hogy az öccse akar királykodni. Igaza is lett, mert hát mégiscsak Béla lett a király a Salamon után. De arra meg rászakadt a trónus! Most mondd meg nekem, ki fűrészelte el? Naná, hogy Salamon, az Andris fia, mivel a németek rábíztatták.

Béres úr szédelgett kicsit.

– Hanem a Salamon se ülhetett nyugodtan a trónon – folytatta könyörtelenül a király, mintha észre se venné a Béres úr kornyadozását. – Jöttek a Béla fiai hamar, hogy kipicsázzák. Hárman voltak ezek testvérek, Géza, László meg a Lambert. Na, a Géza kibékült a Salamonnal, de mit tesz isten, még azon az éjjel leégett fölülük a királyi palota, Pécsett. Naná, hogy a Géza gyújtotta fel! Persze tagadta, a cudar. Ezen évekig vitatkoztak aztán, mígnem Géza megelégelte a terméketlen a vitát, szólt az öccseinek, és együtt megverték Salamont, aztán elkergették, Gézát pedig megkoronázták. De nem ám a római koronát tették a fejébe, másikat kértek neki Bizáncból. De nem sokáig ült meg ez a korona a Géza fején, mivel hamarosan földobta a talpát. Jön az öccse, László. Õt kedvelem, hát ha úgy vesszük, nekem ükonokám vagy mi.

Hogy beszél ez Szent Lászlóról, didergett Béres úr. Senki nem fogja elhinni nekem ezt a dumát.

– Mindenesetre ő íratja meg rólam az első legendát – mondta, könnybe lábadt szemmel, a király. – Mit mondjak, szép írás. Ott kezdik először firtatni, hogy szent voltam. Ez, mondjuk annyiból mindenképpen igaz, hogy nekem is magam felé hajlott a kezem, mind a kettő, amíg megvolt. Meg hát jót akartam a magyarságnak, ez az igazság. Befelé egység, de kifelé: okosság! Nagyformátumú pali voltam, nem úgy találod?

– De igen! – bólogatott Béres úr, szaporán.

– Boldognak mondjuk nem akartak avatni – tűnődött a szent király –, mert akkoriban még nem volt boldoggá avatás, ami igen helyes, mert boldog az nem voltam egy percig se, soha. Azt se tudom, mi a boldogság. Ez valami újkeletú szarság, nálatok. Ki ért arra rá a mi időnkben? Én sose foglalkoztam azzal, hogy boldog legyek. Dolgom volt. A dolog fontosabb, mint a boldogság. Nahát.

Megpihent beszédében a király. Torka kiszáradt.

– Na – krákogott –, most tényleg igyunk már. Gyerünk, kóstoljad, van-e benne méreg!

Béres belekortyolt a Jim Bim-be.

– Hé, ne annyit! – förmedt rá a király. – Nekem is hagyjál!

Béres úr megtörölte a kulacs száját, s átnyújtatta a félkezű uralkodónak. Az beleszagolt, aztán egy szuszra kiitta a felét.

– Amúgy se volt ügyetlen ez a László nevű rokon – folytatta a történelemórát –, szép földeket szerzett a magyarnak. Õ vívta meg nekünk délen Tengerfehérvárt, északra is kinyúlt, ment a csehek ellen, ott betegedett meg, a csatába menet, akkor hívta haza Géza fiát, Kálmánt, akit aztán Könyves Kálmán néven kentek fel… Ügyes volt a Kálmán, jól politizált. Törvényeket tett, amikben igen szép szavakkal hivatkozott rám. Hogy mire kell a törvény? Emlékszel, mit mond a költő? „A rend pedig arra való, hogy ne legyen a gyerek hiába, és ne legyen szabad, ami jó.” Hiába lenni? Csak úgy örömből, unalomból? Veszélyes mulatság. Az ilyennek bármi eszébe juthat. Ki fékezi meg, ha ellened tör? Kell törvény, el ne vehessék, amit összeszedtél. Amit szabadott eddig, nem lehet eztán. Ez a törvény. Jól látta ezt László. Még a vakíttatásban is követte a példám. Egyszerre ötnek szúratta ki a szemét. Megvakíttatta az öccsét, Álmos herceget, annak Béla fiát, valamint híveiket: Urost, Pált és Vatát. Békén halt meg aztán, huszonegy évnyi uralkodás után. Õt a fia követte, Második István.
Ez nem volt túl ügyes, mindig rosszat húzott, háborúkat vesztett, beteges volt, vérszegény. Utána ült trónra Vak Béla (ebből is látszik, akiben van tehetség, az szem nélkül is lát), aztán Második Géza, Harmadik István, Harmadik Béla, Imre király, Harmadik László, Második András…

Béres úrnak zúgott a fejében a sok királyi név.

– Árpádház – mondta. – Árpádház.

– Erről beszélek – bólintott kegyesen a király. – Emiatt volt a sok torzsalkodás. Mer a magyarokba benn szorult a kelet. Tudod, az a dolog a Nappal meg a Holddal. A Kende meg a Gyula. A kettős uralkodás. Ez tett be a háznak, ez az örökös, állandó acsarkodás. Nem bírták felfogni a nyugati számtant, hogy az egy, az több a kettőnél. Erre igyunk egyet! – mosolygott a király, s magába ürítette a kulacs maradék tartalmát. – Van huzatom, mi? – Kihúzta magát. – Magyar huzat! – böffentett büszkén. – Hanem ez a bourbon az egyetlen valamirevaló amerikai találmány.

– Hogyan? – Béres úr szeme elkerekedett. – Te ismered Amerikát?

– Miért ne ismerném? – A király elámult a kérdés naivitásán. – Jönnek a követek ide, az alsó világba, sorra, egymás után. Ha magyar érkezik, kifaggatom, mi újság odafent, hol tart a világ. Tudok én mindenről, és őszintén megmondom, alapdolgokban nincs semmi haladás. Ember embernek farkasa. Nagy a nyomulás. De hát amit muszáj, azt muszáj.

Béres úr nem tudta, mit mondjon. Bölcsen hallgatott hát.

– Azt hiszed, akartam én ezt? – bökött a koronájára a király. – Egy fenét. Muszáj volt Európának benyalnom. Most is ez van odafent, nem? – intett a cseresznyefa felé, amerről Béres úr az alsó világba érkezett. – Nem lehetnek külön isteneink – borongott a király –, mert befagy az export és olyan védővámokkal gátolnák a behozatalunkat is, hogy nincs az a kincstár, ami a szükséges forgalmat fedezné. Muszáj idomulnunk a nyugathoz – mondta. – Így volt ez az én időmben is.

– Tudom – bólintott Béres úr.

– Persze – sóhajtott a király –, most már tanítják. Hanem azt tudod-e, hogy már akkor is voltak, akik másként gondolták. Hogy lehetnénk mi önellátóak is. Hogy minek az a fene nagy fogyasztás? Kinek jó az, ha a sok zabálástól mindig elrontja a gyomrát? Meg az a sok tárgy? Bútorok, edények, képek, kézmosó tál? Amíg a keletet jártuk, alig volt valamink. Maximum, ami egy ló hátára felfér. Az ám a szabadság! Ha semmid nincs, semmit nem veszíthetsz. Ha birtokod van, ingatlan vagy ingó, már a rabja lettél. Elveszted a semmit, nem is emlékszel rá. Ez a legfontosabb. Már azok szerint, akik így gondolják. Az a fasz Ajtony is. Még mielőtt szétcsapattam volna, titkos követeket küldött hozzám. Erről senki se tud, úgyhogy ne terjesszed, mert megvádolnak azzal, hogy hamis vagy! – emelte fel a bal keze mutatóujját a király. – Pedig így volt. Menjünk vissza, azt üzente Ajtony, anyai nagybátyám. Hova a bánatba, kérdeztem. Hogy vissza a hágón, a Dnyeperig és följebb. Mondom neki, hülye vagy te, követ, de a gazdád se normális. Mit gondolsz, azok ott örülnének nekünk? Hát ahonnan jöttünk, mindent leraboltunk és porig égettünk. De már vagy száz éve! Hát azóta megerősödtek az átkozódásba, mind nekünk jönnének, az egész ázsiai horda! Nem, fiam, mondom a követnek. Mondd meg a gazdádnak, hogy gondolkodjon, amíg van hozzá feje a nyakán. Hogy akkor menjünk tovább, így a követ. Hova tovább, kérdeztem. Előre menekülni, azt mondja, de hátra nyilazva. Ez a magyar virtus. Mondom neki, az se megy, hát nem látja a gazdád? A nyugatiak mind vasfazekat tesznek a fejükre, a vasat meg a magyar nyíl nem lyukasztja át. Arról nem is beszélve, mennyivel jobb a logisztikai hátterük. Helyben az ellátás. Na meg az információs kultúra. Hát felnyalták a latint, mindegyik beszéli, írja, olvassa. És nem rovásírás meg csomóírás meg füstjelek! Kulturálisan, mondom a követnek, le vagyunk körözve. Nem mintha az élet nyugaton jobb volna, de jobban védik. Baszhatjuk. Itt kell maradnunk, ha bírunk. Jó, mondja a követ, akkor tegyünk úgy, mintha maradni akarnánk, és várjunk egy kicsit. Mire, kérdem. Hogy elhiggyék, mondja a követ, ezt üzeni nekem Ajtony. Hogy színleg hányjam a keresztet, mint a drága apám, közbe meg tartsam a jó pogányságot, aztán ha Nyugaton benyalták, hogy már mind igazi keresztények vagyunk, és nem tartanak tőlünk, akkor nagy hirtelen mindet nyírjuk ki. Mit mondjak, elgondolkodtam a javaslatán, mert sok jó van abban, ha valaki pogány, meg abban is, ha egész Európát összeharácsoljuk, meghágjuk a nőket, amíg csak magyar születik mindenütt, nem más. De hamar beláttam, hogy nem fog az nekünk sehogy sikerülni. Egyrészt, ugye, nincsen annyi spermánk. Meg aztán egy ilyen fajnemesítés komoly szervezéssel jár. Térfelosztás, időbeosztás, feltétlen engedelmesség. De tudtam, hogy a magyar nem egy engedelmes nép. Nem is lesz, egyhamar. Főleg nem így, ha egy Ajtony csak úgy üzengethet nekem, a királynak, hogy mit kéne, hogy kéne. Akkor megláttam a sorsom. Hogy nincs mese, muszáj. Nem az idegeneket kell kinyírni, csak a rokont, amíg egység nem lesz. Hát nekiláttam – bólintott a király. – Pedig Isten a tanúm, na meg a szellemek – tette hozzá –, hogy nem akartam. Tettem, amit kellett. Mindenki megutált. Nem baj, gondoltam, utáljatok, nem kell szeretni, de féljetek. Féltek is. Úgy rettegtek tőlem, mint a tűztől. Barátom sose volt. Neked van, magyarom?

– Van – bólintott a Béres.

– Hát csak vigyázz vele! – intette a király. – A barát még a rokonnál is rosszabb, ez a nagy magor igazság.

Béres úr töprengett, miként köszönje meg az emlékezetes történelemórát.

– Tartsd meg a kulacsot, uram király!

– Miért? – kérdezte ravasz mosollyal a király. – Neked van másik?

– Odafent – bólintott Béres úr.

– Hiba – biccentett a felség. – Hordd mindig mindkettőt magadnál. Két kulacs nélkül nem élhet az ember a Kárpát-medencében. Egyből nappal igyál, egyből meg éjjel. Sajnos mennem kell – sóhajtott – ráadásul gyalog. Ha száz évvel korábban patkolok el, mellém temetik a lovamat is. De így? Még a kezemet is ott kellett hagynom, hogy a körmeneteiken hurcolászhassák.

– A szent jobb! – kapcsolt Béres úr.

– Nem jobb, fiam – rázta meg a fejét Szent István. – De nem is kell, hogy jobb legyen a jónál. Mi az a jó? Semmi. Soha ne felejtsed. Tudod, a lét burka. Onnan jövünk, s oda távozunk el. Mer ami nincs, az lehet még. Viszont ami van, az biztos el fog múlni. Elbocsátlak, mehetsz. Áldásom rád.

* * *

Na most ez meg egy tudatáramos fejezet lesz, már nem úgy, hogy tudom, hogy megüt tőle az áram, mert nem fog megütni, ez szinte bele van építve nekem a tudatomba, hogy nem ütöm meg magam, elkerülöm az ütésnek még a lehetőségét is anélkül, hogy észrevenném, ez egy ilyen védekezés vagy mi bennem, de olyan, amiről nem tudok, vagyishogy tudok róla, de nem tudok vele mit csinálni, nem tudom kikapcsolni a védekezést, és bekapcsolni az áramot, pedig az kéne, minden védekezés nélkül magamba ereszteni tízezer voltot, akkor biztos olyasmit látnék, vagy olyanokra jönnék rá, amikre egyébként sose, és hát mi más az irodalom vagy mifene nagy művészet értelme, hogy olyasmikre, amikre nem; bár az is lehet, hogy olyan lennék, mint az öcsém, akibe beleeresztették a tízezret nem is egyszer, sokkolják az öcsédet, mondta nekem valaki a telefonba huszonöt évvel ezelőtt, most küldik meg a fejét, gyere le, mer nem marad belőle semmi, és én vonakodva és rosszkedvűen, hogy minek kell nekem lemennem most az öcsém miatt, olyan messzire elutazni, elutaztam, lementem, le, látom, nekem kell lemennem, írta egy író valamikor azokban az években, aki majdnem a barátom lett, de meg akarta baszni a nőmet, amikor én is ott voltam, ezért ejtettem ezt a lehetőséget, mármint hogy az az író a barátom legyen, és azt hiszem nem is akart a barátom lenni. Nem mintha ilyen akarásokon bármi is múlna, mert ő akarta a nőmet de a nőm nem akarta, nem is lett köztük semmi, de azóta az a nő már nem az én nőm, nem is az övé, pedig senki se akarta, hogy ne legyen egyikőnké se.

Az öcsémnek tényleg beleeresztettek párszor a tudatába, látszott a szemén, az egyik szeme olyan volt, mint a tehéné, a másik kicsit ideges, de az is szelíd, pedig az öcsém sosem volt szelíd természet, nagyon meg volt ijedve attól, hogy ő most szelíd, meg attól is hogy én lementem, hogy ott ülök vele szemben, pedig nyilván máshol szeretnék ülni, megrémítette, hogy ott vagyok, és hogy nem képes jól átgondolni, már tudatáramilag, hogy mi a faszt keresek én ott, és miért beszélek hozzá olyan kenetteljesen és szeretettel, ahogyan, gondoltam, ilyen esetekben egy bátynak beszélnie kell, hogy nézd, Andris, te olyan okos vagy meg minden, minek vagy te itt, hogy áramot engedjenek a tudatodba, megvagy te anélkül is, sőt, de ő azt mondta erre, hogy nem, nincs meg az áram nélkül, mert ha nem vezetnek áramot a tudatába, akkor ő mindenütt csak vért lát meg hatalmas faszokat, akik agyon akarják bunkózni, és most, hogy megizélték a fejét, nem látja a vért, ami jó, de az meg rossz, hogy semmit nem lát a vér helyett, mér mondasz ilyet, kérdeztem szemrehányón, hát engem most látsz, nem? De, mondta, látlak, de ez még a semminél is rosszabb. Ekkor én nagyon megsértődtem, és eljöttem onnan, had áramozzák, ha olyanokat mond, hogy én még a semminél is, pedig igaza lehetett, mi voltam én már akkor az ő számára, rosszabb a semminél is, mert valami, ami lehetett volna és mégse lett, mégse lettem.

Na most az a jó az ilyen tudatáramban, hogy az automatikus írás a felszínre hozza azt, amit a felszínre hozhat, és az ember tudatának az a része, amelyik nem áramlik éppen, az kurvára csodálkozik, hogy nézzed már, mi minden van ennek a fószernek a fejében, az én fejemben, és miminden nincsen.

A feleségem, mondja a tudatáram, az a feleségem, és megáll, mármint az áram, vagy a tudat, mert nem tud tovább áramolni, meghökken vagy hőköl, és feltartja a mögötte áramlandókat, azt hiszem, ez a kondenzátor, aztán egyszercsak kisül, és nagyot pukkan, és akkor nincs több áradás a tudatomban, bár a feleségem van, ő még megvan.

Szeret engem a feleségem, nem is nagyon tehetne mást, bár mostanában, hogy a fizetését megemelték, talán el tudná tartaná magát az én tudatáramom nélkül is, de azt hiszem, meg van győződve arról, hogy nélkülem se volna neki jó, vagy legalábbis nem lenne jobb neki, beéri velem
és magával, ahogy beéri velem, ez a szerelem, az ő szerelme meg az enyém, és ez egy megbízható, értelmes viszonylat, egy megtartó erejű kapcsolat, amire szükségünk van, mert ahogy egy másik nő mondta nekem nemrég, az élő fasz valahogy jobb, mint a vibrátor, amiben ráadásul tönkrement az elem, és ő nem tudja szétszedni, hogy megnézze, milyen kell bele, és ahhoz nincs bátorsága/kedve nem is tudja, hogy bevigye az óráshoz a műfaszt, hogy ebbe kellene az elem, akkor már jobb az élő, amihez ember is tartozik, bár az a jó, hogy énnekem a valamim a bikában van, talán a holdam, így én se várok a szeretkezéstől mást, mint szeretkezést, ez így nagyon rendben van, hát nyomjam, csak nyomjam. Én meg ugye, mint egy élő fasz, nyomtam, de nem ment el, állítólag azért, mert sok pezsgőt ivott, amíg rám várt, az élő faszra, és a pezsgőtől nem tudott elmenni, úgyhogy én viszont menjek el, mármint a lakásából és belőle, mert nem hoztam, amit elvárt volna tőlem, mégiscsak kicserélteti az elemet inkább.

Na most ilyesmi köztem és a feleségem közt nem fordulhatna elő, össze vagyunk szokva, és tényleg jobbak vagyunk egymásnak ebből a szempontból mint egy felfújható segédeszköz, mondhatnánk, hogy a szexuális életünk teljesen rendben van, bár lehet, hogy az a valami, amit szexuális életnek neveznek, nem arra való, hogy rendben legyen, hanem arra, mondjuk, hogy az ember egy rohanó motorcsónakot vezessen a tengeröbölben, miközben rajta ül egy nő, mármint az emberen, benne az ölében, és sikongat, és kapaszkodik belénk, és rángatja a kormányt, és a motorcsónak összevissza robog és forog a tengeröbölben összevissza robogó és forgolódó más motorcsónakok közt, amelyekben más párok szeretkeznek üvöltve, amíg le nem jár az ötven márkányi idő, és akkor szépen vissza kell kormányozni a hajókat a kölcsönzőbe és fel kell öltözni rendesen, aztán sétálni a mólon, és ajándékot venni az otthoni családnak, amivel semmi baj, ez teljesen normál, és rendben van, a probléma csak az, hogy a motorcsónakok attól fogva továbbra is ott fognak rohangálni a tudatáramunkban, nem mint emlékek, hanem mint valódi motorcsónakok, üvöltő motorral és üvöltő utasokkal, akik egyre csak élveznek és élveznek, olyan élesen és hosszan, ahogyan még soha annak előtte, és soha utána többet, és akkor szó szerint el van cseszve az egész tudatáram, örökre, mert az nyilvánvaló, hogy nem lehet halálig kefélni a tengeren vergődő motorcsónakokban.

De akkor mit lehet vagy mit kell, mondd, ó, mondd, slágertudatáram, a családnál jobbat nem talált nekünk az isten, a család az, ami a legmegbízhatóbban segíti az utódok felnevelését, és szocializálja a tudatáramainkat, amelyek ki tudja, hova vezetnének minket, ha nem volna család, nem főznénk ebédet, nem takarítanánk és nem kelnénk fel, vagy nem feküdnénk le se egymással se egyedül se senkivel, és kikapcsolnák a villanyt, a gázt, a fűtést és a melegvizet, aztán a vizet is, láttunk már ilyet, és akkor az ember végül tarhálni kezdene, előbb a rokonokat, ha vannak, aztán az ismerősöket, amíg megismernek, sorra, mindenkit levágnánk, nem a véres értelemben, de egy-két ezres vagy ötszázas erejéig, hogy enni kell, de innánk, és morálisan ez volna a vég, de amúgy nem, mert öngyilkosnak lenni azért nem mer a normális ember, ha meg merne, akkor már nem normális, és jön a gyógyító tudatáram, hogy mindent kiégessen a fejedből, hogy semmi ne maradjon, csak a gyűlölet, amit magad iránt érzel, de mások ellen fordítod, mert az könnyebb, esküszöm, sokkal könnyebb, mondjuk a feleséged ellen, aki nem csak a maga kedvéért öl ki belőled mindent, aminek szerinte nincs helye benned, ami nem odavaló, illő, méltányos és rendes, hanem azért is, mert ezt ugatja a tévé meg az újságok meg a művészet, hogy a rend az kell, és nyilvánvaló, hogy az élet érték, még a leghitványabb élet is értékes, és az értékőrzés nevében éljük az értéktelen életünket, és ragaszkodunk hozzá, hogy életben legyünk még, amikor megjön az áram, amely megvilágítja a tudatunkat és a szívünket, és rájövünk, hogy semmit nem basztunk el, mert nem is lehet, mert nincs mit elkefélni, nincs semmi, főleg nincs isten, talán tudat sincsen, csak a homok röhög bennünk vagy a salak, az elemi részecskék zsizsegnek, zzzzzs, szissz, hung, feng, leng – – –

Találkoztam nemrég egy íróval, szebben borotvált írót nemigen látni a városban, hogy vagy, hogy vagy, mondtuk, és én marha hozzátettem, hogy egész szórakoztató azt néznem, hogyan kerülök egyre messzebb az életemtől, attól, ami lehettem volna, de hát, mondtam, mind így vagyunk ezzel, nem, mondta ő, nem, én nem vagyok így, mondta, nem így vagyok, én nem kerülök messzebb az életemtől, egyáltalán nem, éppen ellenkezőleg, én már olyan közel vagyok az életemhez, hogy éppen azt élem. Azt hittem, viccel, de nem, láttam a szemén, hogy komolyan mondja, amit a fékezett tudatárama jelez neki odabent, és rettenetesen irigyeltem, és nem értettem, miért irigylem. Borzasztó szar könyveket ír, de nagyon sikeres könyveket, viszik, mint a cukrot, arra is használják, mondaná ő, valószínűleg, hogy megédesítsék a könyveimmel az életüket, mi más a művészet, mint állandó segélyvonal, üdvpótlék, vigasz, még mindig jobb valaki másnak a gondosan szerkesztett tudatáramában fürdeni, mint a magunkéban, ahonnan nincs menekülés, olyan ez, mint a Möbius- szalag, mész, mész, sodor az áram, aztán már fejjel lefelé haladsz, de nem veszed észre, nem végtelen, mégsincs vége, újra fent és újra lent, kavarsz a saját nyomodban, már nem tudod, hol vagy, soha nem fogsz tudni kikerülni innen, csak akkor, ha valaki megterít, miután megfőzte az ebédet, és rád nem csenget, vabéd van, ecsora van, gyertek az asztalhoz, hé, Horváth úr, ne szórakozz velem, nem azért dolgoztam ezzel a szarral három órát, hogy most kihűljön, és ha már rám nem gondolsz és ha az ebéd se érdekel, legalább a lányodra légy tekintettel, az ő szervezete még fejlődésben van, belőle még lehet ember, neki ennie kell, és meg kell tanulnia, hogy igenis van a világban olyan, hogy rend.

A lányom tényleg fejlődik, látom, hogy egyre boldogtalanabb, sűrűsödik benne valami, amitől nemcsak ő, de én is félek, kezd kifejlődni benne, mint ahogyan az alakja és az arca is szinte már végleges, és neki nem tetszik az az arc és az az alak, elégedetlen vele, és úgy érzi, semmi köze ahhoz, aki mindjárt végérvényesen kifejlődik benne, nem véletlen, hiszen én és a feleségem vagyunk belekódolva, kettőnkből gyártódik az a kifejlődés, alig-alig több a mi lehetőségeinknél, és neki nem tetszenek ezek a lehetőségek, bár néha megesik, hogy csodál minket, ámulva néz ránk, mint aki nem hiszi, hogy lehet, hogy van ilyen, hagyjuk, reménytelen ez, kedves tudatáram, és nekem nem a reménytelenség beteges érzetét kell kiváltanom azokban, akiket beengedek a tudatomba, nem a bizonytalanságot és a félelmet kell növelnem bennük, hanem a képességet az örömre, energiát kell adjak az olvasóknak, legalább azt, ha már használható écák nem jutnak eszembe, mert elvakít a saját tudatáramom, és képtelen vagyok elfogulatlanul és kíváncsian nézni a világra, mert tudom, hogy úgyis csak annyit veszek észre belőle, amennyi eleve bennem van, nem tudom magamat a saját hajamnál fogva felemelni, egyrészt már szinte nincs is hajam, ami meg van, azt tüskére nyíratom mostanában, hogy kísértésbe ne essek, hogy meg se próbáljam magamat felemelni, hiszen úgyse menne.

Nemcsak az a baj, hogy sajátmagával nem tud mit kezdeni az ember (főleg az, akinek olyan rövid a haja, mint nekem), másokkal se nagyon tudunk zöldágra vergődni, mint ahogyan azok is tehe- tetlenek velünk szemben, amint körénk tokozódik a szokások és elvárások silány rendszere, amelyek kapcsán olyan dolgokra próbáljuk rávenni egyműst, amelyekben mi magunk se hiszünk, amelyekben mi magunk is sikertelenek, hát itt van, hogy mást ne mondjak, kedves tudatáram, s ezzel vissza- kanyarítalak a regényhez, itt van a barátom, ez a kicsi, szomorú ember, akinek lényegi tulajdonsága, hogy író létére nem ír egy sort se, hát minek próbálom őt rávenni arra, hogy írjon, kinek lenne az jobb, neki biztosan nem, hiszen nem hülye, ha úgy hinné, hogy jobb lesz, akkor írna, hiszen, mint mindenki, ő is tele van történetekkel. Miért akarom őt befolyásolni, megváltoztatni, átalakítani a saját képemre, a ha ez az életben nem megy, akkor legalább ebben a regényben?

Az ember akkor boldog, mondta a legvastagabb kártyapartnerem, ha azt csinálhatja, ami jó neki, amihez kedve van, mit, kérdeztem, miről beszélsz te? Hát erről a piros ultiról, mondta, ehhez van kedvem, és nevetett, még akkor is nevetett, amikor Notvadzé úr megkontrázta az ultit a partival együtt, kocsiló, mondta Notvadzé, a vastag meg, hogy akkor rekontra, mire a harmadik partner, akinek néhány vonónyi cigány vér csörgedezik az ereiben, váratlanul közbeszólt, váratlanul és szelíden, hogy akkor szubkontra, ezt mondta, ami annyit tesz, hogy a parti most már négyszeresre emelt tétben megy, pedig neki, a halk szavúnak, ezt mindannyian tudtuk, alig volt már pénze, de nem úgy, hogy nem hozott a partira eleget, hanem úgy, hogy nem volt neki honnan hozni, képeket adott el, egész nap a bizományikat járta, volna egy eladó Sénerem, eredeti, tartsa meg, mondta neki az összes becsüs, tartsam meg, és akkor mit csináljak vele, nézegesse, felelték a becsüsök szeretetettel, úgy jobban jár, mintha kapna érte mondjuk egy bánatos ezrest. Nem, mondta ez a szelíd partner, jobb, ha ezt én döntöm el, én akkor járnék jobban, ha eladnám ezt a képet. Egy ezresért? A becsüsök kacagtak. Igen. Nem, nem, csóválták a fejüket a becsüsök, annál többet ér ez a maga képe, ilyen olcsón nem vehetjük meg, vigye haza szépen. De ez a mi drága kártyapartnerünk nem haza ment, hanem ide hozta, a partira, a képet, és feltette a piros ulti ellen, hogy számítanánk be. Alaposan be voltunk már nyalva, ez is hozzátartozik a kártyapartihoz, hogy az ember közben beszeszeljen, s szabadjára engedje a tudatáramát, hogy kontra meg rekontra, amit az életben egyikőnk se mert, ellentmondani a megalázóan kisszerű végzetnek, azt itt bátran megtettük, mórkontra, mondta most Notvadzé, a költő, ami már ötszörös pénzt jelentett, adunk neked kölcsön, Lacisz, becsületszóra, nesze, itt egy ötezres, tedd el, hogy legyen a játékhoz merszed, majd megadod egyszer. És Lacisz sápadtan tovább emelte a tétet, Fedáksári, mondta, pedig tudta, hogy már a jövőjét teszi fel, és addigra már azzal is tisztában volt, hogy nem nyerhet, mert a tudatárama tudat alatt kiszámolta, hogy nem tudják elfogni az ultit, mivel a játék tiszta matematika, és neki nincs zöldje, egy se.

Én csak ültem ott, vigyorogva, negyedikként (nem sír és nem nevet), eltelve a magam tudatáramával, amely még így, szeszekkel terhelve is pontosan elemzi a helyzetet úgy kártyailag mint emberileg, és tudtam, hogy Lacisz ki lesz fosztva, és cseppet nem sajnáltam, mivel felnőtt ember, pontosan tudja, mit művel, talán neki a vesztes partik sorozata a maga motorcsónakja, és vigyorogva néztem, ahogy sorra elveszti az ütéseket, már csak három hívás, és nyer a vastag kártyapartner, elrontani már csak szándékosan lehetne, és akkor egy pillanatra kihagyott a szívverésem, azt hittem, megint az erek vacakolnak bennem, de nem, a legvastagabb kártyapartner egy olyan lapot dobott az asztalra, amit nem lehetett, hát a komputeragyával pontosan tudnia kellett, hogy azt csak utolsó előttiként szabad kijátszania, mégis kijátszotta, ó, mondta, a fene egye meg, ezt elcsesztem, és Lacisz szeme fölragyogott, ezt el, mondta, és megütötte a lapot, van isten, ezt mondta, miközben Notvadzé úr úgy bámult az asztalra, mint aki nem hisz a szemének, aztán a vastag partnerre nézett, Palikám, rosszul vagy, kérdezte, mi van veled? Semmi, mondta a vastagszívű partner, ti nyertetek, én veszítettem, van ilyen, mondta, és fizetett. Látod, fordult hozzám két körrel később, hát erről beszéltem neked.

Olyan jól sikerült az aznapi parti, hogy nem mentem el a vibrátoros nőhöz, hogy ezúttal segédeszközei nélkül már csak becsületből is eljuttassam a csúcsra, hanem hazamentem a feleségemhez. Aludt, amikor hazaérkeztem. A lányom szobájában szólt a lemezjátszó, valami musical forgott, odalopóztam, hogy kikapcsoljam, amikor a pokróc, amely alatt a lányom aludt addig, egyszercsak megszólalt: Ne! Hát te nem alszol még, kérdeztem. De, alszom, felelte a pokróc, és én annyira be voltam nyomva, hogy azt képzeltem, nem is vagyok otthon, csak a lányom álmában, és egy rendes álomnak engedelmeskednie kell, bármit zúg is fülében az áram, így hát lábujjhegyen, úgy, ahogy bementem, kilopóztam a lányom szobájából, kibújtam a füst és szesz-szagú gönceimből, és lefeküdtem a feleségem mellé, aki megérezte a testemet, s ösztönösen hátat fordított nekem. Furcsa módon ez jólesett, nem sértődtem és nem bántódtam meg, hanem odanyomtam a borostás képemet a hátához, valamit morogtam, de hogy mit, azt már én se hallottam, mert kihulltam a résen.*

* * *

Nem sokkal később a két barát megint összefutott.

A Rádai utca egyik finom vendéglőjében ültek, szótlanul fürkészték egymást. Béres úr azon tűnődött, miként mesélje el a Horváthnak a kút alatti világban tett legutóbbi látogatását, a Horváth meg azon lamentált, beszámoljon-e a tudatáram ütéseiről.

Béres úr volt a bátrabb.

– Azt hiszem… – szólalt meg óvatosan, alaposan megrágva bajsza alatt a kimondott szókat –, azt hiszem, én egy bécsiszeletet fogok rendelni.

Horváth hálásan nézett rá.

– Én meg reszteltmájat – felelte. – De kit igyunk? Egymás vérét?

– Ásványvizet – mosolyodott el Béres úr. – Buborékkal.

Az igazságnál fontosabb a tapintat, és a barátság, gondolták mindketten. Múljék el tudatlanul a világ.

* Lófaszt, írta a szerkesztő, már megbocsásson aranyos Horváth úr, de ez egy lótúró. Miféle tudatáramra képes a maga másfél voltos zsebtelepe? Ez nem posztmodern, hiába pedáloz. A maga ösztöneit nem fogjuk díjazni. Az életanyag silány, érdektelen. Ebből semmit nem tudunk meg a rendszerváltás utáni Magyarországról, pedig bassza meg, maga nem is tudja, milyen tragédiák történnek itt anélkül, hogy megtörténnének. Nem csak a valóság talaját húztuk ki magunk alól, de ne is rólunk beszéljünk, hanem a dolgozókról, aki egyszercsak munka nélkül maradtak, és nem csak munka nélkül, még a múltjukat is elvettük tőlük azzal, hogy azt mondjuk, szart gyártottak eddig és azt is szarul gyártották, és most ott állnak ezek a szerencsétlen ötven éves palik hirtelen húszévesen, harminc év törölve, és nincs más dolguk, mivel új munkát nem kapnak, csak annyi, hogy elfelejtsék azt, ami nem voltak. Ez a tragédia, papa, nem a vibrátor. Másrészt meg: maga állandóan modorokat próbál magára, mint valami ruhát. Hát micsoda maga? Próbababa? Úgy sejlik. Sicc a kifutóról, ne ékeskedjen itt idegen tollakkal, ez nem nyelvvizsga, nem kap osztályzatot modorból, vagy ha igen, azzal kitörölheti, de tisztára. Kezdjen tiszta lappal, bassza meg, bírjon elviselni egy üres oldalt!

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.