2. rész

 24.

Berlin, 93, okt. 28.

Drága Éva,

akár hiszi, akár nem, Zürichben – ill. Rapperswillben – annyi időm sem volt, hogy (legalább valamilyen elfogadható, normális időpontban) felhívjam. Egész nap üléseztünk, azután megvacsoráztunk stb., mire a szállodába visszakerültünk, éjjel egy óra volt. De, azt hiszem, jól sikerült, meglepően nagyszámú közönség volt kíváncsi rá, hogy milyen a zsidó irodalom a holocaust után – mert ezt a szívderítő címet adták a kerekasztal-beszélgetésnek –, úgyhogy három napig megtöltötték a technikum auláját. Meg kell mondanom, hogy remekül éreztem magam; a csodálatos Éva Koralnik (biztosan ismeri) meg a nagyon bájos Klara Obermüller olyan elbűvölő kedvességgel és nagyvonalúsággal vett körül, ami lenyűgözött. Az irodalmi napok egyik legnagyobb sikere az én számomra azonban nem irodalmi, hanem egy másféle esemény volt: a berni magyar követségről megjelent a kultúrattasé, és a felolvasásom előtt olyan beszédet – mondjuk inkább bevezetőt – mondott el, hogy a közönség szinte a vállára emelte: ha nem is adta vissza a magyar értelmiségbe vetett hitemet – ezt a hitet már semmi soha nem fogja visszaadni –, de engem is egészen elbűvölt ennek az embernek az intelligenciája, a műveltsége, a rátermettsége. Ki is derült, hogy csak négy hete lépett a magyar diplomácia szolgálatába, addig valahol Münchenben élt. A Ravasz-féle családból származik, az egyik nagybátyja volt Ravasz László püspök. (…)

Kedves Éva, ez csak egy villámgyors beszámoló, amint megígértem Magának; a jövő héttől itt Berlinben megkezdem operaénekesi (vagyis felolvasó-körúti) tevékenységemet, és akkor aligha fog hallani felőlem. De megvagyok, állom a sarat, és keményen kitartok. Amint tehetem, jelentkezem.

Sok, sok szeretettel:

Imre

25.

1993, [nov. 24.]

Drága Éva,

megígértem, ugye, hogy beszámolok Magának a tutzingi¹ eseményekről – és hogy ezt nem idézőjelben írom, az máris jelzi, hogy mennyire okosan tette, amikor nemet mondott a meghívásra. Haboztam, hogy kell-e értesülnie mindarról, amit ott, illetve „a színfalak mögött” történt – de hát végre is tudnia kell minderről. Röviden és tömören: dr. Susanne Heil, e „Mitteleuropaische Dialog” szervezőnője – egy rendkívül rokonszenves, fiatal germanista – a megérkezéskor elmondta, miféle – úgymond – nehézségekkel kellett megküzdenie az előkészítés során. A meghívottak listája: Maga, Dalos György, Ungváry Rudolf – eredetileg szerepelt még Konrád György és Nádas Péter is – valamint Zsuzsanna Gahse élesen elutasító reflexiót váltott ki „bizonyos körökből”. Egy levél is ment Harmati (nem tudom, jól írom-e a nevét) Béla református püspöktől a müncheni evangélikus püspöknek, mely levelet Susanne Heil rossz ízű, antiszemita jellegű írásnak nevezte. Felmerült, hogy a lista egyoldalúan van összeállítva, nincs képviselve a „magyar” oldal; szegény lány erre a berlini Magyar Ház vezetőjéhez, bizonyos Kurucz Gyulához fordult, úgymond, segítségért. Kurucz Gyula őrjöngve közölte vele telefonon, hogy ismeri a meghívottak listáját csupa – így Kurucz – másodrangú író, akik nincsenek abban a helyzetben, hogy a magyar ügyet képviseljék, minthogy – így Kurucz – mind „a Konrád bandájába” tartoznak. (Völkisch magyarul ez, természetesen, zsidót jelent.) Frau Heil még megpróbált ezek után néhány derék jobboldali résztvevőt találni, de mindazok, akiket a részvételre felkért, lemondták a meghívást. A dologhoz hozzátartozik még, hogy a felizgatott Herr Kurucz, miután telefonon elgaloppírozta magát, másnap udvarias levélben közölte Heil kisasszonnyal, hogy legközelebb szívesen közreműködik, egy másik konferencia megszervezésénél. Így került sor a három napos „dialógusra”, ahol is a második napon, Ungváry Rudolf felszólalását követően, felállt a közönség soraiból egy magát Dr. Barla- Szabó Lászlónak nevező, starnbergi illetőségű úriember (a foglalkozási rovat szerint művészettörténész), s nem kevesebbet jelentett ki – egyebek mellett – mint hogy mivel Rákosi meg a többi sztálinista vezető mind zsidó volt, így a ma Magyarországon élő zsidóságnak vállalnia kell mindennek következményeit. Részemről kurtán megköszöntem az úriember szavait, mondván, hogy így nem kell fáradnom azzal, hogy bemutassam egy bizonyos társadalmi réteg jellegzetes gondolkodásmódját, hiszen illetékes szájból, roppant plasztikusan hallhatták. A müncheni helyettes magyar konzulnő, aki mindvégig ott ült, s mint egy komisszár jegyzetelt, úgy kussolt, mintha nem hallott volna semmit. A reagálásokat most nem részletezem; a jobb emberek rosszul voltak, a pasas elutazott. Részemről beszámoltam Berlinben, a Rowohlt kiadónál mindarról, ami történt; mellékeltem egy cikket is, amelyet Kurucz még 1990-ben tett közzé a Hitelben, egy minősíthetetlen, antiszemita írást, amelyet Dalos Gyuri nem restellt lefordítani. Már most látni egy lassan kibontakozó botrány körvonalait. A Rowohlt mélyen sértve érzi magát, nemcsak a politikai kihívás miatt, de azért is, mert két szerzőjét – Nádast meg szerénységemet – úgyszólván hivatalos részről (Magyar Ház) megrágalmazták és leszólták, mint a békebeli bolsevik időkben. Tetejében ma este (24-én) felhívott Robert Stauffer, svájci illetőségű úr, a bajor írószövetség elnöke, aki mindvégig jelen volt és részt vett a konferencián is, és közölte, hogy a Bayrische Rundfunk sugározta Ungváry meg az én előadásom egy-egy részletét, és a felszólaló náci magyar úr hozzászólását, amely szerencsére eléggé hangos volt ahhoz, hogy hangszalagra kerüljön. Ráadásul ez a Barla-Szabó, miután elutazott, küldött egy faxot a rendezvény vezetőinek, amely faxban engem olyan jelzőkkel illet, amelyeket, így Stauffer, ő nem akar elismételni, de amelyek oly jól ismertek a náci újságokból, a náci szóhasználatból. Mindenesetre ezt a faxot is eljuttatták a berlini Rowohlthoz.

Hát ennyi. Nagyon sajnálom, hogy nem kímélhetem meg az ilyen marhaságoktól, drága Éva, hiszen annyi más dolga van, és ez az egész oly nyomorúságos: de, gondolom, előbb-utóbb úgyis tudomására jutna, s akkor már inkább az én verziómat ismerje meg. Pillanatnyilag arról van szó, hogy Berlinben senki sem tudja (mármint a sajtó), hogy ki ez a Kurucz Gyula, aki itt a Magyar Házat vezeti, és ezen (mármint azon, hogy senki sem ismeri Kurucz barátunk „igazi arcát”) többen is változtatni akarnak. Mindenesetre a németeknek ez nem jár túl nagy kockázattal, nekem azonban előbb-utóbb „haza” kell innen mennem, a magyar nácik közé, akik bizonyára nem lesznek hálásak. Csak az a furcsa, hogy egy teljesen absztrakt szinten mozgó előadást tartottam – „A felesleges értelmiségi” volt a címe –, egyetlen konkrét politikai utalás sem szerepelt benne; ebből is világos, hogy a nácinak nem okra, még ürügyre sem, csupán arra a bizonyos vörös színre van szüksége, amelytől megvadulhat.

Különben köszönöm, jól vagyok, sőt örülök is, mégpedig annak, hogy Maga nem volt ott. Tegnap telefonált valaki Svájcból, hogy vegyek részt egy Mittel-Europa konferencián, jövőre, persze sietve nemet mondtam; ugyanígy egy bécsi embernek is, aki megint valami „Tagungra” hívott. – – – Mivel zárjam soraimat? Azzal, hogy csak a nagy és jelentős, de legalábbis érdekes dolgokkal szabad foglalkozni, ez pedig nem az, akkor sem, ha mégiscsak foglalkozni kell vele. Nagyon sok szeretettel üdvözlöm, Magát és Frédericet.

Imre

26.

Berlin, 93, dec. 8.

Drága Éva,

köszönöm kedves, okos levelét. Éjjel egy óra van, így csak röviden válaszolok; annál is inkább, mert időm lassan lejár itt, Berlinben, 20-án Albinával együtt, aki tegnap érkezett ide, visszautazunk Budapestre, képzelheti, mekkora örömmel. Tombol a médiaháború és a kölcsönös gyalázkodás – illetve a nagyon is egyoldalú gyalázkodás, amelyre azonban válaszolni sem lehet épelméjűen.

Lehet, hogy tényleg a solothurni irodalmi napokat mondtam le: az az igazság, hogy felhív egy külföldi úr telefonon, eldarálja a nevét, és teljesen természetesnek tekinti, hogy azt én meg is értem; én meg nem merek visszakérdezni, ha valaki, mint ez a svájci úr is, úgy kezdi, hogy hiszen ismerjük egymást, Herr Kertész, ugye emlékszik rám? Mindenesetre pódiumbeszélgetésre hívott meg, Mittel-Europa-ügyben, és engem már a fogalom hallatára is kiráz a hideg. Lemondtam tehát, hivatkozva tutzingi élményeimre, s megemlítve, hogy kizárólag irodalmi szereplést vállalok. Azt hiszem, tökéletesen igaza van, amikor azt írja, hogy nem szabad lemondanom a svájci föllépést; de hát már megtörtént, és tényleg elegem van abból, hogy mindig utánam jön nyilas-Magyarország, a számomra elviselhetetlenül undorító embereivel. Így tehát „magyar” ügyekbe a jövőben nem igen „avatkozom be”, mert valószínűleg igazuk van ezeknek az embereknek: kozmopolita vagyok én, aki elsősorban a saját művészetével, s nem az úgynevezett hazával törődik: másrészt persze az egykori művész urak, akik a hazáért most feladták nemesebb hivatásukat – vajon ők, miután így önmagukat tagadják meg (ha még van itt megtagadni való) szóval vajon ők valóban az úgynevezett hazát szolgálják-e, s hogy amit ők szolgálnak, valóban az-e a „haza” – hát ez persze más kérdés. Csak hát az embernek rég elvették a kedvét a retorikától – de még az igazság puszta megfogalmazásától is.

Kérdezi, lehet-e tenni valamit Kurucz úr leváltása érdekében. Nos, amíg ez a MAI HATALOM URALJA AZ ORSZÁGOT, ALIGHA; mindenesetre azonban történnek kísérletek: íme mellékelek néhány (pontosan kettő) levelet ez ügyben. (A nagy betűk csupán az írógépem bolondériáit jelzik, bár a kiemelés eléggé releváns.) (…)

Sok-sok jókívánsággal, szeretettel mindkettőjüknek:

Imre

27.

Drága Éva,

köszönöm a szép tanulmányt Gályanaplómról, és a levelét, amelyre, látja, már Budapestről válaszolok. Nagyon, nagyon örülök, hogy megérintette ez a könyv: hisz oly „nehéznek” hittem – persze, nem a Maga számára; immerhin… A németországi fogadtatás (mert kérdi, írtak-e róla) Ingrid Krügert is meglepte, azt mondta, nem számított rá, hogy a megjelenését követő hónapokban máris ilyen figyelmet kelt (az ő szavai). Írt róla majd valamennyi nagy lap, a FAZ-től a Zeitig – az utóbbi, meg a Frankfurter Rundschau föltünően melegen. És most megintcsak a Maga szavai jutnak eszembe, hogy ez a figyelem most némi védettségben részesít talán. Szükségem van rá – ezt csak most látom igazán, „itthon”, ahol a Szerzői Jogvédő Hivataltól máris egy levél várt, amelyben – valamilyen különösen gonosz segítőkészséggel – felhívják figyelmemet: azzal, hogy letiltottam a műsoraimat a Rádióban, ill. a Televízióban, anyagi kárt okozok e szerveknek, és így perelhető vagyok kártérítésért. Ráadásul az összes tiltakozó közt egyedül én kaptam ilyen levelet. Ez meglepne, ha nem emlékeznék rá, hogy ez a bizonyos – a tutzingi eset kapcsán ismét felbukkanó – K. Gy. pontosan a Szerzői Jogvédő keretei közt fejtette ki áldásos tevékenységét, hogy milyen minőségben, arra talán a három per három ügyosztály tudna pontos választ adni. Mindenesetre levélbeli magyarázatot kértem a rejtélyes ügyre.

Az az elgondolásom tehát, hogy „jól élek majd, mert jól fogok rejtőzködni” (ezzel a szándékkal jöttem haza), aligha fog beválni. De azért iparkodom csendben maradni, és dolgozni. Nagyon nehéz hónapok következnek. – – De nem Maguknak, hálistennek! Kívánok boldog újévet mindannyiuknak, sok, sok szeretettel – Albina is öleli Magukat:

Imre

Budapest, 1993, dec. 27.

28.

Drága Éva,

nem kerülhetem el, hogy be ne számoljak Magának arról, hogy végül is nyilvánosságra került ez a bizonyos tutzingi botrány, mégpedig egy interjú formájában, amit a Rádió Gondolat-jel című műsorának – az ő kezdeményezésükre – adtam. Így a Maga nevének említése sem volt elkerülhető – habár szigorúan csak a meghívott – bár a meghívásnak eleget nem tévő – vendégek közt. Még Kurucz Gy., aki most mindenféle tarka-barka hazugságokat tálal fel a sajtóban, és nem takarékoskodik a rám köpködött ocsmányságokkal: tehát még ez a … is a legnagyobb tisztelet hangján beszélt Magáról – ha persze elsősorban is a saját jól (vagy rosszul) felfogott érdekében. Kérem, ne haragudjon rám ezért – úgy éreztem, nem hallgathatom el ezt a botrányos esetet, ha már megkérdeznek. Végül is külföldön lezsidózott engem egy magyar kulturdiplomata, és a nyugati normákat alkalmazom, vagyis nem tűröm el szótlanul, hogy egy „magyar írót” (ez én lennék) egy magyar kulturdiplomata (istenkém! Ez Kurucz) egyszerűen megpróbál a maga hatókörzetében lehetetlenné tenni. Ugye nem haragszik rám?

(…) – – – Hát így élünk Pesten. Lóhalálában írom ezt a néhány sort, igyekszem vele a postára. Sok, sok szeretettel üdvözlöm mindkettőjüket:

Imre

29.

Bpest, 1994 jan. 30.

Drága Éva,

köszönöm a levelét, tökéletesen megnyugtat, hogy Maga is a kellő undorral, ám korántsem passzívan fogja fel ezt a kis affért – amely egyébként, természetesen anélkül, hogy bármi foganatja lenne, lényegében véget ért. Szegény Bölcs István ellen fegyelmit indítanak a Rádióban, ezt még azért tudnia kell. Bölcs a műsor főszerkesztője, amelyben a velem készített interjú meg Kurucz úr hazugságai elhangzottak; a vád az, hogy a műsor „gondatlanul” lett megszerkesztve. De azt mondják, mindegy, milyen ürügyön, Bölcsnek és műsorának amúgy is repülnie kell a hungarista magyar rádióból, már réges rég eldöntött kérdés ez, és bármilyen ürügy kapóra jön az uraknak, hogy hóhérmunkájukat elvégezzék.

Kérdi, vannak-e itt még tisztességes emberek; a műfaj erősen leáldozóban van, de persze azért vannak. Tegnap pl. Radnóti Sándoréknál jártam vendégségben, itt láthatóak voltak ilyen masztodonok; sok titkos tisztességes is akad, akik tisztességüket, gyávaság okán, nem gyakorolják, így talán nem is annyira tisztességesek, de készen állnak rá, hogy elvesztett tisztességükért bosszút álljanak – másokon. Egyszóval erkölcsi fertőben lubickolunk, de hisz én, aki hatvan éve mást se látok itt, megszokhatnám már; hogy mégsem megy, ezért néha súlyos szemrehányásokat teszek magamnak. Ugyanis akkor talán nekem is Genfben kellene élnem. De hát maradtam, és mégsem tudok betörni – javíthatatlan vagyok.

Én is örülök a sok szép kritikának, most elővettem a Maga egy régebbi írását, A kudarc-ról, mivel a regény most újra megjelenik az idei könyvhétre, és éppen most fejeztem be a korrektúra-olvasást, a szokott bizonytalan érzések közepette; a Maga cikke úgy hatott rám, mint egy erősítő injekció. – – – Kedves Éva, ezzel gyorsan el is búcsúzom, a további fejleményekről – ha lesznek – értesítem majd. Addig mindkettőjüket sok, sok szeretettel ölelem:

Imre

30.

Drága Éva,

nagyon szomorúan olvasom a levelét, elkeserít, hogy elkeseredett, hogy ennyire elkeserítik az állapotok. Tudja, ha már Thomas Mannt említi, mondott ő valamit, amit csak most látunk igazán: egy levelében írja: „a kor fasiszta”. Ha valaki nem is tudatosan az, lehet a cselekvéseiben, az ösztöneiben, az önkéntelen gesztusaiban az; szinte hihetetlen, hogy egy olyan lapnál, mint a Zürcher, előfordulhat, hogy egy cikket – ráadásul a Magáét! – szó nélkül megnyírbálják, megcsonkítják. Nagyon szeretném, ha nem úgy lenne, ahogy írja, hogy lehetetlennek látja ott a további cikkírást. De ha így is van, gondolom, bármelyik rangos német lap feuilletonja boldog lenne, ha megtisztelné írásaival. Nem szabad abbahagynia. – Különben tényleg különös, hogy Breitenstein úr kihúzza a média-információkat; hallom, a Spiegel épp most közölt erről egy nagy cikket. Vagy megváltozott volna a NZZ. vonalvezetése? Ott is győzött az MDF?

Ami Kuruczunkat illeti, nem éri be ő azzal, hogy csak a sajtóban hazudozzon; hallom, meghívta Petrit Berlinbe felolvasni, hogy megmutathassa, milyen zsidóbarát, felhívta Nádast Berlinből (az adófizető pénzén, vagyis az enyémen), elmondta neki, hogy ő a legnagyobb élő magyar író, én viszont egy sehonnai hazug vagyok; kb. ugyanezzel a szöveggel lerohanta Konrádot Lipcsében, a könyvkiállításon, s így tovább. Leghelyesebb, ha nem veszek tudomást, most már kizárólag ellenem irányuló dühéről, aki – s ez benne a legmulatságosabb – mindent elkövettem, hogy lecsillapítsam a haragvó németeket a Rowohlt- kiadóban is, meg másutt is. Most már azonban én is kezdek bosszús lenni. (…)

Ne haragudjon ezért a kapkodó levélért, de gyorsan akartam válaszolni, hogy tudja és érezze: vannak jóbarátai. Sok, sok szeretettel öleli mindkettőjüket

Imre

Budapest, 1994, márc. 31.

31.

1994. júl. [20 k.]

Drága Éva,

nagyon megörültem a levelének – remélem, azóta túl van már a műtét utáni komplikáción, és teljesen meggyógyult; értesítsen, így van-e.

Ami az itteni helyzetet illeti, pillanatnyilag bizonyos megkönnyebbülés érzékelhető, ami nyilván időleges csupán. Bár a szocialisták 54 százalékot kaptak, én még nem találkoztam itt olyan emberrel, aki rájuk szavazott volna; hogy miért nem vállalják, ha már rájuk szavaztak, ez a szokásos magyar rejtély, melynek nyitja a mélylélekben lappang, de hát kinek van kedve a magyar mélylélekben, avagy, Németh Lászlóval: a mélymagyar lélekben turkálni. (…)

De hagyjuk a rút politikát: pillanatnyilag a darabomon² próbálok dolgozni ebben a pokoli hőségben. (…) S most ősszel a Residenz Verlag kiadja a Jegyzőkönyv c. elbeszélésemet, Esterházy novellájával együtt, Eine Geschichte – Zwei Geschichten címmel – a cím leleménye természetesen Esterházyé.

Kedves Éva, ne felejtse el, hogy barátai sok szeretettel gondolnak Magára, és írjon néha! Mindketten öleljük mindkettőjüket:

Imre

32.

Budapest, 1994, aug. 5.

Drága Éva,

köszönöm a levelét, és mindenek előtt annak örülök nagyon-nagyon, hogy meggyógyult! – A sajtóhibákat illetően azonnal faxoltam a Residenznek, bizonyos Astrid Graf nevű hölgynek, aki Esterházy szerint a könyv szerkesztője – a fax lement, válasz nem jött, úgy látszik a magyar módszer világszerte terjedőben van. Különben a „Kátya”-idézet Csehov, az „Unalmas történet” c. elbeszélés, de nehogy azt higgye ám, hogy ott bukkantam az idézetre, á dehogy, a Thomas Mann Csehov-tanulmányából vettem.³ Látja, ilyen csalásokból áll az egész irodalom, a nagy műveltség csupán annyi, hogy itt-ott felcsipeget az ember egy-egy sort, mint veréb a morzsákat.

Jelentkezett Salamon Pál, egyszer találkoztunk is; az egész ismeretség egy kínos félreértés eredménye, egy bizonyos Edelényi János, Izraelben élő volt magyar televíziós – jelenleg filmvállalkozó odakint – azzal kecsegtetett (vagy fenyegetett?), hogy filmet készít(enek) a Sorstalanságból, és a forgatókönyvet Salamon írta volna. Furcsa ember, végül is nem tudom, rokonszenvezem-e vele, vagy inkább ellenszenvesnek találtam-e – érdekes, nem? De a legérdekesebb, hogy azt remélem, sosem fog fény derülni rá; s ez végül is azt jelenti, hogy nem igen vágyom vele újra találkozni. De megintcsak lehetséges, hogy mindez valamilyen elmosódott, s ezért korántsem megbízható benyomáson alapszik.

Mészöly már rég – még júniusban – hazajött Izráelből; ismét jó kondícióban láttam őt, hála Istennek, és a felesége könyve ismét nagy siker. Igen, melegen ajánlottam Katharinának Kornis könyvét, mert én szerettem, itt-ott fellelhető hibáival együtt, s szeretem magát a szerzőt is (itt-ott fellelhető hibáival együtt), s nagyon érdekelne a Maga teljesen objektív véleménye; talán, ha mást nem, a „Dunasirató-t” ismeri tőle.

Pokoli a hőség itt is, már alig elviselhető; viszont az általános hangulat mintha elviselhetőbb lenne, habár most kezdődnek csak az újabb áremelkedések, az adóemelések stb. stb., s kérdés, mennyit bírnak még elviselni az emberek… A TV újra nézhető, az uralkodó hangnem civilizált, a Rádió bocsánatot kért az önmagukat letiltó szerzőktől etc. (…) Sok, sok szeretettel:

Imre

33.

Bpest, 1995. okt. 31.

Drága Éva,

nagyon, nagyon köszönöm levelüket. Nagy csapás ez nekem.⁴ Hirtelen jelentkeztek a tünetek, s a betegség két hónap alatt elvitte. A legrosszabbtól megmenekült: időben elaludt, még mielőtt a betegség a legszörnyűbb arcát ölthette volna.

Tudja, ugye, hogy menyire szerette Magukat. Még nagyon is élénken eszemben van utolsó együttlétünk, négyesben a Carmel-étteremben.

(…) Sok-sok szeretettel ölelem mindkettőjüket, minden jót kívánva:

Imre

34.

Drága Éva!

megbocsáthatatlanul későn válaszolok kedves levelére: én, sajnos, nem láthattam ezt a TV-filmet, Anja Clabunde-Vég, aki csinálta, megígért ugyan egy kazettát, de az mindmáig várat magára. Érdekes volt fölkeresni gyerekkorom – már akkor is elég szörnyű – színterét, a Tömő utcai házat: mindenki azt hitte, hogy én vagyok az új háztulajdonos (!), és kérték, hogy sürgősen csináltassam meg nekik ezt meg azt.

(…) Berlini kiadóm a Sorstalanság kiadására készül, a Christina Viragh-féle fordítás nagyon jól sikerült, mindenki ezt mondja, és én nagyon örülök ennek.

Abban a reményben, hogy az újévben, mégiscsak láthatom, sok-sok szeretettel öleli mindkettőjüket, Frederic-kel együtt:

Imre

Bpest, 1996, január 19.

35.

Bpest, 96, márc. 31.

Drága Éva,

kimondhatatlanul örültem – örültünk – a levelének. Tehát ugyanaznap tartják házassági évfordulójukat, amelyen mi esküszünk. Ha együtt nem is ünnepelhetünk, remélem, nemsokára találkozhatunk. (…)

Most jelent meg a német „Sorstalanság”, amelyet Virágh Krisztina fordított – szerintem remekül. Máris megjelent róla néhány recenzió, számomra a legemlékezetesebb a Magáé, 75-ben vagy 76-ban a NZZ-ban, az első nyugati kritika!

(…) Mindkettőjüket szívből, sok szeretettel üdvözlöm:

Imre

36.

Drága Éva,

köszönöm – köszönjük – kedves levelét. Én nem hallottam (hogyan is hallhattam volna?) az adást: remélem, nem volt nagyon rossz, az ember annyi marhaságot össze-vissza beszél, különösen idegen nyelven, amikor is az egyetlen mentségünk, hogy magunk sem értjük, mit beszélünk.

Befejeztem legújabb könyvecskémet; és az első ösztönös gondolatom, hogy Maga nem fogja recenzálni az NZZ-ben?! Ebbe igen nehéz beletörődni, és talán nem is kell, mert azóta változtatott az elhatározásán…

Kemény időket élünk most, a gondokról hallgatok, csak az örömökről szólok: találtunk végre lakást a Szilágyi Erzsébet fasorban, szemben a Kis-Svábheggyel meg a fogaskerekűvel. Most hurcolkodunk; már van egy ágyunk, egy vasalódeszkánk, meg két kölcsön-székünk. – Azonkívül kaptam három német díjat: a lipcsei könyvvásár nagydíját, a darmstadti Akadémia díját és a brémai Jeanette Schocken-díjat. És mindegyiknél eszembe jut, hogy Maga írt először a könyveimről – különösen a Sorstanlanságról, ami most úgy felizgatta a németeket –, így hát igencsak része van ezekben a díjakban!

Reméljük (Magdival), hogy jól vannak; és reméljük, hogy találkozunk, jó lenne Magukkal egy pohár pezsgőt inni az új lakásunkban. Sok-sok szeretettel öleljük mindkettőjüket:

[Imre], Magdi

Budapest, 1997, január 31.

37.

Budapest, febr. 20. 97.

Drága Éva,

nagyon-nagyon köszönöm a levelét. Tudja, hogy mennyire elhagyatott az ember egy könyv befejezése után. Merjem-e elhinni mindazt a sok szépet és jót, amit ír róla (persze, hogy próbálom merészelni – hiszen ismerem a megvesztegethetetlenségét, és ha csak egyetlen jó órát szereztem vele Magának, máris teljesítette a rendeltetését a könyvecske)

Virágh Krisztináról sajnos, le kell mondanom: a legutóbbi müncheni előadásomat olyan pocsékul fordította le, hogy alig lehetett megmenteni; tetejében még be sem látta a torzításokat, a kihagyásokat, hanem Ingrid Krügert akarta hibáztatni, kijelentvén (egy durva hangú levélben, amit Ingrid megküldött nekem), hogy többé nem hajlandó vele dolgozni. Mit tegyünk? Kár.

(…) Nagyon nagy szeretettel üdvözöljük mindkettőjüket, és hamaros viszontlátást kívánunk mindnyájunknak:

Imre

38.

Budapest, 1997. márc. 30.

Drága Éva,

köszönöm levelét; most jöttünk meg Lipcséből és Berlinből – fárasztó volt, de, tulajdonképpen, szép. Az utolsó előtti napon bedugtuk az orrunkat a berlini Filharmóniába, ahol éppen Boulez, Barenboim, Itzak Perlmann meg a kamarazenekar próbálták Berg Kamaraszimfóniáját: azért ilyesmiért is érdemes kitenni a lábunkat Pestről. Az utolsó napot – este indult a repülőgép vissza Budapestre – Esterházyékkal töltöttük, kellemesen, csendben, barátságban. Felülve a repülőgépre,magyar újságot nyomtak a kezünkbe, benne Maczó G. Nagy (vagy fordítva) parlamenti alelnök harsány zsidózásával, stb.: szóval itthon vagyunk. Esterházyt egy Torgyán nevű politikus nemzetellenes nemtudom-minek tartja – ha majd felállítja (Torgyán) a koncentrációs táborait, némelyikünknek rezervált helye van bennük máris. (…)

Nagyon, nagyon sok szeretettel öleljük Magukat:

Imre és Magdi

39.

Drága Éva,

géppel írok, mert gép mellett ülök és talán tisztább is a gépirat az én egyre romló kézírásomnál.

Először essünk át a szomorú tény közlésén: Magdi édesanyja, mint az már régen előrelátható volt, keringési elégtelensége miatt meghalt. Mondhatom, hogy a szenvedése – hat szörnyű hónap – még erősebben megviselte Magdit, mint a halálhír, mely végül is a kegyelem híre volt. Drága Éva, beszéljünk másról: remélem, sikeresen kiállta az úti próbát, és most már otthon hűsöl. Talán meg is érkezett azóta a könyvem, melyet eddig csak kézirat formájában ismert.⁵ Nem reagáltam még arra az írásra, amit nekem svájci „kritikus-hölgyemtől” megküldött. Bizony, nagyon elszomorító írásmű: egy zsidó fundamentalista, aki a marxi filozófia „fekete tején” nevelkedett, és gyötrelmes módon félremagyarázza – bár, szerintem inkább valóban félreérti – minden mondatomat. Nem állítottam én itt fel semmiféle történelmi teóriát (hiszen Maga ezt jól tudja), éppen csak utaltam arra, amit Geza Vermes, a jelentős judaisztika-tudós és Krisztus-kutató „a történelem egyik legnagyobb tragédiájának” nevez (jóval az általam leírt sorok után találkoztam Vermes könyvével, és örültem ennek az igen illetékes helyről érkező igazolásnak és jóváhagyásnak). Dehát, azt hiszem, fel kell készülnöm arra, hogy a könyvben foglaltakat készakarva, vagy a kor ideológikus elmebajai következtében sokszor félreértik és félremagyarázzák majd (a magyar kritikák például egyszerűen nem merik néven nevezni a zsidó-problématikát, amivel a könyvem úgyszintén foglalkozik, mintha csak nem 1997-et, hanem, mondjuk, 1977-et írnánk).

Sebaj. Egy kicsit mozgalmas hétköznapjaink közepette megpróbálok most újból visszatalálni a munkához. Újraolvastam az 1977-ben megjelent „A nyomkereső” c. elbeszélésemet (Magának akkor nem igen tetszett), és úgy találtam, hogy – bár a történetet világosabbá kell tenni – a novella nagyon is hozzátartozik a munkáimhoz; úgyhogy most egy-két jelenetet, dialógust megerősítek – világossá kell tenni a „küldött” „munkáját”, azt, hogy mi is hozta ide és mit akar itt megtalálni –, aztán a nyelven is igazítok egy csöppet.⁶ Van három történetem: „Az angol lobogó” (ugye ismeri?), a „Jegyzőkönyv” meg „A nyomkereső”, és ebből a három történetből szeretnék egy kötetkét összeállítani „Világvég-történetek” címmel. És utána nekilátok az új prózámnak, amely a tervezett darabom anyagából készül majd. Ez is egy világvég-történet lesz, a régi, szép Kádár-világ „Untergang”-járól szól majd. – Előbb azonban át kell esnem két apró-cseprő műtéten: képzelje csak, pészmékert kapok, mert a szívem lassú és rendetlenkedik, azután meg az epeköveim most már a kivételüket követelik.

Hát ez az újság itt nálunk; voltunk közben Párizsban is néhány napig, és ezúttal mást sem tettünk, mint róttuk a párizsi utcákat, mint a diákok, órák hosszat, a Sacré Coeur-től a Saint Michel bulvárig; a Louvre kertjében a szél a medencébe fújta a kalapomat, és kagylóval meg csigával telítkeztünk – pontosabban csak én, mert Magdi a tengeri herkenytyűket nem állhatta, úgyhogy a hagyományos párizsi kacsával vigasztalódott. Mellesleg egy nyilvános beszélgetésre is sor került az „Írók Házában” Appelfeld, izraeli író részvételével (ő angolul én németül Franciaországban!), ami egészen jól sikerült; és közben egy portréfilm is elkészült rólam az Arte csatorna részére, ami viszont – szerintem – pocsék lett; csúnya zsidó öregúrként festek rajta az operatőr jóvoltából, és a film tele van olyan képekkel, amelyek leírásától valamennyi írásomban határozottan tartózkodom, és amelyek láttán a kedves TV-néző holtbiztos mozdulattal nyúl majd a csatorna-váltó gombhoz. Ez is sebaj; a tanulság: az ember ne adja a fejét filmesek kezére, vagy ha mégis, kérjen kétszer annyi kárpótlást érte.(…) Nagyon sok szeretettel öleljük mindkettőjüket,

Imre és Magdi

Budapest, 1997, június 13-án

40.

Bpest, 1997, szept. 14.

Drága Éva,

de örültem-tünk (Magdival) a levelének! Nem is az a baj, hogy a portréfilmen öreg zsidót csináltak belőlem, inkább, hogy: szellemileg sokkal jobban ki lehetett volna zsákmányolni engem, és eredetileg erről is volt szó. Így hát inkább egy túlélő unt „portréját”, semmint írói portrét csináltak velem; becsapva érzem magam.

Salzburg tényleg jó volt, láttuk a Ligeti-operát (a szerzővel és feleségével is együtt voltunk egy kicsit), néhány vitatott, de egy óriási előadást: a Pelleas és Melisande-ot, Robert Wilson rendezésében, csodálatos énekesekkel, hibátlan, sőt ihletett zenekarral.

Teljesen igaza van abban, hogy man muss gegen etwas auschreiben, és ez nagy téma is tulajdonképpen, sőt nem kizárt, hogy a következő munkám (egy regény? egy hosszabb elbeszélés? – meglátjuk majd [ha meglátjuk]) egyenesen erről fog szólni. Az is szíven ütött, amit a mostani svájci hangulatról ír, hogy ui. az antiszemitizmus kiirthatatlan a nyugati kultúrkörből; néha az az érzésem, mintha egyenesen az egyik motorja lenne az egész hajtóműnek, amely ezt az áporodott és beteg „kultúrát” – ha kultur, ahogyan Wittgenstein mondja – viszi, viszi ki tudja, hová. – De sebaj, ez az élet még mindig élhető, amíg van bennünk némi örömtartalék. Drága Éva, sok, sok szeretettel öleljük Magukat

Imre

Szép, kedves leveleidet Imre nekem is mindig felolvassa. Olyan jó hallani, hogy szinkronban vagytok. Sok szeretettel:

Magdi

41.

⁷

Kedves Imre,

nem sokszor jelentkezem, de sokszor gondolok Magára, Magukra, s olvasgatom a „kivégzőosztag” gyönyörű tanulmányait, előadásait. S most azért nem tudok ellenállni annak, hogy „pennát ragadjak”, mert újra megütött, hogy milyen tökéletesen öntötte mondatokba azt az érzést, amiért egy idő óta nincs kedvem Budapestre menni. Amikor azt írja a fölösleges vallomásban, milyen közönnyel halad át az Oktogonon, nosztalgia, gondolattársítás nélkül – és ugyanakkor őrzi magában egy budapesti tér, az Oktogon, képét – pontosan így vagyok vele. A jelen ellenérzése fölé öblösödik az a múlt, mely tán soha nem volt, de bennem úgy él mint a gyermekkorom, nincs kedvem ezt a képet a jelennel ellenőriztetni. És öregszik is az ember, hiába. (…)

Nem kell válaszolnia, kedves Imre, inkább írja tovább művét, csak egy kis életjelet akartam adni, hiszen gyakran kapom magam rajta, hogy Maga ad formát sok mindennek, amit gondolok és érzek. Ebben az értelemben már most kellemes ünnepeket és boldog 1999-et kívánok mindkettőjüknek sok-sok szeretettel

[Éva]

42.

Drága Éva,

olyan régen nem hallottunk egymásról, hogy az már tűrhetetlen. Magdival sokat emlegetjük Magukat. Hogy vannak? Mit csinál? A jövő héten Svájcba utazom (Luzernba, majd Bernbe), felolvasni, föltétlenül felhívom majd.

Mi itt eléggé elfoglaltan élünk ebben az újabb szörnyűségben, amely itt kitört, és soha véget érni nem látszik. Szerencsére útlevelem még van… De úgy tűnik, hogy most már végérvényesen magyarul firkáló német író vagyok – a sors kétségtelenül különös, de nem egészen felfoghatatlan fordulata. Jövőre állítólag megjelenik A kudarc (hollandul is), és az egész Lebenswerk, az elbeszélések meg az esszék. S az elbeszélések közt A nyomkereső, amit egy kicsit átdolgoztam, és a „2000” augusztus-szeptemberi számában megjelentettem. Ez az elbeszélés valahogy „elállt” a fagyasztóban (az úgynevezett magyar irodalmi élet mélyhűtőjében), és időközben, mintha ez a jeges magány jót tett volna neki, új életre kelni látszik.

Ennyit az irodalomról. A nyáron Magdi elvitt Amerikába: életemben először kábultam el New Yorktól – de nem próbálom meg kockára tenni a türelmét holmi beszámolóval. A szégyent, hogy az egész életemet itt töltöttem el, tényleg csak a munkáim igazolhatják, ha érnek valamit…

Magdi pillanatnyilag Prágában van, úgyhogy nem írja alá ezt a levelet, de nagyon, nagyon sok szeretettel üdvözli Magukat, mint én is, a legközelebbi viszontlátásig ill. „viszonthallásig”, telefonon:

Imre

Budapest, 1998, december 3.

43.

Genf, 2002. nov. 26.

Drága Imre,

Írásban még nem is mondtam el Magának, milyen boldogsággal töltött el Nobel-díja, csak Magdinak mondtam a telefonba, hogy sírtam az örömtől. De most, mielőtt Stockholmba utaznak, meg kell írnom, hogy a Nobel bizottság soha nem talált érdemesebbet. Ezt már pár éve megírtam a németeknek, s ha jól emlékszem Magának is 1997-ben, amikor korunk legnagyobb moralistájának és költőjének, Magyarország legnagyobb zeitgenössische írójának, és művét az európai és emberi gondolkodás kulcsművének, katarzisnak neveztem. (Ó, én próféta lelkem, mondaná Hamlet). Jó hogy erre mások is végre rájöttek. Jó idegeket és jó egészséget kívánok mindkettőjüknek a „rumlihoz”, december tizedikén gondolatban mindketten Magukkal leszünk, boldogan és büszkén.

Mészöly Alaine megkért, küldjem el Miklós leveleit, nagyon sok van, sikerült megtalálni és elküldeni őket a Mészöly archivumnak, nem volt könnyű megválni tőlük. Tudja, hogy Magának is sok levele van itt, ismeretségünk kezdetétől (1977). Sok fontos dologról van szó leveleiben, munkájáról persze, aztán a kilépés az Írószövetségből, a Heti Magyarország támadása ellenem (akkor kezdtem eszmélni az Újmagyarországra, 92-ben) no és a tutzingi ügy, meg sok más. Ez egy komoly konvolut és a Nobel-díj fényében nem kell idegen kezekbe kerülnie. Mivel nem fiatalodom, felteszem a kérdést – hova, kinek menjenek egykor ezek a – sokszor fontos – levelek? No de ma csak az kell, hogy tudja, ezek a levelek léteznek.

Noha nem tudom, hol vannak, Berlinbe küldöm a levelet – Olyan jó hallani és átélni, hogy a hosszú mellőzés után most az egész világ Kertész Imréről beszél!

Drága Imre, gratulálok, gratulálok, gratulálunk – és már karácsonyra és újévre is a legjobbakat kívánjuk, fejezze be – ha hagyják – a Felszámolást, s legyenek jó egészséggel. Öleljük mindkettejüket

Éva és Frédéric