Módok módosítása

„…orrukban csak magyar mód
csillog egy kis aranydrót.”
(József Attila: A kanász)

Mindenki másképp csinálja – ahogy az ismert sláger refrénjében áll. Másképp, vagyis más módon. Ahányfajta cselekvés és ahány cselekvő alany – annyiféle mód. Még haugyanazt csinálják, ugyanazokkal az eszközökkel és ugyanazokat a célokat követve, akkor is másként csinálják, mert más módon használják az eszközöket, más utakon-módokon igyekeznek elérni a célokat.

A célok és az érdekek sohasem közvetlenül, „tiszta formában” határozzák meg az eseményeket és tetteket, hanem éppen azoknak a közvetítéseknek az olykor rendkívül finom áttételein keresztül, amelyeket itt összefoglalóan módoknak nevezek, s amelyeknek olyan közkeletű fogalmak adhatnak közelebbről is értelmet, mint a szokás, a hagyomány, a stílus, a modor, a habitus vagy a forma. Mint Lord Shaftesbury írja:

Bizonyára Ön is hallotta már, barátom, azt a gyakran emlegetett mondást, hogy „a világot az érdek kormányozza”. Úgy hiszem azonban, ha valaki kissé alaposabban veszi szemügyre a világi ügyeket, szükségképp azt találja majd, hogy a szenvedélynek, a kedélynek, a szeszélynek, a lelkesedésnek, a pártoskodásnak, s a viselkedés ezernyi más, az önérdekkel ellentétes rugójának ugyanolyan jelentős szerep jut ebben a gépezetben.1

Quo modo?

A mód tehát valamilyen létezésnek, történésnek, működésnek a „hogyan”-ja vagy „miként”-je, ami mintázatszerűen ütközik ki mindenen, amit a tevékenység alanya – egyén vagy társadalmi csoport – csinál. Életmódokról, beszédmódokról, gondolkodási módokról, viselkedési módokról, érintkezési módokról, használati módokról, konfliktuskezelési módokról beszélünk. Ezek az átfogó szellemi és gyakorlati módok legpregnánsabban a szellemi és gyakorlati készségek és képességek működtetésében, a technikai eszközök használatának módjában mutatkoznak meg (beleértve a „jog technikáját” és a „pénz technikáit” is), abban például, hogy ki, mire használja az eszét, vagy hogyan használja a testét (testi adottságait), hogyan él kulturális tőkéjével, mit kezd örökölt vagy szerzett pénzével, hogy bánik hozzátartozóival, a másik emberrel, önmagával, hogyan gyakorolja a hatalmat, amivel rendelkezik, hogyan alkalmazza a jogot és így tovább.

Mivel az átfogó, bevésődött, rögzült-rutinizálódott társadalmi módok nem tárgyiasulnak és nem is válnak le a tevékenységekről, cselekvésekről, amelyeknek módjait alkotják, nem könnyű a maguk sajátszerűségében felismerni, vagyis gondolatilag leválasztani és elkülöníteni őket. Egy ilyen absztrakciónak természetesen nem is lenne túl sok értelme, ha nem feltételeznénk, hogy a történetileg megképződött és a társadalmi tevékenység minden szintjén folyamatosan továbbörökített módok bizonyos tartóssággal, szilárdsággal, az egyénekkel és közösségekkel szemben bizonyos önállósággal rendelkeznek, s ennyiben nagy mértékben meghatározzák, milyen módon érhetik el céljaikat (sőt, ezen keresztül meghatározzák valamelyest az elérhető célok körét is).

Természetesen a módok lehetnek teljesen egyéniek is, itt azonban az átfogó, közös módokról beszélünk, amelyekbe beleszületünk, amelyeket a nyelvvel, a kulturális kódokkal, cselekvési, viselkedési mintákkal (stb. stb.) együtt sajátítunk el. A módban egy kisebb vagy nagyobb életközösség kulturális és történeti emlékezete és tudása, ismétlődő helyzetekre adott ismétlődő reakciói, alkalmazkodásainak és szembeszegüléseinek története bizonyos rendként, rutinként, modorként, reflexként vagy automatizmusként rögzül. A módok elvileg uralhatóak, de a társadalmi gyakorlatban inkább a módok uralkodnak az egyének fölött, akik gyakran nem is tudják, miért éppen így reagálnak valamire, miért így cselekednek, gondolkodnak, terveznek. Ez nem feltétlenül hiba vagy fogyatékosság. A módok azok a láthatatlan közvetítések, láthatatlan szálak, amelyek csoporttá, társadalommá, közösséggé egyesítik az egyéneket. Természetesen ki-ki – öntudatra ébredésének és az önmaga fölött megszerzett uralom mértékében – a társadalmi módokat is uralhatja, de meg nem változtathatja őket.2

Amikor egy társadalom módjairól beszélünk, akkor arra gondolunk, ahogyan egy társadalom (ezen belül esetleg egy-egy társadalmi csoport vagy egyén) él, ahogyan dolgokkal, testekkel, intézményekkel, idővel és térrel bánik; arra a módra, ahogyan megtörténik benne a világ, ahogyan a külvilággal kapcsolatba lép. A társadalmi módok ismerete minden politikai tudás alfája és ómegája, amely nélkül akkor sem létezhet sikeres politika, ha a politikus mesterfokon ismeri a politikaművészet fortélyait, a hatalom technológiáját. A módokról beszélve egy társadalom táncrendjéről, a politikai, gazdasági játszmák, érdekkonfliktusok lejátszási módjáról gondolkodunk, amelyeket a társadalomformáló politikai akarat nem vehet büntetlenül – avagy következmények nélkül – semmibe, nem tolhat könnyedén félre, nem tekinthet levegőnek. Akkor sem, ha a módok nem látszanak, ha alig megfoghatóak. A társadalmi módok képezik ugyanis azt a falat, amelyről legjobb politikai szándékok és ígéretek is borsóként peregnek le.

Ha kitartunk a világ, az emberi állapot olyan összefoglaló kategóriáinak használata mellett, mint amilyen a civilizáció, a kultúra, az életvilág, a nemzet stb., akkor a végtelenül sokféle egyéni és helyi módban (illetve e módok fölött) fölfedezhető valamilyen mindent bekeretező vagy átható uralkodó mód, amit – bizonyos megszorításokkal – a módok módjának nevezhetünk. A módok módja az a rend, amely áthatja, összekapcsolja, összehangolja az egészen különféle módokat, s ezért minden különös vagy partikuláris módban fölismerhető. A modern társadalomban ez az átfogó mód a világot varázstalanító (Entzauberung der Welt3) vagy deszakralizáló racionalitás: a piac kalkulatívracionalitása a gazdaságban, az állam bürokratikus racionalitása a politikában (ideértve a hatalom racionális legitimációját is), és a tudományos-technikai ész racionalitása a kultúra területén. A modernizáció által felbomlasztott eredeti vallási világállapotban a minden módot belülről átható vagy kívülről magához igazító mód a szakralitás volt. Az életviteltől a hatalomig, a termeléstől és piactól a művészetig, az államtól a családig mindent belülről hatott át a szakralitás mint a világ Istenben megalapozott üdvrendje –oikonomiája.

Természetesen a modern társadalomban legalább annyi különvált mód van, ahány különvált racionalitás, de bár az uralkodó mód kétségkívül a racionalitás, mindenütt, ahol az uralom valamilyen okból megtörik, megbicsaklik az uralom alá vetett világ ellenállásán, ahol felfeslik az „ész szövete”, tüstént megjelenik a mágia, az irracionalitás, a vallás, még ha nem is egészen a régi módon (!), tehát vallásilag, hanem például pragmatikusan (az öngyógyítás, az életminőség-javítás mentálhigiénés vagy biopolitikai eszközeként) vagy pedig az uralkodó racionális módot, a világot varázstalanító módot tagadva-kiegészítő, támadva-fenntartó ellenvilágként: a világ esztétikai visszavarázslásának alkotóművészi és piaci-kereskedelmi formáiban. A vallási transzcendencia pszichológiai szükséglete, amely a racionalitás által kiüresített, dologi összefüggésekre, számokra, tényekre, képződményekre és működésekre csupaszított világ emberére vall, immár elsősorban esztétikai módon – az esztétikai élményben – elégülhet ki. A régi összefüggés vallási hit és esztétikai élmény között megfordult: már nem a hit (a régi „módok módja”) lesz az esztétikai világ legbenső közvetítése, hanem az esztétikai élmény válik a hit közvetítésévé. Természetesen nemcsak a hagyományos vallások esetében, hanem – és különösen – a kereskedelmi forgalomba hozott különféle tömegkulturális valláspótlékok formájában is.

Konzervatív mód – radikális mód

Ha igaz, hogy egy politikai cselekvő lehetőségeit, mozgásának pályáját sem a hatalom puszta ténye, sem a hatalom megszerzésének és gyakorlásának konkrét rendszere nem határozza meg automatikusan, ha igaz, hogy az adott rendszerben számtalan lehetséges (tehát a rendszer által nem előírt) módja van a cselekvésnek, akkor joggal merülhet föl a módszerek kérdése. Mondjuk, az a kérdés, hogy politikailag mennyire lehet konkrétan és általában is hatékony, célravezető a nép, a társadalom kiskorú gyermekként való kezelése; a fölötte való gyámkodás, a társadalom állandó kioktatása, leckéztetése; az embereknek a társadalmi együttélés során meggyökeresedett „rossz” gondolkodásmódokról, viselkedésmódokról való módszeres leszoktatása; avagy mennyire meddő és reménytelen, mennyire üthet vissza egy ilyen aufklérista-civilizátori népnevelő hevület a politikai nevelőkre, mennyire erősíti meg a megrögzült módokat, ahelyett, hogy elősegítené – esetleg kívánatos vagy a közösség fennmaradásához, boldogulásához elengedhetetlen – módosulásukatáthangolódásukat.

A módok módosítása nyilvánvalóan maga is egyfajta módra utal, amely szemben áll a módok radikális széttörésének, forradalmi szétzúzásának módjával. A módok módosítása (a módosítás mint egyfajta szelíd változtatási mód) inkább konzervatív alapállást feltételez4, politikai óvatosságot a módok átalakításában, amely a kialakult módok tiszteletén vagy legalábbis tudomásulvételén alapul, ami mögött politikai belátás, józan megfontolás és az erőszakos eszközöktől és módoktól való irtózás egyaránt meghúzódhat. Ezek szerint a módok változnak, és olykor radikálisan változnak, de ezt a változásfolyamatot legfeljebb felgyorsítani lehet, kierőszakolni nem; a módokon – a politikai türelmetlenség, a felzárkózási-utolérési hisztéria hevében – elkövetett politikai erőszak megbosszulja magát: a módok szívós vagy heveny ellenállását, „lázadását” válthatja ki, jóllehet megváltozásuk talán csakugyan a közjót szolgálná, de a társadalom többségének legalábbis érdekében állna. Ezzel szemben a módok széttörése radikális, forradalmi alapállást feltételez, a létező, kialakult-rögzült módok semmibevételét, a fejlődés akadályaiként való értelmezését, amelyeket gyorsan és teljesen el kell takarítani az útból, és új módokkal kell őket felváltani.

E sorok írója vallott politikai értékei szerint aligha számít konzervatívnak (hacsak egyfajta minden szellemi értéket feltétel nélkül, világnézeti-irányzati megkülönböztetés nélkül elismerő és védelmező érték-konzervativizmus értelmében nem), annál konzervatívabb módon gondolkodik a módokról. Hogy közelebbről miben is áll ez – túl az eleven egyéneket és társadalmakat, a természetet, az élő környezetet a legszebb célokért és a legjobb szándékkal megerőszakoló mindenféle eszme-fundamentalizmus általános elutasításán – arra hadd idézzem most fel egy 19. századi szabadelvű magyar konzervatív, az Álmok álmodója című regény szerzőjének Asbóth Jánosnak a gondolatmenetét, aki 1872-ben kiadott A szabadság című eszmetörténeti munkája függelékében a „gyakorló politikáról” – mintha csak egyenesen a 21. század magyar politikusaihoz intézné szavait – a következőket írja:

Ne vegyük a szavakat abban a gyűlöletes értelemben, mely a küzdés hevében tapadt hozzájuk; ne vegyük a „radicális” szót a hóbort, a „conservativ” szót a szellemtelenség értelmében; menjünk vissza a fogalmakra. És úgy fogjuk találni, hogy a „radicális” az elméletnek, a „conservativ” a gyakorlatnak már fogalmában rejlik. (…) Gyakorlat semmi esetre sem lehet az, ami gyakorolva még nem volt, ami új, a múlttal össze nem függ; íme a gyakorlat fogalmában, a conservativ eszme mely szükségképp megköveteli a gyakorlatnak a múlton alapulását, a múlttal organicus összefüggését. (…) Ehhez kell hogy tartsa magát a politikus. Vannak államférfiak kiknek nem csak elméletük, de gyakorlatuk is radikális; tekintet nélkül a fennálló viszonyokra; tekintet nélkül arra, hogy rendszabályaik eredményeképp mi és mikor fog bekövetkezni; tekintet nélkül a létező érdekekre; tekintet nélkül a múlttal való organicus összefüggésre. Nem a cselekvésnek, hanem az elmélkedésnek a módszerével fognak cselekedni; cselekvésük hajótörést fog szenvedni a fennálló viszonyok tömegén és ellentállási erején; eredményeket fognak előidézni, melyek a nép elevenébe metszenek, és oly eredményeket, melyeknek üdvös hatásuk volna annak idején, akkor fognak létesíteni, midőn még rombolniuk kell (értsd: mikor még csak romboló hatásuk lehet – Sz. Á.); a létező érdekek fel fognak zúdulni ellenük, s amit képviselnek, az állam ellen; a múlttal való összefüggés megszakad s az állam alapjai megrendülnek; az ilyen államférfiak után nem marad egyéb, mint jaj és keserv, enyészet és pusztulás, düledék és temetkezés; haszon soha semmi; pedig lehetnek lángelműek és becsületesek is.5

Módok ellenállása

Egy társadalom kifejezett politikai ellenállása valamilyen rendszerrel, kormányzati programmal, politikai intézkedéssel szemben lehet észrevehetetlenül gyönge, megformálatlan, bizonytalan, viszont a személytelen és mindenféle politikai beállítottságtól, politikai vonatkozástól független módok ellenállása – ennek ellenére – nagyon kemény. Természetesen nemcsak maguknak a politikai döntéseknek és intézkedéseknek a tartalma, de kivitelezésük módja is ellenállásba ütközhet: politikai ellenállásba és a módok ellenállásába egyaránt. Annyi mindenesetre általánosságban leszögezhető, hogy az érvényes, a társadalom életét, gondolkodását, viselkedését átható módok semmibevételével (vagy erőszakos megváltoztatásuk szándékával) meghozott politikai döntések, illetve az önmagukban esetleg helyes, a társadalom érdekével összhangban álló céloknak az uralkodó módtól idegen kivitelezési módja, idegen módok felülről történő bevezetése és erőltetése soha nem vezethet sikerre, még akkor sem, ha rövid távon úgy látszik, sikerült – erőszakkal és ígéretekkel – megtörni vagy legyöngíteni a társadalmi módok ellenállását. A társadalmi módok lehetnek – kívülről nézve, valamilyen steril szakmai vagy állampolitikai racionalitás szemszögéből nézve – ésszerűtlenek, anakronisztikusak, ostobák, önsorsrontók, bosszantóak, lehet kárhoztatni a módok inerciájáért a társadalmat, lehet hülyének, varangyosbékának, miegyébnek nevezni, akkor is mindig a módoknak „lesz igazuk”, pusztán abban az értelemben, hogy fennállnak, és sem jó- , sem rossz szándékú önkény nem törheti őket össze (ha pedig kivételképpen sikerülne is összetörnie, ennek katasztrofális következményei beláthatatlanok). Rendkívüli politikai finomság az eszközhasználati módokban, a módoknak nemcsak fogalmi ismerete, hanem intuitív érzékelése, politikai intelligencia, tapintat és belátás kell ahhoz, hogy a módokhoz politikailag hozzá lehessen nyúlni, és kívánatos megváltozásukat – nem más módokkal történő felváltásukat, hanem módosításukat! – elő lehessen mozdítani.

Kelet-Európa régióiban például, ahol az állam- központú történeti fejlődési modell természetéből következően a társadalmi csoportok politikai önállósága, politikai érdekérvényesítő képessége gyönge volt, gyakran az anakronisztikus – az európai fejlődés általános menete szempontjából – „maradinak”, „reakciósnak” minősített módok „védelmezték” a társadalmat (a „nemzetet”, az „országot”, a „hazát”) a felülről iniciált változtatásokkal, a civilizátori reformkurzusokkal, a felzárkóztató modernizációs diktatúrákkal szemben (gyakran olyan változtatásokkal szemben is, amelyek rövidebb-hosszabb távon kifejezetten a társadalom érdekében álltak, és amelyeknek elfogadása nélkül a társadalom stagnálásra, lemaradásra és hanyatlásra volt ítélve).

A magyar társadalom a 20. század nagy részét két megállapodott autoritárius-paternalista rendszerben élte le, ami természetesen rányomta bélyegét a társadalmi módokra is. Csakhogy a társadalom is rányomta bélyegét a szóban forgó rendszerekre. Mindkét rendszer viszonylagos stabilitásának és tartósságának a titka abban rejlett, hogy az adott rendszert (itt az 1920 után restaurált félfeudális kasztrendszert, ott az 1956 után restaurált szovjet típusú államszocialista rendszert) sikerült összehangolni a magyar módokkal(a Kádár- rendszer e tekintetben különösképpen sikeres volt), ami biztosította e kezdetben nem túl népszerű rendszerek konszolidációját és társadalmi elfogadását. Ezért is tűnnek – ellentétes szociális és politikai arculatuk ellenére – olyan hasonlóaknak: az autoritarizmus sajátos magyar módja rokonítja őket. Ezzel szemben a liberális demokrácia és a kapitalista piacgazdaság magyar módját mind ez idáig nem sikerült föltalálni. Meglehet, ezt kereste, illetve ezzel kísérletezett a Fidesz 1998 után, majd ellenzékben is, csak épp az autoritárius és populista történelmi mintákhoz térve vissza, mintha a demokrácia és a magyar mód eleve ellentétesek lennének; és ezzel kísérletezett másféleképpen a Medgyessy-kormányzat alatt az MSZP, csak épp az osztogató-fosztogató állam jóléti legitimációjához, a hitelből fedezett jóléti politikához térve vissza, mintha más módon a magyar társadalommal nem lehetne „megszerettetni” a demokráciát és a piacot. Valójában azonban – úgy tűnik – mindkét esetben a hatalomszerzés, illetve a hatalommegtartás legkönnyebb útját választották: nemcsak az adott, merev, a fejlődést gátló társadalmi módok megtöréséről mondtak le, de a módok módosításáról, átfunkcionálásáról, a demokratikus és piaci közvetítések kiépítéséről is – itt a „nemzetmentő jófejedelem” erősen autoriter jellegű nemzeti populista uralmát, ott a „népnek osztogató”, a „jóléti rendszerváltást” hitelből fedező „még-annál-is-jobb- fejedelem” szociális populista uralmát állítva helyre egy röpke kormányzati peridódus idejére. A társadalmi módok nemcsak változatlanok maradtak, de még megerősítést is nyertek ezáltal, miközben az országnak a nyugati világ gazdasági és politikai rendszerébe integráltsága egyre fokozódott, a pénzgazdaság globális működési módja pedig egyre sürgetőbbé tette a magyar mód mélyreható, maga a társadalom által kezdeményezett, elfogadott és végigvitt (tehát nem kívülről vagy felülről kierőszakolt) megváltozását (ahogyan ezzel a feladattal többé-kevésbé sikeresen birkóztak és birkóznak meg Magyarország szomszédai). A hitelek folyamatos felélése (vagyis a külső eladósodás növekedése), a hatalmi érdek szolgálatába állított újraelosztási rendszer fenntarthatatlansága (vagyis a belső adósság növekedése), a regionális éllovas-helyzet elvesztése, a gazdasági lemaradás, majd leszakadás, egyre sürgetőbbé tették az 1998–2002-től kezdődően leállított, halogatott vagy végig nem vitt reformok újraindítását. Mivel azonban erre megint a huszonnegyedik órában került sor, sem idő, sem mód nem maradt a végiggondolt politikai programalkotásra és cselekvésre, a társadalmi módok időigényes, türelmes, a társadalmat a folyamatba bevonó módosítására, maradt a radikális reformizmus, amelynek a módok széttörésével próbálkozó türelmetlensége, civilizátori dölyfje és kapkodó erőszaka szükségképp torkollott politikai csődbe. A gazdasági csőd erre már csupán ráadás volt. Hab a tortán.

A 2006 után, egy lényegében gazdasági, majd kisvártatva politikai szükséghelyzetben meghirdetett radikális reformkurzus kétségkívül alapvetően érintette a módokat, csakhogy oly módon, mintha az addigra – a saját politikai hibájából megroppant hitelű kormányfő és a hideg polgárháború fokozódása következtében ellehetetlenített kormányzat – civilizátori hadjáratot indított volna a módok ellen, mintegy a sötétség és vadság állapotában élő, az állami redisztribúció rendszerében elkényelmesedett, ellustult, élősködő „bennszülöttek„ civilizálatlan szokásainak, tarthatatlan életformájának megtörésére és felszámolására – a „globális civilizáltság” új neoliberális normáinak meghonosítása, a kalkulatív piaci racionalitás minden életszférára való kiterjesztése érdekében – a „piaci fundamentalizmus” szellemében.

Lehetséges, hogy voltak, vannak és lesznek társadalmak, amelyekben ilyen módon – tehát felülről és erőszakosan – is meg lehet változtatni a létező módokat, de a magyar társadalom – mint azt az utóbbi kétszáz év történelme is mutatja – nem ilyen. Különösen az elhúzódó kényszert viseli rosszul; az ügyetlenül, tétován, vonakodva alkalmazott kényszer-intézkedéseket, az azonnali vagy gyors sikerrel nem igazolt kényszert nem viseli el. A módok megtörése érdekében bizonyos helyzetekben talán lehetséges politikai villámháborút indítani, de ha a támadás – a külső és belső körülmények súrlódása következtében vagy a gyöngén megtervezett, rosszul kivitelezett stratégia miatt – megfeneklik és a villámháborúból állóháborúvá lesz, akkor a vereség borítékolható. Ilyen háborút nem lehet megnyerni. A diszfunkcionális, az új feltételekhez való társadalmi alkalmazkodást megnehezítő módok egyszer-egyszer, egy jól irányzott politikai döntéssel és rugalmas végrehajtással felülről, illetve kívülről is megtörhetőek, de ez – jó esetben is – csupán kezdetét jelentheti megváltozásuknak, amely viszont már nem érhető el külső kényszerrel, felülről jövő diktátumokkal, silány politikai kivitelezéssel.

A módok átalakítása valóban előfeltétele annak, hogy a bürokratikus racionalitásra, az erőszak legális monopóliumára épülő szuverén területi állam, a racionális legitimációra épülő tömegdemokrácia adminisztratív állama, és a kalkulatív racionalitásra épülő piacgazdaság belehelyezhető legyen a különös – egyszerre premodern, modern és posztmodern vonásokat mutató – magyar életvilágba, illeszthető legyen az ezen a helyen évszázadok alatt kialakult és rögzült átfogó szellemi-gyakorlati elsajátítási módokhoz, amelyekben – közönségesen szólva – e nagy jogi-politikai, gazdasági és kulturális rendszerek a társadalmat újjászülő-átalakító (nem pedig romboló-felbomlasztó) módon sajáttá válhatnak. Ez a sajáttá tétel és sajáttá válás persze – nagy megtorpanásokkal, kitérőkkel, visszahőkölésekkel, antimodern lázadásokkal – legalább kétszáz éve tart és egyszer-egyszer – például a 18–19. század fordulóján a nemzetállam és nemzetgazdaság liberális eszméjének megvalósítására vállalkozó reformkorban vagy az 1867-es kiegyezést követő évtizedekben – egészen közel került a megvalósuláshoz, a haladást megkötő premodern és antimodern társadalmi módok mindenféle reform-furor, civilizátori dölyf nélküli átfunkcionálásához.

Természetesen mást jelentett a módok módosítása a 19. század elején, a nemzetállamok „gründolása” idején és mást jelent a 20. század végén, a „globálkapitalizmus”, a „gazdasági szuverenitás”, a „globális tömegkultúra”6 körülményei között, amikor az egyes társadalmi helyeket a világrendszer egységes normatív rendjébe politikailag, gazdaságilag, kulturálisan becsiszoló területi nemzetállam is anakronisztikus képződménnyé vált: a modernizációt felgyorsító, a társadalom biztonságát, védelmét garantáló nemzetállamból a modernizáció kerékkötőjévé, lelassítójává, főképpen pedig a társadalom védelmére képtelen, önmagát bővítetten újratermelő bürokratikus rendszerré. (Természetesen ebből sem az nem következik, hogy a létrejött nemzeteknek feltétlenül „végük van”, sem az, hogy az államot le kell rombolni, az következik csupán, hogy miután a nemzetállam olyan régi biztosítékai, mint a szuverén területiség vagy az erőszak legitim monopóliuma és olyan feladatkörei, mint a jogrend, a szociális biztonság szavatolása, a nemzeti kultúra ápolása, illuzórikussá vagy legalábbis problematikussá váltak az új körülmények között, az államot más alapra kell helyezni, máskülönben képtelen lesz eleget tenni alapvető adminisztratív-jogi, gazdasági, kulturális feladatainak és akkor az adminisztratív állam keretében létrejött, megformált nemzet mint modern politikai és kulturális formáció valóban hanyatlásra vagy felbomlásra van ítélve.)

Bármennyire elkerülhetetlen, hasznos, sőt, esetenként üdvös az adott társadalmi módok megváltoztatása, és bármennyire nincs is idő a szükséges változtatások széleskörű megvitatására és társadalmi elfogadtatására („az utolsó órában vagyunk!”), ha felülről, egyoldalúan, rendeletileg vagy erőszakkal akarják ezeket a mégoly szükséges változásokat kikényszeríteni, ha a társadalom nem látja be ezek szükségességét vagy egyszerűen ragaszkodik a „régi rossz” módokhoz, akkor az átalakítás kudarccal fog zárulni. A társadalom ugyanis ebben az esetben csak elszenvedheti a változásokat, épp ezért jajgatni fog és ellenáll, de a változások befogadására, elsajátítására, a bennük rejlő lehetőségek felismerésére, a szükséges terhek és áldozatok vállalására képtelen lesz. Méregként fogja „kilökni” magából, amit orvosságként akarnak belekényszeríteni és ami épp ezért végül is valóban méreggé válik. Mert akkor is „kilöki” magából, ha ebbe belehal vagy belebetegszik.

Az új módot/módokat csak a létező a módokból – az öröklött, évszázadok alatt berögződött jó vagy rossz módokból – kiindulva, e sajátos módokhoz – életmódokhoz, gondolkodásmódokhoz, viselkedési módokhoz – ragaszkodó társadalmi csoportokkal, egyénekkel együttműködve lehet kialakítani, de mindenféle dörgedelmes parancsolatokba foglalt, szigorúan pontokba szedett szakértői csomagtervekkel a létező módok önkényes megtörésével vagy felszámolásával soha. Az adott társadalmi módok erőszakos megtörése vagy semmibevétele a módokban rejlő inerciát sajátos reformellenes dinamizmussá változtatja át, a reformokat pedig társadalomellenes – hol antiszociális, hol nemzetietlen – színben tünteti fel. A társadalommal szemben hadviselésszerűen végigvitt reformok („reformdiktatúra”) még ha szakmailag végiggondoltak, politikailag előkészítettek és ragyogóan kivitelezik is őket, előbb- utóbb mindig beleütköznek a létező társadalmi módokba és ellenállást, végső soron pedig reakciót, ellenreformot provokálnak ki. Természetesen az anakronisztikus módok érintetlenül hagyása, „nemzeti sajátosságként”, „ősi hagyományként” való szentesítésük, populista megvédelmezésük a kihívások frusztrálta társadalom menekülése a változások kényszere elől, bezárkózása a megszokott módokba, rettenetes károkat okozott a magyar társadalomnak már eddig is.De a létező módok – átfogóan: a magyar mód – ellen viselt civilizátori háború esetenként még ennél is nagyobb károkat okozhat, mivel a létfontosságú, az elkerülhetetlen reformokat nemcsak bukásra kárhoztatja, de lejáratja a társadalom szemében: az igazságot nem-igazságként jeleníti meg, a nem-igazságot pedig igazsággá magasztosítja fel.

A módok síkján nemigen van értelme forradalomról, a régi módok radikális széttöréséről beszélni. A módokat szét lehet verni, de újra meg újra helyreállnak, legfeljebb kevésbé látható módon, rejtett formában, roncsoltan. Kétségtelen azonban, hogy minden mélyreható társadalmi átalakítás magukat a módokat érinti. A célok és az eszközök, a rendszerek és a technikák, az intézmények és normák cserélődése nem vezet automatikusan a módok cserélődéséhez is. A módok elsajátítása hosszadalmas és ellentmondásos folyamat, bevezetni őket képtelenség. A legszofisztikáltabb pénzügyi és jogtechnikákat is lehet archaikus vagy épp kriminális módon használni, a szabadságot szabadságellenesen, a jogot jogellenesen, mondjuk, a bankokat pénzmosásra és piramisjátékra, a médiát politikai zsarolásra, a jogállamot jogfosztásra és így tovább. (Kétségtelen, hogy a rögzült módok jelentőségének érzékelése és tudatosítása terén – és persze egyáltalán nem véletlenül – a konzervatív eszme általában messze a liberális eszme előtt jár és e téren az eszme-megvalósító liberalizmusnak van mit tanulnia tőle.7)

Az új eszközök, az új technikák és az új célok a felhasználási módokban nyerik el értelmüket, valóságukat, vagy sehogy. De a módok radikális átalakulására van szükség ahhoz, hogy az új eszközök, az új rendszer „sajátunkká” váljon és eredeti értelme, rendeltetése, funkciója szerint működjön. A rendszer áll, de a helyi módokban még mindig nem honosodott meg. A módokban még nem áll fenn a rendszer. A módok szintjén még nem rendezkedett be a demokrácia és nem működik a piacgazdaság. Még az állam, a jogállam is kívülről fogja át a módokat. Nem beszélve a parlamentről vagy a pártokról, ezekről a módok felett lebegő vagy a módokon élősködő (és ennyiben nagyon is e módokhoz tartozó) megélhetési képződményekről. Az új rendszer legfeljebb szigetszerűen, itt-ott, ilyen-olyan társadalmi kiscsoportok, üzleti, kulturális vállalkozások szintjén, egyének életmódjában, viselkedési- és gondolkodási módjában áll fenn – annyira amennyire. A módokba azonban nem lehet és nem is tanácsos kívülről behatolni. A módokat nem tanácsos feltörni, lerombolni. Könnyen előállhat ugyanis az a helyzet, hogy a régi módokat (létfenntartási, érdekérvényesítési, társadalmi védekezési módokat) sikeresen megbénítják vagy szétzilálják, új módok azonban nem lépnek a helyükre, ami szükségképpen káoszhoz vezet. (Valamekkora káosz persze a módok váltásának legdemokratikusabb, legtürelmesebb politikája mellett is elkerülhetetlen.)

Azt állítom, hogy sem a rendszerváltás nem konszolidálható, sem a modernizáció ügye nem lehet sikeres a magyar módok mélyreható megváltozása nélkül. Bármilyen reformnak ebből kell kiindulnia és erre kell összpontosítania. Ehhez azonban a politikának (a politizálásnak) is módot kell váltania. Elsőként alighanem éppen neki. Egyrészt, mert a reformok sikerének ez a záloga; másrészt, mert ezzel példát mutathat arra, mit is jelent a módok megváltoztatása; harmadrészt pedig mert viszonylag még a politizálás – a politikai akarat megvalósításának – szintjén lehet legkönnyebben módot váltani. Ezen a szinten elégséges néha a belátás és az elszántság is. A hagyományos kelet-európai politizálási módok azonban, melyek közül most csak a reformkurzus civilizátori és a reformellenes kritika nemzeti és szociális populista módját emelem ki, megnehezítik a társadalom berendezkedését az új módokban, melynek önkéntesnek kell lennie. A régi módoknak bele kell nőniük az új módokba, amihez nemcsak idő kell, hanem a társadalommal kialakított politikai viszony (a mód) megváltozása is.

Lehet, hogy a társadalom tagjainak túlnyomó többsége az elkerülhetetlen vagy kifejezetten gyümölcsöző újítások iránt nem mutat különösebb fogékonyságot, ám rövid távú közvetlen érdekeivel nagyon is tisztában van. Villámgyorsan megérti, mi jó neki és mi nem jó. A reformpolitikának éppen azokat a módokat kell megteremtenie, amelyekben ezek a rövid távú egyéni és csoportos érdekek összekapcsolhatók az általános, hosszú távú társadalmi érdekkel. A civilizátor-reformer ezzel szemben abból indul ki, hogy a társadalom nehéz felfogású, ostoba vagy kényelmes, nem képes továbblátni saját rövid távú érdekénél, nem ért a szép szóból, nem lehet megértetni vele, mi is az ő „igazi” érdeke, ezért helyette és vele szemben kell véghezvinni a szükséges változtatásokat. A populista pedig abból indul ki, hogy a társadalom nem lehet elég hülye, elég gyermeteg és ezért mindent el kell követni, hogy tovább hülyítsék és hülyeségben tartsák. (A spektákulumra – képre és élményre – épülő mediatizált kereskedelmi tömegkultúra e téren olyan arzenált kínál a populista politikának, amiről az élőszó és a nyomtatott szöveg kultúrájában a politikus nem is álmodhatott.)

A civilizátori (racionális) és a populista (irracionális) mód

Az elitista reformizmus és a populista ellenreformizmus nemhogy kioltották, de sokkal inkább felerősítették, igazolták és fokozták egymás radikalizmusát. Gyakran egészen odáig, hogy a hűvösen racionalista, szakértelemre, a gazdaság megváltoztathatatlan „természettörvényeire” apelláló politikai cselekvési mód – a társadalom értetlenségébe és ellenállásába ütközve – elvesztette intellektuális fölényét, ingerültté és indulatossá vált, higadtsága türelmetlenségbe, okos racionalizmusa hibbant irracionalizmusba, belátást, türelmet, együttműködés kérő ajánlata dölyfös parancsolgatásba és szertelen kapkodásba csapott át; míg legfőbb ellenlábasa, a populista irracionalizmus – paradox módon – a „józan ész” letéteményesként, a „mértékletesség” megtestesítőjeként tündökölhetett, olykor pedig egyenesen „a” politikai ésszerűség, és ezzel együtt „a” társadalom védelmezőjének szerepében léphetett fel.8

Az elitizmus nem azonos a progresszív reformizmussal, a populizmus pedig nem azonos a konzervatív reformizmussal: kétféle radikális irányultság, kétféle radikálisgondolkodásmód, beszédmód és cselekvési mód ez, még ha egyik is, másik is szívesen alakoskodik a mérsékelt politikai közép ideológiai színeiben. Az elitizmus egyáltalán nem zárja ki a populizmust és megfordítva: a populizmus az elitizmust. Egyetlen, egymást feltételező és erősítő párost alkotnak. Ezzel szemben a liberalizmus és a konzervativizmus, minden elágazásukkal, módosulásukkal együtt – a modern társadalom kialakulása óta – valóban a politikai eszmék és gyakorlatok két ellentétes típusát alkotják és szüntelen küzdelemben állnak egymással.

Mannheim Károly – fentebb már idézett könyvében – igen világosan körvonalazza azt a különbséget, ami a „nem romantizált (!) konzervativizmust”, a konzervatív átélésmódot, gondolkodásmódot, cselekvésmódot a progresszívval szembeállítja: a konzervativizmus

mindenkor a közvetlen egyes esetből indul ki, s nem terjeszti ki horizontját saját különös világán túlra. Közvetlen cselekvésre irányul, a konkrét részletek megváltoztatására, és ez okból tulajdonképpen nem törődik annak a világnak a szerkezetével, amelyikben él. Ezzel szemben minden progresszív cselekvés egyre inkább a lehetséges tudatából él, az adott közvetlent transzcendálja, azzal, hogy visszanyúl annak szisztematikus lehetőségére, és nem azzal küzdi le ezt a konkrétat, hogy egy másik konkrétat akar annak helyébe állítani, de azzal, hogy egy másik rendszeres kezdet lehetőségére törekszik. A konzervatív reformizmus az egyedi törekvések más egyedi tényekkel való kicserélésében (pótlásában) áll („kijavítás”). A progresszív reformizmus tendenciája az, hogy egy ellenszenves tény miatt azt az egész világot átépítse, amely e tény körül kiépül, amelyben egy ilyen tény lehetséges. Ebből kiindulva érthető meg a progresszív gondolkodásnak a rendszerre, a konzervatív gondolkodásnak pedig az egyedi esetre irányuló tendenciája.9

Nos, a populizmus – baloldali és jobboldali változatában egyaránt – sohasem a „pótlásra”, a „kijavításra”, hanem az egész rendszer „lecserélésére” irányul, ám anélkül, hogy a hatalom megragadásán kívül bármiféle komolyan vehető – akár liberális, akár konzervatív – eszméje lenne. Hasonlóképpen az elitizmus is, a populizmus ikertestvére.

Természetesen a magyar társadalomnak reformokra van szüksége. Nagyjából kétszáz éve egyfolytában. Hogy felemelkedjen. Hogy bekerüljön. Hogy felzárkózzon. Hogy versenyképes legyen. Hogy elismerjék. Hogy jó bizonyítványt kapjon. Hogy ne maradjon le. Hogy ne tapossák el. Hogy feljöjjön a síri világból, és újjászülessen. Magyarország két nagy reformkort is megért. Egyet a 18–19. és egyet a 19–20. század fordulóján. Magyarországon még az államszocializmus korszaka is a reformok és ellenreformok jegyében telt el. Az 1968-as gazdasági reformmal (az „új gazdasági mechanizmus” bevezetésével) a magyar rendszer reformok és ellenreformok kacskaringós különútján át jutott el az államszocializmus reformjától a rendszerváltás fordulatáig.

Azt tehát tapasztalatból tudjuk, mi a reform (mindig az, ami előtt Magyarország áll, amin – talpon maradása, újjászületése, felzárkózása stb. stb. érdekében – most, még egyszer utoljára, istenigazában, végre-valahára) át kell esnie, de az egyre kevésbé tudható, ki vagy mi ez a titokzatos, két évszázada reformokkal táplálkozó, reformokon kérődző lény – maga Magyarország? Mi az, aminek meg kell változnia? Mi képezi a megreformálás tárgyát, és kik a megreformálók? Honnan érkeznek a reformok? Az állam egéből ereszkednek alá és az állam ügyeként valósulnak meg a társadalommal szemben, avagy a társadalomban fogalmazódnak meg és a társadalom ügyeként valósulnak meg? Kiknek kell és honnan kell jönniük, hogy legyenek reformok, mert a reformok megmentik a hazát. Kiknek kell és honnan kell jönniük, hogy ne legyenek reformok, hogy feltartóztassák a reformokat, mert a reformok tönkreteszik a hazát. És milyen felhatalmazás kell egy demokráciában olyan reformok elindítására, amelyek az egész társadalom életét mélyrehatóan megváltoztatják? Elég-e az önfelhatalmazás? Elég-e a választási fölhatalmazás? Elég-e a kívülről jövő kényszer (gazdasági kényszer, bürokratikus kényszer) vagy a kívülről jövő (uniós vagy nemzetközi) felhatalmazás? Elégséges-e a költségvetési szükséghelyzetre, adósságcsapdára, gazdasági világválságra, „huszonnegyedik órára”, uniós vagy nemzetközi grémiumok gazdasági, pénzügyi, politikai nyomására, miegyébre való hivatkozás?

De mit is jelentene ez idő szerint Magyarország megreformálása? Mi az, amire a reformok irányulnak? Mint ismeretes, a nagy ellátórendszerek átalakítására (az egészségügy, az oktatás, az államigazgatás reformjára). A reformakarat, a reformszándék, a reformgondolat tehát az alrendszerekre irányul, miután a főrendszer állítólag már átalakult: piacgazdaság van, magyarán kapitalizmus, a rendszerváltás/változás megtörtént, csak az alrendszereket, az ellátó rendszereket idáig még nem igazították hozzá a főrendszerhez. Nem merték. Nem volt meg hozzá a politikai akarat. A társadalom ugyanis ragaszkodik ezekhez az alrendszerekhez. Egzisztenciálisan inkább kötődik a múltból itt maradt nagy ellátó rendszerekhez, mint a főrendszerhez. Így azonban a főrendszer össze fog roskadni. Ergo: a reformok a rendszerváltás lezárására irányulnak, ami lényegében a régi alrendszerek fokozatos vagy gyors leépítését jelenti. Csakhogy ez társadalomleépítést, emberek tömeges leépítését, tömeges deklasszálódást is jelent. Akkor hát hogyan nyerhető meg ennek a leépítésnek legalább a társadalom többsége? Az elitista reformizmus azt mondja: sehogy. A reformok célja: a szerkezet-átalakítás. Márpedig ha a mechanizmust át kell alakítani, a szerkezet csavarjai és fogaskerekei számára nem írnak ki erről népszavazást. A populista ellenreformizmus pedig azt mondja: előbb rendet kell csinálni (értsd: a populizmusnak át kell vennie a hatalmat), azután le kell csapni a gonosz civilizátorok, a szívtelen és kapzsi régi elit fejét, és ettől kezdve a felszabadult és lelkes csavarok és fogaskerekek önként és dalolva fognak átalakulni öntudatos nemzeti csavarokká és fogaskerekekké, amelyek olyan olajozottan működnek majd, ahogyan azt a nemzet (illetve az olajozott működéshez az ideológiai olajat biztosító „nemzeti hatalom”) elvárja.

A döntő kérdés tehát – mint az talán az eddig mondottakból kitetszik – nem egyszerűen a feladatok fölismerése, a célok helyes meghatározása, a szükségesnek ítélt változtatások programba foglalása, helyes ütemezése és hatékony végrehajtása, hanem a változtatások „hogyan”-ja – a reformok módja. Ha egy országban reformokra van szükség, mert az adott rendszer valamilyen okból nem képes „magától” átalakulni, módosulni, alkalmazkodni az őt ért kihívásokhoz, akkor nem ahhoz kell politikai tudás, már-már egyfajta politikai intuíció, hogy felismerjük, mit és mivé kell átalakítani, mit kell leépíteni, mit kell kicserélni (ilyen felismerésekhez még a különféle szakmai tudások is elegendőek), hanem annak meglátásához, hogyan menjen és hogyan mehet végbe egy ilyen átalakítás a konkrét társadalmi közegben, konkrét életkörülmények között, a történetileg adott társadalmi módokban és szereplőkkel? Vagyis: hogyan fogja felváltani az új szerkezet a régit? Az újat bevezetik? A régit lebontják? Hogyan? Kik? Milyen eszközökkel? Milyen módon? Milyen felhatalmazás alapján? Mi lesz a régi szerkezetekhez (habitusokhoz, szokásokhoz, észjárásokhoz) ragaszkodókkal? Mindegy miért – érdekből, megszokásból, érzelmi vagy világnézeti okokból – ragaszkodnak-e hozzájuk. Õket is „lebontják”? Pontosabban: „leépítik”? Netán lecsapják a fejüket? És mi lesz a „lebontókkal”? Õket ki fogja lebontani? Hisz talán a mélyreható reformoknak éppen ők állnak útjában és éppen észbontó bontómunkájukkal lehetetlenítik el azokat? A régi kérdés, hogy ugyanis ki fog felvigyázni a felvigyázókra (Quis custodiet ipsos custodes?), mit sem változott attól, hogy őrök és a nevelők szerepében a reformerek jelennek meg: ki reformálja meg a reformereket?

A probléma – mint e kis példabeszédből is kitetszik – éppen az, hogy a Köz maga is a szerkezet része. Közvetlenül érinti tehát a szerkezet minden átalakítása, ha a Köz egyes alkotóelemeit – egyéneket és társadalmi csoportokat – nem is egyformán. Nem csoda, ha a szerkezet átalakítását, ilyen-olyan fogaskerekek és csavarok kicserélését hallva, majd meg is tapasztalva, a Köz megoszlik és nemcsak abban a tekintetben, hogy valóban óhajtja-e a szerkezet (vagyis önmaga) átalakítását vagy foggal-körömmel ragaszkodik a számára jó vagy rossz, de bevált szerkezethez. A Köz, mitagadás, minálunk még elég szertelen; gyermekcipőben jár saját érdekei belátása terén. Még nem nőtt be a feje lágya. Addig is, amíg benő, helyettesíti ezt a fejet az állam feje: az államfő. Ily módon a reformerek a társadalommal a felnőttnek a gyermekhez való viszonyát kénytelenek kialakítani. A gyermek nem tudja, mi a jó neki. Azt a felnőtt tudja. A gyermeket ezért meg kell tanítani a móresre. Fejébe kell verni, mit tegyen és mit ne tegyen, mert ez jó, amaz pedig nem jó neki. Csak hiszi, hogy jó.

Ámde jól van-e ez így? Sikerre lehet-e vinni így olyan célokat, amelyek talán csakugyan a Köz érdekét, a közjót szolgálnák, ha teljesülnének? Mármint hogyan így? Nos, a Köz részvétele nélkül. A Köz megkerülésével. A Köz ellenére. Függetlenül attól, hogy milyen ez a Köz: értő vagy értetlenkedő, fogékony a reformokra vagy épp gyanakvó és elzárkózó velük szemben. Van, létezik, s ez éppen elég ahhoz, hogy a Köz súrlódó közegébe érve a nemes reformlovagok reformjai kifulladjanak, leálljanak, visszájukra forduljanak. Mert le lehet cserélni intézményeket és intézményvezetőket, be lehet vezetni jobbnál jobb, ésszerűbbnél ésszerűbb rendszereket, mechanizmusokat, meg lehet honosítani szervezésmódokat, technikákat, találmányokat, eszközöket, de nem lehet bevezetni módokat, melyek pedig az átvett, bevezetett eszközök, technikák, jogintézmények hatékony működtetésének előfeltételei. A módok adottak és csak az életfolyamatban, annak változásával együtt változnak, folyamatosan hozzáalakulva, kényszerűen idomulva-alkalmazkodva a változó életfeltételekhez. Folyamatosan változnak tehát, de nem cserélhetők le. Nem változnak meg parancsszóra. Változásukat elő lehet segíteni, föl lehet gyorsítani, de kierőszakolni nem lehet. Márpedig egy egész társadalom átalakulásának és/ vagy átalakításának döntő láncszeme a társadalmi módok átalakulása. Kelet-Európa (Kelet- Közép-Európát is beleértve ezúttal) rendszert váltott, de módot még alig. Ezen belül alig változtak a regionális és nemzeti módok: a magyar, a lengyel, a cseh, az ukrán vagy orosz mód. (Ezzel ellentétes példát is ismerünk: Kína nem váltott rendszert, de sikeresen módot váltott. Hogy miként volt ez lehetséges, hogy ez az egyedülálló történet összefügg-e a sajátos „ázsiai móddal”, külön elemzés tárgya lehetne. Nem mint követendő példát, hanem mint ugyanazt az összefüggést ellentétes oldaláról megvilágító példát említem.)

Lezajlott-e a rendszerváltással együtt a magyar társadalomban a módok forradalma az elmúlt húsz évben? Mondhatjuk-e, hogy a társadalom többsége ma más módon él, másként viselkedik és gondolkodik, mint a rendszerváltás előtt? A tulajdonviszonyok, a politikai intézmények, a szervezeti keretek és a technikai eszközök és az életcélok ugyan nagy mértékben megváltoztak, az évszázadok alatt kialakult és megrögzült társadalmi módok azonban szinte alig. Persze, a módok is változtak valamelyest. Főként úgy, hogy a régi mód rátelepedett az újra, mintegy „benőtte” a felülről bevezetett új rendszert, magához hasonította, a maga módján kezdte működtetni – fent és lent egyaránt és nem csupán azért, mert döntően mindmáig azok a nemzedékek vannak uralkodó pozícióban az új rendszerben, akik a régi rendszerben nőttek fel. Természetesen ezért is. De csak is, mert a módok egy társadalom életének olyan állandói, amelyek „átütnek” a nemzedéki, a szocio-kulturális, a vagyoni-jövedelmi tagoltságon is. A módokat csak belülről és finoman lehet átalakítani, nem annyira új módok bevezetésével vagy elterjesztésével, mint inkább a régi módok átfunkcionálása révén. Nem a létező módok „eltávolításán”, hanem az új módoknak a létező módokba való ügyes „beillesztésén”, fájdalommentes „beékelésén” múlik a mélyreható reformok sikere.

Csakhogy a politikai szereplők maguk is tipikus képviselői a kialakult-rögzült módoknak: mindenekelőtt két módnak, amely ma is meghatározza (és az átalakulás haszna szempontjából sajnos, a lehető legkontraproduktívabban határozza meg) a reformok sikerét. A paternalista-populista módra és az elitista-civilizátori módra gondolok, melyek kéz a kézben járnak, egymást erősítik, igazolják, miközben ugyanattól a szervi hibától szenvednek. Legelőször a politikai módoknak kell megváltozniuk. A jelenlegi – tehát 2009-es – ellenzéki módnak éppúgy, mint a kormányzatinak. De jó példával a kormányzatnak kell elöl járnia. Szakítania kell a reformok vitelének elitista-civilizátori módjával. Egyrészt, mert ez kudarcra van ítélve: a módok lázadása már a kormányzati ciklus közepén (2008 elején) bekövetkezett (ez nem tévesztendő össze a permanens politikai háborúval, amit a Leválthatatlan Párt folytat a Hatalom Megszállt Országának földjén az Idegen Hódítók ellen). Másrészt, mert a populista reakciót a társadalmi igazságosság képviseletével ruházza fel. Végül, mert civilizátori allűrjei, arisztokratizmusa és elitizmusa miatt elkerülhetetlenül vereséget fog szenvedni a populizmustól, ami így végül újabb vereséggé válik az egész társadalom számára, amennyiben legalább egy évtizedre visszaveti a módok módosításának demokratikus útján.

Ez idő szerint a legnagyobb veszélyt a magyar demokráciára a populizmus csábítása jelenti (nemcsak a radikális nemzeti populizmus, hanem minden populizmus, vagyis a népre hivatkozó, a néppel takarózó népámítás összes változata). Ehhez azonban mindinkább hozzá kell tenni: ez a veszély olyan mértékben nő, amilyen mértékben életet lehel belé a kormányzati reformizmus elitista-civilizátori módja, az a kormányzási mód, amely nem ismeri vagy ha ismeri, semmibe veszi a „magyar módot”, s amely – az intézkedési-lebonyolítási mód, a viselkedési-, hanghordozási-, és beszédmód szintjén egyaránt – végtelen távolságban van a magyar társadalom életének mindennapi színtereitől, vagyis a realitástól. Különféle szakértők, ilyen-olyan szaktudások, szakmai racionalitások képviselői esetében az a civilizátori gőg, amellyel a társadalmat a civilizált viselkedés szabályaira oktatják, még csak elmegy (végtére is a civilizáció sokkal komolyabb dolog, semhogy ugyebár rá lehetne bízni a vadakra), de politikus esetében megengedhetetlen és megbocsáthatatlan, függetlenül attól, hogy valóban gőgös-dölyfös tökfej, ügyefogyott balfék az illető vagy csak annak látszik.

A reformoknak a közjó szolgálatában kell állniuk. Ez azonban nem elég. Így is kell megjelenniük a társadalom szemében, így kell elfogadnia őket a társadalomnak. Ennek előfeltétele azonban a társadalom megnyerése, a híres-nevezetes társadalmi párbeszéd minden lehetséges fórumon, az egész ország nyilvánossága előtt; továbbá a magyar mód mélyreható ismerete (vagy legalábbis intuitív politikai érzékelése). A felvilágosító-civilizáló attitűd nem új keletű. Története a jozefinizmustól az állam fejlesztési diktatúráján át egészen a rendszerváltásig ível, mikor is – a beáradó fogyasztói csecsebecsék és a multinacionális tőke nyomában – tömegével érkeztek a magatehetetlen, korrupt, kaotikus Vadkeletre a különféle nyugati térítők – ilyen-olyan instruktorok, szakértők, kormányzati tanácsadók. Ez a leckéztető, osztályzatokat osztogató, országokat ide-oda soroló, dorgáló-dicsérő attitűd, amely a kötelező tananyagot kérte számon a rossz fejű bennszülött kormányokon eleve frusztráló és ellenszenves volt minden helyi társadalom szemében. Ideig- óráig eltűrték, mára azonban tarthatatlanná vált és nemcsak ott, ahol populista-etatista fordulatok után kiűzik az országból a Világbank, a Valutaalap civilizátorait, hanem ahol a halogathatatlan reformokat civilizátori módon próbálják végigvinni (egy új képletet kivéve, amellyel Közép-Európában immár két országban – Lengyelországban és Szlovákiában – is próbálkoznak, nem is egészen sikertelenül, s amely a civilizátori és a populista politikai módok összekapcsolására épül.)

A populista-etatista fordulatokat általában a társadalmi mód civilizátori megtörésére és átalakítására irányuló politika, illetve e politika reflexszerű társadalmi elutasítása készítette elő. Azokban az országokban, amelyekben a társadalmi integráció szintje, az önszerveződésre való készség foka eleve alacsony, a civiltársadalom (a szakszervezeteket és az egyházakat is beleértve) gyönge és szétforgácsolt, a demokratikus intézmények gyökértelenek, a kalkulatív racionalitásra és szabad versenyre épülő piacgazdaság intézményei és érzületi mintái szervetlenek, nos, ott a liberalizálás, a gazdaság, kultúra, politika teljes államtalanításának programja nem szilárd jogállami alapon álló demokráciához és prosperáló piarcgazdasághoz, hanem gyakran káoszhoz, polgárháborúhoz, társadalmi széteséshez, gazdasági hanyatláshoz vezetett, mint azt Dél-Amerika számos nagy országának vagy az 1990-es években Oroszországnak a példája mutatta. Ebből a káoszból aztán megint az állam hatalmi és ideológiai visszaerősítésével, autoritárius, populista fél-demokráciákkal, fél-diktatúrákkal, visszaállamosított gazdasággal próbáltak kikeveredni, hosszabb távon ugyancsak nem sok sikerrel. Ez is azt mutatja, hogy a reformok civilizátori módja – akár a globális civilizátor: az Egyesült Államok, akár olyan globális szereplők, mint a Világbank vagy a Valuta Alap, akár az olykor-olykor szintén civilizátori szerepben fellépő brüsszeli központ próbálja meg végigvinni őket – mindannyiszor csak a régi képletek új formában történő előállását eredményezhetik. Nem is nagyon lehet másként, ha egyszer a civilizálódás nem belülről, a helyi társadalom saját ügyeként és az ebben a társadalomban lehetséges módon valósul meg, ha a többség számára nem felemelkedést jelent, hanem hanyatlást, nem kitörést, hanem betörést egy olyan globális gazdasági rendszerbe, amelynek sterilen piaci logikája másként érvényesül a világ parancsadó helyein – vagyis azokban az országokban, ahol a felhalmozott és működő tőke összpontosul – és azokban, amelyeknek parancsolnak, és amelyek az akut tőkehiány miatt kiszolgáltatva érzik magukat.

Ha a politikában előretör a civilizátori mód (vagy ami ugyanaz: ha a társadalom az elhallgatást és ködösítést, az érintettekkel folyó párbeszéd hiányát, a steril racionalitásra épülő szakértői hanghordozást úgy értelmezi mint civilizátori arroganciát, a törvényhozó és végrehajtó hatalom elidegenedését azoktól, akiket képvisel), akkor a mégoly indokolt és átgondolt reformkurzus is bukásra van ítélve. A civilizátorkodásra semmi sem adhat mentséget: sem a huszonnegyedik óra pánikja, sem a külső és belső kényszerek szorítása, sem az ellenzék politikai hidegháborúja, semmi. A civilizátor számára legtöbbször még a népszerű intézkedések sem hozhatnak politikai sikert (a fókák a halat mint a lehető legtermészetesebb járandóságukat elfogyasztják, és nem értik, miért csak ennyit, miért nem többet adnak nekik). Nem népszerű intézkedéseket kell hozni a népszerűtlenek helyett, hanem a népszerűtlen módot – a civilizátorkodást – kell megváltoztatni ahhoz, hogy a reformok – méghozzá nem pusztán tudós koponyák magányában vagy szakértői műhelyekben megalkotott, hanem az egész társadalommal megismertetett, egyeztetett, megértetett reformok – végigvihetők és visszafordíthatatlanok, egyben tehát a velük járó anyagi áldozatok is a többség által vállalt és beláthatóan értelmes áldozatok legyenek.

A civilizátori mód legsúlyosabb következménye nemcsak a reformok – akár a legjobb, legszükségesebb, legvégiggondoltabb reformok – végigvihetetlenségében és visszavonhatóságában áll, hanem abban az ellenállásban, amelyet kihív maga ellen, s amely életet lehel a legrosszabb politikai populizmusba. A külső körülmények (brüsszeli diktátumok, pénz- és tőkepiaci biztonság) szorításában és a belső összeomlás (gazdasági válság vagy krach) fenyegetése következtében halogathatatlan reformok megvalósításának civilizátori módja – közelebbről: az állam meggyöngült tekintélyének, a kormány megcsappant hitelének civilizátori magabiztossággal és hajthatatlansággal,szakemberi kinyilatkoztatással és parancsuralmi eréllyel való pótlása – legyőzhetetlen óriássá növeszti a populizmus – a szociális és a nemzeti populizmus – egyébként is offenzívában lévő erőit.

  1. Lord Shaftesbury (Anthony Ashley Cooper): Sensus communis. Esszé a szellem és a jó kedély szabadságáról. Atlantisz, 2008, 55. Harkányi András fordítása. (Kiemelés – Sz. Á.)
  2. Lásd ehhez Losonczi Ágnes nagy, megalapozó szociológiai munkáját: Az életmód az időben, a tárgyakban és az emberekben. Gondolat, 1977; továbbá Norbert Elias klasszikus műveit: A civilizáció folyamata. Gondolat, 1987; uő: A németekről. Hatalmi harcok és a habitus fejlődése a tizenkilencedik-huszadik században. Helikon, 2002.
  3. A modern világállapot mint a kalkulatív, a bürokatikus és a tudományos racionalitás végső kiteljesülésének folyamata Max Weber – feltehetően Friedrich Schillertől kölcsönzött – elhíresült metaforájával „a világ varázstalanításaként” vagy „a világ varázs alóli feloldásaként” (’Entzauberung der Welt’) írható le. Szűkebben vallástörténeti értelemben Weber az „egyházi-szakramentális üdvözülés” lehetőségét elvető reformációban látja a világ varázs alóli feloldásának végső lépését: „Itt ér véget a világ varázs alóli feloldása, ez a nagy vallástörténeti folyamat, amelyet az ókori zsidó próféták indítottak el a hellenisztikus tudományos gondolkodással egyesülve, s amely az üdvkeresés összes mágikus eszközét mint babonát és vétket támadta.” (Max Weber: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Gondolat, 1982, 133. Vö. Alister E. McGrath: Kálvin. Osiris Kiadó, 1996, 234–262.)
  4. Lásd ehhez a 20. század talán legjelentősebb brit konzervatív gondolkodójának, Michael Oakeshottnak Konzervatívnak lenni című nagyszerű esszéjét, amelyben a változásoktól eleve idegenkedő konzervatív vérmérsékletű ember attitűdjét jellemezve, szétválasztja azokat amódosulásokat, amelyeket „változásoknak” nevez, és amelyeket „el kell viselnünk” (sőt, a konzervativizmus éppen e változásokhoz való alkalmazkodás egyik módja), azoktól a változásoktól, amelyeket „megújulásnak” nevez, és amelyeket az emberek maguk terveznek meg és hajtanak végre: „A megújulás fogalma… javulásra utal. Mindazonáltal egy konzervatív vérmérsékletű ember soha nem lesz lelkes újító. Először is nem hajlamos azt hinni, hogy csak akkor történik valami, ha nagy változások zajlanak, s így nem aggasztja a megújulás hiánya; figyelmét túlnyomórészt létező dolgok használata és élvezete köti le. Továbbá, tudja, hogy valójában nem minden megújulás jelent javulást; és úgy gondolja, hogy a javulást nem eredményező újítás tudatos vagy szándékolatlan ostobaság csupán. (…) Az ő felfogása szerint, mivel minden javulás változást hordoz magában, az előidézett törést kell mindig szembeállítani a várt előnnyel. (…) Az újítás mindig többféleképpen értelmezhető változás, melyben nyereség és veszteség (még ha eltekintünk a dolgok megszokott voltának elvesztésétől is) olyan szorosan fonódik össze, hogy roppant nehéz megjósolni a végkifejletet. Az újítás ugyanis olyan tevékenység, amely nemcsak a kívánatos »javulást« hozza létre, de egy új és bonyolult helyzetet is, melynek a »javulás« csak egyik összetevője. A teljes változása mindig nagyobb a tervezett változásnál; és nem lehet sem előre látni, sem körülhatárolni a következmények teljes körét.” (In: Michael Oakeshott: Politikai racionalizmus. Szerk.: Molnár Attila Károly, Új Mandátum Könyvkiadó, 2001. 433–434. – Kiemelés – Sz. Á.) Ezzel szemben a radikális attitűdöt – s ezt már e könyv írója teszi hozzá – a napóleoni „tettek emberének” jelmondata, a „Vágjunk bele/kezdjünk neki, azután majd meglátjuk, mi lesz belőle!” (’On s’engage et puis on voit’) fémjelezhetné (nem hiába lett az 1917-es októberi felkelés előestéjén Lenin kedvenc jelmondata is). Természetesen a társadalmi változások olykor valóban a létező formákat, módokat széttörő – forradalmi, vagy kataklizma-szerű – jelleget öltenek, anélkül, hogy ezeket – konzervatív összeesküvés-elméletek ide vagy oda – bárki is iniciálná (más kérdés, hogy a változások hullámait a radikális vagy kalandor politikus „meglovagolhatja”, sajátos irányt és értelmet adhat a spontán kirobbanó eseményeknek). A konzervativizmus kérdésköréhez lásd még: Konzervativizmus 1593–1872. Szöveggyűjtemény. Szerk.: Kontler László, Osiris Kiadó, 2000; Mannheim Károly: A konzervativizmus. Cserépfalvi, 1994.
  5. Asbóth János: A szabadság. Kiadja Ráth Mór, Pest, 1872, 440–441.)
  6. Lásd ehhez: Peter L. Berger: A globális kultúra négy arca. In: 2000, 1998, 7–8. szám, 19–20.
  7. konzervativizmus mint egy különös társadalmi problematika tudatosítása, mint politikai eszme és cselekvés nem keverendő össze a tradicionalizmussal mint formális-pszichológiai beállítódással, mint általános – mindenféle politikai eszmétől és elköteleződéstől független – átélés- és gondolkodásmóddal, mint formális-reaktív cselekvésmóddal, noha a modern konzervativizmus végső soron ebből alakul ki, a modern osztálytársadalmak problematikájára a „haladás akarásával” válaszoló, mindent megújító progresszió ellen-eszméjeként. Mannheim Károly, a 20. századi európai politikafilozófia egyik legnagyobb hatású alakja tette meg ezt a megvilágító erejű megkülönböztetést konzervativizmusról írt alapvető művében, amikor az újításokkal szemben általánosan – mindenhol és mindenkor – megnyilvánuló egyéni és össztársadalmi gyanakvást és elutasítást, a megszokotthoz, a hagyományoshoz való szívós ragaszkodást – vagyis a tradicionalizmust – elválasztotta a modern társadalmak konzervatív politikai gondolkodás- és cselekvésmódjától, amelyet a „tradicionalista beállítódás funkcionalizálódásának” nevez, négy pontban foglalva össze e „funkcionalizálódás”, vagyis a modern konzervativizmus létrejövetelének szociológiai-történeti előfeltételeit: „a modern konzervativizmusok alapvető oka, egyúttal a különböző nemzetek modern konzervativizmusaiban is (ellentétben a puszta tradicionalizmussal) kimutatható közösség, hogy a modern világ dinamikussá lett, hogy ez a dinamika társadalmi differenciálódás terméke, hogy ez a társadalmi differenciálódás a szellemi kozmosz összességére is »átterjed«, és hogy az ezeket hordozó rétegeknek ezek az alapmegközelítései az egymással szemben mozgó világnézetek (és, ebbe beágyazva, az egymás ellen feszülő gondolkodási stílusok) felhalmozási középpontjává, de alkotó centrumaivá is válnak. Egyszóval: a tradicionalizmusnak (a fent jellemzett értelemben való) konzervativizmussá alakulása csak osztályszerűen rétegezett társadalomban következhet be.” A szóban forgó dinamika eredménye az, „hogy többé-kevésbé egyöntetűen reagáló, horizontálisan összefogható rétegek keletkeznek, amelyek közül néhány a haladást elősegítő tendenciákat teszi magáévá, ismét mások a meglévőhöz való ragaszkodást vagy éppen az attól való visszalépést támogatják (növekvő tudatossággal).” (Mannheim Károly: A konzervativizmus. Cserépfalvi, 1994, 66–67. – Kiss Endre fordítása.) Vö. Mannheim Károly:Ideológia és utópia. Atlantisz, 1996.
  8. Lásd ehhez: David Ost: Hogyan veszítették el a liberálisok a munkásság támogatását? In: 2000, 2009, 1. szám 3–22.; Szummer Csaba: Autópálya-csomópontok a semmibe? – Az SZDSZ reformkísérletéről az egészségügyben. In: Beszélő, 2008, 7–8. szám, 36–45.
  9. I. m. 69–70.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.