II. fejezet

Mindez körülbelül két évvel azelőtt történt, hogy Davidson azon a bizonyos napon itt beszélgetett a barátommal. Mindjárt meglátod, mennyire megtelik ez a helyiség. Minden széken ülni fognak, és nyilván észrevetted, hogy az asztalok olyan szorosan állnak, hogy a székek támlái csaknem összeérnek. És egy óra körül a zaj sem akármilyen.

Nem hiszem, hogy Davidson túl hangosan beszélt volna, de bizonyára fel kellett emelnie a hangját, hogy az asztal túloldalán ülő barátom hallja. És ekkor jött közbe a véletlen, a puszta véletlen, méghozzá a Davidson mögött ülő kíváncsi fülek képében. Tíz az egyhez volt az esélye annak, hogy a fülek gazdájának van annyi pénz a zsebében, hogy ki tudja fizetni az ebédjét. De volt. Valószínűleg az előző esti kártyapartin kopasztott meg valakit pár dollárral. A sovány, alacsony, csupa ideg fickót Fectornak hívták; vörös képéből zavaros tekintet meredt elő. Újságírónak adta ki magát, hasonlatosan ahhoz, ahogy bizonyos hölgyek a rendőrőrsön színésznőnek.

Idegeneknek úgy mutatkozott be, mint akinek az a hivatása, hogy visszaéléseket derítsen föl, s bárhol történtek is, küzdjön ellenük. Előszeretettel célozgatott arra is, hogy ő egy mártír, egy üldözött. Igaz ami igaz, Ceylon és Saigon között nemigen akadt hely, ahol mint hivatásos zsarolót ne rugdosták volna össze, ne verték volna el lovaglóostorral, ne csukták volna le, s ahonnan szégyenszemre ki ne utasították volna.

Azt hiszem, hogy ehhez a mesterséghez elengedhetetlen a gyors észjárás és az éles hallás. Nem valószínű, hogy minden szót, amit Davidson a dollárbegyűjtő körútról mondott, tisztán hallott, de amit hallott, az is elég volt ahhoz, hogy forogni kezdjen az agya kereke.

Megvárta, míg Davidson távozik, majd hazasietett, abba a bennszülött nyomornegyedben lévő

panzióféleségbe, amelyet egy portugál és egy igen kétes hírű kínai közösen üzemeltetett. Macao Hotel- nek hívták, de valójában játékbarlang volt, amit – talán emlékszel is rá – messze elkerült az ember.

Fector az előző este ott találkozott egy szép kis párral, akiknek a társulása még bizarrabb volt, mint a portugálé és a kínaié. Az egyikük Niclaus volt – tudod. Ugyan már! Egy olyan tatárbajszú, sárga képű alak, mint egy mongol, csak nem volt ferde szemű és az arca sem lapos. Meg nem mondhatta róla senki, miféle fajta. Egy szavakkal leírhatatlan koldus. Néha egy epeömléstől sárgaságot kapott fehér emberre emlékeztetett. És ez járt a legközelebb az igazsághoz, merem állítani. Volt egy maláj prauja, önmagát pedig nakodának nevezte, ami lefordítva annyit tenne, mint kapitány. Na ugye, hogy már emlékszel! Biztos, hogy az angolon kívül más európai nyelvet nem beszélt, a prauján azonban holland zászló lengett.

A másik a kéz nélküli francia volt. Igen, ő. Az, akit ’79-ben Sydneyben ismertünk meg, akinek az a kis trafikja volt a George Street végén. Nyilván te is emlékszel a pult mögé bepréselt hatalmas testre, a nagy, fehér tésztaképére és a hosszú fekete hajára, amelyet úgy fésült hátra a magas homlokából, mint egy bárd. Csonkjaival mindig a térdén próbált cigarettát sodorni, s vagy Polinéziáról szónokolt megállíthatatlanul, vagy jajgatva, átkozódva emlegette a „mon malheur-t”¹).
A kezeit dinamitrúd vitte le, amikor egy lagúnában akart halászni. Azt hiszem, a baleset csak még gonoszabbá tette, ami pedig nagy szó.

Mindig azt hajtogatta, hogy egy szép napon, mihelyt talál egy intelligens társat, „felújítja tevékeny- sé

gét” – bármi legyen is az. Az nyilvánvaló volt, hogy a kis bolt nem elégíti ki ambícióit, és az a beteges kinézetű, arcát kendővel felkötő nő, aki néha megjelent a hátsó ajtóban, nem felel meg társnak.

S valóban, nem sokkal később, miután a raktárkészletei miatt meggyűlt a baja a vámhivatallal, el is tűnt Sydneyből. Lopott árut tartott vagy valami ilyesmi. Az asszonyt otthagyta, de valami társának kellett lennie, mert egyedül képtelen lett volna boldogulni. De hogy ki volt az, s hová mentek, s útközben kiket szedett fel, azt még találgatni sem lehetett.

Mint ahogy azt sem tudom megmondani, hogy miért éppen ide jött. Már itt-tartózkodásom vége felé híre járt egy csonka kezű franciának, aki hol itt, hol ott bukkan fel. De azt senki nem sejtette, hogy Niclausszal állt össze és az ő prauján lakik. Biztosra veszem azt is, hogy Niclaust ő vitte bele egy-két piszkos ügybe. Ugyebár, üzlettársak voltak. Niclaus némileg tartott a franciától, akit ha elkapott a düh, olyan volt, mint az ördög; kezei azonban nem lévén sem megtölteni, sem tartani nem tudott semmiféle fegyvert, legfeljebb a fogával támadhatott. Niclaus úgy gondolta, attól pedig képes megvédeni magát.

A pár éppen egyedül ücsörgött az említett hírhedt hotel közös nappalijában, amikor Fector felbukkant. Némi kertelés után – mert nem igazán tudta, hogy mennyire bízhat meg a két fickóban – végül kibökte, hogy mit hallott a löncsbárban. A történet azonban egészen addig nem keltette fel a két alak érdeklődését, amíg nem említette Bamtz és a morotva nevét. ’Ismerős az a vidék’, mondta Niclaus, aki praujában eljutott mindenhová, ahová a bennszülöttek is. A tagbaszakadt francia, aki csonkjait a kabátzsebébe süllyesztve addig fel-alá rótta a szobát, most megtorpant: ’Comment?Bamtz! Bamtz!²

Többször keresztezték már egymás útjait. ’Bamtz! Mais je ne connais que ca!’,³ kiáltott fel izgatottan. És egy olyan megvető, undorító jelzőt biggyesztett Bamtz neve mellé, hogy amikor később „une chiffe-ként”⁴ emlegette, az szinte bóknak hangzott. ’Azt teszünk vele, amit akarunk’, jelentette ki magabiztosan. ’Ó, igen. Mindenképpen meg kell látogatnunk azt a …’, és itt megint egy olyan jelző hagyta el a száját, amit megismételni sem ildomos. ’Vigyen el az ördög, ha nem sikerül ez a kis coup⁵, ami hosszú időre megalapozza a szerencsénket.’

Már látta maga előtt, amint a rudakba olvasztott dollárokat valahol a Kínai-tenger partján elpasszolja. Afelől semmi kétsége nem volt, hogy a coup után el tudnak szelelni. Arra ott volt Niclaus prauja.

Annyira fellelkesült, hogy zsebéből előrángatta a csonkjait és vadul hadonászni kezdett. Aztán pillantása a kezeire esett, szeme elé emelte a csonkokat, s káromkodásban tört ki, átkozódott, siratta balsorsát és magatehetetlenségét, míg csak Niclaus le nem csillapította.

Az ötlet azonban az ő agyából pattant ki, és az ő szelleme fertőzte meg a másik kettőt. Egyikük sem volt az a vakmerő kalóz típus; különösen Fector nem, aki kalandos élete során más fegyvert, mint a hazugságot és a rágalmat soha nem használt.

Még aznap éjjel felkerekedtek, hogy Niclaus prauján meglátogassák Bamtzot, amely – miután kirakodták belőle a kókuszdióból álló rakományt – akkor már néhány napja üresen vesztegelt a csatornahíd alatt. El kellet haladniuk az ott horgonyzó Sissie mellett is, és nyilván kíváncsian nézegették a hajót, jövendő zsákmányuk, a nagy fogás, le grand coup színterét!

Davidson felesége a férfi legnagyobb meglepetésére már az indulás előtt jó pár nappal rágni kezdte a fülét. Nem tudom, Davidson tisztában volt-e azzal, hogy az angyalarc ellenére felesége egy ostobán makacs teremtés. A nő utálta a trópusokat. A férje meg ide hozatta, ide, ahol nincsenek barátnői, mostanra pedig még ő is semmibe veszi, panaszkodott. Baljós előérzetei vannak, mondta, s Davidson hiába győzködte hosszasan, a nő képtelen volt belátni, hogy miért lehetetlen azokat figyelembe venni. Az indulás előtti estén gyanakodva kérdezte:

– Miért olyan fontos neked ez az út?

– Nem olyan fontos – válaszolt a derék Davidson. – Csak egyszerűen nincs más választásom. Nincs senki, aki helyettem megcsinálná.

– Aha! Szóval nincs senki – mondta a nő és lassan hátat fordított neki.

Aznap este olyan hidegen viselkedett vele, hogy Davidson csupa tapintatból úgy döntött, hogy most mindjárt elbúcsúzik és a fedélzeten tölti az éjszakát. Nyomorultul érezte magát és furcsa mód nem is annyira a felesége, mint inkább maga miatt. Úgy gondolta, hogy az asszony sokkal inkább sértődött, mintsem elkeseredett.

Három héttel később, miután jó sok tasakokba csomagolt régi dollárt begyűjtött, jóval többet, mint amennyire számított (s amiket a kabinja alatti raktérbe suvasztott be, a raktérbe vezető csapóajtót pedig egy vasrúddal és egy lakattal bezárta), hazafelé véve az irányt elérte annak az öbölnek a bejáratát, amelynek partján Bamtz élt, sőt bizonyos értelemben virult.

Már oly későre járt, hogy Davidsonban még az is felötlött, hogy esetleg az egész kirándulást kihagyja. Bamtz, aki ugyan egy lecsúszott, de a maga módján mégis valahogy boldoguló alak volt, nem nagyon érdekelte. Nevetős Anne iránt pedig csupán annyi szánalmat érzett, amennyi kijárt neki. De nem mindennapi jóság lakozott benne. Tisztában volt azzal, hogy ezek az emberek tőle függnek, és ha ő most elhajózik, nagyon éreznék is ezt a függőséget az újabb hosszú hónapnyi feszült várakozás során. Finom emberségétől hajtva Davidson végül a szürkületben alig kivehető partvonal felé fordította a Sissie orrát, és biztos kézzel átlavírozott a sekély zátonyok labirintusán. Mire azonban a morotva torkolatához ért, leszállt az este.

A keskeny, sötét vízfolyás mint egy komor ék hatolt az őserdőbe. És mivel egyes helyeken észrevehetetlen fatörzsek torlaszolták el az utat, Davidson óvatosan megfordította a Sissiet és csupán annyi gőzzel a kazánban, amennyivel szükség esetén egy picit megmozdíthatta, hagyta, hogy a dagály vigye magával a hajót felfelé a folyón: a legkisebb zaj nélkül és észrevétlenül az áthatolhatatlan sötétben és a néma csöndben.

Hosszadalmas manőver volt és két órába is beletelt, mire Davidson úgy vélte, hogy elérték a tisztást; a telep már aludt, ahogy mély álomba zuhant a vadon és a folyó is.

Davidson egyetlen pislákoló fényt látott csak a part sűrű sötétjében és tudta, hogy ez Bamtz kunyhójából jön. Az éjnek ezen az óráján szokatlan volt a fény, de irányjelzőnek kapóra jött. Egyetlen kis csavarintás a kormánykeréken, egy apró mozdulat a kormányrúddal és a Sissie máris Bamtz mólójához siklott – egy tucat cölöpből és pár szál deszkából fabrikált tákolmányhoz, amelyre az egykori csavargó igen büszke volt. A két kalas⁶ kiugrott a hajóból, megragadták a hajóköteleket, a bakok köré tekerték, és a Sissie egyetlen hangos szó, minden zaj nélkül megállt. Épp időben, mert még ki sem tudtak kötni rendesen, már kezdődött is az apály.

Davidson bekapott néhány falatot, majd kisétált a fedélzetre, hogy még egyszer utoljára körülnézzen, amikor észrevette, hogy a kunyhóban még mindig ég a világ. Ez nagyon szokatlan volt, de Davidson úgy gondolta, hogy ha úgyis ébren vannak, akkor felsétál a kunyhóhoz, közli, hogy sietős a dolga és megkéri Bamtzot, hogy amint megvirrad, vitesse fel a hajóra az elszállításra váró rattant.

Nehogy kificamítsa a bokáját, óvatosan lépkedett a billegő pallókon, s a letaposott ösvényt lábával kitapogatva elért a ház aljához támasztott létrához. A túlzással háznak nevezett, cölöpökre épült, bekerítetlen kunyhó magányosan állt. Mint a testes emberek általában, Davidson is könnyű léptű volt. Felmászott a hét vagy nyolc létrafokon, halkan átosont a bambuszverandán, de amit az ajtóból megpillantott, az megtorpanásra késztette.

Négy férfi üldögélt egyetlen árva gyertya fényében. Az asztalon üveg, kancsó és néhány pohár, de nem ittak. Két pakli kártya is ott hevert, de játszani sem játszottak. Suttogva tárgyaltak valamiről, nem vették észre Davidsont. Aki annyira megdöbbent, hogy egy darabig csak némán állt. Köröskörül csend volt, leszámítva az asztal felett összedugott fejek felől hallatszódó kivehetetlen suttogást.

És Davidsonnak nem tetszett a dolog, hogy saját szavait idézzem. Nagyon nem tetszett.

A helyzetnek a szoba sötét belsejéből felhangzó sikoly vetett véget. ’Jaj Davy! Hogy megijesztettél!’

Davidson ekkor vette észre Anne sápadt arcát az asztal túloldalán. A gyékényfonatból készült komor falak mély árnyékában álló nő hisztérikusan felkacagott: ’Ha, ha, ha!’

A négy fej az első hangra szétrebbent, és hirtelen négy szempár meredt Davidsonra. Az asszony előrelépett; csupán egy lenge perkál slafrok volt rajta, s meztelen lábán szalmapapucs. A haját maláj szokás szerint egy vörös kendővel kötötte fel, ami alól hátul kilógtak dús fürtjei. A két év alatt szó szerint lekopott róla a szakmájához tartozó minden csillogó, európai máz, bár csupasz nyakán most is egy borostyán nyakláncot hordott. Ez volt az egyetlen megmaradt ékszere; Saigonból való menekülésük során – megismerkedésük hajnalán – Bamtz az ő összes olcsó bizsuját eladta.

A nő elindult Davidson felé, elhaladt az asztal mellett, belépett a gyertya fényébe, és szokásához híven maga elé nyújtotta karjait, mintha a lelke szegénynek már rég megvakult volna, s most vakon tapogatódzna; falfehér, beesett arccal közeledett, a szemei vadul, sötéten csillogtak, mintha nem lenne magánál, futott át Davidson agyán. Odaért a férfihez, s karonfogva a szoba belsejébe húzta.

– Téged ma éjjel a jóisten küldött. Az én Tonym nagyon rosszul van – gyere, nézd meg! Gyere már…!

Davidson követte. A szobában ülők közül egyedül Bamtz mozdult meg, tétován felemelkedett, mint aki talpra akar állni, de aztán visszahuppant a székre. Amikor Davidson elhaladt mellette, hallotta, ahogy a férfi zavartan motyog valami olyasfélét, hogy ’szerencsétlen kis flótás’.

A kipirult arcú gyerek egy ginesládákból összeeszkábált, rozoga kiságyban feküdt, s most tágra nyílt, kába szemekkel pillantott fel Davidsonra. Heves lázrohama volt, a vak is láthatta. De miközben Davidson megígérte, hogy visszamegy a hajóra és hoz valami orvosságot, önkéntelenül is feltűnt neki az asszony furcsa viselkedése. Aki ugyanis kétségbeesetten az ágyat bámulva hirtelen Davidsonra, majd a másik szoba irányába vetett egy rémült pillantást.

– Na igen, szegénykém – suttogta Davidson, aki a maga módján értelmezte a nő zavarodottságát, noha konkrétan semmi rosszra nem gondolt. – Úgy sejtem, ezektől nem várhatsz semmi jót. Egyáltalán, hogy kerültek ide?

A nő megragadta a karját s úgy sziszegte:

– Én nem várhatok? Dehogyis! Rólad van szó! A te dollárjaidat akarják a hajódról!

– Honnan tudnak a dollárokról? – hökkent meg Davidson.

A nő halkan összecsapta a tenyerét:

– Szóval igaz! Dollárokat szállítasz? Akkor légy nagyon óvatos!

A kiságyban fekvő gyermeket nézték, tudván, hogy a másik szobából valószínűleg szemmel tartják őket.

– Ki kell izzadnia, amennyire csak lehet – mondta Davidson a szokott hangján. – Adj neki valami forró innivalót. Én visszamegyek a hajóra és hozok egy spirituszmelegítőt, meg még egy-két dolgot.

Halkan odasúgta:

– Meg is akarnak ölni?

A nő nem válaszolt, úgy tűnt, újra csak a fiát figyeli kétségbeesetten. Davidson már azt hitte, meg sem hallotta a kérdést, mikor rezdületlen arccal ismét suttogni kezdett:

– A francia igen, abban a minutában. A többieknek azonban nem akaródzik – csak ha ellenállsz. Ez maga a sátán. Irányítja őket, nélküle csak a szájuk járna. Összehaverkodtam vele. Mit tehet az ember, ha egy olyan férfival van együtt, mint Bamtz? Bamtz retteg tőlük, s ezt ők is tudják. Csak félelmében tart velük. Jaj Davy! Vidd innen a hajód – de gyorsan!

– Már késő. Már leült az iszapba.

– Ha a fiam nem lenne ilyen beteg, vele együtt már rég megszöktem volna – hozzád – az erdőbe – akárhová. Jaj Davy! Meg fog halni? – kiáltott fel hirtelen.

Hárman az ajtóban álltak, amikor Davidson kifelé indult. Utat engedtek neki, de kerülték a tekintetét. Bamtz volt az egyetlen, akinek szemében némi bűntudat bujkált. A nagydarab francia hanyagul elterült a székén, s csonkjait továbbra is a zsebében tartva Davidsonhoz fordult:

– Peches dolog evvel a gyerekkel! De bármily megható az anyja siránkozása, nekem ilyenkor semmi hasznomat nem venni. Arra sem lennék képes, hogy a legjobb barátom párnáját megigazítsam a feje alatt. Nincs kezem. Bedugnál egy cigarettát egy ártatlan nyomorult kripli szájába? Hogy egy kicsit lecsillapodjanak az idegeim – úgy éljek, rájuk fér.

Davidson a tőle megszokott kedves mosollyal teljesítette a kívánságát. Minél több ok volt az idegeskedésre, Davidson kedvessége mindig annál hangsúlyozottabbá vált, ha ez egyáltalán lehetséges; s ha erősen törte valamin a fejét, tekintete a messzibe révedt, mintha csak álomba merült volna, úgyhogy a kövér francia okkal gondolhatta, hogy ez egy birka – egy levágásra váró birka. ’Merci bien’⁷ – vetette oda, miközben felemelte roppant testét, hogy cigarettájával elérje a gyertya lángját. Davidson kilépett a kunyhóból.

A hajóhoz, majd ismét vissza a kunyhó felé tartva volt ideje átgondolni a helyzetet. Először arra hajlott, hogy ezeket az embereket (akik közül Bamtzot leszámítva egyedül Niclaust – a fehér nagodát – ismerte látásból) nem olyan fából faragták, hogy szélsőségességekre ragadtatnák magukat. Részben ezért sem tett semmiféle óvintézkedést a hajón. Az ő békés kalasjai fehér emberre amúgy sem emeltek volna soha kezet. A félig roncs gépész pedig már a harc puszta gondolatától is idegrohamot kapna. Davidson tisztában volt azzal, hogy csak magára számíthat, ha egyáltalán történik valami.

Davidson persze alábecsülte francia többiekre kisugárzó erejét és a kísértés nagyságát. A dollárok
a reményvesztett nyomorék előtt szédítő lehetőséget csillantottak föl. A zsákmány ráeső részéből újra boltot nyithatna Vlagyivosztokban, Haifongban vagy Manilában – csak innen minél messzebb.

Davidson, aki bátor ember volt, ha egyáltalán létezik ilyen, azzal sem volt tisztában, hogy jellemét, természetét a külvilág alig ismeri, és ezek a csirkefogók is, akik kizárólag a külszín alapján ítéltek, csak egy gyanútlan, visszahúzódó és gyenge teremtményt láttak benne, amikor a beteg fiúnak szánt holmikkal a kezében átment a szobán.

A négy fickó ismét az asztalnál ült. Bamtznak nem volt mersze megtörni a csendet, így hát Niclaus volt az, aki a többiek nevében is odaszólt Davidsonnak, hogy amint bent végzett, üljön közéjük egy italra.

– Egy darabig bent kell maradnom, hogy segítsek ellátni a fiút – válaszolta Davidson anélkül, hogy megtorpant volna.

Jó válasz volt, mert egy időre elaltatta gyanakvásukat. Davidson azonban tudta, hogy nem maradhat bent sokáig.

Az összeeszkábált ágy mellett, egy üres szögesládára telepedett le, s figyelte a gyereket. Anne sürgött-forgott: forró italt készített, amit kanalanként a fiúba erőltetett; majd mozdulatlanná dermedve nézte a gyermek lázrózsás arcát, s szaggatottan-suttogva elmondta mindazt, amit megtudott. Sikerült összebarátkoznia a francia ördöggel. Davy is tudja, hogy ő mindig jól ki tudott jönni a férfiakkal.

Davidson anélkül, hogy rápillantott volna, bólintott. Ez a vadállat minden jel szerint megbízik benne. Tarthatta a lapjait, mikor kártyáztak. És Bamtz? Ó, Bamtz! Annyira beijedt, hogy még annak is örül, ha a franciának jó kedve van! És a francia végül elhitte, hogy olyan nővel van dolga, akinek nem számít, hogy mibe keveredik. S innentől kezdve nyíltan beszéltek előtte. Sokáig nem jött rá, miben sántikálnak. A jövevények nem számítottak arra, hogy Bamtzcal egy nő is lesz. Először igencsak meglepődtek és zavarban voltak, magyarázta Anne.

Aztán megint a gyerek körül tett-vett, és ha valaki benéz a szobába, semmi gyanúsat nem talált volna abban, ahogy ketten a beteg fiú ágyánál sustorognak.

– De most már azt gondolják, hogy különb férfi vagyok, mint Bamtz valaha is volt – mondta Anne halkan nevetve.

A gyermek felnyögött. A nő letérdelt, fölé hajolt és szomorúan megsimogatta. Aztán felemelte a fejét és azt kérdezte Davidsontól, hogy szerinte jobban lesz-e. Davidson ebben biztos volt.

– Szegény gyerek – mormolta a nő. – Az élet nem kegyes a hozzá hasonlókhoz. Kutyaélete lesz.
De képtelen voltam elengedni magam mellől, Davy! Képtelen.

Davidson mély szánalmat érzett a gyermek iránt. A nő Davidson térdére rakta a kezét és suttogva megint óva intette a franciától: Davy soha ne engedje közel magához. Davidson persze tudni szerette volna, hogy miért, hisz egy kéz nélküli ember, akármilyen izmos, semmi körülmények között nem lehet rá veszélyes.

– Vigyázz, hogy ne kerüljön közel hozzád, és kész – ismételte meg idegesen, majd rövid habozás után kibökte, hogy a francia délután félrehívta őt és egy olyan hétfontos vassúlyt, amilyeneket Bamtz használ az üzleteléseikor, ráköttetett a jobb csonkjára. Kénytelen volt megtenni. Rettegett a francia haragjától. Bamtz gyáva féreg, a másik kettő pedig fikarcnyit sem törődne azzal, hogy neki baja esik. A francia megfenyegette, nehogy elárulja bárkinek is, hogy mit machináltak a kezével. Aztán próbált hízelegni, hogy ha most mellé áll és kitart mellette, akkor magával viszi Haifongba vagy bárhová. A szegény nyomoréknak szüksége lesz valakire, aki gondját viseli – ezentúl mindig.

Davidson ismét megkérdezte, hogy valóban a legrosszabbtól kell-e tartania. Később mesélte, hogy egész életében nem volt semmi, ami számára ennyire hihetetlennek tűnt. Anne bólintott: a francia
a lelkét tette föl a rablásra. Davy számítson rá, hogy éjfél körül a hajóra fellopakodva kifosztják – és esetleg meg is ölik. A nő hangja fáradt volt, s le nem vette szemét a gyermekéről.

Davidson azonban még mindig nem hitte el, amit hallott; ahhoz túlságosan is lebecsülte ezeket
az alakokat.

– Figyelj, Davy! Én is velük tartok, amikor elindulnak, és pechükre valamin majd elnevetem magam. Ezt már megszokták tőlem. Nevetek vagy sírok – mindegy, ahogy jön. Amilyen csendes itt az éjszaka, te is meg fogod hallani. Csendes és sötét. De milyen sötét, Davy!

– Ne kockáztass semmit – figyelmeztette Davidson. Aztán fejével a fiú felé bökött, aki immár kevésbé kipirultan egészséges álomba merült: – Nézd! Meg fog gyógyulni.

A nő olyan mozdulatot tett, mintha fel akarná venni a gyereket, hogy megölelje, de aztán visszafogta magát. Davidson menni készült. Anne gyorsan odasúgta neki:

– Vigyázz Davy! Elárultam nekik, hogy általában a kabin felett kifeszített függőágyban alszol, a vászonponyva alatt. Kifaggattak a szokásaidról, meg a hajóról. Elmondtam mindent, amit tudtam. Kénytelen voltam úgy csinálni, mintha velük tartanék. Ha én nem, Bamtz úgyis megtette volna – érted, ugye?

A férfi barátságosan intett, majd kilépett a szobából. A Bamtz kivételével az asztal körül ülő alakok végigmérték. Ezúttal Fector vitte a szót:

– Nem szállsz be egy-két partira, kapitány?

Most, hogy a gyerek jobban van, inkább visszamegy a hajójára és elteszi magát holnapra, mondta Davidson. Négyük közül Fector volt az egyetlen, akinek – ahogy mondani szokás – soha nem nézett még a szeme közé, a franciát már korábban alaposan szemügyre vette. Látta Fector zavaros tekintetét és keskeny, keserű száját. Davidsont szinte fojtogatta az undor, amit ezek iránt az emberek iránt érzett, akiket szelíd mosolya, udvarias hangja és a lényéből áradó jólelkűség csak még jobban felbátorított. Egyetértő pillantást váltottak.

– Mi még sokáig elzsugázgatunk itt – mondta Fector nyers, mély hangon.

– Lehetőleg ne csapjatok nagy zajt.

– Ó, mi csendes társaság vagyunk. És ha a kis beteg rosszul lenne, az asszony úgyis érted küld,
s megint játszhatod a doktor bácsit. Úgyhogy ha lehet, ne lőjj, ha meglátod valamelyikünket.

– Nem az a lövöldözős fajta ő – vágott közbe Niclaus.

– Ok nélkül mindenesetre soha nem sütök el fegyvert – válaszolt Davidson.

Bamtz rekedten felvihogott. Davidson kurta fejbólintására csupán a francia tápászkodott fel, s hajolt meg felé. A csonkjait mindvégig a zsebében tartotta és Davidson most már azt is tudta, miért.

A hajóhoz indult. Lázasan dolgozott az agya, miközben forrt benne a düh. Ahogy később mesélte nekem, (életében talán először) keserűen kellett mosolyognia, mikor eszébe jutott a francia,
s a csonkjához kötött hétfontos súly. A gazember jó előre kitervelte, hogy mi lesz, ha marakodni kezdenek a zsákmányon. Az, aki váratlanul halálos ütést tud mérni a másikra, ha kitör a verekedés
– pláne, ha ő kezdi –, még akkor sem esélytelen, ha ellenfeleinél revolver van.

– Bármelyik társát képes a súly segítségével elintézni. De nem lesz rá alkalma. Ezeken a dollárokon nem fognak összeveszni – gondolta Davidson, miközben csendben felkúszott a hajóra. Azt meg sem nézte, ki van a fedélzeten. A legénység legtöbb tagja amúgy is a parton volt, a többiek a hajó sötét sarkaiba húzódva aludtak.

Davidsonnak megvolt a maga terve, aminek kivitelezéséhez most módszeresen hozzá is látott. Felhozott egy halom ruhát, s úgy rendezte el a függőágyban, mintha egy emberi test feküdne ott, aztán ráhúzta a könnyű pamutlepedőt, amivel takarózni szokott, amikor a fedélzeten aludt. Miután ezzel végzett, megtöltötte mindkét revolverét és bemászott az egyik mentőcsónakba, abba, amelyik a Sissie jobb oldalán egy csónakdarun lógott. Aztán várt.

Megint elfogta a kétség, hogy valóban vele történik-e mindez. Szinte szégyellte, hogy egy csónakban virrasztja át az éjszakát. Aztán unatkozni kezdett. Majd elálmosodott. A sötét kozmosz mozdulatlansága fárasztó volt.

Egyetlen vízcsobbanás sem volt, ami társa lehetett volna: az apály miatt a Sissie a puha iszapba merült. A levegőtlen, hang nélküli, forró éjszakát a morotva másik partján elterülő őserdőben hirtelen egy éber fácán rikoltása hasította ketté. Davidson felpattant, minden érzékszerve egy pillanat alatt élesbe váltott.

A házban még mindig égett a gyertya. Minden újra elcsendesedett, Davidson szeméből azonban kiment az álom. Nyugtalanító előérzet telepedett rá: valami rossz készülődik.

– Csak nem fogok félni – győzködte magát.

A csend pecsétként zárta le füleit, belsejében az idegesség szinte elviselhetetlenné fokozódott. Nyugalmat erőltetett magára. Ennek ellenére már azon volt, hogy kipattan a csónakból, amikor a végtelen csendet egy gyenge hang borzolta fel, egy alig hallható remegés a légben, egy ezüstös kacaj kísértete.

Képzelődés!

Mozdulatlanná dermedt. Most már nem okozott gondot számára, hogy olyan csendben maradjon, mint egy egér – egy mindenre elszánt egér. A helyzet veszélyességét meghaladó balsejtelmeit azonban nem tudta elhessegetni magától. De nem történt semmi. Mégiscsak képzelődött!

Kiváncsi lett, hogy akarnak a gazemberek munkához látni. Ezen töprengve az egész ügy egyre abszurdabbnak tűnt a számára.

A viharlámpát szokásához híven égve hagyta a kabinjában. A terv része volt, hogy mindent úgy csinál, ahogy szokta. Hirtelen a kabin felső csapóablakának halványan derengő fényében egy hatalmas árnyalakot pillantott meg, amint egyetlen pisszenés nélkül a létrán mászik felfele, majd két lépésre (a fedélzeti ablak feletti) függőágytól mozdulatlanná dermed. A francia!

Percek múltak így el. Davidson rájött, hogy a franciának (a szegény kriplinek) kellett az ő, Davidson álmát vigyáznia, amíg a többiek a kabinban próbálják letörni a raktártér lakatját.

Most már csak a jóisten a megmondhatója, hogy mit terveztek, mit csinálnak azután, hogy megkaparintották az ezüstöt (tíz rekesz volt a raktárban, egy-egy rekeszt két ember könnyedén elbírt volna). Davidson számítása eddig bevált. A többiek a kabinban voltak. Davidson valami reccsenésre várt. Egyikük azonban (talán Fector, aki azelőtt is foglalkozott már mindenféle hivatali iratok ellopásával) tudta, hogyan kell kinyitni a lakatot és ehhez nyilván szerszámot is hozott magával. Így hát amíg Davidson arra várt, hogy a lentiek is működésbe lépjenek, azok addigra már felfeszítették a rudat, s két rekeszt már ki is ráncigáltak a raktérből.

A fedélzeti ablakból kiszűrődő gyenge fényben a francia mozdulatlanul állt, mint egy szobor. Davidson játszi könnyedséggel lepuffanthatta volna – de nem voltak gyilkos hajlamai. Azon kívül mielőtt tüzet nyitott volna, arról is meg akart győződni, hogy a többiek a kabinban már munkához láttak-e. Mivel nem hallotta a zajt, amire számított, ezért még abban sem volt biztos, hogy egyáltalán a hajón vannak-e mindnyájan.

Miközben feszülten figyelt, a francia, akinek mozdulatlansága talán csak belső vívódását leplezte, egy lépést tett előre, majd még egyet. Davidson kővé dermedve látta, ahogy egyik lábát előrerakva kihúzza jobb csonkját a zsebéből – azt, amelyikre a súlyt erősítette –, majd derékból kifordulva, hogy lendületet adjon az ütésnek, lesújt a hétfontos súllyal a függőágyra, oda, ahol az alvó fejét sejtette.

Davidson később bevallotta, hogy a borzadálytól minden haja szála az égnek állt. Ha nincs Anne, akkor most az ő mit sem sejtő feje lett volna ott. A francia szemmel láthatóan megdöbbent. Hátraugrott az enyhén ringatódzó függőágytól, s mielőtt Davidson moccanni tudott volna, eltűnt: fürgén lemászott a létrán, hogy riadóztassa társait.

Davidson kiugrott a mentőcsónakból, felcsapta a fedélzeti ablakot, s megpillantotta a csapat férfit, amint lent a raktér körül ügyködtek. Azok riadtan felnéztek, s abban a pillanatban már harsant is a francia ordítása kívülről:

– Trahison! Trahison!⁸

A bent lévők vadul káromkodva egymás hegyén-hátán tódultak kifele a kabinból. Davidson a kabin felső ablakán keresztül megeresztett egy lövést, de senkit nem talált el; a kabin sarkához rohant és tüzet nyitott a fedélzeten rohanó alakokra. Lövéseit viszonozták, rövid tűzharc alakult ki, fegyverropogás, villanások; Davidson a szellőző mögé bújva szorgosan húzogatta a ravaszt, egészen addig, amíg az fémesen kattant egyet, akkor elhajította a pisztolyt és a másikat vette a jobb kezébe.

A hangzavarban is hallotta a francia dühödt, a többiek káromkodásán is áthatoló üvöltését:

– Tuez-le! Tuez-le!⁹

És noha viszonozták a tüzet, egyetlen gondjuk az volt, hogy miként mentsék az irhájuk. Az utolsó lövések torkolattüzénél Davidson látta, ahogy a korláton másznak át. Abban biztos volt, hogy legalább kettőt eltalált közülük. Két különböző hang is feljajdult. De a jelek szerint egyikük sem lett harcképtelen.

Davidson a kabin fedezékében sietség nélkül újratöltötte revolverét. Egy csöppet sem tartott attól, hogy visszatérnek. Másfelől viszont esze ágában sem volt, hogy a parton is üldözze őket a sötétben. Fogalma sem volt, hogy a gazemberek most mihez kezdenek. Nyilván a sebeiket pátyolgatják.
A parttól nem túl messze a sötétbe vesző francia káromolta, átkozta Istent, a társait, a balsorsot – az egész világot. Egy pillanatra abbahagyta, majd bosszúszomjas üvöltésben tört ki: – A nő! A nő árult el bennünket! – és hallani lehetett, hogy elrohan az éjszakába.

Davidsonnak a lelkiismeret-furdalástól elakadt a lélegzete. Most döbbent csak rá, hogy védelmi stratégiájával kiadta a nőt. Egy pillanatig sem habozott. Neki kellett megmentenie is Anne-t.
A partra ugrott. Épp a mólóra ért, amikor egy szívet tépő éles sikolyt hallott.

A kunyhóban még mindig világos volt. Davidson revolverrel a kezében a fény felé indult, amikor egy újabb sikoly hallatszott, ezúttal balról, ezért irányt váltott.

Irányt váltott, de aztán megtorpant. Zavartan habozott. Aztán rájött, hogy mi történt. A nőnek valahogy sikerült kimenekülnie a kunyhóból, s a felbőszült francia most a tisztáson üldözi. Davidson abban bízott, hogy Anne a hajón próbál majd menedékre lelni.

Körös-körül minden némaságba burkolózott. De akár eljutott Anne a hajóra, akár nem, a csend azt jelentette, hogy a francia a sötétben nyomát vesztette.

Davidson valamelyest megkönnyebbülve, de még mindig izgatottan a part felé indult. Azonban kettőt sem léphetett, amikor újabb sikoly hasított bele a csöndbe, ezúttal a háta mögül, a kunyhó közeléből.

Davidson jól gondolta, hogy a francia szem elől tévesztette a nyomorult asszonyt. Ekkor állt be a csönd. De a mocskos gazember nem adta fel gyilkos tervét. Úgy okoskodott, hogy az asszony megpróbál majd visszalopakodni gyermekéhez, ezért a ház közelében lesben állva lapult.

Valahogy így történhetett. Amikor a nő belépett a kunyhóhoz vezető létrát övező fénysávba, a bosszúvágytól türelmetlen férfi túl korán rontott rá. A nő, amint megpillantotta, halálos félelmében ismét felsikoltott, megfordult és futni kezdett – az életéért.

Ezúttal a folyó felé rohant, de cikk-cakkban, s Davidsont körbekerítve hol innen, hol onnan hallatszott a sikoltozása. Davidson forgott a sötétben, ahogy próbálta követni a sikolyok iszonyú nyomvonalát. Oda akarta kiáltani, hogy ’Erre, Anne! Itt vagyok!’ de egy hang nem jött ki a torkán. A szörnyű hajsza gondolatától – amely képzeletében sokkal ijesztőbb volt, mintha saját szemével látta volna – kiverte a víz a homlokát, míg a torka úgy kiszáradt, mint a tapló. Egy utolsó metsző sikoly hirtelen szakadt meg.

A beálló csönd még ijesztőbb volt. Davidsont hányinger kerülgette. Erőt vett magán, s kezében maga előtt tartva a pisztolyt egyenesen előre indult, miközben félelemmel eltelve meredt a sötétbe. Hirtelen, mindössze néhány méterre tőle egy hatalmas test pattant fel a földről és elviharzott. Davidson ösztönösen rálőtt, s üldözőbe is vette, de valami puha dologban megbotlott és arccal előre elvágódott.

Mialatt fejjel előre bukott, már tudta, hogy amiben megbotlott, az nem lehet más, csak Nevetős Anne teste. Feltérdelt, s próbálta a nőt a karjaiba venni. De a test olyan ernyedt volt, hogy feladta a küzdelmet. A nő arccal lefelé feküdt, hosszú haja szétterült a földön. A haja egy helyen nedves volt. Davidson végigtapogatta Anne fejét, s elért ahhoz a ponthoz, ahol az ujjai alatt a betört csont benyomódott. De már ennek felfedezése előtt tudta, hogy a nő halott. Üldözés közben a francia nyilván elgáncsolta, majd ráugrott és azzal a súllyal, amelyet még ő erősített a csonkjára, bezúzta a fejét, s mikor Davidson teljesen váratlanul felbukkant a sötétben, megriadt és elfutott.

Davidsont, ahogy ott térdelt a nyomorultul elpusztult nő mellett, megrohanta a lelkiismeret- furdalás. Anne miatta halt meg. Mintha a férfiasságán esett volna csorba. Életében először félt. Anne gyilkosa bármelyik pillanatban rá is lecsaphat a sötétben. Szeretett volna négykézláb elmászni a holttest mellől, vissza a menedéket nyújtó hajóra. Mi több, azt állítja, hogy így is tett…

Az ember nehezen tudja elképzelni a férfiasságában sértett Davidsont, akit összetört a gondolat, hogy Anne miatta halt meg, amint kezén-lábán csúszva menekül a halott mellől. De valami mindjárt megállította: eszébe jutott a fiúcska, Nevetős Anne gyermeke, akinek (Davidson jól emlékezett a nő szavaira) kutyaélete lesz.

Davidson tudatában a fiú most mint valami szent megbízatás jelent meg, amit Anne testált rá. Nagy nehezen feltápászkodott, s noha belül még mindig remegett, megfordult és elindult a kunyhó felé.

Minden félelme ellenére eltökélt volt; de a szétzúzott koponyára sem tudott nem gondolni; védtelennek érezte magát a sötétben, s hol innen, hol onnan vélte a kéz nélküli gyilkos lépteinek zaját hallani. De semmi egy pillanatra sem térítette el szándékától. Végül biztonságban sikerült kihoznia a házból a gyermeket. A kunyhó üresen állt. Egész idő alatt néma csönd volt, egyetlen pillanatot kivéve, épp amikor Tonyval a karjában a létrán lépdelt lefelé: halk hörgés ütötte meg a fülét. A hang mintha a házat tartó cölöpök közötti koromsötét felől jött volna, de Davidson nem állt meg, hogy utána járjon.

Fölösleges lenne részletezni, Davidson hogyan jutott vissza a hajóra a teherrel, amit Anne szörnyű, kegyetlen sorsa lökött a karjaiba; hogyan tért vissza másnap hajnalban a rémült legénység, amely a távolból figyelte az eseményeket; hogyan szállt Davidson ismét partra és csavarta (az ijedtségtől még mindig félholt) gépész segítségével egy vászonlepedőbe Anne holttestét és hogyan cipelték a fedélzetre, hogy később aztán kint a nyílt tengeren adják meg neki a végtisztes- séget. Davidson e kegyes foglalatosság közben körbetekintve a kunyhó egyik cölöpének az aljában egy hatalmas fehér ruhahalmot pillantott meg. A francia volt az, minden kétséget kizáróan. Davidson visszaemlékezett az előző éjjel hallott elhaló hörgésre; egészen bizonyosan az ő vaktában leadott lövése sebezte halálra szegény Anne gyilkosát.

A többieket Davidson soha életében nem látta többé. Akár a szétszórtan fekvő kunyhók között bújtak meg, akár az őserdőbe menekültek, akár Niclaus praujában húzták meg magukat, amely felfelé a folyón pár száz méterrel arrébb hevert a parton, nyomtalanul eltűntek; Davidsont nem agasztotta a sorsuk. Amint megjött a dagály, a Sissie késedelem nélkül kihajózott a nyílt tengerre. Mikor már vagy húsz mérföldre jártak a parttól, Davidson (ahogy ő mondta) „a tenger mélyére bízta a testet”. Mindent maga csinált: ő erősített nehezéket a testre, ő mormolt el egy imát, ő lökte a vízbe a deszkát – s ő volt az egyetlen gyászoló. És miközben ily módon megadta a végtisztességet a halottnak, Anne életének sivársága és gyalázatos pusztulása felváltva hol a részvétet szította fel benne, hol az önvád hangján suttogott a fülébe.

Másképp kellett volna reagálnia a nő figyelmeztetésére. Most már biztos volt abban, hogy a velejéig gonosz, de gyáva bagázst az is visszatartotta volna, ha látják, hogy Davidson figyeli őket. De tagadhatatlan, hogy Davidson soha nem hitte el igazán, hogy a fickók rátámadhatnak.

Miután húsz mérföldre a Selatan-foktól dél-délnyugatra Nevetős Anne testét „a tenger mélyére bízta”, Davidsonnak csupán egyetlen feladata maradt: felesége gondjaira bízni Anne gyermekét. És szegény jó Davidson ekkor követte el a végzetes hibát. Nem akarta elmesélni az asszonynak az egész rémes históriát, mert akkor arról is be kellett volna számolnia, hogy ő milyen halálos veszélyben forgott. És mindezt azután, hogy nem sokkal korábban kinevette a nő indokolatlan aggodalmait.

– Azt gondoltam, hogy ha elmondok neki mindent – magyarázta nekem Davidson –, akkor soha nem lesz egy nyugodt pillanata, amíg én úton vagyok.

Ezért csak annyit közölt a feleségével, hogy a fiú árva, olyan szülők gyermeke, akiknek Davidson
a lekötelezettje és ezért erkölcsi kötelessége gondoskodni róla. Egy nap majd mesél a részletekről is, azonban addig is bízik a jóságában, a meleg szívében és a természetes női együttérzésében.

Arról persze fogalma sem volt, hogy a nőben akkora szív dobog, mint egy aszott borsószem, s a jósága is evvel arányos; együttérzést pedig jobbára csak maga iránt érez. A hűvös csodálkozás és a gyanakvó pillantás, amellyel felesége fogadta a nem túl kerek történetet, meglepte és elkeserítette Davidsont. De mondani az asszony nem mondott semmit; egyébként sem volt túl bőbeszédű. Egy hallgatag, reménytelenül ostoba teremtés.

Amiket Davidson legénysége a maláj negyedben mesélt, annak nem volt se füle, se farka. Maga Davidson néhány barátját bizalmába avatta és persze az egész ügyről hivatalos jelentést is küldött a kikötőmesternek.

A kikötőmester el volt képedve, de úgy gondolta, nem érdemes feljelentést tenni a holland kormánynál. Hosszas levelezgetés és mindenféle vesződség után a végén úgysem történne semmi. Végül is a rablás meghiúsult. Azokat a csavargókat pedig előbb vagy utóbb úgyis megeszi a rosseb. Csaphatunk akármekkora felhajtást, attól szegény Anne már nem fog feltámadni, s Davidson vaktában leadott lövése, mely megölte az igazi gyilkost, már igazságot szolgáltatott. Jobb, ha ejtik az ügyet.

Ez ésszerűen hangzott. De a kikötőmester nem tudta palástolni elképedését:

– Szörnyű egy história, kapitány!

– Bizony, elég szörnyű – bólintott a lelkiismeret furdalástól mardosott Davidson. A legszörnyűbb a dologban az lett – bár Davidson ezt akkor még nem tudhatta –, hogy felesége nem túl éles elméjébe lassan bevette magát a gondolat, hogy Tony valójában Davidson fia és az egész képtelen történetet csupán azért találta ki, hogy a gyermeket becsempéssze az ő tisztes házába és ezzel meggyalázza azt a két dolgot, ami számára a legszentebb – a tisztességet és az erényt.

Davidson érezte, hogy valami feszültség költözött a viszonyukba. De az asszony még a legjobb pillanataiban sem szokta kimutatni az érzelmeit; talán épp ez a hűvös tartózkodás kölcsönzött neki bájt a szelíd Davidson szemében. Egy nőt sok mindenért lehet szeretni, néha olyan tulajdonságaiért is, amelyeket mások visszataszítónak tartanának. Mindenesetre az asszony figyelni kezdte Davidsont és közben hízott a gyanúja.

Aztán egy nap Majomképű Ritchie látogatta meg az aranyos, ártatlan Mrs. Davidsont. Aki az ő szárnyai alatt érkezett ide, ezért a férfi kiváltságos személynek tekintette magát: ő volt a nő legrégebbi barátja a trópusokon, s egyébként is nagy hódolója. Richie szeretett fecsegni, s mivel hallott ezt-azt a történetről, most szóba hozta, mert azt hitte, hogy az asszony mindent tud. És egy alkalmas pillanatban elejtett valami megjegyzést Nevetős Anne-ről is.

– Nevetős Anne – lepődött meg Mrs. Davidson. – Hát az meg kicsoda?

Ritchie mindjárt kezdte volna hosszadalmasan lefesteni Anne-t, de a nő néhány mondat után félbeszakította:

– És ez a nőszemély már meghalt? – kérdezte.

– Azt hiszem – nyögte ki Ritchie. – A férje legalábbis azt állítja.

– De maga nem tudja biztosan?

– Nem! Honnan is tudhatnám, Mrs. Davidson?

– Csak ezt akartam tudni – válaszolta kurtán a nő és kiment a szobából.

Amikor Davidson hazaért, a nő már várta, s nekiesett; de nem a megszokott szemrehányások áradatát zúdította rá, hanem mintha kis patakokban hideg vizet csurgatnának végig az ember hátán. Azzal vádolta a férjét, hogy egy romlott perszónával kezdett viszonyt, miközben belőle bolondot csinált, és a sárba tiporta az ő tisztességét.

Davidson könyörgött, hogy hallgassa végig, majd elmesélte az egész történetet, azt remélvén, hogy az egy kőszívet is megindítana. Megpróbálta azt is megértetni vele, hogy miért érez lelkiismeret- furdalást. Az asszony végighallgatta, majd annyit mondott: „Tényleg?” és hátat fordított neki.

– Nem hiszel nekem? – kérdezte Davidson döbbenten.

A nő nem válaszolt sem igent, sem nemet.

– Küld el a porontyot, de azonnal – mindössze ennyit mondott.

– De hát nem dobhatom ki az utcára – kiáltotta Davidson. – Ezt nem gondolhatod komolyan.

– Nem érdekel. Ha jól tudom, az ilyen gyerekek számára léteznek jótékonysági intézmények.

– Ilyesmit soha nem tennék – mondta Davidson.

– Rendben. Ennyi nekem elég is.

Ettől kezdve Davidson számára a ház néma, fagyos pokollá változott. Egy megsértődött, buta nő rosszabb, mint a láncaitól szabadult sátán. Végül a férfi beadta a fiút a malaccai Fehér Szerzetesekhez. A taníttatása nem került sokba, a nő mégsem bocsátotta meg Davidsonnak, hogy nem hagyta teljesen a sorsára a gyermeket. Olyannyira beleélte magát a sértett hitves és a bemocskolt tisztesség szerepébe, hogy egy nap, amikor Davidson azon könyörgött, hogy térjen már észre, és ne tegye elviselhetetlenné az együttlétet mindkettőjük számára, a nő hideg gyűlölettel szembefordult vele és közölte, hogy a férfi puszta látványa is elviselhetetlen a számára.

A maga érzékeny lelkével Davidson nem az a fajta volt, aki érvényesíteni képes a jogait egy olyan asszonnyal szemben, aki a látványát sem tudja elviselni. Lehajtotta a fejét; és nem sokkal ez után elintézte, hogy a nő visszatérhessen a szüleihez, ahogy sértett méltóságában kívánta. Amúgy is mindig utálta a trópusokat és titkon megvetette az embereket, akik között Davidson feleségeként élnie kellett. És elszállította a maga kis tiszta, érzékeny és aljas lelkét Fremantle-ba vagy hová. És persze magával vitte a kislányukat is. Még ha az asszony bele is egyezett volna – ami egyébként elképzelhetetlen –, hogy a gyermek a férfival maradjon – mit kezdett volna Davidson egy kislánnyal?

Ez volt tehát az, ami megkeserítette Davidson mosolyát – s ami talán nem történik meg, ha Davidson nem olyan jó ember.

Hollis befejezte. De mielőtt felálltunk volna az asztaltól, még megkérdeztem, tud-e valamit arról, hogy mi történt Nevetős Anne fiával.

Gondosan átszámolta a kínai pincértől visszakapott aprót és felemelte a fejét:

– Ó, ez volt a végső csapás. Bűbájos, víg kedélyű kölyök volt, amint tudod, s a szerzetesek nagy gonddal nevelték. Davidson a szíve mélyén abban reménykedett, hogy majd a fiú nyújt neki némi vigaszt. A maga szelíd módján Davidson is szeretetre éhes. Szóval, Tonyból derék fiatalember lett – de akadt egy kis bökkenő! Pap akar lenni: egyetlen álma, hogy misszionárius legyen. A szerzetesek azt mondják Davidsonnak, hogy amit a fiú érez, az igazi elhivatottság. S hogy különleges adottságai vannak a missziós munkához. Szóval Nevetős Anne fia valahol Kínában éli majd le a maga szent életét, s ki tudja, még mártír is lehet belőle; szegény Davidson pedig megint magára marad, mint az ujjam. És úgy fog távozni ebből a világból, hogy senki nem lesz, aki egy emberi érzést táplálna iránta; és mindez azok miatt a régi dollárok miatt.

FORDÍTOTTA BOJTÁR PÉTER

A novella The Laughing Anne és Because of the Dollars címen is megjelent. Az első fejezet május–júniusi számunkban jelent meg.