Versek

A LÁTVÁNY

Nem nézem az örök szennyet
itt lenn,
mert nem tudom, hová menjek
innen.

Mocsokra, szennyre tekintek
a járdán,
de nem tudom, hogy kit illet
a látvány.

Óvatosan botorkálok,
olyképp,
mintha fehér, kopogó bot
volnék.

A kisgyermek, ha először
mondja,
amitől rég visszahőkölt
volna,

a csúnya szót, az illetlent,
akkor
a felnőttre néz ijedten,
mit szól.

Jobban tenné, ha nem szólna
semmit,
szájából a szavak mocska
ömlik.

Hazám nyúzott erkölcsére
látok,
a varjú rá mint dögtérre
károg.

Úgy csipkedi, mintha bűzhödt
volna,
halott elé mintha tükröt
tolna:

nézd meg, ki vagy, mocsok és szenny
domboldala,
bűz emészt, a tűz emészt meg
idestova.

Szenny van szóban, szenny van járdán,
szívben.
Ó, szabadság, hol az ábránd
innen?

DERŰ

Fölnagyított szívdobogás
veri a házat, hallgatom.
Dörömböl a panellakás,
belédübög a vasbeton.

Úgy verdesi a ház csendjét
földszinttől a tizedikig,
érezni, belém ültették,
bennem hánytorog ez a szív.

Mély hangon, mint a nagybőgő,
ütemesen, akár a dob,
szünetet tart és elölről
öklendi a folyamatot.

Talán legalulról indul,
a biciklitárolóból
a puffogás, ez a dirr-durr,
ez az örök esti hóbort.

Máskor legfölülről kezdi,
úgy hallom, onnan dől a hang,
hol egyetlen, hol seregnyi
ütemmel, robajjal zuhan.

Nálam sűrűsödik össze,
fülemben gyűlik össze mind;
húzom tenyerem fülemre,
de vajmi keveset segít.

Csöndre vágytam, zajban élek,
a piros tapétás szoba
dühvel, dobajjal telik meg,
s rákezd az esti orgia.

Papírt húzok elém írni,
ha már csak én vagyok ébren,
hogy – zsákmányra leső szirti
sas – elejtsem esti étkem.

Úgy lesek este a versre,
akárcsak a ragadozó
lesi, hogy végre elejtse
a véletlent az ég alól.

S megszólal újra a panel:
a fölnagyított dobogás
tűnődésemig úgy hat el,
csupa roncs lesz a koponyám

Csöndre vágytam, zajban úszom,
fulladok, fojt a régi vágy.
Egész testemet lehúnyom,
derű önt el, a némaság.

TOLLAK

Golyóstollak, töltőtollak
öröklétet szavatolnak,
már azzal, hogy betűt rónak.

Konzerves dobozban állnak
vetve hátukat egymásnak
készen arra, hogy írnának.

Némelyike bár karistol,
hanem azért az is csak toll,
valamikor írhat még jól.

Valamikor réges-régen
betűje volt ékességem,
siklott szinte észrevétlen.

Némelyike már kiszáradt,
betűvetéstől elfáradt,
új tintára nem találhat.

Jönnek az újféle tollak,
zselés tollak, és maholnap
ki tudja, az ember mit kap,

újabb zselé, újabb festék,
újabb tollhegy lesz a vendég,
sürög-forog a modernség.

Új zselések, öreg tollak
öröklétet szavatolnak
már azzal, hogy betűt rónak?

Mit is írtok mostanában?
Mit írtok ma általában?
Öröklétet nem találtam

se betűben, se igében,
egyetlen szó egy ízét sem
örök szónak nem ítéltem.

Új zselések, öreg tollak,
benneteket félretollak,
öröklétbe, porba vonlak.

Kinyílik a számítógép,
arra írom, amit írnék,
s ha vírusok eltörölnék,

memóriám ha megőrzi,
amit ki tudtam betűzni.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Vers 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.