Ha úgy tekintünk a tudományos és hétköznapi nyelvhasználatra, mint egy adott kor jellegzetes állapotainak egyfajta lenyomatára, akkor ebből könnyedén azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a modern kor kezdete óta az emberiség folyamatos válságban él. E benyomás hátterében az áll, hogy a válság fogalmának feltartóztathatatlan elburjánzása és az életvilág legkülönbözőbb területeire való benyomulása miatt kénytelenek vagyunk foglalkozni vele, mint az é letet alapjaiban meghatározó jelenséggel, ugyanakkor igen nehéz bármi általánosan érvényeset állítani róla. A fogalom inflációja nemcsak arra utal, hogy a válság mint metafora kiszélesedett, hanem arra is, hogy mind a társadalmi, mind az egyéni élet változásainak, valamint az azokhoz való viszonyunk állapotleírásainak alapfogalmává vált. A válság említése azonban ma már csak a legritkább esetben vált ki különösen heves érzelmeket, és csak halványan utal arra az eredeti értelmére, amely szerint valamilyen döntő jelentőségű fordulóponthoz értünk. Manapság a valóban válságos állapotokat nehezen lehet megkülönböztetni a normálisnak és általánosnak tekinthető mindennapi viszonyoktól.

Mindazonáltal itt és most nem elsősorban a válságos állapotok megélésének és túlélésének lehetőségeiről gondolkodunk, hanem arra akarunk választ kapni, hogy mikor és milyen összefüggésben beszélhetünk egyáltalán válságról. Mi különbözteti meg a válságos állapotot a nem válságos állapotoktól? Milyen tapasztalatok tartoznak hozzá? Vajon a válság mennyiben jelöl egy tudományosan leírható komplex állapotot, és mennyiben tekinthető a változásokkal összekapcsolódó puszta életérzésnek? Mennyiben kötődik a modernitás viszonyaihoz, és mennyiben függetleníthető azoktól? És végül, mi enyhítheti a válsággal kapcsolatos szorongásainkat, és mi ellensúlyozhatja kényszerű választásaink következményeinek beláthatatlanságát? Ezek a kérdések annál is inkább jogosnak tűnnek, mert a válságról nem adhatunk tudományos leírást. A válságnak nincs tudománya. Ez persze nem azt jelenti, hogy egyes diszciplínák ne foglalkoznának a válságokkal, vagy ne próbálnának meg sajátos válaszokat adni azok eredetére, lefolyására és következményeire. Az egységes válságtudomány hiánya inkább arra utal, hogy nem tudjuk pontosan megmondani, miben áll a válság, miután a fogalom határai a metaforikus bővülés következtében szinte teljesen elmosódtak.

A válság archeológiája

A válság jelenségével kapcsolatban érdemes a fogalom archeológiájához fordulnunk. A válság – krízis – eredetileg a görög krínó (kr…nw) szóból, és annak főnévi igenévi változatából, a krineinből (krinein) származik, aminek eredeti jelentése: elválaszt, kiválaszt, dönt, ítél.¹ Egyébiránt a magyar válság szó is erre a jelentéstartalomra utal, lévén a krízis nyelvújításkori magyarításának eredménye. Mindez azt jelenti, hogy a válság során olyan helyzet alakul ki, amikor az alternatívák kiéleződnek, és ennek nyomán végső döntést kell hozni. A válság tehát eredetileg azt a pontot jelölte, amikor már nem volt odázható tovább a döntés, visszavonhatatlanul fordulóponthoz érkeztünk; az az állapot, ami addig fennállt, nem volt fenntartható tovább, valami radikálisan újnak kellett következnie. A szó legszorosabb értelmében azt a fordulópontot jelenti, amely a jelent mind a múlttól, mind a jövőtől elválasztja. A kettő közé ékelődik, de önmagának is van tartama. A görögök krízisfogalma elsődlegesen a választóvonalak kijelölésére és határhúzásra utalt, ami a ma használt értelemben talán inkább a kritika körébe tartozik, de a „szubjektív” kritikát és az „objektív” krízist ott és akkor még ugyanaz a szó jelölte.²

A válság fogalmának értelmezésére ezen a helyen három példát szeretnék kiemelni, amelyek egyszerre hordozzák a válság eredeti és metaforikus jelentését. Az első a hippokratészi iskolához kötődik,³ ahol is a krízis mint orvosi műszó – mind a mai napig – a betegnek azt az állapotát jelöli, amikor még nem dőlt el semmi, állapota jobbra vagy rosszabbra is fordulhat. Szó szerint válságos vagy kritikus állapotban van. Később a fogalom a teológiában jelent meg mint az apokalipszis kifejezése,⁴ és arra utalt, hogy a világ állapota a továbbiakban nem tartható fenn, szükségszerűen be kell következnie a végítéletnek. A keresztények a végítéletre várva élik életüket, és ha a hely és az időpont ismeretlen is, a végső nap eljövetelével kapcsolatban semmilyen kétség nem merülhet fel. Ebben a tekintetben nem játszik különösebben fontos szerepet, hogy az ezeréves birodalom földi paradicsomát várjuk-e, mint a Jelenések könyvében, vagy ezt az állapotot Jézus megtestesülésével már elérkezettnek tekintjük, mint ahogyan Szent Ágoston gondolta, a legfontosabb momentum az, hogy ezzel a döntés pillanatához érünk, és előbb vagy utóbb el kell dőlnie a jó és a gonosz végső párviadalának.⁵ A harmadik terület a jog, ahol a válság az eredeti választás és ítélet értelmében – a iudicium fogalmában – él tovább, és magára az ítéletre, illetve az ítélés képességére vonatkozik. A latin nyelvbe átvett fogalom arra a jogi folyamatra utal, amely végül a döntéshez vezet, és egészen pontosan azt a fordulópontot jelöli, ahol a döntés esedékes, de még nem történt meg.

A betegség-, a végítélet és a jog metaforájában több olyan közös vonás található, amelyek minden válság természetét, illetve a válsághoz való viszonyunkat mind a mai napig alapvetően meghatározzák. Egyrészt mindhárom példa arra utal, hogy visszavonhatatlanul fordulóponthoz érkeztünk, választási lehetőségeink leszűkültek, kiéleződtek, hogy így vagy úgy el kell dőlnie a dolgoknak; az az állapot, ami most van, tovább már nem tartható fenn. A kiéleződött alternatívák csak szélsőséges döntési lehetőségeket hagynak. Dönteni kell élet és halál, üdvözülés és kárhozat, törvény és törvénytelenség között. A másik közös vonás, hogy az, ahogyan idáig eljutottunk, mind emberi tevékenység eredménye, de a fordulóponthoz érve immár egy felsőbb hatalom, a sors, Isten vagy a törvény kezében vagyunk. A továbbiakban már nem vagyunk önmagunk urai, ki vagyunk szolgáltatva egy magasabb rendű ítéletnek. Többé nincs hatalmunk az események fölött. A válság minden esetben arra utal, hogy a múltat már magunk mögött hagytuk, a jövő azonban még ismeretlen. Átmeneti állapotban vagyunk, és a helyzethez kapcsolódó érzéseinket pedig éppúgy áthatja az ismeretlentől való félelem, mint a jövőbe vetett remény.

Válság és történetfilozófia

A 18. században a fogalom – szekuláris értelmet nyerve – egyre inkább meghonosodott a nemzeti nyelvekben. A fentebb jellemzett metaforikus tartalmak elképzelhetetlen mértékben kiszélesedtek, és a modernitás folyamataival összefüggésben a válság a történetfilozófia alapfogalmaként jelent meg. Innen már csak egyetlen lépés választotta el attól, hogy átlépjen a politikába, a társadalomba, a gazdaságba, a kultúrába, azaz az életvilág változásoknak kitett valamennyi szférájába. Végső soron ennek tulajdonítható, hogy a válság a modernitás egyik kulcsfogalma, valamennyi folyamatának lényegi eleme lett. A modernitás folyamatokban gondolkodik, aminek az újkori történetfilozófia az egyik legnyilvánvalóbb jele, de ez nem egyszerűen a múltra irányul. A múlt csak annyiban játszik szerepet benne, hogy éppúgy a haladás eszméje lesz a mércéje, ahogyan a jelené és a jövőé. Az, ami a múltból ennek megfelel, igazolja a jelent és előrevetíti a jövőt. A haladás azonban nem egyszerűen egy lineáris fejlődési irányt jelent, hanem egy jövőre vonatkozó nyitott kérdést is, ami a fejlődés útjában álló, előre nem látható zavaró tényezőkre vonatkozó kérdést igyekezett zárójelbe tenni. A haladás mint egy eredeti modern fogalom szorosan összefügg a válsággal. Ebben az összefüggésben a válság mint fordulópont, a történetfilozófia lineáris folyamatát tartóztatja fel, aminek a haladás a vezérfonala. Ha a válságot diagnózisnak és prognózisnak tekintjük egyben,⁶ akkor az előbbi esetben inkább a jelenre vonatkoztatjuk, és a szétesés pillanatának látjuk, ha azonban folyamatnak tekintjük, akkor elsődlegesen a jövőre vonatkozik, és egy ciklikusan visszatérő jelenségről van szó. Ez a ciklikusság azonban nem a görögök állandóan önmagába visszatérő ciklusa, hanem egy állandóan hullámzó folyamat, aminek kitérései meglehetősen különböznek. Ha a válság jelenségét a fentiekkel ellentétben, nem a haladáshoz, hanem a hanyatláshoz kötjük, akkor a nem válságos időszakokat csak átmenetinek tekintjük, és ezért saját korunkat egészében válságként értelmezzük. Ebben a értelemben a hanyatlástörténet legfeljebb a haladástörténet megfordításának tekinthető, különbség legfeljebb a válsághoz való viszonyukban van. Ha a haladás a folyamatok vezérfonala, akkor általában abból indulunk ki, hogy később jobb lesz, mint korábban volt. Ha a hanyatlás a folyamatok vezérfonala, akkor általában egy ideális állapotból indulunk ki, amelytől a történelem folyamán egyre távolabb kerülünk. Az előbbi lehetőség tipikusan modern, míg az utóbbi, habár a modern korban is meglehetősen elterjedt, már jóval azelőtt ismert volt.

A válságok tehát minden történetfilozófiai sémában fordulópontot jelentenek, amelyek a folyamatjelleggel párosulva érdekes következtetéseket engednek levonni. A modernitás folyamatai egyre gyorsabban zajlanak, a gyorsulás pedig azzal járt, hogy az egységnyi idő alatt történő változások száma ugrásszerűen megnőtt, és ennek nyomán a modernitás embere egyre többször érezhette úgy, hogy határhelyzethez ért, választania kell, és ennek következtében valamitől véglegesen búcsút kell vennie, és valami újnak eljövetelét kell várnia. A választások számának növekedésével és az ember állandó elkerülhetetlen választások elé való kerülésével megszületett a permanens válság eszméje, ami azzal érte el csúcspontját, hogy a modernitást egészében homogén válságnak tekintette. Ebben a gondolkodásban elsősorban az tükröződik, hogy a válság nem pusztán egy jelenség vagy jelenségegyüttes, hanem legalább annyira a változásokhoz való sajátos viszonyulás. A modernitás egyik alapkérdése éppen az, hogyan képes az ember alkalmazkodni az állandó változáshoz, miközben állandóságra és az esetlegesség kiküszöbölésére vágyik. Ennek alapján a válság érzése két ponton következhet be. Vagy akkor, amikor egy rendszertől már semmilyen tekintetben nem várjuk el, hogy kedvező irányba változzon, vagyis amikor teljesen megmerevedik. Vagy éppen ellenkezőleg, amikor minden túlságosan hektikusan változik, és képtelen a megnyugvásra. Mind a változásra való képtelenség, mind a túl gyors és kiszámíthatatlan változás azzal az érzéssel párosul, hogy többé már nincs hatalmunk az események felett. Elveszítettük annak képességét, hogy a folyamatokat ellenőrizzük. Tehetetlenné váltunk, ki vagyunk szolgáltatva láthatatlan hatalmaknak, és éppen ez kelti bennünk a válság érzését. Itt azonban talán nem is annyira tehetetlenségről van szó, mint inkább az emberi cselekedetek következményeinek beláthatatlanságából adódó nehézségről, ami abban foglalható össze, hogy az emberi cselekedetek az emberi boldogságra irányulnak, mégis boldogtalanságot eredményezhetnek.

A krízis paradoxona, hogy többnyire tudatos emberi cselekvés nem szándékolt következménye. Bármennyire is tudatos egy cselekvés, a következmények előre láthatatlanok. Mindig fennáll annak a veszélye, hogy valaki hibázik, rossz utat választ vagy egyszerűen csak félreért valamit. Ez azonban csak akkor éleződik ki, ha a modernitás folyamatait egyszerű haladványként fogjuk fel, és azt feltételezzük, hogy mindig egy jobb korszak következik. Ennek a gondolkodásnak a modellje az evolúció, ami azonban maga sem egységes folyamat, hiszen tele van elágazásokkal és zsákutcákkal, de a folyamatból naiv következtetéseket levonva – talán kimondatlanul is – éppen a haladás eszméjét tekintjük a legmaradandóbb elemnek.⁷ Azt, hogy az egyszerű formák után bonyolultabbak következnek, illetve folyamatosan újabb és újabb, a szerveződések egyre magasabb szintjeit érjük el. Ez a gondolat igazából akkor válik veszélyessé, ha a szükségszerűség gondolatával párosul, mert akkor minden természeti és történelmi mozgás törvényszerűségévé válik. Ez a feltételezés pedig magában hordja azt, hogy az ezt a törvényszerűséget felismerő ember csakis racionális lehet, azaz cselekedetei kiszámíthatóak. Ha mindezek ellenére bekövetkezik a válság, akkor hajlamosak vagyunk személytelen erőknek tulajdonítani. Azt az érzést keltjük, hogy nem lehet az ember a felelős, mert annak szándékai a válsággal alapvetően ellentétesek voltak. Mindaz, ami bekövetkezett, szándékai ellenére következett be.

A fentebb említett sajátosságok miatt szinte lehetetlen a válság tudományként való vizsgálata, márpedig, ha egy válsággal foglalkozó tudományról gondolkozunk, akkor úgy vélhetnénk, hogy egy ilyen tudomány legfontosabb feladata a válság előrejelzése lenne. Minden bizonnyal hamar kiderülne azonban, hogy a tudomány csak akkor képes az esemény elemzésére, ha az már bekövetkezett. Ebből arra következtethetünk, hogy csak az előzmények utólagos tanulmányozása segíthet a válság tanulmányozásában, de ez is csak arra jó, hogy kiválogassuk az előzmények közül azokat, amelyekről úgy véljük, hogy a válsághoz hozzájárultak, aztán oksági sorrendbe rendezzük, és ezzel az eseményeket egyfajta szükségszerűségnek vetjük alá. Azt aligha lehet megállapítani, hogy az előjelek elégségesek-e ahhoz, hogy abból mindig pontosan előre tudjuk jelezni a válság bekövetkeztét és lefolyását. Ha egy válság bekövetkeztével kapcsolatban csak annyit vagyunk képesek megállapítani, hogy az jön, mert mindig jönni szokott., illetve hogy a fellendülést mindig válság, a válságot pedig fellendülés követi, azzal nem állítunk túl sokat. A jövőre vonatkozó állításainkat meglehetősen nehezen alapozhatjuk meg a múlt tapasztalataiból, és nehezen állapíthatunk meg belőlük szigorúan igazolható törvényszerűségeket. A jövőre vonatkozó megállapítások pedig sokkal inkább a próféták területének tekinthetők, mintsem a tudósokénak.

Modernitás és válság

A modernitás különleges viszonyban áll minden válsággal, ami abból adódik, hogy a modernitás válságai magából a modernitás folyamataiból származnak, és a válságok kezelése is sajátosan modern viszonyokhoz kötődik.⁸ Ezt a vonást a modernitás folyamatai és az emberi spontaneitásból származó kontingencia közötti viszony feszültségén keresztül lehet talán a legpontosabban bemutatni. A modernitás kezdetén az a meggyőződés áll, hogy az ember és annak alkotása válhat minden dolog mértékévé, illetve hogy a modern tudomány és annak derivátuma, a technika képes korlátlanul bővíteni az ember lehetőségeit. Ennek az egész folyamatnak a hátterében az a meggyőződés áll, hogy a modernitásban felszámolhatóak azok a körülmények, amelyekből az ember kontingenciája mint minden válság végső okozója fakad. Le lehet küzdeni azokat a nehézségeket, kétségeket, félelmeket és szorongásokat, amelyekből az emberi állapot törékenysége származik. Ki lehet végre iktatni a spontaneitást mint irracionális, az ész törvényhozásának ellentmondó dolgot, amiből minden bizonytalanság, és végső soron maga a rossz származik. Minden előre tervezhetővé, kiszámíthatóvá és megvalósíthatóvá válik, a jövő pedig egyszerűen a „jelen gyarmata”⁹ lesz. Ennek a folyamatnak egyetlen rendezőelve az ész, amely egyrészt eloszlatja a félelmeket, előítéleteket, igazságtalanságot és bizonytalanságot, másrészt rendet teremt az empirikus sokféleségben.¹⁰

A modernitás egyik alapvető paradoxona abból adódik, hogy a modernitás kezdettől fogva éppen azokat a problémákat akarja megoldani, amelyeket eredetileg el akart kerülni, illetve maga okozott. Válságai gyakran abból fakadnak, hogy meg akarják oldani az emberi spontaneitásból fakadó kontingencia problémáját, holott az magában az emberi természetben rejlik. Márpedig a modernitás folyamatai éppen arra bizonyítékok, hogy az, amit tenni szándékozunk, csak a legritkább esetben alakul úgy, ahogyan azt előre elterveztük. Úgy tűnik, hogy az ember meglehetősen hamar ráébredt arra, hogy ezek a folyamatok nem hozzák meg a kívánt eredményeket, legfeljebb az állandó változásokat, amelyek a lehetőségek számának ugrásszerű növekedéséből adódnak, ezek azonban nem feltétlenül okoznak kevesebb szenvedést, mint a megelőző korok. Ebből az érzésből, pontosabban az ehhez való alkalmazkodás kényszeréből és az ezzel szembeni korlátozott cselekvőképesség körülményeiből született meg a permanens válság érzése, amit az ember személytelen erők játékaként él meg, és amivel szemben a tehetetlenség csak még hangsúlyosabb lesz. Ez a körülmény abban a tekintetben bizonyul végzetesnek, hogy a haladás törvényszerűségeivel, a történelemmel, a tudománnyal, magyarán az ésszel nem lehet szembeszállni, ezért az embert kell megváltoztatni. Ez a szemlélet magát az embert tekinti saját boldogsága akadályának vagy boldogtalansága okozójának, tehát őt kell kigyógyítani kontingens viszonyaiból a válságok elkerülése érdekében. Ennek eszköze pedig nem más, mint az erőszak, amit a modernitás eredetileg igyekezett kiiktatni az emberi viszonyok közül, időnként mégis fékezhetetlen elszabadulásának voltunk tanúi. Az erőszak nem egyszerűen a válság szimptómája, hanem annak gyakran okozója és következménye egyben. A modern korban a terror éppen annak bizonyítéka, hogy az ember milyen eszközökkel képes kísérletet tenni arra, hogy a válság érzésétől megszabaduljon. Mert az erőszak alkalmazása mindig összefügg azzal a kiélezett helyzettel, amikor választani kell, az eszmék pedig igazolják az erőszakot. A totalitarizmus azt bizonyítja, hogy minden eszközt megengedhetőnek tekintettek annak érdekében, hogy a választás lehetőségét és kényszerét elkerüljék azzal, hogy az ember természetéből fakadó kontingenciáját, és ezzel egyben szabadságát is megsemmisítsék. Arra mutatnak példát, hogy milyen messzire lehet elmenni ebben a folyamatban.

A mai kor válságai során másféle tapasztalatokkal szembesülünk, mivel azok bármennyire súlyosak is, nem mennek életre-halálra. Azok a kiélezett alternatívák, amelyeket a válság fogalma kezdetben feltételezett, mára határozottan eltompultak, a választóvonalak elhomályosultak. Erről árulkodik, hogy manapság elsősorban „válságkezelésről” vagy „válságmenedzsmentről” beszélünk, és csak a legritkább esetben szólunk a válságok megoldásáról. A ma társadalmi, gazdasági vagy éppen politikai viszonyai között lehetetlen két alternatíva közötti választásra szűkíteni a lehetőségeket. Minél összetettebb egy társadalom, minél bonyolultabb hálózatok szövik be, annál kevésbé lehetséges viszonyait egyetlen döntéssel vagy választással irányítani. Ma az alternatívák hihetetlen mértékű pluralizálódásának vagyunk tanúi. Mindez nyilvánvalóan kihat a válsággal kapcsolatos alapvető magatartásformáinkra is, hiszen így az lesz az érzésünk, hogy az állandó választási kényszer miatt vagyunk permanens válságban, de úgy tűnik, hogy ezzel huzamosan együtt lehet élni. A modernitásban megnyilvánuló rossz közérzet – amit gyakran azonosítunk a válság érzésével – nem vezet feltétlenül a rendszerek összeomlásához. Az elmúlt csaknem száz év tapasztalata azt mutatja, hogy ha egyszer s mindenkorra meg akarnánk oldani válságainkat, vagy meg akarnánk annak az emberi természetben rejlő okait szüntetni, akkor valószínűleg sokkal több szenvedést okoznánk, mint amennyit megelőznénk. Manapság a legtöbb, amit a válságok kapcsán tehetünk, hogy megpróbáljuk elkerülni vagy ellensúlyozni azokat úgy, hogy nem hagyjuk elszabadulni az erőszakot.

Bizalom és válság

Persze a válságok legfőbb veszélye ma már nem abban áll, hogy az erőszak elszabadul, hanem sokkal inkább abban, hogy az emberek elveszítik bizalmukat az igazságosságra és közjóra irányuló politikai, társadalmi vagy éppen gazdasági rendben. A mostani válság a bizalom válsága, amely egy olyan világban, ahol a dolgok egymással szorosan összefüggenek, egyfajta láncreakcióként az életvilág szinte valamennyi területére kiterjedve újabb és egyre mélyebb válságokat generált, ami arra enged következtetni, hogy a két jelenség több szempontból is összefügg. A válsággal csaknem mindig együtt jár a bizalom megroppanása, de bármilyen jól ismert és valóságos okai is vannak a bizalom elvesztésének, rendkívül nehéz megragadni annak mibenlétét. Ha a fentiek alapján elfogadjuk, hogy a válság egy választási helyzet, akkor a bizalom az, ami képes csökkenteni, illetve ellensúlyozni a választás bizonytalanságából fakadó kockázatokat. A bizalom azonban legfeljebb redukálhatja a választás lehetőségével és kényszerével szorosan összefüggő bizonytalanságot, de meg nem szüntetheti azt. A bizalom az emberi kapcsolatok és intézmények révén a kiszámíthatóság reményét és a ráhagyatkozás lehetőségét nyújtja a kiéleződő válságok alkalmával, de nem számolja fel az emberi létből fakadó esetlegességet.

A modern kort megelőzően a bizalom elsősorban kölcsönös személyes viszony volt, és általában szokásokon és szavahihetőségen alapult. Ennek jelentősége ugyan máig fennmaradt a közösségekben, de a modern társadalomban a bizalom egyre inkább elszemélytelenedett és intézményesült, miután az emberi viszonyok egyre áttekinthetetlenebbé váltak. A bizalom ebben a tekintetben arra a körülményre utal, hogy olyan világban élünk, ahol semmi sem tekinthető biztosnak, a döntéseinkhez azonban elengedhetetlenül szükségünk van a biztonság valamiféle érzésére. A bizalom tulajdonképpen a biztonság és bizonyosság fikciója,¹¹ de bármennyire is nehezen megragadható vagy megalapozható, nem mondhatunk le róla, és mással sem pótolhatjuk.

A bizalom egyrészt érzelmeken, hiten és akaraton, másrészt józan számításokon nyugszik, de bármire alapozzuk is, mindig tartalmazni fogja a bizonytalanság elemét. Soha sem tudjuk pontosan, miért bízunk valakiben vagy valamiben, mivel csak reményeinkkel és elvárásainkkal vagyunk képesek számolni. Bármilyen jó okunk van is bízni, a bizalmat éppúgy nem lehet teljesen racionálisan alátámasztani, mint ahogyan nem lehet kikényszeríteni vagy megvásárolni sem. A bizalomra nem lehet senkit sem rábeszélni. A bizalmat ki lehet érdemelni, meg lehet adni, és vissza is lehet vonni. Éppen ezért a bizalom nem statikus jelenség, hiszen állandóan képződik, azután egyszerre elvész, és meg lehet ugyan próbálni helyreállítani, de lényegében spontán folyamatok eredményeként, lassan képződik újra. Dinamikáját tekintve soha sem tudjuk megállapítani, hogy éppen hogyan is állunk a bizalommal, de pozitív várakozások nélkül – legyenek azok megalapozottak vagy megalapozatlanok – nem boldogulhatunk.

A bizalomnak tulajdonképpen két kezdete van, egy nem reflektív és egy reflektív, de ezek egyike sem hasonlítható a gyakorlati vagy a teoretikus ész által meghozott döntésekhez.¹²

Ez azt jelenti, hogy a bizalomnak lehetnek jó okai,¹³ amelyek egy jól felfogott kölcsönös érdekből származnak. Ennek hátterében az a számítás áll, hogy eleve kifizetődő hosszú távon bizalomra méltóan viselkedni, és ezt a kalkulációt azután megerősíthetik a tapasztalatok. A bizalom azonban nem feltétlenül kapcsolódik közvetlenül a tapasztalatokhoz, hiszen azoktól függetlenül is kialakulhat és fennállhat. A bizalom ebben az esetben a megszokáshoz kapcsolódik és nem a reflexióhoz, és csak abban az esetben mérhető fel jelentősége, ha egyszer csak eltűnik.

Ennek alapján a válság és a bizalom viszonyában fordított reláció áll fenn: minél nagyobb a bizonytalanság az ember viszonyaiban, annál inkább rá van utalva a bizalomra. Minél differenciáltabb egy társadalom, annál több kapcsolat és érdek hálózza be, és annál kevésbé átláthatóak viszonyai. A modern társadalomban éppen azért van szükség a bizalomra, mert az ember nem képes áttekinteni lehetőségeit, és nem képes belátni választásai valamennyi következményét. Különösen igaz ez válság idején, amikor nagyon is rá van utalva arra, hogy valami ellensúlyozza bizonytalanságát, mert a válság során az az érzés keríti hatalmába, hogy a választások kiéleződése miatt a döntések kikerülnek ellenőrzése alól. Válság esetén a bizalom az állandóság és a megbízhatóság érzését keltheti, annak hiánya pedig elmélyítheti a válságot, és még inkább kihangsúlyozza a bizalom hiányát.

Azzal, hogy növeljük a bennünket körülvevő rendszerek átláthatóságát, legfeljebb csökkenthető a bizonytalanság, de nem oldódik meg sem a válság, sem a bizalom problémája. Mert az átláthatóság sohasem lehet teljes, és bármilyen ellenőrző rendszert vezetünk is be, azt mindig újabb rendszerek ellenőrzik, és ilyen módon a rendszer még inkább átláthatatlanná válik, miközben az állandó ellenőrzés sem kelt bizalmat, és ezzel elindulhat a bizalmatlanság spirálja. Arról nem is beszélve, hogy minden rendszert – még a legátláthatóbbat is – lehet manipulálni, úgyhogy a megtévesztést és csalást ezzel nem lehet kizárni.¹⁴ Az átláthatóság önmagában nem kelt bizalmat, és nem altatja el a bizalmatlanságot, hiszen a bizalom mindig ott kezdődik, ahol az átláthatóság megszűnik. Ha komolyan vesszük a bizalmat, akkor el kell fogadnunk, hogy emberi viszonyaink törékenyek, és mindig fennáll annak lehetősége, hogy másként alakul, mint ahogyan elképzeltük, és emiatt csalódunk. Az igazi nehézség azzal kezdődik, ha az ember eleve bizalmatlanságra alapozza kapcsolatait, a bizalmatlanság ugyanis bizalmatlanságot szül. Ha eleve bizalmatlanok vagyunk másokkal szemben, akkor egy darabig bízhatunk ugyan saját képességeinkben vagy a szerencsénkben, hamarosan ki fog azonban derülni, ha nem támaszkodhatunk másokra, akkor biztosan nem jutunk messzire. Ha az emberek bizalmatlanok egymással szemben, akkor valószínűleg nem táplálnak nagy bizalmat az intézmények és az őket körülvevő rendszerek iránt sem. Ha azok nehéz helyzetbe kerülnek, akkor sem fokozzák támogatásukat, nem hajlandóak több erőfeszítésre vagy áldozathozatalra, és ebben a légkörben könnyebben elfajulhat a válság. Egy ilyen társadalomban mindenki a saját közvetlen hasznára gondol, mindenki más hosszú távú kárára. Ha az emberek bizalmatlanok embertársaikkal és az intézményekkel szemben, akkor nem várhatnak egymástól semmi jót. Márpedig nehéz helyzetbe kerülve mindenkinek szüksége van arra, hogy embertársai reményeinek megfelelően cselekedjenek, és az intézmények elvárásainak megfelelően működjenek. A bizalmatlanság nem a szabad emberek erénye, hanem a rabszolgák fegyvere a mindenkor ellenséges külvilággal szemben.¹⁵ A mai válság éppen annak bizonyítéka, hogy mi történik akkor, ha megroppan a bizalom, és a politikai, társadalmi vagy a gazdasági rend is beleroppan. Az intézményeknek ebben a helyzetben is fent kell tartani a rendszerben való bizalmat. Lehetetlen persze eldönteni, hogy az intézményekhez vagy az azokat megtestesítő személyekhez kapcsolódik-e a bizalom, de azok számára, akik bíznak, elsősorban az a fontos, hogy ebben a helyzetben sincsenek teljesen magukra hagyva. A modern intézményeknek „rendszerint éppen az az értékük, hogy személyes teljesítményektől függetlenül is ’megbízhatóan’ működnek… Ugyanakkor egyetlen intézmény, norma, szabály ’működtetése’ sem nélkülözheti a személyes emberi cselekvést, döntést, függetlenül azok rutinizáltsági fokától”.¹⁶ Persze az intézmények önmagukban sem nem jók, sem nem rosszak, de azt kell sugallniuk, hogy történhet bármi, jöhetnek nehézségek, lehet akár válság is, azok minden körülmények között képesek az igazságosság és a közjó fenntartására.

H a kialakul a válság nem elég annak okait megszüntetni, vagy azt kezelni. Helyre kell állítani a bizalmat, de ha valaki azon fáradozik, hogy azt újraépítse, akkor azzal valószínűleg rossz nyomon jár, mert ez könnyen konformizmusba és opportunizmusba csaphat át.¹⁷ Bizalmat nem azzal ébreszt, ha azt mondja, amit tőle hallani akarnak, vagy azt teszi, amit tőle várnak, hanem azzal, ahogyan beszél és cselekszik. Ez pedig csak akkor lehetséges – tűnjön bármennyire is naivnak – ha kapcsolatait megpróbálja őszinteségre alapozni, ami annyit tesz, hogy elismeri hibáit, szembenéz azok következményeivel, és hajlandóságot mutat arra, hogy felelősséget vállaljon. Az azonban, hogy ezzel helyreáll-e a bizalom, vagy további bizalmatlanságot ébreszt, már nem rajta múlik.

A válság és a bizalom egyaránt a szabadság bizonyítéka. Minden választásban benne rejlik a szabadság, de ezzel együtt jár a lehetőség is, hogy helytelenül ítélünk, vagy tévedünk, amiből végső soron arra következtethetünk, hogy semmit sem tehetünk kockázatvállalás nélkül, így mindig fennáll a hibázás lehetősége, ami végső soron maga a válság oka. A válság jelensége tulajdonképpen egyszerre mutat rá, hogy a válság maga is a szabadságból fakad, és arra, hogy hogyan lehet visszaélni a szabadsággal. Ezért aztán a válságok során gyakran követelik szabadság korlátozását. Ez azonban több szempontból is meglehetősen kétséges és kockázatos kísérletet eredményezhet. Egyrészt azért, mert aki a szabadság korlátozását követeli, az olyan rendről álmodik, ami eleve bizalmatlanságra épül, és ezzel az egyéni és a kollektív felelősséget egyaránt zárójelbe teszi. Másrészt azért, mert ha a válság okait meg akarjuk szüntetni, akkor az emberi természetben rejlő szabadságot is fel kell számolni, ami nyilvánvalóan katasztrófához vezet. Így a válságokkal szemben olyan jelenségre kell támaszkodnom, ami nem csak, hogy nem áll ellentétben a szabadsággal, de maga is annak megnyilvánulása. Ez lehet a bizalom, amely ugyan nem akadályozhatja meg a válságok kialakulását, de segíthet abban, hogy úrrá legyünk rajta, és ne hagyjuk elmélyülni, miközben a szabadságot nem áldozzuk fel semmilyen kétes biztonság nevében.