Bogárvérrel

HELYREIGAZÍTÁS

Előző számunkban tévesen jelentettük meg Horváth Péter régebbi novelláját az itt közölt írás helyett. A szerzőtől és olvasóinktól elnézést kérünk.

A szerkesztőség

Horváth Péter

Bogárvérrel

– forgácsok egy fakeresztről –

Simonyi Imre emlékének

Tegnapi napom nagy izgalomban telt. Hamar elvégeztem reggeli feladataimat, megetettem az állatokat, kiganajaztam az istállót, kapáltam, locsoltam, rendbe tettem az udvart, kimostam, kiteregettem néhány holmit, aztán az ingembe tettem a galambjaimat, s kilábaltam velük a fölső váraskapuhoz. Erősen benne jártunk már a délelőttben, nem volt nagy forgalom. Egy-egy lovas jött, néhány szekér érkezett, tucatnyi gyalogos poroszkált be a várasba. Kifelé jó ideig egy lélek se. Gondolom, akinek dolga volt, már jókor reggel elment, hogy időben céljához érjen. Nem akartam a kapuban leülni, ne szúrjak szemet az őröknek. Nem mintha tilos volna a kapuban ücsörögni, de az unatkozó katonánál nincs veszélyesebb. Hamar belekötnek az emberbe. Nem hiányzott, hogy rajtam köszörüljék a nyelvüket, meg nem kell azt tudnia senkinek, mi járatban volnék. Kisétáltam a kapun, s ahol az út elkanyarodott, leültem a fűbe, ott vártam, hogy feltűnjék a céljaimnak megfelelő ember.

Elsőként egy elkésett posztókereskedő áruval teli kocsija hajtott el előttem. A segéd a lovakat ütötte, a kereskedő a segédet.

– Hajts, te istentelen, lusta, mihaszna! Miattad aludtam el, te istenverése! – Aligha lehetett igaza a kereskedőnek, nincs az a segéd vagy inas várasszerte, aki fel merné rázni az urát hajnalban vagy reggel, ha az részeg álmát alussza. Az inas (vagy segéd) nyurga, májfoltos arcú siheder, megszokhatta az ütlegeket, meg se próbált kitérni előlük, csak a nyakát húzta be, minden keserűségét és dühét a lovakon igyekezett kitölteni. Derék, vastag lábú lovakat csépelt. Azok is megszokhatták a verést, egykedvűen kocogtak, akár elérte őket éppen az ustor, akár nem. Áldom az Istent, hogy nem ilyen sorsra juttatott: se ló, se segéd nem lettem. Nem tudom, mit tennék a fiú helyében. Nem lehet megszokni, hogy folyvást üssék az embert. Vagy ha ne adj isten, mégis, abba bizonyosan beletompul a lélek. Kétféle ember van: aki üt és akit ütnek. A másmilyen ritka, s talán ennek még az okát is értem. Ha üthetsz, de nem ütsz, megszólnak: gyönge vagy, erélytelen. Folyton mutatnod kell, hogy hatalmad van, máskülönben elveszíted. A szelíd gazdát kinevetik a cselédek, kijátsszák, becsapják, meglopják, ha lehet. Akit ütnek, tudja, hol a helye. Ritka, aki a sorsa ellen lázad. Inkább maga is üt: segéd az inast, inas a cselédet, cseléd a gyereket, kutyát, meg akit elérhet. Isten is gyakran üt, még a jámborra is. Miért bántotta Jóbot? Nem volt rá oka. Mindenét elvette, hal torkába lökte. Van jó is abban, hogy engem észre se vesz. Igaz, így nem tudom, milyen sorsra szán, mert nem súgja meg, nem küld hívó jelet, de nem is tölti a haragját rajtam. Ha a kolstorban elvégzem a dolgom, jöhetek- mehetek. Ülhetek itt, az út mellett, ingemben a galambjaimmal, bámészkodva várhatom a megfelelő embert.

A kereskedő után egy finom öltözetű lovas pár érkezett. Csevegve kocogtak pompás ménjeiken. Drága ruhát viseltek, már messziről látszik ez. Divatos öltözék silány anyagból is készül, de a drága kelmének más az esése, színei élénkebbek. A férfi hanyagul ülte meg a lovat, lába nem volt a kengyelben, jobb kézzel tartotta a szárat, kesztyűs balján vadászsólyom pihent. Jól idomított, drága madár lehet, gondoltam, nincs csuklya a fején, mégse repül el. A férfi hölgye felé fordult a nyeregben. Udvarol, gondoltam. A nő – tartásán láttam, hogy igencsak fiatal lehet – dámanyeregben lovagolt a ficsúrja mellett. Egyenes derékkal ült, nemigen figyelt az udvarlóra, hosszú nyakát megnyújtva élénken nézegetett körbe, mint aki ritkán jut a falon kívülre. Száz árnyalatban pompázott a zöld, az ég selymén vadludak eveztek. A nő megállította hátasát, tenyerével ernyőt tartott a szeme fölé, úgy nézte a ludak röptét. A madarak szabályos vé betűt formázva úsztak az égen. A lány – most már biztos voltam benne, hogy még nem lehet asszony: hosszú, vörös fürtjeit kibontva viselte – a ludakra mutatva mondott valamit a ficsúrnak. Az nevetve megrázta a fejét, megbiztatta lovát, könnyű ügetésre. A lány előrehajolt a nyeregben, hátasa fülébe súgott, felegyenesedett, megeresztette a gyeplőt, a ló vágtába ugrott. Veszélyes mulatság, gondoltam, de meg se billent,
ahogy elvágtatott a férfi mellett, haja szikrázva repült utána a szélben. A férfi megsarkantyúzta
a lovát. Tátva maradt a szám, ahogy elsüvítettek előttem. Dorottya volt az, a várasi kémlésszel. Megkeseredett a nyál a számban, ahogy utánuk néztem. Alig egy nyíllövésnyire attól a helytől, ahol gubbasztottam, letértek az útról, felvágtattak a laposan elnyúló, virágos mezőre, ott nyargaltak egymás nyomában, míg el nem tűntek a domb aljában nyíló, ligetes erdőben. Udvarlója van a hűtelennek. Benyúltam az ingem alá, megsimogattam a galambjaimat. Talán meg is szorongattam őket, mert igencsak csipdesték a szívem. Buta vagy te, András, mormoltam magamnak. Ne vágyakozz arra, ami nem lehet a tied. Feljebb hágott a nap, igen melegem lett. Nehéz szívvel, fejemet lógatva ültem az út mellett.

– Te meg mit itatod itt az egereket? – Könnyű szamárkordé állt meg előttem, a bakon Samu szegkovács lánya, a hatalmas Vaszlovics Irén terpeszkedett. – Hogy ityeg a fityeg, Nyuszigyerek? – nevetett szélesen. – Na, mi van? Nem is köszöntesz? Mit csinálsz itt, az út mellett, hékám?

– Ülök – feleltem sötéten.

– Azt látom, hogy nem állsz! – fürkészett. – Vársz valakit?

– Nem én! – mondtam, bolond szóval, pedig hát vártam, valaki hozzá hasonlót, hogy segítségemre legyen.

– Handlovára megyek – közölte, noha nem kérdeztem. – Vagyis Nyitrabányába – tette hozzá, mintha lüke volnék, s nem érteném a szláv nevet. – Ácskapcsot és talpas szeget viszek az új tárnába. Apám kijárta náluk, hogy tőlünk rendeljék a vasat a dúchoz. Nem tartasz velem?

– Minek? – vontam meg a vállam.

– Több, mint fél nap az út – fújtatott Vaszlovics Irén –, talán már sötét lesz, mire a szamaraim odaérnek velem.

– Ne mondd már, hogy félsz! – pillantottam fel rá.

– Még a medvétől se! – kacagott erősen. – De kettesben nem olyan unalmas…

Feltápászkodtam, mégiscsak barátom ez a hatalmas némber. Tompora a teljes bakot betöltötte, le is folyt volna róla, ha nem az apja kovácsműhelye edzi a húsát harsogó keményre. Nem csak farban, vállban is erősebb a vele dolgozó inasoknál. Láttam egyszer, amint egy kiszerelt kocsitengelyt megemelt, együtt a kerékkel.

– Nem mehetek – mondtam –, a kolostorban várnak.

– Na hiszen! – Nevetett, mintha a hegy zengene. – Amit te ott hátramozdítasz…!

– Hanem egy kérésem mégiscsak volna – fordítottam a szón, s közelebb léptem a vasakkal megrakott kordéhoz. – Két szárnyas kisangyalt magaddal vinnél-e Nyitrabányára?

– Miféle kisangyalt?

– Ezeket – nyitottam meg az ingemet, hogy a galambjaim kikandikálhassanak a résen.

– Kapok én ott levest! – horkantott hamisan. – A bányafelügyelő majd csak megvendégel!

– Nem enni adom! – sértődtem meg. – Drága leves lenne! Én ezt a két galambot két rézpénzért vettem! – füllentettem, mintha a cigányok nem adták volna vissza a galambokért fizetett garasaimat.

– Akkor vagy bolond vagy, vagy csakugyan beteg! – mondta Vaszlovics Irén. – A parittyámmal annyi galambot ütök neked, ahányat csak akarsz! És nem fiókákat, hanem begyeseket!

– De nem ilyeneket! – mondtam. – Ezek hűségesek! Szívemből esznek! A világ végéről vissza- szállnak hozzám! – dicsekedtem. – Legalábbis így mondta a cigány, akitől vettem.

– Ej, Nyuszigyerek! – ingatta a fejét. – Ilyen könnyű becsapni téged? Vagy szántszándékkal magadat csapod be?

– A nagyréten már elengedtem őket egyszer – mondtam. – A Kancsal tövéből is hazaszálltak! Ha elvinnéd Handlovára, s ott eleresztenéd őket a határban… estére visszaérkeznének.

– Nincs nekem kalitkám! – mutatott hátra. – Hova tegyem őket?

– Ahova én – mondtam. – Az ingedbe.

Kihúzta magát.

– Ide be nem férnek! Látod? – kacsintott rám. – Tele van az ingem!

– De hát… – makogtam hirtelen kiszáradt torokkal –, közéjük… esetleg…

– Ezek közé? – mutatta dinnyényi kebleit, s úgy nézett rám tenyérnyi szemével, mint egy sárló medve. – Hova?

– Oda! – böktem állammal a megfelelő helyre.

– Nem értelek! – csóválta a fejét. – Hova gondolsz, Nyuszi? – csücsörített.

Az egyik szamár elfinogta magát, a másik hátra nézett.

– Tudod te, hogy értem – mondtam restelkedve.

– Nem tudom! – felelte Vaszlovics Irén. – Na! – nógatott. – Mutasd meg!

Nem volt mit tennem. Ha pihés angyalkáimat el akarom juttatni Handlovára, meg kell érintenem puha ketrecüket. Körülsandítottam, sehol egy lélek. Bal kezemmel összefogtam az ingemet, nehogy az angyalkáim idő előtt elröppenjenek, s a kordéhoz közelebb lépve kacska jobbommal benyúltam hatalmas ingébe. Mintha satu fogta volna bilincsbe az ujjam. Forró és síkos volt a keble, mégse tudtam kirántani közülük az ujjam.

– Róka fogta csuka! – Ahogy a kacagás megrázta a testét, satuja engedett. Hátra ugrottam, mint egy szédült szöcske. – Na, mi van, Nyuszika? – vihogott hatalmasan, mintha csiklandoznák. – Elhiszed-e már, hogy a gerlicéid megfúlnának bennem? Jól van, ne pirulj, nem téged akarlak. Dolgozik Handlován elég bányász, csak akad köztük olyan, akit nem riaszt a keblem. Itt a kendőm, nesze. Bogozd bele az angyalkáidat, félúton elengedem őket. Mert szoktatni kell ám a postagalambokat
a hazarepüléshez. Nem lehet mindjárt a világ végére küldeni őket!

Búcsút intettem a kendőjébe kötött galambjaimnak, visszaballagtam a várasba. Úgy számítottam, Irén koradélutánra érkezik félútra, így a gerlicéim még napszállta előtt haza kell érjenek.

– Hol kódorogtál? – fogadott a kolostor kapusa. – Az apátúr kerestet.

– Rohanok! – feleltem.

– Most már fölösleges – mondta a novicius. – Várd meg, míg fölébred. Tudod, hogy ilyen tájt mindig lepihen.

Besündörögtem a konyhára, kikönyörögtem magamnak egy karéj kenyeret, leültem vele a kerengő kövére, az árnyékba, onnan figyeltem az eget. A ludak messzire járhattak, nem fordultak vissza. A magasban héja lebegett. Vagy nagytermetű sólyom? Esetleg éppen Dorottya udvarlójának madara? Ha én lennék a nyalka úr helyében, nem a madarat röptetném, hanem az időt. Megbéklyóznám a lovakat, sipkát húznék a sólyom fejére, ne lássa, mit művelek szívem hölgyével a zöldben. Szívem hölgye… Hol olvastam ezt? Miféle fércműben? Vagy vándorénekes dalolt így árva kupa borért az alvégi kocsmában, ahová időnként be-betévedek? Szívem hölgye. Hideg szemű, gazdag, sápadt. Szeme zöldjében rézpöttyök örvénylenek, mint a Garam színén a lehullott levelek ősszel. Istenem, hogy ülte a lovat! Hogy vágtatott! Milyen elegánsan! Nem úgy, mint Xerxész lánya, velem, csatakosan, izzadva, lihegve… Elszégyelltem magam. Hogyan keverhetem őket egy gondolatba? Más dolog, hogy egy cigánylány rám hajolt egy éjjel, és én belé szakadtam, s megint más az a fagyos, decemberi reggel, Borbála napján, amikor Dorottya vesszővel csapott rám, oda, ahol a bűn fészkel bennem. Bűn… Ez is olyan szó, mint a szívem hölgye. Szavak… Semmi közük a véres gyönyörűséghez, mire test és lélek egyaránt éhes.

Az ég tetejéről eltűnt a héja. A kerengő alól frakkos fecskék röppentek fel. Ha egyikük lebukott,
s összecsukott szárnnyal zuhant néhány ölnyit, a párja követte. Mielőtt a kerengő kövén koppantak volna, elkapták a legyet, kiterjesztették kékarany szárnyukat – huss! –, megint fel az égre!

– Hát te mit bambulsz itt? Hol jártál, amikor kerestettelek? – Az apátúr állt meg mellettem. Morózus volt, mint valahányszor, ha délutáni szendergéséből megébredt.

– Rád vártam, apátúr! – kászálódtam fel készségesen.

– Ha kereslek, nem vagy itt, ha nem kellesz, folyton láb alatt vagy! – morogta rekedten.

– Parancsolj velem – léptem utána, mert szokás szerint most sem állt egyhelyben, öles léptekkel rótta a kövezetet.

– Peripatetika – fordult felém. – Tudod, mit jelent?

– Nem hinném – feleltem.

– Görögül van – mondta. – Plátó, Szókratész… Tudod, kik voltak?

– Ókori bölcsek. Szókratésznek mérget kellett innia, úgy halt meg.

– Hagyjuk… – legyintett. – Mit tudsz a királyról?

– Melyikről? – pislogtam.

– Miért, hány királyunk van? – förmedt rám dühösen. Nem értettem, miért haragszik. Azért mert hallottam már Szókratész nevét, vagy azért, mert többet nem tudok róla. Görögül senki nem ért a kolostorban, még Johannes sem.

– Hunyadi Mátyásra gondolsz? – hebegtem.

– Úgy hallani, beteg – bólintott sötéten. – Podagra kínozza, mint engem.

Ezt se tudtam, mármint hogy az apátúr köszvénnyel bajlódna.

– Egyéb baja is van… – tűnődött. – Azt mondják… mindenben enged a felesége akaratának, csak egyben nem.

– A fia ügyében – bólintottam.

Rám meredt.

– Mit tudhatsz te erről?

– Nem sokat – feleltem. – Nemigen érdekel a… politika – találtam a szóra.

– Úgy? – húzódott gúnyos mosolyra a szája, amely ilyenkor keskeny, vértelen vonallá változott amúgy is szikár, barázdált arcában. – Aztán miért nem?

– Nem érintik a várast az országos ügyek.

– Buta vagy! – Ilyet még sose mondott nekem. Mióta ismer, eszemet dicsérte. – Minden összefügg mindennel! – okított. – Ha a király Esztergomban fázik, nálunk is hideg lesz. Hát még, ha a királyné didereg!

– De hiszen nyár van! – tátottam a számat.

– Eh! – legyintett bosszúsan. – Minek vesződöm itt veled… Hol voltál, amikor kerestettelek?

Elmondtam neki a galambjaimat.

– Azokat lesheted! – Mintha elszállt volna a dühe, s inkább szánakozna rajtam, mintsem haragudna. – Egy jó postagalamb annyi ezüstöt ér, amennyi a súlya – mondta nekem. – Becsapott a cigány. Megérdemled.

Ekkor, mintha maga Szent Ferenc küldte volna őket, a lassan sötétülő ég magasában feltűnt két szürke pontocska. Egyre lejjebb szállva keringtek a kolostorkert fölött.

– ők azok! – ujjongtam. – Megjöttek!

Futottam, mintha kergetnének, be az istállóba, fel a lajtorján, a padlatomra. A két galamb már ott burukkolt a dúc kifutóján. Készségesen hagyták, hogy megfogjam őket.

– Angyalkáim! – csókoltam puha nyakukba.

Lent, a padlat alatt a szamaraim féltékenyen felnyerítettek. Láttam, hogy madarak itatója üres, lecsúsztam a létrán, futottam a kúthoz, mindjárt két vederrel, hogy Csenterice és Szentantalka se szomjazzanak a meleg estében.

– Állj meg, lükepék! Hallod?! Parancsolom! – süvöltött utánam az apátúr hangja, de én, mint egy eszetlen, rohantam át az udvaron a vízzel, negyedét-felét kilötyögtetve. Megtöltöttem a galambok cseréptányérkáját, a vedreket lecsaptam a szamaraim elé, aztán vissza, fel a létrán.

– Igyatok, tubicák! – búgtam szerelmesen, mintha az egyik a cigánylány, a másik Pregitzer Dorottya volna.

– Hol bujkálsz, gazember? – Kivágódott az istálló ajtaja. Nagyon megijedtem. Lassan öt éve élek a kolostorban, de nem hogy az apátúr, még egy talpas barát se tette be a lábát ide.

– Bocsánat! – makogtam – Esedezem! – S mintha a szó mégis varázsolni tudna, rögtön el is estem. Kis híján nyakam szegtem, ahogy az apátúr elé huppantam. – Nem hallottam, hogy utánam kiáltasz! – füllentettem.

– Úgy? – mordult rám. – Hát már siket is vagy, nem csak kacska és lüke? Mutasd! Hol vannak azok a híresek?

Kitártam a karomat, pürttyögtem, búgtam.

– Mi ez? – lépett hátrább az apátúr. – Újabban a madárijesztők nyelveken szólnak?

Még be se fejezte a csúfondáros kérdést, amikor csattogva, verdesve az egyik galamb a vállamra,
a másik a fejem búbjára ereszkedett. Oda is tottyantott egyet.

Az apátúr elnevette magát.

– Ütődött Szent Ferenc! Most meg vagy keresztelve! – Higgadt mozdulattal nyúlt a fejem fölé,
s megfogta a tollászkodó gerlét. – Mutasd magad, piros lábú! Nahát, nagyon szép vagy! Te pedig szerencsés! – fordult felém. – Ezek valóban nagyszerű madarak. Pávagalambnak becézik őket. Fejük kicsi, hosszúkás és sima. Látod, nincs kontya, vagy búbja. Ha a tolla fehér lenne, a szeme sötét volna. De így narancssárga, ahogy meg van írva. Már az asszírok is tenyészették őket.

Nem tudom, min ámuljak jobban. Azon-e, hogy az apátúr a galambokhoz is ért, vagy azon, hogy
a gerléim pávagalambok, és súlyos ezüstöket érnek. De leginkább mégiscsak annak örültem, hogy visszatértek.

– Vigyázz rájuk! – intett az apátúr. – Lehet, hogy nemsokára jó szolgáink lesznek. Bizony, begyes! – mondta a galambnak, s kinyújtott mutatóujjáról felröppentette. A galamb verdesett, csattogott, leereszkedett a bal vállamra. – És most idefigyelj! – nézett az apátúr a szemembe. – Azt akarom, hogy holnaptól kezdve a Mária templom minden miséjén megjelenj! Ezért kerestelek.

– De hiszen én idetartozom! – vetettem ellene. – Ha nem is vagyok barát, s talán nem is leszek, azért mégiscsak a kolostori rendhez…

– Jól van, persze! – torkollt le. – Mégis azt akarom, hogy eljárj a várasi misékre. Tudni akarom, mit suttog a váras. Miről beszélnek a misére várva? Ki kivel tart, honnan vár híreket? Az idők változnak. Minden megtörténhet.

– Mi minden? – kérdeztem.

– Ha meghal Mátyás király…

– Magasságos Isten!

– Ne rémüldözz!. ő is csak halandó, mint te, vagy én magam. Nem mindegy, kié lesz az ország.
Ha Beatrix viselné Mátyás koronáját, az kedvezhet Selmecnek és a kolostornak. Amint a király,
a királyné is kedveli a Domonkos rendet. Ám ha másként lenne… – Felsóhajtott. Most láttam rajta, hogy már nem fiatal. Igaz, nem is öreg. Nem tudtam, hány éves lehet. Talán, mint apám, ha még élne. De lehet, hogy idősebb. Körülpillantott az istállóban. – Szép rendet tartasz – mondta. – Jól van. Ez a fontos – tette hozzá. – A rend. Vigyázz magatokra. – Az ajtóhoz sétált, visszanézett. – Hetente beszámolsz arról, amit a templomban meg a templomtéren hallasz.

– Igenis – rebegtem.

Hamar este lett. A galambjaim elültek. Megcsendült a kolostor vecsernyére kongató harangja. Ha nem akarok éhen maradni, mennem kell. Ahogy átsántikáltam a sötétlő udvaron, felnéztem az égre. A szürkeség peremén feltűnt a vacsoracsillag. Vajon Dorottya látja-e? Miért ne látná? Nem vak. Csak hűtlen. Mindegy. Nem számít. Fő, hogy boldog legyen.

Az esti szentbeszédet Pelbárt atya mondta. Az őszinteségről szavalt, nemigen figyeltem. Rám nem vonatkozik ez. Nem leszek őszinte. Sose vallom be magamnak, hogy teljes szívemből gyűlölöm Pregitzer Dorottyát, és azt kívánom neki, hogy nélkülem csakazértis boldogtalan legyen.

Róla álmodtam az éjjel. Főzött valamit, vaskondérban.

– Mi ez? – tudakoltam. – Finom illata van.

Rám nézett a pöttyözött szemével, és azt mondta:

– Galambleves.

Pünkösdre az apátúr megint kiötölt valamit.

– Pünkösd a Szentlélek ünnepe – kezdte szokásos esti példabeszédét a refektóriumban. – Mint ahogyan a tavaszi szelek áradnak felénk e bimbókat fakasztó gyönyörű napokban, úgy áradt ki a Szentlélek kegyelme az Úrból, hogy megajándékozza az érdemeseket. A lélek ad némelyikünknek bölcsességet, másnak a tudomány tudását, a harmadiknak a gyógyítás képességét. Van, kinek szívébe tántoríthatatlan, erős hitet ültet, másba csodatévő erőt csepegtet. A Lélek kegyelmi adománya a prófétálás, s aki közületek képes az emberi lelket megítélni, sose felejtse, hogy e készség is a Szentlélek ajándéka. Kinek nyelveket küld, kinek a nyelvek magyarázást, de mindezeket ugyanaz
a lélek cselekszi…

A barátok félálomba merülve hallgatták, noha ez nem látszott rajtuk, ájtatosan bólogattak, mint
a keljfeljancsik. Johannes testvér másolócellájában töltött időm és elvégzett munkám jutalmaképpen én felismertem az apátúr szavaiban Pál apostolnak a korinthoszbeliekhez írott első levelének passzusait. Sose értettem igazán és mélyen a Szent Hármasság e harmadik misztériumát. Most se lettem okosabb, bár igyekeztem felfogni a szavak mélyebb üzenetét. Hamar kiderült, hogy az apátúr mindezt csak bevezetőül szánta.

– Hálánk jeléül – folytatta élénken, szinte ravaszul villogó bogárszemével huncutul körbetekintve –, kápolnát emelünk a Szentlélek tiszteletére!

– Miből? – kérdezte Pelbárt, aki úgy őrködik a kolostor vagyonán, mintha az övé volna.

– Járjátok be a várast – folytatta az apátúr, mintha Pelbárt kérését meg se hallotta volna –, s hirdessétek, hogy aki teheti, hozzon egy követ a hegyoldalból, s rakja le a kerítés nyugati sarkához, mielőtt pünkösdölni indul a Nagyrétre, vasárnap! Hirdessétek – emelte a hangját –, hogy misét mondunk valamennyiük lelki üdvéért.

Pelbárt megint közbeszólt volna, de az apátúr megelőzte.

– Pelbárt fogja összeírni, ki hány követ tesz le az új egyházacska felépítésére, s ahány követ hoznak, annyiszor ajánljuk nevüket az Úr kegyelmébe.

A barátok lázasan pusmogva tárgyalták a nagyra törő tervet. Igaz, ami igaz, senki se hitt benne.

– Egy kavics nem sok, annyi se érkezik!

– Nem érdekli a selmecieket a Szentlélek!

– Nem lesz itt kápolna, legfeljebb egy kis szekrényoltár…

– Az apátúr öregszik…

Nem állhattam meg, hogy közbe ne szóljak.

– Én úgy emlékszem, Szent Ferenc is hasonlóképpen fogott egy templom építéséhez…

Tüstént lehurrogtak.

– Te csak ne taníts minket, lüke! Főleg ne gyere Ferenccel… ő nem a mi szentünk… Nem vagyunk mi ferencesek…

Pelbárt engem bízott meg, hogy lajstromba vegyem az adakozókat.

– De hiszen nem tudok írni, mióta az ujjaim elvesztek!

– Ugyan! – vigyorgott. – Engem te nem csapsz be! – Egész megijedtem. Honnan tudhatja, hogy bal kézzel is képes volnék a körmölésre? De nem tudta. – Nem kell neked ahhoz papír, hogy megjegyezd a néhány holdkórost, aki majd idevetődik!

Senki nem hitt az apátúr gondolatában. Volt is álmélkodás, amikor az első adakozók már csütörtök napján feltűntek az úton. Asszonyok, gyerekek hordták a köveket, egész délelőtt jöttek-mentek. A kölykek közt versengés indult, melyikük bír nagyobb kődarabot cipelni. Én se hittem volna, hogy ennyien jönnek. Futottak, mint hangyák a tojással.

– Ez mán a sokadik! – fujtatta büszkén az egyik kis szurtos, ahogy a gyermekölnyi terméskövet elém ejtette.

– Hetedik! – mondtam. – Te meg Brúger Pünkösd vagy

– Te meg a Nyulacska! – vigyorgott a kölyök. – Hozok még!

Délben már le kellett állítanom őket.

– Ördögök vagytok ti, hogy sose pihentek? – Besántikáltam Johanneshez, s felírattam vele az addigi neveket s köveik számát, mert annyi volt már a név, s a kő, hogy nem bírtam fejben tartani.

Az asszonyok bevárták egymást, trécseltek, ugrattak.

– Hunnan tudol te ennyire számolni, Nyuszika?

– Máshoz is így értesz? – vihorásztak.

Ha valakit nem ismertem volna a szegénysorról – onnan jöttek a legtöbben –, szombat estére már mindnek tudtam a nevét, ők is az enyémet.

– Na, Nyulacska – állította meg előttem ökrös szekerét a kőfaragók céhének küldötte pénteken –, ezt számold meg! – Több fertály órán át hajigáltuk lefelé a követ a szekérről.

– Hatszázhetvenhárom! – közöltem izzadtan.

– Ha te mondod! – vakarta a fejét a legény.

– Egy kaviccsal se több! – válaszoltam.

Nézte a kőhalmot.

– Mégse igazság ez! – mondta. – A kis követ is egynek számolod meg a sziklát is csak egynek?

– Mint az embert – mondtam. – Mindegy, hogy mezitlábas kölyök, vagy olyan megtermett legény, mint te! – hízelegtem. – Az ember az ember. A kő meg kő.

Törte a fejét.

– Az se számít, szegény-e vagy gazdag?

– Az se. Egy az egy.

– Ez jó. – Elvigyorodott. – Egy az egy.

Vasárnapra ebből már afféle szólás lett. – Egy az egy! – terjedt várasszerte a „kolostor igazsága”.

– No, ha egy, akkor én is vagyok annyi! – kurjantotta az asztalos céh kocsisa másnap. – Igaz, én nem követ, hanem fát hoztam nektek! – De még milyen fát! Állványzatnak való, sudár fenyő- szálakat, két kocsiderékkal. De jöttek a kövek is – majdnem azt mondtam, számolatlan sorban, pedig sok százszor százakat megszámoltam. Szombat estére a kőhalom már magasabb volt a kerítésnél, nem látszott a vége.

– Megjegyezted a nevemet, Nyuszi?

– Enyimet is tudod?

– Hatan vagyunk ám testvérek!

– Megjegyzi a Nyúlszáj, bízhattok benne!

Szombat délutánra Pelbárt megirigyelte friss népszerűségemet.

– Elég! – mondta. – Pihenj. Mostantól én írom fel őket.

Még nem is alkonyodott, mikor a kapus barát megkeresett.

– Gyere, Nyuszi, Pelbárt atya hívat! Nem győzi elég sebesen írni a neveket! – Estére elterjedt az egész várasban, hogy jobban fog a fejem, mint Pelbárt lúdtolla.

Másnap, a pünkösdvasárnapi mise után megnyitottuk minden ablakunkat, hogy a kolostort a széllel maga a Szentlélek is általjárja, azután mind felsétáltunk a nagyrétre. A kankutyát hagytam a ház őrizésére, a szukát magammal vittem, a versenyre. Nagy a mulatság ilyenkor a réten. Van lovasverseny, hol a bátrak és ügyesek szőrén ülik meg a lovat, úgy nyargalnak körbe, mélyen lehajolva kapják fel a földbe tűzött ágat, megkerülik vele a fél hegyet, s aki elsőként ér vissza a mezőre, virágkoszorút kap a pünkösdi királyné kezéből. A királynét még a várasban választják meg maguk közül az eladó lányok, öltöztetik tavasz-menyasszonynak, énekszóval kísérik a rétre. Nem akartam hinni a szememnek. Pregitzer Dorka vonult a szüzek élén, ő lett a pünkösdi királyné, az én titkos, gonosz szerelmesem. Szakasztott olyan méltósággal, rugannyal és keccsel lépdelt a füvön, mint maga az igazi királyné, Selmec patrónusa, Estei Betarix, Mátyás királyasszonya, amikor itt járt nálunk, látogatóban. De Dorka sokkal szebb volt, mindenkinél szebb.

Bolondul vert a szívem.

– Idefigyelj! – súgtam a kutyámnak, hozzá guggolva, nyakát átölelve. – Ha te fognád meg a nyulat…. – Megrázta a fejét, aztán végignyalta a ferde képemet. – Nézd! – mutattam előre. – ő az! Ott! Látod?

Dorottya éppen átvette udvarhölgyétől az egyik virágkoszorút, s a lovasverseny győztesének nyakába helyezte. A várasi kémlész volt az, akivel nemrég Dorkát lovagolni láttam.

– Köszönöm, királyném! – mondta magabízó, széles mosollyal, mintha biztos lenne benne, hogy őt választja majd a sokaság Dorottya mellé pünkösdi királynak.

– Ha elnyered a koszorút nekem – suttogtam a szuka loboncos fülébe –, én megígérem neked… – Fülébe csókoltam, mintha Dorottya nyakába. – Bármit megígérek!

A rét közepén máglya lobogott, mind feljebb és feljebb csapott a lángja. Azok a fiúk – sihederek
s már bajuszosak –, akiknek nem tellett lóra, ebben a versenyszámban mérték össze bátorságukat és ügyességüket. Ki tudja úgy átugrani a pünkösdi tüzet, hogy se a hajaszála, se a gatyaszára meg ne pörkölődjön? Egy alacsony termetű, szinte pöttöm legény lett a győztes. Úgy repült át a máglya fölött, mintha szárnya nőne. Még bucskázott is a magasban egyet, megpördült a lángok fölött, mégis talpra huppant. Hatalmas éljenzés jutalmazta, szóltak a sípok, kereplők és kopogtatók, míg a fiatal bányász – mert az volt a győztes – Dorka elé járult a koszorújáért.

Ezután mi, kutyások kerültünk sorra. Vonalba kellett sorakozzunk a domb alján, lábunk mellett az ebünkkel. Sokan már itt kiestek, mivel a kutyájuk nem akart parancsszóra, nyugodtan ülni. Ezeket a bíró mind elküldte. Kilencen maradtunk végül a sorban. Mellettem balról egy agárforma, nyurga, kecses ebbel a szíjártó karcsú legényfia állt, vadonatúj vadászöltözékben. Jobbomon egy vállas kovácsinas várakozott a kopójával, őt is meg az ebet is ismertem. A fiú Kara barátom műhelyében tanulta a kovácsmesterséget. Az ebet kölyökkorától maga nevelte.

– Az agár gyors, de ideges, és hamar kifárad! – vigyorgott rám. – Az én kopóm szívósabb. A te korcsod viszont… – Nem tudta végigmondani a szidalmat, mert a sor túlsó végén megjelent az erdőkerülő, vállán a zsákkal, amelyben a csaléteknek szolgáló nyulat hurcolta végig a sor előtt, hogy az ebek szagot fogjanak. A kutyák remegtek, némelyik nyüszített. Gazdáik halk, pattogó szavakkal parancsolták őket maradásra. Az egyik mégis megugrott, neki a zsáknak. A kerülő alig tudta elrugdosni onnan. Az agár és a kopó egyaránt izegtek-mozogtak, szinte esdeklőn pillantottak fel a gazdájukra, lehet-e már, szabad-e a préda.

– Ül! – morogta rekedten a kovácsinas.

– Vár! – parancsolta a szíjártó fia.

Az én szukám még akkor se moccant, amikor a kerülő ellépdelt előttünk a zsákkal. Csak nem beteg az orra, gondoltam rémülten.

A kerülő felballagott a dombhajlat feléig. Ott megoldotta a zsákot, kirázta belőle a nyulat. A tapsifüles nyomban megugrott. A kutyák meg – uccu neki, vesd el magad! –, utána. Futott a füles, ugrált erre-arra, nagy kanyarokkal vette útját az erdőnek. A kutyák csaholva kergették. Némelyik úgy vágtatott, mintha a levegőben úszna, mások aprókat lépve rohantak, de mintha száz lábuk lett volna. Már-már úgy látszott, az agár kapja el a nyulat, hatalmas ugrással vetette rá magát, de a kopó oldalról nekivágódott, s feldöntötte. Más kutyák is összeverekedtek, s a csatából kikerülve, mellső lábukat behajlítva nézték, merre fut a nyúl. Nem érte el az erdőt, üregre se lelt menekülés közben. Az én szukám kapta el, s hozta a lábamhoz, ahogy tanítottam.

– Tied! – mondtam neki.

Egy szempillantás nem sok, azalatt felfalta. Csak a bőr, s néhány csontdarab jelezte, mit pusztított el. A nyúl egyik lábvége épen maradt, azt eltettem, zsebre. Pirulva térdeltem Dorottya elé, hogy a győztesnek járó virágfüzért a nyakamba akassza. Szót sem szólt hozzám, nem is nézett a szemembe. Talán meg se ismer? Nehéz lett a szívem, mintha a kápolnához hordott kövek és sziklák mind a mellkasomat nyomnák. Szentlélek ide vagy oda, nem érdekelt semmi. Még a győzelem öröme is elszállt belőlem. A két vigyori novicius lökdösött oda a másik két győzteshez, hogy álljak közéjük
a királyválasztás ceremóniájára.

– Eredj – nógatott a kémlész –, ha már hozzásegített a Sátán kutyája…

– Látod – vigyorgott a másik –, mégiscsak megérte, hogy rendesen hágod a korcsot!

A két másik győztes rokonai, barátai álltak a tömeg első soraiban, bíztatták, dicsérték őket, engem ócsároltak.

– Mit keres itt ez a ferdeszájú, lüke?

– Barátok köcsöge!

– Kutyabaszó fattyú!

Mintha egyesegyedül, siketen álltam volna a tündöklő ég alatt. Hát ezért születtem a földre? Ezért hívott világra az Isten? Ez volna a dolgom? Hogy mindenki céltáblája legyek? Hogy a királyném, akit minden esti imámba foglaltam, észre se vegyen? Ostobaság. Hát ki vagyok én, hogy az Úristennek számítson a szívem? Reggeltől napestig az egész teremtést maga igazgatja. Éjszaka se pihen. Van épp elég dolga a nappal meg a holddal, csillagokkal, királyokkal, püspökökkel, ringburgerekkel, kutyákkal, lovakkal, madarakkal… Vagy őrájuk se figyel? Minden csak véletlen? Véletlen volt az is, hogy megszülettem. Véletlenül kapta meg a ragályt, s halt bele az anyám. Véletlen, hogy a kolostorba tévedtem. Véletlen, hogy nem pusztultam a rám mért, iszonyú verésbe. Véletlen, hogy írni, olvasni tanultam. Véletlen, hogy a kutyáim szeretnek. Ha más hálna velük, őt választanák falkavezérüknek. Véletlen, hogy a templomkertben éppen Xerxészbe botlottam, véletlen, hogy a két rézpénzemért a cigányok nem öltek meg. Véletlen, hogy az én kutyám fogta meg a nyulat, véletlen, hogy ma van, nem tegnap vagy holnap, s nem igaz, amit Johannes mondogat, hogy a véletlen az Úr fedetlen arca. Istennek nincs arca. Talán nincs is Isten.

Ilyen rettentő eretnekségek jártak a fejemben, amikor a zúgást meghallottam. Csak nem
a Szentlélek süvölt át a réten? Furcsán működik az ember belülső órája. Vagy maga az idő halad bakugrásokkal? Nem hallottam meg, mikor a kikiáltó a nevünket sorolva megkérdezte a tömeget, melyikünket akarja pünkösdi királynak. Az mégis eljutott valahogy az eszem pereméig, hogy a közelben állók versenyt rikoltják a két társam nevét.

– Éljen Antal, a kovácsinas!

– Éljen Michael úr, kémlészünk fia!

Láttam is meg nem is, ahogy sapkák, süvegek repülnek a magasba, aztán a két másik győztes barátai odarohannak, s mindkettőjüket vállukra emelik. Imbolyognak velük, forognak, táncolnak.

– Éljen Antal!

– Éljen Micahel!

A két jelölt neve, mint valami hullám, terjedt az elülső sorokban. A rikoltozók mögött tompán morajlott a tömeg, mintha távolról jövő, hatalmas szél zúgna:

– U-a-a! U-a-a!

Ekkor a lábak közt, lökdösődve, a felnőtteket taszajtgatva kölykök furakodtak elő, szurtos kisördögként vetették magukat az ünneplőkre. Úgy csüggtek rajtuk, mint kutyakölykök az anyai csecsen. Tépték, ráncigálták őket, míg sikerült földre dönteniük a két királyjelöltet. Csak engem hagytak állva. Repültek is felém a zsebekben, tarisznyákban, tarsolyokban maradt aprókövek.

– Mit képzel ez?

– Majd éppen egy sehonnai bolondot teszünk meg királynak?!

A tömeg csak zúgott:

– Egy az egy! Egy az egy!

Aztán megint:

– U-a-a! – U-a-a!

És mintha értelem szövődne a zúgás morajába:

– Nyu-lacs-ka! Nyu-lacs-ka!

Az egész nagyrét az én nevemet kántálta.

– Nyulacska! Nyulacska!

Még fel se ocsúdtam, s már ott álltam, középütt, a vállamra terített színes rongyköpenyben, fejemen ágakból bogozott barka-koronával. Végre megértettem, hogy mégis igaza van Johannes barátnak. A véletlen csakugyan Isten felfedett arca. A rongyosok serege engem választott meg pünkösdi királynak. Bolondkirálynak meg kolduskirálynak csúfoltak némelyek, de a szegénysoriak meg a bányászok jóval többen voltak. Szinte legázolták a vesztesek csapatát, fakalapáccsal kopogták a ritmust:

 Rongy a köpönyege,

 Vessző koronája,

 Egy napig, de éljen

 Pünkösdnek királya!

S már vezették is mellém Dorottyát, igencsak vonakodva lépdelt. Langaléta fiú tűnt ki a tömegből, gólyalábon botladozott felénk, fején rongyokból varrott püspöksüveg.

 Akarod-e uram, felséges királyom,

 Hogy e szépséges hajadon estélig szolgáljon?

 Óhajtod-e őtet esküdt feleségnek,

 Vagy adjuk el rabnak, galád ellenségnek?

Jól emlékeztem, mit kell feleljek erre, de nehezen jött a számra.

– Mit adnának érte?

A gólyalábas ekkor a vesztesekhez fordult.

– Halljuk, nyomoroncok, adtok-e egy birkát?

– Nem egyet, de kettőt! – érkezett a válasz.

– Frissen sütött cipót?

– Egész szakajtóval!

– Innivalót hozzá, mennyit mérnétek?

– Méretlenül adjuk, amíg fér belétek!

– Mit szólsz, uram király?

Végre kimondhattam:

 Nem adom birkáért, se borért, búzáért!

 De magamhoz veszem fele királyságért!

Most Dorottyához szólt a gólyalábas:

– Hát te, leányasszony, mit felelsz e szóra?

 Óhajtod uradul, hajlasz-e a csókra?

Nagy csönd lett. Mindenki érezte, valami történik.

– Egy az egy! – suttogták többen.

Nagy dolog, ha a legszebb, s leggazdagabb selmeci lány egy nyúlszájú koldusnak adja magát, ha csak játékból is, pünkösd ünnepére.

Valaki rikoltott:

– Kűdd a ferdeszájút anyja valagába! – A lovasverseny győztese, Michael kiáltott, s rám is rontott volna, ha a pajtásai meg nem fékezik, s le nem fogják, erő erejével.

Dorottya hallgatott. Kezemet nyújtottam, s ő elfogadta. Könnyű volt a keze, mint egy nyári pille.

– Csókot! Csókot! – skandálta a tömeg.

Feléje fordultam. Tenyérnyi tőr villant a kezében.

– Ha hozzámérsz, meghalsz! – sziszegte.

– Úgy legyen – mondtam, és megcsókoltam.

Vártam, hogy megszúrjon. De csak megharapott.

– Hatalmas az Isten! – tört ki belőlem.

A sokság üvöltve zengte:

– Halleluja!

A továbbiakra alig emlékszem. Visszaindultunk a várasba. A menet elején cigánykereket hányva, kurjongatva, minket éltetve a gyerekek haladtak, mögöttük zenészek, utánuk Dorottya udvarhölgyei a két vesztes versenytársammal, azután mi, Dorkával, mögöttünk a tömeg. Az úton, menetünkkel szemben porfelhő közelgett. Díszes, kétlovas kocsi bontakozott ki a porfelhőből, a kocsin Pregitzer úr, Dorottya apja. A kölykek szétszaladtak, Pregitzer megállította a vágtató lovakat, felállt a bakon.

– Idegyere, de azonnal!

Meghőkölt a tömeg.

Dorottya nem moccant.

– Mozdulj, mert ha én megyek érted, abban nem lesz köszönet!

A gólyalábas került elő, vállán cipelte a két faragott falábat.

– Hagyd békén, uram, a királyt és a királynőnket!

Pregitzer leugrott a bakról, három lépessel ott termett előtte, egyetlen ökölcsapással leterítette, aztán hozzánk lépett, s anélkül hogy rám egy pillantást vetett volna, elragadta mellőlem Dorottyát, vállára vette, mint egy könnyű zsákot. Dorka sikoltozott, apja fejét, hátát csépelte.

– Engedj el, tegyél le!

Pregitzer megtermett ember, erős, mint egy medve. Öles léptekkel vitte lányát a kocsihoz, feldobta rá, csak úgy nyekkent. Felugrott a bakra, a lovak közé csördített. Szinte helyben fordult meg a kocsi, s már vágtatott is vissza, újabb porfelhőt kavarva. Nem jött szó a számra. A gólyalábas felkecmergett, szétmaszatolta a vért az orra alatt, elébem lépett.

– Gyalázat! – köpte. – Ha akarod, király, szétverjük a házat, s erő erejével szerezzük vissza felséges arádat.

Nem tudtam, mit mondjak.

Álom az élet.

Nem tudom, hol lehetett addig, az én Kara barátom lépett hozzám, átölelt, és egy butykost nyomott a kezembe.

– Húzd meg, Nyulacska!

Mire a várasba értünk, úgy berúgtam, ahogy még soha. Nem tudom, mi történt aztán. Pünkösd másnapján a nagyréten ébredtem, magasan állt a nap. Méhek dongtak körülöttem, pillék szálldostak a korai nyárban. A szuka ott hasalt mellettem, fogát csattogtatva próbálta elkapni az orra előtt cikázó legyeket. Próbáltam felállni, minden tagom sajgott, erősen szédültem. A színes rongyköpenyeg ott hevert mellettem, a fűben, odébb a széttaposott barkakorona. Hanyatt fordultam, és lehunytam
a szemem. Éreztem, ahogy a szuka megmozdul mellettem, négy lábra áll, ásít. Nagy, érdes nyelv nyalt a képembe.

– Királyném! – suttogtam, de már inkább álmomban, mint ébren.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.