Történelem, rendszerváltozás, politikai korrektség

Két kérdésről szeretnék beszélni. Először a húsz évvel ezelőtti rendszerváltozás civilizált voltáról, majd a politikai korrektségről, mint olyan alapvető civilizációs elemről, amely feltűnően hiányzik mindennapjainkból.

Az előadásra a politológusok vándorgyűlésének megnyitójaként kerül sor. Nem állom meg, hogy bevezetőként meg ne említsek egy tavaszi kétnapos konferenciát, amelyen a győri csata 200 éves évfordulójáról emlékeztek meg. A múlt hónapban, június 16-án éppen kétszáz éve volt ugyanis, hogy a Napóleon elleni koalíciós hadsereg részeként a csanaki domboknál rohamozó magyar nemesi felkelés a Pándzsa pataknál megtorpant, és fejvesztett menekülésbe kezdett. 1809-ben ez volt az utolsó nemesi inszurrekció. S kellett ugyan még majd negyven év, hogy a rendiség jogilag is eltöröltessék, de a „sok hősi láb” futása, miként Petőfi verselte meg a győri csatavesztés lényegét, szimbolikusan jelezte a régi rend elmúlását. Most, kétszáz évvel később, Győrben, a városi hivatalosságok megfogalmazása szerint a nemzetközi tudományos összejövetelt valamiféle rehabilitálás végett rendezték. A konferencia első napján „közérthető”, a második napján pedig „szakmai” előadások fognak elhangozni, mondták. Így is történt. Bevezetőmben mindehhez csak annyit jegyzek meg, hogy remélem, az én mondandóm az első kategóriába sorolható.

A győri csata történelmünk része. A történelmet azonban nem lehet tudni – már csak azért sem, mert mind a két végén szédítő tempóban növekszik, s a közbeeső történtekről is egyre több a feltárt ismeret. S abba is bele kell nyugodnunk, hogy a történelem nem tanít semmire – lévén, hogy minden beletartozik. Ugyanakkor a történelem olvasása távlatot és súlyt ad a folyó eseményeknek, mélységében értelmezhetővé teszi azokat, ennek hiánya viszont ellaposítja a politikai közbeszédet. Magyarországon a politikai közbeszédet, és gyakran az úgynevezett szakértői elemzéseket is valami együgyű jelenidejűség jellemzi. A megnyilatkozó úgy tárgyal alkotmányt, hivatalt, állampolgári jogkövetést, miniszteri magatartást, mintha az ilyesmiknek nem lenne közelebbi és távolabbi múltja, emlékezete, történelme; mintha mindez előzmények nélkül adná magát a beszélgetés tárgyának. Tisztelet persze a kivételnek. Nem a historizálást hiányolom, nem képzelem, hogy a történelem predeterminál, de az éppen adott helyzet értelmezéséhez, a többnyire ugyancsak hiányzó (vagy ordítóan felületes, holmi „normális” országokat emlegető) térbeli összevetések mellett időbeli, azaz történelmi összehasonlítások is kellenének. Meg egyébként is – történelmet olvasni érdekes. A múlt végtelen, sokszínű és lenyűgöző. S noha a jövőt igen egészséges és helyes nyitott végű kalandnak tekinteni, a megtörtént múlthoz képest az valójában sosem több sápadt vázlatnál.

Igen, a rendszerváltás. Megkímélem a hallgatóságot az emlékezéstől, de itt utólag mégis leírom, hogy 1987 májusában, egy esős napon a moszkvai Jugo Zapad metróállomás lejáratánál Pugacsov elvtárs (tényleg így hívták – ha mond még valamit a valahai lázadás vezérének neve) széles pravoszláv keresztvetéssel megáldott bennünket, mármint az akkori, sokat ígérő magyarországi változások hírvivőit. Balogh Istvánnal és Lengyel Lászlóval voltunk ott hárman a valahai Társadalomtudományi Intézet „delegációjaként” – ahogy ezt akkoriban mondták. Ezek a glásznoszty, az uszkorenyie, a peresztrojka napjai voltak a Szovjetunióban, Pugacsov elvtárs pedig az SZKP KB Főiskolájának egyik vezetője. Visszatekintve mondhatjuk: az áldás megfogant.

Pugacsov elvtárs áldása megfogant, hisz’ Magyarországon húsz éve bekövetkeztek a kívánatos változások. Tömeges kívánság volt a demokrácia, valamint a már egy évszázaddal előbb bontakozó, de a 20. század középen évtizedekre megakasztott és ellenirányba fordított polgárosodás – ahogy a piaci társadalmat fennköltebben neveztük – helyrezökkentése. Mondhatjuk, akkoriban a civilizáltság fénye ragyogta be az országot. A sokáig és egyre többek által csak kívánt, de nem remélt, és megrendítően hatalmas változás meglepően békés körülmények közt zajlott le. Magyarországon minden megváltozott – kivéve történelmünket.

Ezt a változást bársonyosnak, kiegyezésesnek, kialkudottnak mondták már azokban a napokban is. Az érintett, és egymással beszédérintkezésben lévő politikai csoportok kölcsönösen meggondoltak, visszafogottak voltak, s a robbanást előidézhető gyutacsokat nem begyújtották, hanem inkább hatástalanították. Többféle kerekasztalhoz ültek, ahelyett, hogy felkoncolták volna egymást. Ez váratlan volt. Történelmünkből nem ez következett volna. Amikor Magyarországon számottevően változást akartak, vagy mély társadalmi változások történtek, az többnyire véres eseményekkel párosult. Így volt ez 1848–49-ben is, és az első, valamint a második világháború után is; a 20. században pedig Magyarország háromszor, 1919-ben, 1944-ben és 1956-ban tántorgott a polgárháború peremén. Csak a szélén tántorgott, de így is nagyon sok vér folyt. Mindezt 1989-ben igen sokan tudták, még többen érezték. Emiatt sokan féltek. Mondhatni, rengeteg ember félt az egymást kölcsönösen fenntartó félelmi képzetek miatt. Voltak, akik a változatlanság fegyveres őrének tekintett Munkásőrség megtorlásától tartottak, s voltak, akik a változást személyüket érintő bosszúszomjas számonkérésnek érezték, s még többen voltak történelmi érzékkel megvert olyanok, akik az egyéni leszámolásokkal járó anarchiától féltek. Húsz éve tehát igen sok ember félt Magyarországon, de ez a tömeges egyéni félelem valami különös módon elpárolgott, amikor az egyénileg félő emberek klubokba, egyesületekbe, a legkülönfélébb gyűlésekre összejöttek. Még jobbára csak ígéret volt a szólás és gyülekezés szabadsága, az emberek mégis egyre inkább adottnak vették, s összegyülekezve az egymagukban félő emberek megszabadultak félelmeiktől. Alighanem ezt szokták a szabadság részegítő érzésének nevezni. Valóban részegítő volt – de az emberek nem rúgtak be. A tömegek és az őket befolyásoló személyek civilizáltan viselkedtek.

A civilizáltságot a szó leghétköznapibb értelmében használom. Udvariasságot jelent, „udvari” viselkedést a barbársággal ellentétben, visszafogottságot a kulturálisan kiépülő gátlások miatt. A visszafogottság, a kitörő indulatok visszafogása a civilizáció folyamatának az üdve. Hogy örömömet-bánatomat kéretlenül nem öntöm az első elibém kerülő ember nyakába. Általában ez csak ennyi. Húsz évvel ezelőtt konkrétan pedig a tömegindulatok visszafogását jelentette, és hatásában azt, hogy öldöklés helyett a kiegyezéses, demokratikus igényű, azaz civilizált politikai viselkedés vált jellemzővé a közügyek alakításában. Épp akkor – s ezt hangsúlyozom –, amikor alapvetően és megrendítően megváltozik minden a társadalom életét meghatározó politikai rendszerben.

Most már évek óta el-elhangzik, hogy nem történt meg a rendszerváltozás, vagy, hogy új rendszerváltoztatásba kell kezdeni etc. etc. Ezek értelmetlenségek. Figyelmet érdemel azonban a nagy változásokat követő csömör, a demokráciából úgy általában való kiábrándulás, és annak emlegetése, hogy „az állam nem működik”, vagy hogy „romokban a jogállam” stb. Épp a húsz évvel ezelőtti változás nagysága és sajátossága miatt. Mint a haszonhoz hozzátapadó kár, úgy kíséri e nagy változást a jogkövetés készségének méretes hiánya – ebből fakad a rontott állam érzése-ténye és a demokrácia másnapossága.

A jogkövetés hiánya mindennapjaink nagy baja. Különösen az a legutóbbi időkben, amikor már nem egyszerűen jogsértő állampolgári fegyelmezetlenséggel találkozunk lépten- nyomon, hanem kormánypárti és ellenzéki politikusok, önkormányzati vezetők jelentik ki nyilvánosan, hogy fütyülnek a törvényes előírásokra, vagy bírósági döntésekre. Miért jutottunk ide? – kérdezik. Nem utolsó sorban azért, mert rendszerváltozás volt. Mert az előző politikai és jogi rendszert sikeresen és hathatósan meg lehetett változtatni. Mert mit is tapasztalt meg a ma itt élő több generáció akkoriban? Azt, hogy minden rendelet, törvény, alkotmány és intézmény megváltoztatható. Tőlünk függ. Nem tartjuk be az előírt szabályt, mert tudunk egy jobbat. Ez nem akármilyen tapasztalat. Ez a rendszerváltoztatás tapasztalata – és természetesen máig kísért. Érdemes azonban felidézni Antall József sokat emlegetett kiszólását: „tetszettek volna forradalmat csinálni”. Játsszunk el egy pillanatra a „mi lett volna ha?” kérdésével, ha a civilizált rendszerváltoztatás helyett forradalom történt volna. Egy forradalomban épp az válik sokak számára kézenfekvővé, hogy mindent fenekestül fel lehet fordítani. Számosan aztán mintegy belejönnek a forradalmi változtatgatásokba oly mértékig, hogy a hétköznapi élet egyre elviselhetetlenebbé válik. Bármi, ami nekem-nekünk nem tetszik, radikálisan félresöpörhető, s valami kipróbálatlan, rögtönzött újjal felcserélhető. Ez sokféle új zavart szül, tetézve a már addig felgyülemletteket. Így aztán nem marad más hátra, mint a forradalmi hevület megfékezése, a megfékezhetetlenek elemésztése, közkeletű szóval az állapotok konszolidálása. A forradalmakat menetrendszerűen követő aktus: a forradalom felfalja saját gyermekeit. De ez többnyire sokáig és hosszan tart. Szóval, ma még nagyobb bajban lennénk rendszerünkkel, s feltehetően csak kegyetlen megoldásokkal juthatnánk el valami hétköznapi rendhez. Mert akármi módon – forradalmiasan, vagy kiegyezésesen – változtatgatunk is egy rendszert, végül is a benne rejlő új rend ígéretének vonzásában tesszük. Hogy például a szabadság, a demokrácia rendje legyen; hogy rend legyen – ami persze nincs.

De nagy-nagy szerencsénkre Magyarországon nem forradalom volt húsz éve, hanem csak egy békés, nagy átformálódás, amely – nem győzöm hangsúlyozni – civilizáltan zajlott le. Tulajdonképpen Portugáliától Kamcsatkáig egy csomó békés átalakulás történt a 20. század utolsó harmadában A békességességnek számos jele volt. Noha forradalomnak nevezték, de már az 1970-es években, a portugáliai Salazar-diktatúra megdöntésekor különösebb lövöldözés helyett a katonák szegfűt tűztek a puskacsöveikbe, s jóval később a rettegett Szovjet Birodalom nemzetközileg integránsnak elfogadott részei közül, aki akart, angolosan távozhatott – s egész országok mentek el váratlanul békésen. Körülöttünk szövetségi államok bomlottak fel. Se lángtenger, se vérözön. Hogy történhetett ez? Túl régen volt már a háború? Elszoktunk az öldökléstől? Európa népei pipogyává lettek, a Marsról jöttekkel szemben Vénusz gyermekei – ahogy Amerikában magyarázzák néhányan a mostani Európát? Van persze térségünkben egy olyan kivétel, amely éppen nem szabályerősítő. Jugoszlávia szétbomlása. S nehogy Balkánt emlegessünk ez esetben, mert – ahogy Németh László fogalmazott – a geográfiai határoktól függetlenül a politikai Balkán határai időnként a Kárpátok északi gerincén húzódnak. Benne Magyarországgal. Most miért nem? – Nem tudok magyarázatot. Talán nagyobb történeti távlatból erre is lelhető válasz.

Az akkori politikai ellenfelek – s nem akármilyen súlyú kérdések rendezésében – egymással lehető udvariassággal, mérlegelt visszafogottsággal és önmérséklettel bántak. Apróbb-nagyobb kivételektől eltekintve, egészében a demokráciában és jogállami megoldásokban hívő korhangulat lengte be az eseményeket, s ezért is a civilizált magatartás volt a jellemző. A korforduló uralkodó eszméi, vagyis a demokrácia, a vallásosság és az etnizálódott nacionalizmus azonos irányba, azaz az úgynevezett szocialista rendszer és a Szovjetunió ellen hatottak a szabadsághiányos szisztéma és a birodalmi függés megszüntetéséért – ez mintegy civilizáltságot késztető hatást gyakorolt a versengő politikai partnerek és ellenfelek egymás iránti magatartására. Ez, mármint a civilizáltság, most már hosszú évek óta hiányzik a politikai életünkből – feltehetően korunk uralkodó eszméinek inkompatibilis felfogása miatt. E téren az uralkodó eszmék részben lényegi, részben módbeli, azaz működési módbeli ellentmondásosságáról van szó. De ezt most hagyjuk!

Bevallom, az előadást és a rendszerváltás méltatását döntően azért vállaltam, hogy beszélhessek a politikai korrektségről, még inkább annak hiányáról, és arról hogy erre milyen nagy szükség lenne közéletünkben. Nálunk ugyanis pártpolitikai szimpátiára, értékbeli hitvallásra, életkorra stb. való tekintet nélkül az értelmiségi megszólalásokban, s számos politikusi megnyilatkozásban a politikai korrektség jobbára csak gúny tárgya, rosszabb esetben – mint vezető politikusoktól hallani – társadalmi problémáink megoldásának akadálya. Jól nézünk ki!

A 20. század második felében, a végére, a század háborúinak és hekatombáinak döbbenetes tapasztalatai miatt a nyugati világban a politikai korrektség a civilizáltság alapelemévé lett. Történelmileg viszonylag új jelenség ez, amit még leginkább az amerikai tömegdemokrácia alakított ki saját történetéből érthetően avégett, hogy a sokszínű, s így sokféle konfliktusra lehetőséget adó, modern, zsúfolt élet elviselhető legyen. Próba- szerencse metódussal, időnként túlzásba esve, számos köztudatosságot elősegítő bírósági procedúrával, évtizedeken keresztül. Történetében első ízben az Amerikai Egyesült Államoknak most afro-amerikai elnöke van. Ez teljességgel elképzelhetetlen lenne, ha ezt nem előzi meg egy több évtizedes olyan civilizációs folyamat, amely egy sajátos intellektuális divat útján kikényszerítette a politikailag korrekt beszédet. Európában is történtek ez irányban jelentős beszédváltozások, főleg az európai hatású német politikai közbeszédnek a fasiszta terminusoktól való megszabadulása, a politikai illem általi gátlása formájában. Csak emlékeztetőül: az ausradieren, Lebensraum, Endlösung, vagy a Neue Ordnung, azaz Európa fasiszta új rendjének politikai jelszava, minden európai nyelven, súlyos mögöttes tartalmai miatt használhatatlanná lett. Használhatatlan legalábbis addig, amíg az emlékezet nem engedi át a század eseményeit a történelemnek. A hatvan év óta mindegyre születő új generációk persze személyesen nem emlékezhetnek, de a családi és társadalmi nevelés civilizációs dresszúrája biztosítja a kulturális elfojtásokat, vagyis a társadalmi emlékezet ez irányú elevenségét. Európában a politikai korrektség eredete az antifasizmusra korlátozódik, a fogalom tágabb tartalma, szélesebb civilizációs missziója Amerikából importálódott. Eszmetörténetileg azonban ez egy Marshall-segély értékű világhozadék.

Ugyanakkor viszonylag egyszerű dologról van szó a fogalom jelentését illetően – még ha a civilizáció folyamata sosem egyszerű. A politikai korrektség udvarias beszédet jelent, annak illemét, hogy másokat beszédünkkel ne alázzunk meg. A politikailag korrekt beszéd ellentéte – hogy viszonyítani tudjunk – a másik embert megalázó beszéd (political correctness versus political abjectness). A politikai korrektség bennfoglaló fogalom, s egyaránt tartalmazza a szexizmus, a rasszizmus, a vallási türelmetlenség, az ageism(szavunk sincs rá; az életkor miatti diszkriminációt jelenti), vagy az úgynevezett gyűlöletbeszéd, s általában bárminemű másság miatti sértés elvetését, tiltását. Tiltását abban az értelemben, hogy másokat bántó, történelmileg mérgezett szavakat mind a nyilvános, mind a magánbeszélgetésekben illetlenség használni.

Érdemes emlékezni – inkább persze emlékeztetni – a két nagy háború közötti hazai közbeszédre, amikor nem keveseknek mindig a nyelvén volt a büdös paraszt, a büdös proli, a büdös kommunista, a büdös cigány, a büdös zsidó fordulat, ami aztán a büdös szó kimondása nélkül is sértőn derogatívvá tette a jelzett főnevet. Van ebben gyakorlatunk. Hirtelenjében pozitív fejleményként csak a népnevek területén jut eszembe változás: a közbeszédből jórészt kiveszett a diffamáló, lekezelően bántó tót, vagy oláh megnevezés.

A civilizálódás folyamata, mint ezt a társadalmi ismeretek klasszikusai régóta mondják, tilalmak folyamata és gátlások kiépítése. Legalábbis Európában, s nevezetesen a német–francia viszonyban ez egy több évszázados, konfliktusos folyamat, amelyben a civilizáció és kultúra felfogása szembekerült egymással. Számos vonatkozásban máig hatóan, s német mintára Magyarországon is. Ebből következően – tudjuk, de mennyire tudjuk! – a civilizált, udvarias viselkedés csak egy megvetendő, külső máz, az affektáló udvari ember udvaronckodása, amellyel szemben a mi kultúránk mélységéből fakadó egyenességünk, ami- a-szívünkön-az-a-szánkon-féle beszéd áll, s amely ellenáll a civilizáció diktálta álnok külsődlegességeknek – hangzik így a kultúra vélt magaslatairól a civilizáció lekezelése. A civilizációnak és a kultúrának ez a hamis szembeállítódása, amely a magyar nyelv rétegeiben, szófordulataiban erőteljesen jelen van, részben magyarázó hatású is a politikai korrektségtől való ódzkodásra.

A politikai korrektség tehát nyelvi udvariasság. De hol az az udvar nálunk, ahonnan ez kisugárzik? Magyarország elitköreinkben nem divat a politikailag korrekt beszéd támogatása, inkább csak a politikai korrektség lemosolygása dívik.

Persze halljuk a jogos panaszokat az olyan kifejezések, politikai szlogenek miatt, mint például „Magyarország a magyaroké”, vagy az „Auschwitzba megy a vonat” skandálásért, a holokauszt tagadásáért is, nem különben a „cigánybűnözés” kategóriája miatt. Másrészt számos véleményirányító közíró és mintaadó politikus az ilyen sértő, megalázó nyelvi fordulatok tabusítási törekvéseiben látja a társadalmi tisztánlátás hiányát. Liberálisok és baloldaliak holmi rasszistákkal vállvetve nyelvi szabadságharcot kezdeményeznek a politikailag megalázó beszédért. Hogy ez nem így van? Hogy nem ezt akarják? – De ezt teszik!

A rendszerváltozás huszadik évfordulójának éve nem kis mértékben a cigánybűnözés szó nyilvános pertraktálásától lett hangos. Aztán cigányok lelövöldözésétől is. Jobboldali rasszistáink a jogállam és a szólásszabadság talapzatára lépve megrészegülten taglalják a cigányok bűneit, baloldali rasszistáink pedig pirosló füllel mondják ugyanazt, mert végre kimondhatják, ami régen nyomja lelküket. Az ország felelős vezetői és hangadói – ismétlem: pártállásra való tekintet, vagy bárminemű pártkötődés nélkül – képesek olyan kijelentéseket tenni, hogy a közrend, közbiztonság anomáliái a túlzásba vitt politikai korrektség miatt következtek be. Hogy ez lenne az oka a közrendbéli fogyatékosságoknak, a cigány etnikum társadalmi integrálatlanságának; az, hogy a bűnüldözésnek és az igazságszolgáltatásnak, az állami statisztikai szolgáltatásoknak megtiltatott a cigányok lajstromozása, aminek alapján a delikvenseket, etnikai hovatartozásukra utalva, cigány jelzővel lehetne ellátni? Ez lenne a túlzásba vitt politikai korrektség? Az, hogy az újságíró nyelv – mert volt, aki hallott valamit harangozni a politikai korrektségről – egy ideig a cigány helyett inkább a roma szót használta? Hogy lehet túlzásba vinni azt, ami lényegében nem létezik?

De hangsúlyozni szeretném azt is, hogy a politikai korrektség nem az etnikai, vagy nemzeti konfliktusok megoldása. Legfeljebb egy kedvező feltétel megteremtése azok enyhítéséhez, kordában tartásához. És ez nem akármi egy rasszizmussal, etnicizmussal és nacionalizmussal átitatott világban. A politikai korrektséggel nem vagyunk birtokában a megoldásoknak, de talán kevésbé teremtünk újabb konfliktusokat.

A politikai korrektség nem jogi előírás, csak illem kérdése. De az egész, ilyen-olyan mértékben civilizált viselkedésünk is az – ami nélkül nem élhetnénk immár közel hétmilliárdan egymás nyakán e földön. Egyszer csak tilalom alá esett, mert illetlennek nyilváníttatott, hogy felső helyen a meghívott vendég az abroszba fújja az orrát. Hogy kardot rántson – aki fegyvert hordhat – azért, ha valaki véletlenül meglöki. Miként a nemes úrfikat eltiltották attól, hogy abban versenyezzenek, ki tud magasabbra vizelni a falon. Bizonyos dolgok, a régi megszokottságokhoz képest, kezdtek illetlennek, udvariatlannak látszani, s divatos lett betartani az új szabályokat. Igen, az oly sokszor kigúnyolt etikettről van szó. Nem magasztos, fennkölt morálfilozófiáról, hanem csak viselkedési szabályokról, a társiasság útján terjedő civilizáció jellegzetes működési módjáról. Norbert Elias klasszikus könyve az európai civilizálódás folyamatáról telis-tele ilyen példákkal. A civilizáció hosszú századok óta divatként terjed – noha mögüle sosem hiányzik a határokon átható hatalmi központ, amelyből divatként kisugárzik. Működési módjának ez a veleje. S a politikai korrektség esszenciális értéke is ebben rejlik. De ha a civilizálódás elleni nekifeszülés miatt („mi nem adunk a külsődlegességekre”, „nem hagyjuk nyelvünket elszíntelenedni” stb.) a politikai korrektség gúny és lekezelés céltáblája – márpedig Magyarországon az értelmiség jórészében és a mintaadó politikai elitekben az –, akkor ott vagyunk, ahol vagyunk. Gondoljunk csak a „píszí” – de sokszor hallani! –, azaz a politically correctrövidítésének fintorral kísért, lefitymáló kiejtésére. Miközben pedig körülményeinkkel csordultig elégedetlenek vagyunk, s a közbiztonság érzete is romlik.

De várhatunk-e addig – hangzik az okkal ingerült felkiáltás –, amíg valamiféle illem fékezi azokat, akik mások vallását, kultúráját, netán személyét fenyegetik? Nem várhatni, ha szokásaimra, hitemre, családomra törnek, s nap mint nap gyaláznak – hangzik okkal. Minden bizonnyal így van. Annál is inkább, mert a gyűlöletre uszító beszéd – történelem! – tettekre uszít. De miközben szigorított törvényért, rendőrért kiáltunk – tapasztalhatjuk eredményeit – nem elvetni, hanem megfontolni kellene más működési módokat is. Nevezetesen a politikai korrektség civilizációs kényszerét, ami csak úgy, a divat útján terjed. Hogy a baráti társaságban egy kis üres, kínos csend követi, ha valaki libásokat, füstös képűeket emleget, vagy akár csak buta libának mond egy nőt. Lehet tüntetni, s törvénykezni az egyenjogúságért, de az is jelentős hatással lehet közviszonyainkra, ha a megalázó beszédfordulatok, mások sértő lekezelése még a magánbeszélgetésekben is nem jó viccnek, hanem merő faragatlanságnak számít. Nem köpünk versenyt a mennyezetre. Pedig különben milyen vicces szórakozás. Valahogy manapság, s körünkben nem illik. Csak ennyi.

A politikai korrektség elleni érv az is, hogy elveszi a beszéd savát-borsát. Pedig milyen jól hangzanak a 19. századi jégkárbecslő anekdotái a besomfordáló, s aztán fülön csípett moréról! Milyen zamata van, amikor rákezdünk, hogy aszongya: két zsidó utazik a vonaton. No, és persze a szőke nők végtelenül vicces esetei. Viccesek, zamatuk van, jól hangzanak – már akinek. Mert legalább annyira sértőek is. Tilalom alá kerülésük szegényítené a nyelvet? Nem tagadom, lehet ebben valami. Mindennek van valami ára. Noha azok a világsikerű vígjátékok, filmek, amelyekben a karakteres szereplők szájából frenetikusan láváznak a politikailag inkorrekt, előítéletes szavak és kifejezések – növelve ezzel a drámai feszültséget, illetve a szabadszájúság derűt fakasztó hatását, hogy végül is az előítéletekkel telített ellenfelek egyazon emberi esendősége derüljön ki; vagyis a beszédünkben megjelenő, a másikat megalázó, sebet ejtő prejudíciumok értelmetlen károkozása, a társadalmi önsorsrontás. Rövidebben: e sikeres műalkotásokban az inkorrektségek a politikai korrektség keretében, annak értelmét felmutatva jelennek meg. Tudhatjuk tehát, hogy a civilizálódás elfojtásokkal, önkontrollal, lélektani küszöbök, gátak emelésével jár együtt, s így elismerem azt is, nyilván veszítünk valamit a vámon. Elveszítünk beszédünkből számos sértő, bántó fordulatot, s nyilván csökken beszédünk megalázó potenciálja. Azt azonban vitatom, hogy ez úton csökkenne egy nyelv kifejező ereje, színtelenné és unalmassá lenne. Hisz éppen az árnyalt, reflektív beszéd képes inkább a humor különböző regiszterein megszólalni.

Csak egy verzátus nyelvtörténész tudná megmondani, hogy az árnyaltságot, önreflexiót, történeti és társadalomtudományi iskolázottságot tekintve a magyar nyelv az elmúlt száz évben miként alakult. Hogy csököttebb lenne, nem hinném. Inkább az ellenkezője. Gazdagodott – noha bizonyítani nem tudom. Kortárs prózaíróink ugyan határainkon túl is visszhangot keltő káprázatot művelnek, de ki olvas ma már – hallani. Ha azonban politikai köznyelvünket, a mindig is, századok óta mintaként emlegetett némettel, franciával, angollal kíséreljük meg egybevetni, akkor az ez irányú híradások éppen úgy történelmi hátramaradottságunkról szólnak, mint az élet bármely egyéb területén. Hogyan lehetne másképpen? És ezzel éppen úgy szembe kell néznünk, mint termelékenységi, energiatakarékossági, vagy jogrendszerbéli követni kész elmaradottságunkkal – tudva, hogy van hová előrelépni.

De inkább elégedetlenségemet, sőt ingerültségemet akarom kifejezni politikai közbeszédünk – általában közbeszédünk – differenciálatlansága, kásássága miatt. Lötyögő fogalmak, bizonytalan tartalmú szavak, sötét tudatlanság miatt felelőtlenül megválasztott szófordulatok. Hírekben, kommentárokban, és a publicisztikákban is. S most nem csökkenő nívóról beszélek, hanem a régebben is nyilvánvaló tisztázatlanságokról, végig nem folytatott, vagy el sem kezdett vitákról, szavaink értelmének megvilágítatlanságáról.

Ne legyen félreértés. Nem fogalmi definíciók egyöntetű elfogadására gondolok. Mindenki úgy használja a szavakat, ahogy akarja. Ám nem az a szólásszabadság, ha mindenki szabadon mond ostobaságokat – noha az is. A közbeszéd iskolázottsága az, ha tudomásunk van lefolytatott vitákról, és ennek tudtával választjuk meg szavainkat, s persze nemcsak tudjuk, hanem egy idő után készségként érezzük is a reflektív beszéd szükségességét, hogy fülünk van a hallott, néha még a nem hallott mellékjelentésekre is, a szavak mögötteseinek megérzésére. Hogy a politikailag korrekt beszédet ne kalodának, hanem felszabadulásnak érezhessük.

S azzal fejezem be, hogy noha nem látom, hogy Magyarországon lenne olyan formáló erő, amely elősegítené a politikai korrektséget – de remélem, hogy van, csak én nem tudok róla.

A 2009 júniusában Miskolcon elhangzott előadás utólag lejegyzett szövege.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.