Beszélgetés Nagy Lászlóval: Bizánci megoldás vagy kontármunka? A Páneurópai Piknik történetéhez

Beszélgetés Nagy Lászlóval

2000: Hogyan találkozik egy soproni gyerek a Vasfüggönnyel?

Nagy László: A közelébe se mehettünk. Mindenki tudta, hogy létezik, de egyfajta fantomként élt az emberek fejében. Néha egy pillanatra láthattuk, például a vonatból. Sokszor utaztunk rokonokhoz Szombathelyre. A vonat egy-két helyen, mondjuk, Sopronkövesdnél közel haladt el a Vasfüggönyhöz. Olyankor a mozdonyvezető gyorsított. Ez ki volt neki adva, hogy senki ne próbáljon leugrani. Kőszeg felé az országúthoz közel is lehetett látni egy darabot belőle, de ott nagyon figyeltek a határőrök. Amerikai nagynéném a műszerfalra helyezett lapos kis fényképezőgépével tudta csak lekapni, amikor apám egy pillanatra megállt. De menni kellett tovább, különben jöttek volna az „érdeklődő” határőrök. Én személyesen először 1989 július végén tudtam megérinteni, amikor Sopronpusztán jártunk a Pikniket szervezendő.

2000: Mi is volt a Vasfüggöny a maga fizikai valójában?

NL: Az úgynevezett „SZ-100” típusú, 246 km hosszú jelzőberendezést a Politikai Bizottság 1965. májusi döntése alapján építették ki 1965 és 1971 között. Az 1949-ben, közvetlenül az osztrák határ mentén felhúzott, aknamezőkkel körbevett szögesdrótrendszert váltotta fel. Rengeteg gond volt vele. A Határőrség országos parancsnoka egy 1987-es jelentésében arra a groteszk tényre is utalt, hogy mivel a Szovjetunió beszüntette a telepített rendszer további gyártását, a rozsdamentes drót utánpótlását csak nyugati importból lehetne megoldani, amire nincs elég deviza. Horváth István belügyminiszter 1988 augusztusában közölte, itt az ideje, a technikai határzár leszerelésének. Pozsgay Imre államminiszter 1988 októberében azt nyilatkozta, hogy „az elektromos jelzőberendezés erkölcsileg, technikailag és politikailag elöregedett.”

A Politikai Bizottság 1989. február végén döntött a Vasfüggöny leszereléséről. A bontási próbát szigorúan titkos gyakorlat keretében tartották áprilisban. A leszerelés hivatalos megkezdését májusban hirdették ki egy nemzetközi sajtótájékoztatón Hegyeshalomban, kétszáz újságíró előtt. Ezen a napon örökre kikapcsolták az elektromos jelzőberendezést. Demonstratív okokból Alois Mock és Horn Gyula külügyminiszterek 1989. június 27-én ünnepélyesen átvágták a Vasfüggönyt, melynek bontása addigra már gyors ütemben haladt. A munka befejezésének határideje 1991. január 1-e volt. Sokan nem tudják, hogy a román hatóságok ezzel egy időben megkezdték egy szögesdrót kerítés építését a román–magyar határon, és a határsávban a román határőrök egyre több menekülőt lőttek le.

2000: Mikorra készültek el a magyarok, és meddig jutottak a románok? Igaz-e, hogy számos soproni kerítés „viseli magán a hidegháború nyomait”?

NL: A bontásba olyan gyorsan beletanultak a katonák, hogy szeptember végére, októberre a Vasfüggöny eltűnt. Mi is csak azért találtunk egy hosszabb szakaszt Sopronpusztánál, mert a Soproni Állami Gazdaság vadasparkot akart létesíteni, és kérésükre egy helyen a katonák meghagyták a szögesdrótot. Aminek aztán 1989 augusztus 19-én lába kelt. A majd húszezer látogató nem csupán apró darabokat vágott ki belőle emlékül. Sokan a drótkerítés anyagát tekercsben vitték haza autójuk tetején. Jónéhány hobbikert ezzel van Sopronban bekerítve. Így őrzik a soproni kertbarátok a Vasfüggöny emlékét. A román–magyar határon azonban nem sikerült új vasfüggönyt építeni. Ez Ceauºescu egyik utolsó, kétségbeesett próbálkozása volt csupán.

2000: Ezek szerint akkoriban okkal hihette bárki, hogy a Vasfüggöny mobilis: nem vész el, csak áttelepül. De nem számított vasfüggöny nélkül is törvényellenesnek a piknikszervezés?

NL: Semmiképp sem. Ráadásul minden szükséges engedélyt beszereztünk. Természetesen nem tudva, hogy mi fog történni. Jellemző, hogy a hatóságoknak azt mondtuk, hogy 1500 látogatót várunk. Nem gondoltuk, hogy a tízszeresénél is többen jönnek. Vita csak azon volt később, hogy ki felel az exodusért? A határőrök? A piknik szervezői? Mi nem hívtuk az NDK-sokat, ezt megtették mások, de erről először csak 2004-ben szereztünk tudomást egy német dokumentumfilmből. Tízezrével osztogatták valakik a táborokban, kempingekben német nyelvű szórólapjaink másolatait.

2000: Mennyire féltek, amikor elkezdték tervezgetni a pikniket, és mi volt az eredeti cél?

NL: Abszolút nem volt bennünk félelem. A soproni ellenzék kemény magjához tartoztunk, akik nem ijedtek meg a saját árnyékuktól. Tíz év távlatából visszatekintve, a Vasfüggöny lebontásának története felettébb idillikus politikai légkörre utal, de ez nem volt érezhető a mindennapokban. Az, hogy a legfelsőbb politikai vezetésben néhány személy európai módon próbált politizálni, persze nem jelenti azt, hogy ezek a politikusok uralni is tudták az akkori folyamatokat. Ne felejtsük el, hogy akkoriban még érintetlen állapotban voltak a múlt rendszer erőszakszervezetei, és elvileg az akkor formálódó ellenzék minden tevékenysége büntethető lett volna. A Páneurópai Pikniket például „tiltott határátlépésben való segítségnyújtás”-nak is lehetett volna minősíteni.

2000: A történelmi fordulópontokon azonban nem mindig számítanak a régi törvények.

NL: Igaz, ami igaz, zavaros és feszült helyzetben született meg a Piknik gondolata. Ritka az olyan esemény, melynek ötlete egy bizonyos személyhez köthető. Ez ilyen volt. Mészáros Ferenc fejében fogant meg a gondolat Debrecenben 1989. június 20-án, Habsburg Ottó egy ottani előadását követő vacsorán. Az asztalnál Habsburg Károlylyal arról beszélgettek, hogy a kedvező kilátások ellenére még háborítatlanul áll a Berlini Fal és a Vasfüggöny. Mészáros úgy vélte, beszélgetésüket Magyarország osztrák határán kellene folytatni, ahol a tényleges határvonalon tüzet rakva szalonnát sütnének egy piknik keretében úgy, hogy a vendégek egy része Ausztriában, a másik része Magyarországon ül. A gondolaton jót derültek, majd másról kezdtek beszélgetni. Aztán néhány napra rá a debreceni MDF elnökségi ülésén Mészáros mégis felvetette tervét, de csak Filep Mária vette komolyan. Mivel Filep úgy vélte, hogy néhány ellenzéki és egy hajdani uralkodócsalád tagjai nem találkozhatnak csak úgy a határon, kibővítette a kört az általa is szervezett „Sorsközösség Tábor” résztvevőivel. A következő ülésre már tervet mutatott be „Piknik a vasfüggöny helyén” címmel. Az időpont augusztus 20-a, a helyszín Fertőrákos határa lett volna. A rendezvény védnökeinek Pozsgay Imrét és Habsburg Ottót javasolta.

2000: Hogyan lehetett eseményt szervezni az ország keleti végéből annak nyugati szögletébe Európa egyik leghitványabb telefonhálózatú országában?

NL: Az első és legnehezebb feladatnak a két védnökkel való kapcsolatfelvétel bizonyult. Filep Mária munkahelyéről nem lehetett távolsági hívást kezdeményezni. Leleményesen „lopták” viszont a városi vonalakat oly módon, hogy felhívták egyikőjük édesanyját, akitől visszahívást kértek. A bejövő városi vonalat csenték el, és így beszéltek a Habsburg-irodával, s később Pozsgay Imre titkárságával. A „Habsburg-kapcsolatot” Szabó Lukács hozta létre, Pozsgay Imre titkárának telefonszámát Filep egy dunántúli település tanácselnökétől tudta meg. Pozsgaynak tetszett a terv, és rögtön meg is állapodtak Habsburg Ottóval. Időközben a rendezvény időpontja 1989. augusztus 19-ére módosult, hogy ne ütközzön az állami ünneppel, és véglegesen a Páneurópai Piknik nevet kapta. Ezután a debreceniek gőzerővel próbálták felvenni a kapcsolatot valamelyik határmenti MDF-szervezettel. Először Kőszegre írtak, de nem kaptak választ. Ekkor minket kerestek meg Sopronban.

2000: Az MDF egyedül vágott bele a szervezésbe?

NL: Mivel abban az időben igen jól működött nálunk a Soproni Ellenzéki Kerekasztal (MDF, SZDSZ, Fidesz, FKGP), és íratlan szabály volt, hogy minden rendezvényt közösen szervezünk, magától adódott az ötlet, hogy ezt is a másik három partnerszervezettel együtt csináljuk. Lehetséges helyszín volt a brennbergi labdarúgópálya, a harkai plató és több nyílt terület, főleg Nagycenk és Kópháza térségében. Végül a lebontható Vasfüggöny közelsége döntött Sopronpuszta mellett. Debreceni barátaink csalódtak, mert úgy hitték, hogy a Vasfüggöny pontosan a határon helyezkedik el, ám ott csak vadfogó drótsövény volt. Az igazi függöny 500–2000 méterre húzódott a határtól, vagyis a tábortüzeket nem lehetett pontosan a határon meggyújtani.

A soproni főrendező Magas László (MDF) és Szentkirályi Zsolt (SZDSZ) lett. Az MDF-es csapat főleg az engedélyek beszerzésére és a határnyitás megszervezésére koncentrált, míg az SZDSZ-es gárda a propaganda és a nyomdai anyagok elkészítésében jeleskedett. A Fidesz az egyetemisták nyári vakációja miatt csak háromfős, de szorgalmas csapattal vett részt (Ivanics Ferenc, Vígh Szabolcs, Vecsera Ferenc). Az FKGP frissen alakult, kicsiny szervezete az igen aktív Komlós Andor vezetésével dolgozott. Először is kellett egy jó szlogen. Kettőt is találtunk. A meghívó „Bontsd és vidd!” felhívása Rumpf János ötlete volt. A „Falurombolás helyett falrombolást!” felhívás Csóka Páltól származott, plakátját Kerekes György készítette el. (Sajnos a Piknik utáni eső megsemmisítette az eredeti művet.) A furcsa jogi helyzet miatt nem volt egyszerű elintézni, hogy a Piknik résztvevői kivághassanak maguknak egy darabot a Vasfüggöny drótjából. A Soproni Állami Gazdaság igazgatója nagyvonalúan megengedte „pár méter” drótkerítés lebontását, amelynek későbbi helyreállítását megígértük neki. Mindenben nagyon segítőkész volt a soproni határőrkerület parancsnoka, Frankó István, aki sok akkori hatalmasság rosszallását vonta magára.

Ezzel párhuzamosan folyt a munka Debrecenben is. Megszületett a Piknik emblémája: a szögesdrótot átszakító fehér galamb, Varga Ákos grafikus munkája, aki a plakátokat is ingyen szitázta és nyomtatta. A debreceniek vállalták a szalonnasütéshez szükséges kenyér, szalonna, paprika és üdítőital beszerzését, a felhívás ötezer példányban való kinyomtatását, továbbá a piknikes trikók előállítását. Augusztus 4-én elküldtük Debrecenbe a határnyitás végleges helyszínének térképét. Pozsgay még aznap közölte, hogy őt a pikniken Vass László fogja képviselni. Rövidesen az is kiderült, hogy Habsburg Ottó képviseletében lánya, Walburga utazik Sopronpusztára.

2000: Elmondták azóta, miért nem akartak/tudtak jönni?

NL: Információink szerint Habsburg Ottó vetette fel Pozsgay Imrének, hogy ne legyenek ott személyesen, mivel eszkalálódhatnak a dolgok és a védnökök hatékonyabban tudják betölteni szerepüket, ha nincsenek a helyszínen. Sokan ezt megfutamodásnak tekintették. A tizedik évfordulón rendezett konferencián például Tellér Gyula „cserbenhagyásos gázolásról” beszélt. Habsburg Ottó így védekezett: ha komoly veszélyt látott volna, akkor nem legféltettebb kincsét, saját lányát küldte volna oda. Azt hiszem ma már mindketten megbánták, hogy így döntöttek. Ha egyedül Pozsgayn múlott volna a dolog, ő biztosan eljött volna.

2000: Nem mindenki jóindulatú határőrparancsnok – nyilván más intézmények és hivatalos személyek támogatását is meg kellett nyerni, ráadásul a határ mindkét oldalán. Hiszen Ausztriában is tarthattak egy ilyen, évtizedes szabályokat felrúgó esemény következményeitől.

NL: Felvetődött a gondolat, hogy az osztrák vendégeket idevonzandó, legyen a közelben ideiglenes határnyitás. Ez az eredeti koncepciónak nem volt része. Magas László javasolta, hogy a régi pozsonyi országúton, Szentmargitbánya felé nyissuk ki a határt, ahol 1948 óta nincs határátkelő. Ott egy fából készült kapu állt, lánccal és lakattal. A lakatnak már a kulcsa sem volt meg. Az ideiglenes határnyitást mindkét országban kérvényezni kellett az illetékes hatóságoktól. Magyar oldalon ez Pozsgay segítségének köszönhetően igen gyorsan ment. Engedélyt kaptunk, hogy augusztus 19-én 15-től 18 óráig ideiglenesen megnyíljon a határ. Ausztriában viszont semmilyen kapcsolatunk nem volt, nem tudtuk, mi módon kell a határnyitást kérvényezni. Csóka Pál kapta a feladatot, hogy próbáljon valahol Burgenlandban partnert keresni. Délutánonként járta a környező falvakat és városokat, hogy bármilyen hivatalos szervet találjon, mely hajlandó minket támogatni. Nyolc nappal a már meghirdetett határnyitás előtt bukkant rá Szentmargitbánya akkori polgármesterére, Andreas Wahára. Egy utcai szolgálatban lévő rendőr igazította útba, Waha úr ugyanis éppen az ottani bornapokat nyitotta meg. A polgármester az ötletet hihetetlennek, a tervet az idő rövidsége miatt szinte kivihetetlennek tartotta, de látva a kész németnyelvű plakátokat és szórólapokat, fellelkesedett. Kihasználva, hogy a bornapok megnyitóján Burgenland politikai vezetőinek jó része jelen volt, meghívta asztalához Csókát. A véletlenül ott tartózkodó tisztségviselők megígérték, hogy gyorsan intézkednek.

Waha szakadatlanul telefonált, de így is csak szóbeli engedély alapján nyitották ki a határt az osztrák vámőrök, mert az írásos parancs 19-én még nem érkezett meg. Nem beszélve a soproni MDF címére feladott engedélyekről: azok ugyanis „elvesztek”. Eredetileg a határt csak a szervezők által leadott listán szereplő magyar és osztrák személyek léphették volna át. Ám Waha „fellármázta” az egész Fertő-vidéket. Csak a Piknik napján látszott meg az eredménye: a határ 41 év utáni kinyitása népvándorlásszerű mozgást indított be az osztrák oldalon.

2000: A bécsi magyar követség nem is tudott a dologról?

NL: Nem volt velük kapcsolatunk. Nem is kerestük őket. Eszünkbe se jutott, mint ellenzékiek nem bíztunk abban, hogy bármilyen segítséget adnának. Az itthoni propagandagépezet a kezdetleges lehetőségek és a szervezők kis létszáma ellenére kiválóan működött. Elküldtük a követségekre a programot és a szórólapokat, a térképekkel együtt. A Szabad Európa Rádió komoly reklámot csapott az eseménynek. A Magyar Nemzet is hírt adott a Piknikről. Sorra jelentkeztek a nyugati televíziós társaságok. Mindegyiket ki kellett vinni a határra, mert kíváncsiak voltak a 15 órakor uralkodó fényviszonyokra. Amikor egy új- zélandi forgatócsoport is megjelent, az már minden elképzelést felülmúlt. És döbbenetes volt a magyar állami televízió tüntető érdektelensége is.

A rendezők különösen ügyeltek arra, hogy a hatóságok előírásainak megfeleljenek. Mindenki tudta, hogy politikai okokra hivatkozva ilyen rendezvényt 1989-ben már nem lehet betiltani. Félő volt azonban, hogy valamilyen hatósági előírás megsértésére hivatkozva mégis lehet. Az utolsó napon még folyt a favágás és a rőzsegyűjtés, sátrakat állítottunk fel, színpadot ácsoltunk.

2000: De honnan tudtak a dologról az NDK-sok? Igaz a hír a balatoni röplapozásról?

NL: Bevallom, annyira hatalmába kerített bennünket a határnyitás szimbolikája, hogy a kettéosztott Németország Keleten rekedt polgárainak tényleges nyugatra-segítése eszünkbe sem jutott. Az NDK-beliek számára viszont, érthető okokból, csak ez volt a fontos.

A hivatalos program két órakor kezdődött, nemzetközi sajtótájékoztatóval a Lövér Szálló teraszán. A teljes magyar hírközlés nevében a Határőr című lap újságírója és a Magyar Hírlap tudósítója jelent meg. Mivel Vass László késve érkezett, továbbá a sok kérdés és a fordítás miatt a tájékoztató elhúzódott, lekéstük az áttörést, mely három előtt három perccel történt. Fél négy után értünk a határra, de csak száz méternyire tudtuk megközelíteni azt, mert az Ausztriából érkező várt, és a kukoricásból kiözönlő nem várt vendégeinktől mozdulni sem tudtunk. A program szerint, a határra busszal érkező delegáció a határt gyalogosan átlépve Szentmargitbánya főterére ment volna, ahol Andreas Waha és Csóka Pál készült a delegáció fogadására, a helyi fúvószenekarral. Ezt követően együtt mentünk volna vissza a határra, majd Sopronpusztára, a Piknik helyszínére, ahová a hivatalos programot terveztük. Ez lehetetlennek bizonyult, a határon teljes káosz uralkodott.

Bella Árpád alezredes, az ideiglenes határátkelő helyszíni parancsnoka így emlékezik: „Amikor megérkeztek az osztrák kollégák, Johann Göltl barátommal megbeszéltem a delegációk átléptetésének általunk tervezett rendjét. Beszélgettünk és vártunk. A 15.00 órára tervezett érkezés előtt néhány perccel a mintegy százméteres távolságra belátható útszakaszon feltűnt egy nagy gyalogoscsapat, akikről közelebb érve kiderült, hogy bizony nem delegáció, hanem vélhetően egy NDK-s csoport. Elébük mentem a kapu elé, hamar kiderült, hogy Ausztriába kívánnak távozni. A további kérdésekre már nem adtak lehetőséget, a kapuszárnyakat benyomva gyorsvonatként száguldottak át, óriási felfordulást okozva. Azt kell hogy mondjam, az NDK-s állampolgárok megjelenése annyira volt váratlan, mint amennyire nem. Hiszen a nagy problémánk az volt, hogy a 17-i táviratban jelzett tömeg felbukkan-e a rendezvényen, vagy sem. Ha a határozott cáfolat ellenére mégis ideérkeznek, akkor az öt útlevélkezelővel a kiadott módszertani útmutató szerint megállítani, feltartóztatni nem tudjuk őket. Ha ez a tömeg kísérletet tesz, hogy átjusson, akadályoztatása esetén elégedetlenségének, érzelmi feszültségének levezetéséhez könnyen folyamodhat erőszakos cselekményekhez is. Az erőszak erőszakot szül, az pedig pánikot. És mint tudjuk, a pánik kezelhetetlen. Óhatatlanul összeütközik a fegyvertelen és a fegyveres, és mindig a fegyvertelen »húzza a rövidebbet«. Nem véletlenül írja a szakirodalom, hogy tömegmozgások esetén a rendfenntartás a tolerancia, a megértés és a párbeszéd iskolája kell hogy legyen. Az idő bennünket igazolt, hogy amit tettünk, és amit nem, vélhetően itt és most, ezen a helyen találkozik mindannyiunk egyetértésével. Meg kell jegyeznem, nem biztos, hogy ami történt, annak így kellett történnie. Normális körülmények között nem szerencsés, ha egy szabad, demokratikus jogállamban határőr alezredesek döntenek, mert akkor nem lenne rend, nem érvényesülne a jog. Természetesen 1989 augusztusában más idők jártak.”

Az NDK-beli menekültek az első hullám után csapatosan vagy családonként, de egyesével is folyamatosan érkeztek a határátkelőhöz. A felfordulásban a magyar határőrök Magyarországnak háttal kezelték az osztrák útleveleket – a megegyezéstől eltérően. A menekültek a magyar határőröket hátulról kerülgetve – néha majdnem fellökve – özönlöttek át a határon. Az osztrák vendégek, sorukra várva, udvariasan folyosót nyitva engedték a menekülteket Szentmargitbánya irányába. Waha és Csóka, értesülve az eseményekről, a határra sietett. A polgármester látta, mi történt, visszarohant a községbe, és minden panziót, vendéglőt felhívott, szállást, ételt, italt és telefonálási lehetőséget kérve a menekültek részére. A költségeket a helyi önkormányzat nevében vállalta. Telefonált a bécsi NSZK-nagykövetségre, és buszokat rendelt a német állampolgárok elszállítására. A buszok Bécsbe vitték őket, majd még aznap este különvonaton utaztak tovább Giessenbe.

2000: Pletykák szerint magyar kommandósok is úton voltak a határ felé, ám akarva-akaratlan későn érkeztek. Node folytassuk a nap történetét.

NL: A határon a szervezők úgy döntöttek, hogy – történt, ami történt – a program folytatódjék, és a delegációval ők is útjukat vették Sopronpuszta felé. Ott több szervező is a rádióból értesült a hírről, hiszen az óriási területen nem láthattak mindent. Senki sem fogta fel, hogy itt történelem íródott. A védnökök nevében Walburga von Habsburg és Vass László beszélt. A Sorsközösség Tábor résztvevői nyolc nyelven felolvasták a szervezők felhívását, és felszólalt Konrád György is („Gondolatok a határ mentén”). Tőkés László levelét Szabó Lukács csempészte át a román határon, és ő is olvasta fel. Emlékszem, megkérdeztem Konrád Györgyöt arról, hogy börtönbe kerülünk-e, nem is a Piknik miatt, hanem úgy általában. Így válaszolt: „Úgy érzem, hogy ezúttal talán van esélyünk arra, hogy esetleg valódi változások jönnek, és lehet, hogy a börtönt megússzuk.”

Senki se tudta, mi lesz a határon történtek következménye. A határőrség egyik magas rangú illetékese még aznap délután azzal fenyegetett, hogy „nem erről volt szó, ennek lesz még folytatása!” Vass László viszont megnyugtatott bennünket, ő volt a legmagasabb rangú köztisztviselő a rendezvényen. Azonnal konzultált a határőrökkel és biztosított minket arról, hogy minden későbbi megtorlástól megvédenek minket. Megadta Pozsgay Imre titkos számát is, szinte cinkosságot vállalt velünk. Közben a népünnepély több ezer vendége, fütyülve a háttérben folyó vitákra – melyekről nem is nagyon vett tudomást – jókedvűen piknikezett. Főzték a gulyást, sütötték a kolbászt, szalonnát, volt sör, fröccs, minden, amit szem-száj megkívánhat, miközben kilométer hoszszan bontották a drótot, komolyan véve „Bontsd és vidd” jelszavunkat. Egészen addig, míg le nem szakadt az ég. A Pikniket, ami valószínűleg hajnalig eltartott volna, az égi karhatalom, a mennydörgés és a sűrű zápor verte szét. Kocsiba szálltam és hazaindultam. A kőhidai fegyházig vezető úton elhagyott, DDR jelű Trabantok és Wartburgok tömege parkolt.

2000: És mi történt másnap? Jött az ellencsapás?

NL: A Lövér Szállóban ebéden találkoztak a vendégek és a szervezők. A Határőrség egyik tisztje mellé ültem. Arra a kérdésemre, hogy mi lesz velük, így válaszolt: „majd telexen Budapestről kapunk egy fadugós fegyelmit, amit eldugunk egy fiókban!” Megtudtam, hogy a fadugós fegyelmi olyan, ami van, de nincs is, mint a fadugós gyakorló gránát – azt is használják, de az sem robban. A délután késve érkező Adam Michnik is érezte, hogy nagy dolog történt. Sajnálta, hogy nem előző nap jött, és addig nem tágított, amíg ereklyeként egy piknikes trikót el nem kunyerált.

A nyugati sajtó ontotta a híreket, a magyar másodkézből tudósított. Nevetséges, de a Népszabadság bonni tudósítójára hivatkozva írtak a Piknikről. A lap augusztus 21-én, harmadik oldalán, összeállításban számolt be a történtekről. A terjedelem kétharmadát a bonni tudósítás töltötte ki: „…helyszíni nyugatnémet beszámolók szerint a Páneurópai Piknik elnevezésű találkozó alkalmából szombaton Sopron mellett megnyitották a határ egy szakaszát, hogy a rendezvényre érkező osztrák és más vendégeket zavartalanul fogadni tudják. Ezt használta ki több száz, a helyszínen várakozó NDK-állampolgár…” A győri TV- híradó stábja, mint abban az évben általában minden ellenzéki megmozdulásról, erről is lekésett. Négy óra után estek be, öt perc alatt felvettek pár képet és távoztak. A Híradóban csak egy villanásra lehetett a tömeget látni, valamint egy halk mondatot hallani Walburga von Habsburg beszédéből.

Akadtak azonban ellenkező tapasztalataink is. A sajtó segítségével sikerült felhívni a figyelmet érdekes eseményekre a Pikniket követően. Pár nappal augusztus 19-e után a nagycenki elágazásnál a határőrök – fegyveres munkásőröket is bevonva – visszafordították a DDR jelzésű autókat. Kópháza térségében aludni sem lehetett éjjel a puskaropogástól.

2000: Puskaropogás? Ki lőtt, kire és miért?

NL: Pozsgay Imre telefonszámának ekkor vettük hasznát. Az ő segítségével sikerült a Panoráma stábját Sopronba csábítani, akik 24 perces, hiteles tudósítást készítettek a Sopron környéki állapotokról. Feltehetőleg ennek hatására hívták vissza a munkásőröket.

De hogy mi folyt a háttérben, arra máig nem tudjuk a választ. Pedig ennek tisztázására rendezett konferenciát a „Páneurópai Piknik ’89 Alapítvány” a tizedik évfordulón. A konferencia mottójául egy Thomas Sowell-idézetet választottunk: „A teljes igazságot kétféleképpen lehet elmondani. Névtelenül, vagy utólag.” Ennek ellenére nem derült ki egyértelműen, hogy a Piknik előtt milyen szinten folyt a nemzetközi egyeztetés akár keleti, akár nyugati irányban. Ismert volt-e a németek áttörési szándéka a magyar hatóságok előtt? Mi lett volna, ha megbomlik az egyensúly a hatalomban az ortodox kommunista szárny javára? Mi lett volna, ha a Gorbacsov elleni puccs két évvel korábban, 1989 augusztusában következik be? Lehetne a kérdéseket tovább sorolni, mert gyakran ellentmondó válaszokat kapunk az akkori illetékesektől. Hallottuk, hogy Németh Miklós 1989 tavaszán Moszkvában Gorbacsovval „virágnyelven” beszélte meg a tervezett magyarországi változásokat. Az is elhangzott, hogy a magyar politikai vezetés tudatosan támogatta Pozsgayt és a Pikniket, amely számukra tesztként szolgált. Kíváncsiak voltak, mi módon reagál Berlin, Prága, Bukarest és Moszkva. De mi lett volna a szervezőkkel, ha a „baráti országok” retorziót követelnek? Ha teszt volt, miért éppen Bella Árpádnak felejtettek el szólni, mikor kizárólag az ő katonáinál volt éles lőszer? Ha lőnek, akkor most „nem emlékhely, hanem kegyhely lenne a határon”, mondta ő később, méghozzá nem Magyarország dicsőségére, hanem szégyenére. Mint említettem, egy magasrangú soproni határőrtiszt szerint „nem erről volt szó”. Tehát ő nem örült az áttörésnek, nyilván inkább megakadályozta volna. Főnökei is így gondolkoztak? Valószínűleg, mert karhatalmi század állt készenlétben akár fegyverhasználatra is. Viszont ezzel egyidejűleg országos parancs érkezett, hogy a Piknik egy kilométeres körzetében nem tartózkodhat egyenruhás, mivel ez egy civil rendezvény. Így valóban nehéz tiltott határátlépést meghiúsítani.

Ha a Piknik teszt volt és nem volt reakció az említett fővárosokból, akkor miért kellett később lövöldözni? Miért kellett meghalnia a weimari Kurt-Werner Schulznak egy magyar határőrrel való dulakodás közben? Õ volt talán az utolsó áldozat a magyar határ mentén. Miért kerülhetett sor a „kópházi és sopronpusztai csatára”, augusztus 23-án? Ki mozgósította a Munkásőrséget? Vajon helyi túlkapás volt-e ez, vagy a központi hatalmi harc egyik eleme? Vagy csak Honeckert kellett nyugtatgatni? Hiszen figyelt itt mindenki mindent. A Stasi delegációja például július végén szemlét tartott a Piknik szóba jöhető helyszíneinek térségében. Igaz, ezt csak tíz évvel később tudtuk meg. Ha minden a tervek szerint zajlott a határon augusztus 19-e délutánján, miért indult eljárás Bella Árpád ellen? Ha az eljárás elindult, miért nem fejezték be? Még mindig tart? Mintha a központi akarat nem mindig jutott volna el a címzettekhez. Óvatosságból nem adhatták írásba, vagy útközben kallódtak el az utasítások? Vagy csak arról volt szó, hogy a bizonytalan szituációban az óvatos középkáderek is kettős életet éltek?

Pedig a magyar kormánynak határozott elképzelései voltak a menekültkérdésről már a Piknik előtt. Alexander Arnot, az NSZK nagykövete 1989. augusztus 4-én találkozott Horváth István belügyminiszterrel, és tájékoztatást kért a magyar fél szándékairól. A belügyminiszter írásos választ ígért, amelyet Pallagi miniszterhelyettes készített és juttatott el a nagykövetnek még a Piknik előtt. Ez konkrét időpontokat tartalmaz a menekültstátusz elbírálási lehetőségéről. A Genfi Menekültügyi Egyezmény értelmében 1989. október elején állították volna fel a befogadó állomásokat. Ehhez szükség volt még a vonatkozó nemzetközi szerződések felülvizsgálata is. Azt azért a válasz megjegyzi, hogy „…hazánk nem kíván a kelet-európai menekültek kivezető csatornájává lenni.”

Most nyáron, a huszadik évfordulón szervezett konferencián Németh Miklós elmondta, hogy ő keményített be a Piknik után. Célja az volt, hogy Honeckert megtévessze. Veszélyesenk tartotta a helyzetet és fenn akarta tartani a látaszatát annak, hogy a határ őrzését komolyan veszik Magyarországon. El akarta kerülni, hogy az NDK ijedtében ellenlépésket tegyen, mondjuk, még erősebb Stasi-akciókat indítson Magyarországon, vagy hogy Honeckerék kétségbeesésükben követeljék a Varsói Szerződés csapatainak mozgósítását. Ezt különben Ceauşescu felvetette Gorbacsovnak. Mire ő állítólag azt válaszolta, hogy „te beszélsz, aki nem voltál hajlandó Csehszlovákiába se bevonulni?”

2000: Hogyan kezelte a hatalom a sok-sok tiltott határátlépést a Piknik után?

NL: Még előtte a legfőbb ügyész helyettese iránymutatást adott a megyei ügyészeknek, hogy a határon elfogott menekülők esetében, ha a „bűncselekményt” nyomós ok miatt követték el, akkor a nyomozást megrovás alkalmazásával meg kell tagadni. A már megkezdett nyomozásokat pedig le kell állítani. A „nyomós ok” egyébként kiváló kibúvó. Nem sokkal később a Legfőbb Ügyészség Államellenes Ügyek Osztálya szintén átiratot intézett a megyékhez, melyben közli, hogy az iránymutatásban foglaltakkal a Belügyminisztérium és a Külügyminisztérium is egyetért, valamint azt, hogy a genfi Menekültügyi Egyezmény kihirdetésére előreláthatólag október 1-jén kerül sor. Akkortól lép hatályba a menekültek jogállásáról szóló jogszabály. A ki- és bevándorlásról, valamint az útlevélről szóló törvények az akkori tervek szerint 1990. január 1-jén léptek volna életbe.

Többirányú nyomás nehezedett a kormányra. Kevesen tudják, hogy augusztus utolsó napjaiban Lezsák Sándor – teljes titoktartást kérve – Sopronban járt. Alakulóban volt egy terv a német menekültek tömeges Sopronba szállításáról, és Lezsák az alkalmas helyszín kiválasztásában kért segítséget. Végül az akcióra nem került sor, de nyilván az ilyen tervek is siettették a kormány döntését, hogy kiengedi a németeket, ahogy a Piknik maga is. Jó volna ismerni, valójában ki mit is tudott. Kit és honnan biztattak – és mivel? Gyanítom, hogy a történelmünkből ismert tanácsokat kapták a legtöbben: „A királynét megölni nem kell félnetek…” Hány forgatókönyv volt? Nekünk csak egy. A kormánynak valószínűleg több is, mindegyik a rá nézve kedvezőnek remélt végkifejlet lehetőségével. Félő, hogy a válaszokat hosszú évek elteltével kaphatjuk csak meg, hiszen a még egyáltalán fellelhető dokumentumokat zárolták. Ezektől a zárolt anyagoktól nem szenzációt várok, nem terhelő bizonyítékokat, csupán a tényeket, hogy okuljunk belőlük mi is, de főleg az utánunk jövő nemzedékek. Nem lehet cél, hogy a tények birtokában érdemháborút gerjesszünk, szembeállítva az akkori politikusokat a szervezőkkel, a katonákkal, vagy egymással. Hiszen 1989 nyara olyan ritka s ezért igen értékes pillanata volt a magyar történelemnek, amikor egy ügyben – legalább tetteiben, ha gondolataiban nem is – együttműködött a politikai vezetés, a karhatalom és az ellenzék. Ráadásul nagyrészt mások, a németek érdekében.

A Páneurópai Piknik és a szeptember 11-i kormánydöntés nélkül is átrajzolódott volna Európa térképe. Lehet, hogy később, talán másképp, esetleg véresebben. Örüljünk együtt annak, hogy „gyanútlan felforgatóként” bár, de mi is részesei voltunk az átalakulás egy fontos epizódjának. Ha majdan az archívumok megnyílnak, az akkori történészek eldönthetik, hogy egy ügyesen felépített „bizánci megoldásról” volt-e szó, vagy inkább „magyaros kontármunkáról”. Lehet, hogy az igazság a kettő között van?

2000: Az Ön emlékeit egyfajta „kollektív garancia” erősíti. Vagy tíz esztendeje papírra vetette őket, és a Piknik fő szervezői kvázi elfogadták, amit írt. Tart-e még az „emlékező közösség” konszenzusa?

NL: Visszaemlékezésem a Soproni Szemlében, a Potsdamer Bulletinben és a Deutschland Archivban jelent meg, de olvasható a berlini fal történetének hivatalos honlapján is. A tizedik évfordulón egymást közt beszélgetve rájöttünk, hogy a Piknik történetét haladéktalanul meg kell írni, mert kopik az emlékezetünk. Javasoltam, hogy mindenki készítse el otthon az emlékiratait. Ezt tizen-tizenketten meg is tettük. Ezeket az írásokat olvasztottam össze a szakirodalomban található egyéb tényekkel. Óvatos duhajként a kéziratot minden szervezőnek eljuttattam, akit elértem és kértem a hozzájárulásukat. A kért változtatásokat átvezettem. Így ezt a visszaemlékezést tartjuk autentikusnak, én csak médium voltam.

A szervezők azóta nagyon különböző életutakat jártak be. Többen sikeres karriert futottak be, mások nehéz helyzetben vannak. A Piknik se pozitív, se negatív irányban nem befolyásolta életútjainkat. Hátrányt nem szenvedett senki miatta, de előnye se lett belőle. Hatan komoly állami kitüntetést kaptunk a tizedik évfordulón. Igazából azóta se tudunk felhőtlenül örülni neki, mert a többieknek is ugyanúgy kijárt volna a kitüntetés. Sajnos négy barátunk már csak posztumusz elismerésben részesülhetne.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Interjú 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.