Beszélgetés Rudolf W.-vel: Reped a fal

Beszélgetés Rudolf W.-vel

Együtt jártunk egyetemre, néhány nappal a „cseh bevonulás” után kezdtünk. Karl-Marx- Stadtból érkezett (korábban és később Chemnitz), szőkésbarna, mosolygós fiú, ruganyos mozgással: járása meghazudtolta a gravitáció törvényeit. Nevezzük Rudolfnak. Ragyogóan megtanult magyarul, játszott nyelvünkkel, a németül értők idegeit pedig azzal borzolta, hogy szász dialektusban beszélt hozzájuk. Volt humora, sőt, öniróniája. Rácáfolt minden keletnémet-ellenes sztereotípiára. Nem hordott drapp cipőt szürke nadrággal és nem lógott ki fésű a farzsebéből. Minden volt, csak fegyelmezett nem, bár gondolataiban rendet tartott. Már akkor tudta, hogyan működik a piac, amikor mi még csak a „szocializmus politikai gazdaságtana” tankönyv bikkfanyelvét gúnyoltuk. Hamar összebarátkozott néhányunkkal, jórészt izgága-önhitt urbánus gyerekekkel. Az egyetlen volt velünk tanuló honfitársai közül, aki Ulbricht- vicceket mesélt, s aki mindig velünk tartott, amikor – mérsékelt bátorsággal – mozgolódni kezdtünk. Felejthető stációi egy minioperettnek. A számunkra. Rudolf számára viszont inkább egy (korántsem mindig víg-) opera nyitánya.

Magyar lányt vett feleségül, még egyetemisták voltak, amikor megszületett első gyerekük. Emlékszem, meglepett, hogy a pesti dagonya helyett az éles-karcos Lipcsét választották otthonuknak. 1981 óta ismét Magyarországon élnek, Rudolf ’89 előtt tudományos kutató, utána – mindmáig – sikeres vállalkozó. A többit mondja el ő. Beszélgetésünk apropója 1989, a Mauerfall, annak is egyik előzménye, a magyar határnyitás, melyben mindketten közreműködtünk. Rudolf tevékenyen, én inkább sehogy sem, mondjuk így: utólagos megfigyelőként. Õ barátait segítette át az akkor már lyukas Vasfüggönyön, én Bécsben láttam őket vendégül néhány napra. Pár hónapra rá leomlott a Fal. Alig tudjuk mindmáig, hányan repesztgették és miképp, amikor még állt.

Kovács János Mátyás

KJM: 1989 júliusában járunk, telefonálsz, hogy ne lepődjek meg, ha pár nap múlva két endékás barátod becsönget majd hozzánk. E csengetés nem jöhetett volna létre, ha több mint húsz évvel azelőtt nem jelentkezel a Közgázra. Karl-Marx-Stadtból egyenesen a Marx Károlyra.

Rudolf: Még korábban kezdődött, a hármasugrással. Sportiskolába jártam, ami – meg fogsz lepődni – akkor még doppingmentes volt. Emlékszem, már Magyarországon voltam, amikor innen vittem egy kalapácsvető barátomnak erősítőszert, amit akkoriban még nem adtak neki az edzők. Ígéretes pályafutásomnak – ifjúsági bajnokságot nyertem – sérülés vetett véget. Utólag végiggondolva: a sors megóvott a doppingtól. 1965-ben, 18 éves koromban egy versenyen elszakadt a hátizmom, s ezzel azon nyomban véget is ért az élsport számomra. Milchtrinker (tejivó) lettem, így neveztük akkoriban azt, aki ugyan már nem versenyzett, ám még végezte az iskolát és kapta az ingyen tejet. Berlinbe jelentkeztem egyetemre, de behívtak a minisztériumba és kérdezték, hogy nem akarnék-e Magyarországra jönni.

KJM: És te rohantál…

RUDOLF: Mit mondjak, tetszett nekem Budapest, de szerepet játszott egy másik fontos dolog is. Végeztem egy egyszerű számítást: négy év Berlin, majd másfél év katonaság állt szemben hat év Budapesttel és nulla katonasággal, tudván, hogy mire visszaérek, a korom miatt már nem hívhatnak be. Furcsa volt, mert korábban, akit külföldre küldtek, előtte Halléban járt évekig a Munkás- Paraszt Fakultásra, ott kellett érettségiznie, nem kerülhetett el egy jókora „NDK-s sugárdózist”, mely megvédi majd idegenben. Majdnem mind párttagok voltak. Mi csak három hétig tartózkodtunk ott, közgazdászok és fogorvosok, néhány matematikus, előkészítőn. Magyart tanultunk, volt politikai fejtágító is, no, ott ismerkedtem meg Thomasszal, akit ’89-ben átsegítettem hozzád. Már egy éve Pesten tanult, az ottani endékás egyetemisták párttitkára volt, visszaküldték instruktornak. Egyik nap azzal jön, hogy filmvetítés lesz: oroszul beszélő filmeket kell megnéznünk. Kérdezem, mi a fenének van ezekre szükség. Nyilván nem nekünk szólnak, hanem azoknak, akik a Szovjetunióba mennek tanulni. Rettentően fölháborodott, egymásnak feszültünk. Én addig üvegházban éltem, mi, sportolók szabadabban beszéltünk, mozogtunk, csak az eredmény volt fontos, utaztunk versenyről-versenyre, Nyugatra is.

KJM: Gondolom, nálunk is jártál.

RUDOLF: Csak ’66-ban, már nem versenyzőként. Barátaim kedvéért turistaként jöttem az atlétikai Európa-bajnokságra. Volt egy magyar levelezőpartnerem is, egy pécsi lány, akivel a Balatonról jöttünk fel Pestre. S akit sajnos elvesztettem. Én felugrottam a villamosra, ő meg lemaradt, nem tudtam, hol keressem, telefonunk nem volt akkoriban. De tetszett az ország, ’67-ben aztán jöttem megint, már az egyetemre.

KJM: Mit szóltál édes anyanyelvünkhöz?

RUDOLF: Izgalmas volt, az előkészítőn hosszan gyakoroltuk az „o”-kat meg az „a”-kat, rokonszenves volt a tanár, sokat tanultunk a magyar történelemről, népszokásokról, művészetről. Nagyon szép év volt, élveztem a szabadságot. Amikor befejeztem a versenyzést, hosszú hajat, később szakállt is növesztettem, érdekeltek a hippik, itt meg akkoriban voltak tüntetések a vietnami háború ellen, majd jött ’68. A hivatalos álláspontot kétségbe vonó szellemi áramlatok mindig is vonzottak.

KJM: Volt a nonkonformizmusnak bármi előzménye a családodban?

RUDOLF: Apám gépész volt egy sörgyárban, anyám villamoskalauz – képzelheted. Egyedül talán a nagynéném, anyám féltestvére volt radikális a családunkban. Mikor én Pestre kerültem, ő már Hamburg környékén lakott. Õ volt az izgalmas, gazdag nyugati rokon. Mindig a nyugati zónában élt, ötéves voltam, amikor eljött hozzánk, nagy fekete Mercedesen, hogy magával vigyen…

KJM: És az ikertestvéred meg a nővéred ott maradtak volna – esetleg örökké – keletnémetnek?

Rudolf: Valami miatt megtetszettem neki, látott bennem fantáziát, ahogyan később mondta, de anyámék nem adtak oda hál’istennek. Egyébként tiszta fejű, kemény nőnek ismertem. A pénz és az üzlet volt a világa. Egyetemista koromban egy rokonunkon keresztül tartottam vele a kapcsolatot, aki egy német konszern képviseletében tárgyalt gyakran Magyarországon.

KJM: Felteszem, biztonságot adott az érzés, hogy ha bármikor kiebrudalnának vagy kiszöknél az NDK- ból, tudhattad, van valaki odaát, aki támogat majd. Bármikor hozzádvág néhány tízezer márkát, hogy elindítsd az életed.

Rudolf: Nem ismerted a nénémet. De valóban nem volt véletlen, hogy eredetileg, még Berlinben, külker-szakra jelentkeztem, nem pedig elméletire, mint a Közgázon. És jóval később, amikor a nyolcvanas évek második felében megindult Magyarországon a kereskedés a számítógép-alkatrészekkel, talán emlékszel erre, kértem tőle tízezret, csináltam belőle harmincat, s visszaadtam neki tizenötöt. Simán elfogadta.

KJM: Kanyarodjunk még egy kicsit vissza az egyetemi évekhez, pontosabban Thomashoz. Meddig tartott a hajthatatlansága?

RUDOLF: Később úgy mesélte, hogy az én párttagfelvételi balhém volt az első nagy törés a hitében. Nem tudom, mi történt a színfalak mögött, csak az előzményeket ismerem, de azokat nagyon. Sportfelelős voltam az endékások között. 100- 150 egyetemistának szerveztünk foci-, tenisz- és pingpongversenyeket. Jegyeket is vettünk nagyobb sporteseményekre. Amikor 1972- ben a nyugatnémet focisták (Beckenbauer, Müller stb.) Pestre jöttek, elkezdtük a szervezést…

KJM: Mindenkivel őszintén beszéltél? Te szoktad volt mondogatni, hogy egy endékással talán még lehet nyíltan társalogni, kettővel már biztosan nem. Azt tudtad, hogy körülöttünk, magyar barátaid körül időnként forr a levegő, még bajod is származhat belőle. Nem féltél ifjú honfitársaidtól? Például amikor sztrájkoltunk a tervezés-vizsga ellen, a kirúgást is reszkírozva. Igaz, mi, jól-szituált magyar háborgók ezerszer kevesebbet kockáztattunk, mint ti.

Rudolf: Nekem ez a pezsgés és a ti magatartásotok nagyon tetszett. Láttam azt is, hogy itt nem csak lázadásról van szó, hanem szakmai érvek is elhangzanak, így aztán én sem voltam valami óvatos. Később se, amikor Lipcsébe visszatérve „összeesküvést szítottam”. Egyetemistaként még elég naív voltam, nem néztem, ki a besúgó, ki nem, ki a pesti, ki a vidéki, ki zsidó és ki árja, pusztán szimpátia alapján közeledtem az emberekhez. Amikor a sztrájk szóba került, megszerveztem, hogy a németek ne forduljanak ellene.

KJM: A követségről nem szóltak le, hogy „Genosse, ez nem lesz így jó!”?

Rudolf: Nem voltam Genosse, hisz a párttagfelvételem már korábban meghiúsult. Kész röhej volt. Az egészet az említett Magyarország–NSZK meccsnek köszönhettem. Már kezdtük rendelni a jegyeket, amikor a követség összehívott egy értekezletet, minden egyetemistának részt kellett vennie rajta. Téma: célzott nyugatnémet provokáció (zielgerichtete Provokation). Az NSZK titkosszolgálat állítólag arra készül, hogy a stadionban minket, endekásokat, provokáljon. Jelentkeztem, hogy nem értem a dolgot. Ha mindenáron provokálni akarnának, akkor ezt inkább a kollégium és az egyetem között teszik majd és nem a stadionban, ahol igencsak nehéz felfedezni minket. Később kiderült, hogy egyszer Varsóban lefényképezték az NDK-követség munkatársait, amint egy, titokban a hátuk mögé kifeszített transzparens előtt drukkolnak a Nyugatnak. Ezért most minden követségi alkalmazottnak és egyetemista párttagnak (nekem is mint tagjelöltnek) megtiltották, hogy kimenjünk a meccsre, a többieknek meg erősen ajánlották, hogy maradjanak otthon. A tagfelvételkor pedig szememre hányták ideológiailag éretlen viselkedésemet, mondván: alaposan gondoljam át politikai nézeteimet.

KJM: De miért akartál egyáltalán párttag lenni? Nem irtóztál a pártfegyelemtől?

Rudolf: Mindenki az FDJ, a keletnémet KISZ, tagja volt a társaim közül, és természetesnek tűnt, hogy párttagok leszünk. Meg voltam győződve róla, hogy a rendszert csak belülről lehet megváltoztatni. Ha kívül maradsz, kiszolgáltatottá válsz. Bár nem voltak a legjobbak az előjelek. A Tőkéről tartottak szemináriumot a pártszervezetben, ahol azt mondtam, szeretném próbára tenni Marx néhány tételét. „Mi az, hogy próbára tenni?” – háborodott fel az egyik fejes –, „én háromszor olvastam a Tőkét, ma sem értem teljesen. Azt meg kell tanulni, nem pedig ellenőrizgetni.” Mi meg közben az egyetemen mást se csináltunk, mint értelmeztük-kritizáltuk Marxot. Hegedüs Andráshoz, Jánossy Ferenchez jártam szemináriumra. Ezek az előjelek viszont csak megerősítettek a hitemben. Úgy éreztem, tenni kell valamit azért, hogy olyan emberek, mint aki rám förmedt a Tőke-szemináriumon, ne lehessenek vezető pozícióban. Egyébként ekkor lettünk jóban Thomasszal, aki mellém állt. Õ volt az egyik ajánlóm. Nem sok sikerrel persze. Később engem kért fel esküvői tanúnak. Akkor még semmit sem sejtettem arról, hogy meleg. Kezdődő barátságunknak talán az lehetett részéről az egyik oka, hogy már ő is szeretett volna szabadabban élni, és tetszett neki, hogy én mertem egy kicsit.

KJM: Én sem vettem észre, hogy szeretik egymást, amikor Bécsbe betoppantak hozzánk Gerddel.

Rudolf: Sokat laktam Thomasnál Kelet-Berlinben a nyolcvanas évek közepén, amikor – már megint Magyarországon élve – rendszeresen megfordultam Nyugat-Berlinben mint vendégkutató. Egy alkalommal váratlanul érkeztem. Válságban volt, épp elhagyta második felesége, akitől volt két gyereke. Ekkor kitört belőle, elmondott mindent. Még aznap este elvitt néhány meleg- kocsmába, hogy bemutassa barátait. Nekem fogalmam sem volt arról, hogy ez egy ilyen tág szubkultúra. Nagyon sok intelligens, művelt és szimpatikus emberrel futottam össze azon az éjszakán. Az NDK-ban érdekes módon szabadabban hagyták őket, mint Magyarországon. Akárcsak az FKK-t, a nudizmust. Addig se politizálnak – gondolta a hatalom. Thomas egyébként hozzám sohase közeledett. Közben – mint később elmondta – nagyon örült, hogy én pedig nem távolodtam el tőle, mint annyi barátja, mikor megtudták, hogy a saját nemét kedveli.

KJM: 1973-ban, amikor végeztünk, ebből még semmi se látszott: ő ment Kelet-Berlinbe, te pedig szintén feleségestül, sőt kislányostul Lipcsébe. Te, aki mindig mindent előre mérlegelsz, neked nem volt világos, hogy veszett ügy mellé állsz, amikor a létező szocializmust akarod megjavítani?

Rudolf: Nem, úgy éreztem kell és tudok valamit tenni, mai szemmel amolyan naiv-optimista elszántsággal indultam haza. Minket, végzősöket összehoztak potenciális munkaadóinkkal, és Lipcséből is jött egy professzor a Handelshochschuléről, akivel első pillantásra szimpatikusak lettünk egymásnak. Később kiderült, hogy nem véletlenül. Tanítani akartam a tervezés elméletét, a gyakorlatot meg tanulni, olvasni, vitatkozni, megírni a disszertációmat. Mire Lipcsébe értem, meghívómat már hidegre tették, nekem azt mondták, kimerült, alvókúrán van. Én meg elhittem. Később visszajött a tanszékre, jóban voltunk, sokat jártunk össze, de sose beszéltünk arról, mi is történt vele. Sorsát ismerve biztos vagyok abban, hogy miattam hallgatott, nem akart veszélybe sodorni. Még a Balatonra is elhívtuk, ahol feleségem szüleinek volt háza. Majd egyszer csak – már Magyarországra való visszatelepülésünk után – megszakította velem a kapcsolatot. Akkoriban azt terjesztették róla, hogy meghalt. Kiderült, azt hitte rólam, hogy a Stasi ráállított. Amikor ’89 után megnézte az aktáit, írt nekem egy hosszú levelet keserű életéről. (A levelet Öv alatt közöljük – a szerk.) A döbbenetes az egészben az, hogy mielőtt szakított volna velem, összeismertettem Jens barátommal, szervezkedésünk vezetőjével, akiről akkor még nem tudtam, hogy IM (informeller Mitarbeiter) vagyis tégla, aki tényleg jelentett róla. Professzorom elküldte nekem saját Stasi-aktái rólam szóló részeit, amiből kiderül, az állambiztonságiak kitervelték, hogy Jens úgy tud a legkönnyebben a professzor közelébe férkőzni, ha rajtam keresztül kéri meg: segítsen abban, hogy visszavegyék a pártba.

KJM: Mondd, meddig voltál ilyen hiszékeny?

Rudolf: Jó sokáig, 1977. december 6-áig biztosan, ez volt a nap, amikor bekísért a Stasi. Addig – mint sok endékás – kettős életet éltem: munkaidő alatt olvastam, soha annyit az életemben, tanítottam és írtam a kandidátusi értekezésemet a naturális tervezés korlátairól a szocialista gazdaságban, este és hétvégén meg kis csoportokba szerveződve „kompenzáltunk”. Politizáltunk, vitatkoztunk, próbáltuk megtalálni a rendszer betegségének okait. Olvastunk nyugati újságokat, ahogy akkor mondták, az NSW (a nem-szocialista világ) sajtótermékeit. Mások ugyanekkor kitombolták magukat valamelyik szubkultúrában. Írók olvasták fel egymásnak meg nem jelentethető verseiket, regényeiket. Hallgattuk Biermann dalait. Voltak, akik csak hazamentek, bezárták maguk mögött az ajtót, kinyitották a nyugati tv-t, a fotel mellé tettek egy láda sört és bámulták a Bundesligát.

KJM: A disszertációd témája sem volt akármi. Tudhattad, hogy kiveri majd a biztosítékot, hisz az NDK-ban uralkodó gazdasági mechanizmus leglényegét támadtad.

Rudolf: Hát igen, amikor a Doktorvaterem keresett egy opponenst a számomra, nagy nehezen talált valakit a Tervhivatalban, Berlinben, aki volt olyan rendes és – mint németül mondjuk – „eltanácsolta magát”, mint bírálót. Elküldte, csak nekem és professzoromnak, a tőle várható opponensi véleményt, melyben többek között megírta, hogy zavaros a viszonyom a demokratikus centralizmushoz. Nem érdekelt, folytattam az írást, és hasonló szellemben tanítottam a diákjaimat. És vitatkoztam például a tanszéken a stabil árakról, mint szocialista vívmányról – ez volt ugye a dogma mifelénk. Jártam Pestre, akkoriban találkoztam Dalossal és Harasztival. Dalost nem rajtatok keresztül ismertem, neki berlini barátaimtól hoztam üzenetet. Emlékszem, Haraszti elmondta, hogy a hatalmi politika nem érdekli, legfeljebb egy bázisdemokratikus mozgalomban kívánna részt venni. Én ekkor másképp képzeltem a világot. Lipcsében kapcsolatba léptem evangélikus teológusokkal, feleségem hozzájuk járt az egyházi egyetemre (Theologisches Seminar). Olvasókört szerveztünk. Sokan nem is voltak vallásosak közöttük, csak épp nem tudták más módon kielégíteni érdeklődésüket a filozófia, szociológia és a politika, illetve a szabadabb viták iránt. Származásuk miatt vagy mert nem voltak elég megbízhatók nem vették fel őket más egyetemre. De a hívők sem voltak bigottak, és gyakran balosabb nézeteket vallottak, mint én. Persze nem azért, mert a Szeminárium mellett nekik is be kellett járniuk az egyetemre marxizmus-leninizmusból vizsgázni. Sok éjszakát töltöttünk heves vitákkal. Az evangélikus egyház egyébként is fontos szerepet játszott ebben az időben. Helyet adott úgy a környezetvédőknek, mint a békemozgalomnak. Feleségemmel mi is gyakran jártunk templomba, a Tamás-templomba, zenét hallgatni.

KJM: Mikor kezdtél szervezkedni?

Rudolf: 1974/75-ben. Akkor találkoztam Jensszel. Tanársegéd volt ő is, akárcsak én. Rokonszenves politikai nézeteket vallott. Tagja volt egy berlini hálózatnak, és saját csoportot hozott létre Lipcsében, ennek lettem tagja. Utána én is elkezdtem külön csoportot szervezni, melyhez néhány evangélikus barátom is csatlakozott .A berliniek érintkeztek a nyugatnémet trockistákkal. Ahogy akkor a Stasi mondta, elméleti és gyakorlati „államellenes” tevékenységet folytattunk, konspiráltunk, elvileg mindenki csak a saját csoportját és felső kapcsolatát ismerte. Nyilatkozatokat fogalmaztunk, pénzt gyűjtöttünk a lengyel munkásoknak és az endékás bebörtönzött ellenzékiek hozzátartozóinak, bővítettük a szervezetet, elhatároztuk, hogy feldolgozzuk a sztálinizmus történetét és feltárjuk az aktuális rendszer alapvető bajait. Egészen addig ment ez így, amíg ’77-ben Jenst le nem tartóztatták, majd nem sokkal később az egész hálózatot, így engem is. Jó kis történet volt: szemináriumot akartam tartani, valamit benn hagytam a tanszéken, mely a főiskola egy másik épületében volt, rohantam vissza, felugrottam a villamosra, csak azt láttam, hogy két férfi lemaradt a megállóban…

KJM: Ez már a második ugrási történeted, a hármasugrást nem számítva. Talán nem kellett volna annyit sportolni gyerekkorodban…

Rudolf: Csalódott képet vágtak. A tanszékről nyugisan a szeminárium épülete felé tartok, amikor egyszer csak megáll mellettem egy autó. „Maga Rudolf W.? Akkor a nép nevében!” Kivittek a lipcsei vásár területére, és egy kis szobában vallattak. Később kiderült, hogy Jenst már két héttel azelőtt lefogták, és megígértették vele, hogy nem szól senkinek. Azon a napon, amikor engem elkaptak, csoportomból mindenkit bekísértek. Nekem azt mondták, hogy egyiküknél puskát találtak, ő a BND, a nyugatnémet titkosszolgálat embere. Utána nyomoznak. Egyébként a Stasi mindent tudott. Hiába játszottam az ártatlant, aki semmire se emlékszik, egyfolytában szembesítettek a tényekkel. Profik voltak. Biztos, hogy volt poloska a lakásban. Egy szomszédunk látta is, hogy egyszer éjjel jártak nálunk 1977 őszén, amikor épp Magyarországon voltunk. Jött egy kisteherautó, utasai becsöngettek az első emeleten egy kollégámhoz a főiskoláról, ő is besúgó volt, s vele együtt fölmentek hozzánk. Valószínűleg akkor szerelték le a lehallgató-berendezést.

Engem egészen estig vallattak, aztán hazakísértek. Nem volt házkutatási parancsuk. Dokumentum-átadásnak hívták az eljárást, bejöttek a nagyszobába, én rettentően féltem, mert volt nálunk az RAF-ről, a Bader-Meinhof csoportról egy iratköteg a hálószobában. Odaszóltam a feleségemnek magyarul, hogy baj van, gyorsan égesse el a cserépkályhában, így is tett…

KJM: Mire jó Petőfi nyelve…

Rudolf: Nem lett volna elég, szerencsére be is volt fűtve. Mellesleg egyáltalán nem rokonszenveztünk az RAF-fel, a fizikai erőszakot mindig is elfogadhatatlannak tartottam. Hál’ isten, a stázisok másra hajtottak, odaálltak a könyvespolchoz, és utasítottak, szinte oda se nézve, hogy „ott fönn a második polcról vegye le a harmadik könyvet!”. „A pokol első köre” volt Szolzsenyicintől. Majd szóltak, hogy hajtsam fel a szőnyeget, és a linóleumpadló réséből szedjem elő a Charta 77 kiáltványát.

KJM: Nem kezdtél gyanakodni a társaidra?

Rudolf: Dehogynem, a világ amúgy is megváltozott a számomra. Igaz, bohózattal kezdődött az új élet. Mikor késő este elmentek a rendőrök, beállított hozzánk egy teológus barátunk, aki kicsit hasonlított rám. Elküldtem, nehogy valami baja legyen. Mondtam, itt járt a Stasi. Õ elsápadt és kirohant a házból. A stázisok utána. Én ezt másnap tudtam meg, amikor dühösen arról kezdtek faggatni, hogy a fenébe kerültem vissza a lakásunkba, hisz nem láttak kijönni onnan, ahová éjjel elrohantam. A sötétben összetévesztettek bennünket.

KJM: Képzeld, ha még az ikertestvéred is ott lett volna.

Rudolf: Reggelente jelentkeznem kellett a rendőrségen. Másnap a villamoson találkoztam Jensszel, akit korábban kaptak el, de ezt akkor nem tudtam még. Meséltem neki, mi történt, holott előző nap figyelmeztettek, hogy ne beszéljek senkivel, de nekem eszem ágában se volt ezt betartani. Erre fel ő is elmesélte saját történetét. Máig sem tudom eldönteni, véletlen volt-e a találkozónk vagy előre megtervezett ellenőrzés. Harmadnap az utcán összefutok a hálózatunk egy másik, ráadásul Berlinben dolgozó tagjával. Õ is kifaggatott. Ez már kicsit sok volt a véletlenből. Feleségemen kívül nem bíztam már igazán senkiben, de azért nem törtem össze. Pedig Jens különösen jó barátom volt, ma is tartom vele a kapcsolatot, ő később bevallotta nekem, hogy valamikor lebukásunk után beszervezték. A másik fiú talán nem is volt tégla, nem tudom, az aktámban zavarosan írnak erről.

Sokáig úgy nézett ki, hogy csoportos államellenes összeesküvés lesz a vád, akkor ez 10-12 év börtönt is jelenthetett. Kisfiunk augusztusban született, a feleségemnek az ügy kipattanásakor rögtön elment a teje. Fogorvos barátnőnk, aki szintén Magyarországon végzett, azonnal mellénk állt: közölte, hogy ha engem benn fognak, ő tartja majd el a családomat.

KJM: Mikor tudtad meg, hogy barátod besúgó lett?

Rudolf: Csak jóval később, amikor említettem neki, hogy meg akarom nézni az aktáimat. Figyelmeztetett, mi vár rám. Kiderült, azzal zsarolták, hogy beteg nővére gyermekeit nem adják ki neki az árvaházból, hogy nevelhesse őket. Nem tudtam rá haragudni.

KJM: Pedig anno fegyveres szervezkedést is rád varrhattak volna.

Rudolf: Sajnos igen, tartottam is tőle, mert akinél a „puskát” felfedezték, ami nem is volt igazi fegyver, csak egy cső, amit talált valahol, faragott hozzá egy puskatust és felrakta a falra. Levették, ballisztikai vizsgálatokat végeztek vele, „bebizonyították”, hogy fegyvernek minősül. Három évet kapott. Egy év után kirakták Nyugatra.

KJM: Mi volt a Stasi célja? Végül is az összeesküvés vádját elejtették, titeket kirúgtak az állásaitokból és a „fegyverbarát” haverodat először benn tartották, majd áttették a határon, de mintha kerülték volna a feltűnést. Úgy néz ki, elég volt nekik, hogy titeket, s rajtatok keresztül sokakat, jól megijesszenek.

Rudolf: A hálózatot akarták felszámolni. Nekünk egyik célunk a terjeszkedés volt, szolidaritási akciót szerveztünk, kiáltványokat jelentettünk meg, több mint száz ember tartozott hozzánk, Drezdában is volt csoport, értelmiségiek, többnyire párttagok. A hatalom úgy akart szétverni bennünket, hogy ne tudjunk újraszerveződni. Tartottak attól, hogy mi is összefogunk az evangélikus egyházzal. Engem pártvonalon nem lehetett megfogni, de tudták, hogy januárban lesz a kandidátusi védésem. Beszervezni meg képtelenek voltak. Tanulságos, amit rólunk, az általuk „Búvár műveleti eljárásnak” nevezett akció megfigyeltjeiről írtak, a Stasi-aktámból idézek: „…nagyon olvasott és intelligens emberekről van szó, akik politikai visszanyerése (Rückgewinnung) magas társadalmi ráfordítást is megérne. A részint nagyon is egyértelmű arrogancia és önhittség mellyel számos társadalmi problémáról ítéletet alkotnak, anélkül, hogy maguk valaha is társadalmilag konstruktív teljesítményeket mutattak volna fel, nem lehet akadálya ennek.” Rólam, akinek az „Autó” becenevet adták, meg azt mondják, hogy akár csoportunk összes tagjával, velem is „állandóan elbeszélgettek, hogy kimozdítsanak addig képviselt negatív-ellenséges ideológiai alapálláspontunkról. Ebben az összefüggésben megjegyzendő, hogy ezek a beszélgetések R. W. esetében semmiféle pozitív változáshoz nem vezettek.”

Amikor belátták, hogy semmilyen csábításuk és fenyegetésük nem vezet célra, nyakamba akasztották a vádat: tiltott fegyvertartás bejelentésének elmulasztása. Így nem kaptam erkölcsi bizonyítványt, nem tudtam megvédeni a disszertációmat, és simán kirakhattak a főiskoláról. Az áttelepülési tervünk is három évre meghiúsult.

KJM: Szóval ha dutyiba nem is, de az NDK-ba bezártak.

Rudolf: Politikai vádlott nem lettem, de amikor „puskás” barátom tárgyalásán elmondtam, hogy én szerveztem be a csoportunkba, a bírónőnek kellett leállítania: „ha így folytatja, maga is a vádlottak padján végzi”. Nem akarták az ügyünket nagydobra verni. A többiek vagy pártfegyelmit kaptak vagy kirúgták őket a pártból, esetleg az állásukból is, de csak azzal a feltétellel ejtették az államellenes szervezkedés vádját, ha nem szivárog ki semmi a nyugati sajtóba. Tudomásom szerint így is történt. Már a berlinieket is megfenyegették, hisz őket korábban tartóztatták le, és mi Lipcsében semmit sem tudtunk erről. Egyikőjük se szólt. Fegyelmezett pártkatonák voltak. Én pedig kaptam egy Strafbefehl-t, ami tárgyalás nélküli büntetést jelent, és három évig rovott múltúnak számítottam. Ezért csak megbízott gazdasági igazgató lehettem később.

KJM: Téged meddig puhítottak?

Rudolf: Karácsonyig tartott a kihallgatás, majd február végéig próbáltak megdolgozni: ha velünk tart, meglesz a kandidátusi és belátható időn belül Magyarországra költözhet a család. Mutatták, milyen sok pénzük van, hátha ez tetszik nekem. Az egyik stázis, aki velem foglalkozott, ráadásul kifejezetten szimpatikus pali volt, jólesett vele beszélgetni. Közölte velem az elején, hogy azt a kérdést, hogy kettőnk közül kinek van igaza, a történelem dönti majd el, egyelőre azonban a hatalom az ő kezében van. Azt hittem, soha nem szállnak le rólam, de végül, amikor sokadszorra is nemet mondtam, közönséges bűnözőt csináltak belőlem. Aktáimból kiderül, hogy ügyünket magyar kollégáiknak sem adták ki, amikor a nyolcvanas évek közepén itt akartak beszervezni és érdeklődtek felőlem. Nem lehetett a két cég nagyon jóban akkor már.

KJM: Komolyan próbálkozott nálad a három-per- nemtudomhányas?

Rudolf: Á dehogy, máig emlékszem, 1986- ban történt, stílszerűen a Barátság Sörözőben adtak nekem randevút, a November 7 tér mellett. A BM-es tiszt, aki eljött, a telefonban még mint német szakértő mutatkozott be, itt meg arra kért, hogy beszéljek neki nyugat-berlini kollégáimról. Különösen az egyik professzor érdekelte. Mondtam, kérdezze meg Kádár Bélát vagy Csikós Nagyot, ők jobban ismerik. A sörömet sem engedtem neki kifizetni. Azóta nem láttam.

KJM: Kicsit előre szaladtunk. Mielőtt visszajönnétek Magyarországra, még lehúzol három évet az élelmiszer-nagykereskedelemben.

Rudolf: Igen, mehettem egy nagyker cég rövidital-raktárába ládákat emelgetni, mint mondták, „át lettem helyezve a gyakorlatba” (wurde in die Praxis umgesetzt). Ez ajánlatba csomagolt parancs volt, máshol nem is próbálkozhattam volna. A raktári komissiózás szűken három hónapig tartott. Jóba lettem a raktárvezetővel. Segítettem neki számos gazdasági kérdés megoldásában. Felajánlotta nekem az akkor épp betöltetlen raktárközgazdászi állást, amit örömmel elfogadtam. Alig tudtam már mozogni, nagyon fájt a hátam a rakodástól, még a sportsérülésemből kifolyólag, de persze a feladat is érdekelt. Együtt rendbe tettünk jó néhány gazdasági folyamatot, új bérrendszert dolgoztam ki, nagyon sok pénzt takarítottunk meg a cégnek. Ezt feljebb is észrevehették, mert egy év elteltével a vállalat mind a tizenkét raktárának fő közgazdásza lettem, osztályvezetői rangban. Majd főosztályvezető, és megbízott gazdasági igazgató. A személyzetis, aki a feje búbjáig stázis volt, meg az igazgató, Voss-nak hívták, magyarul, ugye, jól hangzik a neve, alig akartak elengedni, amikor három év után, újra teljes jogú keletnémet állampolgárként mondtam nekik: megyünk Pestre.

KJM: Gondolom, a rövidital-raktárban lopták a legtöbbet.

Rudolf: Nevetni fogsz, ott csak alkalmi tolvajok működtek, míg a vajat meg a cukrot tonnaszám vitték a szervezett bűnözők. Csak papíron került be hozzánk az áru, a vagonról egyenest teherautóra rakták, és szállították ki a boltokba. Óriási leltárhiány halmozódott fel egy év alatt. Sikerült viszont statisztikailag kimutatni, hogy egy ekkora leltárhiány megfelel az országos átlagnak, vagyis eleve tervmutatóként veendő figyelembe. Így tervszám lett belőle. Igen ám, de közben lebuktatták az egyik tolvajbandát, és drámaian csökkent a hiány, jelentősen túlteljesítettük tervezett eredményünket. Bázisszemlélet mellett, ahol mindig túl kell teljesíteni az előző év eredményét végzetes is lehetett volna ez. Megegyeztünk hát felettes szervünkkel, hogy eredményünk egy részét átcsoportosítjuk a szintén ő alá tartozó kiskereskedelemhez.

KJM: Már csak az hiányzott volna, hogy a szocialista munka hőseként beléptessenek a pártba.

Rudolf: Azért azt nem, én élveztem a munkát, de már előtte eldöntöttem, hogy irány vissza, Magyarország, addig pedig semmi politika, már a családom miatt sem. Bár összejártunk a régiekkel, kivéve akiről kiderült, hogy besúgó. És meg akartam védeni a kandidátusimat, ha lejár a három év. Meg is védtem 1981-ben, már mint egy pesti kutatóintézet munkatársa. Volt, aki megpróbált keresztbe feküdni („nálunk egy ellenzéki nem lehet doktor”), de nem sikerült neki. Nagyon élveztem, hogy nincs hatalmuk fölöttem.

KJM: Thomast, ugye nem szerveztétek be, miközben Juszuf, a dagi, akit később te passzíroztál át a magyar–osztrák határon, a berlini csoportotok tagja volt?

Rudolf: Igen, legalábbis én abból a körből ismertem. Nem voltam különösen jóban vele. A Mitropánál (ez volt az NDK-ban az Utasellátó Vállalat) dolgozott közgazdászként, élveteg, ironikus fiú volt, folyton üzletelt.

KJM: No, ő pont úgy viselkedett 1989-ben, mint ahogy én egy stázist elképzeltem. Rólad faggatott, kíváncsiskodott, kik jártak még nálunk az NDK-ból, meg hogy mit (és mennyit) keresünk mi Bécsben.

Rudolf: Azt aktáimban semmi nyoma annak, hogy besúgó lett volna. Engem is meglepett, hogy jelentkezett nálam, méghozzá nem is tartózkodtam Magyarországon éppen. Felhívott, mondta hogy Pesten van, és kérte, hogy segítsek neki átjutni a határon. Thomasszal jóval szorosabb volt a kapcsolatom, mint Juszuffal. Õ párttag maradt, egy ifjúságkutató intézetben dolgozott, meg fogsz lepődni, „homoszexuálisok az NDK-ban” volt a témája, s szoros kapcsolatban állt magyar kollégáival. Minket minden évben meglátogatott, nem is egyszer, aktuális barátait is elhozta Magyarországra. De a határátlépést nem velem tervezgette, hanem más itteni ismerőseivel. Én csak azzal segítettem, hogy megadtam neki a címedet Bécsben. Azt nem árulta el nekem, hol és hogyan mennek át, mert nem akart belekeverni. Hihetetlenül konspiratívan kezelte menekülését.

KJM: Milyen jó, hogy nem szervezted be annak idején. Ha ő vezeti az összeesküvést, már rég lenne Német Trockista Köztársaság, lehet, hogy az NSZK is alá tartozna. Tudod mit, most mondd el Juszuf történetét, én meg cserébe elmesélem Thomas és Gerd „határsértését”, mert azt én ismerem jobban.

Rudolf: Juszuf nem bizonyult könnyű ügynek, a szó szoros értelmében. Korábban jártam már Bozsokon, a határ mentén, a Kőszeg környéki Hétforrást is ismertem, onnan már csak egy ugrás volt Ausztria. Régen kizárólag külön engedéllyel, idegenvezetővel lehetett odajutni. Gondoltam, előre megyünk a lányommal fölfedezni a terepet, Juszufot Kőszegen hagytuk. Vettünk egy drótvágó ollót, baktattunk a betonon, szerencsére csak az útleveleinket ellenőrizték. Visszafelé kerestünk egy rövidebb utat lefelé az erdőn át. Azt tudtuk, hogy az érzékelő berendezés már nem működik, és láttuk a lyukakat is a Vasfüggönyön. Meg a sok-sok Trabantot és Wartburgot, melyeket otthagytak a menekülők az erdő kellős közepén,. S amelyekre korábban akár tizenöt évig is vártak. Most ott álltak ezek az autók, tele személyes holmival. Nem tudom, miért, leginkább a hátsó ablakaikban virító horgolt sapkácskák szomorítottak el, ezekkel az endékás autósok a magukkal vitt WC-papír tekercset fedték. Úgy tudom, az elárvult autókat a Stasi vitte vissza német földre.

KJM: Miközben ti kirándultatok, szegény dagi Juszuf várt csendesen a sorára. Izgalmában biztosan falatozott.

Rudolf: Nem tudom. Megállapodtunk, hogy a lányom és én megyünk elöl, nyári melegben másztunk fel a lejtőn, Juszuf alig bírta, dőlt róla az izzadság, úgy nyomtuk át a Vasfüggönyön. Majd mentünk tovább, mögöttünk kevéssel lemaradva Juszuf, amikor jött egy határőr, aki rögtön németnek nézett bennünket. Megmutattam magyar papírjainkat, mondtam, kalandtúrán vagyunk a lányommal. Utasított, hogy azonnal menjünk vissza az országútra, mert előző nap újra megszigorították az ellenőrzést, akár lőhetnek is ránk, majd jelezte, „túrázni” most jobb a Fertő-tó környékén. Egyébként Thomasék is ott mentek át.

KJM: És Juszuf? Vele mi történt? Én csak azt tudom, hogy hozzánk véres karcolásokkal érkezett. Azt mesélte, egyszer belegabalyodott a drótkerítésbe.

Rudolf: Igen, várt egy kicsit, amíg mi elmentünk, és a határőr is felszívódott, aztán átevickélt valahogy. Mi pedig hoztuk Bécsbe a cuccait kocsival, amikor mondtad nekem a telefonban, hogy átért. Bécsben a nyakamba ugrott, és közölte, hogy ezt sose felejti el nekem. Azóta egyszer láttam, Bajorországból jött Pestre, kölnit árult. Mindössze annyit tudok róla, hogy visszament keletnémet földre. És te milyennek láttad Thomasékat?

KJM: Szörnyen fáradtnak és nagyon boldognak. Mindent elmondtak magukról, csak azt nem, hogy összetartoznak. Én nem emlékeztem Thomasra az egyetemről, kérdezgettem egy kicsit, de ő – érthetően – kizárólag a határkalandjukról akart beszélni. Kiderült, mindenre felkészültek már Berlinben. Tudták például, hogy óvakodniuk kell a magukat gombászó turistáknak álcázó Stasi-ügynököktől. Jó térképeik voltak, távcső és iránytű is volt náluk, s bíztak a magyar határőrök közönyében, gyávaságában és pénzéhségében. Mit mondjak, mondataikból kicsengett némi német kultúrfölény. Berlini ismerőseik azt mondták nekik, hogy ha véletlenül találkoznának egy kiskatonával, nehogy a zsebükbe nyúljanak, a pénzt tartsák kezdettől fogva a markukban, s feltartott kézzel araszoljanak egy fához és tegyék a tövébe, majd lassan távolodjanak el. Mesélték, az akció során úgy megizzadt a tenyerük, hogy péppé váltak benne az ezresek, de nem láttak magyar közeget. Kérdeztem, honnan tudták, mikor értek már át Ausztriába. Erről is kiokosították őket: nem kell megvárni, míg szembejön velük egy burgenlandi paraszt, elég ha azt látják, hogy minden talpalatnyi föld meg van művelve. Csak azt nem mondta meg nekik senki, hogy a Vasfüggöny időnként ide-oda kanyarog, így kétszer vágták át magukat Ausztriába. Közben ugyanis Magyarországra is visszaküzdötték magukat.

Rudolf: És hogy viselkedtek nálatok?

KJM: Juszufot érdekelte Bécs, járta az üzleteket, Thomasékat csak az izgatta, mikor érnek át (haza?) az NSZK-ba. Tartottak tőle, hogy poroszként nem mindenütt várják majd őket tárt karokkal. Mondd, mi lett velük azóta?

Rudolf: Berlinbe mentek, porosz földre, a nyugati oldalon Kreuzbergben telepedtek le. Lakásaikat rokonaikra hagyták, gyerekeikkel ma is jóban vannak. Sokszor meglátogattam őket. Thomasnak egy idős embereket gondozó cége van. Jól keres. Politikával egyáltalán nem foglalkozik. Gerd építészként helyezkedett el, érzékeny, művelt művészlélek, hamar szétváltak. Gerd beleszeretett egy idősebb férfiba, egy Thomasnál finomabb entellektüelbe, sajnos AIDS-t kapott tőle, ma visszavonultan élnek, egészségtudatosan, sokat sportolnak.

KJM: Az olvasó már sejti, hogy ami nekem, röpke interkulturális tapasztalat volt, az neked az életed. Te 1981-es áttelepülésed óta Magyarországon bizonyos értelemben német maradtál. Most hagyjuk, hogy kutatóként is NDK-szakértő voltál, és azt is, hogy a rendszerváltás után egy ideig, amíg a saját lábadra nem álltál, egy német-svájci tanácsadó cégnél dolgoztál. Engem most „magyaros keletnémetséged” is érdekelne a nyolcvanas években, azok a hétköznapok, amelyekből később nem rí majd ki honfitársaid menekítése sem.

Rudolf: Én a teológushallgató barátainkkal maradtam szoros kapcsolatban. Õk folyton menni akartak. Külföldre. Hátizsák, sátor, szabadság. Pénzük nem volt, tudták, hogy Pesten élnek a Rudolfék, lehet náluk ingyen lakni, és ezt barátaiknak is elmondták, azok meg az ő barátaiknak. Volt olyan, hogy egyszerre nyolcan is aludtak nálunk. Olyan is, hogy hajnalban kantátát énekeltek az erkélyen (a Tamás templom kórusából jöttek), a szomszédok nagy örömére. Az apósomék balatoni házának kiadása már üzleti akció volt. Lipcsében kezdtük, feladtunk egy hirdetést, és szerveztük a turnusokat. Ez nem volt illegális, hisz adózni nem kellett az NDK-ban, így nem tartottam attól, hogy ezért is felelősségre vonnának.

KJM: Egy kis export-import-Rapaport, ahogy Lengyelországban mondták?

Rudolf: Egyetemista koromban több magyar ismerősöm is megkért, hogy olyan dolgokat hozzak nekik, amik nagyon olcsók voltak nálunk, például a fehérnemű, a konyhai gépek vagy a szerszámok. Magyarországról csak a családnak vittem élelmiszereket.

KJM: Mit mondtál volna, ha a határon elkapnak, és kifordul ötven kombiné a táskádból?

Rudolf: Föl voltam lelkileg készülve. Egyszer megtörtént velem, hogy a vámos megkérdezte, melyik az én csomagom, rámutattam arra a táskára, melyben a „nem-hivatalos” áru volt, és úgy csináltam, mintha el akarnék titkolni egy másikat. Naná, hogy ezt a másikat nyittatta ki, de abban csak az én személyes holmim volt. Izgalmasabb volt aFriedrichstrasse-i átjárás Nyugat-Berlinbe, amikor vendégkutatóként jártam a városban a nyolcvanas évek közepén. Der Tempel der Tränen-nek hívták, a könnyek templomának, ott álltak az endékás nyugdíjasok hosszú sorban, sokan közülük annyira meg voltak ijedve, hogy még a náluk lévő keletnémet márkáikat is bedobták a szemétkosárba, ahelyett, hogy letétbe helyezték volna. Én floppy disc-et hoztam be, 1 NSZK márkából 10 NDK márkát csináltam, majd visszaváltottam 4 az 1 arányban. Sajnos egyszer a zsebemben maradt a pénzváltó számlája. Betereltek egy szobába ellenőrzésre, akkor ettem életemben először (remélem, utoljára) papírt. Baromi nehéz lenyelni. Apropó pénz, endékás barátaim közül sokan tartották nálam a márkáikat: nekik mindig kevés volt a forintjuk. Támogattam őket a pénzváltásban is, és amikor megmaradt forintjaikat nem merték hazavinni, nálam hagyhatták.

KJM: Abban nem segítettél, hogy kelet- és nyugatnémet rokonok Magyarországon találkozzanak?

Rudolf: Dehogynem. A legizgalmasabb eset a Müller fivéreké volt. Egyiküket eladták a börtönből nyugatra, a másik teológiát tanult Lipcsében. Nálunk cseréltek útlevelet. Valamennyire hasonlítottak egymásra. A nyugati elment a barátnőjéhez Lengyelországba, a keleti – életében először – Nyugatra. Ahová csak lehet, elutazott, még Nyugat-Berlinbe is elmerészkedett, ráadásul autóval az NDK-n keresztül. És nem jött vissza a megbeszélt időpontra. Testvére nálunk rettegett, Pesten egy endékás útlevéllel a zsebében. Aztán végre befutott a világcsavargó. Ezek a teológus- hallgatók megszállott utazók voltak. Elmondom kedvenc trükkjüket. Kértek egy tranzitvízumot a Szovjetunióba, mintha mondjuk Romániába akartak volna utazni, majd szovjet földön vadul autóstopozni kezdtek, még a Bajkál-tóig is eljutottak. Ott lebuktatták és visszahozatták magukat a rendőrökkel a határhoz. A végén már nem engedték be őket, s csak egy kis észak-lengyel határállomáson sikerült beszivárogniuk.

KJM: Utolsó kérdés: amikor ’89 nyarán Bécsben találkoztunk, nem emlékszem, mit is mondtál, hol fogsz élni. Akkor csak az volt biztos, hogy az NSZK elnevezésű állam Köln városába mész vissza, hogy ott eltöltsd az ösztöndíjadból még hátra lévő hónapokat egy kutatóintézetben.

Rudolf: Foglalkoztatott a gondolat, hogy Kölnben maradok. Tartottam szemináriumokat az egyetemen, kérdezték, nem akarom-e folytatni a tanítást. Maradhattam volna az intézetben is. Evangélikus barátaim is, akik beözönlöttek a nagypolitikába, hívtak, tartsak velük. Én ingadoztam, de a családom Pesten akart élni.

Egyébként, ha hiszed, ha nem, megjósoltam az újraegyesítést. Ezt Halmai Gábor is tanúsíthatja, tudod, az alkotmányjogász aki akkoriban szintén Kölnben volt, és akivel fogadtunk egy láda pezsgőben. Én nyertem, s ő tisztességgel állta a fogadást. Hogy mikor dől le a fal, arról persze fogalmam sem volt. Annyira nem, hogy aznap éppen mostohaapám születésnapját mentünk haza szülővárosomba ünnepelni Kölnből. Korán lefeküdtünk, átaludtuk a határnyitást, a kocsiban nem volt rádió. Reggel korán értünk a határhoz, egyszer csak azt látjuk, még a határ előtt, hogy Trabantok jönnek szembe sűrű sorokban. Meg szolgálati rendszámú kocsik. Néhány pedig velünk együtt haladt az NDK felé. Ilyen nincs. Ováció, TV-kamerák a határnál, hihetetlen élmény volt. Na, endlich – gondoltam, rettenetesen örültem, de katarzist nem éreztem. Én már rég nem voltam endékás akkor. És gondold el ezt a tökéletesen abszurd helyzetet: akkor megyek be, amikor a többiek épp jönnek ki. Egyik nagybátyám meg volt győződve róla, hogy tevőleges részem volt az NDK megszűntében: először szervezkedem, majd kinyitom a határt. Nem is állt velem szóba többé.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Interjú 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.