Pávatoll

Van ez a haverom a munkahelyemen, a Bud, és meghívott magához engem is meg Frant is vacsorára. Én nem ismertem az ő feleségét, ő pedig nem ismerte Frant. Ez eddig egál. Csakhogy Buddal haverok voltunk. És tudtam, hogy épp kisbaba van náluk. A gyerek már legalább nyolc hónapos volt, amikor a meghívást kaptuk. Hogy hussant el az a nyolc hónap? A fene, aki megeszi, hová tűnt az azóta eltelt idő? Emlékszem arra a napra, amikor Bud egy doboz szivarral jelent meg a munkahelyünkön. Az ebédlőben osztotta szét. Nem dohányszaküzletben vette. Dutch Masters márka. Viszont mindegyiken volt egy piros gyűrű meg egy celofán, amire az volt írva, hogy fiú! Nem szivarozom, de azért elvettem egyet.

– Vegyél kettőt! – kínált Bud, és megrázta a dobozt. – Én se szeretem a szivart. Az ő ötlete volt. – Mármint a feleségéé. Olláé.
Bár sohasem találkoztam Bud feleségével, a hangját már hallottam a telefonban. Egyik vasárnap délután nem volt semmilyen programom, úgyhogy felhívtam Budot, nincs-e valami ötlete. De a nő vette fel a telefont, és belemondta, hogy „Halló!”. Én meg teljesen eldugultam, sehogy se jutott eszembe a neve. A feleségéé. Pedig már x-szer kimondta előttem. De hát egyik fülemen be, a másikon ki. „Halló!” – mondta még egyszer. Hallottam, hogy be van kapcsolva a tévéjük. Aztán megkérdezte: „Ki beszél?” – és azt is hallottam, hogy a csecsemő rákezdi. „Bud” – szólt oda neki a nő. „Mi az?” – kérdezte a háttérben Bud. De még mindig nem ugrott be a nő neve, úgyhogy inkább letettem. Amikor legközelebb találkoztam Buddal a munkahelyen, naná, hogy nem szóltam neki, hogy én voltam a hívó. De kiszorítottam belőle a felesége nevét. „Olla” – mondta. Olla, mondtam én is, de csak magamban. Olla.
– Nem lesz semmi felhajtás – mondta Bud az ebédlőben, kávézás közben. – Csak mi négyen: te és az asszonypajtás, meg én és Olla. Semmi különleges. Hét körül gyertek. Hatkor eteti meg a gyereket, utána leteszi, azután eszünk. Könnyű odatalálni hozzánk, adok egy térképet. – A kezembe nyomott egy papirost, rajta mindenféle vonalak jelölték a főutakat, a mellékutcákat, sikátorokat meg ilyene- ket, és négy nyíl mutatta a négy égtájat. Egy nagy X jelölte a házuk pontos helyét.
– Örülünk neki – mondtam. De Fran nem volt elragadtatva az ötlettől.
Aznap este tévézés közben megkérdeztem, vigyünk-e valamit Budéknak.
– Például mit? – kérdezte Fran. – Kérte, hogy vigyünk magunkkal valamit? Magamtól honnan tudjam? Nem jut eszembe semmi. – Vállat vont, és csúnyán nézett rám. Korábban már hallotta, mit adok neki elő Budról, de hát nem ismerte, és nem is érdekelte. – Vihetünk egy üveg bort – mondta –, de nem vagyok hajlandó izgatni magam emiatt. Miért nem veszel egy üveg bort? – Fran a fejét rázta. Hosszú haja előre-hátra röpködött a válla felett. Hát van nekünk szükségünk más emberekre is? – mintha ezt kérdezte volna. Jól megvagyunk mi ketten egymásnak.
– Gyere ide – hívtam. Kicsivel közelebb ült, így át tudtam ölelni. Fran hosszúra nőtt, dögös déli nő. Olyan szőke haja van neki, hogy a háta közepét verdesi. Kézbe vettem néhány hajszálát, és megszagolgattam. A kezem köré tekertem. Hagyta, hogy átöleljem. Beletemettem az arcom a hajába, és tovább ölelgettem.
Néha már annyira útban van neki az a sok haja, hogy hülyét kap tőle, össze kell markolnia, és hátralökni a válla felett. „Jaj, ez a sok haj – azt mondja –, csak bajnak van.” Fran egy tejüzemben dolgozik, és fel kell tűznie a haját, amikor munkába megy. Muszáj minden este megmosnia, és ki is fésüli, amikor a tévé előtt ülünk. Olykor fenyegetőzik, hogy levágja, de szerintem nem fogja megtenni. Tudja, hogy túlságosan is szeretem. Sőt hogy bolondulok érte. Mondom is neki, hogy a hajáért szerettem bele. És hogy esetleg kiszeretek belőle, ha levágja. Néha „Svédnek” hívom, mert ahogy kinéz, simán elmenne svédnek. Amikor este kettesben vagyunk, és fésülködik, olyankor hangosan szoktunk kívánni magunknak valamit, amink még nincs. Kívántunk már magunknak új autót, az volt az egyik vágyunk. Meg azt is kívántuk, hogy pár hétre Kanadába mehessünk. Amit egyszer se kívántunk, az a gyerek. Nekünk azért nem voltak gyerekeink, mert nem akartunk gyerekeket. Talán, majd egyszer, mondtuk egymásnak. De akkor még várakozó állásponton voltunk. És, gondoltuk, ezzel még továbbra is várhatunk. Néha elmentünk este moziba. Más estéken otthon maradtunk és tévét néztünk. Néha Fran sütött valamit nekem, és egy ültő helyünkben megettük, akármi volt is.
– De mi van, ha nem is isznak bort? – kérdeztem.
– Akkor is vigyél egy üveggel – mondta Fran. – Ha nem isszák meg ők, majd megisszuk mi.
– Fehéret vagy vöröset? – kérdeztem.
– Valami édeset – mondta, és oda se figyelt a szavaimra. – De fütyülök rá, hogy viszünk-e bármit. Ez a te bulid, és ne fújjuk fel a dolgot, különben nem lesz kedvem odamenni. Csinálhatok málnás- kávés karikát. Vagy csokis kosárkát.
– De hát úgyis lesz desszert – mondtam. – Senki sem hív vacsoravendégeket desszert nélkül.
– És ha rizspudingot adnak? Vagy valami gyümölcskocsonyát? Amit nem szeretünk. Úgyse tudok semmit arról a nőről. Akkor meg honnan tudnánk, mit fog elénk rakni? Mi van, ha tényleg gyümölcs- kocsonya lesz? – Fran a fejét rázta, én vállat vontam. De igaza volt. – Ott vannak azok a régi szivarok, amiket adtam neked, vidd el azokat – javasolta. – Akkor te meg Bud kimehettek vacsora után a hallba szivarozni, meg sherryt inni, vagy mi a fenét szokás inni a filmekben.
– Jól van, akkor csak magunkat visszük – mondtam. Mire Fran:
– Viszünk egy veknit a házi kenyeremből.

Bud és Olla jó harminc kilométerre lakott a városunktól. Akkor már harmadik éve laktunk ott, és Fran meg én egyszer se fordultunk meg a környéken, az istenit neki. Jólesett autózni azokon a szűk, kanyargós utakon. Kora este volt, kellemes meleg, láttuk a legelőket, a drótkerítéseket, a régi csűrök felé ballagó, duzzadt tőgyű teheneket. Láttunk vörös szárnyú feketerigókat a kerítése- ken, és szénapadlások fölött köröző galambokat. Voltak kertek meg effélék, nyíló vadvirágok, és nem messze az úttól kis házak. Mondtam:
– Elfogadnék itt egy házat magunknak. – Csak egy kósza gondolat, még egy kívánság, aminek semmi jelentősége. Fran nem is válaszolt. Lefoglalta Bud térképének tanulmányozása. Egy négy stoptáblás kereszteződéshez értünk, ami külön be volt jelölve a térképen. Befordultunk jobbra, a térképet követve, és pontosan öt egész három tized kilométert mentünk. Az út bal oldalán kukorica- földet láttam, meg egy postaládát és egy hosszú, kavicsos kocsibejárót. A kocsibejáró végén, hátul,
a fák között egy ház bújt meg, előtte veranda. A ház tetején kémény állt, de nyár volt, úgyhogy nem füstölt. Azért persze tetszett az egész, meg is mondtam Frannek.
– Ezek a pampán laknak – mondta ő.
Ráfordultam a kocsibejáróra. Az ösvényt két oldalról kukorica szegélyezte, a kukorica magasabbra nőtt az autó tetejénél. A kavics ropogott a kerekek alatt. A ház közelébe érve egy kertet láttunk, nagy, zöld, baseball-labda méretű izék lógtak valami kúszónövényről.
– Ez meg micsoda? – kérdeztem.
– Honnét tudjam? Talán tök. Dunsztom sincs.
– Jaj, Fran, ne kapd már fel mindenért a vizet.
Nem szólt egy szót se. Beszívta az alsó ajkát, és annyiban hagyta. Ahogy a ház elé értünk, kikapcsolta a rádiót.
Egy babahinta állt az udvaron, néhány játék hevert a verandán. Odagurultam a ház elé, és leállí- tottam a kocsit. És akkor hallottuk azt a borzalmas rikoltást. Volt ugyan kisbaba a házban, az igaz,
de ez jóval hangosabb volt annál, amit egy gyerek produkálni tud.
– Mi ez a hang? – kérdezte Fran.
Ekkor egyetlen szárnycsapással valami nagy állat – akkora, mint egy keselyű – érkezett az egyik fáról pont az autónk elé. Megrázta magát. Hosszú nyakát a kocsi felé fordította, a fejét felemelte, szemrevételezett bennünket.
– Az anyád ne sirasson! – mondtam. Csak ültem, kezem a kormányon, és bámultam a nagy dögöt.
– Hihetetlen! – mondta Fran. – Még soha nem láttam igazit.
Mind a ketten tudtuk, hogy páva, de egyikünk se mondta ki hangosan a nevét. Csak néztük. A madár fölszegte a fejét a levegőbe, és megismételte a fülsiketítő rikoltást. Fölborzolta a tollait, amitől vagy kétszer akkorának látszott, mint amikor földet ért.
– Az anyád! – mondtam megint. – Nem mozdultunk az autóülésből.
A madár egy kicsit előrelépett. Aztán oldalt fordította a fejét, és kihúzta magát. Ragyogó, vad szemét egyenesen rajtunk tartotta. A farkát felemelte – mint amikor egy nagy legyező kinyílik és összecsukódik. A szivárvány minden színe ott csillogott a farktollain.
– Istenem! – mondta Fran halkan. A térdemre csúsztatta a kezét.
– Az anyád ne sirasson! – mondtam. Mást nem is lehetett itt mondani.
A madár megint azt a különös, jajongó rikoltást hallatta. „Méé-krr-óó, méé-krr-óó!” – így szólt. Ha ezt késő éjjel és első alkalommal hallom, biztos azt hiszem, hogy valaki haldoklik, vagy valami vad és veszedelmes dolog történik.

Kinyílt a bejárati ajtó, Bud jelent meg a verandán. Az ingét gombolta. A haja vizes volt, mintha egyenest a zuhany alól érkezett volna.
– Dugulj el, Joey – szólt oda a pávának. Nagyot tapsolt a madár felé, az egy kicsit hátralépett.
– Most már elég. Úgy van, pofa be! Befogod, te rohadt dög! – Bud lejött a lépcsőn. Míg az autóhoz ért, betűrte az ingét. Ugyanaz volt rajta, ami a munkában is mindig – farmernadrág, farmering. Én dzsoggingalsóban meg rövid ujjú ingben mentem. Lábamon a jól bevált mokaszin. Mikor megláttam, mi van Budon, nem örültem, hogy így öltöztem fel.
– De jó, hogy végre eljöttetek – mondta Bud, amikor odalépett az autóhoz. – Kerüljetek beljebb.
– Szevasz, Bud – köszöntem neki.
Fran is kiszállt, én is. A páva egy kissé félrehúzódott, és ide-oda mozgatta azt a sunyi fejét. Vigyáztunk, hogy megtartsuk vele szemben a biztonságos távolságot.
– Könnyen idetaláltatok? – kérdezte tőlem Bud. Nem is nézett Franre. Arra várt, hogy bemutassam.
– Pontos volt a térkép – mondtam. – Hát akkor, Bud, ez itt Fran. Fran, ez Bud. Már meséltem rólad neki ezt-azt, Bud.
Bud felnevetett, kezet fogtak. Fran magasabb volt nála. Budnak fel kellett néznie rá.
– Szokott beszélni rólad – mondta Fran. Visszahúzta a kezét. – Hogy a Bud így, meg a Bud úgy. Gyakorlatilag te vagy az egyetlen a munkában, akiről beszámol. Olyan, mintha már ismernénk egymást. – Közben le nem vette a szemét a páváról. A madár odébb vonult, a veranda mellé.
– Hiszen a haverom – mondta Bud. – Muszáj beszélnie rólam. – Amikor ezt kimondta, Bud szélesen elvigyorodott, és gyengéden belebokszolt a karomba.
Fran csak kapaszkodott a házi kenyérbe. Nem tudta, mihez kezdjen vele. Aztán Bud kezébe nyomta.
– Hoztunk nektek valamit.
Bud elvette tőle a kenyeret. Forgatta, nézegette, mintha életében először látna egy vekni kenyeret.
– Hát ez tényleg nagyon kedves tőletek. – Az orrához emelte a kenyeret, és megszagolta.
– Fran sütötte – mondtam Budnak.
Bud bólintott, azután így szólt:
– Menjünk be, és ismerkedjetek meg az asszonnyal és családanyával.
Nyilván Olláról beszélt. Ollán kívül egy anya sem volt a közelben. Bud korábban már elmesélte, hogy a saját anyja nem él, az apja meg lelépett, amikor Bud még kicsi volt.
A páva előttünk szökdécselt, aztán felugrott a verandára, mikor Bud kinyitotta az ajtót. Õ is megpróbált bejutni a házba.
– Jaj – mondta Fran, mikor a páva nekitámaszkodott a lábának.
– Joey, a kurva anyádat – szólt rá Bud, és kiadós kokit nyomott a madár feje búbjára. A páva hátrált pár lépést a verandán, és megrázta magát, amitől az uszályában megzörrentek a tollak. Bud úgy tett, mintha belerúgna, amitől a páva még egy kicsit hátrált. Aztán Bud kitárta előttünk az ajtót. – Olla be szokta engedni a dögöt a házba. Ha így folytatja, nemsokára ez a is ott fog enni asztalnál, és befekszik az ágyunkba, a jó kurva anyját neki.
Fran, ahogy belépett az ajtón, megállt, és visszanézett a kukoricaföldre.
– Szép helyen laktok – mondta. Bud még mindig tartotta nekünk az ajtót. – Nem igaz, Jack?
– Az nem kifejezés – feleltem. Meglepődtem, hogy Fran ilyet mondott.
– Azért egy ilyen hely se csupa móka és kacagás – mondta Bud, és még mindig fogta az ajtót. Rá- ijesztett a pávára. – Kitölti az időt, nem lehet mellette unatkozni. – És hozzátette: – Gyertek már be.
– Te, Bud – kérdeztem meg tőle – az, ami ott nő, az micsoda?
– Csak paradicsom – mondta Bud.
– Ezt nevezem farmernek! – jegyezte meg Fran, és a fejét csóválta.
Bud nevetett. Bementünk. Egy ilyen dundi kis nő várt ránk a nappaliban, a haja kontyban.
A kötényét a keze köré tekerte. A két arca élénkpiros volt. Először azt hittem, nem kap rendesen levegőt, vagy nagyon dühös vagy ilyesmi. Alaposan végigmért, aztán Frant is szemügyre vette. Nem barátságtalanul, csak kíváncsian. Míg Frant nézte, nem múlt el a pirosság az arcáról.
– Olla, ez Fran – mondta Bud. – Ez meg a haverom, a Jack. Ismered, ától cettig. Bemutatom Ollát – és átadta Ollának a kenyeret.
– Ez meg mi? – csodálkozott Olla. – Hisz’ ez házi kenyér! Köszönjük szépen. Üljetek le, ahol jólesik, érezzétek otthon magatokat. Bud, kérdezd már meg tőlük, mit kérnek inni. Engem vár a tűzhely.
– Azzal Olla visszament a konyhába, és vitte magával a kenyeret is.
– Üljetek le – mondta Bud. Frannel lerogytunk a kanapéra. Elővettem a cigarettámat. – Itt egy hamutartó – mondta Bud, és levett valami nehezet a tévé tetejéről. – Ezt használjátok – tette hozzá, és letette elém, a dohányzóasztalra. Az a fajta üveghamutartó volt, ami úgy néz ki, mint egy hattyú. Rágyújtottam, a gyufaszálat pedig bepottyantottam a nyílásba a hattyú hátán. Néztem, hogy egy kis füstpamacs száll fel a hattyúból.
A színes tévéjük be volt kapcsolva, úgyhogy egy darabig azt néztük. NASCAR-autóversenyt adtak, a kocsik nagyon téptek a pályán. A bemondó komor hangon beszélt, de mintha egy izgalmas meglepetést is tartogatott volna. „Még mindig a hivatalos közleményt várjuk” – mondta.
– Akarjátok nézni? – kérdezte Bud, és továbbra sem ült le.
Mondtam, hogy nekem mindegy. És mindegy is volt. Fran vállat vont. Neki aztán mit számított
az egész? Mintha azt mondta volna: ennek a napnak így is, úgy is lőttek.
– Már csak kábé húsz kör van hátra – mondta Bud. – Szoros lett a verseny, az imént nagyon összetorlódtak, és legalább hatan kiestek. Néhány pilóta megsérült, de nem mondták be, hogy mennyire súlyos.
– Hagyd – mondtam –, nézzük együtt.
– Lehet, hogy az egyik tragacs az orrunk előtt fog felrobbanni – mondta Fran. Vagy felszalad az egyik a tribünre, és elcsapja azt a pasit, aki az ehetetlen hotdogokat árulja. – Fran az ujja közé kapta az egyik hajtincsét, és a képernyőn tartotta szemét.
Bud Franre nézett, hogy hülyéskedik-e.
– Az a másik jelenet, amikor egymásra másztak, hát az nem volt semmi – mondta. – Mind egymás hegyén-hátán. Kocsik, alkatrészek, emberek, teljes összevisszaság. Szóval mit hozhatok? Van itthon sör, meg egy üveg Old Crow whiskey.
– Te mit iszol? – kérdeztem tőle.
– Sört. Jó és hideg.
– Én is sört kérek – mondtam.
– Iszom egyet abból az whiskey-ből, egy kis vízzel – szólalt meg Fran. – Magas koktélos pohárban, jéggel. Kösz szépen, Bud.
– Máris – mondta Bud. Még egyszer ránézett a képernyőre, mielőtt kiment a konyhába.

Fran oldalba könyökölt, és a tévé felé bökött a fejével.
– Nézd csak meg, mi van a tetején – suttogta. – Te is látod, amit én?
Én is odanéztem. Volt ott egy karcsú, piros váza, amibe valaki néhány margarétát dugott. Közvet- lenül a váza mellett foglalt helyet a világ legkuszább, legcsorbább fogsorának régi gipszöntvénye. Ajkak már nem voltak ehhez a rémséghez csatolva, csak a pucér gipszfogak, valami sárgás, ínyre emlékeztető izébe ültetve.
Ebben a pillanatban visszajött Olla egy konzervdoboz dióval és mogyorófélékkel, meg egy üveg gyömbéres üdítővel. A kötény már nem volt rajta. A magokat a dohányzóasztalra tette, a hattyú mellé.
– Vegyetek, tessék – mondta –, Bud máris hozza az innivalót. – Ahogy ezt kimondta, Olla arca megint élénkpiros lett. Leült egy régi, nádból készült hintaszékbe, és hintázni kezdett benne. Bele- ivott a gyömbérbe, és a tévét nézte. Bejött Bud is, kezében kicsi fatálca, rajta Fran whiskey-je vízzel, meg az én sörösüvegem. És volt egy üveg sör a tálcán neki magának is.
– Poharat kérsz? – kérdezte tőlem.
Nemet intettem. Rákoppintott a térdemre, és Franhez fordult.
Fran elvette a poharát a tálcáról, és megköszönte. Szeme megint a fogsorra tévedt. Bud észrevette, mit néz. Az autók sivítva száguldottak a pályán. Megfogtam a sörömet, és a képernyőt néztem. A fogakhoz nekem semmi közöm.
– Így néztek ki Olla fogai, mielőtt berakták neki a fogszabályozót – magyarázta Bud Frannek. – Én már megszoktam, de, gondolom, nektek kicsit furcsán néz ki ott fenn a tévén. Ha megölsz, se tudom megmondani, miért tartja ott. Átnézett Ollára, azután meg rám, és kacsintott. Leült a karosszékébe, egyik lábát átvetette a másikon. Beleivott a sörébe, és Ollát szemlélte.
Olla megint elvörösödött. A gyömbéres üvegbe kapaszkodott. Belekortyolt. Aztán megszólalt:
– Azért van ott, hogy emlékeztessen rá, milyen sokkal tartozom Budnak.
– Mit mondasz? – kérdezte Fran. A mogyorós dobozban turkált, a kesudiót válogatta ki belőle. Most abbahagyta, És ő is Ollára nézett. – Bocs, de nem figyeltem. Fran a nőt bámulta, és várta a folytatást.
Olla arca megint élénkpiros lett.
– Sok-sok mindenért tartozom köszönettel Budnak – mondta –, és ez az egyik, amiért hálás vagyok. Azért van ennyire szem előtt, hogy emlékeztessen rá, milyen sokkal tartozom neki. – Ivott az üdítő- jéből. Utána lejjebb engedte az üveget. – Neked szépek a fogaid, Fran, rögtön kiszúrtam. Na de az enyémek! Már gyerekkoromban görbén nőttek. – A körmével megkocogtatta az első fogait.
– A szüleimnek nem futotta rá, hogy megcsináltassák, úgyhogy teljesen összevissza álltak. Az első férjemet nem izgatta, rend van-e a szájamban. Õt aztán nem! Fütyült ő mindenre, csak az izgatta, honnan érkezik a következő ital. Egyetlen barátja volt kerek e világon, az alkohol. – Olla megrázta
a fejét. – Aztán felbukkant Bud, és kihúzott a csávából. Miután először együtt voltunk, az első dolga volt megjegyezni, hogy „a fogaidat pedig rendbe tesszük”. Ez az öntvény közvetlenül azután készült, hogy Buddal összejöttünk, akkor voltam másodszor a fogorvosnál. Ezután tették rám a fogszabályozót.
Olla arcáról nem múlt el a pirosság. A képernyőre nézett, ivott az üdítőjéből, és úgy tűnt, befejezte a téma tárgyalását.
– Az a fogszabályozó orvos valami varázsló lehetett – jegyezte meg Fran. Még egyszer megnézte magának a rémfilmbe illő fogsort a tévé tetején.
– Ragyogóan dolgozott – mondta Olla. – Látod? – kérdezte, megfordult a hintaszékén, és még egyszer megmutatta nekünk a fogait, de most már cseppet sem volt zavarban miatta.
Bud odament a tévékészülékhez, és kézbe vette az öntvény-fogsort. Ollához lépett, és odatartotta az arca mellé.
– Ilyen volt, ilyen lett – mondta Bud.
Olla kinyújtotta a kezét, és elvette az öntvényt.
– Mondok én nektek valamit. Az orvos meg akarta tartani magának. – Olla beszéd közben az ölébe tette az öntvényt. – Megmondtam neki, hogy az ki van csukva. Elvégre az énfogaim. Úgyhogy be kellett érnie azzal, hogy lefényképezi. Azt mondta, beteszi valami képes újságba.
– Az is miféle magazin lehet? – mondta Bud. – Nem tolonganak érte, az tuti. – Ezen mindannyian nevettünk.
– Amikor lekerült rólam a fogszabályozó, folyton a szám elé kaptam a kezem, ha nevettem. Így – mondta Olla. – Néha még most is. Bennem maradt a mozdulat. Egyszer Bud szólt is, hogy „Ezt most már nyugodtan abbahagyhatod, Olla. Akinek ilyen szép fogai vannak, ne rejtegesse a többiek elől. És neked tényleg szépek.” – Olla Budra nézett. Bud visszakacsintott rá. Olla elmosolyodott, és lesütötte a szemét.
Fran ivott egy kortyot, én is húztam a sörömből. Nem tudtam, mit szokás ilyenkor mondani. Fran se tudta. Abban azonban biztos voltam, hogy később Fran bőségesen fogja kommentálni.
– Olla, egyszer hívtam a számotokat, és te vetted fel – mondtam. – Én viszont letettem, nem is tudom, miért – és még egyet húztam a sörösüvegből. Nem értettem, miért kellett ezt éppen akkor előhoznom.
– Nem is emlékszem rá – mondta Olla. – Mikor hívtál?
– Már jó ideje.
– Tényleg nem emlékszem – rázta a fejét Olla. Ujjaival a gipszöntvényen babrált. Odapillantott
az autóversenyre, és tovább hintázott a székén.
Fran felém fordult. Beszívta az ajkát, de nem szólt.
– Na, és egyébként mi a nagy harci helyzet? – kérdezte Bud.
– Egyetek még egy kis magot – kínált minket Olla. – A vacsora is nemsokára kész.
Sírás hangzott az egyik szobából, a ház túlsó végéből.
– Jaj, kezdi – mondta Olla Budnak, és szenvedő képet vágott.
– Hja, a kisöcsi – Bud hátradőlt a székén, és megnéztük a versenyből hátralévő három-négy kört, de a tévéről levették a hangot.
Egyszer-kétszer hallottuk még a gyerek hangját, fel-felsírt röviden, panaszos hangon, abban a ház végi szobában.
– Nem is tudom – mondta Olla, és felállt a hintaszékből. – Már majdnem minden kész ahhoz, hogy asztalhoz üljünk. Csak a mártást kellene befejeznem. De először mégis inkább benéznék a gyerekhez. Tudjátok, mit? Addig is menjetek át az étkezőbe, és üljetek le. Egy perc, és én is jövök.
– Szeretném megnézni a babát – kérte Fran.
Olla még mindig a markában tartotta a fogsort. Odament a tévéhez, és visszarakta a tetejére.
– Most felizgatnád – mondta –, nincs hozzászokva az idegenekhez. Várjuk meg, hátha megint sikerül elaltatni. Akkor beleshetsz hozzá. Álmában. –Azzal végigment a folyosón az egyik szobáig,
és benyitott. Belopakodott, és becsukta maga mögött az ajtót. A gyerek abbahagyta a sírást.

Bud kikapcsolta a tévét, és átültünk az asztalhoz. Munkahelyi témákról dumáltunk. Fran hallgatta, sőt olykor-olykor még egy kérdést is feltett. De ettől még tudtam, hogy unja magát, és talán ki is volt akadva, amiért Olla nem engedte, hogy megnézze a gyereket. Fran körülnézett Olla konyhájában. Az ujja köré csavarta az egyik hajtincsét, és szemügyre vette a berendezést.
Olla visszajött a konyhába, és azt mondta:
– Tisztába tettem, és odaadtam neki a gumikacsáját. Most már talán hagy minket enni. De azért nagy összeget nem tennék rá. – Fölemelt egy fedőt, és levett egy lábast a tűzhelyről. Barna mártást öntött egy tálba, és az asztalra tette. Egy pár másik lábasról is leemelte a fedőt, és beléjük nézett, hogy minden elkészült-e. Egybesült sonka, édesburgonya, krumplipüré, nagy szemű, zöld fejtett bab, csöves kukorica, zöldsaláta állt az asztalon. Fran kenyere díszhelyet kapott a sonka mellett.
– Elfelejtettem a szalvétákat – mondta Olla. – Ti csak lássatok hozzá. Ki mit iszik? Bud étkezéshez tejet szokott.
– A tej jó lesz – mondtam.
– Én vizet kérek – mondta Fran. – De be tudom hozni magamnak. Nem szeretném, hogy te szolgálj ki, van neked éppen elég dolgod – és már kelt is volna fel a székéről.
– Jaj, nagyon kérlek. Most vendég vagy. Ülj le nyugodtan, máris hozom – és megint elvörösödött.
Ölbe tett kézzel ültünk és vártunk. Nekem a fogsor gipszöntvénye járt az eszemben. Olla behozta
a szalvétákat, két nagy pohár tejet Budnak és nekem, meg egy pohár jeges vizet Frannek.
– Köszönöm – mondta Fran.
– Nagyon szívesen – felelte Olla, és visszaült közénk. Bud a torkát köszörülte. Lehajtotta a fejét, és pár mondatos asztali áldást mondott. Olyan halkan beszélt, hogy alig tudtam kivenni a szavait. De a lényegét azért elcsíptem – köszönetet mondott a Felsőbb Hatalomnak az ennivalóért, amit mindjárt betolunk magunkba.
– Ámen – mondta Olla, amikor Bud befejezte.
Bud átadta nekem a sonkás tálat, és vett magának a krumplipüréből. Aztán nekiláttunk. Nem sokat szóltunk evés közben, legfeljebb Bud vagy én benyögtük, hogy „tényleg baromi jó ez a sonka”, vagy hogy „életemben nem ettem még ilyen finom kukoricát”.
– Ez a házi kenyér tényleg egészen különleges – mondta Olla.
– Kaphatok még egy kis salátát, Olla? – kérdezte Fran, akinek talán sikerült már egy kicsit fel- oldódnia.
– Vegyél még belőle – biztatott Bud, amikor megint elém tette a sonkás tálat vagy a barna mártást.
Időről időre kihallatszott a gyerek zaja. Olla olyankor odafordult, és hallgatta, aztán elégedett volt vele, hogy a fia csak tesz-vesz. Megint az ételre figyelhetett.
– Nem tudom, mitől van ki ma ennyire ez a gyerek – mondta Budnak.
– Továbbra is szeretném megnézni – jegyezte meg Fran. – A nővéremnek is van kisbabája, de hát Denverben laknak. És mikor jutok én el Denverbe? Van egy kis unokahúgom, és még nem is láttam. – Fran ezen eltűnődött egy darabig, aztán folytatta a vacsorát.
Olla sonkát lapátolt magába.
– Reménykedjünk, hogy elalszik – mondta.
– Van bőven mindenből, szedjetek még sonkát meg édesburgonyát – kínálgatott Bud.
– Már egy falattal se megy több belém – jelentette ki Fran. A villát letette a tányérjára. – Isteni, de dugig vagyok.
– Hagyjatok helyet a rebarbarás pitének is, Olla csinálta – mondta Bud.
– Egy kicsi édesség talán még lemegy – mondta Fran. – Majd amikor mindannyian végeztetek.
– Részemről is – tettem hozzá, de csak udvariasságból. Tizenhárom éves korom óta utáltam
a rebarbarás pitét, mert akkor hánytam tőle, igaz, eperfagylalttal kevertem.
Megettünk mindent, amit kiszedtünk a tányérunkra. Aztán megint annak a rohadék pávának
a hangját hallottuk, most a háztetőre ment fel a dög. A fejünk fölött szólt. Megkocogtatta a tetőt, amikor végiglépkedett a zsindelyen.
Bud a fejét rázta.
– Joey mindjárt beveri a szundit. Elfárad, és perceken belül megszűnik. Az egyik fán szokott hunyni.
A madár még egyszer kieresztette a hangját: „Méé-krr-óó!” – rikácsolt. Senki sem kommentálta. Mit is mondhattunk volna? Aztán Olla szólalt meg.
– Be akar jönni, Bud.
– De hát nem jöhet be – mondta Bud. – Vendégeink vannak, ha nem tűnt volna fel. Õk pedig nem akarják, hogy ez a mocskos dög bejöjjön a házba. A páva is, meg az a régi fogsor… Mit fognak gondolni rólunk? – Bud a fejét csóválta és felnevetett. Mindannyian nevettünk, még Fran is.
– Nem mocskos, Bud! – szólt rá Olla. – Mi ütött beléd? Hiszen szereted Joey-t. Miért kell lemocskosozni?
– Azért, mert a múltkor odaszart a szőnyegre, már elnézést a kifejezésért – válaszolt Bud Ollának.
– De megmondom neked őszintén, néha ki bírnám tekerni a nyakát, ahogy viselkedik. Csak hát még kinyiffantani se érdemes, nem igaz, Olla? Előfordul, hogy az éjszaka kellős közepén kiugraszt az ágyból ezzel a rikácsolással. Egy petákot sem ér, nincs igazam, Olla?
Olla csak a fejét rázta Bud vagdalkozása miatt. Szedett pár szem babot a tányérjára.
– De hogy került egyáltalán hozzátok ez a páva? – érdeklődött Fran.
Olla felnézett a tányérjáról, és ezt mondta:
– Világéletemben arról álmodoztam, hogy egyszer lesz egy pávám. Azóta, hogy kislány koromban megláttam egy fényképet róla egy magazinban. Még soha nem láttam ennyire szépet. Kivágtam a képet, és kitűztem az ágyam fölé. Nagyon sokáig megvolt. Aztán, amikor Buddal ideköltöztünk, éreztem, hogy itt a lehetőség. Szóltam neki, hogy „Bud, szeretnék egy pávát”. Bud csak kinevetett az ötlet miatt.
– Végül mégiscsak körülnéztem – folytatta Bud. – Hallottam a szóbeszédet, hogy egy öreg muki
a szomszéd megyében pávákat nevel. A mennyország madarai, úgy hívta őket. Egy százast kellett leperkálnunk ezért a mennyei madárért. – A homlokára csapott. – Jaj, Istenem, de egy költséges ízlésű nőt adtál nekem – és rámosolygott Ollára.
– Bud, te is tudod, hogy ez nem igaz – tiltakozott Olla. – Ráadásul Joey nagyon jó házőrző – magyarázta Frannek. – Mellette nincs szükségünk kutyára. Meghall mindent.
– Ha nehezebb idők jönnek, és miért ne jönnének, egy fazékba dugom Joey-t, tollastul-szőröstül- bőröstül – jelentette ki Bud.
– Nem vagy humoros, Bud – mondta Olla. De azért nevetett, és újból megtekinthettük a fogait.
A gyerek megint rákezdte. Ezúttal komolyan sírt. Olla félretette a szalvétáját, és felkelt az asztaltól.
– Ha nem ezért bőg, akkor azért. Hozd ki ide, Olla – kérte Bud.
– Mindjárt – mondta Olla, és elindult a gyerekért.

A páva megint jajveszékelt, én meg éreztem, hogy feláll tőle a tarkómon a szőr. Franre pillantottam, ő kézbe vette a szalvétáját, és megint letette. Aztán a konyhaablak felé néztem. Odakint sötét volt. Az ablak fel volt húzva, és szúnyogháló is volt az ablakkeretben. Úgy tűnt, most a ház előtti verandáról hallom a pávát.
Fran a folyosó felé fordult. Várta Ollát meg a gyereket.
Kis idő múlva meg is jelent vele. Ránéztem a kicsire, és nagy levegőt vettem. Olla leült vele az asztalhoz. A hóna alá nyúlt, és úgy tartotta, hogy az ölében állhasson, szemben velünk. Olla Franre nézett, azután rám. Most nem pirult el. Arra várt, hogy valami megjegyzést tegyünk a gyerekére.
– Nahát! – mondta Fran.
– Mi az? – kérdezte Olla gyorsan.
– Semmi – felelte Fran. – Azt hittem, van valami az ablakban. Mintha egy denevér repült volna el.
– Errefelé nincsenek denevérek – mondta Olla.
– Lehet, hogy csak egy molylepke volt – igazította ki magát Fran. – Mindenesetre valami. Ejha, milyen stramm kisbaba.
Bud is a gyereket nézte, aztán Frant. Hátradöntötte a székét a két hátsó lábára, és bólintott:
– Semmi baj, nem kell megijedni. Tudjuk, hogy egyelőre nem nyerne szépségversenyt. Nem egy Clark Gable. De várjuk ki a végét. Ha csak egy kis szerencsénk van, mire felnő, úgy fog kinézni, mint az örege.
A baba Olla ölében állt, és megszemlélte az asztalnál ülőket. Olla lecsúsztatta a kezét a kisfia derekáig, hogy a gyerek előre-hátra hintázhasson kövér lábain. Mindenkit egybevéve ez volt a legcsúfabb kisbaba, akit valaha láttam. Annyira ronda volt, hogy megnyikkanni se tudtam. Nem jött ki hang a számon. Nem arról van szó, hogy beteg vagy torz lett volna. A legkevésbé sem. Egyszerűen csak csúnya volt. Nagy és vörös arcú, gülüszemű gyerek, széles homlok, nagy, zsíros ajkak. Említésre érdemes nyak nem jutott neki, viszont dupla, sőt tripla tokát számolhattam meg rajta. A tokája egészen a füléig nyomult fel, a fülei viszont elálltak a kopasz fejétől. Háj lógott le a csuklóiról. A karjai meg az ujjai is nagyon kövérek voltak. Egy ilyen gyereknek még a rút jelző is elvtelen bók.

A csúf baba hangokat adott, és föl-le ugrált az anyja ölében. Aztán abbahagyta. Előre- dőlt, és kövér kezével megpróbálta elérni Olla tányérját.
Láttam én már kisbabákat. Amíg felnőttem, a két nővérem összesen hatot szült. Sokat voltam együtt csecsemőkkel gyerekkoromban. Szóval láttam én kisbabát dögivel. De ez a gyerek mindenkin túltett. Fran is csak bámulta. Gondolom, ő se jutott szóhoz tőle.
– Nagy növésű legényke vagy, igaz-e? – mondtam.
– Rögbijátékos lesz belőle hamarosan, komolyan mondom – szólalt meg Bud. – Ki fog enni minket a vagyonunkból.
Mintha csak igazolni akarná ezt a kijelentést, Olla belebökött a villájával az édesburgonyába, és
a gyerek szájához vitte.
– Hát ki az én kicsi babám? – kérdezte a kövér kis embertől, tudomást se véve rólunk.
A gyerek megint előredőlt, és kitátotta a száját. Miközben Olla a szájába irányította az édesbur- gonyát, a kölyök odanyúlt a villához, és megragadta. Elnyammogott az ennivalóval, és még egy kicsit hintázott az anyja ölében. Annyira kidülledt a szeme, mintha áramot kapcsoltak volna rá.
– Ezt nevezem babának! – mondta Fran.
A gyerek arca megfeszült, és megint ide-oda fészkelődött.
– Engedd be Joey-t – kérte Olla Budot.
Bud leengedte az első széklábakat a földre.
– Szerintem illene legalább megkérdezni őket, hogy beleegyeznek-e.
Olla Franre nézet, azután rám. Megint elvörösödött. A gyerek tovább ugrabugrált az ölében,
és megpróbált lejutni onnan.
– De hiszen barátok vagyunk – mondtam. – Csináljátok úgy, ahogy akarjátok.
– Mert előfordulhat, hogy nem örülnek egy olyan nagy madárnak, mint Joey, idebent a házban.
Ez még nem jutott eszedbe, Olla?
– Nem zavar titeket – kérdezte kettőnktől Olla –, ha Joey bejön? Ma este nem jöttek neki össze
a dolgok. Azt hiszem, hogy a gyereknek sem. Ahhoz van szokva, hogy lefektetés előtt Joey odamegy hozzá egy kicsit, és játszik vele. Ma este egyikük se képes lenyugodni.
– Ne tőlünk kérdezzétek – felelt Fran. – Engem nem zavar, ha bejön. Még soha nem voltam ennyire közel egy pávához, de nem zavar. – Fran rám nézett. Biztos voltam benne, hogy azt akarja, szólaljak meg én is.
– Hát persze, engedjétek csak be. – Fogtam a poharamat, és kiittam a tej végét.
Bud felállt. A bejárati ajtóhoz ment, és kinyitotta. Fölkapcsolta a kerti világítást.
– És hogy hívják a kicsit? – tudakolta Fran.
– Harold a neve – válaszolta Olla, és még egy kis édesburgonyát adott neki a tányérjáról.
– Nagyon okos. Vág az esze, mint a borotva. Mindig megérti, amit mondasz neki. Ugye, kicsi Harold? Várd csak ki, Fran, amíg neked is lesz gyereked. Akkor majd meglátod.
Fran csak nézete Ollát. Hallottam, ahogy kinyílik és becsukódik a bejárati ajtó.
– Okos bizony – mondta Bud, amikor visszajött a konyhába. – Olla apjára hasonlít. Hát annál okosabb öregúr már nem is kell.

Bud mögé kukucskáltam, és láttam, hogy a páva is ott áll mögötte a nappaliban, és ide- oda forgatja a fejét, mint mikor zsebtükörben nézegetjük az arcunkat. A madár megrázta magát – olyan volt a hangja, mintha valaki kártyát keverne a szomszéd helyiségben.
Előrelépett egyet. Aztán még egyet.
– Kézbe vehetem a babát? – kérdezte Fran. Olyan hangon, mintha Olla kegyet gyakorolna, ha odaadja.
Olla átnyújtotta a gyereket az asztal fölött.
Fran megpróbálta nyugodtan az ölébe ültetni, de izgett-mozgott, és megint a szokásos hangok jöttek belőle.
– Harold! – szólította meg Fran.
Olla figyelte, mit csinál Fran a gyerekével. Azt mondta:
– Mikor Harold nagypapája tizenhat éves volt, nekiállt, hogy elolvassa a lexikont a-tól z-ig. És el is olvasta. Húszéves korára fejezte be. Épp azelőtt, hogy összeismerkedett a mamámmal.
– És most hol a papád? – kérdeztem. – Mit csinál? – Kíváncsi voltam, mire vitte egy olyan ember, aki ezt a célt tűzte ki maga elé.
– Meghalt – válaszolt Olla. Frant figyelte, aki mostanra hanyatt fektette a gyereket a térdén, csiklandozta az egyik tokájánál, és gügyögött neki.
– Az erdőben dolgozott – mesélte Bud. – A favágók miatt rádőlt egy fa.
– A mamám kapott pénzt a biztosítótól – folytatta Olla –, de elverte az egészet. Bud minden hónapban küld neki egy kis pénzt.
– Nem valami sokat – mondta Bud. – Magunknak sincs túl sok. De hát mégiscsak Olla anyja.
A páva most már összeszedte a bátorságát, és apránként előre araszolgatott, dülöngélő és darabos mozgással, be a konyhába. A fejét mereven tartotta, és kissé oldalt, piros szemét le nem vette rólunk. A bóbitája, néhány kisebb toll a feje búbján, tíz centire állhatott fel. A farkából nagy tollak terebélyesedtek ki. A páva egy méterre állhatott meg az asztaltól, és végigmért bennünket.
– Nem véletlenül hívják a mennyország madarának – jegyezte meg Bud.
Fran fel se nézett, minden figyelmét lekötötte a gyerek. Már csip-csip-csókát játszott vele, ami eléggé tetszett a kicsinek. Úgy értem, hogy legalább abbahagyta azt az állandó, nyugtalan mozgást. Fran felemelte, és súgott valamit a fülébe.
– Jól van – mondta neki –, de el ne áruld senkinek!
A gyerek csak bámult rá azzal a gülüszemével. Aztán kinyúlt, és jól belemarkolt Fran szőke hajába. A páva közelebb jött az asztalhoz egy lépéssel. Mindannyian hallgattunk, és csak ültünk nyugodtan. Harold baba észrevette a pávát. Elengedte Fran haját, és felállt az ölében. Kövér ujjával a madárra mutatott, föl-alá ugrált, és mindenféle hangot adott.
A páva gyorsan megkerülte az asztalt és a gyerekhez tartott. Hosszú nyakával végigsimította a baba lábát. A csőrét benyomkodta a gyerek panama felsőrésze alá, és a merev fejét előre-hátra rázogatta. A kisfiú kacagott és rugdalózott. Gyorsan a hátára feküdt, és leküzdötte magát Fran térdéről a földre. A páva továbbra is nyomkodta-böködte, mintha játszanának. Fran a lábához támasztva tartotta a gyereket, az meg csak erőlködött, hogy előbbre jusson.
– Hát ezt nem hiszem el – mondta.
– Ez a páva nem normális, erről van szó – mondta Bud. – A hülye madara azt se tudja magáról, hogy madár, ez itt az alapvető baj.
Olla elmosolyodott, és megint láthattuk a fogait. Budra nézett, aki hátratolta a székét az asztaltól, és bólintott.
Tényleg egy csúfság volt ez a gyerek, de szerintem Bud és Olla nem nagyon izgatta magát emiatt. Vagy ha mégis, lehet, hogy egyszerűen csak azt gondolták: ha csúnya, hát csúnya. Akkor is a miénk. És még úgyis változni fog. Nemsokára más életkorba kerül. Most ebben a korban van, akkor meg abban lesz. Hosszú távon egyenesbe jönnek a dolgok, ha majd minden fázison átestünk. Lehet, hogy nagyjából így gondolkodtak.
Bud felemelte a gyereket, és addig lóbálta a feje fölött, míg nem visított. A páva felborzolta
a tollait, és figyelt.
Fran megint a fejét csóválta. Kisimította a ruháját ott, ahol a gyerek volt rajta. Olla fogta a villáját, és pár szem babot tett a tányérjára.
Bud a csípőjére ültette a gyereket, és azt mondta:
– Még csak most jön a sütemény meg a kávé.
Az a vendégség Budnál és Ollánál különleges volt. Már ott, helyben tudtam. Aznap este szinte mindennel elégedett voltam az életben. Alig vártam, hogy kettesben maradjunk Frannel, és elmondhassam neki, mit is érzek. Aznap este volt egy kívánságom is. Ott, az asztalnál ülve behunytam egy percre a szemem, és erősen gondolkodtam. Azt kívántam, hogy soha ne felejtsem el, és másképp se veszítsem el azt az estét. És ez az egy kívánságom teljesült is. Balszerencsét hozott, hogy teljesült, de akkor persze még nem tudhattam, hogy így lesz.
– Min töröd a fejed, Jack? – kérdezte Bud.
– Csak úgy elgondolkodtam – feleltem, és rámosolyogtam.
– De mégis! – erősködött Olla.
Én azonban csak mosolyogtam tovább, és ingattam a fejem.

Aznap este, amikor már hazaértünk Budtól és Ollától, és már a takaró alatt feküdtünk, Fran így szólt:
– Édesem, gyere, és ürítsd belém a magodat! – Amikor ezt kimondta, a lábujjam hegyéig rezgett bennem a kérése, elüvöltöttem magam, és durr bele!
Később, amikor már megváltoztak körülöttünk a dolgok, és megszületett a gyerek is – e miatt –, Fran úgy tekintette azt az estét Budéknál, mint a változás kezdetét. De tévedett. A változás később történt – s amikor bekövetkezett, olyan volt, mintha másokkal történt volna meg, nem pedig olyan, ami akár velünk is megeshet.
– Az istenit azoknak az embereknek meg a randa gyereküknek – ezt fogja mondani Fran, minden látható ok nélkül, amikor késő este tévézünk. – És milyen büdös volt a madaruk! – teszi majd hozzá. – Te jó ég, kinek kell egy olyan?! – ezt is fogja mondani. Sokszor beszél ilyesmit, pedig az óta az egyetlen alkalom óta a színét se látta Budnak és Ollának.
Fran már nem a tejüzemben dolgozik, és rég rövidre vágta a haját. Meg is hízott mellettem azóta, de nem beszélünk róla. Mit tudnánk mondani?
Buddal azóta is gyakran találkozom a munkában. Együtt dolgozunk, és együtt ülünk le megenni
a hazait. Ha rákérdezek, mesél Olláról és Haroldról. Joey már nem szerepel a képen. Egyik este felrepült a fára, ahová szokott, és annyi. Nem jött le többé. Talán öreg volt már, legalábbis Bud szerint. A páva helyét baglyok foglalták el. Bud csak a vállát vonogatja. Eszi a szendvicsét, és azt mondja, Haroldból nagy hátvéd lesz egy szép napon. „Látnod kellene azt a gyereket” – mondja. Bólintok. Még mindig haverok vagyunk, ebben nincs semmi változás. De most már vigyázok előtte
a számra. Tudom, hogy ezt ő is érzi, és örülne, ha nem így volna. Én is örülnék neki.
Minden szökőévben egyszer ő is megkérdezi, mi van a családommal. Olyankor elmondom, hogy mindenki jól van. „Mindenki jól van” – mondom neki, becsukom az ételdobozomat, és előszedem
a cigarettát. Bud bólint, és beleiszik a kávéjába. Az a helyzet, hogy a gyerekemnek van valami örökletes baja. De erről nem szeretek beszélni, még az anyjával se. Vele főleg nem. Egyébként is egyre kevesebbet beszélgetünk egymással. A legtöbbször csak tévézünk. De azt az estét nem felejtem el. Emlékszem, hogyan emelte fel a páva a szürke lábát, és araszolt előre az asztal körül. Meg ahogy
a végén a haverom meg a felesége elbúcsúztak tőlünk a verandán. Olla pávatollakat adott Frannek, hogy vigye haza. Emlékszem rá, ahogy mindannyian kezet ráztunk, megöleltük egymást, mondtunk még ezt-azt. A kocsiban Fran odahúzódott mellém, amikor elhajtottunk. A lábamra tette a kezét, úgy mentünk haza a haverom házából.

FORDÍTOTTA BARABÁS ANDRÁS

A novella Raymond Carver Cathedral című kötetében jelent meg, Feathers címmel (Vintage Contemporaries, 1989. 3-26.)

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.