A litvákok

Hogyan tűnnek el a zsidók?

„A halál oka?” – „Eltűnt.”

Danilo Kiš szerb – vagy saját meghatározása szerint „az utolsó jugoszláv” – író apja, a magyar Kohn (> Kis > Kiš) Ede 1944-ben tűnt el. Nem meghalt, mint egy valaki, mint egy ember, hanem eltűnt, gödörbe került vagy füstté vált, mint egy valami, mint egy mit sem érő tömegáru, kacat, szemét.

Gyerekkoromban és kamasz koromban végig üldözött ez az eltűnés, és majdnem egész családjának az eltűnése. Az embereknek e titokzatos eltűnése a 20. század alapjelensége. (Kiš 1986:15)

Az eufemizmus annak leplezésére szolgál, hogy a modern totalitárius rendszerek áldozataitól nemhogy a rilkei saját halál, de egyáltalán a halál mint olyan is megtagadtatott, s számukra az örökkévalóság, a végső létállapot a nestanak, a folyamatos nem-levés, a nem-létezővé válás. A tömeges eltűnés ugyanúgy jellemzi a sztálini rezsimet (Mihail Bulgakov A Mester és Margaritá-ban leírja az 1920–30-as évek Moszkváját, ahol lépten- nyomon válnak köddé emberek), mint a náci Németországot (itt a Gestapo éjszakai látogatásait követő eltűnések teremtették meg fokozatosan a részvétlenség és a rettegés légkörét, amint az Sebastian Haffner Egy német vallomása című látleletszerűen pontos visszaemlékezéséből kiderül), vagy az argentin katonatisztek 1976 és 1983 közötti rémuralmát. Az 1914-től 1989-ig tartó rövid, de annál szörnyűbb 20. században alighanem Kelet-Európa volt az eltűnések legfőbb színtere, az a Kelet-Európa, ahol – talán Csehszlovákia 1918 és 1938 közötti húsz évét vagy az 1920-tól 1926-ig tartó észtországi történelmi pillanatot leszámítva – a két nagy: a náci és a szovjet mellett több kisebb, félfasiszta vagy félszovjet malom őrölte millió szám a térség – idegen vagy akár saját – alattvalóit. Köztük kiemelten, előszeretettel (előgyűlölettel) a zsidókat. Hitlernek végül is sikerült tervének legalábbis az első részét megvalósítania: Kelet-Európa zsidótlanítása – Magyarország kivételével – gyakorlatilag befejezett tény. A végállomás mindenütt, vagy majdnem mindenütt ugyanaz. Az utak azonban, amelyeken a zsidók odáig, idáig – a semmiig – eljutottak, nagyon különbözőek voltak, s több okból is kíváncsiságunkra tarthatnak számot. Az egyik az, hogy megismerésük, a minél pontosabb tudás, az erőltetett emlékezés révén, a „hol? mikor? hogyan?” megválaszolásával talán, esetleg, valamilyen mértékben legalább magunk számára saját halállal rendelkező halottat csinálhatunk az eltűntekből. Kevésbé patetikusan pedig az, hogy az itt maradottak lelkét – egyénekét ugyanúgy, mint egész társadalmakét – könnyen megmérgezheti, tudatát megzavarhatja az elszámolatlan múlt: a zsidókérdés egyúttal mindig magyar-, litván-, lengyel-, csehkérdés is.

Kik (voltak) azok a litvákok?

Az egyik út a litvákoké. Az északi, askenázi zsidóság külön csoportját-típusát, eredetileg Litvánia (jiddisül Lite, héberül Lita) zsidóit hívták a jiddisből a 18. század végétől általánossá váló szóval litvákoknak.1 Hogy pontosan kiket, azt lehetetlen egyszer és mindenkorra meghatározni; a „litvákság” határai változtak. Sőt, már az eredeti elnevezés is megtévesztő volt, hiszen Litvánia, a középkori Litván Nagyfejedelemség nemcsak a mai Litvániából, hanem Fehéroroszországból és Lengyelország északkeleti csücskéből, Suwa³kiból is állt, s ennek megfelelően a litvákok többsége a mai Fehéroroszországban élt; a 17–18. században nem hivatalos fővárosuk Breszt volt. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy az elnevezés később néha kiterjedt az összes jiddisül beszélőre, egy semmilyen térképen nem található Jiddisland lakóira. A litvákok egyetlen többé-kevésbé objektív jellemzője a jiddisnek az a tájszólása, amelyet ők tettek a 19. század folyamán irodalmi nyelvvé (szemben Németországgal, ahol a jiddist rontott német zsargonnak tartották), s amelyben például a galíciai zsidóval szemben, aki sabeszkor (szombaton) kigelt (kalácsot, kuglófot), a litvák szabeszkor kugelt eszik. A lengyel zsidók emiatt lutváknak csúfolták őket. A 18. század utolsó harmadától a földrajzi fogalom társadalomlélektani töltetet kapott, s egy külön típust jelölt, amelynek fő jellemzője a racionalitás, az érzelmektől mentes kritikai szellem, a mindenfajta misztikus messiásvárással való szembenállás. A típus a Tóra tanulmányozásához ragaszkodó, de ahhoz a világi tudományokat is fölhasználó konzervatív vilnai gáon (bölcs), Elijahu ben Slomo Zalman (1720– 1797, akit Ha’gra = Ha-Gáon Rabbi Elijahu = Illés rabbi, a gáon akronímmel is emlegetnek) tanítása és tanítványai nyomán alakult ki. Elijahu fanatikus ellensége, mitnagdimja volt az ekkortájt Podóliában születő, s onnan villámgyorsan terjedő, eksztatikusan érzelemteli haszidizmusnak. A tanítványok hozták létre a 19. század elejétől azoknak az újfajta jesiváknak, tanházaknak egész hálózatát is, amelyekből a legtöbb orosz rabbi és talmudista is kikerült, s amelyek egy része a zsidó felvilágosodással, a hébert erőltető haszkalával szembeni ellenállásnak, más részük viszont éppen a faragatlan, népies haszidizmust ugyancsak megvető racionális haszkalának lett a központja. A könyvei között élő, egyedülálló tekintélyű gáon talmudizmusa és az utána következő nemzedékek aufkléristái, maszkiljai együttesen teremtették meg a litvák aszkétikus, ugyanakkor szkeptikus típusát, s az e típusnak otthont adó Vilnának mint szellemi központnak az alapjait. A hűvös racionalitásuk miatt hideg halnak csúfolt litvákok étkezési szokásai is jellegzetesek voltak: soványabb, bár fűszeresebb konyhát vittek, mint a mindent agyonédesítő galíciaiak. (A kettő között a „gefilte Fish-vonal” képezte a határt: a litvákok sóval-borssal-paprikával, a galíciaiak cukorral készítették a halat.)

A litvák elnevezés még parttalanabbá tágult 1795 után, amikor a litvákok az addig gyakorlatilag zsidótlan orosz birodalom alattvalói lettek, s kezdte azokat az orosz(országi) zsidókat is jelenteni, akik az ún. lakhatási zónában kényszerültek élni. A lakhatási zónát (oroszul: cserta oszedlosztyi, angolul: Pale of Settlement, amit az eddigi magyar szakirodalom leggyakrabban – némileg félrevezetően – letelepedési vagy tartózkodási övezetnek fordította) II. Katalin 1794-es rendelete hozta létre, elsősorban azért, hogy a több mint 1 millió főre rúgó új, zsidó alattvalóit kényszerlakhelyre szorítván ne engedje az orosz etnikumú belső területek felé. A sáv az elkövetkező évtizedekben fokozatosan kiterjedt a birodalom huszonöt nyugati kormányzóságára. Területét 1835-ben véglegesítették: a Lengyel–Litván Nemzetközösség három felosztása során elcsatolt részeket, valamint Besszarábiát és a Krím félszigetet foglalta magában, északon Kaunastól délen Odesszáig. A lakhatási zóna egészen 1915-ig létezett, hivatalosan azonban csak az 1917. februári forradalom szüntette meg.2

Mindennek tetejébe az „eredeti” litvákok kirajzottak. Elsősorban a szomszédos Lettországba, ahol 1923-ban mintegy 90 ezer zsidó élt, akik litváknak tartották magukat (2005-re 15 ezren maradtak). De kirajzottak a világ minden tájára, Tartuig és Kisinyovig, New Yorkig és Chicagóig, Izraelig és Dél-Afrikáig, Zimbabvéig és Ausztráliáig.3

Litvánia

A litvákok azonosításának fő nehézségét azonban az okozza, hogy magának Litvániának a fogalma is változó. A 13. században alakuló-megszilárduló Litván Nagyfejedelemség lakóinak és területének nagy része megszűnéséig, a 18. század végéig keleti szláv (fehérorosz és ukrán) volt, de igen korán megjelentek itt a zsidók is. Az elsők valószínűleg a főként Európa nyugati vidékein pusztító, 25 millió áldozatot követelő 1348–51-es pestisjárványt követően: a járványért a „kútmérgező” zsidókat tették felelőssé, akik nagy számban menekültek keletre. Az 1386-ban Lengyelországgal perszonálunióra lépett és katolikus hitre tért Litvánia képezte a 14–15. században az európai zsidóság északkeleti határát. Litvániában a vallási türelem légköre uralkodott, még az után is, hogy a 15. században a Rajna mellől áttelepülők újabb hulláma érte el az országot, s az után is, hogy kiderült, a keleti kereszténység sem tűri meg a máshitűeket: Rettegett Iván cár a 16. század közepén elrendelte, hogy azokat a zsidókat, akik nem hajlandók áttérni az ortodox hitre, vízbe kell fojtani, majd a maradékot kiűzte országából, nemcsak litván és lengyel, hanem az akkor még Litvániához tartozó ukrajnai területekre is.

Litvániában az első zsidóellenes intézkedésre 1495-ben került sor, amikor a spanyol királyi pár, Ferdinánd és Izabella példáját követve a zsidóknak fülig eladósodott Aleksandras nagyfejedelem kikergette a zsidókat az országból; igaz, a gazdasági összeomlástól tartva már 8 év múlva kénytelen volt visszaengedni őket. Az 1569-es lublini unióban egyesült lengyel–litván államban, a Rzeczpospolitában (ami nem respublikát, köztársaságot, hanem királyi commonwealth-t, nemzetközösséget jelent) a nemesség, a papság és a városlakó polgárság mellett külön rendet alkotó zsidók egész Európában kivételesen jó helyzetben voltak. Szinte teljes jogú önkormányzatot kapva az egyes hitközségek, a kahalok választották elöljáróikat, s a kulturális és oktatási autonómián kívül a törvénykezésben is függetlenek voltak. A zsidó iskolahálózatnak köszönhetően a férfiak körében 100%-os volt az írni-olvasni tudás. 1581-ben Lublinban az ország négy tartományát képviselő zsidó parlament ülésezhetett. A 16. század végétől legfőbb szervük, a Litván Zsidó Tanács, a va’ad szinte kormányként működött, egészen 1764-ig, amikor mindenfajta zsidó autonómiát megszüntettek. A zsidók azonban nem integrálódtak a társadalomba: önálló településeket, stetleket alapítottak, ahol ők laktak a központban, a lengyel–litván államban a katolikus, Ukrajnában az ortodox parasztok pedig a külső részeken. Számuk gyorsabban nőtt, mint a „többségi társadalomé”, mégpedig amiatt, mert az Úr felszólítását: „Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet” (Móz. I. 1,28) a zsidók a Misna alapján kötelező parancsként, a keresztények viszont csak isteni kívánságként, óhajként értelmezték. Az 1764-es népszámlálás adatai szerint a lengyel Koronában 587 ezer, a nagyfejedelemségben 157 ezer zsidó élt, közülük 76 ezer a litván etnikumú vidékeken (nagyjából a mai Litvániában). Õket csak annyiban érintette a zsidó történelem egyik legsúlyosabb katasztrófája, az Ukrajnában és Délkelet-Lengyelországban 100 ezer zsidó életet követelő 1648-as Bohdan Hmelnyickij-féle öldöklés, hogy ráébresztette őket arra, amire 1655-ben, Vilna orosz csapatok általi feldúlása után és később is annyiszor rá kellett jönniük: a legszélesebb autonómia sem ér szinte semmit végrehajtó hatalom, hadsereg nélkül (s ilyennel a szétszóratásban élő zsidók egészen Izrael megalakulásáig soha nem rendelkeztek), életük minden pillanatban ki van szolgáltatva az uralkodó többségnek, és csak akkor van némi esély a megmaradásra, ha követik a talmudi útmutatást: „Az ország törvénye a törvény.” (Innen a minden rendszerhez alkalmazkodó zsidó sztereotípiája.) Ám ha felborul a rend, mint 1648-ban is történt, megszűnik a törvény, s a kozákok, ukrán parasztok, orosz katonák, krími tatárok csőcseléke veszi át a hatalmat, akkor a zsidókat senki és semmi nem védi meg.4

Az orosz birodalomban Litvánia hivatalosan nem létezett: besorolták az Északnyugati Régió közigazgatási egységébe. A Rzeczpospolita viszonylag toleráns légköre, amelyet Napóleon még érzékelt, mikor állítólag azt mondta, hogy Vilna észak Jeruzsáleme, gyorsan tovatűnt. A zsidók a lengyel földesurak és az orosz államhivatalnokok között valamiféle alsó középosztálybeli közvetítő szerepét töltötték be. (1845-ben például a vilnai prostituáltak több mint a fele zsidó volt.) A cári politika a zsidókérdést radikálisan akarta megoldani: a zsidókat vagy ki kell irtani (például a 25 éves katonai szolgálat bevezetésével), vagy kiebrudalni az országból, vagy ortodox hitre áttéríteni. Az asszimilációs törekvések különösen az 1830–40-es évektől erősödtek fel, elsősorban is az addig németül (jiddisül) folyó elemi iskolai oktatás oroszra történő átállítása révén, valamint a német felvilágosodás ösztönzéseiből kiinduló haszkalát ellensúlyozni akaró reformok révén. Vilnában 1847-től orosz nyelvű rabbiképző intézet működött, s ekkor jelent meg az orosz zsidók vékony, de fontos szerepet játszó rétege. (Ezt jelzi, hogy 1846-ig kellett várni, hogy az első zsidó, Lev Mandelstam orosz állami egyetemre járhasson és diplomát szerezhessen.) Ezzel párhuzamosan csökkent a litvákok és a jiddis Vilna központi szerepe, s olyan új „zsidó” városok alakultak ki, mint Kijev, Harkov és Odessza. Általában azonban elmondható, hogy a zsidók idegenkedtek a vallás elhagyására is ösztönző reformoktól, amelyek ily módon csak azt a nyelvi zűrzavart fokozták, amely Közép- és Kelet-Európát általában is jellemezte. (Megint egy példa: az előbb említett Mandelstamnak csupán névrokona, az 1891-ben Varsóban született nagy orosz költő, Oszip Mandelstam Vilnából származó anyja a legtisztább orosz nyelvet és kultúrát adta tovább fiának, míg apjáról így írt a költő visszaemlékezéseinek „Zsidó káosz” című fejezetében:

Apámnak egyáltalán nem volt nyelve, ami volt, az bandzsanyelvűség és idegennyelvűség volt. Egy lengyel zsidó orosz beszéde? – Nem. Egy német zsidó beszéde? – Az sem. Esetleg egy sajátos kurlandi dialektus? – Ilyenről nem hallottam. Egy tökéletesen elvont, kimódolt nyelv, egy autodidakta cirkalmas és nyakatekert beszéde, amelyben a hétköznapi szavak Herder, Leibniz és Spinoza ódon filozófiai terminusaival keveredtek, a talmudista fura szintakszisa, mesterkélt, nem mindig végigmondott mondatfüzére – mindez akármi lehetett, de nyelv nem volt, se orosz, se német. (Mandelstam 1936:267)

Az orosz birodalomban az antiszemitizmus a hivatalos állami politika rangjára emelkedett. (Magát a szót 1879-ben Wilhelm Marr német újságíró találta ki az addigi „judofóbia” helyett.) A litvániai kormányzóságokban 1855 és 1863 között a cári hatalom a „zsidókérdést” összekapcsolta a „lengyelkérdéssel”: a krími háborús vereség után igyekezett az uralkodó lengyel elitet megnyerni a zsidókkal szemben, míg az 1863-as lengyel–litván felkelés után feneketlen lengyelgyűlöletében ideiglenesen a zsidókkal fogott össze. Ennek eredményeként erősödött fel mérhetetlenül az addig is heves lengyel antiszemitizmus. A cári politika azonban bevetette az antiszemitizmus legszélsőségesebb eszközét, az államilag szervezett pogromot is. (Nem véletlen, hogy – noha a szétszóratásban élő zsidók között pogromokat az ókortól kezdve mindig és mindenütt rendeztek –, a pusztítást jelentő orosz szó vált nemzetközivé). 1881-ben II. Sándor cár meggyilkolását mintegy megbosszulandó (noha a merényletet kitervelők és végrehajtók között mindössze egy zsidó volt) délről, Ukrajnából kiindulva pogromhullám indult el, amely azonban Vilnát és Varsót nem érte el. Az erőszak megtorpanásának az a valószínű oka, hogy az ortodox vallású ukrán és fehérorosz parasztok elhitték, hogy a cár kívánságának, sőt, parancsának megfelelően járnak el, amikor a zsidókat legyilkolják, míg az erőszakos ortodox térítésnek kitett katolikus lengyelek és litvánok nem. (1492 és 1648 után 1881 szintén világtörténelmi jelentőségű év. Az elkövetkező évtizedek több százezer áldozatot követelő oroszországi pogromjaitól megrettent zsidók ekkortól kezdenek tömegesen Amerikába menekülni.) S noha a következő évben, majd 1900- ban és 1905-ben Litvániában is voltak – jóval kisebb intenzitású és tömegességű – pogromok, általában is elmondható, hogy a litván zsidóellenesség egészen 1914-ig összehasonlíthatatlanul mérsékeltebb volt, mint a lengyel vagy az orosz. Ennek nem valamiféle néplélektani, nemzetkarakterológiai oka van („a litván befogadó nép”), hanem az, hogy mivel a litván és fehérorosz területeket sokkal kevésbé érintette meg az iparosítás, mint a birodalom más részeit, itt zsidók és nem zsidók között kevesebb érintkezés volt, elkülönültebben éltek: a litvánok, parasztok lévén, szinte mind falun, a kereskedő és iparos zsidók szinte mind városban, stetlekben, s gazdasági érdekeik így nem ütköztek. Litvánul a zsidó férfire, illetve nőre több mint 20, kicsinyítő képzővel képzett szó van, amelyek jelentése azonban a szövegösszefüggéstől függ: lehet becézés is, szitokszó is, „zsidócska” is, meg „zsidrák” is. Az eleve csak típusokat felvonultató és a 19. században gyűjtött (keletkezett?) folklór műalkotások (dainák, mesék) ugyanezt a kettősséget mutatják. A zsidó vagy mint különös szokásokkal, kinézettel stb. megvert, idegen nyelven gajdoló másvalaki jóindulatú lenézésben, tréfás csúfolódásban részesül, vagy mint a Jézus keresztre feszítését, az „Isten- gyilkosságot” elkövető, keresztényeket rituálisan gyilkoló, a lelketlen állatok státuszával rendelkező bűnös pogány utálat tárgya. (Ebben a katolikus egyháztól kiinduló és általa kezdettől fogva gerjesztett „népi antiszemitizmusban”, ami tulajdonképpen antijudaizmus, az az érdekes, hogy a litvánok keresztelkedtek meg a legutoljára egész Európában, s pogány múltjuk régi dicsőségét büszkén emlegetik. A saját pogány jó, az idegen pogány rossz – megint csak igazolódik az általános tétel: az antiszemiták a zsidó üldözésekor annak egyes negatív tulajdonságait csak ürügyként használják, valójában azonban a másság, az idegenség megtestesítőjét gyűlölik benne.)

A 19. században kétféle litvák volt: a kisvárosokban és falvakban élő racionalista szellemű ortodox zsidók szintén a litvánoktól elkülönülve éltek, de nem annyira, mint a csak 2-3% litván lakossággal rendelkező Vilnában, akik a vilnai gáon tanítását elterjesztő, 1802-ben alapított volozsini jesiva Talmud-magyarázatának reformjait követték, de emellett a századvégen itt bontakozott ki a zsidó szocialista mozgalom, a Bund is, és 1905 és 1912 között Vilna volt a cionizmus központja is. A lényeg az, hogy litvánok és zsidók között szinte semmi érintkezés nem volt. Ezért a katolikus vallásból fakadó „népi antijudaizmus” sem volt túl erős, a modern, faji antiszemitizmust pedig úgy kellett a századvégen formálódó nemzetébresztő értelmiségnek a nép közé bevinni. Az első litván nyelvű antiszemita könyv (egy fordítás) 1879- ben jelent meg. Jelentősebb volt a taskenti plébánosból pétervári teológiaprofesszorrá avanzsált Justinas B. Pranaitis latinul írt, 1892-ben Pétervárott megjelent munkája, amely az „antiszemitizmus klasszikusainak”, J. A. Eisenmengernek az 1700-es (!) művéből és August Rohlingnak ezt plagizáló Talmudjude (1871) című könyvéből fabrikált kompiláció, de amelyet lefordítottak németre, oroszra, olaszra, litvánra és 1937- ben (!) lengyelre is (noha az „eredeti” Rohling már 1875-ben megjelent lengyelül). A szerzőt szakértőnek hívták meg az 1911-es kijevi Bejlisz-perre, s szakértői véleményében azt fejtette ki, hogy a zsidó vallási törvények megengedik keresztény vér használatát szertartásaikhoz… Következményeiben veszélyesebb és károsabb volt, amikor a papság antiszemitizmusa összekapcsolódott a 19. század utolsó negyedében erőre kapó, de ekkor még mindenféle nemzeti tudatú tömegtámogatást nélkülöző nemzeti ébredés ideológiájával. A litván nacionalisták túlnyomó többsége – nemesség híján – a papok közül került ki, s legmerészebb álmaikban is csupán valamiféle (Oroszországon vagy – már a világháború alatt – Németországon belüli) litván autonómiáról álmodoztak. (A zsidók a lengyelekkel és részben az oroszokkal szemben is ideológiai-politikai támogatást nyújtottak a litvánoknak nemzeti törekvéseikben, mivel megnyugtatóbbnak tartották volna litván, mint továbbra is orosz, vagy még inkább lengyel alattvalóként élni. Ezért olyan reményeket is tápláltak a századfordulót követően, hogy fel lehet támasztani – az akár Oroszországon belül autonóm – középkori Litván Nagyfejedelemséget, amely svájci mintára litván, fehérorosz és zsidó kantonokból állna. A terv nem volt életképtelenebb, mint ami aztán megvalósult, s ami nagyon is „halálképesnek” bizonyult…)

A világháború megint csak bizonyította az unalomig ismert általános tételt: a társadalmi béke bármiféle erőszakos megtörésének elsősorban a zsidók isszák meg a levét. Az oroszok mindjárt a háború elején mintegy 150–200 ezer „megbízhatatlan és a németekkel szimpatizáló”, kémgyanús zsidót telepítettek ki – pogromok kíséretében – Oroszország belsejébe, úgyhogy az 1915-ben bevonuló németekben a zsidók a kisebbik rosszat láthatták. A litvánok is: 1918-ban, amikor a független Litvániát kikiáltották, s a kormány szerepét betöltő Litvánia Államtanácsa Antanas Smetona vezetésével megalakult, Litvánia egész területe épp német megszállás alatt állt. 1915-ben, amikor az oroszok kénytelenek voltak kiüríteni Vilnát, három ember szobrát vitték magukkal: II. Katalin cárnőét, Nyikolaj Muravjov grófét, aki az 1863-as lengyel–litván felkelést vérbefojtotta, s aki ezért az Akasztó Muravjov becenevet kapta, s Puskinét.) A hadi helyzet kaotikusan változott, de ez a zsidókat jóformán csak annyiban érintette, hogy épp melyik antiszemitizmus kiáltja ki őket árulónak, s melyiktől kell inkább tartaniuk: az orosztól, a némettől, később a lengyeltől vagy a litvántól, s ennek megfelelően hol oroszbarátságuk, hol németbarátságuk, hol litvánbarátságuk, hol burzsuj voltuk, hol bolsevik voltuk miatt üldözték-gyilkolták őket.

A függetlenség 1918-as kinyilvánítása nem jelentett azonnali, tényleges függetlenséget. A németek a háborús vereség miatt voltak kénytelenek lassan visszavonulni a Baltikumból, de békekötésre velük csak 1920-ban került sor. Az oroszokkal a bolsevik hatalomátvétel után még fenyegetőbb lett a viszony, mint annak előtte. A bolsevikok ugyanis hol a világforradalom, hol az orosz birodalom érdekeire hivatkozó, s a kettőt egybemosó ideológia jegyében a legszívesebben azonnal visszahajtották volna a karámba az elkódorgott jószágot, a három balti államot. A Vörös Hadsereg szuronyaira támaszkodva 1918 végén, illetve 1919 februárjában létre is jöttek a kérészéletű Észt, Lett, illetve Litván–Belorusz Tanácsköztársaságok, amelyeknek Moszkvában megalakított bábkormányait az oroszok siettek elismerni, s amelyek addig álltak fenn, amíg az orosz csapatokat a felszabadító háború során ki nem verték maguk a formálódófélben lévő nemzeti hadseregek, illetve a németek, valamint a lengyelek. Az azonban, hogy a balti nemzetek kaptak húsz év haladékot, s nem váltak már ekkor a Szovjet Szocialista Köztársaságok családjának tagjává, végső soron „a varsói csodának” köszönhető, vagyis annak, hogy a Vörös Hadsereget 1920 augusztusában Varsó alatt súlyos vereség érte. Ez kényszerítette az oroszokat arra, hogy egyelőre tiszteletben tartsák azokat az 1920 nyarán kötött békeszerződéseket, amelyekben ünnepélyesen lemondtak minden jogukról, és örökre elismerték Észtország, Lettország és Litvánia önálló létét.

A kaunasi és a vilnai-vilniusi Litvánia

Úgy tűnt, hogy a független Litván Köztársaság megalakulásával a „litvák” fogalma legalább a szűkebb jelentésében („litvániai zsidó”) egyértelművé válik. Nem így történt. A két világháború között két Litvánia létezett: a hivatalos „kaunasi” Litván Köztársaság és a litvánok fiktív, jóformán litvánok nélküli „vilniusi” Litvániája, s ezeket csak Lengyelország 1939-es szovjet lerohanása egyesítette. Az elsőben a szinte kizárólag városokban élő zsidók a lakosság mintegy 7%-át tették ki, míg magában Vilnában a 2%-nyi litván és a többségi lengyel mellett több mint 40%-át. A várossal együtt vitatott környező vidék falvaiban lengyel tudatú, magát lengyelnek valló, ám tulajdonképpen fehéroroszul beszélő parasztok voltak többségben. (Összesen 14,5 km2-ről és közel félmillió emberről van szó.)

1918 után Vilna hol a lengyelek, hol a litvánok, hol a Vörös Hadsereg és a maroknyi szovjet-litván kezén volt. A versailles-i békeszerződés a várost történelmi jogon a litvánoknak ítélte, amit Lengyelország a Népszövetség nyomására az 1920. október 7-én kötött suwalki egyezményben el is fogadott. Az egyezményt a lengyelek már október 9-én csalárd módon megszegték. (Október 9-ét Litvániában később nemzeti gyásznappá nyilvánították.) Lucjan Ÿeligowski tábornok ezen a napon „fellázadt” az államfő Józef Pi³sudski úgymond kapituláns magatartása ellen, s csapataival elfoglalván Vilniust, kikiáltotta az ún. Közép-Litvániát, melynek parlamentje 1922 elején – hogy, hogy nem – megszavazta a Lengyelországhoz való csatlakozást. Alig egy évvel később, miután a Népszövetség – mit is tehetett volna mást – jóváhagyta a kész tényt, Pi³sudski nyilvánosan bevallotta, hogy Ÿeligowski egész akciója előre megbeszélt színjáték volt. Az apró csíny igen súlyos következményekkel járt. Közvetlenül azzal, hogy az évszázadokig államszövetségben élt Lengyelország és Litvánia között mindenfajta kapcsolat – nemcsak a diplomáciai, de a postai is – megszakadt. A közel 500 kilométer hosszú közös határ mentén végig szögesdrót-akadály húzódott. A lengyel oldalon az őrtornyoktól pár száz méterre, a litván oldalon húsz kilométerre utak, sínek hirtelen megszűntek, a semmibe futottak. Lengyel-, illetve litvánellenes közhangulat alakult ki. Családegyesítésre, rokoni találkozóra évente egyszer nyílt mód egy határmenti kisváros temetőjében. Litvánia hadiállapotban levőnek tekintette magát Lengyelországgal, s alkotmányába foglalta, hogy Kaunas csak ideiglenes fővárosa, az igazi az Vilnius. A kölcsönös uszítás, ellenségeskedés egészen 1938. március 11-éig tartott. Ekkor a litván határőrség – állítólag litván területen – lelőtt egy lengyel határőrt. (A szerencsétlen már nyolcadik áldozata volt a hosszú évek óta tartó határvillongásoknak.) Lengyelországban hatalmas litvánellenes (és – ártani nem árthat alapon – antiszemita) tüntetéseken követelték egész Litvánia megszállását. A lengyel kormány negyvennyolc órás ultimátumot intézett a litvánokhoz, mindjárt mellékelve hozzá a válasz tervezetét is: vagy felveszik a diplomáciai kapcsolatokat, s evvel elismerik, hogy Vilna Lengyelországhoz tartozik, vagy háború. A litvánok, akik a „Vilnius a miénk!” és a „Vilnius nélkül nincs élet!” évtizedes állami sulykolása szellemében nőttek fel, s akiket most valósággal sokkoltak a fejlemények, kénytelenek voltak beletörődni a hadiállapot megszüntetésébe. (A diplomáciatörténetben egyedülálló esetként az ultimátumot itt nem a diplomáciai kapcsolatok megszakítása, hanem helyreállítása követte.)

A litvánokat egy év múlva újabb megaláztatás érte: 1939 március 22-én Németország visszavette tőlük Klaipedát és vidékét, a Memellandot (2800 km2, 155, ebből magában Klaipedában 55 ezer – 90%-ban német – lakos), amit 1923- ban a békeszerződésben lefektetett nemzetközi jogi egyezményt megszegve fegyveres erővel ők csatoltak Litvániához. Miután a civil litvánok és a zsidók sietve távoztak (az utóbbiak nagyrészt Vilnába, fokozva az ott amúgyis antiszemita közhangulat fortyogását), majd a litván katonaságot is kivonták, s helyükre beözönlött az SA és az SS, Hitler március 24-én a tömeg ujjongása közepette a Deutschland hadihajó fedélzetén behajókázott Klaipedába. Csehszlovákia után a Memel- vidék apró falat volt, lenyelését a világ jóformán észre sem vette.

A vilnai Litvánia litvákjai 1922 és 1939 között felemás helyzetben voltak. Egyrészt gazdag hagyományait, elsősorban a vilnai gáon és a haszkala szellemi örökségét ápolva-továbbfejlesztve a város (az ugyancsak litvákok lakta, de szovjet ellenőrzés alatt lévő Minszket messze felülmúlva) a korabeli Európa talán legfontosabb zsidó központjává vált. Itt – noha a zsidók a kaftán és fekete kalap helyett „normális” európai öltözékben jártak – állítólag egy életet le lehetett élni úgy, hogy csak jiddisül beszélt valaki.5 Jiddis és héber nyelvű óvodák, iskolák és gimnáziumok voltak, tanárképző főiskolák, melyek ellátták egész Lengyelországot tanítóval, sajtó és könyvkiadás, kiállítások, gazdag zenei élet. 1925-ben itt alakult meg a Berlinbe emigrált oroszországi zsidók, köztük a nyelvész Max Weinreich kezdeményezésére a JIVO, a Jidiser Visznsaftlekher Insztitut (Jiddis Tudományos Intézet, 1940 óta YIVO Institut for Jewish Research néven New Yorkban működik), amely a maga varsói, párizsi, londoni és Buenos Aires-i fiókjaival mind a mai napig a kelet-európai zsidó kultúra kutatásának a központja. Olyan világszínvonalú (bár sajnos nem világhírű) írók, költők működtek itt, mint Mojse Kulbak (1896–1937), vagy a harmincas években lazán összeverődött írócsoport, a Jung Vilne (Ifjú Vilna) tagjai, Chaim Grade (1910–1982), Smerke Kaczerginski (1908–1954) vagy Avram Sutzkever (1913–). Másrészt viszont a zsidóknak el kellett szenvedniük – főként a harmincas évektől – a kilátástalan szegénységet, a nyomort, és el kellett szenvedniük a lengyel antiszemitizmust, amely a kezdeti parlamentáris demokrácia enyhe szakasza után különböző állomásokon át (az első köztársasági elnök, Gabriel Narutowicz 1922-es meggyilkolása; a mérsékelt diktatúrát életbe léptető 1926-os katonai államcsíny; az 1929-től kialakuló gazdasági válság, majd ennek nyomán az ország fasizálódása már a ’30-as évek elején; a zsidóbarát, de legalábbis antiszemita-ellenes Pi³sudski halála 1935-ben, amikortól a politikai elit, főként a tisztikar antiszemitizmusa állami támogatást élvezett) egyre erősebbé vált, hogy aztán 1938–39-re csak a németországihoz mérhetően elviselhetetlenül pusztítóvá fokozódjon. Az antiszemitizmus egyik fészke az egyetem volt. Hallgatói már 1931-ben pogromot rendeztek, melynek során 16 zsidó (köztük Max Weinreich, akinek a fél szemét kiverték) és 4 lengyel súlyosan megsérült. Az utóbbiak közül egy diák meghalt. Ettől kezdve egészen 1938-ig minden év november 9-én az egyetemisták pogrommal emlékeztek rá. A kitűnő filozófust, Marian Zdziechowskit (Mi³osz egyik szellemi atyját), mikor munkásságának 50 éves jubileumán, 1933-ban az egyetem díszdoktorává avatták, az ünnepélyes pillanat sem gátolta abban, hogy a laudációra ne azt válaszolja:

Hogyan is számolhattam volna akkor, ötven évvel ezelőtt azzal, hogy a mi egyetemünk, a Stefan Batory egyetem undorító antiszemita kilengések színtere lesz, amelyekről a szégyen miatt még beszélnem is nehéz? (Zdziechowski 2008: 174)

(Nem közismert, hogy a náci Szent Bertalan-éj, a Kristallnacht kirobbantásában is közrejátszott a lengyel antiszemitizmus. 1938 márciusában a lengyel parlament, hogy elzárja a nácik elől menekülők útját, rendeletet hozott, hogy azok a lengyel állampolgárságú zsidók – mintegy 50–60 ezer ember –, akik öt évnél régebben éltek Németországban, csak október végéig beszerzendő külön engedéllyel térhetnek haza, vagy elvesztik állampolgárságukat. Mire a német külügyminisztérium utasítására a Gestapo összeszedte ezeket az amúgy sem kívánatos személyeket, s október 26-án közülük 17 ezret lepecsételt vagonokban, kutyás őrök kíséretében mindenfajta előzetes értesítés nélkül visszaküldött Lengyelországba. Akiket – s az utánuk következő transzportokat úgyszintén – az első meglepetésükből maguk tért lengyelek nem engedtek be az országba, s akiket – miközben Lengyelország és Németország a külföld felháborodásától kísérve vitatkozott róluk – egy Zb¹szyñ nevű kis határfalu melletti mezőkön, saját maguk által sebtében ácsolt barakkokban, télire elhagyott istállókban, malmokban táboroztattak le. A tárgyalások 1939 januárban fejeződtek be, a lengyelek ekkor végre beengedték szülőhazájukba azokat, akik a több hónapos embertelen körülmények közötti várakozást túlélték. (A Németországban rekedteket novemberben letartóztatták, s utána mindnek nyoma veszett. Zsidó szokás szerint eltűntek.) A Zb¹szyñ-i menekültek között volt a Grynszpan-házaspár is. Szüleit megbosszulandó Párizsban élő fiuk, Hersel rálőtt a párizsi német követség harmadtitkárára, Ernst von Rathra, aki két nappal később, november 9-én belehalt sérüléseibe. Az ő halála szolgáltatott ürügyet a náciknak a Kristallnacht megrendezésére.)

A kaunasi Litvániában az első világháború utáni néhány év zsidó szempontból joggal minősül aranykornak: a litvánok az oroszokkal, a Klaipeda-kérdésben a németekkel, de főként a Vilniust és vidékét elrabló lengyelekkel szemben a zsidóknak – támogatásukért cserébe – széles körű jogokat adtak. Már 1918 végén helyet kapott a kormányban (a világon elsőként) egy zsidóügyi miniszter, s a 300 évvel azelőtti kahal-rendszer feltámasztásával megvalósult valamiféle zsidó autonómia, amely egyre fogyó mértékben ugyan, de 1922–24-ig működött is. S bár ez az autonómia távol állt attól az utópiától, amiről a nagy történész, Simon Dubnov álmodott, (eszmetársának, Leo Motzkinnak a megfogalmazásában: a Népszövetség tagjának elfogadott, állam nélküli, diaszpórában létező „zsidó egyesült nemzetközi nemzet” utópiájától), mégis, gyakorlatilag Dubnov kulturális autonómiája, mintegy a zsidó „haza a magasban” volt az, ami Litvániában egyedülálló módon legalább egy-két évre megvalósult.6 (S ami általában is egy autonómiából megvalósítható.) Mindenesetre az 1920-as évek elején Dubnov még joggal mondhatta, hogy Litvánia a zsidó diaszpóra Jeruzsáleme. A többpártrendszeres parlamenti demokráciát itt is 1926-ban váltotta fel az elnöki puccsal életbe léptetett diktatúra. A városok ellitvánosításával, a litván polgári réteg lassú kialakulásával párhuzamosan az addigi antijudaizmushoz társult a „Litvánia a litvánoké” jelszóban testet öltő gazdasági, majd az 1930-as években felerősödő, főként importált faji antiszemitizmus, amely például 1929-ben már pogromokhoz is vezetett. Az antiszemitizmust enyhítette egyrészt az, hogy „az ellenségem (a lengyel) ellensége (a zsidó) a barátom” (legalábbis 1938-ig, amikor a lengyelek kiesésével egyedül a zsidók maradtak meg bűnbaknak), másrészt az, hogy az antiszemitizmus soha nem emelkedett a kormányon lévő Smetona-párt programjává, sőt, a kormány igyekezett nemcsak elejét venni a zsidóellenes megmozdulásoknak, de büntetni is résztvevőit. Litvániában nem volt numerus clausus, nem voltak zsidótörvények, sőt, az állam gyengülő mértékben ugyan, de végig támogatta a zsidó kulturális és oktatási intézményeket (a jiddis nyelvű iskolákat egészen 1938-ig nagyrészt az állam tartotta fenn), főként persze azért, hogy kitűnjön: a gyűlölt lengyel kisebbség viszont semmiféle támogatásban nem részesül. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a litvániai antiszemitizmus csak a más országokéhoz mérten volt mérsékeltebb, s hogy az idő előrehaladtával, az 1930-as évek végére majdnem olyan hevessé fajult, mint másutt a régióban.

A litván–szovjet–német–szovjet Litvánia

Litvánia és Vilna történetében a következő fordulat 1939 őszén következett be. A Kelet-Európa felosztására 1939 augusztus 23-án és szeptember 28-án kötött két Molotov–Ribbentrop-szerződés titkos záradéka szerint egész Litvánia a Szovjetuniónak jutott. Az ott lefektetett forgatókönyvet Sztálin kevesebb mint egy év alatt valósította meg. Németország szeptember 1-jén, a Szovjetunió pedig 17-én támadta meg Lengyelországot. A szovjet csapatok szeptember 18-án foglalták el Vilnát, s az elkövetkező hat hétben, miközben részt vettek a lengyelek által rendezett pogromokban is, a város az ő uralmuk alatt állt, egészen október elejéig, amikor a jóságos Sztálin Litvániának ajándékozta. Az ujjongó litvánok október 29-én, vasárnap ünnepélyes külsőségek között – nyilvános szentmisével, a különböző fegyvernemekből összeállított díszszázad bevonulásával stb. – vették ismét birtokukba Vilniust a Vörös Hadsereg képviselőitől. Voltak azonban olyanok is, akik tudtak vagy legalábbis megsejtettek valamit a Hitler–Sztálin paktum titkos záradékáról és a jövőről: az a rímes – ez esetben szó szerint kínrímes – mondás járta, hogy „Vilnius mùsu, Lietuva rusu” (Vilnius a miénk, Litvánia az oroszoké).

Ettől kezdve a város osztozott Litvánia sorsában. 1939 végén az országban 250 ezer zsidó volt: a Litván Köztársaságban élő 135 ezerhez csatlakozott a frissen visszakapott Vilniusban élő 75 ezer, a városkörnyéki 25 ezer, valamint a németek megszállta lengyelországi területekről idemenekült 15 ezer.

Litvánia (és a másik két balti állam) függetlensége alig több mint fél évig tartott. Az 1939. októberi kölcsönös segélynyújtási szerződés után 1940. június 15-én a Szovjetunió ultimátumot intézett Litvániához, s evvel egy időben csapatai elfoglalták az országot. Ezt követte egy hathetes „népi demokratikus” időszak parlamenti választásokkal szovjet módra, államosítással, a „kulákok” földjeinek szétosztásával, s a terrorgépezet beindításával; 1940. augusztusban mint a Szovjetunió 14. köztársasága megalakult a Litván SzSzK, amely aztán 1941. június 22-ig, a német megszállásig állt fönn. A szovjet és a német megszállás közötti egy évről egészen a rendszerváltásig csak a nyugati, amerikai (s jórészt jobboldali, sőt, néha egyenesen fasisztának mondható) emigráció által kialakított kép élt, (amelyet aztán a Litvániában is megjelenő szélsőjobb átvett). Eszerint a litvániai zsidók a 14. századtól lényegében békésen élhettek itt, egészen 1940 nyaráig, amikor is a bevonuló szovjet csapatokat a litvánok könnyel a szemükben, a zsidók viszont ujjongva köszöntötték, mint ahogy a bolsevik zsidók voltak azok is, akik az 1940–41-es szovjet megszállás alatt, majd 1944 után a litvánellenes szovjet terrort irányították; ezért jogos, de legalábbis érthető volt, amikor erre válaszul az 1941. júniusi német megszállás előtti és utáni néhány napban a litvánok („a csőcselék köztörvényes bűnözőkből álló néhány csoportja”) a németeket megelőzve pogromokat rendeztek, melyeknek néhány ezer áldozata volt; a litvákok világának az eltűnése-elenyészése pedig a németek számlájára írandó. Ez valójában a „kettős genocídium” elméletecskéje, amely egyenlőségjelet téve a náci és a szovjet népirtás, a shoa és a Gulág közé, lényegében a zsidók kollektív bűnösségének újabb megfogalmazása. Evvel a hazug, a tényeket szelektíve kezelő elképzeléssel szemben az egy évig tartó szovjet uralom tanulsága úgy összegezhető, hogy Litvánia világháború előtti, németek és szovjetek között folytatott hintapolitikája csődöt mondott, s az adott geopolitikai helyzetben ez a csőd végzetszerűen elkerülhetetlen volt. A litvánok németbarát, illetve a zsidók kisebbik rosszat választó szovjetbarát beállítottsága eleve szembeállította őket – noha a „Litvániát eláruló-elveszejtő zsidó bolsevik” Berlinben kitalált és onnan terjesztett (s „neo- és ultrahazafias” körökben máig eleven) sztereotípiája hazugság: a zsidókat a deportálás, az államosítás, intézményeik megszüntetése stb. arányosan nagyobb százalékban érintette, mint a litvánokat. (Például 1941 tavaszán kezdődött meg a JIVO – később a németek által befejezett – felszámolása, s a szovjet hatóságok zárták be mind a 13 héber nyelvű gimnáziumot és progimnáziumot, mivel a héber „a reakciós cionizmus burzsoá nyelvének” számított.) Litvánia bukásában az érthetően a szovjet opciót előnyben részesítő zsidók semmi szerepet nem játszottak, nem is játszhattak, hiszen semmiféle állami tisztséget, hivatalt az íratlan, de áthághatatlan szabályok szerint nem tölthettek be. Sőt, a szovjet hatalmat, a Litván Szocialista Szovjet Köztársaság megalakulását (nem tudván, hogy az a náci–szovjet paktumok része) a litván értelmiség tekintélyes képviselői, s a lakosság jelentős része is támogatta, többek között az a több mint 200 ezer parasztcsalád, amelyik kérvényezte, hogy a „kulákoktól” 1940 szeptemberében elkobzott földekből kapjon, s amelyek között egyetlen zsidó sem volt. (Annál több a bankok, kereskedelmi és ipari intézmények államosításának kárvallottjai között.) A litvánok szovjetellenessége csak a szovjet rendszer fokozatos megtapasztalása és a (későn, csupán 1941 júniusában tetőző) terror után vált általánossá és ellentétessé a jobb híján a szovjetek mellett kitartó zsidók érdekeivel. Igaz, zsidók és litvánok nemcsak ellentétes geopolitikai érdekeik miatt kerültek szembe egymással. A zsidók szovjetek iránti szimpátiáját az is erősítette, hogy a szovjethatalom tiltott minden antiszemita megnyilvánulást, s minden foglalkozás, minden beosztás elvileg mindenki számára hozzáférhetővé vált. Így azok a zsidók, akik Litvániában nem lehettek közszolgálati alkalmazottak, katonatisztek stb., most a politikai-gazdasági élet minden területén szerephez juthattak. 1940 őszén a vilniusi egyetemen felállították a zsidó nyelv és irodalom tanszékét. Az antiszemitizmust tiltó törvények kigyomlálták a közbeszédből a hagyományos litván antijudaizmust-antiszemitizmust, s ez a lappangó erő tört utat magának aztán, még az 1941. júniusi német megszállás előtt.

A zsidó és a szovjet bolsevik azonosítása, majd közvetlenül a német támadás előtt kitört antiszemita pogromhullám, amelyben a litvánok legalább 10 ezer zsidót gyilkoltak meg, nagyrészt az 1940 őszén Berlinben alakult és a Hitler-hívő berlini litván nagykövet, Kazys Škirpa vezette Litván Aktivisták Frontja (LAF) nevű szervezet számlájára írandó. A LAF felhívásai, röplapjai és kiadványai voltak azok, amelyek a zsidóknak „felmondták a vendégjogot”, s azonnali távozásra szólították fel őket. Noha a hitleri végső megoldástól eltérően kifejezett kiirtásuk nem szerepelt a LAF célkitűzései között, mégis, az antiszemitizmus annak az 1941. június 22-én alakult Ideiglenes Kormánynak a kormányprogramja lett, amelyet ugyan a németek hat hét elteltével szétkergettek, de amelynek szellemében a helyi litván hatalom – bár a németeknek alárendelve – a német megszállás három éve alatt végig tevékenykedett.

A litvánok nemcsak a német megszállás előtt, de utána is segédkeztek a zsidók kiirtásában, s nem csupán a helyi közigazgatás és rendőrség, de a külön e célra alakult litván büntetőszázadok és a németeket támogató, szovjetellenes „partizánok” is. Az 1941 júliusában felállított Einsatzgruppékban, ezekben a – Gideon Hausner kifejezésével – „mozgó vágóhidakban” egyes számítások szerint 8:1 volt a különös kegyetlenségükről hírhedtté váló litvánok és a németek aránya, sőt, 6-7 ezer gyilkos jutott Nyugat-Fehéroroszországba, Ukrajnába és a lengyelországi haláltáborokba is. Az antiszemitizmus a legtragikusabban azonban abban a közönyben nyilvánult meg, amellyel a litvánok eltűrték, hogy a németek már 1941 decemberére a litvákok 80%-át tömegsírba lőjjék, a maradékot gettókba zárják, majd 1943– 44-ben a gettókat felrobbantva-felgyújtva lakóikat elpusztítsák vagy koncentrációs táborba hurcolják. Litvániában a holokauszt nemcsak a leghamarabb kezdődött, de a leghatékonyabb is volt egész Európában: a litvákok 96%-a odaveszett, s mindössze 8 ezren maradtak életben. (Számuk mára 3-4 ezerre olvadt.)

Hogyan tűntek el a litvákok? Hát így, ahogy leírni próbáltam. Mi okozta katasztrófájukat? Elsősorban a külső körülmények, a nácik népirtó programja. De pusztulásukban nagy szerepet játszott a litván társadalomban eluralkodó mély politikai és erkölcsi válság, az iránytalanság, a nacionalista öncsalásra való hajlam, a hol az egyik, hol a másik nagyhatalom megmentő szerepében való vakhit, a kicsinyes hatalomvágy, a fenyegető valóság semmibevétele, az országot vezetők politikájának szolipszizmusa és infantilizmusa. Amiből a litván történész talán mások számára is megszívlelhető tanulságot von le:

A litvánok nem szeretnek a múlt kellemetlen ügyeiről beszélni. Az ötven évig tartó megszállás után, ami alatt bármifajta függetlenségi törekvést bemocskoltak, s a nemzetet kisebbrendűségi érzéssel oltották be, ma a nemzet „szépnek” akarja látni történelmét, s a nem is oly távoli múlt minden kudarcáért szeret ’másokat’, elsősorban a zsidókat vádolni. Az önkritikus szembenézés a múlttal nem túl népszerű, és sokak számára egyet jelent az ország megrágalmazásával. Túl kell lépnünk ezen a szemléleten. (Truska 2005: 249)

Irodalom

Atamukas, Solomonas 2007: Lietuvos ëydu kelias. (Litvánia zsidóinak az útja), Vilnius, Alma littera. 535.

Bojtár Endre: Európa megrablása. Budapest, 1989, Szabad Tér, 333.

Uő. 2009: Két könyv a kelet-európai zsidóságról. Holmi, 2009/5. 98–99.

Uő. 2009a: A zsidókérdés mint litvánkérdés. Kritika, 2009/7–8. 14–21.

Davies, Norman 2006: Lengyelország története. Ford.: Bojtár Péter. Budapest, Osiris, 1040.

Dawidowicz, Lucy S.: From that place and time. A memoir 1938–1947. New York, 1989, Bantam, 333.

Grade, Chaim: My mother’s sabbath days. A memoir. (Der Mames Shabosim) New York, 1986, Schocken, 397.

Johnson, Paul: A zsidók története. Ford.: Szántó Judit. Budapest, 2005, Európa, 760.

Kiš, Danilo 1986: Élet, irodalom. Gabi Gleischman beszélgetése Danilo Kišsel. In: Kételyek kora, Pozsony– Újvidék, 1994, Kalligram–Fórum, 12–33.

Lempertas, Izraelis: Litvakai. (A litvákok) Vilnius, 2006, Versus aureus, 144.

Mandelstam, Oszip 1936: In Szobranie szocionyenyija. London, 1969/2. 234–275.

Mendelsohn, Ezra: The Jews of East Central Europe between the World Wars. Bloomington, 1983, Indiana Univ. Press, 300.

Mi³osz, Czes³aw – Venclova, Tomas 1999: Vilna-Vilnius mint szellemi létforma. Ford.: Bojtár Endre. 2000, 1999/10: 3–16.

Šubas, Mejeris: Talmudinio mokslo ëvaigëde. (A talmudtudomány csillaga), Vilnius, 1997, Vaga, 167.

Truska, Liudas 2005: Lietuviai ir žydai nuo XIX a. pabaigos iki 1941 m. birželio. (Litvánok és zsidók a 19. század végétől 1941. júniusig) Vilnius, 2005, VPU, 321.

Zdziechowski, Marian 2008: Mowa jubileuszowa. (Jubileumi beszéd) Zeszyty Historyczne, 2008/165: 172–75.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Egy hozzászólás a(z) “A litvákok” bejegyzéshez

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.