„Derűsnek maradni a vákuumban…”

André Müller beszélgetése az idén októberben
82 esztendős Günter Grass-szal

A leghíresebb élő német íróval interjút készíteni: harc ama szóáradat ellen, amelybe ez a 82. születésnapját október 16-án ünnepelt, csodálni valóan vitális férfi valósággal elmeríti kérdezőjét. Amit mond, az már mind ismerős. Karosszékébe süppedve ül velem szemben lübecki irodájában, a Hilke Ohsoling, egy Sylt szigetéről való temperamentumos középkorú hölgy vezette „Grass-házban”. Előtte az energikus hölgy szakszerűen végigvezetett a ház két emeletén, ahol megszemlélhettem a – mint köztudott, nemcsak íróként, hanem képzőművészként is termékeny – művész szobrait és vázlatait: falloszként prezentált gombákat és szakácssapkákat, felmeredő hímtagú fekvő fiúkat, bronzba öntött könyvlapokat, önportrékat, táncoló párokat.

Günter Grass, akinek ma is festés nélkül fekete a haja, szemlátomást azonosul a „maga a megtestesült életélvezet” imázzsal. Helmut Freilinghaus, Grass lektora, akinek a találkozót köszönhetem, az irodalmi óriással való találkozástól érzett szorongásomat látva, hogy megnyugtasson, biztosított róla: „Ne aggódjon; szeret beszélni.” Az interjú céljára eredetileg megígért két órából csaknem öt lett. Amikor már rég nem volt több kérdésem, s lassacskán minden ellenállásom elapadt a nálam húsz évvel idősebb interjúalanyom életörömtől fűtött beszédességével szemben, az egyik szomszédos helyiségből bejött a felesége, Ute – ő autóztatta ide jogosítvánnyal nem rendelkező férjét. Grass a Lübecktől huszonöt kilométerre fekvő Behlendorfban él visszavonultan. A tavaszt dániai házában tölti, az őszt rendre Portugáliában.
Fehérbor és az újra meg újra kialvó (elvégre nem lehet egyszerre beszélni meg dohányozni) obligát pipa mellett anekdotákat passzolgattunk egymásnak ide-oda: „Te meséld! Te sokkal jobban tudod!” Egy példa: Danzigban/Gdañskban, az író szülővárosában emlékművet akartak állítani neki, ami ellen Grass – mondván, még él – tiltakozott. Ehelyett azt javasolta, hogy ama régen épült házak lakásaiban, amelyekben még mindig közös illemhely van emeletenként, alakítsanak ki saját vécéket, amelyeket a város nagy szülötte iránti tiszteletből elnevezhetnek „Grass-vécék”-nek.
Különösen mulattatja, ha kollégáival tévesztik össze. Beszélgetésünk előtt három nappal egy, a Deutsches Theater am Schiffbauerdammban tartott felolvasás után autogramot kért tőle egy ifjú hölgy. Ugyan most épp csak benézett ide, egyébként úton van, hogy föliratkozzék a Michael Jackson halála után részvétüket nyilvánítók listájára – „De ön még él, Wallraff úr!” Elsöprő nevetés.
Grass részletesen beszélt új, egy év múlva megjelenendő regényéről („Grimms Wörter” [Grimm szavai]) is, ám beszélgetésünk után azt üzente, ezt, legyek szíves, hagyjam ki a közlésre kerülő változatból; nem szeretné, ha most erre vonatkozó kérdésekkel ostromolnák. Exkluzív kiállítású, módfelett erotikus rajzokkal díszített verseskötetébe („Letzte Tänze” [Utolsó táncok]) ezt írta nekem: „André Müllernek, egy élvezetes beszélgetés után…”. Amikor a ház földszintjén található Grass-könyvkereskedésben az eladóval beszélgetve csodálatomat fejeztem ki az író-tulajdonos elképesztő termékenysége iránt, a tréfától nem idegenkedő könyvkereskedő így reagált: „Pipázzon és igyon vörösbort! Lehet, hogy működik.” Günter Grass azonban, amint arról biztosított, írás közben kizárólag teát iszik.

André Müller: Grass úr, ön ősszel nyolcvankét éves lesz. És töretlen az alkotóereje.

Günter Grass: Igen, minden negatív körülmény ellenére.

AM: Die Box (A doboz) című önéletrajzi regényében csodálkoznak a gyerekei, hogy, idézem: „hogy csinálja: egyik bestsellert a másik után jelenteti meg, teljesen függetlenül attól, mit huhognak és vartyognak a firkászok”. A gyerekeknek nincs rá magyarázatuk.

GG: Nekem sincs magyarázatom. Magam is csodálkozom, de hálás is vagyok. A felolvasásaimon három nemzedék ül a teremben, és ennek örülök. A fiaim és a leányaim, akik már mind felnőttek, időnként csóválják rajtam a fejüket, amiért még mindig folytatom. Szerintük vissza kéne már vennem, nyugodtabbnak, komótosabbnak kellene lennem, és élveznem kéne az öregkort. De hiába. Egyszerűen nem tudok nem írni.

AM: Amikor első, mindmáig leghíresebb regényét, a Bádogdob-ot írni kezdte, azt mondta, úgy ütött önön rajta a nyelv, „ahogy egy hasmenés kap el valakit”.

GG: Igen, és ha tetszik, ez a hasmenés ma is tart. Az ember szerzőként egyszerre meglepődik és megriad, amikor írás közben egyszerre csak eszköznek érzi magát. Amikor a figurák önállósulnak, s a szerző konstatálja, hogy az irodalom a maga életét éli.

AM: Táncol még?

GG: Igen, táncolok, és szándékom szerint továbbra is táncolni fogok. Csak a fejenállással gyűlik meg a bajom. Hagyomány volt, hogy ötévenként a születésnapomon családi körben bemutatok egy fejenállást. A gyerekeim kívánságára a nyolcvanadik születésnapomon elhagytam. Megtiltották, mert aggódtak az egészségemért. De a hetvenötödiken még megcsináltam; valamelyest görbére sikerült, de még ment.

AM: Szenved az öregségtől?

GG: Hát igen, hol itt fáj, hol ott szúr… Mind a két lábamban bypass van. De nem panaszkodhatom. Az öregkor előnye, hogy sok mindenre, amit korábban szinte észre se vettünk, mert magától értetődő volt, például az évszakok váltakozására, most jobban odafigyel az ember.

AM: Mert arra gondol, talán most éli meg utoljára.

GG: Úgy van.

AM: A legfrissebb, Utolsó táncok című verseskötetében a potenciáját ünnepli. Egyik versének He­ves lökések a címe, egy másikban ezt olvassuk: „Gyere, feküdj mellém, míg Egyetlenem áll…”

GG: Ebben a hála jut kifejezésre, amiért még működik a dolog az én koromban.

AM: Hála, ki iránt?

GG: Hát iránta, hogy még feláll.

AM: Ha nem jönne össze már az erekció, az lenne a vég?

GG: Ezt nem mondanám. Sajnálnám, hogy ennyi volt és nem több, de biztos, hogy akkor is tovább írnék.

AM: Ön szerint ijesztő, hogy meg kell halnunk?

GG: Szó sincs róla! A képzet, hogy örökké éljünk, tehát az orvostudománytól remélt halhatatlanság hajszolása egyszerűen agyrém. Csupa aggastyánból állna a világ! Tudja, a Die Rättin (A patkánynő) című regényem megírása óta (a könyvnek nekiment a kritika, ami a későbbi művek esetében még fokozódott) tehát A patkánynő óta különösen világosan tudatában vagyok annak, hogy az emberi nem létezése a földgolyón véges. Az ember, a Föld életciklusához viszonyítva, csak röpke időre vendégeskedik itt. Ráadásul az önmegsemmisítésünk előkészítésén munkálkodunk. Fönnáll viszont annak lehetősége, hogy egyes ellenálló organizmusok túléljék a pusztulásunkat, a bolygó tehát, számunkra beláthatatlan idő alatt, kiheverheti az embert, regenerálódhat utána.

AM: Már 1982-ben ama baljós megállapítást tette, hogy „Megkezdődött az emberiség megsemmisítése”.

GG: Ez Rómában, a Feltrinelli-díj átadásakor történt. Valami nagyon érdekes történt egyébként ott. Az első sorban ott ült az általam fölöttébb tisztelt olasz köztársasági elnök, Pertini; beszéd beszédet követett, és Pertini elbóbiskolt. Majd én következtem a beszédemmel. A titkára odaadta Pertininek a fordítást, aki egyszerre teljesen éber és figyelmes lett, utána pedig megölelt.

AM: Szabad-e egy hivatalánál fogva megoldások találására szakosodott politikusnak az ön pesszimizmusát osztania?

GG: Nem értek egyet azzal, hogy e nézeteket pesszimizmusnak nevezi. Az emberiség eltűnéséről szóló jóslat csupán szükségszerű és alázatos belátása a magatartásunkból és munkálkodásunkból fakadó tényeknek. Mindenre képesek vagyunk, és példátlanul gyorsuló tempóban tesszük mindazt, amit teszünk. Zuhognak ránk a saját találmányaink és technikai újításaink, anélkül, hogy uralni tudnánk őket. A törvényhozás csak botorkál a fejlődés nyomában. Nem tanultunk meg a józan ész alapján és nevében nemet mondani arra, amit tudunk. Mindazonáltal a felismerés, hogy elkerülhetetlenül közeledik a vég, együtt járhat azzal a kívánsággal, hogy legalább elviselhető módon és állapotban hagyjuk hátra a Földet.

AM: Tisztességgel.

GG: Úgy van, tisztességgel, kevés szeméttel, sugárzó anyagok nélkül, egyszóval olyan hagyaték nélkül, amely még akkor is képes pusztítani, amikor mi már rég nem leszünk.

AM: Nem szemét-e végső soron a műalkotások tömege is, ez a rengeteg könyv, kép, szobor és konceptuális installáció?

GG: Ezt nem mondanám.

AM: Mi lehet a megmenekülés útja?

GG: Nem tudom.

AM: Az ön által nem különösebben nagyra tartott Joseph Beuys művészetté nyilvánította a tiszta gondolkodást.

GG: Mi az a tiszta gondolkodás? Semmi sem tiszta. Ezt írtam le a Hundejahre (Kutyaévek) cí­mű regényemben. Nem tiszta a só. Nem tiszta a hó. Még a fény sem tiszta. Nincs fekete és nincs fehér. Csak a szürke árnyalatai léteznek. Ez a titka a grafikának, amelyet szintén művelek.

AM: Igen, de én arról a gondolkodásról beszélek, amely nem tárgyiasul semmilyen műben, s ekképp szemetet sem hagy hátra.

GG: Csak gondolkodni nem lehetséges. Beuys mindenkit művésznek nyilvánított. Erre föl mindenki művészetet kezdett termelni, azok is, akiknek semmi tehetségük nem volt, így jött létre ezeknek a jellegtelen, karakter nélküli holmiknak a tömege, amelyeket most mindenfelé látni.

AM: Van önnek valamilyen utópikus álma?

GG: Nincs, de bolondulok a jövőért és a lehetségesért, ami létrejöhet.

AM: Egy helyütt ön azt mondja: „Az irodalom a krízisekből él. A romok közt virágzik fel. Hallja percegni a szút… Mi, írók, hullafosztogatók vagyunk. Talált tárgyakból élünk, így a háború rozsdás hagyatékából is.” Ez annyit jelent: Ön a katasztrófában találja meg írói anyagát.

GG: Amikor ön katasztrófákat említ, én egyebek közt erre a pénzgazdasági válságot (amely valójában a kapitalizmus rendszerválsága) napjainkban okkal-joggal kísérő nagy jajveszékelésre is gondolok, meg persze a válság rettenetes szociális következményeire is. Mégis meggyőződésem, hogy a művészetek profitálni fognak ebből.

AM: Hát ez az!

GG: Ha ezt az írásművészetre vonatkoztatjuk, akkor az jósolható, hogy e válság el fog téríteni a manapság általánosan dívó én-irodalomtól, amelynek középpontjában kizárólag az egyén hogyléte és közérzete áll.

AM: Nem cinikus dolog azt mondani, hogy az írónak használ a trauma, mert szárnyakat kap tőle a művészete?

GG: Miért volna cinikus? Az mégiscsak valami plusz, ha egy válság legalább ennyi haszonnal jár.

AM: Egy egészséges, jól működő világért lemondana a művészetről?

GG: Most nem értem, mire gondol.

AM: Ha rendben lenne a világ, az ön tézise szerint fölöslegessé válna a művészet.

GG: De én soha indultam ki abból, hogy rendben is lehetne a világ. Ez egyáltalán nem lehetséges.

AM: Nem felelne meg az isteni világtervnek.

GG: Egyrészt, másrészt egy megváltott, boldog világnak a végcélul való kitűzése (amellyel minden ideológia operál) mindig megfélemlítéssel és terrorral járt együtt. Minden utópiának ez a boldogságra való kényszerítés a célja. Ezt nem tudom elfogadni. Inkább Kant felismeréséhez csatlakozom, aki azt mondja, az ember görbe fa, amelyet semmilyen céllal nem lehet kiegyenesíteni. Akkor eltörik.

AM: Egy jobb világért küzd, miközben nem hisz annak lehetségességében.

GG: Az én kiindulópontom, hogy a világ, amelyben élünk: káosz. Viszont szívesen élek; szeretem az életet. Sokfelé megfordultam Ázsiában. Egy ideig Kalkuttában éltünk a feleségemmel. Látva az emberek szegénységét és nyomorát, s érzékelvén a belőlük ennek ellenére sugárzó hihetetlen vitalitást, ott megtanultam valamit a saját életemre vonatkozóan.

AM: Éspedig?

GG: Derűsnek maradni a vákuumban. Nem szabad túl sokat kívánnunk. Én – egyszer így fogalmaztam – egy jobb kiadású káoszt szeretnék. Egy politikusnak pragmatikusan kell cselekednie.

AM: De hát ön művész!

GG: Bocsásson meg, de egyszersmind polgár is vagyok. Ha akarja, nevezheti ezt tudathasadásos állapotnak is. Már tizennégy éves koromban tudtam, hogy művész akarok lenni, ugyanakkor én még ahhoz a nemzedékhez tartozom, amely fel kellett hogy tegye magának többek közt azt a kérdést, miként kerülhetett sor a Weimari Köztársaság összeomlására, aminek azután a további események mind a folyományai voltak. Amikor verset írok, nem kényszerülök semmiféle kompromisszumra, ám amikor a társadalom tagjaként cselekszem, a kompromisszum az életelemem. Ez ama leckék egyike, amelyeket megtanultam.

AM: Az idei parlamenti választások előtt is kampányolni fog a szociáldemokrata párt, az SPD mellett.

GG: Beszélni fogok néhány választókörzetben Németország keleti felében, így Uckermarkban, Stralsundban, a kancellárasszony választókörzetében, azután Berlinben, Halléban és Drezdában. Ezekben a városokban mélyponton van az SPD. A minimális cél, hogy megakadályozzuk a fekete-sárga koalíciót a szabaddemokratákkal, az FDP-vel, ez a párt ugyanis azt a neoliberalizmust propagálja, amelynek a számlájára írandó a jelenlegi gazdasági katasztrófa.

AM: Ez a koalíció mégis létre fog jönni.

GG: Mi az, hogy létre fog jönni?! Erőm szerint azon fogok munkálkodni, hogy ne jöjjön létre.

AM: Veszíteni fog, Grass úr.

GG: Politikai aktivitásom során arattam már győzelmeket, és persze elszenvedtem egy sor vereséget is. Mindenesetre továbbra is meggyőződésem, hogy még mindig a szociáldemokrácia, a demokratikus pártoknak e legidősebbje, garantálja a legmegbízhatóbban a napjainkban – mert ismét erősen tagolt osztálytársadalomban élünk – egyre élesedő szociális különbségek enyhítését.

AM: Felolvashatok önnek egy idézetet Ernst Jün­gertől, egy olyan szerzőtől, akit ön természetszerűleg sosem igazán respektált?

GG: Ernst Jüngerrel csak egy közvetett találkozásom volt, éspedig amikor az „Ein weites Feld” című1 regényem, megjelent, amelynek azután Mar­cel Reich-Ranicki és az összes többi kritikus józan észt és szakmai lelkiismeretet feledve nekiment. Akkor Jüngert is megkérdezték, aki azt mondta, a könyv nagyon jól van megírva.

AM: Jünger az An der Zeitmauer-ben (A kor falánál) ezt írja: „A világ tele van eszes emberrel, akik kölcsönösen egymás szemére vetik a másik esztelenségét. A dolgok ettől függetlenül haladnak a maguk útján, mégpedig szemlátomást teljesen függetlenül az emberi szándékoktól. Aki e folyamatot, ezt az alakulást megfigyeli, közelebb van a forráshoz, mint ha belép bármely pártba.”

GG: Ez fölöttébb emelkedett, elitista álláspont.

AM: Nem érzi magát olykor tehetetlennek, ha számot vet a világ menetével?

GG: Az az érzésem, hogy egy kicsit túl köny­nyen jön e nyelvére a „tehetetlenség” szó. Mondok önnek egy példát: 1969-ben a szociáldemokrata Gustav Heinemann-nak, az akkori CDU- SPD koalíció igazságügy-miniszterének sikerült elfogadtatnia egy olyan törvényt a házasságon kívül született gyermekek öröklésjogi egyenjogúságáról, amelyről előtte évekig vitatkoztak. Ez csak nem volt tehetetlenség, és képzelje, én még ma is örülök ennek.

AM: Milyen megható!

GG: Kérem, ne ironizáljon! Váltig meg vagyok győződve arról, hogy az írónak nem szabad a jün­geri értelemben mindenen felülemelkednie; a demokráciához, amely – hiába – pártokban artikulálódik, hozzátartozik, hogy legyen pártállása az embernek. Az a művész, aki nem bocsátkozik bele az őt körülvevő dolgokba, az egymásnak ellentmondó tények konkrét és gazdag közegébe, azaz a való életbe, az nem tudja elérni a sűrítettségnek azt a fokát, amely a tulajdonképpeni művészetet teszi. Fontane vagy az általam szeretve becsült Döblin vagy a francia irodalomban Zola regényeit a valósággal való szembesülés élteti. Vagy vegyük a napi politikával nagyon is testközelbe kerülő Heinét, akinek e politikusságából a legcsodálatosabb költemények születtek, vagy Gottfried Kellert! A fiatal éveimben szerzett tapasztalataim folyományaképp én nem a felülemelkedés útját jártam. De toleranciával viseltetem ez iránt a magatartás iránt is, egy Stefan George vagy egy Durs Grünbein iránt, aki a külvilágot kizárva alkalmasint saját metafora-túltermelésének áldozata lesz vagy legalábbis lehet.

AM: Mit sorol a legnagyobb politikai sikerei közé?

GG: A kötelező szerénység mellett büszke vagyok rá, hogy segítettem sikerre vinni Willy Brandt keleti politikáját, amelynek helyes voltát felismertem, s amely végeredményben a német egységet készítette elő.

AM: Úgy gondolja, Brandt nélkül nem került volna sor a német újraegyesítésre?

GG: De még mennyire, hogy nem! Helmut Kohl később Brandt politikájára épített, amely annak idején roppant erős, Kohl részéről is megnyilatkozó ellenállás ellenében jutott érvényre. Brandt állandó céltáblája volt az ellenoldal sértegetésének és hitelrontásának; el kellett viselnie, hogy egyre másra lekommunistázzák, hogy mint törvénytelen gyereken köszörüljék rajta a nyelvüket, és hazaárulónak nevezzék.

AM: Kohlt is mondták lassú felfogásúnak, ostobának, „körté”-nek gúnyolták.

GG: Miért, nem az?…

AM: Most az indulat beszél önből.

GG: Mert nem lehet az almát a körtével összehasonlítani. A két német állam egyesítése abban a formában, ahogyan azt Kohl végrehajtotta, kapitális hiba volt. Minden, szakemberek által is hangoztatott intés ellenére, pikk-pakk bevezették a nyugatnémet márkát a keleti országrészekben, minek folytán az összes NDK-termék értéke egyik napról a másikra nullára zuhant. Megértem az emberek vágyát és igényét a keményvalutára, azt azonban felelőtlenségnek tartom, ha egy politikus nem utal a hirtelen váltás következményeire. Kísértésbe vitték az embereket, utána pedig azt mondták, ők maguk a hibásak, ha azonnal ischiai és mallorcai utazásokra költik el a pénzüket.

AM: Egyszerűen oda kívánkoztak a hosszú évtizedek elszigeteltsége után.

GG: Természetesen. Csakhogy el kellett volna magyarázni nekik, hova vezet az, amit tesznek. Én az elhamarkodottságot kritizálom. Ami annak idején lezajlott, az nem egyesítés volt, hanem bekebelezés (Anschluss), mégpedig az Alkotmány2 figyelmen kívül hagyásával, ez ugyanis kimondja, hogy új egység esetén a német népnek új alkotmányt kell kapnia, hogy elvként és a gyakorlatban egyaránt biztosíttassék a tizenhét millió keletnémet állampolgár beleszólási joga… De látom, ez önt nem érdekli.

AM: Mindezt már többször hallottam és olvastam is öntől. Általánosan ismert az e kérdésben vallott álláspontja.

GG: Na jó; ön fölkészült. Ez a legritkább esetben szokott jellemző lenni az újságírókra.

AM: Zavar a magabiztossága, Grass úr.

GG: Soha nem állítanám, hogy mindenben bizonyos volnék.

AM: Mivel vigasztalja azt, aki sötét pillanataiban, kétségektől gyötörten azt kívánja, hogy – miként már Szophoklész is mondta – „bár sose született volna meg”?

GG: Ön hajlik arra, hogy ezt kívánja? Elég kétségbeesettnek látom… De szerintem nagyon jó, hogy megszületett; én nagyon szórakoztatónak találom a beszélgetésünket. Tartson ki még egy kicsit!

AM: Hogyan élné meg, ha a német újraegyesülés az ön prognózisa ellenére mégis jó véget érő történetnek bizonyulna?

GG: Nagyszerű lenne. Ámde csak akkor lehet sikeres, ha készek vagyunk felismerni a már elkövetett hibákat, s amit még lehet, kijavítani. Keleten olyan kisajátítás ment végbe, amilyenre nem volt még példa a német történelemben, s ez egyre csak folytatódik és öröklődik, és sohasem lesz vége.

AM: Mi volt a legnagyobb szerencsétlenség az életében?

GG: (hosszú gondolkodási szünet) Anyám halála. Csak ötvenhét éves volt, amikor elvitte a rák.

AM: A temetésén, írta később, nem sírt, de utána igen.

GG: Még most is sírok. Ugyanakkor elismerem, a fájdalmam nem egészen független egyfajta önszeretettől. Nem tudom megemészteni, hogy nem sikerült bebizonyítanom neki, hogy beigazolódtak a hozzám fűzött reményei. Abszolút’ támogatta a kamaszfia őrült tervét, hogy művész legyen, a sikert pedig már nem érhette meg. Az egyetlen, amit az életében föl tudtam mutatni, egy vékony leány szobra volt, amelynek fényképe bekerült alma materem, a Düsseldorfi Művészeti Akadémia évkönyvébe. Azután hamarosan meghalt. Már-már romantikusan, a rajongásig hitt a fiában, nem úgy, mint apám, aki úgy gondolta, ennek a gyereknek elment a jó dolga, és a közigazgatás-tudomány felé akart tuszkolni, amit az akkori áldatlan állapotokra való tekintettel utólag nagyon is meg tudok érteni.

AM: Önnek anyakomplexusa van. Egyetért?

GG: Van, nem tagadom. Vallási értelemben nem vagyok hívő ember. Anyámmal helyettesítettem be Istent. Néhányszor még azt is javasolták, hogy analizáltassam magam. De nem óhajtottam a díványra feküdni. A sírkövemen ez áll majd: „Itt nyugszik Günter Grass az anya-komplexusával, kezeletlenül”.

AM: Gyűlöli a saját nemét?

GG: Nem, de elutasítom azt, ahogyan a férfiak a hatalomhoz viszonyulnak, és ahogy élnek vele. Nem vagyok feminista. A nemek létezése faktum. Viszont a hatalmat mindinkább a nők kezébe kellene adni; már amennyiben nem férfi-módra viselkednek. Most annak vagyunk tanúi, hogy olyan emberek gyakorolják a hatalmat, akiket senki nem választott meg erre: a lobbisták, akiknek tevékenysége behatolt a törvényhozásba is. Ez visszaélés a hatalommal, ami oda vezet, hogy az emberek nem mennek el választani, mert azt érzékelik, hogy úgysem az általuk választott emberek határozzák meg a dolgok menetét. Az egészségügyben rég nem a politikusok döntenek, hanem az orvosi kamarák, a gyógyszerészkamarák, a gyógyszeripar… De látom, untatom. Vallja be!

AM: Eszem ágában sincs bevallani.

GG: Mire akar kilyukadni?

AM: A hal című regényében a következőket olvassuk: „Minthogy a férfiak nem tudnak természetes módon megtermékenyülni, magzatot kihordani és szülni… szellemes csínyekre, exhibicionista mutatványokra kényszerülnek: jeges sziklafalakat kell megmászniuk, repülővel át kell törniük a hangsebességen… képben, szóban, hangokban örökösen az énre, a létre, az értelemre, az okra, a célra, a „Hová is?”-ra kell rákérdezniük.”

GG: Hát igen, ezek puszta agyszülemények.

AM: Szívesebben lenne nő?

GG: Azt nem mondanám, de elég nagy bennem a női hányad ahhoz, hogy ne legyek képes, illetve ne akarjak férfihatalmat gyakorolni. A hal című regényem elején egyebek között megfogalmazódott a kérdés, hogyan lehetséges, hogy az élelmiszer-túltermelés ellenére a világ számos régiójában egyre csak nő az éhezők száma; e kérdés apropóján foglalkozni kezdtem a táplálkozás történetével, és megállapítottam, hogy a történetírás egyáltalán nem vesz tudomást a nők ide tartozó kreatív teljesítményéről. Pedig nők voltak, akiket a szükség új ételek kitalálására szorított; ők ötölték ki a gombócot, a galuskát, a sokféle száraztésztát, s ezekből a leleményekből fakadt az­után az ösztönzés, hogy még újabb élelmiszereket kutassanak fel. Az emberiség történetének százszor inkább alakítója volt a krumpli, mint a Hétéves Háború.

AM: De a szövetségi kancellárunk most mégiscsak nő!

GG: Ez igaz, de a rossz pártból.

AM: „A férfiak”, írja, „pertuban vannak a halállal.”

GG: Igen, ők vívják a háborúkat. – Ön azt kérdezte az imént, mely politikai sikereimre vagyok büszke. Hozzátenném, hogy arra is büszke vagyok, hogy Gerhard Schröder, bármennyire rászolgált is kancellárként a kritikára egyéb szempontokból, hallgatott a tanácsomra, miszerint maradjon ki az iraki háborúból. Õ is képes volt arra, amire Willy Brandt: nyitottan meg tudta hallgatni a másikat, meggyőzhető volt.

AM: Kedves Grass úr, nem fejeződhet be a beszélgetésünk anélkül, hogy szó esnék arról a hatalmas felhördülésről, amely három éve a Hagymahántás közben című önéletrajzának megjelenését követte. Ebben, sokak szerint túl későn, bevallotta, hogy annak idején a Waffen SS-ben szolgált. Egyetlen kérdésem van: tudatos számítás állt-e amögött, hogy hatvan évet várt ezzel a beismeréssel?

GG: Nem.

AM: Ha korábban beszélt volna erről a nyilvánosság előtt, lehetséges, hogy nem kapta volna meg a Nobel-díjat.

GG: Ezt most hallom először. Én csak a svéd királyi akadémia hivatalos nyilatkozatát ismerem, miszerint a díj odaítélésének ilyesféle tényezőkhöz nincs köze. Hogy az ilyen vagy amolyan politikai irány szolgálatában álló szerkesztőségi szobákban miket irkálnak, arra nincs befolyásom. Együtt kell élnem vele. Soha nem tagadtam, hogy szégyent és bűntudatot érzek, és hogy – születésem véletlene folytán – annak idején túl fiatal voltam ahhoz, hogy magam is bűnöket kövessek el, az még nem felmentés. Senkit nem lőttem le, ám ez sem érdem. Visszavonulóban voltunk. Nem volt alkalmam, vagy ha tetszik, nem volt olyan balszerencsém, hogy használjam a fegyveremet. Ezzel együtt az emberrel marad a szégyenérzet, egy teher, amelyet élete hosszáig hordoz.

AM: Egy Ulrich Wickert készítette tévéinterjúban ön azt mondta, hogy első, hírnevét megalapozó regényei abból a végül is ösztönzésként ható nyomasztó érzésből keletkeztek, amely az SS kötelékébe tartozásának volt a következménye.

GG: Részben.

AM: Ha korábban bevallotta volna az életrajzi érintettségét, talán meg sem írta volna azokat a regényeket.

GG: Minden elbeszélő esetében ösztönző motívumok sokasága játszik szerepet az alkotásban, becsvágy, pénzhiány és száz egyéb tényező, ideértve azt az önző és hiú vágyat is, hogy valami párját ritkítóan nagyszerűt hozzunk létre. Amikor írni kezdtem, Németországban előszeretettel használták a „tarvágás-irodalom” (Kahlschlagliteratur)3 fogalmát, ami annyit tesz, hogy mindenki roppant óvatosan írt, mert úgy tartották, a német nyelv alapvetően károsodott a náci időkben. Én szembe mentem ezzel, és azt mondtam, nem lehet, nem szabad legfőbb javunkat, a német nyelvet a maga gazdagságában, most egyszeriben alkalmatlannak kikiáltani, hiszen az utólagos diadal lenne Hitler úrnak. Első regényeimet írva az a célkitűzés is ösztönzött, hogy e tézis eleven cáfolatával szolgáljak, és a rendelkezésemre álló ösz­szes regiszteren játsszam.

AM: Ismeri azt az interjút, amelyet a Spiegel a Deutsche Banknak az ön által vehemensen támadott vezérével, Josef Ackermann-nal készített?

GG: Nem.

AM: Vannak, így Ackermann, „írók és gondolkodók, akik saját, nem éppen feddhetetlen múltjuk ellenére nem átallják, önjelölt erkölcsbíróként, sorozatban szociálisan érzéketleneknek nevezni a menedzsereket… ezt nem szabad tűrnünk.”

GG: Erről nem tudok. Mindenesetre kitartok amellett, hogy a bankokat, így Ackermann urat is, jelentős részfelelősség terheli a napjainkra mindent maga alá gyűrt vadkapitalizmusért, amely a jelenlegi válsághoz vezetett. Ha így megy tovább, akkor nincs rendben a világ.

AM: Sosem lesz rendben.

GG: Persze, hogy nem, én azonban – nem úgy, mint ahogy azt magán látom – nem hajlok a rezignációra; én soha nem szűnök meg a nevükön nevezni a dolgokat, és örülnék, ha ön is támogatna ezekben az erőfeszítéseimben, ahelyett, hogy fölépíti maga körül a fatalizmus védfalát, amely beszűkíti a gondolkodását. Másként egyszerűen élőhalott lesz. Az pedig, ha majd annyi idős lesz, mint én, egészen rettenetes lesz.

AM: Cserélhetek önnel?

GG: Nem; én csak arra szeretném barátilag figyelmeztetni, hogy ha nem változtat az élethez, a világhoz való hozzáállásán, annak rossz vége lesz.

AM: Amikor Marcel Reich-Ranicki megkérdezte Wolfgang Koeppen írót: „Mikor volt boldog életében?”, Koeppen híressé vált válasza így hangzott: „Soha.”

GG: Ezt úgy értsem, hogy képtelennek tart a boldogtalanságra? Alábecsül. Az ember csak pillanatokra lehet boldog; amikor sikerül egy arányos mondat, egy rajz, egy szobor (beleértve a térdét), amikor meggyőző a plasztikusság. A boldogság, mint tartós állapot, nem létezik. Voltak helyzetek az életemben, amikor az öngyilkosság gondolata is megkísértett, például annak idején a fronton, amikor megismertem a félelmet, amikor, tizenhét évesen, tanúja voltam, miként tépnek, hogyan roncsolnak szét, hogyan radíroznak ki a világból lövedékek egyik pillanatról a másikra velem egykorú, fiatal, tehetséges embereket. Akkor el-eljátszottam a gondolattal, hogy befejezem az egészet. A dolog soha nem jutott el a tettig, ami nem zárja ki azt, hogy valamikor még sor kerüljön rá.

AM: Mire kerülhet sor?

GG: Nagyon érzékeny vagyok a fájdalmakra. Ha egyszer valamilyen gyógyíthatatlan betegséget állapítanának meg nálam, s ehhez még testi fájdalmak is járulnának, megkeresném szenvedéseim lerövidítésének a módját, mind a magam, mind a környezetem érdekében. Ezt megbeszéltem már a feleségemmel. De egyelőre nem tartunk itt.

FORDÍTOTTA TATÁR SÁNDOR

Az interjú a Frankfurter Rundschau 2009. augusztus 1-2. számában jelent meg.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Interjú

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.