Montenegró átváltozása

„Miként anyagból és szellemből, az ember erőszakból és abból a szeretet-szikrából áll, amit az Isten ’lehelt’ a szívébe. Minden átváltozásoknak van kitéve, az egyes embertől függőn.”

Stanko Cerović

Most ellentmondások közé lépünk, és a fogalmaimmal botladozni fogok. Montenegró esetében a nemzetnemzettudattörténelmi folyamatosságnemzeti önazonosság,nacionalizmus, kulturális identitás fogalmai rendre megrendülnek és fölhasadnak, megíratlan történetről vallanak, mely új szavak és új megközelítések után sóvárog. Kutatásaim kezdetén tartok, elméletileg fölvértezetlenül botorkálok a fehér foltok és fekete hegyek között, peremvidéken, kultúrák és civilizációk ütközősávjában, a mitikus, a történelmi, az irodalmi és a modern politikai szemlélet, az erőteljesen tradicionalista és az esendően posztmodern világnézet, faktográfia és mitográfia interaktív mezsgyéin. És pont ez a szavakat és életlehetőségeket kereső, tőlem nem idegen különbözőség, a különbözés identitása izgat, a kis nép frusztrált mániája és öngyűlölete, meg az önfeladásig és önfelmagasztalásig menő, heroikus kicsinység. A kikezdett fogalmak torzulásainak láncolata érdekel, az elrajzolt eszmék és a kulturális emlékezet skízisének kanyonja. Tolnai Ottó szerint Montenegró festői kérdés, ezért most a lehetetlenre vállalkozom, amikor a fogalmaimmal festeni és firkálni fogok.

Ezeréves történelem, történelmi nemzet, a legrégibb balkáni állam – indul meg a kiürült fogalmak menete, következnek a szakadatlan háborúk régimódi litográfiái, a dicső, törökverő öt évszázad krónikája, a szerb annexió csapása, a kommunizmus álságos menedéke, majd a posztkommunizmus csúfos borzalmai és a demokratikus dobbantás, s végül kibomlik a szóvirág: Montenegró a kis államok és kis népek fönnmaradásának metaforája, az önvédelmi vitalitás metonímiája, és a posztmodern nemzeti újjászületés opciója. Ez a történet és ez a tanulság – a 11. századba visszanyúló, töredezett állami múlt, a 16.-tól a 19. század végéig tartó heroikus kor és 20. századi korrumpálódás, az eltiport és a visszaszerzett szuverenitás elbeszélése azonban jobbára hiányzik a kulturális emlékezetből – nem csak Crna Gorában. Az ezeréves történelmi múlt egyúttal ennek ezeréves tagadása és cáfolása, szenvedélyes öntagadással tetézve. A kollektív emlékezet története törléseket, előbukkanásokat és takarásokat, visszaírásokat mutat – egy podgoricai irodalmár az „agyvérzések” metaforát használja erre. Crnogorác nemzetről beszélni mintha fából vaskarika volna – mintha ez a 620 ezer ember azt a paradoxont valósította volna meg, amit a szerbek által kisajátított nagy nemzeti költő, Petar Petrović Njegoš így írt versbe: „legyen, ami nem lehet”.

„Eltörült állam”, írta nálamnál sokkal felkészültebb elődöm, Bajza József budapesti szlavista professzor 1927-ben. „A montenegrói kérdés” címmel a Budapesti Szemlében megjelent nagyszabású, elég pontos antropológiai és történelmi tanulmánya óta nemigen foglalkoztunk komolyabban e kicsiny balkáni… tartománnyal? köztársasággal? provinciával? országgal? állammal? nemzettel? nemzetiséggel? népcsoporttal? régióval? kultúrával? Bajza professzor érezhetően a mi trianoni sebeinket is gyógyítgatta a „még nálunk is rosszabbul jártak” módszerével, amikor szót emelt és érvelt a versailles-i döntés ellen, mely 1919- ben jóváírta az illegitim és illegális Podgoricai Szkupstina döntését, és Szerbiához csatolta Montenegrót, megszüntetvén ezzel a királyságot és detronizálván Nikola királyt, a Petrović Njegoš dinasztiát, szabad utat engedvén Crna Gora brutális szerb bekebelezésének és a kulturális, sőt etnikai asszimilációnak. Az intézmények szétverésének, a nagyszerb indoktrinációnak és a kulturális emlékezet szétbomlasztásának. Legalábbis így szól az egyik lehetséges történelmi elbeszélés.

Az éppen hogy modernizálódó ország ekkor, szól a történetfilozófiai elbeszélés, romlásnak indult. Stanko Cerović, miután ecseteli a 16–19. századi montenegrói „heroikus társadalmat”, a klasszikus Crna Gorát, azt írja, hogy „gyakorlatilag egy emberöltő alatt ennek negatívját kapjuk: fejetlen, identitás nélküli tömeget, időnként eszét vesztő csordát”. Ez az elbeszélés egy nagyon- nagyon specifikus és egyedülállóan heroikus, törzsi szerveződésű, erőteljes patriarchális társadalom javíthatatlan gazdasági, politikai és morális tönkrejutásáról beszél. Fuccsba ment a török elleni csatákban és a törzsek egymás közti vetélkedésében edzett, páratlan crnogorác etika, melynek központi kategóriája acsojsztvo, az „emberség”, a humanitas egyfajta harcias, halált megvető virtusa.

Az első jugoszláv államban, a Szerb–Horvát– Szlovén királyságban Crna Gorának még név szerint sem jutott hely, sőt még a „montenegrói kérdés” is el lett törülve, és 88 évig jószerivel fel sem lett téve, vagy csak lappangva, titokban, tiltott és gyanús kérdés gyanánt. „Jugoszlávia egy nagy börtön, ahol pármilliónyi szerb embertelen elnyomás és kifosztás alatt tart sok milliónyi más nemzetet. A leszámolás órája egyszer ütni fog és minden poklokon keresztül új életre fog kelni a kis Montenegró” – fejezte be tanulmányát Bajza József nyolcvankét évvel ezelőtt. Hogy ítélete helyes volt-e, arról dörög a legutóbbi balkáni háború. Jóslata nagy sokára beteljesedett. Crna Gora végül leszámolt Slobodan Miloševićvérmes nagyszerb rezsimjével, és a jelek szerint valóban új életre kelt. Az államalapítás ünnepét nem véletlenül mozdították július 13-ára: ez volt az a nap, amikor, 1878-ban a Berlini Kongresszuson elismerték Crna Gora függetlenségét és szuverenitását, és ez volt az a nap 1941-ben, amikor népfölkelés tört ki a fasizmus ellen.

Montenegró nemcsak a legrégibb, hanem egyben a legfiatalabb állam a Balkánon. Hároméves csupán. 2006 májusában vált ismét önálló állammá, de nem nemzetállammá, hanem, önmeghatározása és léte szerint is polgári multietnikus, multikulturális és multikonfesszionális országgá, mely, Szerbiával és Horvátországgal ellentétben, egyetlen népnek sem ad primátust a többi fölött, ámbár a crnagorai nyelvet, mely mindeddig nem volt ekként megnevezve, hanem a szerb nyelv irodalmi használatra alkalmatlan, parasztos tájszólásának tartották, nemrégiben hivatalos nyelvvé avatta. Készülnek a szótárak, készülnek az új történelemkönyvek, olvasókönyvek és ábécéskönyvek. Vajon a posztmodern galaxisban új európai nemzeti kultúra születik?

Az említett „leszámolás” vértelen volt. A harci tradíciójára büszke nép ezúttal politikai eszközökkel, ellenőrzött és hiteles népszavazás útján – egy irodalmár szavával, akitől a „posztmodern galaxist” is csentem: fegyver helyett „könyvvel” küzdötte ki a függetlenségét. A nacionalista, mint Montenegróban mondják, „indipendista” szárny, mely az önálló államért állt ki, „Crna Gora Liberális Szövetsége” volt, és demokratikus úton, demokrácia-alkotó céllal folytatta politikai harcát az önálló országért, az Európai Unió kapuját döngetve.

A népszavazás nagy meccs volt, a lakosság 86%-os részvételével. Ám a győzelem mindössze 55,5%-os volt: tehát a lakosság 44, 5%-a a leghatározottabban nem akart önálló államot magának! Hogy lehet ez? Ma Montenegró 620 ezer lakosa közül csupán 267 ezer, tehát 43% vallja magát crnogorácnak, közel 200 ezer szerbnek mondja magát, 48 ezer bosnyáknak, 26 ezer muzulmánnak, 31 ezer albánnak, a többi pedig horvát, roma és jugoszláv. A 200 ezer montenegrói szerb, a lakosság 32%-a nem okvetlenül lojális az új állammal – szép számmal vannak olyanok, akik egyszerűen nem ismerik el Crna Gorát mint önálló államot, és a szerbiai szerbekkel éreznek és gondolkodnak együtt, akik szerint montenegrói nemzet nincs, soha nem is volt, a montenegrói történelem hazugság, ők a szerb nemzet része és a szerb történelem a sajátjuk, következésképp az ifjú állam léte megalapozatlan, csupán egy jelenkori hiba vagy politikai cselvetés.

„Mi mától kezdve nem vagyunk crnogorácok, hanem szerbek vagyunk” – jelentette ki a Podgoricai Szkupstina alelnöke 1918-ban. A montenegrói kulturális identitás mindmáig nem regenerálódott – egyesek szerint egyenesen hiányzik. Ellenben a szerb identitás Crna Gorában annál markánsabb. És ez jobbára nem nemzetiségi, kisebbségi, nem kettős identitás, hanem a montenegróiságot tagadó, részint csetnik, vagyis agreszszív nagyszerb nacionalista kulturális és vallási azonosulás. Különösen ott fújja a trombitát, ahol erőteljesen jelen van a Szerb Pravoszláv Egyház, melynek metropolitája, Amfilohije Radović, akit a crnogorácok „Sotonának”, Sátánnak becéznek, neofolklorizált és vallásilag retrográd nagyszerb eszméket terjeszt, nem ismeri el a montenegrói nemzetet, sem a demokratikus államot, és a 14. századig visszavezethető, önálló Montenegrói Pravoszláv Egyházat sem, mely valamelyest megreformálta és szekularizálta a klasszikus pravoszlávságot, és nem annak expanzív szentszávai ágazatát képviseli.

A Szerb Pravoszláv Egyház ideológiai tevékenységét egyesek egyenesen kulturocídiumnak nevezik, és a crnagorai történelem átírását, a kulturális örökség meghamisítását, a kincsek elrablását, az emlékhelyek bitorlását írják a számlájára. Ez az egyház átalakította, átfestette, új ikonokkal és jelképekkel borította, egyszóval elszerbesítette a montenegrói kolostorok több mint 60%-át, és felfegyverkezve betelepedett a történelmi székesfőváros, Cetinje szívében található, középkori eredetű, reneszánsz stílusjegyeket viselő montenegrói pravoszláv kolostorba, amivel szimbolikus hódítást követett el. A kulturális emlékezetbe való durva intervenciót példázza az az esemény is – és most nem egyperces novella, hanem dokumentum következik – amikor Bar fölé, a Rumija ormára, ahol a montenegróiak évente ökumenikus, pravoszláv–iszlám–katolikus rituáléval emlékeztek meg saját első szentjükről, Dukljai Vladimirről, a Szerb Pravoszláv Egyház 2005-ben katonai helikopterrel fém montázstemplomot szállíttatott, mely máig az emlékhelyen díszeleg. Ez a „konzerv” ragadványnevet viselő kváziszakrális épület ellehetetlenítette a népi vallási szertartást.

Amfilohije metropolita vallási és kulturális, azaz politikai működése ma a montenegrói szerbeket a saját államuk ellen és a crnogorácok ellen fordítja, a tömegeket pauperizálja és antimodernista, Európa-ellenes, antidemokratikus, a populizmusból kinőtt újnépies és ószerb-vallásos szellemiséggel szédíti. „Cédé-guszlás és turbófolk papi expanzionizmus”-nak nevezte ezt az irányzatot egy irodalomkritikus – ideje megnevezni Borislav Jovanovićot, aki az új crnagorai irodalomról írván, könyvről könyvre lépegetve, az utóbbi húsz évben végbement posztmodern esztétikai fordulatot és szellemi transzformációt dokumentálja és elemzi, s egyúttal a crnagorai kulturális identitás teljes metamorfózisáról, dekonstrukciójáról és rekonstrukciójáról beszél.

A ’90-es évek montenegrói kultúrájában félig illegálisan – mert ami hivatalos volt, az mind szerb volt –, az irodalomban, a történetírásban, a nyelvtudományban, a kulturológiában, a politikában létrejött a szellemi és intellektuális ellenállás, mely nemzeti szellemű újjászületéshez és a halottnak hitt állami öntudat visszanyeréséhez vezetett. Ekkoriban alakultak meg, civil szerveződésként, az első nemzeti kulturális intézmények a proszerb intézmények árnyékában. A harc valóban könyvekkel, újságokkal és televízióval, nem pedig fegyverrel folyt. Sor került a történelmi tudat és a kulturális emlékezet revíziójára és teljes körű megújítására a nemzeti sajátszerűség emancipatórikus hangsúlyaival, és egyúttal az urbánus, a provincializmusból kitörő, liberális és posztmodern Montenegró víziójával. Nemcsak tartalmában, strukturálisan is új identitás keresése, a mitomán identitásképzetek és az idolatria dekonstrukciója zajlott. Intellektuális lázadás volt ez az elmaradottság és egyúttal Montenegró eltűnése ellen, a montenegrói nyelv, irodalom és kultúra tagadása ellen.

Az új poétikák kiugrasztják a gondolkodást az archetipikus kerékvágásból. Iróniával, szarkazmussal, morbiditással vagy épp kifinomult neoromantikával és artisztikummal. Új nézőpontjaikkal, másmilyen formaelveikkel és posztmodern, „szuperindividualista” szemléletükkel dekonstruálják a hősepikai, mitikus, guszlás kultúrát, az irodalmi, kulturológiai és nemzeti sztereotípiákat; megszüntetik az irodalom szóbeliségre alapozó, „esztétika-előttes” állapotát. Az irodalomban a teljes montenegrói tapasztalatvilágrekonceptualizációja történik, az ideologizált, kolonializált tudat leépítése. A folklorizált, kollektivizált, antiintellektuális, provinciális tudat széttörése egyúttal az antimontenegrói tudat és a nagyszerb mitológia intellektuális legyőzését jelenti, és, Borislav Jovanović szavaival, az évszázadok óta elsüllyedt „crnagorai Atlantisz” felfedezésével együtt a honi irodalom „transzeurópai emancipációját” célozza meg. „A történelem elrejtett oldalának” feltárása párhuzamosan folyik az irodalomban, a történetírásban és a közírásban – egyfajta „anti-guszlás” terápia gyanánt, és egyúttal a szerencsétlenül járt, széttiport kulturális emlékezet restaurációjaként.

Bizonyára szkeptikusan fogadjuk a történetet, melynek tanúsága szerint az antitradicionalista, posztmodern intellektualitás ilyen kollektív tudat-, nemzettudat-formáló, a kulturális emlékezetet lebontó- és újraépítő szerepre tehet szert, mi több, politikát alakíthat.

Úgy látszik, mi a megritkított, ellenőrzött, suttogó vagy teljesen néma emlékezet népe vagyunk – írja Jovanović. – Nem a guszlásan rikkantó emlékezetben szenvedünk hiányt, hanem abban, amely nem-utópikus módon teszi helyükre a dolgokat a saját identitás anatómiája végett. Crna Gorát mostanság a saját és a kollektív hallgatás felett bíráskodó nagy tárgyalóteremnek látom.

Egy fiatalabb szerzőt is idézek, a kánonokat kikezdő „nitroglicerin-nemzedék” tagját, Andrej Nikolaidis írót. Szerinte „az új montenegrói irodalom abban a pillanatban jött létre, amikor az uralkodó politikai establishment és intellektuális elitje szerint nemhogy új, de semminemű crnagorai irodalom sincs – a szerb irodalom korpuszán kívül semmiképp”. A tagadás ennél kiterjedtebb. Noha Crna Gora mint állam és mint autonóm társadalmi-politikai közösség ma faktikusan létezik és működik, urbánus világot alkot magának, mégis gyakran felbukkan a kérdés, hogy voltaképpen létezik-e egyáltalán. Frissen szerzett állami létének van-e történelmi és kulturális alapja és legitimációja, van-e a régiből lett új országnak ma létjoga, saját, megkülönböztethető identitása, vagy talán soha nem is volt. Netán a crnogorácság fogalmának földrajzi értelme és dialektológiai nyelvi-kulturális jelentése volna csupán? Vagyis hogy szuverenitása nem álság, léte nem látszat-e? Nem politikai trükk-e ez az egész?

Amikor nem egyenes tagadás hallatszik, akkor mélységes szkepszis van itt elásva. Ennek a megkérdőjelezettségnek, a saját nemzeti és állami meglét kétségbe vonásának mély gyökerei, hoszszú hagyománya van magában Crna Gorában, a nép körében is. A 19. és a 20. század folyamán ugyanis itt nem alakult ki az önálló állami lét kultusza, vágya, igénye. A nemzeti erőfeszítések éppenséggel nem az önálló Montenegró megteremtését tűzték ki célul, hanem az „általános célokért és érdekekért” való hősi áldozathozatalt hirdették, vagyis egy olyan állam víziója lebegett a szemük előtt, melyben ott van „minden szláv testvér”. – „Hibás nemzet”, állapítja meg Živko M. Andrijašević montenegrói történész; nehezen magyarázható meg, hogy a nemzeti sajátszerűség büszke és öntudatos érzése, a legendás szabadságszeretet és ethosz hogyhogy nem hozta magával a különálló, saját állam igényét. De nem hozta; mint láttuk, 2006-ban is csak felemásan.

A 19. században a nemzeti ébredés és öneszmélés ebben az országban pánszláv és ruszofil jellegű volt, ami pedig akkor és most is a nagyszerb és teokratikus pravoszláv érzéssel és eszmével volt egyenlő. Az a fura helyzet állt elő, hogy a montenegrói nemzeti ébredés a 19. században kimondottan szerb érzelmű és tudatú volt, és Dušan szerb királyságának felújításáért lángolt. Még a montenegrói fejedelmek is úgy tartották, hogy az államnak, melynek az élén állnak, meg kell szűnnie! A nagy romantikus nemzeti eposz költője, II. Petar Petrović Njegoš fejedelem és főpap, aki máig a crnagorai identitás tartóoszlopa, a nemzeti emlékezet és a kulturális-irodalmi kánon központi figurája, az esztétikai, politikai és szakrális kanonizáció szinkretizmusának egyedülálló példája, a hírneves és váltig ünnepelt, zseniális Njegoš a „Hegyek koszorúja” című drámai hőskölteményét, mely a crnogorácok törökverő heroizmusát énekli, „Szerbia atyja haló porának” szentelte, és nemcsak ebben a művében, hanem politikájában is a szerbség kultuszát artikulálta, ápolta és hirdette. Ezt az eszmét a pravoszláv egyháztól és a szájhagyományból vette át, és a pravoszláv összefogással azonos jelentésben használta, ami viszont a török elleni szakadatlan és halált megvető harc szinonimája volt. Viszont mindig a crnogorácokként aposztrofált embereket szólította meg vele, felhívásait a crnogorác néphez intézte, mely akkortájt nőtte ki magát modern nemzetté. Az ő korában más politikai vagy vallási eszme és eszmény nem fogott volna népi talajt, magyarázzák apologétái. A szerb eszmének akkor progresszív, mozgósító jellege volt, az iszlám elleni keresztény összefogást jelentette, erkölcsi értelme pedig a testvérnépekkel való feltétlen szolidaritás volt. Az „általános érdekekre” való szívós hivatkozás létrehozta a tudatot, hogy a crnagorai érdekek szem előtt tartása, a crnagorai állam gondolata szégyenletes, egoista és tisztességtelen dolog. A saját haza védelme csupán politikai eszközként jött számba, nem pedig célként.

A montenegrói szerb ideológia 1918-ban bukott meg és tört ripityára, amikor a szerbek unitarista királysága eltüntette a kis fejlődő országot. „Szerbia sorsa a mi sorsunk is”, „az én crnogorácaim készek életüket adni a szerbség szent eszményeiért”, hirdette Nikola király öngyilkos módon, ellehetetlenítve minden önvédelmet, és teljesen alárendelve országát a szerb kormánynak és katonaságnak. Az első világháború végén azonban az imádott nagy (16 és félszer nagyobb) Testvér provinciális megyévé degradálta és nyomorba döntötte Crna Gorát. Megfojtotta az autochton nemzeti tudatot, ami a szolidáris pánszláv ideológia nyomása alatt azért még levegőhöz jutott. Bajza József szerb rémuralomról beszélt, és a mai történészek közül is genocídiumot emlegetnek néhányan, melynek traumatikus következményei felmérhetetlenek, azaz nincsenek felmérve; közéjük tartozik a megalázottság, a szuicid önfeladás és a Jovanović által említett memoricídium is. A negyvenes években a csetnik mozgalom idején tetőzött a szerb agresszió, a crnogorác zendülések és lázadások pedig a fasizmus elleni partizánharcba torkolltak.

A titoizmus idején a torz montenegrói szerb eszme a jugoszlávizmusban lelt menedékre. Miként azelőtt Dušan cár poraiból újjáéledő királyságában, a crnogorácok most feltétel nélkül hittek Tito Jugoszláviájában. Az ipari fellendülés korában a kulturális emlékezet meghamisításának újabb hulláma söpört. Indexre kerültek a crnagorai történelemmel és művelődéstörténettel foglalkozó művek, és szeparatistának bélyegezték azokat, akik hazai témákkal mertek foglalkozni. Ekkor zajlott le a crnogorácok nagy exodusa is: 1948-tól ’71-ig 92 ezren költöztek el a köztársaságból, a vajdasági kolonisták száma több tízezerre rúg. Ekkor kupálódott ki az a korrupt értelmiségi és funkcionárius réteg, mely Belgrádtól várta és kapta az apanázst; ezek a „belgrádi crnogorácok” később a rendszerváltozás kerékkötői lesznek. Amilyen odaadóan és skrupulusok nélkül szolgálták a kommunista rezsimet, ugyanúgy kiszolgálják Milošević nacionalista rezsimjét is. A pánszláv eszme a békés jugoszláv internacionalista intermezzo után, Milošević alatt ismét vérengző nagyszerb változatban tért vissza, és ismét összeomláshoz vezetett.

A ’90-es évek úgynevezett „Kis Jugoszláviája” már pszeudoföderáció volt. Szerbia és Crna Gora nem voltak egyenjogúak, sem egyenrangúak; Montenegró gyarmatosítása zajlott, a köztársaság élén bábkormány állt. 2000-ben Milošević pucscsot hajtott végre, és Crna Gorát Szerbia 27. választókörzetévé degradálta.

A posztkommunista rendszerváltozás tehát egy negatív, retrográd szakasszal vette kezdetét, melynek során, 1989-től egészen 1997-ig a jugoszláv kommunista kollektivizmust és személyi kultuszt a nagyszerb kollektivizmus és tekintélyuralom váltotta fel. Ezt követte 1998-tól a második, pozitívra forduló szakasz: a fiatal politikus, Milo Ðukanovićpálfordulása és szövetsége az antimiloševići, ún. liberális erőkkel, ami széleskörű polgári, politikai, társadalmi mozgalommá változott. Ez a civil polgári mozgalom egyszerre volt demokrácia- és Montenegró-párti, és hozzájárult a miloševići rezsim végső bukásához.

2006 után békésebb periódus következett; megnyílt a minőségileg más, önálló kultúrpolitika lehetősége, felébredt a saját, autochton kultúra iránti igény, a rurális, hősepikai, mitologikus kultúrát pedig – legalábbis az elit és az intézményes kultúra szintjén – felváltotta a proeurópai, nyitott, intellektuális kulturális modell. Crna Gora szellemi újjászületése, a nemzeti, állami, kulturális identitás újradefiniálása egy multikulturális, polgári demokratikus állam megteremtéséhez vezetett – és fordítva. Ezt sugallja a derűsebbik (a komikus, mondaná Fry) történelmi narratíva. Eszerint a politikai és a szellemi-kulturális átalakulás egymás függvényei. És a szellemit nem tettem zárójelbe. A tengermelléki katolikusok és a bosnyákok meg a muzulmánok egyébiránt szabad crnogorácok; nem a valláson múlik.

*

1996-ban jelent meg Podgoricában egy vaskos fekete könyv, szerzője Stanko Cerović, a címe: „Njegoš titkos ösvényei”. Én ezt az értekező prózát a jelenkori európai irodalomfilozófia – nem az irodalomról, hanem az irodalomból való filozofálás – remekének tartom. Cerović nagyesszéje Petar Petrović Njegoš, a romantikus költőfejedelem műveinek szabadon gondolkodó, a kanonizációs közhelyeket teljesen mellőző esztétikai és filozófiai újraértelmezése, és egyúttal a régi, klasszikus Crna Gora, a „hősi társadalom” etikájának és metafizikájának kifejtése és interpretációja, a „metafizikai akció társadalmának” magyarázata. Stanko Cerović egy olyan költői géniusz irodalmi műveit elemzi, akit, lefordíthatatlansága és kulturális közvetíthetetlensége miatt, Európa már sohasem fog megismerni, miként a régi montenegrói hősi társadalmat, az egészen sajátságos törzsi szisztémát és a különleges, egyéniségközpontú patriarchalizmust sem. Njegošt Európa sohasem fogja Hölderlin mellé helyezni, miként az egyedülálló montenegrói társadalomnak az erkölcsi eszményeit és szigorú értékrendjét, szellemét, virtusát, szabadság- és halálfölfogását sem képes fölmérni.

A hősi erényeket lehetetlen polgári erényekké változtatni, írja Stanko Cerović, a huszadik századi Montenegró szellemi állapotainak szigorú kritikusa, Crna Gorát pedig a 16. századtól a 19. század végéig tartó klasszikus korszaka és ennek a kornak a leáldozása, valamint a legnagyobb hatású költője nélkül lehetetlen megismerni. Meghiszem azt. Fordítói hangomon fejezem be ezt az előadást*; a fordító a lehetetlenségek és a fából vaskarikák ismerője. „Nek bude što biti ne može”, mondta Njegoš. „Legyen, ami nem lehet.”

Elhangzott Pécsett a “Kelet-nyugati átjáró” konferencián, 2009. november 6-án. Köszönöm Ljubeta Labovićnak a tanulmány megírásához nyújtott segítségét.

Felhasznált irodalom

Živko M. Andrijašević: Nacija s greškom. CNB „Ðurðe Crnojević”, Cetinje, 2004.

Bajza József: A montenegrói kérdés. Forum, Újvidék, 2006. (reprint)

Stanko Cerović: Njegoševe tajne staze. Montenegropublic, Podgorica, 1996.

Elementa Montenegrina 1/90. Hrestomatija. CFP, én. n.

Borislav Jovanović: Crnogorski književni urbanitet. CNB „Ðurðe Crnojević”, Cetinje, 2005.

Borislav Jovanović: Libroskopija. Cetinje, 2002.

Žarko L. Ðurović – Borislav Cimeša – Novak Adžić – Danilo Ivezić: Crnogorski sveci, slave i obièaji. Nacionalna zajednica Crnogoraca Hrvatske, Zagreb, 2005.

Milan Popović: Protiv struje. Nacionalna zajednica Crnogoraca Hrvatske, Zagreb, 2008.

Milan Popović: Dinamika ništavila. Otvoreni kulturni forum, Cetinje–Durieux, Zagreb, 2005.

Milorad Popović: Crnogorsko pitanje. Plima/Digitas, Cetinje/Ulcinj, 1999.

Jakov Mrvaljević: Kraj Crnogorskog kraljevstva. Cetinje, 1989.

dr. Slobodan Tomović: Komentar Gorskog vijenca. Univerzitetska rijeè, Nikšić, 1986.

dr. Dušan Ièević: Oblikovanje crnogorske nacije u doba Petrovića. Crnogorska akademija nauka i umjetnost, Podgorica, 1999.

Andrej Nikolaidis: Balkanska rapsodija. Slobodna Bosna. Sarajevo, 2005.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.