Én még itt: nyugatra ment hazám népe.
HARC VISKÓKKAL ÉS PALOTÁKKAL BÉKE.
És még az én lábam is megtaposta.
Eldől, szerény díszéből kivetkezik.
A télre majd szomjú nyár követezik.
Maradok, hol a dolgok sava-borsa.
A szövegem mintha zavaros volna.
Ami nem volt enyém, törik is össze.
Amit nem éltem, hiányzik örökre.
Csapda volt tehát az úton a remény.
A tulajdonom most karmotok hegyén.
Mikor mondom megint, enyéim s enyém.

Felriadva a dogmatikus szendergésből

Kihasználtad az éjt? – Gyakoroltam
Csak várni. – Minek? – Ismered te is
Az édes kínt: Ismeretlent szeretni? –
Ismeretlen tettet? – Hogy? – Miről beszélsz?
Majd’ felrobbantak az erek húsomban.
Hogy vagyok fáradt átmenni a téren? –
Álmodsz, hát, álmodsz rendületlenül. –
Az utcán transzparencia feszül.
Osztrigák

Alain Lance-nak

Gyakran nem élek igazán, te órák óta

A konyhámban tisztítod a (sok papírral)

Beutaztatott osztrigákat, és sajgó

Ujjakkal, műanyag kötényben

Énekelsz. És a Wolfék nem gondolnak másra,

mint a zabálásra, amit különben ők is,

mint mi mindannyian, alaposan tesznek. Ezek még emberek.

Én meg sok citrommal elkábítom

először a csupasz állatkákat és az ínyemet,

majd hangtalan lenyelem őket, miközben te két tucatnyit

szürcsölsz be kéjjel és émelyegve ezekből

a tengeri puncikból. Ezért mondom, hogy az

élet vágy és undor között

olvadjon fel a nyelven, aha.

A magma a tuareg keblében

Német útlevéllel az agadiri reptéren
A téli napsütésben: identitáscsere
Rabszolgák lesnek rám, és tolvajok
Sündörögnek körülöttem, ki vagyok én?
Nomád egy négycsillagos szállodában, tengerre néző szobában
Választhatok magamnak évszakot
A SZABADIDÕ JÁRVÁNY még a turista
Egyenruhájában is munkanélküliként lebzselve
Last minute országokban ÉLETHOSSZIGLAN
Eldobható vagyok, csak a COCA COLÁ-nak van rám szüksége
A marrakesi teázókat még meg kell téríteni
A globális istenek hitére, és nekem
Többé már nem űzötten, meg kell találnom a helyem és képletet,
Mindig a mihaszna népekhez tartozom.
Fordította Mohácsi Árpád