újra keveset írni volna jó évekig érlelni két botladozó sortöredéket nem sokat törődni
a járulékos zajjal melyben a félkész piszkozat alattomosan műfajjá hevül s gyorsan ki
is dobja magából ami legbelül még titok és szavakhoz nehezen igazítható bizonytalan
sejtelem szóval olyan néma költővé lenni ki jószerint egy velem csak már nem laikus
testvér mint ki hagyta hogy médium szerű testén átiramodjon a lírai gondolat melyben
a gyorsan zakatoló pulzus felrohan a szív pumpáló kamráihoz hol a teremtés maszatoló mámora persze nincsen ott csak a dalnok érzi zengeménye valahol a táguló mellkasból
szakad miközben nyüszítve és nyögve ünneppé fényesedik benne a boldog pillanat mert
a kopott fogalmak valahol delejes térbe értek és illúziója támadt a szövegroncs egésznek valaki befogadóra várva de a tér körben már kihűlt az akció nem éri el az ingerküszöböt olykor még kihajlik és kiköszön feléd az információ morzsái alól a részvéttel teli másik
de lelki hangolódása már hibádzik nem érinti meg benned a magány lompos köpenyét
nagy a kísértés galoppozni a téridőben visszafelé mikor matriarchális alacsony körökben
ezekben a zsigerileg lehatárolt meleg börtönökben reflektálatlan nem maradt egyetlen
sorod a veled való tömeg szállította a bódulatot míg lenyugodott megkuszált lelkedben
a teremtő indulat bezárt könyvekkel vártad az álmokat egész a messzi goetheségig s bár
a jóhoz becsülettel hozzátetted a hamisat mégis csak motoszkált agyadban a föllépcsőzés kalandja s ahhoz hogy ne maradjál kínosan magadra kellett a műfajtalan közeg e ponton megtapadva aztán ontani lehet a verseket netán elanyátlanodva a magasabb horizont lett
az írogató gondja melyen át-átúszott naponta néhány gátlástalanul merész lírai lelemény
s feladójuk mélyülő szemekkel berévedezett a régen pucolt ablakon mikor e kedvetlen felismerést a férfikor delén nagyjából elhagyom kezd lecsengni a költemény mert e milljó karú lény megzavart nyája egyre jobban érzi a műélvezet átázott papírfalai között nincs remény az olümposzi utakat lassan már csak néhány szakadozott érzelmű don quijote rója mivel a feleslegességnek még nincsen korszerű adója s a bohócokat ősidők óta védi valami különös kegyelet utoljára szól nekik épp ezért a le veled – miként lassan a fölös illúziókkal
is készül a szomorkás leszámolás gondold csak meg mire jól átlátnád a pályát odakacsint
a nincs tovább s habár szakadna a gát egy kipezsdült dombról újrafogalmazni valami nagy
fönséges látványt valakik leveszik a képről a szavatosságát vesztett szivárványt és egyetlen
színre mázolják az eget persze azóta a globálról tudok én eleget s nem győzök menekülni
a zajongóktól kiknek sámános rítus szerint nem kell csak hát szemközt is ott ácsorognak
a gyanús fegyverekkel mindenféle népek nincs hová kivonulni az ember keserű nyálában
marad az enyészet dohos íze és verssora vége kérdőjellé felkunkorodik lassan már csak
egy becsületes érzés nógat rezignáltan szétosztani az apadó kedvet mikor méltósággal
ring a ladik a két beomlott part között hol valami emberi végleg elmúlt másik fele éteri
régiókba költözött talán mert itt most gengszterek futkosnak véres fejjel a téren át szörnyű
nomádok ordítják fel a megmaradt hazát nem lelve benne az esztétikát s ki teheti tarhál uralkodik mind mint az állat bár barna tekintetükben nincs hűséges magyarázat mellyel
a különben utált négylábúak simulnak korcsosodás kezdődik s feléljük a múltat vagy már csöndben beléptünk a cinikusan megmosolygott vének csapatába hol a modernitás nem
barbár száguldásnak nyújtott álca a kiutat jelzi – ideje a málladozó verset két nagy csönd
közé keverni s csomagolni az utolsó útra csak be ne szálljon melléd néhány komponista