Jászberényi Sándor – Valami a szakmáról

 

1.

Körző mindent tudott a háborúról. Tudta, hogy mikor kell előbújni a fedezékből a Balkánon, ha a tizenhét éves mesterlövészt éppen felpofozta az anyja, és emiatt kettőt lőtt minden sárga „press” feliratra a városban.

Tisztában volt vele, hogyan kell muszlim módon megnyomni az „arrahmatullá-t” a béke teveled köszöntésben, ha az iszlám dzsihád fog játékból fegyvert a fejéhez. Tudta, mi az tisztogató csapás, és, hogy egy háborúban mindenki nő, akire az úristen rosszkedvében lukat teremtett.

Mindent tudott a háborúról, már amit a harcban való fegyveres részvétel nélkül tudni lehet. Nem voltak illúziói.

Ha a kezdő fotóriporterek ráakadtak egy kocsmában, és előkerült a háborús fotográfia mint téma, általában fennhangon kiabálta angolul vagy valami ismeretlen kelet-európai nyelven, hogy „Robert Capa és a humanista fotózsurnalizmus egy hülye vicc, körülbelül olyan rossz, mint az evangélium.”

„Manapság már a holtesteknek konkrét ára van” – mondta a fiataloknak – „egy lelőtt férfi 50, egy gyerek 100 dollárt ér, a nők pedig a köztes árrésben mozognak. A világ sem lesz semmivel se jobb,
ha megmutatjuk a borzalmait, maximum a reggeli közben csóválja a fejét a jónép, míg ki nem ürül a narancsleves pohár.”

Soha nem vitt magával senkit sem a terepre, egyedül dolgozott. Még azok közé a fotóriporterek közé tartozott, akiket azelőtt alkalmaztak a nemzetközi hírügynökségek, melőtt rájöttek, hogy a helyiek egyrészt olcsóbbak, nem kell a helyszínre utaztatni őket, másrészt mindent megtesznek az erős valutáért. Haláluk esetén pedig nincs tetemhazaszállítási- és koszorúköltség.

Mindent tudott a háborúról, magas volt, majdnem 190 centi, nyaka vastag, karja izmos. Remek fizetést kapott egy nemzetközi hírügynökségnél, ahol megbecsülték a munkáit, legalábbis közölték
a képeket. Az életével kapcsolatban egyetlen aprócska problémától eltekintve mindent nagy- szerűnek érzett.

A problémával egy hétfői napon szembesült, Londonban. A hírügynökségbe ment felvenni a munkát. Sokáig várakozott a folyosó bőrfoteljeiben, és nézegette a díjazott fotógyűjteményt, az ügynökség dicsőségfalát. Az ötvenes évektől kezdve minden díjazott fénykép kikerült a falra. Megkereste a sajátját is, közvetlenül felette nagy betűkkel volt kiírva valamelyik kolléga szakmai szállóigévé vált aranyköpése, miszerint „EGY KÉP SEM ÉR EGY ÉLETET”.

„Egy fenét.” – morogta magában, míg végül szólította Steve, a szerkesztője. Ötvenes, vasalt képű angol volt, cukorkával kínálta, és hátradőlt a székben a nagy monológ előtt. Körző tudta, hogy valami következni fog, de erre a bejelentésre nem számított. Közölték vele, hogy nem küldik többé háborúba, mert már túl öreg hozzá. „Helyet kell adnia a feltörekvő ifjúságnak” – mondta bizalmaskodó hangon a szerkesztő – „ellenben részt vehetne a pályakezdők kiképzésében.”

A meglepetéstől először semmit sem tudott mondani. Aztán jött a harag. Steve arra a kijelentésére pedig, miszerint „ki van égve”, és öt éve egyetlen kiemelkedő képanyagot sem küldött a vállalathoz, egyszerűen rávágta az ajtót.

Utólag bevallotta magának, azon háborodott fel, hogy Steve-nek tulajdonképpen igaza van. Ült az iroda melletti kocsmában és számba vette az elmúlt évek munkáit. Rájött, hogy valóban, elég régóta nem tudott semmi kiemelkedőt produkálni. Bezzeg Irakban, a háború elején. Mintha nem is ő készítette volna azokat a képeket.

Volt egy elmélete arról, hogy az igazán értékes dolgok létrehozásához gyakorlatilag semmi köze az embernek. Valaki vagy valami más hozza létre az alkotást – esetében a fényképet.
Más exponál, valaki, aki akkor és ott átveszi a hatalmat. Máshogy nem nagyon tudta magyarázni, hogy egy-egy jól sikerült képén miért nem veszi észre a saját hibáit sem. Arra jutott, hogy a töké- letességnek nincsenek jellemzői, egyszerűen csak létrejön, ha az ember elég szerencsés. Megtanulni nem lehet.

Egy ideig őrültnek gondolta magát az elmélet miatt, de egyszer találkozott egy hórihorgas íróval valahol Bécstől keletre egy díjátadáson. A kelet-európai értelmiséget ünnepelték. Az író – aki a maga két méterével alig fért el a vendégeknek kitett fotelekben – láthatóan igen kellemetlenül érezte magát az egész ceremónián. Ketten ültek a hátsó sorban, és a vészkijáratnál botlottak egymásba.

Mire a konferanszié, akinek élete hivatása volt a díjak átadása, odaért a beszédében, hogy „a múlt rendszer terrorjának dacára mégis született néhány nagyszerű művész”, az író és Körző már töményet ivott a szomszéd kocsmában.

A negyedik rund után az író arról beszélt, egyáltalán nem érzi úgy, hogy járna neki bármilyen díj. Egy regényt ő három nap alatt megír, ha rájön az ötperc, mondta. Ilyenkor persze nem lát, nem hall, még az ismerősöknek se köszön, a szeretőjét is magázza. Ha pedig letelt az írási idő, nem ismeri fel a saját kézírását. Mintha macskakaparást olvasna. A szöveg azonban bármelyik olyan jegyzeténél jobb, amit tudatosan próbált megírni.

„Ez így kész aranybánya” – mondta erre Körző, „elég előhívni a megfelelő állapotot, és tessék, kész a remekmű”, mire az író hozzátette, hogy azért nem úgy megy az.

Immár húsz éve van a pályán – mesélte elérzékenyülve –, ezalatt az idő alatt mindössze egyszer sikerült belépnie istenhez, vagy nevezze a fotós úr úgy, ahogy akarja. „Nehéz dolog ám dörömbölni azon a kapun – mondta, olyan arckifejezéssel, mintha súlyt emelne. – Bár néhány szerkesztőt ideig-óráig át lehet ejteni a rutinnal, az olvasót, azt a nyavalyás arc nélküli végfelhasználót nem sokáig. De hát tudja ezt maga.”

Addig ittak, amíg valamelyik főszervező rájuk nem talált, és zilált tekintettel nem közölte a két részeg férfival, hogy ők következnek a köszönetnyilvánításokkal. Mielőtt elváltak volna, az író Körző kezébe nyomta a könyvét. „Az egész csak dörömbölés” -állt a dedikációban.

Belekortyolt a sörébe, és azon tűnődött, mit tudott akkor, amit most már nem. Nem kompozíciós vagy technikai problémák voltak a képeivel, nem, remekül ismerte a szakmát. Valami megfoghatatlan, poétikus dolog hiányzott, valami, ami áttöri a napi borzalomadagot.Tudta, ha sikerült megfognia a dolgot, ismerte az érzést. De azt nem tudta, hogyan kell csinálni.

A hatodik sör után, mikor az önérzetet már elmosták az alkohol hullámai, felhívta Steve-et, és bocsánatot kért. Megijedt, hogy mások is rájönnek, mennyire kiégett, hogy mások is leírják, és soha többé nem térhet vissza a konfliktuszónákba. Ott, egy háború középén volt igazán felszabadult: a világ hirtelen leegyszerűsödött igenre és nemre, jóra és rosszra, életre és halálra. Szerette, hogy tisztán lát, hogy nincsenek hitelek, jobb családból származó vagy simulékonyabb konkurrensek, nincsenek kivételezettek, és hogy minden utoljára van. A polgári életben úgy érezte magát, mint azok a bálnák, akik valamilyen ok miatt minden évben kiúsznak a partra Brightonnál: tudott levegőt venni, de manőverezni nem.

Steve a sokadik csöngetésére vette fel a telefont. A beszélgetés közben idegesítően jó fej volt. Körző szinte látta maga előtt, ahogy a nappalijában áll mintás köntösében, és fintorog. Nem tehetett mást, mindenbe belement. Egy viszonylag békés afrikai országba, Csádba kellett elkísérnie egy fiatal fotóriportert, hogy tippeket adjon, és bemutassa neki „a megközelítés szabályait”, ahogyan az az üzletszabályzatban áll. Körző lenyelte az első káromkodását, majd a másodikat is, érezte, hogy jéggé hűl a gyomra, miközben a szerkesztőt hallgatja, végül annyit tudott kinyögni, hogy „hogy hívják a kollégát”.

„Rachel Lynn” – mondta Steve, majd hozzátette: „Remekül fogod érezni magad, mert igen dekoratív kis nő. Csupa öröm lesz vele dolgoznod.”

„Egy faszt” – gondolta magában Körző, miután letette a telefont. Ismerte a haditudósító nők típusát. Õrültebbek, mint a férfiak. Sem Istent sem embert nem ismernek, ha egy sztoriról van szó. Képesek minden rizikónak kitenni magukat, hogy bizonyítsanak a szakmának – a férfiaknak. Ha fogságba esnek, nem ritka, hogy agyonlövik őket, vagy átmegy rajtuk valamelyik harcoló alakulat.

Tisztán emlékezett egy nőre. Amandának hívták. Irakban esett fogságba, Körző pedig a kantinban ült, amikor végül kiszabadult. Negyvenöt fok volt árnyékban, legyek és remegő levegő a bár műanyagszékei között. Állítólag négyen erőszakolták meg a nőt. Közvetlenül az orvosi ellenőrzés után már ott itta a Budweisert a kantinban. Mosolygott. Körző sosem felejti el azt a mosolyt. Annak a mosolya volt, aki tudta, hogy az elkövetkező pár napban minden híradás említeni fogja.

„Rachel Lynn” – mormogta magában majd sört és whiskey-t rendelt. Sokáig ivott, végül taxit hívott, és visszament a hotelbe.

2.

Rachel nem volt az apja kedvence. Senki nem kedvelte, de az apja különösen nem. Nem is nagyon ismerte, ötéves korában meghalt valahol a Közel-Keleten. Levágta a fejét valamelyik iszlám szervezet.

A nyolcvanas években az újságírók lefejezése nagy szenzációnak számított, hónapokig állt a sajtó a házuk előtt. Gyakorlatilag csak csoportosan tudott közlekedni a család, hogy elkerülje a riporterek olyan kérdéseit, mint „milyen érzés”, „mit gondolnak”, „hogyan tovább”. A bulvárlapok címlapján pedig ott álltak a képek a videóból, ahogyan a brit férfi torkához nyomják a kést. Az a pillanat volt kimerevítve, amikor valaki rájön, hogy meg fogják ölni.

Rachel anyja akkor kapta az első idegösszeomlását, amikor az ügyvédek közölték vele, hogy nem tud semmit sem tenni, hogy letiltsák ezeket a képeket. Elsötétített lakásban éltek, és lefüggönyözött ablakú autókkal jártak mindenhová, hogy lerázzák a médiát. Végül azonban az ötéves Rachel is megtudta, hogyan halt meg az apja. Az óvoda udvarán játszott, amikor egy kameramannal együtt egy harmincas szőke nő leült mellé, és megkérdezte, hogy milyen érzés, hogy megölték az apukáját. Hogy olyan csúnyán megölték a terrorista bácsik. Hogy nem jön vissza többé.

Rachel nem gondolt semmit, csak nézte a szőke nőt, ahogyan az arcába dugja a mikrofont és annyira egyedül volt, hogy mozdulni sem tudott. Folyt a könnye. A többi gyerek szótlanul figyelte a jelenetet, míg a szőke nő azt nem mondta az operatőrnek, hogy ennyi, és végeztek, a síró gyerek jól fog mutatni záróképnek. Rachel aznap este annyira belázasodott, hogy az anyjának orvost kellett hívnia hozzá. A csatorna csak a műsor leadása után kért bocsánatot a családtól.

Egy fejetlen apa és egy súlyosan gyógyszerfüggő anya határozta meg a gyermekkorát – melyben az apa, bár nem volt jelen, szellemével mindent betöltött. Hatéves korára anyja tökéletes mítoszt gyártott a férfiből, akit Rachel egyáltalán nem ismert, így igyekezett egy szellemnek megfelelni, egészen a kamaszkoráig. Ekkor határozta el, hogy ő is fotós lesz. Az anyja majdnem kitagadta, amikor megtudta, majd egy napsütéses szombati napon közölte Rachellel, hogy úgysem tud felérni a halott apjával. Ekkor beszéltek egymással utoljára.

Nem volt tehát egyengetve az útja a pályán, az ismerősök mindent elkövettek annak érdekében, hogy Rachelt eltérítsék a szándékától. „Egy megölt újságíró épp elég egy családban.”

Rachel kifejezetten tehetséges volt. Minden kiállításon díjra jelölték a képeit. Ösztön- díjjal tanult Oxfordban, de még így is az a veszély fenyegette, hogy mint, sok más társa, végül ő sem kap szerződést egyetlen hírügynökségnél sem. Képei nem érdekelték a szerkesztőségeket, elképzelései és ötletei észrevétlenül hevertek egy mappában a szerkesztők asztalán. Kudarcai egészen addig tartottak, míg rá nem jött, hogy céljai elérésének érdekében hogyan használja fel mindenét.

A megoldást egy alacsony beosztású szerkesztőnél ismerte föl. Egyszerűen csak hagyta magát. Hirtelen minden ötlete meghallgatásra talált, bár el kellett viselnie a szerkesztőcske lihegését
a nyakában. Az első alkalom után órákon át zuhanyozott, mocskosnak érezte magát, és hányt a vécében, később azonban megtanulta precíziós eszközként használnia a testét. Örök szövetségese
lett a férfiak kapuzárási pánikja. Rachel, a huszonhét évével maga volt a céltudatos nő minden szerkesztőségben.

Amit a Reutersnél öt év alatt nem sikerült elérnie, az Körző ügynökségénél négy hónap alatt ment. Csak el kellett fogadnia a vezető szerkesztő vacsorameghívását, és elmenni vele hétvégi házába a hegyekbe, hogy amíg a szerkesztő felesége iskolába irányítja közös gyermekeiket, ők ketten megalapozzák Rachel karrierjét.

Négy hónap után tehát ott lapult a zsebében a szerződése Csádba, hogy a menekülttáborokat fotózza egy klasszis fotóssal.

3.

Körző visszarepült Kairóba. Már javában dúlt a nyár, a város olyan volt mint egy gigantikus, nyitva felejtett sütő. Gyenge söröket ivott a belvárosban, folyton azon töprengett, hogyan tudná vissza- szerezni azt, ami mostanában hiányzik a fényképeiből. Egy hetet töltött el Kairói utcáit és kávézóit járva nappal, esténként pedig a fülledt hotelszobában szívta a hasist, de megoldást nem talált. Bámulta az arcát a tükörben, melyet egyre öregebbnek látott, miközben ingét átütötte a párás nyári éjszaka.

Mikor elérkezett az indulás ideje, becsomagolta a felszerelését és felszállt a gépre. Kairóból Líbiába, Líbiából N’Djamenába repült. Líbiában nyolc órát kellett várnia az átszállásra, bámulta az arcokat, kezében a fényképezőgépével. Összevissza fotózott. Mikor visszanézte a képeket, olyan elégedetlen volt, hogy majdnem a földhöz vágta a gépet.

N’Djamenába késő éjszaka érkezett, a város kivilágítatlanul hevert a sötétben, Körzőt pedig fejbe vágta a légnyomásváltozás. Többször próbálta megfogalmazni magában, mi a különbség a szubszaharai és a közel-keleti éjszakák között, sosem sikerült pontosan. Az afrikai forróságtól nem verítékezett úgy az ember. Nem, az egészen a csontjáig hatolt, bele az agyvelőbe, és teljes egészében felforgatta a gondolkodást. Körző az első alkalommal, amikor szubszaharai vidékre tette a lábát, megértette, miért olyan gyakoriak a népirtások ezen a vidéken. A levegő az oka, a nagynyomású, párás, tűzforró levegő, melyet először mindenki hidegnek érez. Megzavarta az emberek gondolkodását, hideggé tette, ahogy beleitta magát a csontvelőbe.

Fogott egy taxit az állomáson, és a Hotel Cosmosba vitette magát. Ismerte a várost, járt itt párszor a polgárháború alatt. A Cosmos a város egyik legjobb hotelje volt, saját áramfejlesztővel az éjszakákra. Csád békésnek volt mondható, a legutóbbi polgárháború óta már egy egész év eltelt, és
a lázadó csoportok, melyek törzsi alapon folyamatosan háborúban álltak a szintén törzsi alapon szerveződő zaghawa kormányzattal, egy éve nem mozdultak az ország keleti részéről.

Körző egy napot várt a nőre a hotelben, hogy megkezdjék a keleti országrész menekülttáborainak fotózását. Irgalmatlan álmatlanság gyötörte, egy műanyag székben találta a reggel. Borzongás járta át: lehet, hogy tényleg megöregedett. Rettegett, hogy nincs második esély. Ha az úristen nem gondol valami tréfásat, akkor ez a csádi kirándulás az ő hattyúdala.

4.

Rachel leszállt a gépről, és hunyorgott az erős napsütéstől. Kék farmerben és fehér blúzban volt, az izzadtság pillanatok alatt foltokat rajzolt a ruhájára. Letámolygott a gépről, és kitöltötte belépéshez szükséges kérdőíveket, majd átvágott a repülőtér terminálján, ami piszkoszöld falaival leginkább egy kisvárosi vonatmegállóra emlékeztette. Nem érezte jól magát, szédült. Az indulás előtt már két héttel megkezdte a Lariam szedését a malária ellen. Hosszasan bámulta a fürdőszobában a lehetséges mellékhatásokról szóló tájékoztatót, majd úgy döntött mégis beszedi, hiába keringtek hírek a gyógyszertől megőrült iraki katonákról, akik hazamentek, és otthon golyót eresztettek rosszabb esetben a feleségük, jobb esetben a saját fejükbe. Átvágott a terminálon, ügyet sem vetve a fekete pénzváltók felvillanó tekintetére. A repülőtér előtt lerázott két taxist. Szabályszerűen kitépte a kezükből a túrahátizsákját, amikor meglátta Körzőt.

A férfi kezet fogott vele, és kérdezte, hogy vigye-e a csomagját, mire ő hevesen ellenkezni kezdett. Vizet vett a boltban, hogy valahogyan csillapítsa a fejfájását. A férfi megkérdezte, hogy nem akar-e egy napot az akklimatizálódásra szánni, de erről szó sem lehetett. Még aznap tovább akart repülni Abéchébe, így közösen sétáltak vissza a pulthoz, és adták fel a felszereléseiket. Egy kis, kétmotoros gép állt kint a kifutón, az oldalán nagy kék, ENSZ-feliratú matricával.

Két, középkorú, szőke hajú fehér férfi volt a pilóta, rajtuk kívül mindenki más fekete volt a gépen. Körző végigmérte a pilótákat, hallotta a dél-afrikai akcentust az angolukban. Rachel a férfi mellé ült, és beszíjazta magát a székbe.

„Szóval maguk mennek a menekülttáborokhoz?” – kérdezte a másodpilóta, miközben a gép kigurult a kifutópályán.

„Igen” – mondta Körző, de a hangját szinte alig lehetett hallani a turbinák zúgásától.

„Elég nagy mostanában a mozgás odalent” – kiabálta hátra a pilóta és vigyorgott, miközben felszállt a gép.

„Pedig nyugalom van” – mondta Körző, és Rachelre nézett.

„Afrikai nyugalom.”

Rachel visszabámult a férfira, és megpróbált mosolyt erőltetni az arcára, de nem ment. Alig látott már a fejfásától, ezért összeszorította a fogát. A férfi összes kérdésére, miszerint hol végezte a tanulmányait, járt-e már Afrikában, tőmondatokban válaszolt. Nem kezdeményezett semmilyen beszélgetést az út alatt. Két és fél órán keresztül repültek keletnek, mire feltűnt Abéché katonai repülőtere. Leszállás közben látták az felszálló Mirage vadászgépeket, mely a francia idegenlégió itt állomásozó századához tartoztak.

Leszálltak a gépről, a reptéren már várta őket a cég terepjárója. Beszálltak, és kelet felé indultak az ENSZ-bázis felé. A földút vöröses sárgája csikorgott a kocsik kereke alatt, ahogyan elhaladtak a fehérre meszelt és alacsony házak előtt az utcákban. A házak előtt álló csenevész fácskák árnyékában galabíjás férfiak ültek és dohányoztak, a levegő tele volt a közeli piac ezer féle szagával, amit néha felkapott a szél.

Fehérre meszelt vályogházak vaskapukkal: ez volt az abéchéi ENSZ-bázis. A falakon belül takarosan öntözött virágágyások és egy kantin, ahol mindent európai áron adtak. A vendégek elszállásolásáért felelős férfi, akinek az arcán vízszintes vágások jelezték, hogy a Sara törzsből származik megmutatta a szállásukat. Egymással szemben kaptak szobát, az ágyakon zöld moszkitó- hálók, a plafonon poros ventillátorok.

„Vajon jelentést fog írni rólam?” – tűnődött Rachel, miközben csomagolta ki a holmiját, és ellenőrizte a fényképezőgépét. „Nem” – gondolta, „nem tűnik olyannak”. Komolyan szédült, ezért aszpirinnal vette be a lariamot. A hátizsákjából elővette a műanyag vizes palackot, a langyos víz felkavarta a gyomrát.

Az ENSZ biztonsági tisztje késő délután tartotta a szokásos napi eligazítását. A bajszán csillogott a veríték, amikor ismertette az aktuális politikai helyzetet. Páran ültek csak a kantinban, főleg az ENSZ technikai munkatársai, valamint a projektmenedzserek. Rachel csaknem lekéste az eligazítást. Verte a veríték, még a mozgás is nehezére esett.

„Majdnem lekésett a műsorról, kislány” – mondta Körző, és az asztala mellett álló székre mutatott, hogy üljön le.

„Úgy néz ki, hogy mégiscsak izgalmas lesz az itt tartózkodásunk. Megindultak a lázadók, és emiatt kiürítik a menekülttáborokat.”

„Mivel csak mi vagyunk sajtósok Abéchében, exkluzív anyagot tudunk készíteni.”

„Remek” – mondta Rachel, és leült a székbe. Karikák pattogtak a szeme előtt, és alig tudott levegőt venni.

„Feltéve, ha nem öleti meg magát. Ha nem csinál semmi butaságot” – mondta Körző.

Rachel arca egy pillanat alatt elborult. Mintha a családját és a rokonságot hallotta volna Körző szavai mögött. Tisztán látta maga előtt az anyját, ahogyan ugyanezeket a szavakat ismétli londoni besötétített lakásában, ahogyan hangoztatja, hogy kislány vagy még, és meg fogod öletni magad.

„Ne beszéljen velem így” – mondta, miközben a szája elé tette a kezét. Rosszul volt.

„Teljes értékű fotósként vagyok itt. Elvégeztem a biztonsági képzést, tudom, hogy mik az érintkezés szabályai. Mindent tudok a szakmáról, és megharcoltam azért, hogy itt legyek.”

„Én pedig azért vagyok itt, hogy vigyázzak magára.”

„Ez nem jogosítja fel arra, hogy úgy beszéljen velem, mint a gyakornok kislányokkal az ügynökségnél.”

Amint befejezte a mondatot, Rachel felállt az asztaltól, és a vendégszoba felé indult. Erőteljesen sötétedett már, a bázist sárga fénnyel öntötték el a magasba szerelt lámpák, melyekhez rajokban csapódtak a rovarok. A falra szerelt nyilvános csapok lefolyója is tele volt velük, a zúgásukat tisztán lehetett hallani az egész tábor területén. Körző hosszasan bámult a nő után, majd felállt, és ő is a szobájába indult.

Miközben kipakolta a felszerelését, az járt az agyában, hogy Rachelnek gyakorlatilag igaza van, semmilyen jogalapja nincsen arra, hogy lekezelje vagy alsóbbrendűként bánjon vele. A jelenlegi helyzetért is egyedül ő a felelős. Õ már nem érzi a kezében azt a kraftot, ami a jó fotóst teszi, amit egyetlen nyavalyás egyetemi kurzuson vagy újságíróképzésen nem tanítanak. Rosszul érezte magát, hogy így beszélt a nővel.

5.

Rachel feküdt a moszkitóháló alatt, és verte a víz, kirajzolta a teste körvonalait a lepedőn. A légkon- dicionáló évek óta nem működött, csak a ventilátor keverte a levegőt. A moszkitóháló alatt a szoba bordónak látszott zöld árnyalatokkal.

Álmában magát látta kívülről, ötévesen. A kislányt, akit arról kérdeznek, hogy milyen érzés, hogy nincs apja. Látta magát, hogy egyedül van, és sír. Hosszú ideig tartott az álom magányossága.

Végül váltott a kép, az apját látta, ahogyan az ágya fölé hajol, megsimogatja a fejét, és azt mondja, minden rendben lesz, mert hozott gyógyszert. „Csak egy kis szúrás, és minden rendben lesz – mondta az apja –, egy hét múlva kutya baja. Előfordul az ilyesmi az emberrel az Egyenlítőnél.” Látta, hogy a férfi leül az ágya szélére, érezte, hogy a kezébe veszi a kezét.

„Remélem nem bántottam meg nagyon. Nem akartam lekezelő lenni magával” – mondta az apja, és egy vizes zsebkendővel letörölte Rachel homlokát. A hangja egészen gyengéd volt.

„Nincs harag, nincs harag” – mondogatta Rachel, és nem álmodott aznap már semmi mást.

6.

Reggel Körző a kantinban várta a nőt. Nyolc óra volt, már erősen sütött a nap. Alumíniumtálcákról lehetett válogatni a reggelit. Baconszalonnát, tojásrántottát, különböző zöldségeket reggelizetek a humanitárius munkások. A kávé és a víz ingyen volt, minden másért fizetni kellett. Körző nem bírt reggelizni semmit, csak kávézott és az asztalra kitett üres nescafésdobozba hamuzott. Rachel felöltözött, a vállára vette a hátizsákját, és kilépett a szobából.

„Mikor indulunk?” – kérdezte, és kivett egy szál cigarettát Körző dobozából.

„Úgy húsz perc múlva” – mondta Körző, és tüzet adott.

„Remek.”

„Azt hiszem tegnap lázas voltam.”

„Előfordul ilyen az Egyenlítőnél.”

A tábor teljes személyzete készült a kiürítésre, a biztonsági tiszt parancsára vártak. Minden fehér
a saját felelősségére maradhatott, alig egy páran indultak vissza N’djamenába. Főleg azok, akik szó szerint értették az ENSZ-protokollt, és a két épület közötti öt métert is kocsival tették meg a töké- letes biztonság érdekében. A többiek maradtak, élénk beszélgetés foyt az asztaloknál.

„Találtam egy sofőrt, aki Gozbedába megy” – mondta Körző és felállt az asztaltól, hogy kinyújtózzon.

„Mindemellett szerintem jobb lenne, ha maga most maradna. Míg teljesen rendbe nem jön.”

„Teljesen jól vagyok” – válaszolta Rachel, ami persze nem volt igaz. Rázta a hideg, és borzasztóan gyengének érezte magát. El is szédült, ahogyan felállt az asztaltól, de Körző ezt nem vette észre.

„Jól van, akkor Induljunk.”

Kisétáltak a kantinból, átvágtak a bázis járműparkján, pár piszkos Toyota terepjáró között és kiléptek a fémkapun.

Körző gyomra görcsbe rándult, ha arra gondolt, hogy fényképeznie kell. Emlékeztetnie kellett magát, hogy meg tudja csinálni a dolgot, csak a rutin kell. Semmi másra nincs szüksége, csak az átkozott rutinra, hogy irányba állítsa a gépet. A többit úgyis elvégzi az automatika. „Ez egyébként harminc felett gyakorlatilag mindenre igaz” – gondolta magában, és elmosolyodott. Figyelte, ahogyan a nő előveszi a Canon 20 D-jét, eszébe jutott, hogy ő is ezzel a géppel fotózta Irakot.
„Lehet, hogy a fiataloknak megy. Lehet, hogy nincs rajtuk annyi szar, ami eltakarja őket Isten elől”
– gondolta, és ő is elővette a saját Canonját, és lefényképezte a nőt az asztalnál.

7.

A sofőrt Musztafának hívták, és útközben folyamatosan dohányzott. Mezítláb nyomta a pedálokat, és Fine Bleu-t szívott, az országban kapható egyetlen cigarettamárkát. Azért ment Gozbedába, hogy elszállítsa a terepen maradt humanitárius munkásokat. Hárman voltak a táborban, mind helyiek, akik egy humanitárius tréning után különböző előadásokat tartottak a szudáni menekült nőknek. Gozbedát a várostól hatvan kilométernyi földút választotta el.

Körző a sofőr mellett ült, Rachel a hátsó ülésen. Nem láttak katonákat Abéchében. Mind visszavonultak a lázadók előrenyomulása elől. A terepjáró kerekei felverték a port, homokos, sötétzöld cserjékkel szegélyezett tájon jártak, melyből vörösen emelkedtek ki a sziklák: óriás romoknak tűntek a kék ég előtt. „Milyen szép ország lehetne ez, ha nem lenne háború” – mondta Rachel, de egyik férfi sem válaszolt, csak bámulták a tájat.

Egy órán keresztül haladtak a földúton, kiszáradt folyómedreket szelve át. A kiszáradt folyómedrek megkeményedett iszapja összetört a terepjáró kerekei alatt. Közvetlenül Gozbeda előtt át kellett kelniük egy fél méter mély folyószakaszon, a víz csilingelve spriccelt a kerekek között, beborítva a szélvédőt és az ablakokat. Halálra itélt folyó volt, mely napokon belül kiszárad. Utolsó emléke az esős évszaknak. Rachel kinyúlt az ablakon és belemerítette a kezét, a víz langyos volt, mint a vér.

Nem érezte jól magát. Megint a tegnapi fejfájás és szédülés tört elő. Próbálta titkolni a rosszullétét Körző előtt.

A férfi nem is nagyon figyelt rá, a túlpartot bámulta, és a kikötött szamarakat, ahogyan a fejüket lehajtva isznak. Arra gondolt, hogy nincs remény, Isten már a fiatalokkal foglalkozik. Ha létezik, magasról tesz a kiöregedett fotósokra. Hátranézett a nőre: hihetetlen elszánást látott az arcán.

Átkeltek a folyón, és megpillantották a menekülttábort. Nagyobb volt, mint bármelyik város az országban. A homokos területet, melyen elterült, okréval futatták be. A kukoricát idéző növény zöld levelei körülölelték a kunyhókat és sátrakat.

A tábor főterén nagy volt a tömeg. Körülbelül hatszáz ember zsúfolódott össze, nagycsaládok.
A férfiak és a nők a fejükön vitték kevés tulajdonukat, kiabáltak, szitkozódtak. A gyerekek hangosan sírtak. A levegő megtelt az emberek izzadtságával, az út mellett égetett szemét füstjével, a szamarak ürülékének szagával.

Kiszálltak az autóból. Abban maradtak a sofőrrel, hogy legkésőbb két óra múlva találkoznak
a folyó medernél. Hogy elkerüljék a tumultust, még azelőtt vissza akartak fordulni Abéché felé, mielőtt a tömeg megindul.

Körző hátrakiabálta a nőnek, hogy „maradjon mellettem”, de a nő nem figyelt, a másik irányba indult. Mindketten fotózni kezdtek.

8.

Rachel egészen a tömeg szélére ment, oda, ahol a kunyhók és az okramezők kezdődtek. Érezte, hogy lázas, az ingét átütötte a hideg veríték. Észrevett egy háromtagú családot. Az apa haladt elöl, mögötte a nő a kezében vitt egy hat év körüli síró kislányt, aki azonnal abbahagyta a sírást, ahogy meglátta Rachelt. Rachel rámosolygott, aztán lefényképezte őket.

Nem tudni, ki kezdte a lövöldözést. Lehet, hogy a helyi őrség lőtt le pár erőszakosabb menekültet, lehet, hogy a lázadók előőrsei érték el a tábort. Abban a pillanatban azonban, amikor felkelepeltek a géppuskák, teljes lett a káosz. Az emberek menekültek a szélrózsa minden irányában. Torkolat- tüzek villantak az okramezőben, sebesültek jajgatásával telt meg a levegő. A főtér pár perc alatt kiürült, csak sebesültek és a halottak maradtak, a tábor milíciája pedig a folyó melletti oldalról viszonozta a tüzet.

Rachel a lövések első zajára futni kezdett a családdal együtt az okre mezők irányába, de nem érték el odáig. Az elöl futó családfő mellkasát géppuskasorozat tépte fel, lezuhanó teste maga alá gyűrte Rachelt, és véresre festette az arcát.

Az anya a gyerekkel úgy tíz méterrel előrébb feküdt. A nőnek a fejét roncsolta szét egy lövés, holmijai szanaszét gurultak, ahogy elesett. A gyerek mellette ült a földön, és tágra nyílt szemmel bámulta az anyját. Nem sírt.

Rachel érezte, hogy vér folyik a szemébe, és tudta, hogy nem a sajátja. Könnyűnek érezte magát, ahogy a gyereket nézte. Levegőt vett, lelökte magáról a testet, és felült.

9.

Körző úgy harminc méterre, biztos fedezékben feküdt. Rutinból kikerülte a tűzvonalat, a lövések első hangjára vágta magát a földhöz, és kúszott fedezékbe. A kezdeti káoszban nem látta Rachelt, így fotózta a menekülő rémült arcokat és a találatot kapó, lerogyó testeket. Mikor már fel tudta mérni
a harcolók álláspontjait, akkor kezdett kutatni a nő után.

Sokáig nem vette észre, hiszen a halottakkal feküdt a téren, holtestek alatt. „Atyaúristen – gondolta magában –, ha ez a nő meghal, engem elásnak az irodában.” Idegesen pásztázta a teret, de semmit sem látott. „Ha elvégezte az alapképzést, akkor nyilván tudja – gondolta. – Akkor nem ment bele a kereszttűzbe a helyiekkel.” Egészen kidugta a fejét a fedezékből, hogy jobban lásson.

„Az élete akkor is az én felelősségem. Nincs semmilyen tapasztalata a terepen. Én vagyok felelős
az életéért. Rám lett bízva” – hallotta a fejében.

Akkor vette észre a nőt, amikor felült, alig pár méterre az okramezők előtt. Látta, hogy feláll, és tétován futni kezd egy gyerek felé. Tudta, hogy kiabálnia kellene, valami olyasmit kellene üvöltenie, hogy „Maradjon fekve!” vagy „Hagyja azt a gyereket!” Esetleg fel kellene állnia, és magára vonni a katonák figyelmét, hátha időt nyer neki, amíg rá figyelnek. Egyiket sem tette.

Ismerős bizsergés járta át , régen érzett nyugalom öntötte el. Felemelte a kameráját, zoomolt, és lefényképezte a gyerek felé rohanó nőt. Végigfotózta a mozdulatsort, ahogyan átmászik a holt- testeken, és az ingét megfesti a sebesültek vére. Exponált, amikor a nő elérte a gyereket, és a karjába kapta. Végül a katonák zárótűz alá vették a teret.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.