Mármint én, Bandikám. Vétkemet meggyónnám, de nem tudom pontosan, mi az. Mindenesetre elmesélem esetemet az Egyesült Államok igazságszolgáltatásával. Évtizeddel korábbi apró közlekedési kihágásról volt szó (még nem bűnhődtem meg a múltat, s nem tudom, mi a helyzet a jövendővel), homályos kombinációban a helyi jogosítvány nélküli vezetés friss vétségével. Tavalyi, el nem küldött levélvázlatomból merítek – közvetlenül a történtek után vetettem képernyőre, ezért oly hitelesen töredezett és balladai.
Idézésemnek eleget téve megjelentem a Városi Bíróságon (közös épület a rendőrséggel, a hatalmi ágak szétválasztása jegyében), és amikor már kicsit elkeseredtem, hogy ékesszólásomra kell hagyatkoznom, ráadásul azt se tudom biztosan, melyik helyiségben fogok hagyatkozni rá – vádalku az ügyésszel? huzakodás a bírónővel? –, megjelent ügyvédem is, Aaron Kleinman. Jóakaróim kommendálták, szigorúan díjmentesen. Kicsit késett tehát, viszont elmondhatom: még meg se pillantottam, a filhallásom már elárulta, hogy megjött; a csoszogás, a szuszogás és a koppanás (bot) háromszólamúsága összetéveszthetetlen volt. Kétféleképpen jellemezhetem őt: egy pitagoraszi számhármassal és egy Radnóti-idézettel. A három szám: 120, 160, 200. Becsült adat valamennyi, de reális. Õ maga 120 kg és 160 cm, az irodája pedig 200 méterre van a bíróságtól. Ha Radnótival akarok jönni, csupán annyit mondok: járkálj csak, halálraítélt. A telefonban még aggastyánnak hittem, de a valóság az, hogy egyidősek vagyunk (esetünkben egy-két év már nem oszt, nem szoroz). Csakhogy rettenetes állapotban volt az én Aaronom az elhízása miatt. Amikor a tárgyalás után hálásan visszakísértem az irodájába (idősík-ugrás a modern prózában: még nem is szóltam a tárgyalásról, de már távozunk a bíróságról), tehát amikor visszakísértem, éppen négy alkalommal álltunk meg hosszabb pihenőre. Õ inkább ült: kerítésszegélyen, lépcsőn, ami akadt. I have a leg infection that comes and goes – mondta –, now it’s come – tette hozzá. De fertőzés se kell ahhoz, hogy rettenetesen érezze magát, ilyen pokoli túlsúllyal. Oly erősen kell befelé figyelnie, hogy azt hinnők, az ügy meritumára már nem is marad ereje, ideje. Csakhogy ez nincs így. Gondolkodott, cselekedett, s közben folyamatosan kedves is volt – igaz, nagyon oda kell figyelni a beszédére, mint a kimerült maratoni futóéra célba érkezés után.
Vissza a kályhához. A bíróságon először részlegesen levetkőztem, hogy átverekedjem magam a fémdetektoron – öntött vasból van az övcsatom, a kulcscsomóm pedig akkora, mint egy feljelentős házmesteré 1944-ben, sőt aprópénz is volt nálam – de ügyes vagyok, nem tartottam fel a sort. Repülőtéri rutin. Azután irány a folyósón magasra kifüggesztett faliújság, melyen, talán ősi szokás ez itt, bolhabetűkkel írják ki a napi delikvenslistát. Sajnos nem volt nálam hű kukkerem, de szemüvegnélkül és kicsinyt a falra mászva megtaláltam a nevem. Utána sorbanállás a tárgyalóteremben, névsorolvasás. Bágyadt hangon, meggyőződés nélkül mondtam, hogy se bűnösnek, se ártatlannak nem vallom magam, viszont mindjárt jön az ügyvédem. Tíz perc sem telt bele, és valóban megjelent, lásd fent.
Kiejtése meg a lihegése miatt nehezen értettem szavait – mondtam, hogy figyelni kell –, de a betojtság megélesítette érzékszerveimet. A pánik jó tanácsadó. Elkérte az útlevelemet, a magyar és a nemzetközi jogosítványomat, és azzal küldött vissza a folyosóról a tárgyalóterembe, hogy ha szólítanak, mondjam, hogy not guilty, és jelezzem: üstöllést ott terem az én ügyvédem. Félórával később, amikor a nyájas, jó kedélyű bírónő már kiosztott négy-öt bírságot (igazán jókedvében volt: mindenkinek a legenyhébb büntetést adta), szünet következett. Ekkor ismét előkerült Aaron, aki az eltelt időben megpróbálta rávenni az ügyészt, hogy ejtse a vádat, de ez nem sikerült, ezért inkább vádalkut kötött vele. Az új direktíva szerint már azt kellett mondanom, hogy guilty, ami apró módosítás az előzőhöz képest, viszont:with an amended charge. S mire észre tértem, már ott is álltunk, ügyvédem s én a terembe visszatérő bírónő előtt, aki megkérdezte, elismerem-e, hogy azon a napon, amikor egy rendőr följelentett, nem volt érvényes New Jersey-i jogosítványom. Ezt a leghatározottabban elismertem, a szárnyas Yes, Ma’am szavakkal. Kettőt se pislogtam, és már el is voltam ítélve száz tallér pénzbüntetésre, plusz 33 USD perköltség, de nulla büntetőpont, semmi következmény vagy priusz. Rohantam a pénztárhoz, hogy túllegyek rajta.
Ezután visszakísértem ügyvédemet az irodájába. Mivel ingyen vállalta védelmemet, ajándékot akarunk adni neki. E célból szükségem volt a névjegyére, s ezért kísértem vissza. Nemcsak a gyaloglótempója mérsékelt, az irodai riasztóját sem tudja oly fürgén kikapcsolni, hogy közben ne lépjen működésbe az elmés szerkezet – látszott, hogy ezzel nem törődik, megszokta: mire hatástalanítja, hallgatnia kell egy kis szirénázást. Amíg a névjegyre vártam, megszólalt a telefon, azt is csak az üzenetrögzítő kimenő szövegének a végére tudta fölvenni. Viszont ahogyan beszélt egy nyilvánvalóan először érdeklődő ügyféljelölttel, az csodálatosan barátságos, nyugalmat sugárzó és informatív volt.
Aaron ismerősei – a jóakaróim – azt tanácsolták, ajándék gyanánt a kedvenc kóser étteremében vegyek neki ebédutalványt. Szerintem ez leplezetlen gyilkossági kísérlet, és ellenzem. Mire az ismerősök azt mondják, úgyis mindig odamennek enni… Micsoda erkölcsi dilemma.
Adtam utalványt. A kedvenc kóser étterem egy lepukkant büfé, de vitathatatlanul kóser kecsöppel mérik a kóser hamburgert és sült krumplit. Hogy ellensúlyozzam a fizikai csapást, díszes kiállítású, angol nyelvű albumot is vittem neki a Dohány utcai zsinagógáról. „Örülni fognak a könyvnek a gyerekek!” – mondta, miközben zsebre vágta az utalványt. Pár hétre rá meghalt. Ha azt kérdeznéd, Bandikám, bűnösnek érzem-e magam, a leghatározottabban beismerném, a szárnyas Yes, Ma’amszavakkal.
A per másnapján ismét hivatalos levelet hoz a postás. Enyhén remegő gyomorral nyitom ki. De nincs benne más, csak egy idézés az előző napi tárgyalásra. Odamenjek?