G. István László – Útszéli oltár

 

A sárga salétromfoltos vakolat
előterében öblösödött ki az erkély,
mintha megzavarná a fal
mintázatát, nem lehetett látni
tőle. Ezen az erkélyen ültem, tépett,
öreg kézfej májfoltjaival pettyezett
muskátlilevelek, morzsolt-száraz piros
szirmok között, állott ágyillat csapott fel
a cserépből. Sámlin ültem, mintha
szarnék, hasam lefelé húzott, a szétnyíló,
pattogó cserépkövezet résében hangyák
vonala, rosszul varrt, mozgó öltések egy
műtéti seb bőrfelületén. Iszonyúan nem
érdekelt az utca, a forgalom, a park,
csak a Nap lebukó fényében volt
annyi izgalom, hogy adott a hasam
gravitációjának némi háttérsugárzást.
Elképzeltem, hogy gyógyítanak, mintha
rákos volnék, és kéne a besugárzás. Mitől függ,
hogy mennyi ideig megy le a nap? Hatásos-e
a nyári lassú vánszorgás, ahogy lecsúszik az
égről, mint egy falat, amit megállít a
daganat, vagy több esélyem volna drasztikus
naplementékkel, érces-téli fényben, ahogy
felkarcolják a hasfalat? Megláttam homlokod
az utca túloldalán. Szórt oldalfényben
olyan volt, mint mikor túlfújnak
egy lufit. De még nem pukkan. Ha
feljössz, elleszünk hajnalig – mit
érdekel, hogy a Nappal együtt én is lebuktam?

* * *

Aztán reggel az első mozdulattal rögtön
két fogmosópoharat leverek a vécé fölötti
fürdőszobapolcról. Ahogy hugyozok,
a porcelán visszavakít, a két kefe
a vécében, mint egy sárga pocsolyán
átvezető, megtört palló. Kiveszem
a fogkeféket, a mosdónál forró vizet
eresztek rájuk, szőrükkel összeérnek,
két agresszív ágyék, ahonnan
hiányoznak a szervek. A tükörből
sárgásfehér arcbőröm megnyugtat, van kire
nézni. Hiába mosom sokáig őket, végül
kidobom. Ma nem lehet fogat mosni.

* * *

A salakos úton a parkban taposásom
csak egyre több csikorgó időt vesz tőlem
el. Elhatároztam, hogy nem veszlek téged
se magamhoz. Nem kell többé hánynom,
hogy másnap határozni kell. A szemétbozótos
kelyhű bokrok egyet értve szórják fény-
pöttyökkel a füvet. Így szóródik bennem
minden, minek nekem ember? Előkerül
egy kutya, orra egy másik kutya fenekében.
Tolja, mint egy fáradt mozdony a kocsit. Olykor
füvet is szaglász közben, aztán visszatér a
fenékhez. A másik hátrapucsít, mellső
lábát ez odaszorítja a testhez. Szemében,
orrában hamis szél, oda se néz, teszi a
dolgát, hengerben dugattyú, talán bogarat figyel,
ami nyolcasokat ír le pofája körül. Hangtalan
megy az élet tovább, osztódik a sejt, a gyalog-
átkelőhelyen megáll egy kocsi, mikor odaérek.
Előzékenyen, talán mert bot van a kezemben,
átenged. Enged hazaérnem.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Vers 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.