Sokáig keresgélte zsebében a kocsikulcsot; lassan, álmosan, s nem a ballonkabátján kezdve, nem azon a zsebén, ahová mindig tenni szokta a kulcsait – mintha egyáltalán nem akarná megtalálni, mintha a végtelenségig szeretné nyújtani a pihenés e percét, a semmire-nem-gondolás, a semmit-nem-tevés e pillanatát, amely a műtéti nap maga mögött tudott hajszája és az utcák most következő feszültsége között akadt. Elfáradt a pontosságtól, kimerítette, hogy mozdulatait nap mint nap méricskélnie kellett, kiszámítani és visszafogni, szüntelenül egybevetni, ahogy a navigátorok dolgoznak a térképekkel – csakhogy neki nem a föld vagy az ég térképével volt dolga, hanem az élő emberi testtel, az életnek a testfelszín alá rejtőző folyóival, patakjaival, forrásaival. Szinte boldognak érezte magát az óvatlan, meggondolatlan mozdulatoktól. Először a nadrágja bal zsebébe nyúlt, pedig tudta jól, hogy ott soha semmit sem szokott tartani; aztán a zakója zsebéből húzott elő néhány papírfecnit, egy leszakadt gombot, egy fésűt és egy jelvényt. Figyelmesen szemügyre vette a gyűrött papírokat: néhány trolijegy, ha netán lerobbanna a kocsija – bár a Zsigulival ez eddig még soha nem fordult elő –, a foszladozó jegyek utolsó napjaikat élték; egy letépett újságpapíron sietős írással odafirkantott telefonszám: 765-249, és egy név: Jakov Ivanovics; de bárhogy erőltette emlékezetét, nem jutott eszébe, ki az a Jakov Ivanovics, és miért kellene felhívni… A gombot oda kell adnia a feleségének, hogy varrja fel, a jelvényt pedig a fiának vette, a gyűjteményébe; a szép, négyszögletes jelvényen két, egymásba átfolyó kép van: elég egy kicsit megmozdítani, és a Szofija székesegyház meg a Bohdan Hmelnickij szobor átváltozik Kijiv címerévé – élénk színekben pompázó pajzzsá, rajta vadgesztenyevirág és -levél. Csak nehogy elfelejtse odaadni Mihasznak. A jelvényt régen vette, még a múlt szerdán, a pályaudvaron, Eszébe jutott, hogyan várta reggel a moszkvai vonatot, amellyel Tomilin professzor érkezett.
Végül sor került a ballonra is. Jobb kezét a kabátzsebébe süllyesztette, és a különféle kulcsok és aprópénz között csalhatatlanul megérezte a kocsi kulcstartóját. A kulcstartóval ugyanazon a szerdán ajándékozta meg Tomilin professzor; párizsi kulcstartó volt, amit Tomilin a nemzetközi sebész- kongresszusról hozott: miniatűr, árnyék nélküli műtőlámpát ábrázoló arany korong, amelyen a kis égők helyén párizsi képek domborodtak.
Horbacs a szeméhez tartotta a kulcskarikát, a fénylő októberi égre emelte tekintetét, és szemügyre vette a párizsi Notre Dame-ot. De miután semmi újat és érdekeset nem fedezett fel, nagyot sóhajtott, és kinyitotta a kocsi ajtaját.
Mindig erre a helyre állította a Zsiguliját, a juharfák alá, pontosan szembe az ügyeleti szoba ablakaival. A napközben lehullott levelek beborították a kocsi tetejét, szélvédőjét és karosszériáját. Horbacs beült a hideg ülésre, jobb kezét a sebességváltóra tette, amelynek fekete díszgombját ősziesen frissnek érezte, egy pillanatra összehúzta magát, s megpróbálta kideríteni, honnan támadt benne a nyugodt öröm érzése. Igen, úgy tűnik, megértette. A napfény a szélvédőre tapadó levél- rétegen keresztül tört be a kocsiba, a hervadás félig áttetsző rétegével vonva be azt, mindent lágy sárga és zöld fény ragyogott be, olyan volt ez, mint a filagória csendes félhomálya – harmonikus és boldog emlék.
A kórház a Pecserszka hegy lejtőin épült, ahol valamikor réges-régen szőlőskertek burjánoztak, de mostanra már csak a nevük maradt fenn: Szőlő utca. Vagy a napfény lett kevesebb, vagy a levegő nedvesebb, vagy valami más oka van, de a szőlő eltűnt a hegyről, mindörökre visszavonult Kijivből, elment a Nap távoli rezervátumaiba – a Dnyeszterhez, a Kárpátokba, Herszon vidékére, Odessza környékére és Moldáviába. „Szőlő” – gondolta Horbacs. A felesége megkérte, hogy vegyen egy kiló szőlőt. Áttetsző zöld, bolgár szőlőt. És be kell tenni a papírszatyorba. Hatkor a varrónőhöz kell vinni próbálni a feleségét. Olyan színű ruhát csináltat, mint az érett szőlő.

Beindította a motort, és az alig érezhetően dolgozott, egyetlen levél se rezdült. Úgy érezte, hogy még egy öröm vár rá, s elindult. A levelek megremegtek, végigúsztak az ablaküvegen, átengedték a vakító fény első sugarait, s a filagória illúziója szertefoszlott, mert amint Horbacs gázt adott, a légörvény könyörtelenül lesöpörte a leveleket; a kocsi, amelyben már ágaskodtak az alig-alig visszafogott lóerők, fém és üveg felületeivel lerázta a hervadt, holt leveleket, mint holmi szenti- mentális emlékeket, érzéseket, amelyeket annyira szégyellnek a fiatal, kegyetlen lények. Horbacs szívét nap mint nap érthetetlen örömmel töltötte el, ahogy a kocsit kiszabadította a levélburokból. Minden a helyére került: a kórház rozzant épületei, a betegek, akik a padokon üldögéltek az üres szökőkút előtt, amelyet beborított a rőt avar durva takarója, a sötétkék flanellköpenyes takarítónők, akik a konyhából hordták a hatalmas alumíniumedényeket, amelyekre olajfestékkel II. seb., III. seb., II. bel., orr. feliratot pingáltak. Az Obrazcov-szobor mellett harmadik sebességbe kapcsolt, arra készült, hogy ráhajt a lefelé vezető aszfaltozott útra, amely – mint igazi hegyi út – meredeken kanyargott. És ekkor észrevette a fehér ballonos lányalakot, megismerte a járásáról. Tánya nővér volt. A lány, Horbacsnak legalábbis úgy tűnt, pimaszul lépkedett az úton, lóbálta a táskáját, amely olyan volt, mint egy kalauztáska. Volt valami kihívó és győzelemittas a járásában, mert biztos volt benne, hogy a férfi utoléri, hogy kénytelen lesz elhajtani mellette és észrevenni, más lehetősége nincs. Horbacs káromkodott egyet magában, mert minden ravaszkodása, minden tettetett süketsége Tánya célzásaival szemben, hogy nem is laknak messze egymástól, egész lassú kulcskeresgélése hiábavalónak bizonyult a lány pimaszságával szemben, mert ez a szeles lány tudta, hogy nem a gyalogösvényen kell lemennie, ahol mindenki közlekedik, hanem az autóúton, ahol állandóan mentők szirénáznak, és ahol Horbacs kénytelen lesz őt észrevenni és megállítani a kocsiját, mert hallatlan udvariatlanság lenne, ha nem ajánlaná fel, hogy elviszi a Csokolivkára.
Szándékosan gyorsan húzott el a lány mellett, és vagy tíz méternyire előtte fékezett. Még reménykedett, hogy a lány int neki, menjen csak, Ivan Petrovics, nem egyfelé visz utunk, inkább sétálok egy kicsit a friss levegőn, randevúm van a Hrescsatij kávéházban, vagy a főposta mellett, vagy valamilyen más helyen, ahol a mai fiatalság találkozni szokott. De hiába. Tánya elégedetten mosolygott (a férfi a visszapillantó tükörben figyelte), és olyan könnyedén, vidáman futott a kocsihoz, hogy a férfinak összeszorult a szíve. Áthajolt az ülésen és kinyitotta a jobboldali ajtót.
– Hát köszönöm, Ivan Petrovics – mondta Tánya, miközben fürgén, ügyesen elhelyezkedett a férfi mellett, mintha régóta gyakorolná ezt a mozdulatot. – Hazafelé megy?
– Igen.
– Elvisz?
– Persze – válaszolta közömbös hangon. Elhatározta, hogy ma mindent közömbösen csinál: közömbös témákról fog társalogni, közömbös arckifejezéssel fog ülni, mintha csak egy bogár repült volna be a kocsiba, amellyel egyáltalán nem kell törődni.
– Hol laksz? – kérdezte.
– Az Ûrhajósok terén… Mondtam már…
– Igen, igen, emlékszem.
– A mamának nem tetszik a környék, el akarja cserélni a lakást. De nekem tetszik. Különösen télen.
Igen, igen. Kettesben élsz a mamáddal, már két hónappal ezelőtt is említetted, amikor a klinika a Metro étteremben ünnepelte Perepelica docens jubileumát. Te, az akkor még új, teljesen ismeretlen lány, szemtelenül mellém telepedtél, megsértve ezzel a szigorú, az évek során kialakult hagyományt, minden bankett szent hierarchikus rituáléját, és arról kezdtél mesélni, hogy az apád otthagyott benneteket, valamilyen nőhöz költözött, és hogy a mamádnak ez súlyos csapás volt – rettenetesen megöregedett, valahogy hirtelen, reménytelenül, és hipertóniás rohamai vannak, és az idegeivel sincs minden rendben, és most gyanakodva méregeti azokat a fiúkat, akik hozzád járnak, mindegyikben a leendő árulót látja. Akkor rövid ruha volt rajtad, piros skótkockás anyagból, sovány voltál, füstszínű üveg volt a szemüvegedben, amitől mintha zöldes felhők takarták volna a szemed, aztán a zenekar egy cigánydalt játszott, Perepelica docens pedig – testes, sánta férfi – táncolni kezdett; mindenki köréje állt és tapsolt, és ekkor a kör közepére perdültél, azon a napon úgy látszik beléd bújt az ördög: zabolátlan és féktelen, vad és szenvedélyes volt az a tánc, Perepelica docens már rég az ablaknál fújtatott, zsebkendőjével törölgetve a nyakát és kopasz feje búbját, te pedig egyre csak táncoltál, ráztad a válladat, akár egy igazi cigánylány, bár semmi cigányos nincs benned – simára fésült vöröses haj, hátul fekete szalaggal összefogva, keskeny, ideges arc, világos szemek, világosak és rövidlátók, amelyekből eltűnik minden titokzatosság, ha leveszed füstszínű szemüveged.
…Kiértek az Uszoda utcára, és nem messze a fényképésztől Horbacs észrevette Lipoveckát, osztálya főnővérét – nem is lehetett nem észrevenni; Lipovecka, aki jó fejjel magasabb volt, mint akármelyik férfi a klinikán, élénk narancssárga színű kapucnis dzsekit hordott, fehér szőrmével, s ez rögtön kiemelte őt az őszi tömeg tompa színeiből.
– Felvegyük? – kérdezte Horbacs ártatlanul. – A Győzelem terén lakik… Épp útba esik.
– Nem haza megy – vágta rá gyorsan Tánya. – Hallottam, amikor mondta. Azonkívül nem árt neki egy kis mozgás. Az nagyon egészséges.
– Aha – nevetett Horbacs, amikor maguk mögött hagyták Lipoveckát, és belenézett a tükörbe: kíváncsi volt, vajon az asszony észrevette-e őket.- Azt hittem, jobb szíved van…
– Hát ha semmi más nem hiányzik a boldogságához, csak Lipovecka, akkor tessék, álljon meg, de én gyalog megyek – felelte Tánya nyugodtan és szemtelenül, egyenesen a férfi szemébe nézve. Horbacs nem felelt, csak gázt adott, amikor elhagyta azt a veszélyes útszakaszt, ahol véget ér a kovácsolt vas kerítés, amely az Uszoda utca közepén húzódó kis négyszögletes teret övezi, és ahol az átjáróban állandóan gyalogosok ugranak váratlanul az úttestre. Előttük, egészen a fedett piacig, üres volt az út, gyorsan mehettek.
A Besszarabkán pirosat kaptak, a Hrescsatikon haladt a kocsiáradat. Kitárult előttük a dombra futó Sevcsenko bulvár. A két sorban álló topolyák keskeny, mély hasadékot alkottak, melyben őszi levelek úsztak. A Kastan-bolt előtt emberek tolongtak, majd eltűntek az aluljáró gyomrában, s Horbacs arra gondolt, hogy ha nem lenne a kocsi és Tánya, ő maga is szép lassan bandukolna a tömegben, betérne a Kijiv kávéházba, beállna a hosszú sorba, amely többnyire férfiakból tevődik össze, inna egy korsó sört, harapna hozzá sós heringet; aztán betérne a Kastánba, céltalanul bámulná a jegygyűrűket, az ezüst ékszereket, a porcelán szobrocskákat és ajándéktárgyakat, talán venne Mihasznak egy újabb jelvényt, és csak aztán menne a hetvenes troli megállójához. Fél év sem telt el azóta, hogy megvette a kocsit, de már nemegyszer hasított belé a szomorúság és a magányosság, az a különös elidege- nedettség a tömegtől, az emberi arcoktól, az önmagába zártság, ami a távolságok gyors, intenzív legyőzésével függ össze, a közlekedés lüktető ritmusával, amikor magad is e ritmus elválaszthatatlan részévé válsz, és amikor nem veszed észre többé, ami körülötted történik. Szakmai nyelven ezt a látószög beszűkülésének nevezik. Igen, a látószög néhány dologra szűkülése, néhány dologra, amit még képes vagy észrevenni, mert ezektől függ az életed: az autók közötti távolság, a fékezés, a féklámpák piros színe és a jelzőlámpák távoli hunyorgása, ismét fékezés, sárga indexlámpák, előzések és gyorsítások, a visszapillantó tükör állandó figyelése és újból fékezés. És alig váltott a jelzőlámpa sárgára, Horbacs, mintha menekülne valami elől, első sebességbe kapcsolt, kilőtt, néhány méterrel megelőzve a többi kocsit.
– Siet? – kérdezte Tánya.
Mintha most ébredt volna, újból érzékelte Tánya jelenlétét, bár valójában nem feledkezett meg arról, hogy ott van: a lány pusztán bizonyos időre kikerült a látószögéből.
– Igen. Rengeteg dolgom van.
– Kár – sóhajtott szomorúan Tánya. – Biztos nagyon szép most a Dnyipro-part. Szereti az őszt?
Szavaiban nyoma sem maradt a szeszélyes lány gúnyolódó magabiztosságának, és ez a hirtelen hangulatváltozás még jobban zavarba hozta a férfit. A kocsiban feszült, kényelmetlen csend támadt. Horbacs arra gondolt, hogy venni kellene egy autórádiót, legalább az szóljon, ha az emberek hallgatnak, ha nem tudják, mit mondjanak egymásnak.
– Én a tavaszt szeretem – mondta végül a férfi.
– Kár – a lány ismét sóhajtott, és Horbacs észrevette, hogy vöröses szempillái megrezzentek.
Mindjárt bőgni kezd nekem – gondolta. – Nem, kislány, ezek a te hókuszpókuszaid kisiskolásoknak valók. Nem lesz semmiféle séta a Dnyipro partján, semmi sóhajtozás, semmi aranyozott romantika, semmiféle ősz, amit, ha éppenséggel tudni akarod, én is mindennél jobban szeretek, mert a tavasz szerintem túlságosan egyhangú, csupa zöld az egész, az emberek meg sápadtak, vitaminhiányosak, kókadtak; nem tudom, ki hogy van vele, de én soha nem lettem szerelmes tavasszal, csak ősszel…
De életrajzomnak ez a ténye, tisztelt Tatjána, most semmi jelentőséggel nem bír, mert most a Csokolivkára megyek, s ez fix, ahogy a fiam szokta mondani. Megértetted? Még szőlőt kell vennem, és el kell vinnem a feleségemet a varrónőhöz… Igen, erre emlékeztet engem a szemed a füstszínű szemüveg mögött – az érett szőlőre.
Balra lent már kirajzolódott a Libigy szálló beton épülete. Előttük a Győzelem tere – az úttestre festett fehér jelzések, az Ukrajna áruház üvegportálja, a közlekedési rendőrök sárga motorjai a tér közepén; még egy nekirugaszkodás, és befordulnak a Légiflotta útjára; hirtelen érezte, hogy a kormánykereket szorító ujjai lüktetnek, és a torkában, bár ebben a pillanatban éppen nem beszélt, valamilyen rekedtség támad – meg volt győződve róla, hogy ha most meg kellene szólalnia, rekedt, csikorgó hang jönne ki belőle, még krákogott is, de nem szólt semmit. Hirtelen úgy tűnt, hogy itt,
a kocsiban, ebben a pillanatban valami rendkívül fontos dolog dől el – hogy éljen-e egyáltalán ezen a földön, vagy sem. A választás izgalma kerítette hatalmába, s ahogy kocsija gyorsan közeledett a Győzelem tere felé, úgy nőtt benne ez az érzés. Nem, mondta magának makacsul, megyek egyenesen tovább, és tíz perc múlva otthon leszek, mert ez a lány nem érdekel, közömbös számomra, sőt mi több – idegesít a viselkedése, az a mód, ahogy a idősebbekkel beszél, pimaszul mosolyogva, mintha olyasmit tudna, amit rajta kívül senki más, idegesít a törődése és az igyekezete, hogy állandóan a szemem előtt legyen. Mit tehet az ember – ez a mai fiatalság, sóhajtott a férfi, s legnagyobb csodálkozására, maga sem értve, hogy történhetett, megpöccintette az indexkart, és a kocsi nem hajtott be a tér közepére, hanem jobbra fordult, aztán még egyszer jobbra, a Cskalov utcára, elhaladt a Győzelem mozi és a temetkezési vállalat mellett, újból jobbra fordult, és nyílegyenesen száguldott felfelé a Lenin utcán. Ettől az érthetetlen cselekedettől, amely ellentmondott a logika minden szabályának, amit pedig úgy tisztelt, Horbacs egyszeriben megkönnyebbült, mintha nehéz kő gördült volna le a szívéről, minden könnyű lett és érthető, úgy érezte, hogy nem rabja többé az utcának, az utca fegyelmező acélos ritmusának, visszatért belé a szabad repülés öröme, a madárlebegésé, amit a Zsigulinak, Zaporozsecnek és Volgának nevezett vasmadarak tulajdonosai éreznek néhanapján.
– Ez valami új útvonal a Csokolivkára – pillantott rá Tánya, s igyekezett közömbös maradni.
– Igen, kipróbálok egy új útvonalat. Sietsz valahová?
A lány tagadólag rázta a fejét.

A Zsigulit a vízipark parkolójában hagyták és felmentek a Dnyiprón átívelő hídra.
A híd közepén megálltak, és a korlátra támaszkodva némán figyelték hosszúra nyúlt árnyékukat, amit a zavaros víz makacsul el akart mosni, magával akart ragadni. A folyó gyors és véget nem érő folyása olyan érzést keltett Horbacsban, hogy lóg a levegőben, akár az űrhajósok a földgolyó felett, tekintetükkel óceánokat, távoli felhőgomolyokat és földrészeket fogva át. A túlparton, ahol a Malom étterem állt, a fák alját levelek borították, vörös és sárga szigeteket képezve, de a fű még konokul zöldellt, bár a nyári meleg és puhaság eltűnt belőle. Tánya a füle mögé tolta vörös haját és felhajtotta fehér ballonjának gallérját. Széles nadrágszára lobogott a szélben.
– Ivan Fedorovics, tudja, hogy Perepelica már megint ott járt éjszaka az osztályon? Vászja a nyolcas kórteremből panaszkodott nekem. Az a fiú, akit maga operált. Azt mondja, felébredt éjszaka, és látta – ott áll valaki mellette és az arcát simogatja. Kísértet, fix, hogy kísértet. Azt mondja, majd meghalt az ijedtségtől. Az pedig simogatta a fejét, kitapogatta a pulzusát, betakarta, és elment. Mi baja van Perepelicának, nem egészen komplett?
– Te még új ember vagy nálunk, Tányecska – mondta Horbacs –, és nagyon kérlek, ne gúnyolódj Perepelicán. És Vászjának is mondd meg, hogy ne féljen. Perepelicának tavaly meghalt az egyetlen fia, karambolozott a motorjával. Húszéves volt. Perepelica most súlyos álmatlanságban szenved. Gyakran ügyel, és ilyenkor minden fiúhoz odamegy… Megsimogatja az arcukat…
Némán lépdeltek, és a töltésről leereszkedtek a kihalt strandra. A bedeszkázott ajtajú kabinok mellett hatalmas fém rudakból készült keretek hevertek; volt valami hasonló e között az elnéptele- nedett strand és az olyan lakás között, amelyből elköltöztek a lakók, ürességet és néhány öreg, sarokba hajított széket hagyva maguk után.
– Szereti a cirkuszt? – kérdezte Tánya.
– Nem nagyon.
– Én rettenetesen. Valamikor artista szerettem volna lenni. Talán azért, mert hiszek a csodákban. Kiót látta?
– Az apát is meg a fiút is – felelte Horbacs. – Az öreg szeretett Kijivben fellépni. És egy őszön itt halt meg. A képei még sokáig ott voltak a hirdető oszlopokon… Átnedvesedtek. Nem akarták leragasztani őket.
– Ez teljesen valószínűtlen, nem?
– Tudod, én megfejtettem a mutatványainak a titkát.
– Tényleg? – A lány őszintén meglepődött.
– Mindig szép lányokat szerepeltetett. És rájöttem, hogy egész idő alatt csak a lányokat figyelem. Kio pedig azalatt dolgozott. Még azt se vettem volna észre, ha egy elefántot hoz be.
– Tipikus férfilogika – nevetett Tánya. – Mellettem egy jó kövér asszony ült, olyasféle, mint Lipovecka, és egész idő alatt fel volt dúlva. Ez nem lehetséges, kiabálta. Hogy csinálják? Ez lehetetlen!
– Ez lehetetlen, mert nem lehetséges – ismételte elgondolkodva a férfi. – Tipikusan női logika.
A strand homokja érintetlenül tiszta volt. Horbacs a víz szélén lépkedett. Lábnyomai egyenes vonalként húzódtak utána. Tánya mögött kacskaringós, töredezett vonal maradt: ő hol a férfi jobb oldalán, hol a bal oldalán ment, előre szaladt, majd szembe jött vele, mögéje került, furcsa kört taposva a homokba, s néhányszor saját nyomába lépve; egy idő után váratlanul jó métereseket ugrott, aztán újból aprókat lépett, mint a gyerekek, akik vonatosdit játszanak. Közben fütyörészett és a tenyerével törölgette hidegtől kivörösödött orra hegyét. Így értek az óriási csövekhez, melyek a parton hevertek. Ha valaki akart volna, meghajolva akár be is sétálhatott a belsejükbe. A férfi megkapaszkodott a cső szélében, és belenézett. A hosszú fekete alagút végén Tánya alakját látta, melyet körülölelt a vakító napfény. Így álltak néhány percig, egymást nézve. Horbacs nyugtalanító, elhaló hangot hallott, ami az alagút fekete mélyéből tört elő: hóförgeteg vagy erős szél, riadó vagy segélykérés hangját. Aztán szipogás és nyögés hallatszott, és Horbacs ijedten nézett ki a csőből. Tánya is kinézett, és jól látszott, hogy nevet. Ördögi egy nőszemély, morogta a férfi.
Tánya pedig már felkapaszkodott a csőre és egyensúlyozva végigment rajta, Horbacs felé. A férfi odanyújtotta a lánynak a kezét, az leugrott a homokra, de a kezét nem húzta el.
– Hazamenjünk? – kérdezte Horbacs, gyenge kísérletet téve arra, hogy legyőzze önmagát, hogy legyőzze azt az új, makacs és idegen érzést, ami megjelent benne. Azért húzta vissza a kezét, hogy rágyújtson.
– Ne – rázta ijedten a fejét a lány. – Kérem, Ivan Fedorovics. Sétáljunk még egy kicsit.
A férfi cigarettát vett elő, ujjaival megnyomkodta, hogy a dohány arany esőként pergett a levegőben. De nem gyújtott rá, eldobta. Az elhagyott stéghez értek, mely úgy ringatózott elhagyatottan – három rozsdás ciszterna, amit csövekkel erősítettek egymáshoz és deszkákkal fedtek be. Dermesztő szél fújt, de a stégnél ezt nem érezték, itt majdnem meleg volt. Tánya háttal a ciszternának dőlt, arcát a nap felé fordította. Mozdulatlanul állt, becsukott szemmel, sovány volt és elgondolkozó, és hibátlanul működő férfiösztöne azt súgta Horbacsnak, hogy a lány csókra vár, hogy vágya tiszta, és számára ez a pillanat szent, és hogy az ő számára szintén az, és ha bármi mást tenne vagy mondana, az értelmetlen, közönséges, képmutató vagy akár sértő lenne, csak megalázná Tányát, és kimondhatatlan fájdalmat okozna neki. Ebben a pillanatban a mimózára gondolt, csodálatos képességére, ahogy összecsukja a leveleit, ha durván érnek hozzá: a törékeny növény zöld levele nem viseli el a durvaságot.
Megcsókolta Tányát – először az arcát, a füle mellett; a vörös hajfürt csiklandozta; aztán az orra hegyét, aztán az ajkát, úgy érezte, mintha almát csókolna – téli ranettet, amit a hidegről hoztak be, szerette ezt a zöld almát, szerette hosszasan, hogy senki ne vegye észre, magába szívni aromáját, amely a januári hó és fagy közepette az érett nyár képét ébresztette benne, megajándékozta az éltető nedvek keringésével és az ifjúság ingerlő illatával.
Zenét hallott, egészen közelről, fúvószenét, amely érthetetlen módon itt hangzott fel – és ez a zene ugyanúgy emlékeket ébresztett benne, csakhogy nem a földről, hanem az emberekről, akik többé nem térnek vissza; ugyanúgy, ahogy a hídon állva a föld fölött lebegőnek képzelte magát, most az idő fölé emelkedett – váratlanul a múltban, a régmúltban találta magát, vagy a jövőben, és a jövőn túli időben. A bravúros katonaindulót, a „Szláv asszony búcsú”-ját játszották, a réges-régi indulót, amely valószínűleg még a Balkán-háborúk idején született; az élet mozdulatlan, vakító, nem évülő képe; kép vagy fénykép, vagy dagerrotípia, vagy hologram, vagy az emlékezet megvilágosodása: ragyogó október – az a hónap, amikor a fényes nap és az első fagyok ideiglenes fegyverszünetet kötnek egymással, a lehunyt szemű lány és első csókjuk – a közeledés első csodája, az örökifjú ünnep, mely független az évszázadtól, az évtől és a naptól, amikor született.
Hideg fonta körül a lábát, és a férfi kinyitotta a szemét. Egy partra gördülő hullám egészen a bokájáig felcsapott. A folyam közepén kétemeletes fehér gőzhajó úszott, fekete kabátos emberek álltak rajta, és nekik integettek. A fúvószenekar hangszerei csillogtak a napfényben. A haditenge- részeti iskola hallgatói, értette meg a férfi. Tánya is kinyitotta a szemét és elmosolyodott, majd integetni kezdett a fehér hajó után.
A férfi ismét a lány hoz lépett, de ki tudja miért, nem az ajkát csókolta meg, hanem szemüvegének hideg üvegét – mindkét üvegen ottmaradt csókjának fehér párája.
– Elég – Tánya óvatosan lefejtette válláról a férfi kezét. – Induljunk, Ivan Fedorovics, magának mennie kell.
A lány a sálja végével törölgetni kezdte a szemüvegét, és a férfi észrevette, hogy könnyes a szeme.
Visszamentek, de a lábnyomaik most már egészen másmilyenek voltak: a férfi nyomai nem sorakoztak olyan egyenletesen és magabiztosan, a lány nyomai viszont egyenesek lettek, elveszítették gyermeki zavarosságukat és valószínűtlenségüket. Lábnyomaik egymás mellett haladtak, nem váltak szét, és nem keresztezték egymást.
– Tudod – mondta a férfi –, valamikor régen, még egyetemista koromban, be akartam bizonyítani, hogy a növényeknek van központi idegrendszerük. Mimózával kísérleteztem, ki akartam alakítani a feltételes reflexét.
– Hogy kell azt csinálni?
– Csak hozzá kell érni a mimózához, és az nyomban összezárja a leveleit. Az egész teljesen valószínűtlen. Mintha csak élne. Ezzel egyidejűleg valamilyen feltételes ingert kellett kelteni. Az állatoknál ez egyszerű – elég a csengő hangja vagy valamilyen fényhatás. De a mimóza esetében nem sikerült kitalálnom ilyen ingerkeltőt. Ezért abba is hagytam a kísérleteket. Nem volt hozzá elég fantáziám, sem elég kitartásom.
– Én még soha nem láttam mimózát – mondta Tánya letörve egy ágat.
– És most olvasom, hogy felfedezték a növények idegrendszerét.
– Kár.
– Miért?
– Állandóan letördelem az ágakat. Rossz szokás. A fáknak bizonyára fáj, csak hallgatnak. Nem jó érzés arra gondolni, hogy fájdalmat okoz az ember valakinek.
– Várj – szólalt meg a férfi.
Megálltak.
Letörölte a lány válláról a rozsdaszemcséket.
– Mit fog otthon mondani? – kérdezte Tánya.
– Miről?
– Hogy vizes a lába.
– Nincs jelentősége – legyintett a férfi. – Azt mondom majd, hogy beleléptem egy tócsába.
– A kocsiban? Aztán a gyerekekkel játszott a homokozóban. A nadrágján mindenféle tüskék vannak A kórházban nincs ilyesmi.
– Mit ajánlasz? Mondjam meg az igazat?
– Az igazat? Arról, ami nem volt és nem is lesz?
A férfi nem felelt. Tánya leguggolt és valamit rajzolgatni kezdett a homokba.
– Ez meg mi? Valamilyen repülő szerkezet? – kérdezte a férfi.
– Ez a lakása alaprajza. Itt van az ablak, ez a balkonajtó. Az ablak mellett áll az íróasztal. Azon egy zöldernyős lámpa. Az ajtónál szekrény. Itt van egy dívány vagy heverő, és itt kell állnia az ebédlőasztalnak.
– Tévedsz. Itt a magnetofon van.
– Ez pedig a másik szobába nyíló ajtó. Ha a maga szobájában sötét van, ez az ajtó világít. Fürdőköpenyben szokott járkálni a lakásban.
– Honnan tudod mindezt? – kérdezte a férfi, akit megdöbbentettek a lány szavai.
– Mondtam már, hogy a közelben lakom… és gyakran sétálok a maguk háza mellett… maguk az első emeleten laknak, mindent látni… Nyáron rosszabb, zavarnak a fák, de most jó. Ismerem az egész életét, Ivan Fedorovics. Tudom, mikor kel – hétkor, felgyújtja a villanyt, aztán tornázik az erkélyen, aztán elindul a fiával az iskolába… Magára hasonlít. Negyedikes?
– Másodikos.
– Hát igen. A gyerekek manapság gyorsabban nőnek.
Tánya végighúzta lábát a homokon, eltörölte a lakás alaprajzát, mintha örökre ki akarná törölni
az emlékezetéből.
– Nemrég vendégek voltak maguknál. Szólt a zene. Nyitva hagyták az erkélyajtót, kihallatszott.
– Igen. A feleségemnek volt a születésnapja.
– Nagyon szép szám volt… „Az a régi dal…” Ismeri?
– Ismerem, Slawa Przybylska énekli.
– A közelben sétáltam… Az udvaron nem volt senki… Táncoltam a zenére.
Kiértek az aszfaltozott útra. Tánya énekelt, és közben táncolt a lassú, szentimentális keringőre.
A férfi pedig, mintha most nyílt volna fel a szeme, mindent megértett, és elképzelte, amint a hideg, esős estén ez az apró, törékeny lány egyedül táncol az ő ablaka alatt, és most már igazán bánta, hogy idejött vele, és megtudta a titkát, fájt neki, mintha bűnt követett volna el vele szemben; ugyanezt érezte néha a kórházban is, amikor egy-egy gyógyíthatatlan beteggel találkozott – a saját egészsége,
a saját boldog, nyugodt élete miatt érzett bűntudat erőtlen érzését, szemtől szemben mások szerencsétlenségével.
Beültek a kocsiba. A férfi bekapcsolta a fűtést, hogy átmelegedjenek egy kicsit, mert Tánya reszketett a hidegtől, de ő maga is fázott, mintha a strandon hagyták volna testük minden melegét.
– Emlékszik Ivan Fedorovics, arra az éjszakára, amikor Kravec a halálán volt, és maga nem hagyta meghalni?
– Emlékszem.
– Akkor… mindent megértettem… szerettem volna mindig maga mellett lenni, és mindig magának segíteni… De ez lehetetlen. Ivan Fedorovics, kérem, hogy soha ne vegyen fel a kocsijába, jó?
– Miért?
– Amikor az apám elment ahhoz a másik nőhöz, láttam, mi történik az anyámmal, és megfogadtam, hogy soha az életben nem teszek olyat, ami boldogtalanságot okozhat egy másik embernek…
– Kis buta – mondta gyengéden a férfi. – Kinek okozhatnál te boldogtalanságot?
– A maga feleségének. Gyakran találkozom vele a tejboltban, mindig egy üveg kefirt és egy üveg joghurtot szokott venni.
– A joghurtot nekem. Nagyon szeretem.
– És ezután, ha találkozom vele, szégyellni fogom magam.
– Istenem – mosolygott szomorúan a férfi. – Mekkora gyerek vagy te még. Mit vétettél ellene? Ha valaki bűnös vele szemben, akkor hát én. Jól van, majd elmegyek melletted, és soha nem állok meg. Attól jobb lesz?
– Nem. Sírni fogok, de akkor se vegyen fel… – Hallgatott egy darabig, aztán halkan így folytatta. – Köszönöm ezt a mai napot, Ivan Fedorovics. Soha nem felejtem el.
Kiértek a parkolóból, és jobbra fordultak. A metróhídon már kigyulladt a neonlámpák fénylő füzére, magas parabolaként függött a Dnyipro fölött, s a folyó jobb partjának alkonyi homályára támaszkodott.
– Tanyusa, tudod, mi a szerelem?
– Tudom – felelte Tánya, de arcát nem fordította a férfi felé. – Ünnep. Amikor mindegy, esik, havazik vagy hideg van, számodra ünnep van. Olyan ünnep, hogy félni kezdesz, és nem érted – honnan lett…
– És az, amit Kravec felesége csinál… az mi? Az talán nem szerelem?
– Azok a hétköznapok – mondta mély meggyőződéssel Tánya. – De ahhoz, hogy hétköznapok legyenek, ünnepek is kellenek. Először ünnepnek kell lennie.

Horbacs nagyon is jól emlékezett arra az éjszakára, amikor Kravec haldoklott, életének arra a nehéz ügyeletére. Kravecet délután hozták be, majdnem reménytelen állapotban. Kravec, ez a negyven körüli bobroki traktorista a vasúti átjáróban állt, arra várva, hogy elmenjen a vonat, bár az igazat megvallva a vonat még elég messze volt, épp hogy előbukkant a kanyarból, és ha valaki más van ott – egy határozottabb, vakmerőbb ember –, már rég áthajtott volna a síneken, mert a vasúti átjáróban nem volt sorompó. De Kravec, ez a lassú ember, nyugodtan ült „Belorusz” traktorának kabinjában, nehéz, szénával megrakott pótkocsit vonatott, szívta a cigarettáját és várta a vonatot. Tombolt a vénasszonyok nyara, gyengéd szellőkkel, a felszántott föld fekete és a tarló aranyló csíkjaival vidítva a traktoristát, és az ég fennkölten-szomorú kékjével, ahová az ilyen napokon még
a leghalvérűbb emberek is szerettek volna felrepülve. A cigarettát rágva Kravec bal felé pillantott, oda, ahol a súlyos tehervonat sötétszürke teste már elvált az erdőtől. Odanézett és elsápadt, mert vagy ötven méternyire, ott, ahol a töltés különösen magas volt, egy kisfiú mászkált a sínek között, pillanatonként lehajolt, bizonyára köveket keresgélt vagy a síneket nézegette. „Szaladj!” – ordította Kravec teljes erejéből, kiugorva a kabinból, de a kisfiú rá se hederített, a szél elvitte a hangot. Ekkor Kravec, hogy gyorsabban haladjon, a talpfák között futásnak eredt; olyan gyorsan szaladt, ahogy talán még a hadseregben, a gyakorlaton sem futott; futott és elátkozott mindent a világon: a könyörtelen vonatot, amely már élesen és figyelmeztetően füttyögött, a napot, amikor meg kellett állnia a vasúti átjáróban, a kölyköt, aki felmászott a sínekre, de különösen a szüleit, szét kellene verni a pofájukat, a disznóknak, amiért magára hagyták a gyereket, és most végignézheted, hogy a szemed láttára hal meg, nincs ennél borzalmasabb dolog a világon. Kravec ezt jól tudta, mert neki is volt kettő, csak nem fiúk, hanem lányok, Ljuba és Nágya.
A gyereket még sikerült félrelöknie, hogy az legurult a töltésről (emlékezetébe vésődött a fiúcska ijedt, maszatos arca és nagy elálló fülei), de ő maga már nem tudott elugrani az ütközés elől, és attól a pillanattól kezdve nem emlékszik semmire. A vérben úszó férfit – a levágott lábaira kapkodva rászorított zsinórokkal és a szintén ügyetlenül feltekert, átázott kötésekkel – autón nem a járási kórházba vitték, hanem egyenest Kijivbe, amivel is megsokszorozták esélyeit a biztos halálra; de az emberek, akik elszállították, ezt nem tudták, nem tudhatták, hogy mi az a sokkos állapot, milyen következményekkel jár, csak egyet tudtak: hogy Kijivben jobb orvosok vannak, mint a járásban, és talán még a lábát is vissza tudják varrni – ott feküdt Kravec mellett a kolhoz teherautójának platóján.
Azon a napon Horbacs osztálya volt a baleseti ügyeletes. Horbacs bent maradt éjszakára. Este valamennyi sebész hazament (délután öttől a mentők által beszállított betegáradatot más osztályokra irányították), a kórtermekben leoltották a villanyt, az ügyeletes nővérek lábujjhegyen járkáltak, beadták éjszakára az algopyrin és penicillin injekciókat, kiosztották az altatókat, és az erkélyekről bezavarták a lábadozókat. Horbacs szerette ezt az alkonyi órát a kórházban, ezt az álmos, csalóka nyugalmat, a linóleum halvány csillogását a folyosókon, a kislámpák fényét a nővérek asztalain és az ügyeleti szoba hideg frissességét – itt egész éjszaka nyitva van az ablak. Lefeküdt a díványra, a köpenyt le se vette, csak a papucsát rúgta le, mert kifáradt napközben, sokat rohangált, ezért elhatározta, hogy legalább egy kicsit lazít, pihen néhány percet, mert tudta: nehéz éjszaka vár rá, sejtette, hogy Kravec – a legsúlyosabb eset az egész osztályon – nem hagyja majd éjszaka aludni. De még ledőlni sem hagyta. Tánya szaladt be ijedten, és Horbacs rohant utána oda, ahol Kravec feküdt. Már gyengült a szívverése, mintha az egyes dobbanások fokozatosan távolodnának, a víz alá merülnének. Aztán egészen megállt. Horbacs gondolkodás nélkül masszírozni kezdte a szívét – eres kezeivel nagy erővel nyomkodta a haldokló mellkasát, és ezek az erős, kívülről érkező lökések megakadályozták, hogy a vér mindörökre megálljon az erekben. „Mesterséges légzést!” – kiáltotta Horbacs; Tánya megértette, szájával Kravec szájára tapadt, mintha megcsókolná. Horbacs megparancsolta, hogy a reanimációs osztályról hívják át az aneszteziológust. És így telt el ez a zűrzavaros, hosszú éjszaka, melynek során Kravec szíve háromszor állt meg, és háromszor hozták újra mozgásba, nem engedték megdermedni, visszarángatva ezzel a traktoristát a túlvilágról. Ezen az éjszakán Tánya volt az az ember, aki Horbacshoz a legközelebb állt, a második énje lett, a folytatása, mintegy az ő kívánságainak a szétágazása és pontosítása, és éppen ezen az éjszakán támadt benne az
a veszélyes érzés, hogy nem egy éjszakát, hanem egy nehéz életet éltek le egymás mellett. Vissza- emlékezett, hogyan készített neki Tánya kávét, hogyan törölte le arcáról a verítéket, amikor ő Kravec szívét masszírozta, s ez most annyira felkavarta Horbacsot, mintha a lány (vagy mind a ketten!) átlépték volna a pusztán szolgálati viszony láthatatlan határát.
Ezért kerülte ő ez után a az éjszaka után a találkozást Tányával.
Másnap megérkezett Kravec felesége, Vera, aki a szerencsétlenség idején valahol messze kint a mezőn dolgozott; pontosabban éjszaka érkezett, de Horbacs meghagyta, hogy ne eresszék be, hogy ne zavarja a munkát, és csak reggel, amikor Kravec még eszméletlen volt, és a szíve gyengén ugyan, de megállás nélkül lüktetett, csak akkor engedték be Verát kórterembe. Attól a naptól kezdve ott is maradt az osztályon, nem mozdult a férje mellől. A kerek arcú és halk szavú Vera segített a takarító- nőknek kitakarítani a kórtermeket, felmosta a padlót, kiosztotta a betegeknek az ebédet, elmosta az edényt, s ezért cserébe a takarítónők megengedték neki, hogy a folyosón aludjon, az összecsukható ágyon, a raktár mellett, ahol a fehérneműt tartották. Kravec hamarosan átkerült Horbacs kórtermébe, mert Horbacs mindenkinél jobban tud kötözni; türelmesen, óvatosan, kedvesen, közben még beszélget is a beteggel, mint egy gyerekkel. Mindenki tudta, hogy Horbacsnak könnyű keze van –
e megállapításnak nincs semmilyen tudományos alapja, inkább mitikus jellegű, olyan, ami a hiten
és a belső meggyőződésen alapszik. De mit lehetett tenni: mint ahogy mindenki jól tudta, hogy Perepelica docensnek, aki egyébként kiváló sebész, „nehéz a keze” és a betegekkel olyan goromba, mint egy vén hentes, mindenkire ráordít, hogy „tűrj csak, kozák, atamán leszel!” – ugyanúgy minden beteg meg volt arról győződve, hogy Horbacsnak „könnyű keze” van.
Kravec hosszú napokon át közönyösen feküdt a hátán – a bal lábát térden felül amputálták, a jobbat bokából, és ráadásul el volt törve a karja ás néhány bordája. Lefogyott test, sárga arc, szomorú szemek. Amikor Horbacs megnézett egy háborús dokumentumfilmet, az jutott eszébe, hogy Kravec sokkal inkább hasonlít azokra,a blokád alattiakra, a tábori kórháziakra, a lövészárokbeliekre, mint ezekre – a kolhozistákra, irodaiakra, gyáriakra… Hamarosan megjelentek a vészjósló piros foltok az arcán, a haja a homlokába hullott – a halál ismét megkörnyékezte Kravecet, most a másik oldalról közelítve, lassan elcsigázva, hidegrázással és komplikációkkal gyötörve testét. Eljött egy újságíró, a hőstett részleteiről faggatta Kravecet, de ő szinte nem is válaszolt; ennek a fickónak a szavai, melyek ugyanolyanok voltak, mint ő, rózsaszínűek, ügyesek, elegánsak és jól ápoltak, idegenek maradtak Kravec számára, akár a magas ég, ahová fel akart repülni, de nem tudott, amikor ott állt annál az átkozott átjárónál. Éppen ekkor üresedett meg egy ágy a kórtermben, és Vera a férje mellett tölthette az éjszakát; attól félve, hogy behoznak valakit, Vera éberen szendergett a bevetett ágyon, törölközőt terítve a párnára, le sem vette magáról a köpenyt, és befont kontyát sem bontotta ki. Kravec alig aludt éjszakánként, mindene fájt, úgy érezte, mintha lábait a tűz égetné, amit a mozdony hozott magával.
Azon az éjszakán Vera a nyolcas férfi kórterem teljes jogú polgára lett; amikor az osztály baleseti ügyeletes volt, és a felvételi irodából bejöttek a nővérek, hogy szabad helyet keressenek, az egész kórterem, anélkül, hogy összebeszéltek volna, azt kiabálta, hogy nincs szabad ágy, és ez a mutatvány jó néhányszor sikerült is; Vera ottléte a kórteremben gyakorlati hasznot is hajtott a betegeknek: Vera teljesítette kisebb megbízatásaikat – kefirt vett nekik vagy ásványvizet, feladta a leveleiket, időnként kivitte az ágytálat, amikor látta, hogy a takarítónők nagyon elfoglaltak. Persze hamarosan szemet szúrt a szabálytalanság, és jelentették, hogy Vera illegálisan tartózkodik a nyolcas kórteremben. Lipovecka megpróbált némi szolgálati szigort tanúsítani, de Horbacs azt tanácsolta neki, hogy maradjon csendben, ne csináljon felhajtást. Õ nagyon jól tudta, hogy Kravecet most nem az orvos ügyessége és nem is a legújabb antibiotikumok rángathatják vissza a túlvilágról, hanem a felesége, a felesége tekintete, jelenléte – mint állandó figyelmeztetés az életre, az otthonra, a lányaira.
Hétről hétre fokozatosan tért vissza az életerő Kravec elgyötört testébe. Amikor a legutolsó vérképet megnézte, látta, hogy megkezdődött a megújulás lenyűgöző folyamata, mint amikor tavasszal a fagyos földet áttörik a növények első gyenge hajtásai.
Egyszer, amikor Horbacs bement a nyolcas kórterembe, dohányszagot érzett. Észrevette, hogy Kravec a jobb kezét az ágy és a fel közötti hasadékban tartja – onnan kúsztak elő a füst kékes csíkjai. Vera nem volt ott – tyúkért és tojásért szaladt ki a piacra, és Kravec most először nem nyögött, hanem megszólalt, arra kérte a fiúkat, hogy kínálják meg szívnivalóval, amivel rendkívül meglepte
az egész kórtermet; eddig még soha senkihez nem szólt. Úgy esett, hogy Vera visszajött, itt felejtette a pénzét. Õ is megérezte a dohányfüstöt, kirángatta a férje kezét, amelyben még ott volt a hamu maradványa (a cigarettát sikerült az ágy alá dobnia), és veszekedni kezdett vele, de olyan boldog arckifejezéssel szidalmazta férjét, hogy az egész úgy hangzott, mint valamilyen vidám nóta. Kravec pedig elmosolyodott (ami szintén most történt vele először), és azt dörmögte: „Zárd el a csapot, mert bizisten felkelek és megverlek!” És amikor a betegek látták, hogy Kravec, az orvostudomány e csodája, visszatér az életbe, nyomban társalogni kezdtek vele minden semmiségről, és Vászja, az ismert tréfamester, ugratni kezdte Kravecet: „Mikola bácsi, mesélje el, hogyan törte össze azt a vonatot? Az újság azt írta, hogy a mozdonyból nem maradt semmi azután, hogy magára zuhant. Most aztán fizetheti a bírságot a Közlekedési Minisztériumnak.” Kravec pedig, jámboran mosolyogva, mindenkinek elmondta, hogy most fog igazán élni, elmegy méhésznek, ami régi vágya, méhek mellett lenni, hallgatni döngicsélésüket júliusban, hisz jól ismeri szokásaikat, mert a nagybátyja méhész volt, és sok fogásra megtanította őt. És mindezt olyan meggyőzően adta elő, hogy egyesek szinte már hallották is a méhek zümmögését, és csak Vera nem engedte, hogy a férje túlságosan elragadtassa magát, rászólt, hogy hallgasson, mert még azt sem tudja, hogy Miron Szpiridonovics egyáltalán meg akarja-e őt tenni méhésznek, és egyáltalán, pihenésre van szüksége; minden szó fárasztotta, kiverte a verejték.
És ma, amikor Tányával együtt a kórterembe ment, hogy átkötözze Kravecet, Horbacs azt látta, hogy a kórterem telis-tele van emberekkel: az egyik ágy szélén két ünnepélyesen komoly kislány üldögélt, sápadtak és kerek arcúak, akárcsak Vera; Kravec mellett egy négy év körüli kisfiú állt, bűntudatos arccal. Az ágynál a székeken egy asszony és egy férfi ült. Az asszony szipogott, kendője sarkával törölgette a szemét, a férfi pedig zavartan gyűrögette a sapkáját. Hátrább, a harmadik ágyon, mintha csak a kakasülőn ülne, Vera anyja helyezkedett el, plüss kosztümkabátra húzott köpenyben, melynek a hátulja volt elől, és Vera. Az éjjeliszekrényen, az üres széken és azon az ágyon, ahol a kislányok ültek, alma, szalonna és újságpapírba csomagolt szárított hal, vajas sütemény és egy literes üvegben méz. Az éjjeliszekrényen egy felbontott üveg vermut és üres üdítőitalos üvegek.
– Menjünk – szólt oda Horbacs Tányának. – Majd később kötözünk.

Éjjel kettő volt már, és Horbacs szemére nem jött álom.
Mellette ott aludt fáradt felesége. A varrónőhöz nem mentek el, mert Horbacs későn ért haza,
a felesége pedig nekiállt vasalni – szombaton nagymosás volt, és most a nagy halom fehérnemű a díványon tornyosult, elveszítve a kiszáradt, kihűlt vászon illatát. Mint mindig, amikor a felesége vasalt, kiégett a biztosíték, és Mihasz nagyon megörült ennek, futballozni kezdett sötétben, Horbacs pedig bolyongott a lakásban, összeégette az ujjait a gyufával, rálépett a labdára, és keresgélte a tartalék biztosítékot. Mint ilyen esetben mindig, Horbacs megeresztett egy szónoklatot arról, hogy csinálni kéne valamit ezzel a rohadt vasalóval, a felesége pedig azt felelte, hogy az elektromosság férfi dolog, és amikor vasal, legalább a televíziót, a rádiót, a magnetofont és vagy tíz lámpát ki kellene kapcsolni, amelyek isten tudja miért égnek állandóan a lakásban.
Mielőtt lefeküdt volna aludni, Horbacs kiment az erkélyre („Nehogy megfázz! – kiáltott utána
a felesége), és sokáig álldogált ott, hallgatva a szél zúgását, melyben már az első hó lehelete érzett. Hozzáért az elszáradt virágokhoz, finoman, ahogy annak idején a mimózához. De a hideg szárak kemények és mozdulatlanok voltak, az udvar pedig üres. A játszótér fölött lámpa imbolygott, nyikorgott, gyenge sugarai a homokozót pásztázták. Horbacsnak, ki tudja, miért, egy beteg jutott az eszébe, egy hervadt, harmincnyolc éves asszony, aki elmesélte neki, hogy gyakran megy be a virágboltba, virágot vesz magának, és aztán ünnepélyesen viszi az utcán, hogy mindenki azt higgye, ajándékba kapta. Átfagyva ment be az erkélyről.
És most nem tud elaludni, pedig már két óra, és holnap nehéz operációs napja lesz; feküdt a hátán, nyitott szemmel, és azon gondolkodott, mi is a szerelem?
Először gondolkodott el e szavak értelmén: MI A SZERELEM? Mostanáig csak konkrétabb, megfoghatóbb dolgokról gondolkodott; számára az egész probléma érthetetlennek és zavarosnak tűnt, mint a képletek láncolata, amit egy matematikus sietős keze firkál krétával a táblára; az ember érzi ujjain a kréta száraz porát, nedves szivaccsal le is törölheti ezeket a dülöngélő ábrákat, de nincs semmilyen biztos módja annak, hogy behatoljon hideg és absztrakt létük lényegébe. Horbacs halkan elnevette magát, amikor analitikai mérleg formájában képzelte el a szerelmet, amint acél-ragyogással csillog és üvegdobozba van öltöztetve, az egyik serpenyőjében van az ÜNNEP, a másikban pedig a HÉTKÖZNAPOK, és a kettő között ugrál az érzékeny mutató. De aztán kihunytak az ironikus okoskodások, és Horbacs gondolataiban olyasmi bukkant fel, amitől összeszorult a szíva, egy szomorú hang, mintha egy tapasztalatlan, de makacs valaki az „Õszi dal”-t dúdolná. Felesége lélegzését figyelve Horbacsnak eszébe jutott első csókjuk, ügyetlen, szégyenlős, szintén őszi csók – azon a romantikus kis hídon történt, ami a park sétánya és a Dnyipro fölött ívelt. Az ő idejükben ez volt
a diákrandevúk divatos színtere, amit titokzatosan megszépített a régi kijivi legenda a gimnazistáról, aki szerelmi bánatában leugrott a hídról. Ismét ez a különös szó: SZERELEM.
Ki tudja, miért, Horbacsnak felrémlett a felesége arca néhány órával Mihasz születése előtt – fáradt, de megbékélt nyugalmat tükröző tekintete, mosolya; az asszony beszélgetett vele, de úgy tűnt, közben messze jár, egy más dimenzióban. A férfi nem tudott hozzászokni a gondolathoz, hogy a feleségében két szív dobog, amelyek már-már örökre elválnak, s azután az a kis elvált szív megkezdi
a maga önálló futását. Olyan titok volt ez, amit nem magyaráz meg semmiféle professzor semmiféle előadása. Azon az estén, még nem sejtve, hogy néhány óra múlva fia születik, Horbacs lefényképezte a feleségét. Soha, sem annak előtt, sem annak utána nem sikerült olyan képeket készítenie – a felesége tündöklő és gyönyörű arca, mintha ezeket a képeket valamilyen különleges anyaggal hívták volna elő, amely képes megvilágítani a legjobbat, ami az emberben létezik.
Horbacs felkönyökölt, megcsókolta felesége lehunyt szemét.
– Mi az? Mi van? – kérdezte ijedten az asszony.
– Semmi, semmi, aludj.
A felesége sóhajtott és az oldalára fordult. Horbacs ismét a hátára feküdt, és érezte, hogy ezen az éjszakán nem fog elaludni.

A Kárpátokban futottak a lovak, igen, egy évvel ezelőtt történt, márciusban: még hó volt, s a távolban kéken, nagyon kéken világított a hullámos hegyvonulat. Ketten voltak; a hó csomókban szakadt fel, és a földdel keveredve repült szerteszét a paták alól. A fiatal ló hol a hátsó lábaira állt, hol hirtelen mozdulatlanná dermedt, és nyakát megfeszítve szerelmeséhez emelte gyönyörű fejét, amelyet mintha fekete kőből faragtak volna, aztán váratlanul ügetésbe csapott, úgy hurcolva eszét vesztett testét, mint valami gömbvillámot. A lovak nem vettek észre senkit, tomboltak a boldogságtól, és csak amikor egészen közel ért hozzájuk a Volga, amelyben Horbacs és Tomilin professzor ült, a szerelmes lovak csak akkor nyargaltak el a rét irányába, a hegyek irányába, és szertefoszlottak a hóban, az olvadásban, a márciusi ködben, mint valami különös álom.
Horbacs, Tomilin és a sofőr megbűvölten nézték őket, mert érezték, hogy egy ritka, kimondha- tatlanul gyönyörű pillanatnak voltak tanúi, olyannak, ami csak egyszer adódik az ember életében,
és Tomilin professzor, a lovak után pillantva hirtelen sírva fakadt – mitől? Az örömtől? Vagy a szomorúságtól? Ifjúságától búcsúzva? Beteljesületlen vágyaitól? Vagy a valaki iránt érzett bűntudattól? Az izgalomtól? Vagy az élet lenyűgöző boldogságától? És az öreg Tomilin könnyei még jobban megrázták Horbacost, mint az, amit az imént látott.

FORDÍTOTTA BOJTÁR ANNA