Kálmán C. György – A rossz művészetről

 

A TÁP színház társulatát a rossz színház iránti szenvedélyes elkötelezettség tartja össze. Túl sok jó színház van a világon. Túl sok jó színész, túl sok jó rendező. Túl sok jó darab, túl sok jó előadás. Ki nem unja már a remek világítást, díszletet, jelmezeket? Kit nem altatnak el a zseniális kísérőzenék? A rossz színház ritka kincs, egyre ritkább. Meg kell becsülnünk ezt a kincset. Ápolnunk, TÁPlálnunk kell a rossz színház ősi hagyományát, meg kell őriznünk a következő generációk számára.

Van egy színtársulat Budapesten, már több mint tíz éve; a városban mindenfelé játszik, kávéházakban, színháztermekben, ahol csak egy kis hely van: TÁP Színház a neve. A színház egyik legsikeresebb produkciójának „Minden rossz varieté” a címe. Ebben – előadásról előadásra változó szereplőgárdával, mindig kicsit más műsorral – a színészek egyenként (vagy olykor kettesben, ritkán többen) olyan műsorszámokat adnak elő, amelyek így vagy úgy rosszak: valódi varieté ez, énekszámmal, hangszerszólóval, szavalattal, konferansszal, tréfás jelenettel, és „minden rossz” benne (még a címe sincs egészen rendben).

Az előadás minden „jó” előadás (színház, varieté, magánszám, bármi) kiforgatása; célja a nem- tetszés, ezért időben megtudjuk, hogy tapsolni tilos, a negatív érzelemnyilvánításokat viszont elvárják az előadók: füttyögni, búúúzni szabad, sőt ajánlatos. Ami nagyon tetszik (vagy nem tetszik?), azt a közönség semmiképpen nem jutalmazhatja a szokásos módon. Ez persze jócskán zavarba is ejti a nézőket – először is, mert előírják a számára, hogy mit tegyen, mit ne; másodszor, mert „tetszésnyilvánítása” nem tud egyértelmű lenni. Ha tapsol, megszegi a szabályokat, ellenszegül, így voltaképpen nemtetszését fejezi ki; ha fütyül vagy éppen tüntetően csendben marad, az akár ellenségesnek is tekinthető (vagy éppen az elégedettség kifejezésének, ki tudja).

A közönséghez fűződő viszonyt az előadás másképp is kiforgatja. Ahhoz az elmúlt évszázad színjátszása már bőven hozzászoktathatta a nézőt, hogy nincs igazán biztonságban – a színpad és a közönség közötti határ (mindig a színpad oldaláról) lebontható, de legalábbis sérülékeny – a nézőt bizony olykor bevonhatják a játékba, nem ajánlatos az első sorba ülni, érdemes mereven magunk elé bámulni. A varieté kínos késéssel kezdődik, és a rendező (?) az időt azzal is húzza, hogy a közönség soraiból kér fel vállalkozókat, hogy „addig is” álljanak elő saját produkciójukkal, és kéri, a nézők közül jelentkezzenek azok, akik valamelyik korábbi előadást látták. Nemigen van mód arra, hogy a néző megőrizze tisztes távolságát, hogy kívülállóként, nézőtéri biztonságból szemlélje a szereplők játékát – kis híja, hogy ő is szereplővé válik.

És az egyes számok, jelenetek persze – rosszak.

De úgy rosszak, hogy a közönség dől a nevetéstől; ha az „esztétikai élmény” túl nagy és túl erős szó, akkor nevezzük azt a tapasztalatot, amihez ekként jut, remek szórakozásnak, ráismerésnek, „morfológiai” élménynek. Ez utóbbi kifejezés utalás Bojtár Endre régi, 1972-es cikkére („Az irodalmi mű értéke és értékelése”); az írást annak idején nemigen értettem (ma pedig már megint nem értem), de abban a tekintetben megvilágító erejű volt, hogy érveket szolgáltatott ahhoz: a karcolatról, a krimiről, a lányregényekről is lehet és érdemes racionálisan (akár az esztétika szaknyelvén) beszélni.

Mitől tud a rossz olyan mulatságos lenni (például Mozart Falusi muzsikusaitól Karinthyn keresztül Parti Nagyig)? És miért nem mulatságos mégsem mindig? Hányféleképpen lehet rossz a művészet? A mesterségbeli szabályok be nem tartása volna a rossz forrása, ahogyan A nürnbergi mesterdalnokok sejteti? A grammatikai-stilisztikai hiba? A színházi előadás például megsokszorozza a lehetőségeket: a néző számára kettéválhat a szöveg és értelmezése, jó szöveget lehet nagyon rosszul előadni, és el lehet hitetni a rossz szövegről, hogy jó. Volt-e mindig rossz művészet? (Horatius vagy Boileau intelmei arra utalnak, hogy igen – de korántsem a populáris és a magas között húzódott a határ.) Ez a kis írás nem bírja el mindezeket a kérdéseket (majd egyszer megpróbálok válaszolni rájuk, akkor újra elő kell venni Bojtárt); de hála azoknak, akik kifejezetten a rosszat teszik programmá, rákényszerülünk, hogy legalább felületesen átgondoljuk mindezt.

Az előadás egy jelenetében a színész beszámol arról, hogy egy gyorstalpaló tanfolyamon sok-sok mesterséget megtanult: tud úgy beszélni, ahogyan a burkolók, pontosan el tudja mondani, mit mondanak a tehenészek, hogy milyen kifejezéseket használnak sok más szakma művelői. Ez a pár perces szöveg kicsiben tükrözi az egészet, belső tükör – arra kérdez rá, hogy mit tud az, aki a szakmát (bármelyiket) tudja: utánozni tud valami külsődlegeset? Vagy csak annyi, hogy papírja van valamiről? Hogy jól eljátssza, hogy tud valamit? Ha valami, akkor ez a magatartás az egyik, ami a rossz művészet mögött állhat: bizonyos fogások (és nem is feltétlenül a legfontosabbak) át nem gondolt imitálása, a formák (a morfológia) kendőzetlen kiemelése – együtt azzal a meggyőződéssel, hogy ez a művészet (vagy a szakma) lényege. Komoly, fenyegető figyelmeztetés ez, mindnyájunknak: gondolkodjunk el azon, hogy nemcsak majmoljuk-e szakmánk bizonyos gesztusait, nem válunk-e nevetségessé azzal, ha eközben ráadásul hencegünk tudásunkkal. Ugyanakkor mind a jelenet, mind az előadás egésze a rossz „morfologikus” jellegére világít rá: alakzatot, körvonalat, tartóoszlopokat és vázat látunk, értékelhetjük a gesztusokat, mindezt, ami a felület, sőt minderre elismeréssel tekinthetünk – de annál erőteljesebb az a felismerés, hogy valami nincs meg.

A rossz művészet nagy tanítónk.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.