Kemény Mária – Lónyay utca 17

 

Ebben a házban megmaradtak az üvegablakok, a szecessziós mintájú maratott üvegek és a ragyogó színű festett üveg Mária-kép is a lépcsőházban. Amikor ott jártam, egy fiatalasszony tollseprűvel szedte le a pókhálókat a folyosókról és a lépcsőház faláról. Valaki finom mintájú öntapadós tapétafrízt ragasztott a kapualj falának vörös kőborítása fölé, annyira illik ide, hogy első pillantásra azt hiszed, hogy egykorú.

Lónyay utca és Mátyás utca sarok. A sarokháznak nagyvárosban kötelessége valahogyan jelezni, hogy határponton áll. A nagyratörő sarokházak nagyon sokszor kupolásak, tornyosak, oromzatosak. Itt csak két neogót sarki zárterkély ad némi horizontális hangsúlyt az egyébként egyenletes és meglehetősen sík homlokzatnak. Részletformái epikusak, puttós domborművei termékenységről, gazdagságról mesélnek. A homlokzat egészének alaphangja középkorias, gótizáló, romanizáló, ám a kapu felett pompás neoreneszánsz hölgyemények kínálják az élet gyümölcseit.

Az egykor itt álló, nyilván klasszicista, kisvárosias házat 1891-ben J. & H. Ehrlich bécsi bejegyzett cég vette meg, akik Magyarországon a Meidinger kályhagyár képviselői voltak, és központi légfűtések és szellőzők szerelésével is foglalkoztak. Itt dolgozott 1894-ben ifj. Divald Károly fényképész társa, majd utóda Monostory György, aki látképes levelezőlapokat barna és zöld színben ezer darabonként igen olcsón árult. Ma egy Utópia nevű hangstúdió működik a házban, mindenféle modern technikát felsorakoztat, egy panzió, amely az olcsó szállások közt hirdeti magát, s az SOS Gyermekfaluk magyarországi szövetsége.

A régi házat 1898. január 4-én 72 000 forintért vette meg Kiss István (1857–1902) építész, egyetemi tanár, aki – ma úgy mondanánk – közel állt az állami projektekhez. Õ tervezete a veszprémi megyeházát, és számtalan törvényszéki épületet, pl. Komáromban, Kalocsán, Nagyváradon, Miskolcon, Brassóban, Besztercebányán és Lőcsén. De a kórházépítészetben is dolgozott, a János Kórház egyik pavilonja és a Baross utcai szülészeti klinika az ő műve.

A századfordulón dúló nagy modernizálási láz nemcsak a Belvárost forgatta fel (pusztította el), hanem – mint a nagy fejlesztési hullámok általában – kiterjedt a határos területekre, így a Ferenc- és Józsefváros kiskörúthoz csatlakozó sugaras utcáira is. Néhány év alatt középületek sora (Mintarajztanoda, Zálogház, Református iskola) épült csak a Lónyay utcában. Kiss István építész ebből a másodlagos konjunktúrából is kivette részét, ő tervezte a József körút 2., az Üllői út 80., és a Hőgyes Endre utca 7–9. számú házakat.

Végül jónak látta, hogy saját bérházát is ezen a fejlődő terepen tervezze meg. A régit lebontatta, és két év alatt felépítette az új háromemeletes házat. A telek jó méretű, de szabálytalan, ennek következménye, hogy a gótikus boltozatokkal fedett kapualj tengelye megtörik. Az épület négy szárnya közül három kéttraktusos, azaz sikerült a telket nagyon jól kihasználni. Két udvar keletkezik, egy téglalap alakú, szabályos, középen és a szomszéd Lónyay utcai házhoz csatlakozó tört alaprajzú. Ez az udvar főleg arra szolgál, hogy a meglepően tágas lépcsőház hatalmas ablakain át áradhasson be a fény.

A ház modern volt. Villany, lift, minden lakásban fürdőszoba, legtöbb helyen külön WC is. Minden lakás háromszobás, cselédszobával. Még azok is, amelyek csak folyosóról vagy a kisebb udvarról kaphattak világítást. Ez úgy működött, mintha vagyoni cenzust vezettek volna be a házban, a bérlők nagyjából ugyanahhoz a jövedelemi, társadalmi réteghez tartoztak. Itt már levonták körúti házak tanulságait, ott ugyanis az utcai elegáns, sokszobás lakások mellett a hátsó szárnyakban sötét szoba-konyhás lakásokat is építettek, s ezért a kívánatosnál nagyobbak voltak a társadalmi különbségek.

Stabil konzervativizmus, okos mérlegelés, gazdaságos nagyvonalúság, ez itt nemcsak a térben, és a fényekben, hanem az anyagokban is megjelenik. S kíséri mindezt az ornamentika fülbemászó dallama, csábító irracionalitása. Az udvarban a folyosót alátámasztó öntöttvas oszlop hatalmas és gyönyörű stilizált gyökeret ereszt. S az építész-tulajdonos nemcsak gyökeret, lombozatot is rajzolt az öntöttvas csodafának.

A ház jövedelmező volt, 15 év alatt hozott annyit, hogy volt mit befektetni. 1914-ben az építő fia, Kiss László (1887–1927 körül) – maga is építészmérnök, sőt műegyetemi tanársegéd Pecz Samunál – negyedik emeletet tervez a házra. Nem tart ki a középkorias formavilág mellett, egyszerű, de klasszikus ízű kerettel látja el és háromszögű oromzatokkal zárja a tetősíkból kiugró (ma unalomig ismételt kutyaólszerű) ablakokat. Ám az udvarban az apja által tervezett öntöttvas álomfa lombozatát felhúzza a negyedik emeletre.

1918. márciusában ómoraviczai Heinrich Gábor 1 100 000 koronáért megvette a házat, s még 1947-ben is az ő tulajdonában volt. Ekkor már Dr. Heinrich Gábor rt. igazgatóként jegyzi magát. 1944-ben igazoláson kell átesnie.

1964-ben, amikor már Bojtár úr is e ház lakója, a kerületi IKV tataroz. A Fővárosi Levéltárban fennmaradt az akkor nagyon divatos tudomány, a színdinamika elvei alapján készült utcakép terv, mely a sárgák felfelé egyre citromosabb árnyalatait szánta erre a házra. A ház ereje, szilárdsága meggyőző, majdnem minden megmarad. Valaminek mégis vesznie kell. Hát eltűnnek a vasból készült fa jövőt ígérő lombjai.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.