Szilágyi Ákos – A szótáríró pontossága

 

„»Kár, hogy a magyar nyelvet nem-érti-senki, nem-érti-senki, nem-i-sa-karja megtanulni!« – ahogy a régi Fonográf-nótában énekelték valaha. Hát még a litván nyelvet! A litván nyelvet – ha ez egyáltalán fokozható – még ennyire »sem-érti- senki, sem-érti-senki, nem-i-sa-karja megtanulni!« Akkor hát most már e két egyedülállóan érthetetlen és senki által megtanulni nem vágyott nyelv testvérként ismerhet egymásra és ölelkezhet össze a magyar baltisztika vagy baltológia meglapítójának, Bojtár Endrének évtizedes munkával összeállított Litván–magyar nagyszótárában. A tudós szerző ugyanis a választott kevesek egyike, aki mindkét nyelvet érti: az egyiket, mert – lévén anyanyelve – beleszületett, mint afféle szerencsefia a készbe, a másikat meg, mert megtanulta, pontosabban hozzátanulta ahhoz a sok-sok érthetetlen és senki által megtanulni nem kívánt kelet-európai nyelvhez, melyeket még azelőtt vagy a litvánnal egy időben tanult meg – csakazértis.

E szavakkal csaptam bele a laudáció műfajának zengzetes húrjaiba két évvel ezelőtt, amikor Bojtár Endre Palládium-díjas lett aktuális tudományos teljesítményéért: aLitván–magyar nagyszótárért. Most, hogy a személyes életidő szerelőcsarnokából kigördül lassan a tudós szerző hetvenedik évének szép kerek dátuma is, és alkalom adódik e sok évtizedes és szerteágazó tudományos pálya egészének áttekintésére, ott szeretném folytatni, ahol akkor abbahagytam: a „csakazértis”-nél.

Először is mi az, hogy „csakazértis”? Minden bizonnyal valamilyen ellenszegülés. Csak az a kérdés, minek? Minek szegülhet ellen a tudós, mondjuk azzal, hogy nagyszótárt ír? Vagy azzal, hogy Ingardent fordít, Mukaøovskýt értelmez? Így vagy úgy, a „csakazértis” Bojtár Endre tudósi pályáján – ha helyesen látom – kezdettől fogva mindmáig alapvetően kettőt jelent: egy magyar, pontosabban talán egzisztenciális „csakazértis”-t, Kosztolányi Dezső Lenni vagy nem lenni?-jének szellemében; és egy politikai „csakazértis”-t, ami Kelet-Közép- Európában évszázadok óta szinte a szellemi létezés sine qua non-ja.

Kezdjük az elsővel: a Lenni vagy nem lenni kérdésével. Mert ez itt a kérdés! Személyes ethosz, tudósi életpálya és személyes politikai kiállás kérdése egyszerre. ALenni vagy nem lenni kérdése, mint ismeretes, egyetemes emberi kérdés, metafizikai kérdés, de különösen éles egzisztenciális nyomatékot kap azoknak a népeknek a sorsában, amelyek – attól kezdve, hogy nemzetként képzelik el magukat – folyvást lét és nem- lét határmezsgyéjén egyensúlyoznak. Olyannyira, hogy a kitartás az önálló létezés, vagyis a saját nyelv és saját kultúra mellett, rendkívüli, gyakran hősi erőfeszítést követel tőlük. Nem csoda, ha legjobb elméiket időről-időre megkísérti a gondolat: mennyivel egyszerűbb és ésszerűbb volna nem-lenni, mennyivel jobb lett volna, ha elődeik nem ragadják meg annak idején a veszett fejsze nyelét, hagyják magától kiveszni furcsa, a világ számára érthetetlen nyelvüket, ahelyett, hogy megmentésén és megújításán görcsölnek, mennyivel praktikusabb lett volna – sehrpraktisch! – egyszerűen áttérni valamilyen sokak által beszélt birodalmi nyelvre vagy mindenki által jól értett lingua francára. Hisz gondoljunk csak bele: mi haszna, mi értelme van a magyar (vagy litván) egyiptológiának, a magyar klasszika filológiának, a magyar bizantinológiának, a magyar baltisztikának, ruszisztikának, patrisztikának, sumerológiának, ókorkutatásnak? Hogy mi haszna? Nos, ugyanaz, ami minden szellemi dolognak – minden haszontalanságnak –, bármely nyelvben és bármely korban veszi is művelés alá a szellemi kultúra valamely területét valaki. A kiterjedés, a számszerű mennyiség, a nyelvterület vagy a népesség nagysága, a praktikus külső hozzáférhetőség egy nyelvi kultúra kincseihez ebben a tekintetben nem oszt és nem szoroz. Egy bizonyos távolságból nézve semmivel nem felemelőbb magyarnak, mint albánnak, semmivel nem kisebb dolog a létezésben litvánnak, mint angolnak, franciának, németnek vagy – urambocsá’! – orosznak, netán kínainak lenni. Egyetlen személy szellemi önkiművelésének semmivel sincs kisebb értéke, mint egy egész közösség szellemi kifinomodásának. Ha van is különbség közöttük, nem számszerűsíthető. Annak értelme, jelentősége, értéke, hogy a dolgok szellemi egyetemét konkrétan mely nyelv vette föl magába, mit sem változik attól, hogy az illető nyelvet hányan értik és beszélik. Végtére is, merőben praktikus szempontból nem jártunk-e volna valamennyien sokkal jobban, ha meg sem születünk, mint azt az ókortól napjainkig nagy filozófusok és tragédiaköltők sora kérdezte meg újra meg újra? Kérdezte, mert kérdezhette, ha egyszer megszületett és balsorsa úgy akarta, hogy kérdezze: elgondolja, filozófiává, kultúrává, költészetté párolja létezését és ebben a formában erősítse meg azt, vonja vissza a kérdésben rejlő léttagadást.

Mit ér a nagy egészhez, a sok-sok millióhoz és milliárdhoz képest egyetlen ember? Csakhogy a nagy egész, a sok-sok millió és milliárd kizárólag egyesekből áll. Egyes emberekből, egyes népekből, egyes országokból. Vagyis a mennyiség igézetében megfogalmazott összes – belátásra és önfelszámolásra buzdító – praktikus javaslat ugyanarra fut ki: arra, hogy neked, véglénynek, végnépnek, végnemzetnek, ott, valahol a végeken, nem érdemes lenned, sőt, voltaképpen már nem is létezel. Görcsös akaródzás vagy csupán, puszta ábrándja a létezésnek! Hagyd abba az erőlködést! Ne akarj nyelvnek, külön világnak, szellemi univerzumnak látszani! Ennyi embernek nem érdemes külön nyelvet – országot, államot, irodalmat – fenntartani. Luxus. És természetesen az – luxus. Mint minden, ami a természeti kényszerűségen, a hasznosság és szükségesség világán túl van. De ami túl van – túl van. Nem lehet túl az egyik inkább, a másik kevésbé. Egymillió ember szabadsága nem nagyobb szabadság, mint egyetlen emberé. Valamely nyelv kultúrája, irodalma, művészete, szellemi teljesítménye nem válik feltétlenül nagyobbá vagy kisebbé attól, hogy százmillióan vagy tízmillióan értik meg és beszélik. Vagy-vagy: vagy semminek semmi értelme és akkor az értelmetlenségek netovábbja minden olyan igény, óhaj, javallat, ami praktikumra és haszonra hivatkozva ennek vagy annak a kis lélekszámú népnek, kevesek által értett és beszélt nyelvnek az önálló létezés feladását és a „nagy, a túlnyomó izéhez” való csatlakozást ajánlja (a semmi csatlakozását – mihez? a nagyobb semmihez? a kis értelmetlenség csatlakozását a nagy értelmetlenséghez?); vagy pedig az igazság az, hogy mi adunk értelmet mindennek, és akkor az értelemadó szellemi létezésnek minden darabkájára, minden különös mozdulatára, rezzenésére úgy kell vigyáznunk, mintha ezen állna és bukna az egész világ. Mint ahogy valóban ezen áll és bukik!

Marad tehát a Kosztolányi által föltett és szó szerint végiggondolt kérdésre a Kosztolányi által adott válasz, és ennek a válasznak a folyamatos megerősítése szóval és tettel: „Itt felelek arra a kérdésre, melyet mellünknek szegeztek, hogy: lenni vagy nem lenni? Hát igenis lenni, lenni: elsősorban embernek és emberiesnek lenni, jó európainak lenni, és jó magyarnak lenni, kétfelé vívó nyugatinak és keletinek, nagyra feszülő, alkotó akaratnak s alázatos munkásnak.” Aligha lehet ennél pontosabb szavakkal jellemezni azt az ambíciót és azt a teljesítményt, amely Bojtár Endre egész eddig szellemi pályafutását – a tudósit éppúgy, mint a műfordítóit, a kultúraközvetítőit éppúgy, mint a szerkesztőit – meghatározza és áthatja. És ez az a pont, ahol rátérhetek a „csakazértis” második jelentésére, a politikai „csakazértis”-re.

Bojtár Endrét – jól felismerhetően – nem csupán tudományos érdeklődés vagy ifjonti tudásszomj vezette, amikor még egyetemistaként kelet-közép-európai és balkáni nyelvek tanulására adta fejét. Egy egész nemzedék – a ’60-as évek derekán indulók – kulturális karakterének jellegadó vonása lett ez a különös „nyelvi fordulat” a szomszéd népek nyelve, irodalma, kultúrája felé. Szembeötlő legalábbis, hogy Bojtár nemzedékéből milyen sokan kezdtek el a ’60-as évek közepén-végén egyszeriben lengyelül, csehül, szerbhorvátul, szlovákul tanulni (a német, az angol és egyáltalán nem utolsó sorban az orosz mellett) a honi bölcsészkarokon. Ezt a hirtelen támadt tanulási-ismerkedési vágyat nyilvánvalóan politikai érdeklődés, sőt szenvedély is motiválta: egyfajta „közös ügy” felismerése és szellemi kimunkálása, melynek középpontjában a szovjet birodalmi függésből való kulturális kiszabadulás állt, a birodalmi „oszd meg és uralkodj” elvével való szembeszegülés a környező országok történelmi sorsközösségének tudatosításával, a helyi értelmiségi csoportok közötti közeledés és szolidaritás új kulturális és politikai formáinak kitapogatásával a mindennapi életben, mélyen a hivatalos állami kultúra világa alatt vagy éppen az állami kultúra intermundiumaiban. Persze, a ’60-as évek ifjúságának e téren is (!) új lapot nyitó lelkesültsége csak keveseknél nőtt át igazi tudományos ambícióba és eredményezett nagyszabású teljesítményeket, de, még ha valakiből idővel az adott nyelvterület és kultúra elismert tudósa lett is – mint azt épp Bojtár Endre tudományos pályafutása mutatja –, sohasem szűnt meg teljesen tudósi működésének eredendő politikai motiváltsága.

Persze, a birodalmi-szovjettel, a „kötelező- orosszal”, a hivatalos-orosszal való kulturális szembeszegülés – a kelet-közép-európai országok sorsközössége és a nyelvi és politikai határokon átnyúló nemzedéki összefogás és közös fellépés jegyében – nem zárta ki a szovjet állam által föld alá szorított, tabuizált, törlésre-feledésre ítélt orosz irodalom és kultúra felől éppen a ’60-as években érkező termékeny szellemi és politikai impulzusok befogadását – az orosz avantgárdtól az orosz formalizmusig, Mihail Bahtyintól Mihail Bulgakovig, Okudzsavától Viszockijig, Tarkovszkijtól Ljubimovig, a szamizdattól a tamizdatig. Miközben például Bojtár Endre 1968-ben a „prágai tavasz” nemzetközi hírű filozófusának, Karel Koœiknak A konkrét dialektikája című könyvét fordítja magyarra, mely aztán a magyar hatvannyolcasok alapolvasmánya lett, egyidejűleg úttörő és szó szerint alapvető tanulmányokban elemzi az orosz avantgárd jelenségét, Bulgakov húszéves késéssel megjelent A Mester és Margaritáját (egyebek mellett Bahtyin akkor még alig ismert karnevál-elméletének műfaji kulcsfogalmát, a menniposzi szatírát alkalmazva rá termékenyen és máig érvényesen), majd úttörő könyvet ír a „szláv strukturalizmusról”, amelynek angol nyelvű verziója mellesleg nemzetközi hírnevet szerez neki. Emlékszem, hogy 1988-ban – egy évvel a rendszerváltás előtt! – a 2000 alapításakor, Bojtár Endre milyen nyomatékkal, szinte harciasan beszélt arról, hogy a leendő lap fő feladata, hogy szembehelyezkedjen a Szovjetunió impériumi terjeszkedésével. Akkor még egyáltalán nem lehetett előre látni, hogy a rá következő évben ennek a terjeszkedésnek örökre vége szakad. De sem akkor, sem később, ez a szembehelyezkedés, egyetlen percig sem jelentette azt, hogy nem közlünk orosz szerzőket, jelentette viszont, hogy a lap végre annak a nagy kelet-közép-európai kulturális dialógusnak az egyik fórumává válhat, amelyre Bojtár Endre és nemzedéke 1968 óta készült, és amelyet egész addigi tevékenységével előkészített. Azt hiszem, az akkori alapítók közül senki nem nyomta rá annyira szellemi bélyegét a 2000 arculatára sokirányú kelet-közép-európai érdeklődési és ismeretségi körével, univerzális nyelvtudásával, mint Bojtár Endre. Különösen, ha a 2000-hez még hozzávesszük azokat a könyvsorozatokat, eszmetörténeti válogatásokat, alapvető történettudományi munkákat is, amelyek elsősorban Bojtár Endre ösztönzésére és áldásos szerkesztői-fordítói közreműködésével láttak napvilágot (főleg a Századvég, majd Osiris Könyvkiadó és a 2000 közös kiadásában): ilyen volt például az Arany Közép Európa könyvprogram vagy Oscar Halecki nagyszabású történelmi monográfiája, Mihail Heller és Alekszandr Nyekrics Oroszország- és Szovjetunió-története.

Bojtár Endre tudósi karakterét nem a karriervágy és nem az akadémikusi arisztokratizmus, hanem a felfedezők hódító-, és kalandvágya, a mindent könnyű szívvel egy lapra föltevő szerencsejátékosok vakmerősége határozza meg. Elsőként lépni egy másik nyelv kontinensére. Lehetőleg olyan szakmai területeket fedezni fel és hódítani meg, amelyeken előttünk még nem járt senki, ha pedig járt, nem követte senki és elfelejtették már, olyannyira, hogy őt is legfőbb ideje fölfedezni. Az ilyen tudóst az elsüllyedt kontinensek izgatják, csakis a terra incognita vonzza.

Az úttörő elsőség igényében természetesen benne van az emberi és tudósi becsvágy is, Bojtár Endre esetében azonban sokkal nagyobb súllyal esik latba a már említett szellemi kalandvágy, az ismeretlen világok vonzása mellett egy másik mozzanat: a független nyugalom igénye: olyan területet találni, ahol nincs nyüzsgés és tolongás, ahol szinte egyedül lehet, nyugodtan dolgozhat az ember, nem zavarja semmi és senki. Ha pedig az újonnan felfedezett területen megjelennek a tanítványok, márpedig azért fedezték fel őket, hogy megjelenjenek, ha a tudományterület kezd benépesedni, ha elvész az ismeretlenség és a kockázat varázsa, akkor a felfedező fogja magát és odébbáll. Így hagyta maga mögött – az 1970-es évek végétől – a bohemisztika és polonisztika nagy tudományterületein egykor magának kihasított és szépen megművelt parcellákat és elért tudományos pozíciókat, hogy az utóbbi huszonöt évben saját tudományterületet teremtsen – a baltisztikát –, amely még felparcellázva sincsen, amelynek ő az első igazi felfedezője, úttörője, alapító atyja, gazdája és robotosa a magyar tudományosság világában.

És ezen a ponton hadd térjek vissza a már idézett laudáció szövegéhez: „Egy nagyszótár sok mindenre jó. Használhatjuk levélnehezéknek, szeles időben kitámaszthatjuk vele az ablakot, s alkalomadtán hozzá is vághatjuk valakihez. Mondjuk, ha kifogytunk az érvekből. Argumentum ad hominem. Ez azonban a nagyszótárnak nem rendeltetésszerű használata. A litván–magyar nagyszótárnak sem. A szavakat legfeljebb átvitt értelemben lehet valakinek a fejéhez vágni. Átvinni a szavak értelmét egyik nyelvből, egyik értelmi világból a másikba – ez a szótárkészítés lényege. Minden idegen nyelvi szótár kissé ahhoz a bizonyos – Kosztolányi által is említett – »nürnbergi tölcsérhez« hasonlatos, amely arra szolgál, hogy az idegen szavakat fejünkbe tölthessük. Föltéve, hogy jó a fejünk. És persze a tölcsérrel sincsen baj. Vagyis a szótáríró pontosan dolgozott. Pontosan és szépen. Márpedig Bojtár Endre szótárírói pontosságáért az a tudósi és értelmiségi ethosz kezeskedik, amely egész eddigi tudományos és irodalmi életművét áthatja, s melyet elhíresült hitvalló esszéjében, az 1970-es évek elején ő maga nevezett a kelet-européer pontosságának.”

A szabatosság, a „pontosan és szépen” végzett munka igénye ekkor a kelet-európai „slamperájjal”, az általános erkölcsi romlással, a „körülbelül” és a „nagyjából-jó-lesz-az-ide” államszocialista közérzületével állott szemben. De nem valamilyen fennhéjázó, gőgös kivonulást jelentett ez a kelet-európaiságból, hanem – éppen megfordítva – bevonulást és térfoglalást: a kelet-európaiság megformálását, a szellemileg gyatrának és a kiválónak, a morálisan infernálisnak és a hősiesnek, a művészileg hazugnak és igaznak, igénytelennek és nagyszabásúnak a szétválasztása jegyében. Azóta, hogy Bojtár Endre e személyes hitvallását megfogalmazta, sok idő telt el és nagyot változott a világ. Változott benne a közép-európai hely és az értelmiségi helyzete is, az ambíció és a feladat azonban maradt, mi volt: „A feladat adott. Véget kell vetni a hangszórók ontotta dumának, a harsány blöffnek, aminek egyébként önmagunkon kívül soha senki nem dőlt be, s tiszta, okos fővel el kell jutnunk a helyzet felismeréséhez, önmagunk, Kelet-Európa vállalásához. Kelet-européerekké kell válnunk, hogy européerek, s egyszer majd talán emberek lehessünk.” 1989-ben – egy pillanatra – eljött az „egyszermajd” ideje, eljött és rögvest távozott is. Azóta egyre csak távolodik, és így is marad ez most már talán a politikai idők végezetéig.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.