Miss Marsalles megint estet rendez. (A zenei tisztesség miatt vagy az ünnepély iránti olthatatlan sóvárgásból adódóan soha nem hívja az estet előadásnak.) Anyám nem tud meggyőzően hazudni, és nem is találékony e téren, úgyhogy csupa másodvonalbeli kifogás jut csak az eszébe. Festenek nálunk. Barátaink érkeznek Ottawából. Szegény Carrie mandulaműtétre vár. Végül mindössze annyit mond: „Ó, de hát nem okoz ez túl sok gondot épp most?” Most alatt jó néhány zavaró mellékkörülményt ért. Lehet választani. Most, hogy Miss Marsalles – amennyiben a leírás pontos – kisebb lakásba költözött a Bank Street-i téglaépületből a Bala Street-re, pedig az elmúlt három alkalommal már a régi hely is szűkösnek bizonyult. (És hol van egyáltalán ez a Bala Street?) Vagy: most, hogy Miss Marsalles nővére szélütést kapott, és ágyhoz van kötve. Most, hogy maga Miss Marsalles is – ahogy anyám mondaná: nézzünk szembe a ténnyel – rohamosan öregszik.

– Most? – kérdezi Miss Marsalles sértetten, értetlenséget tettetve vagy talán csakugyan értetlenül. Hogy lehet a júniusi est bárhol és bármikor is gond? Ez az egyetlen esemény, amit még manapság is megtart. (Anyám szerint soha nem is tartott mást, de Miss Marsalles gyenge öreg hangján csüggedés nélkül, fáradhatatlanul képes utalni a homályba vesző teadélutánok, táncestek, gigantikus családi vacsorák és magán jellegű rendezvények sorára.) Ha nem tartaná meg az estet, az neki, mint mondja, épp akkora csalódást okozna, mint a gyerekeknek. Meg amennyivel nagyobbat, gondolja anyám, persze hangosan nem mondhatja ki, amire gondol. Bosszús arccal fordul el a telefontól – mintha csak egy feltakaríthatatlan, makacs foltot vett volna észre –, ami nála egyébként a sajnálkozás jele. Végül megígéri, hogy elmegy. Az elkövetkező két hétben ugyan felmerülnek benne gyenge kifogások, de pontosan tudja, hogy ott lesz.

Felhívja Marg Frenchet, aki – akárcsak ő – szintén Miss Marsalles egykori növendéke, és aki most az ikreit járatja órákra; sajnálkoznak egy kicsit, és abban maradnak, együtt érkeznek majd, hogy egymás támaszai legyenek. Felidézik a két évvel korábbi estet, amikor a kis teremben egymás hegyén-hátán hevertek az esőkabátok, mert nem volt hova felakasztani őket, és ahogy a csöpögő esernyők alatt tócsák keletkeztek a sötét parkettán. Olyan szorosan kellett egymás mellett ülni, hogy a kislányok ruhái meggyűrődtek, a nappali ablakát pedig nem lehetett kinyitni. Tavaly az egyik gyereknek eleredt az orra vére.

– Persze arról Miss Marsalles nem tehetett.

Kínjukban röhögcsélnek.

– Nyilván nem, de korábban nem történt ilyesmi.

És ez igaz; erről van szó. Van valami Miss Marsalles estjeivel kapcsolatban, amit nehéz szavakba önteni: Miss Marsalles már nem ura a helyzetnek, bármi megtörténhet. Útban az estre, a kocsiban egyszercsak fölvetődik a kérdés: vajon eljön-e rajtunk kívül egyáltalán valaki? Az utóbbi néhány alkalommal az okozta a legnagyobb feszültséget, hogy az állandó vendégek, az egykori növendékek
– akiknek gyerekei közül kerülnek ki (úgy tűnik, kizárólag) Miss Marsalles jelenlegi tanítványai – között fennálló, egyre szélesedő társadalmi szakadék. Minden júniusban kiderülnek az új, jelentős lemorzsolódások. Joan Crimble lánya már nem jár, és Mary Lamberté sem. Mit jelentsen ez, tűnődik anyám és Marg French. Mint külvárosba költözött asszonyok, olykor úgy érzik, fájón maradiak, az ösztöneik összezavarodtak, és már nem tudják eldönteni, mi a helyes. Manapság nem olyan fontos zongorázni tanulni, mint egykor; ezt mindenki tudja. A gyermek személyiségének fejlődése szempontjából a táncot előnyösebbnek tartják, és úgy tűnik, ezt – a lányok legalábbis – nem is nagyon bánják. De hogy lehet ezt Miss Marsallesnek megmagyarázni, aki szerint „Zenére minden gyereknek szüksége van. A zenét minden gyerek szívből szereti.” Miss Marsalles tántoríthatatlanul hiszi, hogy a gyerekek szívébe lát, ahol dicséretes szándékok és minden jó dolog iránti természetes szeretet kincsesbányája rejlik. Legendás és elképesztő, ahogy aggszűz szentimentalizmusával ámítja magát, noha ítélőképessége eredendően helyes: a gyerekek szívéről mint szent edényekről beszél;
a szülő pedig ilyenkor elbizonytalanodik: mit is válaszoljon.

Valaha Rosedale-ben voltak az órák, Winifred nővérem is oda járt; oda, ahol mindig is tanított Miss Marsalles. A ház maga keskeny volt, korom- és málnaszínű, téglaépület, ahol apró, sivár vakerkélyek voltak a második emeleti ablakok előtt. A házon sehol egy kémény, mégis tornyok emlékét őrzöm az emlékeimben. Sötét, nagyravágyó, és közmondásosan ronda – ez a Marsalles család otthona. Rosedale-ban a júniusi estek elég jól sikerültek. A szendvicsek felszolgálását mindig kínos várakozás előzte meg, mert a konyhai kisegítő nem szokott nagyobb társasághoz, vagy mert lassan dolgozott, de amikor végül elkészült, minden nagyon ízletesnek bizonyult; csirkehúsos, spárgás zsemlék, tápláló, házias étkek: vonzóvá varázsolt, gyerekeknek való falatok. A zongoradarabok általában izgatott, darabos vagy duzzogó, lélektelen előadásmódban hangzottak el, és csak ritkán okozott meglepetést vagy váltott ki kisebb izgalmat egy-egy csúfos felsülés. Természetszerűleg Miss Marsalles, a gyerekek iránt érzett idealisztikus felfogása, gyengédsége és egyszerűsége okán mint tanár semmit sem ért. Képtelen volt kifejezni nemtetszését, legföljebb csak a legóvatosabb, felmentő stílusban, a dicsérete pedig megbocsáthatatlan őszintétlenségről árulkodott. Csak egy-egy kivételesen lelkiismeretes növendék jutott el néha arra a szintre, hogy a darabját megközelítőleg előadásnak nevezhettük.

De egészében véve az estekben volt fennköltség, hagyomány, és a maguk idejemúlt, derűs módján stílusosak voltak. Az esemény menetrendje mindig ugyanúgy alakult. Miss Marsalles a keramit járólapos, sötét előszobában fogadta a vendégeket, sekrestyeillat lengte körül, erősen kirúzsozta magát, kifejezetten az alkalomra csináltatott, archaikus frizurát viselt, földig érő, szilvaszínű, rózsamintás ruhája pedig, amelyet talán valami régi bútorkárpitból varratott, csak a legfiatalabb gyerekeket döbbentette meg. Még árnyéka sem volt zavarba ejtő – az a másik, nagyobb, vékonyabb, zordabb, öregebb Miss Marsalles, akinek a létezése júniustól júniusig rendre feledésbe merült –,
bár a tény, hogy nem egy, hanem két ugyanolyan nyúlánk, kedves és groteszk, hatalmas orrú és rövidlátó, apró, békés vörösszemű arc köszöntötte az érkezőket, sokakat meghökkentett. Végül talán még szerencséjüknek is tartották, hogy olyan csúnyák, egyfajta védelemnek az élet ellen, amelyen
az idő oly sokféleképpen hagyja rajta a kezenyomát – na nem!, hiszen úgy voltak boldogok,
ahogyan csak a sebezhetetlen, gyermekded emberek. Nemiséggel fel nem ruházott, vad ugyanakkor gyengéd lényeknek tűntek, bizarrnak és szelídnek, akik rosedale-i házukban az idők bonyodalmain kívül éltek.

Abban a szobában, ahol az édesanyák ültek – néhányan kemény kanapén, mások összecsukható székeken, hogy meghallgassák a gyerekektől a Törökindulót, a Cigánytáncot vagy a Vidám kovács- mestert – egy festmény függött a falon, rajta Mária, skót királynő bársony ruhában, selyem fátyollal, a Holyrood-kastély előtt. Aztán voltak ott történelmi csaták barnult, elmosódott képei, a Harvard klasszikusok, egy kovácsoltvas tűzbak és egy réz Pegazus. Senki nem dohányzott, mem is voltak hamutartók a szobában. A helyiség ugyanaz volt, szó szerint ugyanaz, mint amikor annak idején az anyukák maguk léptek fel: tompán személytelen légköre – a szirmait a zongorára hullató hervatag pünkösdirózsa- és gyöngyvesszőcsokor Miss Marsalles ízlését dicsérte, és nem éppen boldogságot árasztott – egyszerre volt feszélyezett és bizalomgerjesztő. Az édesanyák végül itt kötöttek ki évről évre: az elfoglalt, fiatal asszonyok türelmetlenül hajtottak végig Rosedale ódivatú utcáin. A rendezvényt megelőző héten a közelgő értelmetlen napról, a gyerekek fellépő ruhája körüli bosszúságokról és mindenek fölött az unalmas estről panaszkodtak egymásnak, de egybeforrasztotta őket egy nem annyira Miss Marsalleshez, mint inkább saját gyerekkoruk szertartásaihoz fűződő, láthatatlan szövetség, egy igényesebb életforma nosztalgiája, amely már az ő gyermekkorukban is kezdett bomladozni, de amely mégis fennmaradt, sőt megmagyarázhatatlan módon még ma is ott volt Miss Marsalles nappalijában. A kislányok harangszerűen merev szoknyában, a szertartásosság természetes öntudatával lépkedtek a falakat borító sötét könyvespolcok előtt, míg az anyukák arcára unott, ha nem is sértő beletörődés ült ki, azzal az abszurd és némiképp mesterkélt nosztalgiával, amely a leghosszabb családi összejöveteleken is átsegítette őket. Időnként összemosolyogtak, amiben azonban nem volt semmi illetlen, mégis kifejezte azt a megszokott, tréfás ámulatot, hogy minden ugyanaz, még a zongoradarabok és a szendvicsek ízesítése is; így rótták le tiszteletüket Miss Marsalles, a nővére és egész életük hihetetlen és teljességgel valószerűtlen kitartása előtt.

A darabok előadását egy mindig zavarba ejtő kis ünnepség követte. Mielőtt kimenekülhettek volna a nagyon keskeny, városi kertbe – ahol mégiscsak volt sövény, árnyék, amelyet sárga liliom szegélyezett, és ahol a babarózsaszín és halványkék krepp-papírral fedett, hosszú asztalnál a konyha- lány tányérokon szendvicseket, fagylaltot, valamint mutatós, ám íztelen szörpöt kínált – a gyerekek kénytelenek voltak egyesével Miss Marsalles elé járulni, hogy átvegyék a becsomagolt, masnival átkötött évvégi meglepetés-ajándékot. A legnaivabb új növendékek kivételével ezek az ajándékok senkiben nem keltették a várakozás izgalmát. Általában mindenki könyvet kapott. Csak az volt a kérdés, hol talál Miss Marsalles ilyen könyveket. Régi kiadású, a hittankörök gyűjteményeiben, padlásokon, antikváriumok pincéiben fellelhető példányok voltak ezek, de mind keménykötésű, soha ki nem nyitott, vadonatúj. Tavak, folyók északon, Madárkalauz, Szürke Bagoly újabb történetei,Missziós baráti társaságok. Néha képeket ajándékozott a gyerekeknek: Cupido ébren és az alvó Cupido, Fürdés után, A kis virrasztók. Ezek többsége olyan gyerekes, puha meztelenséget ábrázolt, amelyet kifinomult álszeméremmel nevetségesnek és undorítónak találtunk. Még a társasjátékokat
is unalmasnak és hasztalannak találtuk – bonyolult játékszabályaik szerint mindenki egyszerre győzhetett.

Az anyukákat nem annyira az ajándékok minősége, mint inkább az aggasztotta, nem túl nagy anyagi megterhelés-e mindez Miss Marsalles számára. Az sem segített a dilemmán, hogy pontosan tudták, az elmúlt tíz évben csak egyszer emelkedtek az óradíjak (és emiatt két-három szülő nem járatta tovább a gyerekét zongorára). A szülők mindig ugyanarra az álláspontra jutottak: Miss Marsalles minden bizonnyal egyéb bevételi forrással is rendelkezik. Nyilvánvaló; máskülönben nem engedhetné meg magának, hogy ebben a házban lakjon. Meg aztán a nővére is tanított – jó, már nem, de a nyugdíjazása után magánórákat adott németből és franciából. Ketten együtt biztosan eleget keresnek. Egy Miss Marsallesnek nincsenek nagy igényei, képes kevés pénzből is megélni.

Miután a rosedale-i házból a Bank Street-i egyszerűbb épületbe költöztek, a Miss Marsalles anyagi hátterét firtató beszélgetések megszűntek. Miss Marsalles életének ez a mozzanata a továbbiakban modortalan és illetlen beszédtémának minősült.

– Belehalok, ha esik – mondja anyám. – Nem élem túl.

Ám az előadás napján nem esik, sőt kifejezetten hőség van. Forró nyári időben hajtunk be a városba, és eltévedünk, mielőtt rátalálnánk a Bala Streetre.

Az utca végül is jobb benyomást kelt, mint amire számítottunk, bár meglehet, leginkább a fasornak köszönhetően, ugyanis végig a vasúti töltés mentén csupa poros utcán jöttünk, ahol nem volt semmi árnyék. A házak többsége errefelé ikerház, az elülső homlokzati verandát középütt lejtős faelem osztja ketté; a füvetlen előkertekből két falépcső visz a házba. Egy ilyen ikerház egyik felében lakik Miss Marsalles. A vöröstégla épületeken a bejárati ajtó, az ablakkeret és a veranda szürke, olajzöld, sárga és krém színekben pompázik, mind jó állapotú, karban tartott. Miss Marsalles szomszédjában az utcafronti házrészből üzlethelyiséget alakítottak ki; „ÉLELMISZEREK, ÉDESSÉGEK” – hirdeti a felirata.

Az ajtó tárva-nyitva. Miss Marsalles a bejárat, a fogas és a lépcsőfeljáró közé ékelődve fogadja
a vendégeket, akik alig férnek el mellette, és a jelenlegi elrendezés lehetetlenné teszi, hogy a nappaliból fel lehessen menni az emeletre. Miss Marsalles rúzsa, frizurája és brokátruhája a régi,
az utóbbi szegélyére nehéz nem rátaposni. Az éles fényben úgy hat, mintha álarcosbálba öltözött volna; olyan, mint egy ízetlen puritán ábrázolás felcicomázott, buja kurtizánja. A bujaságot azonban csupán a rúzs jelenti, megfelelő közelségből jól látszik, hogy a szeme ugyanolyan, mint mindig: vörös karikás és vidám, de nem tükröz aggodalmat. Megcsókol minket – engem úgy kezel, ahogy általában, mintha még mindig ötéves lennék –, de bejutunk a nappaliba. Miközben megcsókol bennünket, úgy tűnik, a hátunk mögött az utcát kémleli, mintha várna valakit, aki még nem érkezett meg.

A lakásban a nappali és az étkező közötti tölgyajtót szélesre tárták. Mindkét helyiség kicsi. Mária, skót királynő képe szinte beborítja a falat. Nincs kandalló, így az öntöttvas tűzbak sincs itt, de ott
a zongora és a jóisten tudja milyen kertből származó pünkösdirózsa- és gyöngyvesszőcsokor sem hiányzik. A mérete miatt a nappali zsúfoltnak tetszik, pedig a gyerekekkel együtt tucatnyian sem vagyunk. Anyám vált néhány szót pár vendéggel, mosolyog és helyet foglal. Megjegyzi nekem, hogy Marg French még nincs itt, vajon ő is eltévedt?

A mellettünk ülő asszonyt nem ismerjük. Középkorú hölgy, strasszkapcsos, taftruhát visel, árad belőle a tisztítószer illata. Mrs. Clegg, mutatkozik be, Miss Marsalles ikerszomszédja. Miss Marsalles megkérdezte, nem akarja-e meghallgatni a gyerekeket, ő meg úgy gondolta, hogy biztosan jó program lesz;. a zene minden formáját imádja.

Anyám illedelmesen, de kissé feszélyezve megkérdezi, mi újság Miss Marsalles nővérével; az emeleten tartózkodik?

– Igen, igen, odafönt van. Szegényre rá se ismernének.

Ez szörnyű, mondja anyám.

– Igen, rettenetes. Adtam neki valamit, hogy átaludja a délutánt. Szerencsétlen, már beszélni se tud. És úgy általában sincs tudatában a dolgoknak.

Mrs. Clegg hangja egyszerre mély árnyalattal gazdagodik, amiből anyám érzékeli, hogy hosszabb
és intimebb részletek következnek, ezért gyorsan újra megjegyzi, hogy ez borzasztó.

– Én vigyázok rá, amíg a másik tanít.

– Nagyon kedves Öntől. Bizonyára nagyra becsülik a fáradozását.

– Sajnálom az ilyen öreghölgyeket. ezek ketten olyanok mint két csecsemő.

Anyám mormol még valamit, de nem néz Mrs. Cleggre, a téglavörös, egészséges arcra és a
– számomra – megdöbbentően hiányos fogsorára, hanem a háta mögé, az étkező irányába réved, nagyfokú önuralommal leplezve elképedését.

Az étkezőben terített asztalt lát, minden készen áll a zsúrra, semmi sem hiányzik. A szendvicsestálak sorba rendezve, valószínűleg hosszú órák óta: a legfelső szendvicsek szélei már kissé kunkorodnak. Legyek szálldosnak az asztal fölött, megtelepednek a szendvicseken és önfeledten mászkálnak a pékségben vásárolt cukormázas süteményen. Az asztal közepén kristálykancsóban lila puncs jég nélkül, nyilvánvalóan minden buborék elszállt már belőle.

– Mondtam neki, hogy ne rámoljon ki mindent olyan korán – suttogja Mrs. Clegg elragadtatott mosollyal, mintha egy makacs gyerek apró csínytevéseiről adna számot. – Tudja, hajnali ötkor kelt, hogy elkészítse a szendvicseket. Hát milyen ízük lesz ezeknek délutánra? Gondolom, félt, hogy nem lesz meg időben. Félt, hogy valamit elfelejt. Mindig idegesek, ha valamit elfelejtenek.

– Ilyen melegben nem szabad ételt elöl hagyni – mondja anyám.

– Hát… talán nem kapunk ételmérgezést. Csak az jár fejemben, hogy milyen kár azokért a szendvicsekért. Amikor délben a puncshoz keverte a gyömbérsört, nevetnem kellett. Micsoda pazarlás!

Anyám megigazítja könnyű pamutszoknyáját, mintha hirtelen rájött volna, mennyire illetlen, sőt goromba dolog a vendéglátó iparkodását ilyen hangnemben kibeszélni a saját nappalijában.

– Marg French még mindig nincs itt – mondja immár élesebb hangon. – Pedig azt mondta, mindenképp eljön.

– Én vagyok itt a legidősebb lány – mondom utálkozva.

– Pszt. Legalább te játszol utoljára. Hát az idén nem lesz hosszú ez az est.

Ahogy Mrs. Clegg közelebb hajol hozzánk, a mellei közül meleg, állott testszagot áraszt.
– Megnézem, feltekerte-e a hűtőt. A fagylalt miatt. Olyan kellemetlenül érezné magát, ha megolvadna.

Anyám átmegy a szoba másik felébe, beszédbe elegyedik egy ismerős asszonnyal, és pontosan látom, azt hajtogatja, hogy Marg French biztosra ígérte magát. Az asszonyok jó ideje kisminkelt arcán mutatkozni kezd a hőség hatása és általános kelletlenség. Egymástól tudakolják, mikor kezdődik a program. Most már bármelyik percben; negyedórája senki sem érkezett. Milyen arcátlanság, hogy sokan nem jöttek el! Bár a hőség miatt – ami itt különösen elviselhetetlen, talán legrosszabb a városban –, nos, a hőség miatt tulajdonképpen érthető. Körülnézek a szobában, és úgy látom, mindenki legalább egy évvel fiatalabb nálam.

A kicsik elkezdenek játszani. Miss Marsalles és Mrs. Clegg lelkesen tapsol, az anyukák csak kétszer-háromszor ütik össze a tenyerüket, határozottan megkönnyebbülten. Anyám, bármennyire szeretné, egyszerűen képtelen levenni a szemét az étkezőasztalról és az önelégülten portyázó legyekről. Végül sikerül álmodozó, réveteg tekintetet erőltetnie magára; valahol a puncsos tál fölött talál egy pontot, arra szegezi a tekintetét, így továbbra is abba az irányba nézhet, anélkül, hogy elárulná magát. Miss Marsalles is nehezen követi az előadást, időnként a bejárat felé pillant. Még mindig arra számít, hogy érkezhet valaki? Ilyen késéssel, indokolatlanul? Közel tíz, fehér papírba csomagolt ajándék nyugszik a zongora mellett, ezüst masnival átkötve. Nem rendes masnival, csak az olcsó, rojtolódó fajtával.

Épp amikor én ülök a zongoránál, és a Menüettet játszom a Berenice-ből, akkor érkeznek meg az utolsó vendégek, akikre egyedül Miss Marsalles számított. Először úgy tűnik, valami tévedés történt. A szemem sarkából látom, hogy egy egész szakasz vonul fel, vagy nyolc-tíz gyerek, élükön egy vörös hajú, valami egyenruhafélét viselő asszonnyal. Ránézésre úgy tűnik, mintha egy magán- iskola kiránduló diákjai volnának (szürkeségük és egyforma ruhájuk miatt), de ahhoz a mozgásuk túl darabos és rendezetlen. Legalábbis ez a benyomásom támad, bár nem tudom igazán szemügyre venni őket. Rossz helyre jöttek. Talán oltásra indultak az orvoshoz vagy a szünidei hittanórára. De nem, Miss Marsalles örömteli hangon elsuttogott bocsánatkérések közepette feláll, és fogadja őket.
A hátam mögött hallom, hogy a közönség összébbhúzódik, összecsukható székeket nyitogatnak,
és valami ide nem illő, furcsa módon bizarr kuncogást is hallok.

Az óvatosan viharos megérkezés mögött vagy azon túl különös, koncentrált csend uralkodik. Történt valami, valami előre nem látható, netán valami katasztrofális: az ember az ilyesmit ösztönösen érzi a levegőben. De tovább játszom. A súlyos csöndet a magam döcögő, darabos Händel-interpretációjával igyekszem betölteni. Ahogy felállok a zongora mellől, szinte orra bukom az újonnan érkezett, földön ülő gyerekekben.

Egyikük, egy kilenc-tíz év körüli fiú fog utánam játszani. Miss Marsalles kézen fogja, rámosolyog,
a fiú nem húzza vissza a kezét, és Miss Marsalles mosolyát sem kérdőjelezik meg zavart mozdulatok. Milyen különös; már az is, hogy fiú. Ahogy a zongorához ül, Miss Marsalles felé fordul, a tanárnő pedig kedves szavakkal bátorítja. Én azonban a profiljára leszek figyelmes, ahogy a fiú Miss Marsallesra emeli a tekintetét – a nehézkes, befejezetlennek tűnő vonásokra, az abnormálisan apró, ferde szemekre. Körbenézek, és a padlón ülő gyerekek vonásaiban ugyanezt a profilt látom. Egy másik fiúnak túl nagy feje van, és rövidre nyírt szőke haja, olyan, mint egy csecsemő; megint mások teljesen szabályos vonásokkal rendelkeznek, nincs rajtuk semmi szokatlan, csak valami infantilis nyíltság és nyugalom árad belőlük. A fiúkon fehér ing és szürke rövidnadrág van, a lányokon szürkészöld pamutruha selyemövvel és vörös gombokkal.

– Az ilyenek olykor egészen muzikálisak – mondja Mrs. Clegg.

– Kik ezek? – suttogja anyám. Nyilvánvalóan nem érzékeli, mennyire kétségbeesett a hangja.

– A Greenhill School tanulói, ahol Miss Marsalles órákat ad. Aranyos csöppségek, és némelyikük egészen muzikális. De persze egyikük sem százas.

Anyám zavartan bólint. Körülnéz a szobában, szeme a többi asszony riadt, becsapottságot tükröző tekintetével találkozik, de mindenki tanácstalan. Nincs mit tenni. Ezek a gyerekek is zongorázni fognak. A játékuk nem rosszabb – nem sokkal rosszabb –, mint a miénk, de valahogy lassan csinálnak mindent, és nincs hova nézni. Hisz nyilvánvaló udvariatlanság megbámulni az ilyen gyerekeket, ám mi mást lehet nézni a zongorajáték során, mint az előadót. A szobát valami bizarr, elkerülhetetlen álom hangulata lengi be. Anyám és a többiek szinte hallhatóan arra gondolnak: Nem szabad visszataszítónak látni az efféle gyerekeket, és engem nem is taszítanak, de senki nem szólt,
hogy ilyen kis…, kis idiótákat kell majd hallgatnom. Hisz azok, nem? Miféle est akar ez lenni? A taps mindazonáltal felcsattan, és egyre élénkül, gyerünk, legyünk túl ezen az egészen, mihamarább. Csakhogy semmilyen jel nem mutat arra, hogy a program a vége felé közeledne.

Miss Marsalles úgy konferálja fel a gyerekeket, mintha híres előadók lennének.

– És most Dolores Boyle következik! – mondja.

Egy hosszú lábú, vékony, nagyjából velem egyidős, szomorú tekintetű, szőke, majdnem fehér hajú lány kászálódik fel a földről. Leül a zongorához, elhelyezkedik, hosszú haját a füle mögé gyűri, és játszani kezd.

Hozzá vagyunk szokva, hogy időről időre felfigyeljünk valakire Miss Marsalles növendékei közül, de nem mondhatnám, hogy bárki valódi zenei élményre számítana. Ezúttal azonban a muzsika olyan könnyedén, annyira észrevétlenül csendül fel, hogy meg sem lepődünk. A darab nem ismerős. Valami finom, vidám, udvari műből való; valami nagy és érzelemmentes boldogság szabadságát hordozza. És ez a kislány nem tesz mást – jóllehet senki sem gondolná, hogy ez egyáltalán lehetséges –, mint úgy játszik, hogy mindez érezhetővé válik itt, Miss Marsalles Bala Street-i nappalijában, egy abszurd délutánon. Minden gyerek elcsöndesedik, a Greenhill Schoolból érkezettek éppúgy, mint a többiek. A szülők arcán ott marad a tiltakozás, a korábbinál is mélységesebb megrökönyödés, mint akit emlékeztetnek valamire, amiről már azt is elfelejtette, hogy elfelejtette. A fehér hajú lány úgy ül
a zongoránál, hogy a fejét lógatja, és nincs benne semmi kecsesség; és a zene kiárad a nyitott ajtón, ablakokon át a salakos nyári utcára.

Miss Marsalles a zongora mellett áll, és szokásához híven mindenkire mosolyog. A mosolya se
nem diadalittas, se nem szerény. Nem néz úgy, mint a bűvész, aki a közönség szemében csodás mutatványának hatását keresi, egyáltalán nem. Azt hihetnénk, most, hogy élete alkonyán találkozott végre valakivel, akit érdemes zongorára tanítani – akit tanítania kell –, a felfedezés jelentőségétől felvillanyozódik. De úgy tűnik, a lány játéka számára csupán az, amire mindig is számított, amit ezért megfelelőnek és természetesnek talál; akik hisznek a csodákban, nem ájulnak el, amikor rábukkannak. Úgy tűnik, még csak nem is csodálja jobban ezt a lányt, mint a többieket
a Greenhill Schoolból, akik imádják őt, vagy mint bennünket, akik nem. Számára a tehetség nem váratlan, és az ünneplés sem meglepetés.

A darab véget ért. A muzsika itt lebeg még a szobában, aztán elillan, és persze senki nem tud mit mondani. Mert abban a pillanatban, hogy végzett, nyilvánvaló, hogy az előadó ugyanaz, mint azelőtt: egy lány a Greenhill Schoolból. A muzsika mégsem a képzelet játéka volt csupán. A tények nem összeegyeztetendők. Néhány perc múlva, minden ártatlanság ellenére, az előadás trükknek tűnik, hogyne, sikeres, figyelemelterelő, de talán – miképpen lehet ezt megragadni – nem egészen
jó ízlésű trükknek. A lány tehetségéről ugyanis, amely megkérdőjelezhetetlen, de végeredményben haszontalan és csöppet sem helyén való, nos arról senki nem akar beszélni. Miss Marsalles számára
az ilyesmi elfogadható, míg mások számára, akik a világban élnek, nem az. Nem érdekes. Valamit azonban mondani kell, ezért hálásan a darabról beszélgetnek, mondják, milyen kedves, milyen gyönyörű mű volt, mi is a címe?

– Boldog lelkek tánca – mondja Miss Marsalles. – Danse des ombres heureuses – teszi hozzá, amitől senki sem lesz okosabb.

Aztán útban hazafelé, kifelé a forró, vöröstéglás házak közül, kifelé a városból, magunk mögött hagyva Miss Marsallest és az esteket, amelyeket immár nem lehet megtartani, nagy valószínűséggel soha többé, vajon miért nem tudjuk azt mondani – amit nyilvánvalóan mondanunk kellene –, hogy „Szegény Miss Marsalles”? A Boldog lelkek tánca nem engedi, az egyetlen üzenet abból a másik világból, ahol ő él.

FORDÍTOTTA TÁRNOK ATTILA