A nyúlszájú gyerek jó ideje bámulta, hogyan válogat a szögek között. A gyerek sántított, és az egyik keze is kacska volt. És kitartóan bámulta őt, a szeme sem rebbent. Azt figyelte percek óta, hogyan dolgozik. Neki pedig volt egy zacskó szöge. Tegnap vette egy magdalai vándorárustól, aki még ácskapcsokat és szír függönyfüggőket is rá akart erőltetni. Rossz érzés kerítette hatalmába, mégis megvette a zacskó szöget. És most ingerült volt. A szögek silányak voltak, az első ütés után görbültek, elhajlottak. A nyúlszájú, sánta gyereknek pedig tetszett a dolog. Szélesre húzta a száját, és vigyorgott, amikor elhajlott, és visszahullt egy szög. Aztán megszólalt, mert nyilván nem a kopácsolás csalta oda hozzá. Valami mást akart.

Igaz, hogy bántottad az apámat?

Védtem magam, mondta ő, és nem pillantott föl, mert megint elgörbült egy szög. Juhbőr szitákat javított, a földműves tegnap alkonyat előtt állított be velük, legszívesebben a fenébe zavarta volna. A főldművesnek azt tanácsolták a társai, már nem érdemes megjavítani őket, annyira ócskák,
de a kicsi, köpcös ember, akinek nyershús árka vágta keresztbe az arcát, sokáig makacskodott, és azt hajtogatta, hogy hallott őróla, hallott Simon ügyes kezű fiáról, hallott az ügyességéről, és úgy gondolta, még megpróbálkozik a sziták javíttatásával. Mert jobb a javított régi, mint az idegen és ellenséges új. Hát nem?! A földműves különben elmés embernek tűnt, a fejét ferdén tartotta, és laposakat pislogott. Õ végül beadta a derekát, de nem válaszolt, csak bólintott, ha képes rá, megjavítja neki a szitákat. Ha nem lehet megjavítani, visszaadja őket. Nincs komplikáció. Furcsán viselkednek az emberek. Ha ez a földműves venne új szitát a heti vásárban, időt és pénzt takarítana meg. És ha egy-két napig idegen is lenne neki, utóbb megszokná. De inkább ragaszkodik a régihez, pedig a javítás több pénzébe kerül. Ez volt tegnap, és alkonyat lett mire a főldműves elhordta az irháját. Õ pedig most apró, fénytelen szögekkel veregeti körbe az abroncsot. Ócska szögek voltak, és bosszankodott, mert sokat vett belőle.

Az apám megtámadott téged?, kérdezte a nyúlszájú fiú.

Igen, bólintott.

És mit akart?

Nem érdekes.

Meg akart ölni?

Nem, nem akart megölni.

Akkor mit akart?

Apád nagyon boldog volt, amikor megszülettél.

Nagyon szeret engem, bólogatott a nyúlszájú, sánta gyerek. Csöpögött a takony az orrából. Az én drága apukám! Biztosan meg akart téged ölni. Nagyon erős ember ám!

Nem akart megölni, mondtam már, sóhajtotta ő.

Akkor mit akart?

Ordított, amikor megszülettél, mondta erre.

Mások is mondták, és azt is mondták, hogy a kiabálása fölverte az egész falut. Fáklyák és mécsesek gyúltak mindenfelé. Egy egész napon át ordított, és a szamarak, és az állatok is vele ordítottak!

Igen, pontosan így volt, mondta ő, és a fogával húzta ki az egyik elgörbült szöget. Megsebezte a száját, kiköpte a vért.

Azért ordított, mert szeret engem, bólogatott a gyerek.

Igen, mondta ő, és megint kiköpött. Nagyon szeret téged.

És miért akart bántani téged?, makacskodott a gyerek.

Már nem érdekes, mondta ő.

Nem értem, csóválta a fejét a fiú, hogy nem lehet érdekes az, ha valakit bántani akarnak?!

Úgy, hogy nincs már értelme.

Nem értem, nem értem, nem értem, mondogatta a fiú, a sánta lábát vakargatta.

Menj a dolgodra, intett neki.

A fiú nem válaszolt, leült a porba mellé, és továbbra is figyelte őt. Figyelte a tárgyak fölött repkedő ujjait, a mozdulatait, és közben sípolva lélegzett. Erősen sütött a nap, az árnyékok már a vályogfalak tövébe húzódtak, de néha könnyű szél támadt, s a felkavarodó por úgy lengett a házak között, mint valami hatalmas, mocskos lepedő. De ez még az az a szél volt, ami mindig is járt-kelt a házak között. Ez csak olyan szokásos szél volt. Megmozdul a levegő, aztán állva marad. Egy asszony énekelt a közelben, és ő az ütemes puffogásból kihallotta, hogy diót tör. Nyilván nem kellett volna kiteregetni. Mondhatta volna a feleségének, hogy felesleges. A csontjai mindig megérzik a szeles időt. A szél nem baj, de az igazi, komor szél szürke, mocskos port kavar föl, és a por megesz minden színt, minden formát, a por recsegni kezd a szádban, a szemedben, az ujjaid alatt. Tegnap az ég alja vörös volt, mintha angyal vérét ontották volna, és aztán ma mégsem mozdult úgy a levegő, ahogyan ő várta. Az ég sem mond mindig igazat. Vagy ilyenkor is akad egy apró, semmiségnek tetsző jel, valami titkos üzenet, amit meg kellene látni, hogy arra készüljenek, nem fog fodrozódni a falu oldalában kéklő tó víze, mert a levegő még állni fog, mintha kifeszülő ezüst sodronyok fognák össze a földet az ég kékjével. Ez volt tegnap. Nem az történt, amire várt. De ma már biztosan nagy szél lesz, forróság,
és szél, szél, szél. Délután érkezik, nagy, lassú lódulásokkal. Hogy fognak bőgni a szamarak, rugdossák, a homlokukkal verik a jászolok oldalát. Különben pedig olyan mindegy. Ha bent, a házban szárítják a ruhát, a rongyok hamar átveszik a dohszagot. Ha kint teregetnek, porosak lesznek, megkeményednek
a ruhák. Nem baj. Felszisszent. Újra elgörbült egy szög, pedig alig koppintott rá.

A nyúlszájú fiú elmosolyodott, mire neki az eszébe jutott ez az egész képtelen történet.

Nem is tudta, hogyan kezdődött. A teste mindig is vékony, már-már satnya volt, de a keze meglepően nagy és erős. Az arca lányosan lágy vonású maradt, az állán alig göndörödött szőr, és már a sziváni nap rendre kifakította a haját, a fürtjei olyanok lettek, mint a szalma sárgája. Kisgyerek volt még, de már kitűnt az ügyességével. Talán nem is ügyesség volt ez, a keze tudott valamit, amit a lelke nem. A lelkéről később sem tudott meg sokat. De az ujjainak mintha önálló, senki által nem befolyásolható hatalma lett volna a tárgyak fölött, és az alakításra váró felületek makacs világában, nem volt anyag, ami ellenállhatott volna neki. Szórakozottan, oda sem figyelve oldott ki csomókat vagy éppen olyan bogokat hurkolt terítők, a délutáni széltől meg-meglobbanó függönyök sarkára, melyeket nem lehetett többé kioldani. Nagyon ügyes volt a sátorépítésben. Sokat segített halászoknak hálót fonni. Tudta, hogyan sütik a kenyeret és a lepényt a pékek, kileste és megtanulta, miféle mozdulatokkal öltögetnek a vargák, és kileste azt is, hogyan miféle gyöngédebb és határozottabb ütésekkel formálják engedelmes szerszámmá az izzó vasat a kovácsok. Megszerelt, megjavított mindent, ami a keze ügyébe került, akár életlen sakterkést vagy fejét vesztett kalapácsot, pelyvaszóró-villát, cséplőszánt, taligát, kalitkát vagy ruhaneműt. Idővel jobban varrt, mint a kitanult szabók. Faragott fát, követ, agyagból bármilyen formát kigyúrt, és tudott, mert megnézte hogyan dolgoznak a fazekasok, tányérokat, korsókat is tudott önteni. Gyűjtött füveket, tudta a kamilla,
a mályva, a liliom, a rózsavíz, az erjesztett fügelé és a csalán hatását, és olykor gyógyított is. Tudta, hogy a máj bajainak használ a dió és a túró.

Egyszer végignézte, hogyan vágják le egy halász elüszkösödött karját, az egyik kifogott hal foga az ujjába akadt, a seb nem gyógyult, az okozhatta a bajt. A halász ordított, és recsegett a csontja, ahogy a fűrész átvágta. Végignézte, hogyan öltik el a vérző sebet, miféle tűket használnak, de közben bosszankodott, mert a halász nem tudta megmondani, melyik hal harapása okoz ilyen bajt. Nem félt a falu mögötti domb sziklahátain, és a repedésekeben meghúzódó leprásoktól sem, néha vitt nekik ételt, megvarrta a ruhájukat. Egyszer megfésült egy leprás kislányt, aki olyan zavarba jött, hogy a nyelvét nyújtogatta aztán, kővel dobálta meg, végül a szoknyáját letolva megmutatta a sovány, sebes fenekét.

Egy reggel az apja pénzt hagyott az asztalon. Egyszerűen ott felejtette az érméket. Sok pénz volt, több kupacban csillogtak az érmék. És ő nyomban látta, hogy a kupacok elhelyezésének értelme van. Tízéves lehetett, lepényt ülve majszolgatott, és az érmék csillogását figyelte. Főként didrahmák voltak és néhány sékel, meg as. Simon, az apja nyilván a templomadót felejtette az asztalon, illetve azokat a pénzeket, melyekkel a vásárba ment volna, meg amit a hétköznapokra tartogatott. Április vége volt, az apja árpát akart venni, azt akkorra már learatták.

Arra rezzent össze, hogy az apja görnyed mellette. Õ nem nézett föl, csak annyit mondott, adja neki őket két napra. És arra a kupacra mutatott, amelyikkel az apja piacra ment volna.

Simon sóhajtott, megszokta már, hogy a fia különösségeket mond, és mindig valami szokatlant akar. De ez most nagyon komoly dolog volt. Ennyi pénzt rábízni egy tízéves gyerekre! Még akkor is, ha tökéletesen tisztában van a tefáh, a zeret vagy a hevel mértékeivel.

No, és mit mondok az anyádnak?

Csak az igazat, apám.

Simon a fejét fogta, mint aki bűnt követ el, a köpenye szegélyét tépegette, végül mégis odaadta neki a piaci vásárlásra szánt pénzt. Amikor az anyja megtudta, nem mert szólni. A gyerek mosolygott, aztán a köpenyegét a combjai közé kapva elfutott a piac felé. Talán éjszakára sem jött meg. Legalábbis nem hallották. Virrasztottak, mint aki gyászol, az anyja az apát korholta. A mécsest többször föl kellett tölteni olajjal. De ő nem érkezett haza éjszaka. Rejtély, hol időzhetett, soha nem árulta el. És másnap délután a pénz dupláját borította asztalra, mert tudta a módját, hogyan fialtassa meg a garasokat, miközben nem alkudozott, és nem károsított meg senkit, hanem csak vett, csak eladott, és csak újra vett, és aztán üzletet kötött megint, gyorsan, kétely és ravaszság nélkül, mert pontosan érezte az árak és az árfolyamok közötti eltérések folyamatosan változó és haszonra váltható, s egyébként senkit különösebben meg nem károsító lehetőségeit, melyek olyanok voltak, mint a tenger hullámai, az előbb még szelíden nyaldossák a partot, aztán váratlanul nagyobb, taréjosabb hullámok harapnak rá a bugyborélokó homokra, hogy perceken belül újra nyugodt legyen a világ. Bizonyos halászok megérzik az efféle, máskülönben semmiféle jelekből nem látható változásokat, és ilyenkor máshová, és másként, többnyire mélyebbre vetik ki a hálót. És lesz is fogásuk, jóllehet másfajta halak csapkodnak majd a hálóban, testesebbek és kövérebbek, mintha nyugodt hullámzás alatt fogták volna őket. És ő is megérezte, ha a dolgok ára, pénzzel, ezüsttel és arannyal mért ára elbillen a nyugvó állapotból. Lehetett volna írástudó is, de akkor olyan emberek és gondolatok munkásává vált volna, melyek elsőrorban szolgálatot és alázatot várnak tőle. Senkit és semmit nem akart szolgálni. Túl sok dolog várt az ő szolgálatára, legalábbis így érezte. A világ tele volt hibával, töréssel, repedéssel és hiánnyal. A görögök például, vagy a szaddakeusok lenézték a kétkezi munkát. Némely írástudó vagy bölcs ellenkező véleményen volt, és maga is szántott, vetett, vagy ácsmesterséget művelt. Õ ezekbe a kérdésekbe nem akart beleszólni. Nem is gondolta, hogy eldöntheti, kinek van igaza. Nem akart semminek sem a része lenni, az írástudók a múlttal foglalkoztak, őt csupán az érdekelte, különösebb filozófiai megfontolás nélkül, hogy éppen mi a rossz, a javítani való. És semmi különöset nem akart. Csupán figyelni akart. Látni akart. És szerette nézni a kezét, mert a keze néha meglepetéseket okozott neki is, amikor a romlott tárgyak az ujjai közé kerültek, és aztán néhány gyors és szakavatott mozdulat után megjavultak.

Egyszer afféle útonállóknak is faragott késeket. Két villogó tekintetű, folyvást maga mögé pislogó figura kereste meg, kora hajnalban surrantak a házához, pisszegtek az ablak alatt, kaparásztak. Még szürkület volt. Úgy suttogtak, mint akiknek kavics van a szájukban.

Téged ajánlottak, mondta az egyik.

Kicsoda?

Nem mindegy? Mindenki tud rólad! Tudják milyen vagy!

Milyen vagyok?

Ne kérdezősködj feleslegesen. Azt mondd meg, honnan tudjam, hogy jó késeket csinálsz!

És akkor ő előhúzta a saját kését. Azt mindig az övében tartotta. Ha aludt, akkor is nála volt.

Vágd meg a kezed, mondta a zelótának, akinek nem látta az arcát. A zelóta kicsit tétovázott,
majd átvette a kést. Aztán sziszenés hallatszott. A zelóta visszaadta a kést. És ő látta, hogy a porba csepeg a vére.

Most mi lesz?

Egy hét múlva gyertek értük, mondta ő, és behajtotta az ablaktámlát. Olyan halkan zajlott le minden, hogy a felesége nem ébredt fel.

És egy hét múlva valóban jöttek a zelóták, most alkonyatkor merészkedtek a ház elé, az egyiknek föl volt kötve a karja. Õ csak mosolygott.

Nem gyógyul, mondta bosszús képpel.

Kenőcsöt adott neki, a vállát veregette, látod, hogy milyen jó késeket csinálok?

Mérget is használsz?

Nem, soha nem használok mérget.

Abban az időben sokan tapodták az ország kanyargó útjait. Hol Júdeában, hol Galileában tűntek föl szónokok, tüzes nyelvű, nyughatatlan lelkű igehirdetők zargatták a falvak nyugalmát. Sok zarándok után kavarodott föl a por, ám a többség után hamar elült. A fenyegető, hívogató szavakat, akár a kirostált pelyvát, szerteszórta a szél, és csak kevés tanítás maradt meg az emberek egyébként is megbízhatatlan emlékezetében. Aztán egyszer őt is megkeresték ilyen igehirdetők, hatan voltak, kettőnek már egészen szétrohadt a saruja.

Csináld meg őket, mondta a közülük az egyik.

Jól van, megcsinálom, mondta, de ennyit kérek, tette hozzá, és kimondta az árat. Nem mondott sokat, de nem is keveset.

A másik szelíden mosolygott, ugyan, testvér nem hiheted, hogy fizetni fogunk.

Ezen ő elcsodálkozott, olyan természetesen jelentette ki a másik, hogy nem várhat fizetséget, mintha a vízre azt mondaná, víz, a földre, hogy föld, a fényre, hogy fény.

Jól van, és miért nem?

Szerintem megjavítod a sarukat, és velünk jössz. Nem kell már neked az a pénz.

Nem megyek veletek, ingatta a fejét ingerülten, és ha nem fizettek, mehettek isten hírével.

De az a szakállas nagydarab ember, aki nem akart fizetni, mégis ott hagyta neki a sarukat, és nem csak a két teljesen elrohadt pár lábbelit, hanem mindegyiket, és azok hatan mezítláb gyalogoltak bele a gyorsan ereszkedő alkonyat elnyúló árnyai közé, hogy aztán gyorsan elnyelje őket az éjszaka.
A közelben sikoltozott egy kakas, míg valaki el nem vágta a nyakát. Annyira ismerte ezt. Egy állat utolsó jajkiáltása végül mindig halk bugyborékolássá válik. Azt már nem hallotta, csak hallani akarta, hogy egy edényt sűrű feketeséggel tölt meg a belepermetező madárvér. Azon az éjszakán némák voltak a kutyák. Billegő, valószerűtlen fehér lobogású gyertyafényél vizsgálgatta a gyalázatos állapotban lévő lábbeliket. Némelyik talpa szinte papirusz vékonyságúvá kopott. Mosolygott, jól mulatott a dolgon. Nohát, mintha papíron járt volna a gazdája, hogy az éles kavicsok, a kövek,
a hegyes kitüremkedések a megtett út történetét írták volna a gazdája talpára. És az ez írás akkor fájdalomból és kellemetlenségből volt leginkább. Amikor fájdalmat okoz minden lépés, hanem a gazdája mégis értelmét leli benne. Miféle butaság ez?! Õ nem tudott írni. Bármikor megtanulhatott volna, sőt, néha azon kapta magát, hogy bizonyos figyelmetlenebb pillanataiban kezdi átlátni a betűk és az írásjegyek közötti összefüggések első pillantásra oly bonyolultnak látszó rendszerét, hogy szavak és bekezdések értelme megvilágosul az elméjében, a mondatoknak nyugtalanító és félre- érthetetlen jelentése lesz, a mondatok akartak valamit, a mondatok kérnek tőle, kívánságokkal
és kijelentésekkel tüntetnek az értelme előtt, ám ha észrevette, hogy a figyelme e sekélyes, és beláthatatlanul veszélyes területre téved, gyorsan lehunyta a szemét, és igyekezett konkrét, érinthető, tapintható dolgokra gondolni, görcsös derekú olajfákra, könnyen elhajló, remegő levelű pálmavesszőkre, a nők szélben elszálló fejkendőjére, a kétségbeesett és mulatságos kiáltozásukra, amint a kendő után futnak, gránátalmát, dinnyét, zöld fügét szállító szekeresekre, a mezőt beborító pipacs vörös szőnyegére. Nem, soha nem akart megtanulni írni. Aki ír, másként emlékszik, vélte, mint ahogy az ember számára rendeltetett. Aki ír, kiengedi a lelkét a testéből, ahová pedig annak tartoznia illene a halála pillanatáig, és majd mindig abban a kényeskedő, magát fürdető fényben gyönyörködik, amely a papíruszok kétes világából világlik elő, s amelyért az elszabadult lélek a felelős. A lélek felelőssége a test bizonytalan, de sokat kibíró épületét tölti meg fénnyel és bizalommal. Ha a lélek kiszabadul, bármi rosszaság válhat belőle. És azok az emberek, akik szabadjára engedik a lelküket, azoknak az emlékezése nem emlékezés lesz, hanem éppenséggel a felejtés művészetté varázsolása, olyan cselekedet, amelyben a tettek nem önmagukért felelnek, hanem csupán egymást helyettesítik. A világ, amit az írás által születik, az életünk értelmezésére szolgál, ám ő soha nem hitt ezeknek az elgondolásoknak. Ha beszél erről, biztosan pogánynak és hitetelennek kiáltják ki a Tóra-magyarázók és az nagybefolyású írástudók. Tehát soha nem mondta ki nyíltan a véleményét. Dolgozott. De soha nem adta fel abbéli gondolatát, hogy a dolgok értelme a dolgokban magukban van, nem szabadna kicsalni őket onnan. A lelket ki lehet csalni, csakhogy a lélek nem értelmez, hanem játszik, csalfáskodik, táncol. Az emberből kicsalt lélek semmiben sem különbözik
a feleslegesen kicsalt férfimagtól. Az élet értelme magában az életben van. Nem csorgathatod ki belőle, mint valami tintavizet a mécseséből, rá a szomjas vászonra, papiruszra. A dolgokkal úgy kell bánni, hogy ne sértsük meg az értelmüket. Az élettel is úgy kell bánni, hogy ne sértsük meg az értelmét. Az életünk értelme háboríthatatlan. Voltaképpen használatra kaptuk, olyan, akár egy szerszám, ha elromlik, óvatosan, ügyesen és alázattal kell megjavítani. Nem hihette, hogy a leírt szóban több bölcsesség és lényeg munkál, mint abban a mozdulatban, ahogy a tűjével átszúrja a marha vagy a juh kiszárított bőrét. Ezért nem állt szóba a farizeusokkal sem. Ezért kerülte az igehirdetőket, a szóval élőket, a szóval gyógyítókat.

És most mégis itt hevert előtte hat pár nyomorult saru. Õ pedig a fejét csóválta, mert tudta, hogy olyan feladatot vállalt, amelyet nem volna szabad. Aztán mégis szerszámok után nyúlt, és amíg az éjszaka sötéten hullámzott fölötte, melyek leplét néha átszúrtak a csillagok fényei, megjavította valamennyit lábbelit. Nem egészen értette magát, de azért csinálta. Soha nem érezte még ilyen idegennek az ujjait. Mégis arra gondolt, így lesz jó. Nem helyes, amit tesz, de nem is dönthet másként. Biztatta magát, mert azért néha megremegett, verejték gyöngyözött a homlokán.

Másnap kora reggel el is jöttek azok hatan, térdig porosan, mezítláb és piszkosan, az egyiknek, később megtudta, Péter volt a neve, szalma volt a bozontos, feketén göndörödő hajában. És valóban nem fizettek. Még csak nem is köszönték meg a munkáját.

Gyere velünk, mondta az, aki a sarukat adta neki.

Õ pedig elgondolkodott.

Hová?

Idővel meg fogod tudni.

Családom van.

Gyere velünk, mondta a bozontos hajú, és a többiek is bólogattak. Az egyiknek vér csorgott
a térdéből, mintha valami megharapta volna, és olyan szánnivalóan nyomorultak voltak. Arra gondolt, nyilván hiúságból, hogy az invitálás nem más, mint a munkájának az elismerése. Aztán elszégyellte magát. És nyomban dühös is lett. Nem kell őt dícsérgetni, pontosan tudta, mennyit ér, mi a munkájának az ára. Magáról tudta a leginkább, hogy mennyit ér. A saruk már rajtuk, a hat vándoron voltak. És egyik sem panaszkodtt, hogy kényelmetlen, vagy hogy itt nyom, ott szorít.

Jól van, bólintott, fölállt, és hátrakiáltott az asszonynak.

Elmegyek!

A felesége előfutott, nem is mert szólni, csak a szája elé kapta a kezét.

Gyere velünk!, mondták neki azok hatan, és egyszerre bólogattak, mint a bolondok. Mint akik parancsra csinálják. Furcsa volt a tekintetük, kék fény lobogott a nézésükben. Nyomorultak voltak, mégis boldognak tűntek. Olyanok voltak, mint akik a világ elrontott részéhez tartoznak, akiket éppúgy meg kell javítani, mint a sarut, az olajsajtoló rúdját vagy a kilazult szekérkereket. A szakállukkal és a hajukkal babráltak. Mint akik most ismerkednek az arcukkal.

Gyere velünk!

Kövess bennünket!

Így kezdődött, mert végül is velük tartott. Az asszony halkan, föl-fölbugyogva sírt, különben föl sem fogta, mi történik. A gyerek fölsírt odabent, és az asszony visszafutott. Azok kint vártak egy ideig, csendben voltak. Valaki lepényt, és kancsóban tejet vitt nekik. Szürrcsölve ittak, és csámcsogtak.
Az egyik hátrament egy megborult agyagház oldalához, és sokáig vizelt.

Visszajövök, szólt az asszonynak, de csak vigasztalni akarta, mert maga sem tudhatta, hogyan lesz.

Mikor?

Visszajövök, bólogatott.

Eredj a pokolba!, sírt az asszony.

Jézusnak nevezték a vezetőjüket, és ha ránézett, majd pedig lehunyta a szemét, mindig el kellett képzelnie az arcát. Mint aki csak akkor van, ha világló tekintettel pillantanak rá. Jézus soha nem kérdezett tőle semmi személyeset. Senkitől sem kérdezett semmi személyeset. Soha nem kérdezte, mit álmodtál, hogy érzed magad, fáj-e a lábad, gondolsz-e erra vagy arra, hiányoznak-e a rokonaid. Általánosságban persze sokat beszélt az álmokról, a látomásokról, a jövőről, a múltról, beszélt a fájdalomról, és sokat beszélt a szenvedésről. De az nem igaz, hogy részvétlen lett volna. Mert gyógyított is. Sok gutaütöttet, vakot és ördöngőst igyekezett meggyógyítani. És némelyikkel sikerrel is járt. Némelyik szenvedését persze nem sikerült enyhítenie. Néha ő, Júdás is belavatkozott a dologba, gyógyfüvet vagy valami saját kavarású főzetet adott Jézus kezébe, próbálkozzon azzal. És a gyógyfű, a főzet is olykor sikerrel járt, máskor meg éppúgy semmit sem ért, mint Jézus szavai. De azért nem mondhatni, hogy Jézus működése, különösen a tanításai hatástalanok lettek volna. Sokan, sőt, egyre többen hittek neki. Megannyian követték, áldások és szent jókívánságok között járta az útját, és ritkán botlott meg. Azért néha kővel dobálták. És ami éppoly fontos volt Júdás számára, sokan gyűlölték is Jézust. Júdás látta, hogy Jézus szavai milyen lázassá tudnak tenni embereket, milyen vak szenvedéllyel képesek megtáncoltatni egyeseket. Kiszáll belőled a lélek és táncol, táncol, a szemed vak, csak a tested lát. Látta Júdás, Jézus szavai hogyan képesek felizzítani a gyűlöletet, a haragot és az irigységet. És ez tulajdonképpen szép és fájdamas is volt. Mintha mindaz, amit a világról, a világ javításra váró munkájáról és lehetőségeiről is szólt volna. És egy nap Júdás azt érezte, hogy Jézus a testvére lett. Csakhogy a testvérünk mindig is az életünk idegen része marad. Talán sikerül szeretni. Többnyire azonban nem sikerül. A testvérünkről mindig azt kell gondolnunk, hogy mi is lehetnénk azok, épp ilyenek, ilyen gondolatokkal, ilyen szavakkal, tekintettel és testtel. Amikor a testvérünket szeretjük, annak a vonzódásnak a mélyén mindig csodálkozás, kétségbeesés és félelem munkál. Nem, nincs olyan ember, aki olyan szeretne lenni, mint a testvére. A hatalmát, a gazdagságát talán lehet irígyelni, de a lelkét soha nem fogjuk mgaunkénak kívánni. Júdás néha sírva ébredt, és addig verte a fejét a földbe, míg Jézus át nem ölelte, és meg nem nyugtatta. A többiek soha nem tettek volna ilyet.

Egyszer Jézus sokaság előtt beszélt valami falu határában, a közeli pálmák levelein varjak ültek, és néha közbekárogtak. Sokan kijöttek a kúthoz, papok és írástudók is, kétkezi, munkás emberek. A szamarakat hátul hagyták. Néhányan kiabáltak, ám aztán Jézus szavai lassan meggyőztek mindenkit. Még a legöregebbek is bólogattak, igen, igaza van a furcsa fiatalembernek. A papok is lehajtották a fejüket, mint akik elismerik, nem lehet másként, mint ahogyan az idegen állítja. És amikor vége lett a gyűlésnek, Júdás ott maradt a gyűlés helyszínén. Alkonyodott, vonyítottak a kutyák. Az emberek lassan hazatértek, Jézus és a tanítványok szállást kaptak a faluban, de ő, Judás ott maradt, ült a kihűlő porban, és fogalma sem volt, mire vár, mit akar. Akkor látta meg az elszabadult, szakadt inget, melyet ide-oda sodort a szél. Leszállt a sötétség, este lett. És ő már nem látott semmit, csak a szél által fel-felkapott inget. A felhőktől összeborzolt ég eltakarta a csillagokat, és a hold fényes, kerek lepényét. Néhány mécses fénye feléje pislogott a faluból. Tűt és cérnát vett elő, és csak az ujjai segítségével, akárha vak lenne, kitapogatta az inget, megnézte, hol hibás, hol szakadt meg, és aztán
a sötétben megvarrta. És aztán azt is megvárta, hogy lehűtse vállát és az arcát a harmat. A hajnal mindig olyan szép, mint egy menyasszony, csak éppen az esküvő marad el. Az volt a legfurcsább, hogy a faluban senkinek sem kellett az ing. Házról házra járt, végül Jézus érintette meg a karját, add rám, mondta. És ő ráadta az éjszaka megvarrt inget, és Jézus mosolygott, egy itatóvályúban nézegette magát. Péter elhúzta a száját, Máté csak a kavicsokat rugdosta.

Jézus a következő faluban is szónokolt. Aztán a következőben is, sokan sírtak, csókolgatták a lábát. Júdás arra gondolt, ez is csak olyan, mintha valaki írna, és csak írna, és föl sem pillantva, egyetlen pillantást sem vetne arra, akiről pedig éppen betűket és mondatokat formáz. Mint akinek fogalma sincsen azokról, kiknek az életük értelmét magyarázza. Mintha Jézus szavai a levegő áttetsző fátylába belesötétülő betűk és mondatok lennének, és az élet értelme éppen így költözne ki magából az életből, hogy aztán üres bábként, kiszolgáltatva álljon bármiféle erőnek, szélnek, hatalomnak és akaratnak. Jézus gyakran köpte a nyálát, és habzott a szája, miközben beszélt. De soha nem csúnyult meg, nem vált visszataszítóvá. Valahogy tudott vigyázni erre, vagy talán nem is kellett rá vigyáznia. Míg az emberekhez szólt, nem torzultak el a vonásai. Júdás gyakran érezte, ha ő beszélni kezd, furcsán, ellenségesen pislognak rá. Mintha a szavak, melyek elhagyják a száját, elcsúnyítanák, visszataszítóvá tennék. Ezért egyre ritkábban szólt. Egyre ritkábban beszélt. Inkább mutogatott, biccentett, mormogott. Az életét, és persze mások javításra váró életét a nyughatatlan ujjaira bízta. Gyakran riadt arra éjszaka, hogy Jézus néha áll mellette, és nézi, és mint egy idegen anyagot, végigtapogatja. Mint aki furcsállja, és nem érti, mitől, miféle anyagtól ilyen idegen.

Én ilyen vagyok, mondta Júdás, nem tehetek róla.

Semmi baj, mondta Jézus.

Nem hiszek neked, mondta Júdás.

És Jézus nem válaszolt.

Ritkán szálltak meg kőházakban. Inkább istállókban, fészerekben vagy olykor a szabadban húzódtak meg. Jézus sokat beszélt, és ha valamit kérdeztek tőle, olyan válaszokat adott, amelyek nem a neki szánt kérdésekre adtak választ, és valamiképpen mégis fontosnak tűntek. Egy nap aztán kínos baleset történt. Kellemetlenebb útszakaszra kerültek Gadar falu közelében, és ugyan pásztorok ajánlották nekik, hogy ne térjenek arra az útra, mert veszélyes háborodott kószál a környéken, Jézus úgy döntött, azt az utat választják. A sziklák között vájt ösvényen csak sorban, egymás után lehetett haladni. Nagyon meleg volt, a sziklahátakon képtelenség volt megtartanai a tenyeret, úgy izzottak a kövek. A bolond az egyik üregből ugrott ki, és hosszú, kampós botjával többször megütötte Jézust, aki legelöl haladt. Jézus nem mozdult, és nem védekezett. A bolond eddig néma volt, de most már felbátorodva üvöltött, toporzékolt, köpködött. Majd a szoros vége felé rohant, ki a nyílt vidékre. Végül ők is tovább indultak, más út nem volt, a bolond után haladtak.
A sziklák végül kinyíltak, tágasabb vidékre kerültek. A közelben disznók legeltek, a bolond ott ugrált közöttük, a két kanász hiába kiáltozott rá. Jézus a bolond után tartott, mögötte szaporázták
ők is, nehogy nagyobb baj történjen. A bolond érthetetlenül magyarázva hosszú botjával Jézus felé mutogatott. A kanászok, erős testű, fiatal fiúk kiáltozni kezdtek, térjenek le, vagy forduljanak vissza. De Jézus intett, nem térnek le. Valamelyikük tett egy türelmetlen mozdulatot. A bolond üvöltött. Mire egy anyakoca fölvisított, és már a kanászok is ordítottak. Az állatok a sziklaperem felé ügettek, és csakhamar legalább két disznó hullt a mélybe. Furcsa volt a sivításuk, olyan volt, mint a furulya hangja, aztán pedig akár egy dob utolsó elmélyülő puffanása. A bolond elrohant, vissza az ürege peremére, onnan lengette kifelé a botját.

A kanászok ordítottak, fenyegették őket, és egyáltalán nem biztos, hogy ők nem bántak volna el velük, különösen Péter erejére gondolva, de Júdás, hogy elejét vegye a további kellemetlenségeknek, hiszen a fiúk biztosan beszaladnak Gadarába, és elpanaszolják a hírt, hogy csavargók miatt kár érte
a falut, a gazdájukat, a falusiak joggal üldözik és zaklatják majd őket, így hát a lelkükre beszélt, és fizetett nekik. Kifizette az anyakoca és a két kismalac árát. Végül is három disznó pusztult el. A bolond a sziklák mögül leselkedett, és úgy vigyorgott, hogy látszott a lepedékes ínye. Õ figyelmeztetőleg oda intett, mire a bolond visszahúzódott. Hiába fizettek az állatokért, az egyik kanász mégis a faluba futott. Sokan jöttek aztán, és bántották őket. Ha nincs Péter, talán nagyobb baj is akad. Õt is alaposan fejbe vágták, Jézus vérzett, Jakabnak betörték az orrát, Máté sántított.

Akkor már ő, Júdás kezelte a társaság pénzét. Eleinte János felügyelte a pénzüket, de Júdás ügyesebbnek mutatkozott. Tudta úgy vinni a köpenye rejtekében a garasokat, hogy azok nem csörögtek. A János nem tudta ezt. És nem tudta Máté sem, pedig ő is sokat foglalkozott a pénzzel, hiszen egész életében azzal foglalkozott. Ahogyan Júdás bánt a garasokkal, abban mindig volt valami nyugtalanító, valami kockázatos. János gazdálkodása kiszámítható nyugalommal járt. De amikor ő vásárolt, mindig tudott meglepetést okozni, szőlőt, gránátalmát vagy sajtot is szerzett a lepény mellé, vagy fügelekvárt, amit Jézus különösen szeretett. És ilyenkor a többiek mintha szégyenkeztek volna. És ő nem értette, miért idegenkednek tőle. Mintha egyszerre szégyellnék és irigyelnék azt, amit ő tud. Õ csak annyit érzett, hogy a dolgok, a tárgyak a keze alá illenek. Hogy nincs velük baja. Jézus nem foglalkozott ilyesmivel, de végül úgy látta helyesnek, kerüljön hozzá a kassza. Péter és Máté erőtlenül ellenkeztek. Nem volt sok pénzük soha. De ő mindig ügyelt arra, hogy ne legyen sokkal kevesebb se. Olykor egy-két dénárral több pénzük csörgött a vászonzacskóban, amire még Tamás festette rá, hogy pénz. Milyen furcsa volt ez is. Mintha ebben a zacskóban ettől fogva mást nem lehetne tartani, csak pénzt. De Júdás arra is vigyázott, mert az is feszültséget szült volna, hogy sokkal több vagyonuk se legyen , mint amennyivel eredetileg bírtak.

Néha vendégséget adtak egy falu határában, az alkonyat vörösétől átfestett tavak mellett, ilyenkor ő, Júdás szerezte be az élelmiszert. Kenyeret, lepényt és megsütött halakat vett a halászoktól, birkákat, juhokat a pásztoroktól. A hit mindig támogatásra szorul, különösen idegen helyeken.

Honnan van ez a sok lepény, honnan van ez a sok bor?, kérdezte egyszer Péter, és az agyaghordókat szagolgatta.

Csak figyeltem, mondta ő.

És ha csak figyelsz, akkor lesz pénzed, és akkor lesz mindened?

Igen, ha figyelek, lesz pénzem. Mindenem nem lesz akkor sem. De azért szükséget nem fogok szenvedni.

És ha nem figyelsz?, kérdezte Péter, aki nagy volt és erős, és egészen úgy tűnt, verekedni akar.

Nem tudok nem figyelni, válaszolt, mire Péter fölnevetett, és magára hagyta, nem bántotta. Biztosan viszolyog tőle, gondolta ő. Éjszaka arra ébredt, hogy álmában kitapogatja Péter saruját, felemeli, és forgatja, s az ujjaival azt nézegeti, hol gyengébb a talprész, hol ereszkedik a pánt, tart-e még a varrás.

Ha én figyelek, nekem is lesz pénzem?, kérdezte másnap Péter.

Nem, Péter, te nem tudsz úgy figyelni, mint én, mondta erre ő, és nem értette, Péter miért bólogat olyan elégedetten.

Amikor Jézus azt mondta, széledjenek szét, tantítsanak, hirdessék az igét, ő maradt a sziklafal tövében, jólesett neki az árnyék. És még vize is volt. És sokáig nem is ment sehová. Jézus azt is mondta, ne gyűjtsenek semmit. Nem kell másik ruha. Nem kell másik saru. Ezzel persze egyet is értett mindenki, csak hát mégis erős saru kellett, ha sokat akar vándorolni az ember. S még az indulás előtt délután odaadtak neki néhány köntöst, sarut, hogy javítsa meg őket. És ő megjavította őket. Aztán sokáig maradt, nézte a homokszínű tájat, lepényt rágott, vizet ivott rá. Aztán csak elindult, és nem értette magát, de ha kerteket vagy pagonyokat látott, mindig aludnia kellett. Gyerekkorában úgy tanulta, hogy az alvás bűn. Legalábbis a felesleges alvás. De talán nem is az alvásról volt szó, hanem a figyelmetlenségről. Az igazi alvás a figyelmetlenség volt. És ő most egy ideig nem akart figyelni.
És nem akart beszélni. Lefeküdt, valami mélyedést keresett, ami megóvta, és aludt, ameddig csak tudott. A hidegben is aludt. A nyirkosságban is aludt. Ha csak tehette, nem beszélt. Ha valaki kérdezte, mutogatott. Olykor minden ok nélkül betömött egy repedést, olajsajtolóknál vállalt munkát. Megjavította az elromlott szerszámokat. Szótlanul javította meg egy gazda szekerét, a lepényt elfogadta, szó nélkül megette. Munkásokat nézett, aztán szó nélkül kérte el a szerszámaikat, vésőket, fűrészeket, kalapácsokat vagy rostákat, és sorra megjavította őket. És ha csak tehette, aludt. Belertartotta a szélbe a kezét, mozgatta az ujjait, mintha a szél, a levegő is javításra szorult volna.

Aztán idővel újra találkoztak mindahányan. Ott találkoztak, ahol megbeszélték, és visszaigyekezett ő is, nem késett el. Nem ért bántalom senkit, és ennek azért örült. Jó volt, hogy mindannyian visszajöttek.

És az első éjszaka Péter sokáig forgolódott, aztán odafordult hozzá.

Mondd csak iskariótai, voltál már nővel?

Van feleségem, tudhatod, morogta ő erre.

A másik gúnyosan méregette, legalábbis neki ez volt az érzése a sötétben.

Aztán mégis eltűnődött. Jól van, ha Péter tudni akarja, elmondja neki. Beszélni kezdett, habár érezte, nem volna szabad szavakkal szólnia. Hiába a sötét, hiába az éjszaka, ő visszataszító lesz, undort kelt. Aztán mégis beszélt.

Fiatal voltam. Szinte gyerek. Egyszer a gazdám, amikor Betshaidban szolgáltam juhok, birkák és egyéb állatok mellett, a jászolban maga alá akart gyűrni. Erősebb volt nálam. Biztosan bírt akkora erővel, mint te, Péter, nézett a másik pokróccal körbetakart testére. Az ajtóban álltak a szolgái, és röhögtek.

Elfutottál?

Sarlót vágtam a hasába. Júdás eltűnődött, aztán mégis elmondta.

Azt hiszem, a szemérmével is lett valami.

Péter a fejét csóválta, közben kikelt a hold a felhők közül.

Csak nem azt mondod, hogy levágtad neki?

Péter szeme csilllogott.

Úgy sikerült a suhintás, hogy levágtam a heréjét, bólintott ő. Az egész zacskóját lemetszettem.

Péter hallgatott, gondolkodott.

Meghalt?

Nem halt meg.

Mi lett vele?

Visszavarrtam neki, mondta Júdás.

Visszavartad a heréit?, csóválta a fejét Péter.

Igen, mondta, akkor már tudtam, hogy kell csinálni. Bármit vissza tudtam volna varrni, tette még hozzá, és a vánkosára hajtotta a fejét, hogy ne kelljen tovább beszélnie. Olyan kellemetlenül érezte magát, hogy remegni kezdtek az ujjai. És Péter sem zaklatta tovább. Aztán elaludtak.

Akkoriban már sokszor veszélyébe kerültek, a pusztulás vadállata kísérte loholt a nyomukban. Néha akasztott embereket is láttak az út mentén, vagy megfeszítetteket, olykor emberi csonkokat, levágott fej vagy testrész hevert egy bokor tövében. Jézus bólogatott, áldást mondott. Sokszor üldözték őket, Jézus többnyire nem akart menekülni, Péter sodorta magával, néha leütötte, hogy ne akadékoskodjon, és az ölében cipelte. Bizonyos falvakba, városokba, mondván, hogy viszályt szítanak, nem is nyertek bebocsáttatást. Végül úgy döntöttek, Jeruzsálembe mennnek, és ennek volt talán a legkevésbé értelme, Máté, Péter, Tamás és András, de még a legszelídebb Tádé is ellenkezett, de Jézus csökönyös maradt, menni akart, és aztán persze az egész úton komor hangulat uralkodott. Jézus különösen rosszkedvű és ingerlékeny volt. Sokat hallgatott, gyakran tördelte az ujjait. Jeruzsálemben, a város határában volt egy omladozó fallal kerített kert, a Getsemáni birtok, ezt ismerték csaknem mindahányan, és azt is tudták, hogy egy özvegyé, Mária viseli gondját, amenyire az erejéből telik. Mária, aki egy ideje özvegy, a kerti fallal szemközti házban lakik, míg a kert északi részén, a magaslaton van egy kisebb ház, és ott meghúzhatják magukat. A ház valóban kicsi volt, és átjárta az áprilisi hideg szél. Fáztak, de Júdás tüzet csiholt a kályhában. Éjszakára erősen lehűlt a levegő, de Judás mégis érezni vélte a Kidron friss illatát. Éhesek voltak. Júdás és Tamás kimerészkedtek a városba, szereztek húst, lepényt, olajbogyót. De Júdás még a vacsora előtt sorra járta a három helyiséget, betömködte a falakon támadt repedéseket, próbálgatta az ajtókat, olajjal kente be a támlákat, és megszüntette a nyikorgást. Az asztalok billegtek, néhány széket meg kellett kalapálni. Különben nem volt elég szék, és nem volt elég tányér, Júdásnak is csak egy tuskón jutott hely, ott ette a bárány maradék húsát az ölébe borított vászonból, a húst és a bort még a városból hozta Tamás, és boldog volt, hogy végre ő is vásárolhat, Júdást teljesen lefoglalta a feladat, hogy lakhatóvá és használhatóvá tegye a helyet. Bőven ittak bort is, Máté kissé mámoros lett, dúdolt, András táncolni akart, de Péter rászólt. Jézus szótlanul evett, a kedvetlensége nem múlt. Aztán lefeküdtek, és Jézus azt kérte, ne oltsanak el minden fényt. Júdás az asztal közepére tett egy világló mécsest, s az asztalt vízzel locsolta meg, ha valamelyikük éjszaka belebotlik és földönti, ne történjen baj. Később az egyik sziszegő ablakra vásznat szögelt, ettől melegebb és csendesebb is lett a ház, csak Máté hortyogott. Jézus nem aludt velük, kint ült, egyedül, a ház előtt, a köpenyét meg-megrántotta az éjszakai szél. Hideg volt, és Péter a küszöbről figyelt.

Mi van vele?, kérdezte Júdás.

Fél, mondta Péter.

Bántani fogják?

Igen, mondta Péter.

Ettől fél?

Nem, nem ettől fél.

Hanem?

Hogy egyedül marad, dünnyögte Péter.

Aztán mindenki elaludt. Még Péter is szuszogva ült a küszöbön, fejét a mellére ejtette. Olyan csendesen jöttek, mintha minden követ és mélyedést ismertek volna a kertben. Péter riadt, odított, nekik esett. Kiabálás támadt, a ház elé futottak a többiek is, a katonák vitatkoztak, Péter tovább ordított, Jézus azonban szótlan maradt. Az egyik katona fenyegetően bökdösött a lándzsájával. Néhány tanítvány aztán elfutott. Õ meg hallotta, hogyan törnek utánuk az ágak, és arra gondolt, ha módja lesz rá, reggel fölkötözi ezeket a megtört ágakat. Csak Péter maradt, ő erősködött, de végül elfutott ő is. Õ meg állt a küszöbön, és nézte, hogy viszik el Jézust. Az egyik katona visszafutott hozzá, és megütötte, nyilván meg akarta félemlíteni. Júdás felállt, és nem szólt. A katona újra megütötte. Júdás elesett, újra fölállt. Addigra Jézust elvitték, a szél vérszagot fújt feléjük. A katona tanácstalanul toporgott, nem tudta, merre menjen a többiek után.

Eltévedtél, mondta Júdás.

A katona újra megütötte, mire Júdás kiköpte két fogát.

Itt fogsz bolyongani, míg élsz, mondta neki.

Mire a katona fölordított, és belefutott a sötétségbe.

Õ meg egyedül maradt. Fújt a szél, a hold fénye romlott sárgán csorgott alá, és a hely, ahonnan Jézust elhurcolták, valóban véres volt. A homokon foltok sötétlettek. És ő tapogatózott, ahogy szokta. Néhány hajcsomó, kitépett szakáll- és ruhadarab hevert a földön. Júdás szimatolt, érezte
a Kidron illatát. És érezte a fáklyák illatát is még, amelyekkel a katonák jöttek. Hallotta, hogyan remegnek a faágak, melyeket menekülő társai törtek le. Talán itt bujkálnak most is a kertben. Itt lapulnak, és nem mernek előjönni. Mindenki fél, mindenki retteg. És ha majd kiviláglik a reggel, arcukat a köpenyükbe rejtve szerteszaladnak a világban, és aztán mondanak ezt, azt.

Visszament a házba, de még ott is hallotta a letört ágak remegését. Olyan volt, mintha szélbe írtak volna. Az ágak megtörnek, és beleírják az utolsó éjszaka történetét. A letört ágak hazudnak. Nem akarnak hazudni, de mert meg vannak törve, nem írthatnak az éjszaka testébe igazságot. Talán a fák, azok nem hazudnak.

Ahogy számított rá, a házban valaki földöntötte az asztalra állított mécsest, de mert ő elővigyázatos volt, nem történt tragédia. Tapogatta a vizes, olajos asztalapot, ez jó volt. Talált újabb mécsest.
A ház újra világított. Akinek van mersze, most visszatérhet. Senki nem tért vissza. Az egyik tányérban talált még húst, beleevett. Ivott bort is, nem is keveset. Aztán úgy aludt el, mint aki elájul. Nyilván a félelem kábította el. Fájt a mellkasa, az arca, a tüdeje. Többször arra riadt, hogy jajgat álmában. Olyan volt, mintha valaki leselkedett volna, de nem mertek már visszajönni.
Rázta a megtört, elroppant ágakat a szél. Aludt, fölébredt, aludt tovább.

Hunyorogva állt a ház előtt, látott egy olajhordó munkást, megkérdezte, milyen nap van.

Vasárnap, mondta a munkás.

Csodálkozva csóválta a fejét, hiszen akkor nem volt magánál két napon át. A fák szelíden bólogattak, simogatva táncolt a görcsös ágak között az áprilisi szél, akár egy szoknyás menyasszony. És már nem volt mit tenni. Átgyalogolt a kőkapu boltíve alatt, bent a városban hallott egyet s mást. Fölkaptatott a koponyás dombra, és megnézte az üres kereszteket. Bólintott, nézte a meghasogatott, sértett keresztfát, az elgörbült, szétszórt, véres szögeket. Néhányat a köpenyébe rejtett, talán tudja majd használni őket. Aztán úgy döntött, nincs több keresnivalója itt, hazaindult. Míg a város határában ette a lepényt, és a fügéből kapargatta ujjával az édességet, az egyik szöget nézegette. Vajon hová verték, a kezébe vagy a lábába? Sokáig gyalogolt, sok baj és veszedelem érte, egy pagonyban rablók támadták rá, alig tudott elfutni, sok vesződségen ment át, de végül hazaért, és meg tudta csókolni a háza küszöbét. Úgy imádkozott, mint soha még. Az asszony szótlanul, merev arccal fogadta, a válla sem rándult. Nem haragudott, csak megfagyott benne valami, és a lelke aztán nehezen olvadt. Õ pedig úgy volt vele, hogy idővel megenyhül. A rosszat tartjuk, de nem tudjuk sokáig tartani. Amikor a jót tartjuk, észre sem vesszük. Ezt talán éppen Jézustól tanulta. De lehet, hogy csak neki jutott az eszébe, már nem emlékezett rá. Az is lehet, hogy Jézus éppen fordítva mondta.

És persze dolgozni kezdett újra. Bőröket és kelméket varrt, vaslapokat foltozott, kikalapált, egyenesített, görbített, hajlított és visszaillesztett. Üstöket, kolompokat, parittyákat is megjavított. Agyagedényeket formált, egyelőre nehezebben engedelmeskedtek a kezének a szerszámok. Az olaj- hengerek is túl nagyok voltak. Egy nap elment egy mesterhez, és megtanult üveget fújni, az sem volt könnyű, de megtanulta.

És most javította ezt az ócska szitát a rossz, görbe szögekkel.

A gyerek még mindig figyelte, csorgott a taknya.

Nem tudod megjavítani, mondta gúnyosan.

Meg tudom javítani, rántott a vállán, ingerült volt.

Hiszen rosszak a szögek, vigyorgott a gyerek.

Ezekkel is megjavítom.

Rossz szögekkel nem lehet, mondta a gyerek.

Rossz szögekkel is lehet javítani, mondta ő.

Fekete árny magasodott föléjük, idős, nagydarab ember csapott a gyerek hátára.

Gyere haza, Jakab!

Megyek apám!, pislogott alázatosan a gyerek, és aztán rá, majd az apjára nézett. Mint aki azt várja, mondanak egymásnak valamit. Júdás fölnézett.

Rosszakat beszélnek rólad, mondta az idős ember.

Tudom, bólintott Júdás.

Azt mondják, csúfságot műveltél, mondta az öreg.

Ezt is tudom, mondta Júdás.

Azt is mondják, hogy meghaltál, makacskodott a másik.

Látod, élek. Dolgozom, mondta ő, és elhúzta a száját, majd intett a gyereknek, gyere ide, Jakab.

A gyerek közelebb lépett. Júdás a kezébe adta a kalapácsot.

Na, ezt akkor üsd be te!

És a gyerek bizonytalankodott kicsit, majd az első csapásra beütötte a szöget. Úgy szaladt a szita kemény peremébe, mintha élő húsba verte volna. A gyerek vigyorgott, boldog volt.

Az apja kézen fogta, és elvezette. Az öregember még visszanézett. Neki is nyúlszája volt. És ahogy vezette a gyereket, egyformán sántítottak. Õ meg csak nézte, hogyan mennek ezek ketten. Nézte, hogy az apja vezeti haza a gyereket a megérkező, nagyokat ordító, első széllökésekben.