Előtte, röviden, én is. Rosszkor, rossz helyen találkoztunk Tonyval: 1990-ben Oxfordban ismerkedtünk meg egy konferencián. Ha ez tíz évvel később történik akárhol a nagyvilágban, ma barátok vagyunk. Akkor azonban egy amerikai folyóirat trombitált össze tucatnyi úgymond kelet-europoló­gust, hogy megtárgyaljuk, a hely szelleméhez méltó emelkedettséggel persze, van-e élet a kommunizmus után. Rögtön egymásnak ugrottunk Tony és én, ám vitánkban legfeljebb a hangerő volt emelkedett. Percek alatt színre vittük ugyanis a kor tipikus szellemi tragikomédiáját, melyben a nyugati fél neofita piacimádónak nézi a keletit, az meg tudatlan balos szé­pelgőnek gondolja vitapartnerét. Õ mérgesen sokallta, én szomorúan keveseltem az anno átmenetnek nevezett valami liberalizmusát. Egy világ választott el bennünket – hittük mindketten konokul. Alaposan összevesztünk, ha nincs ott a szelíd-elegáns Hankiss Elemér, tán a mai napig nem állunk szóba egymással.

Az tragikomédia volt, most igazi tragédia közeleg. Õ tolószékben sorvad, gépek tartják életben, s várja- féli a halált. Lázas munkával védekezik. Közben emlékeit rendezgeti – csodálatos, csöppet sem erőltetett derűvel. Én meg szégyellem akkori torzsalkodásunkat. Pedig azóta rengetegszer találkoztunk (Bécsben egyazon intézethez tartozunk, ha ő New Yorkban él is), s hamar kiderült, egykori kakaskodásunk még annyit sem ér, hogy fátylat borítsunk rá. Tony közben „nagy ember” lett, ám ez sem zavarta beszélgetéseinket, melyek kivétel nélkül Kelet-Európa körül forogtak. Régebben leginkább a csehek érdekelték. Meg a zsidók bárhol a térségben. „Mondd, te az vagy?” – tudakolta egyszer váratlanul, amikor épp a xerox-gép mellett várakoztunk. Utálom, ha erről faggatnak: „Hát te?” – kérdeztem vissza peckesen. Meghökkent, fanyarul elmosolyodott: „Nem elég a nevem bizonyítékul?” (Még nem sejthette, hogy a 2000 éber nyomdásza sok-sok év múlva Juditra javítja majd az anyakönyvi változatot.¹) És szidni kezdte Izraelt. E szokását máig megtartotta, amihez – tudvalévő – jó adag bátorság szükségeltetik egyetemi körökben. Úgy értem, Amerikában.

Tán ekkor kezdtünk rokonszenvezni egymással. A Selbsthaß jó tanácsadó. Rasszizmus, militarizmus, teokrácia dolgában – bebizonyosodott – hasonló az ízlésünk, kit érdekel, ha máig nem osztom kitűnő kartársam szocdem nosztalgiáit. Õ meg biztos az én liberális mániáimat. Félek, manapság eme elköteleződések egyébként is alig számítanak már.

Amikor megismerkedtünk, semmit sem tudtam róla, s később is inkább csak esszéit olvastam, francia tárgyú történeti munkáit ² legföljebb átfutottam, s még a csúcsteljesítmény-Postwar-t3 is kissé gyanakodva forgattam először: jó-jó, monumentális, de nem zsurnalisztikus némiképp? Most, a ³New York Review of Books-ban közreadott emlékeit falva restelkedem, mennyire nem ismertem. Barátok – mint mondom – nem lettünk, ám újabban azon veszem észre magam, hogy kezdem hol közeli rokonomnak, hol egykori kedves diáktársamnak érezni. Mintha Pesten töltötte volna ifjúságát. Én meg, ami még abszurdabb, Londonban. Hisz – akárcsak számos magyar kortársam – én is beszélgettem a kalauzzal a buszon, az én mamám is pocsékul főzött, és – ha Tonyval ellentétben, szívesen elfelejteném is – én is hőzöngtem az egyetemen. A remélhetőleg jó vastag könyvvé terebélyesedő memoár megjelent fejezeteit böngészve azonban nem a „nahát, milyen kicsi a világ” giccse érzékenyít el, nem is csupán a halálra készülő ember kendőzetlen szenvedése, hanem e küzdelmes készülődést elhalványító könnyedség, melyet áthat Tony pazar műveltsége, stílusa, ízlése. Legfőként azonban finom iróniája. Hagyom hát hogy elragadjon. Ezt tanácsolnám az olvasónak is.

Kovács János Mátyás

* * *

Kicsit hivatalosabban: lapunk régi szerzője lévén, ⁴ mi sem volt természetesebb, mint hogy számot adjunk arról, hogy Tony Judt mostanában új műfajban alkot, ⁵ kiemelve és „Doku-mentésbe” foglalva egy-egy emléke számunkra fontosnak tűnő részleteit. Egyszersmind arra buzdítva az olvasót, hogy vegye kezébe a New York-i hetilapot, és olvassa el az eredeti írásokat is. A több ez esetben ugyanis – sokkal de sokkal – jobb. (A szerk.)

Éjszaka

Mozgatóneuron-betegségben szenvedek – esetemben amiotrófiás laterálszklerózisról (ALS) van szó, más néven a Lou Gehrig-betegségről. A mozgató neuronok megbetegedése korántsem ritka jelenség, ebbe a csoportba tartozik a Parkin­son-kór meg egy sor, kevésbé súlyos nyavalya is. Az ALS-t – a neuromuszkuláris betegségek e legritkább fajtáját – először is az különbözteti meg a többitől, hogy megmarad a beteg érzékelő képessége (ami nem egyértelmű öröm), másodszor pedig az, hogy nem jár fájdalommal. Ellentétben a súlyos vagy halálos betegségek zömével, az ember elhanyagolható mennyiségű kényelmetlenség közepette kedvére meditálhat saját romlása végzetes előrehaladásán.

A gyakorlatban az ALS fogházat, börtönt, majd fegyházat jelent, a feltételes szabadlábra helyezés esélye nélkül. Először egy-két ujj válik használhatatlanná, aztán egy egész végtag, később nagy valószínűséggel mind a négy. A felsőtest izmai szinte teljesen megbénulnak, ami komoly problémákat okoz az emésztésben, ugyanakkor életveszélyes is, amennyiben a légzés kezdetben megnehezül, végül pedig lehetetlenné válik egy erre a célra rendszeresített készülék nélkül. Rosz­szabb esetben, amikor a centrális mozgató­neu­ronok sem képesek ellátni feladatukat (a test többi részét az úgynevezett periferiális mozgató­neu­ronok vezérlik), lehetetlenné válik a nyelés, a beszéd, sőt az állkapcsát és a fejét sem képes mozgatni a beteg. Én (egyelőre) nem tartok itt, különben ezt a szöveget sem lennék képes gépbe diktálni.

Hanyatlásom jelenlegi fázisában gyakorlatilag mind a négy végtagomra megbénultam. […], tehát nem tudom megvakarni ott, ahol viszket, nem tudom megigazítani a szemüvegemet, nem tudom kipiszkálni az ételmaradékot a fogaim közül. […]

Napközben legalább van kit megkérnem, hogy vakarjon meg, fektessen egy kicsit másképp, adjon inni, vagy legyen szíves másképp elhelyezni a lábamat – lévén hogy az órákig tartó, kényszerű mozdulatlanság nemcsak testileg kényelmetlen, de lelkileg is épp hogy elviselhető. Nem arról van szó, hogy az emberből kiveszne a vakarózás, a lehajlás, a felállás, a fekvés, a futás vagy akár a testedzés vágya. Hanem arról, hogy amikor ingert érez rá, semmit – írd és mondd: semmit – sem tud tenni az ügy érdekében. […]

De aztán eljön az éjszaka. A lefekvés időpontját igyekszem kitolni a legvégsőkig, amely még összeegyeztethető ápolónőim alvásigényével. Mikor már „előkészítettek” a lefekvéshez, abban a tolókocsiban gurítanak be a hálószobába, amelyben az elmúlt tizennyolc órát töltöttem. Némi nehézség árán (mert hiába vagyok alacsony és hiába fogytam le, így is számottevő holt súlyt jelentek egy izmos embernek) bemanővereznek a betegágyamba. Majdnem függőleges helyzetbe ültetnek, nagyjából 110 fokos szögben, és párnákkal meg összehajtogatott törülközőkkel próbálnak meg ebben a pozícióban kitámasztani. A bal lábamat balett-táncos módjára kifelé fordítják, ezzel kell ugyanis ellensúlyozni, hogy magától hajlamos befelé fordulva elhagyni magát. Az eljárás komoly odafigyelést igényel. Ha hagyom, hogy valamelyik végtagomat rossz helyre tegyék, vagy nem ragaszkodom ahhoz, hogy a törzsemet összehangolják a lábam helyzetével és a fejtartásommal, akkor biztos, hogy éjszaka a kínok kínját kell kiállnom.

Ezután betakarnak, a kezemet kint hagyják a takaró fölött, így akarják megadni a mozgathatóság illúzióját – de be is burkolják, mert, akár a testem többi része, a két kezem is szüntelenül fázik. Felajánlanak egy búcsúvakarást, a tucatnyi viszkető pont bármelyikét választhatom, a fejem búbjától a talpamig; a lélegeztető gép vége kényelmetlenül szorítja az orromat, de nem lehet másként, különben éjjel kicsúszhatna; leveszik a szemüvegemet… és ott fekszem kitámasztva, vaksin és mozdulatlanul, mint egy modern múmia, magányosan a testem börtönében, s éjszakára csak saját gondolataim társaságát élvezhetem. […]

Betegségem kezdeti stádiumában szinte ellenállhatatlan kísértést éreztem, hogy folyton segítséget hívjak: minden egyes izmom igényelte a mozgást, bőröm minden centije viszketett, éjjel a hólyagom rejtélyes módon újra és újra megtelt, és könnyíteni kellett rajta, és egyáltalán, kétségbeejtően hiányzott a fény, a társaság, és az emberi érintkezés hétköznapi örömeinek megnyugtató közege. […]

Arra a megoldásra jutottam, hogy lepergetem életem filmjét, a gondolataimat, fantáziáimat, emlékeimet meg azt is, amire rosszul emlékszem stb., míg sikerül olyan eseményekbe, személyekbe vagy narratívákba botlanom, amelyekkel el tudom terelni a figyelmemet attól a testtől, amelybe záratott. E szellemi gyakorlatoknak elég érdekesnek kell lenniük ahhoz, hogy lekössék a figyelmemet, és átsegítsenek olyan időszakokon, amikor könyörtelenül viszket belül a fülem vagy hátul a derekam; egyidejűleg azonban megfelelő mértékben unalmasnak és előreláthatóknak is kell lenniük, hogy az alvás megbízható előjátékául szolgáljanak. Eltartott egy ideig, míg rájöttem, hogy ez a folyamat reális alternatívája az álmatlanságnak és a testi gyötrelmeknek, bár eredményessége közel sem száz százalékos. […]

Ez a féreglét egyre elviselhetetlenebb, jóllehet egy-egy adott éjszaka tökéletesen kezelhető. A „féreg” szóval természetesen Kafka Átváltozására utalok, melyben a főszereplő egy reggel arra ébred, hogy rovarrá változott. A novella legalább annyira szól családja reakcióiról és értetlenségéről, mint Gregor Samsa saját érzéseiről, s nehéz ellenállnom a gondolatnak, hogy még a legjobb indulatú és legfigyelmesebb rokon vagy barát sem értheti meg, milyen súlyos elszigeteltséget és bezártsági érzést kényszerít áldozataira a betegségem. A kiszolgáltatottság még akkor is megalázó, ha gyorsan elmúlik – képzeljük el vagy idézzük föl, amikor elestünk vagy más okból szorultunk idegenek fizikai segítségére. És képzeljék el, hogyan reagál a szellemünk arra, hogy az ALS okozta rendkívül megalázó kiszolgáltatottság életfogytig szóló ítélet (nagy könnyedén halálos ítéletet szoktunk mondani, de igazság szerint az maga volna a megváltás).

A reggel némi megkönnyebbülést hoz – bár a magányos éjszakai utazásról az is sokat elmond, hogy utána még az egész napos tolókocsiban ülés is vigasztaló perspektívának látszik. Hogy valamit tennem kell, még ha csak szellemi és szóbeli cselekvésről beszélünk is, gyönyörködtető változatosságot hoz az életembe – akkor is, ha csak olyan elemi lehetőségek nyílnak meg előttem, mint a külvilággal folytatott kommunikáció, és hogy fennhangon, szavakkal – gyakran haragos szavakkal – vezethetem le a testi kimerültség miatt felgyülemlett frusztrációmat.

Az éjszaka átvészelésének legmegfelelőbb módja az volna, ha úgy tekinthetném, mint a nappalt. Ha akadnának emberek, akiknek nincs jobb dolguk, mint hogy egész éjjel diskuráljanak velem valami szórakoztató témáról, amely mellett egyikünk sem alszik el, hát szívesen felkutatnám őket. Persze aki ebben a betegségben szenved, az tudatában van annak is, hogy a többieknek normális életvitelre van szükségük: ők is igénylik a testgyakorlást, szórakozást, alvást. Emiatt aztán az éjszakáim a felületes szemlélő számára alig különböznek másokéitól. Lefekvéshez készülök, azután le is fekszem, végül fölkelek (illetve segítenek fölkelnem). De ami a kettő között van, az olyan, mint maga a betegség: elmondhatatlan. […]

(Tony Judt, „Night”, in The New York Review of Books, 2010. január 14.)

Jegyrendszer

Feleségem a leghatározottabban arra kéri a kínai éttermeket, hogy kartondobozban szállítsák házhoz az ételt. Gyermekeim nyomasztó alapossággal ismerik a klímaváltozás tényeit. Környezetvédő család a miénk, ahol én valóságos kövületnek számítok az ökológiai ártatlanság korából. S mégis: ki járja körbe a lakást, hogy lekapcsolja az összes égve hagyott lámpát, és elzárja a csöpögő csapokat? Ki az, aki inkább megjavítja azt, ami elromlott, ahelyett, hogy rögtön újat venne? Ki teszi el a maradékot és őrzi meg gondosan a régi csomagolópapírt? A fiaim oldalba bökik a haverjaikat: „Tudod, mi van – apu nyomorban nőtt fel”. Hát ezek nem tudják, mit beszélnek, gyorsan ki is javítom ki őket: „A jegyrendszerben nőttem fel”.

A háború után rengeteg volt a hiánycikk. Churchill egész Angliát betáblázta, és lenullázta az államkincstárat, hogy legyőzhesse Hitlert. 1949-ig még ruhát is csak jegyre lehetett vásárolni, de 1952-ig jegyre adták az olcsó és igénytelen „típusbútort”, 1954-ig pedig az élelmiszert. A jegyrendszert 1953 júniusában, II. Erzsébet koronázásakor átmenetileg felfüggesztették: mindenkinek szabad volt fél kilóval több cukrot, továbbá 11 és fél dekával több margarint vennie. De ez az egy alkalomra szóló féktelen nagyvonalúság csak nyomatékot adott a hétköznapok sivárságának.

Egy gyerek számára a jegyrendszer az élet természetes rendjéhez tartozott. Olyannyira, hogy már régen megszüntették, amikor anyám még mindig el tudta hitetni velem, hogy „édességet” (cukorkát) csak korlátozott mennyiségben lehet kapni. Amikor morogtam, mert úgy tűnt, hogy az iskolában a többiek korlátlan mennyiségben jutnak hozzá, anya rosszalló tekintettel jegyezte meg, hogy a szüleik nyilván a feketepiacon üzérkednek. A mese nagyon is hihető volt, hiszen a háború nyomai mindenütt jelen voltak. London arcán a bombázások sebei éktelenkedtek: ahol azelőtt házak, utcák vasúti telepek vagy raktárak álltak, ott most kordonnal elválasztott, üres és koszos telkeket lehetett látni, a legtöbbnek a közepén még egy kráter is volt, ahová a bomba becsapódott. Az ötvenes évek elejére a föl nem robbant hadianyag döntő részét eltávolították, és a bombabecsapódások helyei – bár továbbra is tiltott területnek számítottak – már nem voltak veszélyesek. Ezek az alkalmi játszóterek persze ellenállhatatlanul vonzották a kisfiúkat.

A jegyrendszer és az anyagi támogatások nyomán a létszükségleti cikkek mindenki számára elérhetővé váltak. A háború utáni munkáspárti kormány jóvoltából a gyerekeknek számos egészséges termék hivatalból járt: ilyen volt az ingyenes tej, de a sűrített narancslé és a tőkehalmáj- olaj is – utóbbiakat csak gyógyszertárban lehetett beszerezni, a személyazonosság igazolása után. A narancslét négyszögletes, orvosságosos üvegre emlékeztető kiszerelésben adták, és ez máig eszembe jut róla. Igen, egy nagy üveg narancslé most is finom bűntudatot gerjeszt bennem – okosan teszem, ha nem hörpintem ki egy szuszra. Ami a tőkehalmáj-olajat illeti, amit a tolakodó hatóságok tukmáltak rá nagy jóindulatukban a háziasszonyokra és az anyákra: mindannyian jobban járunk, ha nem vesztegetek rá egyetlen szót sem.

Nekünk szerencsénk volt, mert a fölött a fodrászüzlet fölött tudtunk lakást bérelni, ahol a szüleim dolgoztak, miközben sok barátom rossz körülmények között, vagy átmeneti szálláson lakott. 1945-től az 1960-as évek közepéig minden brit kormány nagyszabású lakásépítési tervek mellett kötelezte el magát, de egyikük sem tudta teljesíteni, amit vállalt. Az ötvenes évek elején még londoniak ezrei laktak „előre gyártott otthonokban”, vagyis a hajléktalanok számára rögtönzött, feltűnően ideiglenes lakókocsi-telepeken – és sokszor hosszú éveken át.

A háború utáni házépítésnek a minimalizmus volt a vezérfonala: egy három hálószobás háznak legalább 83 és fél négyzetméter alapterületűnek kellett lennie – a mai Man­hat­tanben ekkora területet a tágas, egy hálószobás lakások foglalnak el. Visszatekintve ezek az otthonok nemcsak szűk cellának tűnnek, hanem hidegnek és hiányos berendezésűnek is. Akkoriban persze hosszú várólistákat kellett kiböjtölni, míg valaki hozzájuthatott a helyhatóság tulajdonában és kezelésében lévő, igen kívánatos otthonhoz.

A brit főváros levegője Peking rosszabb napjait idézte, hiszen a szén volt a legkedveltebb fűtőanyag: meg lehetett fizetni, jutott belőle bőven, ráadásul hazai termék volt. A füstköd állandó veszélyt jelentett: emlékszem, hogy kidugtam a fejem a kocsi ablakán, az arcomat sűrű, sárgás köd vette körül, és segítettem apának a járda mellé parkolni – valóban csak karnyújtásnyira lehetett ellátni, és a bűz is undorító volt. De mindenki kibírta ezt is: minden irónia nélkül, fennen emlegettük Dunkerque-et és a villámháborút, hogy kifejezzük a nemzeti összetartást, és a londoni ember legendás tűrőképességét – először Hitleren tettük túl magunkat, most ezen.

[…] Abban az időszakban nemigen lehetett látványos fogyasztást tapasztalni. Mindenki egyforma volt, ugyanolyan anyagú és szabású ruhákban járt: fésűsgyapjú szövet, flanel, kordbársony. Mindehhez visszafogott színvilág – barna, bézs, szürke –, és persze az emberek életmódja is nagyon hasonlított. Mi, gyerekek elfogadtuk az iskolai egyenruhát, hiszen a szüleink is a ruhagyárak egyforma darabjait viselték. […]

(Tony Judt, „Austerity”, in The New York Review of Books, 2010. május 13.)

Koszt

Aki egész gyerekkorában csak vacakot evett, annak is szabad nosztalgiával emlékeznie rá. Ifjúságom étrendjében a hagyományos angol konyha legkiábrándítóbb fogásai játszották a főszerepet. Ezt csak ritkán enyhítette a kontinentális kozmopolitizmus, amely apám Belgiumban töltött fiatalságának halványuló emlékein alapult. E két hagyományt hétről hétre színesítette egy harmadik: a sábeszkor esedékes vacsora Kelet-Európából származó zsidó nagyszüleimnél. A sajátos turmix nem sokat segített ízlelőbimbóim kiművelésében – jó minőségű ételhez akkor jutottam először rendszeresen, amikor posztgraduális tanulmányaimat végeztem Franciaországban –, annál inkább segített összezavarni amúgy is tisztázatlan ifjúi identitásomat.

Anyám a londoni East End legkevésbé zsidó lakta részén született, a Temze-parti dokkoktól néhány sarokra. Ez a helyrajzi pech – amely miatt nem kötődött szorosan a környezetéhez, mert abból hiányzott a közeli Stepney Green erőteljes zsidó közege –, szóval ez a balszerencse belejátszott személyiségének egyébként is különös vonásaiba. Anyámban például – apámmal ellentétben – mélységes tisztelet lakozott a király, később a királynő iránt, és mindig erős késztetést érzett, hogy vigyázzba álljon, amikor a királynő beszélt a tévében. Saját zsidóságának dolgában zavarba ejtően diszkrét volt, pedig népes családom többi tagja nyíltan viselte idegen és jiddis mivoltának bélyegét. […]

S az eredmény? Angol koszton cseperedtem föl. No nem a jó birkafaggyús pudingon, alias spotted dick, és nem tésztában sült virslin, sem Yorkshire pudingon vagy fish and chipsen és a brit háziasszony hasonló büszkeségein. Ezeket ugyanis anyám szidta mint a bokrot, mert egészségtelennek tartotta őket. Nem zsidók közt nevelkedett, ez igaz, de épp emiatt a család zárkózottan élt, és keveset tudott szomszédjairól, akiket félelemmel és gyanakvással szemlélt. Elég az hozzá, anyámnak fogalma sem volt róla, hogyan csinálják az „angol finomságokat”. Apám szocialista párti barátainak révén nagy néha találkozott vegetáriánusokkal és vegákkal, akik megtanították neki, mitől jobb a barna kenyér, a barna rizs, a zöldbab és a baloldali étrend többi „egészséges” alapeleme. De ettől még a barna rizs ugyanolyan kevéssé sikerült neki, mint egy kínai édes-savanyú rizses hús, már ha kísérletezett volna az utóbbival. Így hát ugyanazt tette a konyhában, amit a többi angol háziasszony: mindent agyonfőzött.

[…] Főtt húst ettünk főtt zöldséggel; elvétve ugyanezt sütve (nem akarok igazságtalan lenni anyámmal: halat sütni azért tudott valamennyire, bár hogy ez angol vagy zsidó erény volt-e, nem tudnám eldönteni). Ha sajt bukkant fel az asztalunkon, az mindig holland import volt – ennek okát máig nem sikerült kiderítenem. A tea kiütéssel győzött más innivalókkal szemben. Szüleim mélyen megvetették a szénsavas üdítőket – politikai szimpátiáik újabb szerencsétlen hozadéka –, emiatt gyümölcs ízesítésű, szénsavmentes üdítőket ittunk, a későbbi években pedig neszkávét. Apámnak hála egyszer-egyszer camembert, saláta, valódi kávé és hasonló nyalánkságok is előkerültek. De anyám ezeket ugyanúgy gyanakvással fogadta, mint mindent és mindenkit, ami és aki a kontinensről érkezett.

Az ellentét apai nagyanyám pénteki vacsorái, illetve az otthoni koszt között nem is lehetett volna élesebb. Észak-Londonban lakó nagyapám lengyel zsidó volt, a nagyanyám pedig egy litván stetlben született, és az északkelet-európai zsidó konyhát szerették. Sajnos csak évtizedekkel később volt szerencsém belekóstolni a délkelet-európai (főleg a magyar) zsidó konyha ízeibe, változatosságába, kellemes állagába, ahogy a földközi-tengeri szefárd kulináris élményekről se volt fogalmam. Nagyanyám, aki Antwerpenen át került Pilvistokból Londonba, salátákról nem is hallott, és nem akadt olyan zöldségféle, amit ne kínzott volna halálra a lábasában. Ami azonban a mártásokat, csirkét, halat, marhahúst, répaféléket és gyümölcsöt illeti, hát az én élményszegény ínyem számára nagyanyám valóságos varázsló volt.

A pénteki vacsorák jellegzetességét a puha és a ropogós, illetve az édes és a sós minőségek kontrasztja adta. A krumpli meg a fehérrépa mindig barna volt és puha, és szinte belefulladt a cukorba. Az uborka, hagyma és más apró, ártalmatlan zöldségek savanyítva és ropogósan érkeztek. A hús levált a villáról (a csontról már jóval korábban), és ugyancsak barna volt és puha. A hal – gefilte fis, főtt hal, sült hal, füstölt hal, ruszli – sohasem hiányzott, sőt az én orromnak a ház mindig fűszeres és konzervált tengeri herkentyűk szagát árasztotta. […]

A halat és a zöldségeket híven követte a desz­szert. Pontosabban a kompót. Ami mindenféle főtt vagy kipréselt gyümölcsöt jelenthetett, elsősorban szilvát és körtét. Néha vastag tésztába csomagolva érkezett, olyasmibe, amilyen a purimi Hámán-táska, de általában csak úgy magában fogyasztottuk. Innivalóból a felnőttek mindig ugyanazt a borzalmas, édes bort kapták, és mindenki ihatott citromos teát. Pékáru: fekete kenyér, kalács, a levesben maceszgombóc, de azon kívül is sokféle formájú és összetételű gombóc (mind nagyon puha) – egy ilyen ételsorra Németországtól Oroszországig, Lettországtól Romániáig bárki ráismer, aki az elmúlt fél évezredben született. Számomra a hetente megtett Putney– Pilvistok utazás képviselte a Családot, a Családi Hangulatot, az Ízeket és a Gyökereimet. Soha meg se próbáltam elmesélni az angol iskolatársaimnak, mit is ettünk péntek esténként, és hogy ez mit jelent nekem. Azt hiszem, én se tudtam pontosan, ők pedig nem értették volna meg.

[…] A valódi menekülési útvonal India felé nyílt. Nem hinném, hogy a szüleim egyszer is jártak volna indiai étteremben – anyámban az a furcsa meggyőződés élt, hogy míg a kínai konyha (amelyről fogalma sem volt) „tiszta”, addig az indiai ételeket gyanús módon elfedik az ízek, és az indiaiak minden valószínűség szerint a puszta földön főznek. Soha nem osztottam az előítéletét, és a diákéveimben megkeresett fölös pénzemet London és Cambridge indiai éttermeiben szórtam el. Akkoriban még csak rendkívül jónak találtam, de utólag visszagondolva nem lehetetlen, hogy tudat alatt a nagyszüleim vacsoraasztalát is felidézte bennem.

Az indai konyha is ízletes mártásokban fürdő, túlfőzött fehérjét kínált. Puha kenyér, csípős fűszer, édes zöldség. Desszertként gyümölcs ízű fagylaltféléket vagy egzotikus gyümölcskompótot lehet enni. És legjobban sör illett hozzá, márpedig nálunk, odahaza ez az ital szinte ismeretlen volt. Bár apám soha nem beszélt róla, mégis bizonyos vagyok benne, hogy a lelke mélyén elítélte a kocsmáról kocsmára csámborgó, sört vedelő angol bennszülötteket. Ahhoz elég európai volt, hogy rendes bort igyon, de ettől még nem hiányzott belőle az ősi zsidó előítélet a túlzott alkoholfogyasztással szemben.

Az indiai ételektől angolabbá váltam. Angol nemzedéktársaimhoz hasonlóan úgy tekintek az étel elvitelét vagy házhoz szállítását természetesnek tekintő indiai éttermekre, mint sajátosan angol intézményre, amely hosszú évszázadokkal ezelőtt honosodott meg nálunk. És eléggé angol vagyok ahhoz, hogy az indiai konyhát angliai jelenségnek tekintve hiányoljam itt, az Egyesült Államokban, ahol a kínai koszt a legnépszerűbb kulináris egzotikum. De angolként a kelet-európai zsidó konyha Angliában elterjedt változatát is hiányolom (főzzük egy kicsit tovább, és tegyünk bele kevesebb fűszert, mint itt, Amerikában). Nosztalgiával tudok gondolni a fish and chipsre, bár elismerem, nem több ez, mint öngerjesztéssel előállított gasztronómiai örökséggyakorlat. Gyerekkoromban szinte soha nem ettük. Ha egyszer tényleg nekiállnék fölkutatni a Múlt Ízeit, a dinsztelt marhahússal és a sült fehérrépával kezdeném, ezt követné a tikka masala csirke, a savanyú uborka kaláccsal, a Kingfisher márkájú sör, valamint a cukros, citromos tea. És mi a helyzet a madeleine-nel, az emlékezés motorjával? Akkor inkább indiai kenyérlepény maceszgom­bóc­le­vesbe tunkolva, és szolgálja fel egy jiddisül beszélő madrasi pincér. Az vagy, amit megeszel. És én nagyon angol vagyok.

(Tony Judt, „Food”, in The New York Review of Books, 2010. február 25.)

Zöld busz

Az ötvenes évek végén pár évig zöld busszal mentem az iskolába. A Green Line a Londoni Közlekedési Vállalat, a London Transport részeként üzemelt, s mint ilyen, köztulajdonban volt. Buszai a brit főváros távolsági közlekedését szolgálták: tipikus útvonaluk negyven-ötven kilométerre Londontól indult egy vidéki kisvárosból, átszelte Londont, és egy másik, szintén negyven- ötven kilométerre található kisváros volt a végállomás. A 718-as, amelyikkel én utaztam, délnyugatról, Windsorból startolt, és északkeletre tartott, Harlow-ig.

A Green Line buszai sok szempontból mások voltak, mint a többi. Tényleg zöldre voltak festve, és a berendezésüknek is zöld volt az alapszíne, nem beszélve a személyzet egyenruhájáról. A járművek zöme földszintes volt, ellentétben a jellegzetes londoni emeletes buszokkal, és elektromosan irányítható ajtóik finom hussanással nyíltak-csukódtak. Ez is megkülönböztette a hátul nyitott emeletesektől, és meghitté, biztonságosan otthonossá tette őket. Mivel menetidejük többszöröse volt a városi buszokénak – a tipikus zöld busz több mint három óra alatt jutott el egyik végállomásától a másikig –, nem is álltak meg minden megállóban, csak a fontosabb csomópontoknál. És bár semmivel sem közlekedtek gyorsabban a piros buszoknál, expressznek hívták őket, s emiatt valamivel magasabb viteldíjat kellett fizetni rajtuk.

A buszok színe és elnevezése nem volt véletlen. A Green Line járatai a londoni várostervezés régi alapelvét idézték fel: a végállomásokat a fővárost körülölelő, a 20. század elején létrehozott zöldövezetben vagy azon is kívül jelölték ki. Az övezet a környezet megőrzésére tett korai kísérlet eredménye, s e terület egyúttal a lakosság szabadidejének eltöltését is szolgálta. Vagyis a brit fővárost akkoriban olyan gyűrű vette körül, amelyet parkok, régi erdők, közlegelők, megműveletlen mezőgazdasági területek alkottak. Azelőtt mindez királyi, városi vagy egyházi birtok volt, melyet szándékosan békén hagytak, nehogy Anglia délkeleti vidékét fölfalja a folyamatosan és mértéktelenül terjeszkedő város.

[…] Utasként természetesen mit se tudtam erről, mégis azt hiszem, sikerült ösztönösen felfognom a zöld buszok és az útvonaltervezők üzenetét. Mintha csak azt mondták volna: mi vagyunk egy bizonyos London-koncepció megtestesülése, és a városban fel-alá járkáló szelleme. […] Míg a piros, Routemaster típusú buszok London közepén sürögnek, és utasaik kedvükre ugrálnak róluk föl-le, addig a zöld járatok közrefogják a metropoliszt, és tisztelettel adóznak lenyűgöző méreteinek, ugyanakkor útvonalaik és a végállomásaik ki is jelölik a város szükségszerű határait.

Egyszer-kétszer megkísértettem ezeket a határokat, amikor is puszta élvezetből, csak azért, hogy megnézzem szülővárosom két végében az erdőket-mezőket és dombokat, végállomástól végállomásig utaztam valamelyik zöld buszon. A jármű személyzete – mindegyik buszon egy vezető és egy kalauz szolgált – feltűnő megértéssel viszonyult látszólag céltalan gyerekkori passziómhoz. […]

A kalauz – aki egy kicsivel kevesebb pénzt keresett, mint a sofőr – rendszerint fiatalabb volt a kollégájánál (nő csak elvétve végzett efféle munkát). Feltűnt, hogy a viteldíj beszedésén túl az is a feladatai közé tartozott, hogy rendet tartson az utastérben; mivel azonban a vidékies szakaszokon viszonylag kevesebb volt a megálló és az utas, nem kellett megszakadnia. A gyakorlatban a vezetőt szórakoztatta. Az utóbbit pedig, akit nem választott el fülke az utasoktól, jól ismerte a járat közönsége, akadtak, akik tegeződtek vele. A Green Line autóbuszain ismeretlen fogalom volt a hosszútáv-vezető magányossága. Más kérdés, hogy mutatkoztak-e társadalmi osztályproblémák a fedélzeten. Mivel a zöld buszra valamivel többe került a jegy, és a kertvárosokban meg London belterületén is szálltak fel rá utasok, valószínű, hogy egy részük az akkori idők átlagutasainál előkelőbb társadalmi réteghez tartozott. Míg az 1950-es években a piros busszal munkába igyekvő emberek zöme akkor se tudott volna autón ingázni, ha akart volna, a zöld buszok egy idő után sok olyan utast veszítettek el, akik a saját kocsijukba ültek át.

Így fordulhatott elő, hogy a városon belül közlekedő piros buszokon sofőr, kalauz és utas általában azonos társadalmi rétegből került ki, ezzel szemben a zöld buszos ingázók között nem volt csekély a középosztálybeliek aránya. Mindez valószínűleg létrehozta a brit társadalomra általában is oly jellemző alkalmazkodási mintákat, s ezáltal nyugodtabbá is tette a buszok hangulatát. A közönség hierarchizáltságát valamelyest ellensúlyozta, hogy a Green Line dolgozói érezhetően kötődtek a buszukhoz – több időt töltöttek rajta, és ritkán fordult elő, hogy se szó, se beszéd másik viszonylatra vezényelték őket, főleg nem a buszvezetőket, akiknek hosszú és bonyolult útvonalat kellett fejben tartaniuk. Az eredmény: a buszon mindenki kellemesen érezte magát, legalábbis ez volt a felszín. Tisztán emlékszem, hogy tizenegy éves koromban még a zöld buszok szagát is bizalomgerjesztőnek találtam, szerintem sokkal inkább hasonlított egy könyvtáréra vagy antikváriuméra, mint egy közlekedési eszközére. Valószínűleg ezt az egyébként megmagyarázhatatlan asszociációt vittem magammal tovább a számomra nyugalmas – tehát nem zajos és nyüzsgő – nyilvános helyekre.

[…] A mai zöld buszok csak halovány árnyékai elődjeiknek. Az Arriva nevű cég üzemelteti őket, a brit ingázókat kiszolgáló, magántulajdonú vasúti és busztársaságok legócskábbika. S teszi mindezt horribilis összegekért. Kevés kivétellel a járatok nem érintik London legbelső részét, ehelyett az újfajta tájékozódási pontokhoz igazodnak, amilyen a Heathrow repülőtér vagy a Legoland és hasonlók. A járművek színe történelmi félre­értéssé vált, semmi köze a buszok funkciójához. Még az egyenruhát is pasztell- és egyéb árnyalatokkal szédítik meg, önkéntelenül is elárulva, hogy sem a buszok, sem a szolgáltatás nem követ semmiféle közös társadalmi célt. A kalauzok időtlen idők óta eltűntek az utastérből, a vezetők pedig – akiket ma már elszigetelnek az közönségtől, miközben ők szedik a viteldíjat – kizárólag e pénzügyi tranzakció erejéig érintkeznek az utasokkal. Az egész Londont átszelő járatokat megszüntették. Amelyik busz behatol a város belsejébe, félúton megáll, s aztán visszafordul az új végállomástól – mintha csak hangsúlyozni akarná, hogy ez is csak olyan buszjárat, mint a többi; nem óhajtja körülölelni vagy feltérképezni vagy bármi módon leképezni és ünnepelni London elképesztő méreteit és sokszínűségét, s fütyül a várost körülfogó, egyre vékonyodó zöld gyűrűre. Mint oly sok minden a mai Nagy-Britanniában, a Green Line autóbuszai is csak arra emlékeztetnek (elhanyagolt, gyommal benőtt, porladó mérföldkőként), hogy létezett valaha egy olyan múlt, melynek céljai és közös élményei végképp feledésbe merültek a Kulturális Örökség országában.

(Tony Judt, „The Green Line”, in The New York Review of Books, 2010. február 25.)

Kibuc

[…] A hatvanas évek az én életemben némileg másképp teltek, mint kortársaiméban. Természetesen én is lelkesedtem a Beatlesért, a könnyű drogokért, a politikai különvéleményekért meg a szexért (az utóbbiért inkább elméletben, mint gyakorlatban). […] Ami azonban az aktív politizálást illeti, 1963-tól 1969-ig teljesen beszippantott a baloldali cionizmus, s ezáltal távol kerültem a fősodortól. 1963, ’65 és ’67 nyarán izraeli kibucokban végeztem munkát, és a köztes idő nagy részében a Cionista Munkások igéjét hirdettem, mint egyik ifjúsági mozgalmuk önkéntese. […]

Erőltetett menetben végzett érzelmi iskolám kezdetben remekül működött, legalább 1967 nyarának végéig. Akkor kibucban dolgozó önkéntesből az izraeli fegyveres erők tartalékosává avanzsáltam. Én voltam a tökéletes regruta: tiszta szavú, odaadó és ideológiai szempontból rendíthetetlenül konformista. Akárcsak a körtáncosok A nevetés és felejtés könyve című Kun­dera-kötetben, én is betársultam a hasonló érzelműek önfeledt, csoportos dáridóiba, amelyből kizártuk a máshitűeket, viszont ünnepeltük reménykeltően egységes szellemünket, céljainkat és ruhánkat. Eszményítettem a zsidók felsőbbrendűségét, ráadásul ösztönösen felfogtam és szajkóztam a cionizmus hangsúlyos elemeit, az elkülönülést és az etnikai különbségeket. S ha még ez sem elég: tizenhat éves koromban – mikor még nevetségesen éretlen voltam rá – meghívtak, hogy én tartsak megnyitó beszédet egy cionista ifjúsági konferencián, Párizsban. Tárgy: a dohányzás mint „burzsoá csökevény” elítélése, és annak ismertetése, miként fenyegeti e rossz szokás a zsidó kamaszok egészséges elkötelezettségét a szabadtéri tevékenységek iránt. Szerintem már akkor sem hittem az egészben (hiszen én is dohányoztam), de nagyon ügyesen bántam a szavakkal.

[…] Az első találkozás egy kibuccal felvillanyozó élmény volt a tizenöt éves neofita londoni gyerek számára. Itt aztán a legcsábítóbb formájában mutatkozott a „sportos zsidó” eszméje: egészség, testgyakorlás, termékenység, közös célok, önellátás és büszke szeparatizmus – nem beszélve a velem egyidős kibucbeli gyerekek varázsáról; ők ugyanis mentesek voltak európai nemzedéktársaik komplexusaitól és gátlásaitól (és kulturális poggyászuk nagy részétől is – bár ez csak jóval később kezdett el feszélyezni).

Rajongtam a kibucért. Nyolcórás fárasztó, szellemileg igénytelen munka a párás banánültetvényeken a Tibériás-tó partján, de az élet tele énekléssel, kirándulással, hosszú, doktriner fejtágítókkal (ezeket előrelátó módon úgy rendezték meg, hogy minimalizálják a serdülőkori ellenkezés kockázatát, viszont maximálják a közös célok vonzerejét), és szüntelenül ott volt a levegőben a bűntudat nélküli szex lehetősége: az idő tájt a kibucban és ideológiai szélárnyékában még megmaradt valami a 20. század eleji radikális kultuszok ártatlan „szabad szerelem” ethoszából.

A valóságban persze provinciális és meglehetősen konzervatív közösség volt a kibuc; ideológiai merevsége leplezte számos tagjának fantázia-hiányát. Az már az 1960-as évek derekán egyértelmű volt, hogy Izrael gazdaságát nem a mezőgazdasági kistermelők határozzák meg; sőt az is, hogy a balos kibucok törekvése, hogy ne arab munkaerőt foglalkoztassanak, nem egalitárius hírnevük fényesítésére szolgál, hanem arra, hogy elszigeteljék e szervezeteket a közel-keleti élet kényelmetlen tényeitől. Nyilvánvaló, hogy akkoriban nem tudtam mindezt fölfogni – bár emlékszem rá: már akkor is csodálkoztam azon, hogy egyetlen árva arabbal sem találkoztam hosszas kibucbeli tartózkodásaim során, pedig az ország legsűrűbben lakott arab települései egy ugrásra voltak tőlünk.

Annál gyorsabban megértettem, bár nyíltan nem mondtam ki, milyen szűk határok közt mozognak a kibuc tagjai. A kollektív önkormányzattól vagy a tartós fogyasztási cikkek egyenlő elosztásának puszta tényétől még senki sem lett okosabb vagy toleránsabb. Sőt a kibuc oly rendkívüli mértékűre duzzasztja fel a korlátolt önelégültséget, hogy azzal már a legrosszabb fajta etnikai szolipszizmust erősíti.

Még ma is él bennem az akkori meglepetés, milyen keveset tud a többi kibuclakó a nagyvilágról, s az mennyire nem is érdekli őket – leszámítva, ha valami közvetlenül érinti ki­bucukat vagy országukat. Elsősorban a saját gazdaságuk üzletmenete volt fontos nekik, vagy a szomszédjuk házastársa és a vagyona (mindkét esetben irigykedve méricskélték össze a sajátjukkal). Abban a két kibucban, amelyben hosszabb ideig tartózkodtam, a szexuális liberalizmus nem jelentett mást, mint a házastársi hűtlenség kiélését, meg a kapcsolódó pletykákat és vádaskodást – ebből a szempontból a modellszerűen működő szocialista közösségek elég pontosan emlékeztettek a középkori falvakra, s a közösség rosszallása is hasonló következményekkel járt.

[…] Zavaromat két, egymástól teljesen eltérő fejlemény oldotta fel. Amikor a kibucbeliek megtudták, hogy fölvettek Cambridge-be az egyetemre, mi több, én élni is akarok a lehetőséggel, elkezdtek szörnyülködni. Az egész „alija”-kultúra („fölmenni”, mármint Izraelbe) feltételezte, hogy az ember megszakítja kapcsolatait a diaszpórával, és nem is érdeklődik az ottani lehetőségek iránt. Az ifjúsági mozgalom vezetői tökéletesen tisztában voltak vele, hogy ha egyszer egy fiatalnak megengedik, hogy Angliában vagy Franciaországban töltse egyetemi éveit, az a gyerek valószínűleg örökre elveszett Izrael számára.

Ennek megfelelően az volt a hivatalos álláspont, hogy az egyetemre igyekvő diákok ne használják ki európai lehetőségeiket; néhány évüket áldozzák a kibucra (narancsszedés, traktorvezetés, banánosztályozás); és ha a körülmények lehetővé teszik, ezután jelezzék a közösségnek, hogy egyetemre mennének – annak tudatában persze, hogy a kibuc kollektív döntést hoz majd, tanuljanak-e egyáltalán, s ha igen, akkor mit; elsősorban a közösség érdekeit szem előtt tartva.

Vagyis ha úgy hozza a sors, lehet, hogy csak huszonöt évesen vagy később küldtek volna el egy izraeli egyetemre, s talán villamosmérnök lett volna belőlem, vagy ha elvtársaim nagyon el akarnak kényeztetni, mehettem volna általános iskolai történelemtanárnak. […]

A szeparálódáshoz természetesen a hatnapos háború után a Golan-fennsíkon a hadseregről szerzett élményeim adták a másik lökést. Meglepődve fedeztem ott föl, hogy a legtöbb izraeli nem áttelepült agrárszocialista maradvány, hanem fiatal, előítéletes, városi zsidó, akik elsősorban túláradó macsó önbizalmuk és a fegyvereik miatt különböztek európai vagy amerikai kortársaiktól. A frissen legyőzött arabokról alkotott véleményüktől megdöbbentem (íme a bizonyíték arra a csalódásra, amit már a kibucban is éreztem), és már akkoriban megrémültem attól, micsoda nonchalance-szal tervezik a megszállást, meg azt, ahogyan uralkodni fognak az arabokon.

[…] Mire Cambridge-be kerültem, már megtapasztaltam – sőt vezettem – egy ideológiai mozgalmat, ilyen mozgalommal viszont kortársaim zöme mindössze elméletben találkozott. Tudtam milyen egy eszme „hívéül” szegődni – de azt is tudtam, mekkora árat kell fizetni az ilyen heves azonosulásért és feltétel nélküli lojalitásért. Mire betöltöttem a húszat, már kipróbáltam a cionizmust, marxizmust és a kommunisztikus telepes életformáját, sőt túl is jutottam mindegyiken. Nem kis teljesítmény egy dél-londoni tizenévestől. […]

(Tony Judt, „Kibbutz”, in The New York Review of Books, 2010. február 11.)

Forradalmárok

[…] Nem vitás, hogy a hatvanas években jó volt fiatalnak lenni. Úgy érzékeltük, hogy minden példátlan sebességgel változik, és a világban mintha túlsúlyba kerültek volna a fiatalok (ezt igazolják is a statisztikák). Ugyanakkor a változás csalóka is lehetett, legalábbis Angliában. Egyetemistaként lármásan elleneztük a munkáspárti kormány politikáját, amely támogatta Johnson amerikai elnök vietnami háborúját. Hadd idézzek fel legalább egy ilyen tüntetést – Denis Hea­ley akkori védelmi miniszter beszéde után került rá sor. Az autóját kikergettük a városból, és az egyik barátom – jelenleg az Európai Unió külügyi főképviselőjének férje – fölugrott a motorháztetőre, és vad dühvel csépelte a kocsi ablakait.

Healey már elszáguldott, amikor észrevettük, mennyire elszaladt az idő is – pár perc múlva tálalják a vacsorát az egyetemi menzán, amit nem akartunk veszni hagyni. Ahogy siettünk vissza a városba, hirtelen azt látom, hogy egy egyenruhás rendőr üget mellettem, akit a tömeg felügyeletére rendeltek ki. Összenéztünk.

– Maga szerint hogy zajlott le a tüntetés? – kérdeztem tőle.

A rendőr semmi rendkívülit nem talált a kérdésemben, és könnyedén válaszolt:

– Szerintem rendben ment, uram.

Egyértelmű, hogy abban az időben Cambridge még nem érett meg a forradalomra. És London sem: a hírhedt Grosvenor Square-i tüntetésen az amerikai nagykövetség épülete előtt (erre is Vietnam miatt került sor – számos kortársamhoz hasonlóan én is azonnal ugrottam, ha sok ezer kilométerre igazságtalanságot követtek el embertársaimmal szemben), tehát a tüntetésen a kerítés és egy unatkozó rendőrló közé szorulva valami nedves, meleg dolgot éreztem lefelé csorogni a lábamon. Bepisiltem volna? Vagy véres sebet kaptam? Nem volt ekkora mázlim. Csupán annyi történt, hogy a vörös festékbomba, melyet a követségre akartam dobni, szétdurrant a zsebemben.

Aznap este leendő anyósomhoz, egy tévedhetetlen konzervatív ösztönökkel bíró német asz­szonyhoz voltam hivatalos vacsorára. Amúgy sem túl kedvező megítélésemen aligha javított, amikor ott álltam az ajtóban deréktól bokáig valami piros ragacsban – a hölgy már attól is kellően meg volt rémülve, hogy a lánya pont egy ápolatlan balos krapekot választott, azok közül, akik a „hó, hó, Ho Si Minh!”-t kántálták, és akiket délután visszafogott undorral nézett a televízióban. […]

Valódi forradalomért persze Párizsba kellett utazni. Tömérdek barátommal és nemzedéktársammal egyetemben én is Párizsban jártam 1968 tavaszán, hogy megfigyeljem – magamba szívjam – a hamisítatlan forradalmi levegőt. Vagy legalábbis az eredetihez roppant hű előadást. […] Bizonyos szempontból minden úgy történt, ahogy a nagykönyvben meg van írva: valódi utcakövek, valódi problémák (a résztvevők számára mindenképpen valódiak), valódi erőszak, s néha valódi áldozatok. Máshonnan tekintve nem tűnt komolynak az egész: úgy láttam, hogy az utcakő alatt a strand homokja lapul, és nem kell attól tartani, hogy a szégyentelenül nyári útiterveire koncentráló diákközösség – a heves tüntetések és viták közepette tisztán emlékszem a kubai nyaralásról folytatott tárgyalásaikra – komolyan meg akarja dönteni Charles de Gaulle elnök hatalmát és az Ötödik Köztársaságot. […]

Egy-két évvel később meglátogattam a barátomat, aki nyugatnémet egyetemen tanult, azt hiszem Göttingenben. Mint kiderült, az NSZK-ban egész mást jelent a „forradalom”. Ott aztán senki sem szórakozott. Angol szemmel minden résztvevő elmondhatatlanul komolynak tűnt – és közben riasztó mértékben kötötte le a szex. Ez újdonságnak számított: az angol egyetemista rengeteget gondolt a szexre, de meglepően ritkán gyakorolta, míg egy francia diáknak fölöttébb eseménydús volt a nemi élete (nekem mindenesetre így tűnt), de külön kezelte a szexet és a politikát. Leszámítva az alkalmanként felbukkanó intelmet („Szeretkezz, ne háborúzz!”), a francia egyetemista politizálása erőteljesen, sőt képtelenül teoretikus és szikkadt volt. A nők, ha véletlenül feltűntek a színen, csakis mint kávéfőzők és szexpartnerek jöttek számításba (és látványelemként használták őket a fotóriporterek). Nem csoda, hogy az eseményeket viharos gyorsasággal követte a radikális feminizmus.

Németországban azonban a szexről szólt a politika – és a szex is nagyrészt a politikáról szólt. Mikor fölkerestem egy német diákkollektívát (úgy érzékeltem, hogy minden német egyetemista, akit ismerek, kommunában lakik, vagyis a fiatalok megosztoztak egy nagy méretű, régi lakáson és a partnereiken), ámulva jöttem rá, hogy kortársaim a Szövetségi Köztársaságban őszintén hisznek is abban, amit prédikálnak. Az egyszeri nemi aktushoz szigorúan komplexusmentesen kell viszonyulni, magyarázták, mert ez a legjobb módja annak, hogy megszabaduljunk az amerikai imperializmusra vonatkozó illúzióinktól; továbbá ez a szülőktől kapott náci örökség eltakarításának hatékony gyógymódja is – hiszen az örökség nem más, mint nacionalista macsó attitűdbe csomagolt szexuális elfojtás.

[…] Vajon mit árul el ’68 májusának érzékcsalódásairól, hogy őszinte és radikális vitáinkra visszagondolva nem rémlik, hogy egy árva utalást tettünk volna a prágai tavaszra, még kevésbé a lengyel diáklázadásra? Lettünk volna csak egy hajszállal kevésbé provinciálisak (negyven esztendő távlatából nem könnyű érzékeltetni, micsoda vehemenciával vitatkoztunk az egyetemi kapuzárás időpontjának igazságtalanságáról), talán tartósabb nyomot hagyunk magunk után. Az az igazság, hogy képesek voltunk egész éjjel a szájunkat tépni a kínai kulturális forradalomról, a mexikói zavargásokról vagy a New York-i Columbia Egyetemen zajló ülősztrájkról. Viszont egy-két gőgös németet leszámítva – ezek kárörömmel nyugtázták, hogy Csehszlovákiában Dubèek csak egy újabb reformista köpönyegforgató – a kutya se figyelt oda Kelet-Európára.

[…] Még azok a bátor ismerőseim is, akik balszerencséjükre fogdában töltöttek egy éjszakát, másnap általában elérték az otthoni ebédet. Fogalmunk sem volt róla, micsoda bátorság kellett ahhoz, hogy egy diák heteken át kibírja a kihallgatásokat a varsói börtönben, és utána meg be is varrják egy, két, három évre – s mindezt olyan dolgok követeléséért, amiket mi készen kaptunk. […] A saját szemünkben forradalmi nemzedék voltunk. Kár, hogy az igazi forradalmat elpasszoltuk.

(Tony Judt, „Revolutionaries”, in The New York Review of Books, 2010. február 25.)

Kapuzárási pánik

Vannak, akik a feleségüket cserélgetik, mások a kocsijukat. Néhányan még a nemüket is megváltoztatják. A kapuzárási pánik értelme: úgy demonstráljuk, hogy nem szakadtunk el saját ifjúságunktól, hogy valami egészen más tevékenységbe fogunk. A „más” persze sok mindent jelenthet – de a kapuzárástól rettegő férfi általában ugyanazt teszi, mint a többiek, hiszen éppen erről lehet felismerni, hogy kapuzárási pánikról van szó. Mégis, az enyém egy kicsit másképp zajlott le. A megfelelő életkorban voltam; és a megfelelő életszakaszban (válófélben 2. számú feleségemtől); továbbá a középkorú férfiak szokásos bizonytalanságait éltem át: mire is való ez az egész? Mégis egyéni utat választottam: megtanultam csehül.

Az 1980-as évek elején politikatörténetet adtam elő Oxfordban. Örökös állásom volt komoly szakmai feladatokkal, és szép otthonom. Mindehhez még a családi boldogság is: talán túl sok lett volna a jóból – egyébként már úgyis hozzászoktam a hiányához. Viszont egyre inkább elidegenedtem a szakterületemtől. A francia történelem kutatása abban az időben tolvajok kezére jutott: a társadalomtörténetben bekövetkezett úgynevezett kulturális fordulat és a sokféle poszt-izmus miatt végtelen hosszúra felfújt irományokat kellett olvasnom, melyeket az intellektuális kiválóság rangjára emeltek az újonnan alapított mellékdiszciplínák – ezek szerpapjai pedig a köreimhez túl közel kezdték meg gyarmatosító ténykedésüket. Hű, de untam.

A New Statesman 1981. április 24-i száma levelet közölt egy cseh ellenzékitől, aki a Václav Racek álnevet használta. A levél udvarias hangon tiltakozott E. P. Thompson egyik tanulmánya miatt, melyben a nagy történész azt állította: a Nyugat és a Kelet együttesen felelős a hidegháborúért, és az ezzel járó bűnökért. Azért a kommunizmusnak mégis csak nagyobb része van ebben, nem? – tette föl a kérdést „Racek”. Thomp­son hosszú, kioktató válaszban utasította el a gondolatot, és a cseh ellenzéki „naiv” szabadságvágyát a „brit szabadságjogok [Thompson általi] megvédéséhez” hasonlította, bár megengedő hangon hozzátette, „nem nehéz megérteni, miért gondolkozik így egy cseh értelmiségi” a maga félreinformált ártatlanságában.

Majd’ szétvetett a düh Thompson önteltsége láttán, és ezt meg is írtam a lapnak. Közbelépésem és együttérzésem eredményeképpen meghívtak Londonba, hogy találkozzam Jan Kavannal, a ’68-as emigránssal. A találkozón Kavan hisztérikusan viselkedett. Előzőleg ugyanis interjút adott a Thames tévétársaságnak, és attól félt, nyilatkozat közben annyira elragadta a hév, hogy véletlenül kicsúszott a száján ez-az a cseh demokratikus ellenzékről, amivel néhány embert bajba keverhet. Lennék szíves megakadályozni, hogy a film adásba kerüljön?

Hízelgett a hiúságomnak, hogy Kavan azt hiszi, egy névtelen oxfordi egyetemi oktatónak ilyen messzire ér a keze. Tudtam, hogy hiába, mégis elindultam a stúdióba. A műsor szerkesztője tisztelettel végighallgatott; egy perc alatt megbizonyosodott róla, hogy nagyjából semmit sem tudok Csehszlovákiáról, az ottani ellenzékről sőt magáról Kavanról sem; kiszámolta, hogy a szakmám átlagánál is jóval csekélyebb a befolyásom… és udvariasan kidobott.

Másnap este a filmet levetítette a televízió. Tudtommal senkit sem ért komoly bántalmazás a benne foglaltak miatt, Jan Kavan hírneve még­is csorbát szenvedett: évekkel később, mikor a posztkommunista Csehországban politikai ellenségei azzal vádolták, hogy együttműködött a régi hatalommal, ebből az interjúból is bizonyítékot kreáltak.

Mikor este hazafelé tartottam Oxfordba, bánkódtam, hogy nem voltam képes segíteni, és szégyelltem magam saját tudatlanságom miatt. És a magam egyszerű módján, de levontam a következtetést: nekiállok, és megtanulok csehül. Az csak az ügy egyik része volt, hogy a Thames tévénél keresztülnéztek rajtam – nem vagyok fontos ember, annyi baj legyen. Az viszont már bántott, hogy egyszerre tűntem jelentéktelennek és tudatlannak. Első ízben fordult elő velem, hogy olyan hely olyan problémájával szembesültem, amelynek nem ismertem a nyelvét. Tisztában vagyok vele, hogy a politikatudományban ez a módi, de hát éppen ezért nem vagyok politikatudós.

[…] A csehtanulás elvezetett Csehszlovákiába, ahol 1985-ben és ’86-ban Roger Scruton kis könyvcsempész csapatának gyalogos katonájaként utazgattam. A könyvekkel a cseh egyetemekről kitiltott tanárokat és diákokat segítettük. Lakásokon adtam elő a szobát dugig megtöltő, figyelmes fiataloknak, akik szomjazták a vitát, az egyetemi divatok és tiszteletkörök dolgában pedig üdítően járatlannak mutatkoztak. Természetesen angolul tartottam az előadásokat (bár az idősebb professzoroknak jobban megfelelt volna a német). Cseh tudományomat akkor sikerült hasznosítanom, amikor az ellenzékiek lakása előtt, az utcán posztoló civil ruhás rendőr föltette spontánnak szánt kérdését („Elnézést, hány óra van?”), hogy a válaszoló kiejtéséből megállapítsa, külföldi vagy cseh az illető.

[…] Elkezdtem kelet-európai történelmet tanítani, majd – nem csekély izgalommal – írtam is róla. Legjobban a szervezeti keretek nélküli, illegális ellenzék izgatott. Olyan egyéniségek szövegeit olvastam és vitattam meg, mint Václav Ha­vel, Adam Michnik és Kis János. Később személyesen is megismerkedtem velük. Az ő jóvol­tuk­ból újra fölfedeztem magamnak azokat a roppant tüzes politikai szenvedélyeket és azt az intellektuális érdeklődést, amellyel a hatvanas évek óta nem találkoztam… és ami lényegesen komolyabb volt és nagyobb tétre ment, mint bármi abban az évtizedben. Kis túlzással, sőt talán túlzás nélkül állíthatom, hogy amikor belevetettem magam Kelet-Közép-Európába, akkor az életbe is visszatértem.

[…] Elsősorban Lengyelország, illetve újonnan szerzett emigráns barátaim révén sikerült ismét kapcsolatba kerülnöm saját kelet-európai zsidó múltammal. Folyton zavarba jöttem attól, milyen gazdag és vonzó szépirodalmat fedeztem itt fel, csupa olyasmit, amiről azelőtt nem is hallottam. Ez a hiányosság nyilván a brit oktatásügynek róható fel, mert annak még legkiválóbb változatában is találunk némi provincializmust – de ettől még az én hibám marad, hogy korábban nem tudtam ezekről a könyvekről. Egy szó mint száz, a cseh nyelvtanulás más tanárt, más történészt, más embert faragott belőlem. […]

Cseh mániám nélkül […] soha nem írhattam volna meg Postwar című könyvemet. Elismerem, hogy vannak fogyatékosságai, de azt senki sem vitathatja el tőlem, hogy ritka elszántsággal igyekeztem Európa két felét közös történetben összeboronálni. Ha úgy tetszik, a Postwar azt a törekvésemet tükrözi, hogy az integrált Európa történésze akarok lenni, nem pedig a trendi francia történetírás kiábrándult kritikusa. Cseh kalandjaim nem hozták el számomra az új feleséget (csak jóval később és közvetett módon), és új autóm se lett tőlük. Mégis, ennél kellemesebb kapuzárási pánikot kívánni sem tudnék. Örökre kigyógyított a posztmodern tudományos élet öntömjénező módszertani énkultuszából. […]

(Tony Judt, „Saved by Czech”, in The New York Review of Books, 2010. március 11.)

Határeset

[…] Manapság legtöbbünk nemzetiségét több szóval és kötőjellel írják: vannak ír-amerikaiak, afrikai-amerikaiak, őslakó-amerikaiak és így tovább. Rengetegen közülük nem beszélik elődeik nyelvét, és kevés ismerettel bírnak eredeti hazájukról – főleg azok, akiknek a családja európai származású. De ahogy letűnt az áldozat mivoltát melldöngetve hirdető nemzedék, a jelenlegi utódok büszkén mutogatják származásuk jelvényeit: az vagy, amit a nagyszüleid elszenvedtek. Ebben a versenyben a zsidóság jár az élen. Sok amerikai zsidóra érvényes, hogy – sajnos – alig tudnak valamit a vallásukról, kultúrájukról, hagyományos nyelveikről vagy történelmükről. Viszont mindannyian tudnak Auschwitzról, és nekik ez bőven elég.

Az identitás langymeleg posványától mindig idegenkedtem. Angliában nőttem fel, angolul gondolkozom és írok. London, a szülővárosom annak ellenére közeli ismerősöm marad, hogy az elmúlt évtizedekben sok minden megváltozott benne. Az országot is jól ismerem; még egyes pozitív és negatív előítéleteiben is osztozom. De amikor az angolokról gondolkodom vagy beszélek, ösztönösen harmadik személyben teszem. Nem azonosulok velük.

Lehet, hogy ennek részben zsidóságom az oka: gyerekkoromban a zsidók voltak az egyetlen számottevő kisebbség a keresztény Nagy-Britanniában, s ők váltak az enyhe, de azért tisztán érezhető kulturális előítéletesség célpontjai. Ugyanakkor a szüleim távol tartották magukat a szervezett zsidó közösségtől. Nem ültük meg a zsidó ünnepeket (mindig volt karácsonyfám, húsvéti tojásom), nem követtük a rabbinikus hagyomány parancsait, a judaizmussal kizárólag péntek este, a nagyszüleimnél elköltött vacsora erejéig azonosultunk. Hála angol iskoláztatásomnak, jobban ismerem az anglikán liturgiát, mint a zsidó vallás számos szertartását. Vagyis bár zsidóként nőttem fel, de azért tudatosan nem zsidó zsidóként.

Érdemes vajon érintőleges viszonyomat az angol identitáshoz apám születési helyével (Antwerpen) magyarázni? Talán igen, de hát neki sem jutott konvencionális „identitás”. Nem volt ő belga állampolgár, csupán hontalan migránsok gyermeke, akik a cári birodalomból kerültek Antwerpenbe. Ma úgy mondanánk: apám szülei a későbbi Lengyelországban és Litvániában jöttek a világra. Más kérdés, hogy e két új államalakulat egyike sem állt volna szóba egy belgiumi zsidó házaspárral; az állampolgárság adományozásáról már ne is beszéljünk. S bár anyám (akárcsak én) már a londoni East Enden született, ennélfogva vérbeli cockney volt, a szülei Oroszországból és Romániából származtak – két olyan országból, melyekről anyám mit sem tudott, és a nyelvüket sem beszélte. A zsidó bevándorlók százezreihez hasonlóan ők is jiddisül kommunikáltak, olyan nyelven, amely semmi néven nevezendő szolgálatot nem tett a gyerekeiknek.

Így fordulhatott elő, hogy nem voltam én sem angol, sem zsidó. S mindennek ellenére igen erősen érzem, hogy – különböző módokon és eltérő időpontokban – mind a kettő vagyok. Lehetséges volna, hogy az efféle, származáson alapuló azonosság nem is olyan létfontosságú, mint hinnénk? És mit mondjak az évek során önként választott énjeimről? Franciatörténész volnék? Valóban elmélyültem Franciaország történelmében, és a nyelvet is jól beszélem, de – ellentétben a legtöbb, francia földön tanuló angolszász diáktársammal – soha nem estem szerelembe Párizzsal, sőt mindig ambivalens érzéseket tápláltam a város iránt. Vádoltak már azzal, hogy úgy gondolkodom, sőt úgy írok, mint egy francia értelmiségi – kétélű dicséret. De a francia értelmiségiek (egy- két kivétellel) hidegen hagynak: ebből a klubból engem nyugodtan kizárhatnak.

És mi lesz politikai identitásommal? Autodidakta zsidók gyereke vagyok, akit az orosz forradalom árnyékában neveltek – emiatt hamar felületes ismeretségbe kerültem marxista szövegekkel és a szocialisták történetével, ami kellőképpen beoltott a hatvanas évek új baloldalának vadhajtásai ellen, miközben szilárdan megmaradtam a szociáldemokrácia oldalán. Ma mint „értelmiségi közszereplő” (megint egy hasznavehetetlen címke), a baloldal ilyen-olyan maradványaival érzek közösséget.

Egyetemi körökben azonban sok kollégám reakciós dinoszaurusznak tart. Érthető. Rég kimúlt európaiak szöveges örökségét tanítom; kevéssé vagyok toleráns az „önkifejezéssel” szemben, amikor a világos gondolkodást helyettesíti; az igyekezetet csupán az eredmény gyatra pótszerének tartom; tudományos diszciplínámat elsősorban a tények, s nem valamiféle „elmélet” fényében szemlélem; s végül szkepszissel tekintek a ma történettudományként forgalmazott jelenségek nagy részére. Az aktuális egyetemi közfelfogás szerint javíthatatlan konzervatívnak számítok. Hát akkor melyik is vagyok?

[…] Szeretek a határon állni, szeretem, ha országok, közösségek, szövetségek, szimpátiák, gyökerek az orrom előtt ütköznek egymásnak – szeretek ott lenni, ahol a kozmopolitizmus nem annyira identitás, mint az élet normális feltétele. Valaha tömérdek ilyen hely volt. A 20. században sok városban éltek különböző és más nyelvet beszélő közösségek – gyakran kölcsönös ellenségeskedésben, olykor egymással összecsapva, de valahogy mégiscsak együtt. Ilyen volt Szarajevó vagy Alexandria. De említhetem Tangert, Szalonikit, Odesszát, Bejrútot vagy Isztambult is, a kisebb települések közül Csernovicot vagy Ungvárt. Az amerikai konformizmus normái szerint New York emlékeztet az említett, letűnt kozmopolita városokra: emiatt élek itt. […]

(Tony Judt, „Edge People”, in The New York Review of Books, 2010. március 25.)

Fordította Barabás András