London, 2010. …

Remélem, igazán nagyon jól van.

Kérdésével megtisztel, de nem tudom, hogy van-e fejlődés a történelemben. És ha a válasz igen, ennek erői ma az emberiség céljait szolgálják-e. Sajnálatos módon nem tudok választ adni Önnek. Ehhez valószínűleg a Magyarországon megkövetelt elméleti felkészültségem sincsen meg. Talán időm sincs… Mégis, néhány dolog az eszembe jutott a kérdéseivel kapcsolatban:

(„nincs pénz”) Nincsen pénz, elfogyott: éppen ma is 4,3 milliárd font sterlinget kölcsönöztünk, mi, tehát az állam és én. Pedig amióta létezik statisztika az államadósság havi alakulásáról, így év elején még soha nem költöttünk többet, mint ami bevételünk volt (rendben, talán ’44-ben, de akkor mégiscsak elsősorban a német GDP csökkentése volt a cél). Tudvalévő, a brit alattvalók ilyenkor fizetik be az adóelőleget. Kivéve természetesen a gazdag alattvalókat (ebben az országban tudniillik senki nem fizet adót, akinek pénze van), akik Monacóban, a Seychelles-szigeteken vagy Bermudán élnek, és nagyon ügyelnek arra, hogy évi 91 napnál kevesebbet töltsenek ebben a földre szállott adópokolban („prison Britain”, ahogy a népszerű Evening Standard fogalmaz). Bár a Court of Appeal ebbe is belerondított a minap, akként vélekedvén, hogy a jó Mr. Robert Gaines-Cooper (nomen est omen), aki a fentiek szerint éppen Monacóban élvezi tőkéjének kemény munkáját, a gyermekét mégiscsak angol public schoolba járatja (nagyon drága, egyenruhát kell hordani és rengeteg igaz férfibarátság szövődik). Emiatt, fölöttébb célszerűen, Mrs. Gaines-Cooper nem Monacóban élvezi életvitelszerűen a már említett tőke kemény munkáját, és férjeura néha bizony meglátogatja Angliában is. Hogy most ez a 91 nap a házasélet szempontjából sok vagy kevés, a szociális munkások eldöntik (talán a Gaines-Cooper család is jobban tette volna, ha mindjárt az elején hozzájuk fordul, és nem valamelyik nagy adótanácsadó cégre bízza magát, pursuit of happiness), de a bíróság szerint legalábbis e „tündéri láncok” mindenképpen megalapozzák a családfő adójogi honosságát, oh how very nice it is to be British! A jog, mint mondják, mást mond, de hát az angol jog fáradtan ásító káoszából fároszként kiemelkedő bíróságok dühödten dacolnak immáron ezer éve a szász kiskirályokkal, a normann hódítókkal, úgy Cromwellel, mint a Stuartokkal, a Parlamenttel, az Európai Unióval: bárkivel, aki szeretne kicsit jogot alkotni suttyomban. Viszont általában úgy ítélnek, ahogy kell, szóval hogy jó legyen. Ez a rule of law, egyébként. Mit mondhat erre Gaines-Cooper? Házasodj meg, és meg fogod bánni… bár ez így csak egy féligazság, tudom. Viszont egy dolgot még az adóparadicsomok eme Ádámjainak sem szabad, és ez deadly serious: politizálni. Adózatlan pénz ugyanis nem mehet pártkasszába. Bár elég sok balhé volt a képviselők költségigénylései miatt is, David Cameronnak a konzervatív párt legnagyobb adományozója, Lord Ashcroft adóügyeivel kapcsolatos hazudozás, csúsztatás, ferdítés, lapítás és obfuszkálás jelentette a legkínosabb problémát (a cyránói méretű orrán kívül, melyet Lord Mandelson, a volt gazdasági miniszter szerint, nem kéne a tervezett közép-angliai gyorsvasút ügyébe dugnia – ilyen, amikor egy kampány már olyan életközeli és húsbavágó, hogy már-már csak fiziológiai szinten lehet értelmezni).

(„spleen, ideáll”) A pénz tehát elfogyott, a wealth of the nation odavan. Itt most ezért gyakori a rosszkedv, a spleen: soha ennyi yachtot, Bentleyt és dél-francia holiday-home-ot nem hirdetett a nemzet. De engem nem ez keserít el: rá kellett döbbennem, hogy demokráciánk populista, vezetőink populisták, és még a nép maga is populista (talán ez még valamennyire tolerálható). A politikusok jobbról és balról is nekiestek a bankoknak, George Osborne, az akkori árnyék-kincstárnok (most már a napos oldal az övék) kifejezetten úgy fogalmazott, hogy „senki ne gondolja, hogy itt bármit is meg lehet úszni”: bár azon még most is tanakodnak az érintettek, hogy ki és mit nem fog megúszni egészen pontosan. De én megmondom: a bankárok túl vannak fizetve. Igen, valamennyien bűnösnek találtattak a harmadik főbűnben: avaritia. Jól érzi ezt a British Bankers’ Association is, mert gyorsan fellapozták Dantét, és kitalálták, hogy akkor jól van, legyen, túl vagyunk fizetve, mert kapzsik vagyunk, és emiatt önkéntesen vállaljuk, hogy a legfőbb banki vezetők (bár nem nagyon látom, hogy ők miben lehetnének hibásak, lévén egyáltalán nem dolgoznak) idei prémiumát egymillió font sterlingben maximálnák. Ami egyébként roppant mód igazságtalan (és az igaztalanság is bűn), mert ezt a középvezetők esetében már nem vállalták (nyilván, ők keresik a pénzt, ha nincs prémium, elmennek és annyi), így horribile dictu előfordulhat, hogy egy helyettes magasabb prémiumot visz haza, mint a főnöke. Jó így, kérem? – kérdezték Osborne-t, aki még mindig dühös arccal rávágta, hogy jó, de közben látszott rajta, hogy továbbra is azt gondolja, hogy itt senki nem fog megúszni semmit, a legkomolyabban mondja. A bankok tehetnek mindenről? Meglehet: a válság ugyanis nem túltermelésből, hanem forráshiányból eredt, a bankok egy hajnalon elkártyázták gyönge szívük (a tőkét, úgy értem). De kíváncsi vagyok, hogy egy olyan ország, melyben egy hajót, egy repülőgépet vagy egy automobilt már nemigen tudnak összerakni, és egyedül a Cityben folyik termelés, mely egyedül bankárokat, ügyvédeket és könyvelőket tud exportálni (obskúrus jogrendszerén kívül), meddig fog elmenni a bankok megrendszabályozásában (Gordon Brown könnyek között vallotta be, hogy többet kellett volna tennie: acedia). De ezzel együtt csodálkoznék, ha lenne harag napja…

(„melyben sokat esik az eső”) A statisztika márpedig könnyen belátható módon fontosabb, mint a gyarló emberi emlékezet, melyet úgyis körülölel jogilag (és egzisztenciálisan is, persze) a time immemorial. Ez csupán annyit jelent, hogy a dánok és a szászok nem jöhetnek visszakérni a rendszerváltás (1066) után államosított földeket. Az árkokat egyébként sohasem temettük be, és még kárpótlási jegyet sem kaptak. Bár, gondolom, a bayeux-i szőnyegszövőnőket just in case beperelhetnék, mondjuk Amerikában, hiszen mégiscsak ők szőtték-szövögették a megszállás – vagy felszabadítás? rég volt, kit érdekel – emlékművét (remélem, nem képzavar, ha mégis, szóljon, és pereljük a hajóácsokat). Másrészt viszont semmi, ami ezután történt a föld tulajdonával, soha nem lehet teljesen bizonyos: egy-egy ízesebb conveyance megannyi áldást és átkot, cselszövést és ármányt, buja vágyat és sápadtan izzó szűziességet hoz felszínre a múltból (legalábbis abban a mértékben, melyet az ingatlan-nyilvántartás prózája megenged – de hát Flaubert is a nevetséges franciák nevetséges kis polgári törvénykönyvét olvasgatta, mielőtt írni kezdett volna. (Egy komoly író volt a 19. században, George Eliot, de erről majd máskor beszélgetünk, right?) És ez bizony amazing – jó is, hogy őfelsége tulajdona itt minden, végső soron, tiszta ügy, és tiszta szerencse, hogy itt az én kis hajlékomban, otthonom a váram, ugye, valóban és szó szerint spontán, tehát nem jogszerűen privatizálva, Erzsébet (e néven második) nem kegyeskedik gyakorolni a jogait. Ezért itt és most, de pusztán szokásjogi alapon, én bámulhatok üveges szemekkel a kandalló tüzébe (már nem iszom, nem dohányzok, nem járok lóversenyre, nem kártyázok és nőkre is sokkal kevesebbet tudok költeni – csak hogy magamról is ejtsek egy pár szót, biztosan érdekli). S bár igaz, hogy csak gázfűtéses, attól még tűz a tűz, kémiailag, ugyanolyan jó kis tűz, mint amit az utóbb helyes érzékkel felakasztott pék okozott errefelé mindenhol: odakint viszont teljességgel elviselhetetlen, úgy értem, az idő, inkább a tűzhalál, sőt továbbmegyek: Feuerzauber, mint ez az eső, nem csöpörög, szemerkél, esik, zuhog vagy ömlik, mint a tisztességes, becsületes, esetleg értékalapú eső, nem: ledől, mint a Walhalla és valami súlyos vákuumot szív maga körül, mint egy V2-es rakéta.

(„nem értem”) Esküszöm, nem értem, miért nincsen több öngyilkos. Viszont érdekes módon a barátnőm a „nem értem” kifejezést tökéletes magyar kiejtéssel mondja (más kifejezés, melyre ez állna, nincs).

(„még a tevének is könnyebb”) Nota bene: sokak szerint a kormány jelenlegi eladósodottsága az öngyilkossággal egyenértékű. Kérem, én evvel nem értek egyet. A szuverenitás annak esetleges szuicidális gyakorlása során is nagyszerű dolog, és a végromláshoz ma már nem is kell lángba borítani a világot, heroikusan, grandiózusan, pszichopatologikusan, mono- és/vagy cezaromániásan, esetleg véletlenül: elegendő pusztán kormányozni, értsd: észrevétlenül, érzékelhetetlenül, finoman adósságot csinálni. Nekem ez például soha nem ment, mindig tudtam előre, hogy kölcsönt fogok kérni, és szorongtam is emiatt, és emlékszem, nagyapám, aki ezt tulajdonképpen nem nagyon bánta (apámat idegesítette, ha pumpolom), mindig, szertartásszerűen elmondatta, hogy melyik kislánnyal is megyek fagylaltozni, mielőtt a húszast vagy jobb esetben az ötvenest átadta volna. (És ez engem – a kormánnyal ellentétben – igazából mindig intimidált egy kicsit, I must admit…)

(„kicsit több, mint nulla”) Definíciószerűen: a szuverén az, aki majdnem mindig kap pénzt. Ha mégsem, akkor a többi szuverén kisegíti. Kivéve persze, ha nem. Ugyan ki erőltetné meg magát a lusta déli népekért? A dolgos észak persze egészen más tészta. Ja hogy Gordon soha nem látott mértékű adósságot csinált? Hogy most itt mindenki azon van berezelve, de nagyon, hogy elveszítjük a drága jó AAA hitelminősítésünket? Hogy olyan olcsón veszik a brit államkötvényt, mint augusztusban a hevesi dinnyét? Hogy Gordon körmöl egy levelet, melyet az afgán gyarmati háborúban elesett katona anyjának küld, és nem tudja leírni helyesen a nő nevét, majd pedig amikor botrány van, azt állítja, hogy a primary-ban kétféle kézírást is tanítottak neki, és emiatt egyiket sem tudja, és egyébként is nagyon csúnyán ír, „külalak kettes, Gordon, ülj le!” Nem, Gordont nem ezért nem szívlelik. Bár ez még mindig nem jelenti azt, hogy ne nyerhetne a választásokon: Gordon sorsát az áprilisi konjunktúraindex határozza meg. Ilyen prózai ez a rongyos élet, bizony: ha ez a szám a nullánál nagyobb, akkor jöhet a hung Parliament, és az elvhű liberálisokon fog múlni, hogy ki alakít kormányt. Nekik elvhű módon szerintem egyébként jó lesz bárki: ¹ bár Nick Clegg, a liberálisok vezetője, aki a Hastings óta most először megtartott miniszterelnöki tévévitában győztes lett az interaktív szavazatok alapján (a nép muszáj, hogy ki tudja fejezni mindkét oldallal szembeni utálatát, erre jó egy ilyen vita, másra nemigen), kijött a farbával, és közölte, hogy szeretne miniszterelnök lenni. A The Guardian szerint egyébként a tévévitában aratott győzelmet a liberális párt vezérkara egy (?) üveg borral ünnepelte, és reggelre bizony már nehezükre esett elrejteni izgatottságukat („conceal their excitement”), képzelem, mire nem jó az understatement. Mindenesetre innentől fogva kettős és egyformán lényeges feladata van a párt stratégáinak: kormányozni kell, és közben persze el kell feledtetni a párttal azt a történetileg elmélyült ellenszenvet, melyet a koalíciós partnerrel szemben éreztek mindig is (bár Cameron sem fog olyan elkeseredett ellenséget találni magának sem égen sem földön – ideértve Észak-Koreát is, ha oda is bemegyünk – mint a saját pártja jobboldalán).

(„Uraim, még egy erőfeszítés”) Nem, Gordont, és ez, higgye el, valósággal tragikus, a számok miatt nem szerették. Gordon az, aki megjelenik egy vitaműsorban, és a pontosság végett (skót puritánság, presbiteriánus ősök, rossz szemek és csúnya kézírás) statisztikákat hordoz magával, és számokkal bizonygatja igazát. Na, ezt utáljuk. De nem azért, mert állítólag a számokkal bármit be lehet bizonyítani, nem, mi ilyet nem gondolunk, mi angolok nem cinikus fajta vagyunk, nálunk a szarkazmus a menő. A politika nem tartalomszolgáltatás, be kell lássuk, hanem vegytisztán valami meggyőzés-féle erőfeszítés, dinamika a görög szónak az erőre utaló értelmében. Sajnos így van ez, bárki bármit mond, demokráciában különösképp, ami nem jelenti persze azt, at the end of the day, hogy ne lehetne az emberi fenomént akár helyes dolgokról is meggyőzni. És a számok nem meggyőznek, a számok szimplán zavarba hozzák az embert (emiatt van, hogy az Úristen előrelátóan úgy teremtett minket, hogy minden számot a kimondás pillanatában garantáltan el is felejtünk – én például akkor is, ha én magam mondtam ki azt a számot, és ezt legjobb tudomásom szerint még Darwin alapján sem lehet megcáfolni). Ha még egyszer egyetemre járhatnék, esküszöm, úgy éljek, nem járnék kocsmába a Kovacsics tanár úr és Kovacsics tanszékvezető professzor asszony statisztika-előadásai helyett, hanem igenis végigülném, még ha unnám is (akkoriban nagyon untam), az egyetlen tisztességes tudomány a világon (kivéve, amikor pártprefenciákat közvélemény- kutatnak, természetesen), még a fonetikánál is tisztességesebb (azt is nagyon untam annak idején): totálisan alkalmatlan a politikai használatra.

(„melyben eljön az idő”) Egy példa: aranyszájú (silver tongue) Tony idült mosollyal az arcán hazudik, mint a vízfolyás. De tényleg: nincs az a Gorgiász, aki ne könyörgött volna sírva némi továbbképzésért, és elutasítás esetén ne állt volna át szégyenében a moralisták és metafizikusok táborába, ha hallja, amit Blair az amúgy totál illegális iraki háborúval kapcsolatban vizsgálódó bizottság előtt művelt (Tony után szabadon: „ha akkor tudom, amit most tudok, de feltéve, hogy nem tudhattam, amit még most sem tudok, ám ha mégis tudtam volna, mint ahogy még most sem tudom, akkor, esetleg …”). Gordon Brown nyelvezete ezzel szemben olyan érzékeny retorikailag, mint a friss smirglipapír. Õket tehát ezért vagy azért, valami miatt nem szeretik, a konzervatívokat viszont úgy általában nem szeretik (és ők ezt tudják: és azt is tudják, hogy ezen nem tudnak változtatni – egészen rendkívüli módon paradox nemdebár, hogy a Labour egy (az utolsó fázisban mindenképp) katasztrofális kormányzás után hatékonyabban tud az ellenzékkel szembeni ellenszenvre építeni, lásd smear campaign, mint a konzervatívok velük szemben). Kedves Szilágyi úr, kérem ne tartson minket kollektíve elmebetegnek (vagy hisztérikusnak: tudom, ez foglalkoztatja), de mégis ez az igazság: sokan fognak egy olyan pártra szavazni, melyet nem szeretnek, melytől titokban tartanak, melyben titokban nem bíznak, és sokkal szívesebben szavaznának másra. ² De nem lehet, változtatni kell, igen, egyszer csak elterjed a nagy hír a városban, hogy változás kell, és akkor változás van, ahogy a Toryk mondják: „we cannot go on like this”. Egy új plakátjuk fiatalokat, munkásokat, bevándorlokat mutat, akik mind-mind azt állítják, hogy még eddig nem szavaztak a konzervatívokra (ez például igaz), de majd most … és tényleg, így lesz. És senki nem tudja: miért? hogy pont ők? mi a fenének? Ugyan mit remélhetnek?

(„melyben ceterum censeo, bosszúbol”) Szóval, mint látja, tényleg nincsen pénz: nem kérem, hogy küldjön, de mégis fontosnak tartom, hogy tudja, hiszen a tudás, mint tudjuk, felszabadít. Ön megkérdőjelezhetetlenül humanista, ezt rövid ismeretségünk alatt többször tapasztaltam, én pedig… oh átkozott kishitűség! (Matt. 17:20), oh átkozott akaratgyengeség! (Nichomachean Ethics, Book VII, különösen talán 1147a30-31), úgyhogy inkább nem vállalok kockázatot, nem kérek semmit, itt ne legyen semmiféle hitelviszony. Emlékszem, Sombart is azt állítja, hogy a kapitalizmushoz nem kell bekerítés, eredeti tőkefelhalmozás, spanyol arany, s ki tudja miféle marxista babona még: a lényeg a hitelviszony személytelenné válása. Tökéletesen elegendő, ha egy szép napon, akár már az 1200-as évek elején, titokzatos kis papírral a kezében, egy A pofa Velencéből úgy megy oda egy másik B pofához Genovában, hogy a kis papír alapján majd egy harmadik C pofa fizet Firenzében, és úgy A mint B mint C elégedett, hiszen a kis papírral a kockázat gazdát cserél, és tulajdonképpen csak az (figyelmeztetés: a váltót Velencében a 16. század végén törvény tiltotta be!). De a kis papírt ma származékos ügyletnek nevezik, és első látásra jóval bonyolultabbnak tűnik, noha nem az: bár ki tudja: értette-e volna a vidám földműves a genovai úton azon a szép napon, hogy mit is csinál igazábol az a kis papír?) A legjobb áru nem a vér vagy az arany, sohasem is volt az, hanem a kockázat, lévén ehhez értenek a legkevesebben, nem meglepő módon, és itt valójában senki nem adósa senkinek: a tartozás per definitionem nem ismert, a jövőnek szól, ma még ismeretlen nagyszerű vagy adott esetben kevésbé nagyszerű eseményeknek, a lényeg, mint mondtam, hogy az ismeretlenre fogadunk. Barack Obama, Gordon Brown, Nicolas Sarkozy, Angela Merkel mind- mind szóltak az immáron az állam tulajdonában álló bankoknak, hogy „nehogy már”: egy komolyabb világháboru árát költöttük rátok, megmentettünk, kipucoltunk benneteket, mert olyan mérgezőek voltatok, mint egy osztrák sajt, és cserében csak annyit kértünk, hogy az amúgy általunk adott pénzből nyomjatok vissza már egy kicsit a gazdaságba, de nem, a bankok csak sértődötten hallgattak, hiszen régóta nem abból éltek, hogy egy kis pénzt nyomtak a gazdaságba (ilyen alacsony kamatok mellett különösen nem), hanem egymás kockázatával kereskedtek, és most hirtelen nem bíznak – egymás jövőjében: Lehman testvér bukása és hasonló incidensek nyomán. Na igen, egyszer el kell számolni („close out” – az angol mennyivel plasztikusabb a maga rövidre- zárásával!), mert valami mindig történik, és a rendszer lényege az, hogy ennek a valaminek ára van, és akkor talán kitör a pánik, valóban, de ez éppúgy normális és elengedhetetlen, mondhatnám: programozott része az eseménysornak, mint ahogy a Revelációban csak el kell már mondani a dolgok végén, hogy mi is esett meg az Édenkertben, ami persze nem személyes ügy, egyáltalán nem, nincs jelen a római obligatio komorsága, az „adós, fizess!”, nincs adós, akinek még a teste és élete felett is hatalmat adott a tizenkét táblás törvény. És erre gondolt nyilvánvalóan Nietzsche is, amikor a tőle megszokott pszichológiai és politikai éleslátással a hatalom érzetét a bosszúállás öröméből vezette le – de ez nyilvánvalóan a múlté, és számunkra nem lehet mértékadó, a modern kapitalizmusban nincsen bosszú és elszámoltatás (a bosszú ösztöne manapság kizárólag a hatalmi aspirációt mutatja, mely a hatalom megszerzésével általában további tennivaló nélkül kielégültnek tekinthető, a hatalom hiányában pedig dühös és elvont igazságkövetelmények formájában radikalizálódik), ez nem is volna méltányos és – ami még sokkalta rosszabb – ellentmondana a játék szellemének, mely an und für sich sohasem, pusztán árfolyamok és kamatráták és egyéb titkok formájában revelálja önmagát: talán nem túlzok, ha a mai kapitalizmus relatív örömtelenségét innen vezetem le: ez persze nem segít azokon, akik korszerűtlen módon még mindig a saját bőrükön érzik eme játék „örömét”.

(„halálos betegség”) Ezt nem spórolhatjuk meg magunknak, igaz? A globális kapitalizmus (melyet én magam is oly sok éven át szolgáltam mély meggyőződéssel) válságba jutott. Mondja, mi lesz a polgári középosztállyal? Válságban volnék én magam is? De nem hisztériázunk. Szóval válság van, globális, de mi itt Nyugaton mégis előnyben vagyunk: ezt mi viszonylag könnyen belátjuk, erkölcsi és politikai dilemmát igazából csak Keleten fog okozni. Mi azért a lelkünk mélyén sejtettük, hogy too nice to be true. A Nyugat közismerten három megingathatatlan alapértéken nyugszik. Ezek pediglen: a katonai dicsőség, az örök üdvösség valamint a jólét általánossá tétele. Mármost itt sújtson le reám a Legfőbb Jó, ha ezek között bármilyen hierarchiát akarnék felállítani, de mégis: az első kettővel kapcsolatosan mintha kategoriális alkalmazási nehézségek merülnének fel mostanság. Igaz, hogy itt van nekünk Orlando Furioso, de Karadžiæ-ot Hágába citálják; és itt van nekünk Bunyan János, de mégis elkedvetlenít, hogy egy ifjabb Bush szintű prédikátor a Fehér Házig viszi. Szóval marad a jólét, mely egyébként általánosságban igen nagynak mondható. Ezt viszont kétségtelenül a háború utáni kapitalizmusnak köszönhetjük, mely lemondott (well, lemondatták) szívének talán legkedvesebb két tulajdonáról, a munkaerő-piaci hatékonyságról (más terminológiában: „kizsákmányolás”) és a profitmaximalizálásrol (más terminologiában: „monopólium”). Lehet, hogy mint mondják, a kapitalizmust a háború előtt a fasizmus mentette meg, ám a háború után kétségtelenül a szociáldemokrácia. Megmentette volna a nagy Szovjetunió is, ha hagynak neki rá időt: ha lett volna egy kis bizalom, ein bisschen Verständnis a Nyugat és a bolsevikok között, túl a kölcsönösen vágyakozó pillantásokon. De akkor még a beszűkült polgárias kapitalizmus nem tudhatta, hogy a riasztó külső alatt valójában olyan állammonopolista kapitalizmus épül, melynek igazi szépségét csak a 21. század elején csodálhatja majd meg a világ, olyan helyeken, mint Kína. Nem kell, hogy szeressük a kapitalizmust, de mégiscsak leben und leben lassen, ugye. A kapitalizmust is csak egy anya szülte, az is csak egy élő és szenvedő lény, mely a végső fenyegetettség rettentő tapasztalatában talán ezt suttogta magának: jobb lenni, mint nem lenni, jobb szociáldemokratának lenni, mint nem lenni egyáltalán. Evvel az értékítélettel az olvasó nem biztos, hogy egyetért, de mégis: ha valaki nagyon fél, bármire képes lehet. Szóval kialakult a jóléti állam, és a dolgok a történelem során először úgy alakultak, hogy mindenkinek nagyon jó lett (legalábbis Nyugaton). Hogyan követte ezt a nagyon megható érdekházasságot a radikális kiábrándulás? Hogyan lett az általános jólét eszközéből „pénzkapitalizmus”, pur et dur „spekuláció” illetve (figyelem, itt antiszemiták előnyben) „a globalista tőke összeesküvése”? Hogy az emberek kapzsik? Igaz. Hogy nem mindenkinek lett olyan jó? Persze. Hogy a kapitalizmusnak több arca van? Hogyne. Hogy a modern kapitalizmus (összhangban egyébként azzal például, amit Weber és Keynes is megjövendölt) a pénzről, az absztrakt nyereségről szól, szemben a javak előállításával? Szent igaz. Hogy beütött a neoliberalizmus és a neokonzervativizmus? Vitathatalan. De érdekes módon a háború utáni jóléti konszenzus (errefelé: „post-war consensus”) soha nem kérdőjeleződött meg. A közhiedelemmel ellentétben Mrs. Thatcher alatt sem. Igen, Maggie kicsit durva volt a szakszervezetekkel ’79-ben, de itt a trade unionok túlhatalmáról volt szó, és az ország de facto kormányozhatatlan volt (ami egyébként paradox módon a leginkább a Labournek ártott politikailag). De a társadalombiztosításhoz és az egészségügyhöz hozzá nem nyúlt volna. Igen, azt mondogatta, hogy csökkenteni fogja az állam méretét, de ennek a fordítottja valósult meg. Igen, verbális háborút vívott a civil service túlburjánzása ellen, de soha nem csökkentette a közalkalmazottak számát, sőt (talán nem is csoda: ő maga is világ életében közalkalmazott volt, és el sem tudta volna képzelni az életet a hivatalon kívül). Igen, privatizált, de csak kényszerből, és csak olyan dolgokat, mint a távközlés, mely az ő idejében körülbelül azt jelentette még, amit a harmincas években, és sejtelme sem volt arról, hogy milyen jelentősége lesz majd a new age technológiájaként. A vasút privatizálásába csak a legvégén, de akkor is csak hat lóval lehetett belevontatni – pontosan tudta, hogy egy dolog privatizálni, úgy elvből, és más dolog olyasmit privatizálni, ami az embereket a legközelebbről érinti, és ettől jó érzékkel tartott. És hát a Rail Track botrányok sorozata alapján úgy tűnik, hogy igaza volt… A legenda szerint Mrs. Thatcher korszaka hajnalán Hayeknek a The Constitution of Liberty-jét vágta le az asztalra egy kormányülésen, hogy itt van, nesztek, ebben benne van minden; és talán valóban hitt abban, hogy vissza tudja hozni a klasszikus kapitalizmust, a viktoriánus Angliát, ám amire a granthami zöldséges lánya valóban nosztalgiával gondolt, az az ötvenes évek konzervativizmusa volt, mely maga sem más, mint a háború utáni jóléti állam egy mellékterméke: de igazából és végső soron megsemmisítette a klasszikus konzervativizmust: az állam kivonult olyan helyekről, ahol soha nem is kellett volna lennie, mindent összevetve azonban a szabályozás, az állam, a beavatkozás lehetősége a személyes életviszonyokba soha nem látott méreteket öltött. Utódai: Major, Blair és Brown ehhez a szocialista neoliberalizmushoz nemigen tettek hozzá semmit, egy dolgot kivéve (és ettől lesznek ők neokonzervatívok): a kormányzás kíméletlen centralizációját. Blair a legkevésbé sem volt angol miniszterelnök, ebben a tisztségében „Bush pudlija” inkább úgy viselkedett, mint az amerikai elnök. Blair kormányülései nem a kabinetrendszerről szóltak, amit azért a Vaslady még respektált, hanem az egyszemélyi vezetésről, az amúgy a parlamentnek felelős miniszterek kordában tartásáról a kormányzati kommunikáció totális ellenőrzése révén. Blair kommunikációs guruja, a spin doctorok spin doctora, Alastair Campbell volt a mindenkori második legfontosabb résztvevő: Blair nem feltétlenül azt akarta tudni, hogy milyen intézkedések születnek a minisztériumokban, hanem hogy hogyan fognak ezekről beszélni. De az igazi, végső és halálos csapást mégiscsak az mérte a jobboldalra, hogy a neokonzervatív kurzus magévá tette azt, ami addig amolyan baloldali luxusnak számított: az utópiát. A Blair-korszakkal beköszöntött a fanatikus, fundamentalista, vak hit a nyugati társadalmi és gazdasági modell globális alkalmazhatóságában, a történelmi fejlődésben, mint szükségszerű, és ha nem is egyenes vonalú, de egyirányú folyamatában, a kapitalizmus mindenhatóságában és a liberális demokrácia elkerülhetetlen győzelmében. A globalizáció tehát nem valami, amire a nyugati államnak reagálnia kellett, a globalizáció maga a nyugati állam annak neokonzervatív lényegében: az elképzelhetetlenül magas jóléti kiadások kezelése és finanszírozása már régóta a „pénzt és absztrakt nyereséget” akkumuláló kapitalizmus motorjává tette az államot. A nagy nyugati bankok az elmúlt tíz év során abból éltek, hogy nemzetközi tevékenységük szabáyozatlan volt és maradt. Az államtól névleg vagy névleg sem független nagyvállalatok, amelyek nyereségük nagy részét már évtizedek óta a harmadik világban termelik meg, hajlandóak hozzájárulni az otthoni szocializmus fenntartásához, cserében azért, hogy az állam biztosítja, például a szabad kereskedelem formájában, hogy ne járjanak úgy, ahogy otthon: Európán és Észak-Amerikán kívül szerencsére még ma sem kell lemondani a munkaerő-piaci hatékonyságról a profitmaximáláshoz (Keleten nincs jóléti konszenzus). Nem meglepő, hogy a jó öreg demokrácia, mely ugyanakkor megmarad a hagyományos nemzetállami keretek között, egyre kevesebbeket érdekel. Az állam, hogy úgy mondjam, mással van elfoglalva, éppen globális kalandban vesz részt, és ez persze a nép előtt sem titok: befelé ma már csak arról szól minden, hogy még meddig és milyen feltételekkel lehet fenntartani az elvonások és szolgáltatások egyre kényesebb egyensúlyát. Kifelé meg persze valutaunióban kell részt venni, háborúzni kell, azaz a szuverenitás értelmének újrakalibrálása folyik, és a nép előtt persze ez sem titok. Mindaz, amit a hagyományos demokratikus keretek között lehet eldönteni, egyre kevésbé releváns: ahogyan az első háború után súlyos veszteséget szenvedett, a második után eltűnt a polgárság, amit elkendőzött a szociáldemokrácia és a kapitalista termelési rend kompromisszuma, de a globális korszakban nyilvánvalóvá válik, hogy a felhalmozáshoz nem polgárság kell, hanem állam. Az egyéni kezdeményezésnek nem sok köze van már ehhez: Nyugaton a liberális demokrácia, bár érik súlyos kritikák és a társadalmak 10–20%-a bizonyítottan elutasítja, kényelmi okokból fennmarad; Közép-Európát, ahol a liberális demokráciát az alkalmazkodás kényszere szüli, és a társadalmak 10–20%-a bizonyítottan támogatja, megdicsérik; Oroszországot, ahol 10 évenként tesznek egy-egy kétségbeesett és tragikus kísérletet, hogy átvegyék, ebbéli igyekezetében megvetik; Kínát pedig, ahol a probléma föl sem merül (az úgynevezett „szabad” vállalkozási korszak 10 évet sem tartott), imádják és dicsőítik. De csalódni legalább csak Közép-Európában fognak…

(„amiről egy demokrata hallgat”) Választást nyerni teljesíthetetlen ígéretekkel nemcsak erkölcstelen, de idegesítő naivitás is, és adott esetben éveket vehet el egy politikus (és másodsorban persze a nép) életéből. Itt van például Barack Obama, az Amerikai Egyesült Államok elnöke. Győzött egy nagyot, történelmit, egy „I have a dream” jellegűt, de tavaly már egyre többet panaszkodott arról, hogy a szenátus miatt az ország hovatovább kormányozhatatlan, pedig akkor még ott is kis többsége volt. Aztán jött Massachussetts, az időközi választás, amikor is kiderülhetett számára, hogy az amerikaiak többsége tényleg azt gondolja az európai társadalombiztosítási modellről, hogy annak egyetlen előnye, hogy egy bizonyos kor után viszonylag olcsón el lehet tenni láb alól a nagymamát. Aztán kapott egy maflást Koppenhágában, az iraki és az afganisztáni háborút pedig olyan elánnal kellett folytatni, amiről Bush talán álmodni sem mert volna: úgyhogy Obama mehetett is vissza a megvetett és lenézett politikai „középre” a Demokraták balszéléről. Nincsen egy ilyen váltással semmi baj: az egyetlen követelmény, hogy csendben hajtsák végre, ahogyan például Taminó a Varázsfuvolában, amikor átállt a romantikusoktól a polgári felvilágosodás, a modern türannisz oldalára. Obamának talán még szerencséje is van, hiszen tanácsadói javaslatára kérhette volna a magyar hatóságokat, hogy hadd tartson már evvel összefüggésben egy beszédet Balatonőszödön, és a magyarok biztosan nem mondták volna, hogy „no, we can’t”. De ettől megkímélte őt a sors, mint ahogy egy európai típusú ellenzéktől is, mely soha nem tudja elfelejteni és megbocsátani persze, hogy ellenzékben van, ezt a szerepét mélységesen méltánytalannak, sőt sértőnek tartja, s mint ellenzék csak az idejét vesztegeti: a kormány persze igyekszik győzködni őket, hogy ez nem így van, és az ellenzékre az alkotmányos berendezkedés szempontjából igenis nagy szükség van, de mire ezt a traumát a boldogtalan ellenzék fel tudja dolgozni lelkileg, és már- már hinne a kormánynak, többnyire el is telik a ciklus, és kiderül, hogy a gyászmunkán kívül más munkára nem is nagyon maradt idő, és a dolog kezdődik előlről. Tehát Obama akár még sikeres is lehet: ez egyébként indirekt módon jól lemérhető azon, hogy Európában egyre kevésbé népszerű. De kit érdekel ma már ez a nyugdíjas otthon, a „kórházi szépség” örökkön túlfutó évfolyama? Csak körül kell nézni, és látni fogjuk mindjárt, hogy az európai lelki erők teljesen reaktívvá váltak: nemhogy egy rendes háborút nem vagyunk képesek összehozni (ez még talán érthető is, az amerikaiak már ’56-ban kifejezetten szóltak az angoloknak és a franciáknak, hogy maradjanak veszteg), de már lelkesedni sem szoktunk a háborúért, ami pedig a háború lényege volna (lévén, hogy a konkrét háborús cselekményben általában nem sok lelkesítő dolog van): sehol egy „Párizsba, Párizsba”, illetve „Berlinbe”, „Berlinbe”. Persze lelki energiák sem veszhetnek el, legfeljebb átalakulnak: az európai ember önmegtartóztatása természetesen csak látszólagos, a nyugati szellem azért még él, minden gerontofil látszat ellenére továbbra is játékosan agresszív és fiatalosan expanzív, és persze vidám és harsány nemet mond a tolerancia vákuumára, emígy keresvén mai formáját. Ennek az ideálnak persze egyelőre inkább negatív meghatározását látjuk, azt, amit jó érzéssel, öntudatosan tagadni tudunk, például egy burkát, melyet a francia nemzetgyűlés törvényileg tilt, vagy egy minaretet, melyet a svájciak népszavazással utasítottak el (természetesen semmi sem indokolja logikailag vagy erkölcsileg, hogy lelki megújulásunkhoz és történeti identitásunk visszanyeréséhez szükséges hecckampányokat arabok, törökök, cigányok vagy afrikaiak és általában a bevándorlók ellenében kellene szükségszerűen lefolytatnunk, de az állatvédelmi törvények ma már eléggé szigorúak, így például meglátásom szerint egy bikaviadal vagy lóverseny vagy a krikett sokkalta nehezebben is szolgálná ezt az ügyet). A demokráciákban ma ezek a valóban népszerű „üzenetek” (tematizáljuk a közéletet: imádom), és méltánylást érdemlő lelkierőre vall, ha választási győzelemre törekvő demokratáink megtartóztatják magukat ettől a nyilvánvalóan célravezető eszköztől. Ilyen esetben a második legjobb megoldás a teljes inkonzisztencia az ígéretek tekintetében: ahogy nálunk a toryk teszik, minden héten mást mondanak a költségvetés problémáiról és a lehetséges gyógymódokról. Mindazonáltal ez teljesen érthető, hiszen ők maguk sem látják, hogy milyen is az a társadalom, melynek valamit mondaniuk kellene: az egyik pillanatban a Big Society-ről beszélnek, és egyetlen vágyuk, hogy összerakják valahogy a „széttöredezett Britanniát”, a másikban pedig azt, hogy „hagyni az embereket, hogy a saját életüket éljék”. Nagy a zavar tehát, ez véleményem szerint az érett demokráciák nagy hátránya: ha a demokrácia lényege a tanulás, a folyamat, úgy itt már nincs mit megtanulni, nem lehet új tartalmakat adni a demokratikus fejlődésnek, így a tömegek okkal érzik azt, hogy mindent hallottak már egyszer, alkalmasint jobb kiadásban. Mintha a korábbi óriások keltette szenvedély melegítené még most is őket, és a jelent betöltő hangok csak visszhangjai volnának az elődök nagyszerű megnyilvánulásainak (de így persze túl nagy disznóságot sem tudnak csinálni a mindenkori érett demokraták). Fiatal demokráciák esetében az igazi teljesítmény tehát minden jel szerint abban áll, ha a választásokat úgy tudjuk megnyerni, persze demokratikusan, ha nem mondunk semmit. Így úgy kelthetjük az érett demokrácia benyomását, hogy semmiképpen nem eshetünk annak csapdájába, senki nem fogja azt érezni, hogy itt már nincs mit tanulni, és senki sem tudja megmondani, még a semleges elemzők és a véleményformáló értelmiségiek sem, hogy itt a demokráciát megelőző állapotról, avagy éppenséggel annak végső stádiumáról van szó. Hallgatni arany, tartja a népi bölcsesség, s amiről egy néptribun nem akar beszélni, arról természetesen hallgatni kell.

(„Merry England”) Cameronról sokáig nem nem lehetett tudni, hogy ki ő, és mit akar. De legfőképpen az nem volt világos, hogy miben is különbözik Blairtől. Ez az elején még hasznos is volt, hiszen a toryk legalább egy forgalomképes média- ábrázatot tudtak állítani a mufurc William Hague helyébe, akinek a brit alattvalók soha nem nézték el, hogy kopasz. Cameron tehát haladt előre a legjobb blairi hagyományok útján, és tavalyra egészen odáig fajultak a dolgok, hogy már eszményei voltak a brit társadalomról, és határozottan kezdett hinni dolgokban (örökké emlékezetes marad például, ahogyan azt javasolta a rettegésben élő polgároknak, hogy a rettegés helyett ki-ki öleljen át egy ilyen kapucnis bűnözőt – „hug a hoodie” –, akiket én magam ötven centiméternél, azaz egy átlagos késpenge hosszánál bizonyosan nem mernék jobban megközelíteni, nemhogy átölelni). Az utolsó pillanatban szerencsére eszébe jutott valakinek, hogy itt mégiscsak az angol konzervatív pártról van szó, és ennek megfelelően szellem, mondanivaló és ötlet ki van zárva (ez amolyan európai-balos kiváltság), így a nagy ötlet mégiscsak az, hogy nincs ötlet. Ebben a hagyományos tory választók is megnyugvást találtak, ráadásul egészen méltó az etoni ethoszhoz, és persze nagyon férfias (a szellemtelenséget a nők és az alacsonyabb osztályokból származók esetében tartjuk – szokványosan – elfogadhatatlannak). Kérdem tehát: mit tehet egy tehetséges és ambiciózus ember, akiből végső soron Anglia miniszterelnöke lett, de nem szabadott semmit mondania arról, hogy mit is tenne, ha hatalomra kerülne (demokráciákban nem kell meghallgatnunk a fájdalmas igazságokat, például a hiány csökkentésének a mikéntjéről: viszont a diktatúrák önmagukban fájdalmasak, de cserében mindig azt gondolhatjuk, hogy nálunk az igazság). Egyfelől amolyan pre-traumatikus állapotban bosszút áll az államgépezeten (Cameron nagy terve az elektronikus kormányzat, ahol is minden közigazgatási irat, ideértve a költségvetést is annak minden részletében, minden érintett számára elérhető módon az internetre kerülne – óvatos becslések szerint is persze az átállás költségei, melyekhez nyilván hozzá kell adni az alkotmányos szabotázsból eredő többletkiadásokat is, messze- messze meghaladnák a feltételezett megtakarításokat: de legalább mindenki csatlakozhat a kormányhoz, már én is kaptam ebben a tárgyban Camerontól egy levelet, én azonban külügyminiszter szeretnék lenni, de erről nem mondott semmit). Másfelől visszafordul a családi tűzhely felé (Cameron valóban családcentrikus, tényleg az, és a felesége annyira segít neki a kampányban, hogy egy tévéműsor kedvéért nagy fáradtsággal elsajátította a mindennap-bevonatozok-a-Paddingtonra-East-Ender-ruhabolti-eladólányos kiejtést [lásd Eliza Doolittle] a maga majdnemhogy-arisztokrata dialektusa helyett): Cameron elhatározta, hogy az angolokat visszatéríti a házasélet örömeihez. Túl sok szerinte a leányanya, a tizenéves terhes, a gyermekét egyedül nevelő (és hogy ez a jelenség persze a Labour majd 15 éves uralmának köszönhető – ez persze statisztikailag nem igaz, a tizenéves terhesség, ha szabad így fogalmazni, aranykora természetesen a 60-as évekre, a politikai infantilizmus eme nagy korszakára esik, de ez nem lényeges: az emberek általában készségesen elhiszik, hogy bajban vannak és rosszul élnek). Nos, mit tehet az Állam a korai terhességet megelőzendő (figyelembe véve természetesen Róma idevágó álláspontját is)? Én konzervatív vagyok, és szerintem az állam valóban organikus létforma, az egyetlen intézmény, mely mint ilyen soha nem hal el (ezt talán leginkább az elhalására vonatkozó elméletek verifikálják). Súlyos tévedés tehát azt gondolni, hogy az állam osztályjellegű, illetve eredete az osztálytagozódás volna: az állam eszméje az atyai gondoskodásban gyökeredzik. A liberálisok ezt persze nem fogadják el, és ebben osztoznak Antigonéval, akit közismerten bosszantott a polisz korai államélete, melyben a házi istenségek szempontjából kétségtelenül kötelességszegő férfiak mintegy „második nyilvánosságot” hoznak létre (ezt persze szeretik a liberálisok: enyhe következetlenség). Az ebből eredő lelkiismeret-furdalás okán létrejön a demokratikus hatalom racionális legitimációjának az igénye, melynek modellje természetesen a paterfamilias, és ezt a mítoszt látjuk visszaköszönni még Hegelnél is, aki szerint a nő által irányított család az államélet dialektikus ellentéte (talán a tragikus kor szülte szorongás távoli visszfénye, hogy ebben az országban a nők csak a huszadik század második évtizedében kaptak szavazati jogot, messze lemaradva a kontinens számos nemzetétől). Jól látható tehát, hogy a 2010-es választások tétje nem pusztán az elképesztő költségvetési hiány, a rettenetes államadósság, az irtózatos munkanélküliség, a sohasem látott, 3%-os infláció, a potenciálisan tíz százaléknyi fasiszta, hanem az állam megtisztítása a maszkulin mitológia maradványaitól: az állam az angolszász ősök számára fegyveres férfiak katonai demokráciája, a modern whigek számára éjjeliőr, a mai konzervatívok számára pedig leginkább egy megbízható bejárónő, aki biztosítja az otthon melegét, és havonta el is számol a költőpénzzel.

(„libák a köztársaságért, kacsák a királyságért”) Az Egyesült Királyságban nincsen korrupció. Ennek oka véleményem szerint a brit politikai berendezkedés bárki számára könnyen belátható fennsőbbrendűségében rejlik. Mert ugyebár ha mégis lenne korrupció, akkor csakis kelet-európaikat, de még ebben az esetben is kizárólag fennsőbbrendűeket (minimum egy osztrák gróf vagy ilyesmi) alkalmaznánk a többi kelet-európai korrumpálására. De mivel Pouilly-Mensdorf gróf a sok szempontból szintén fennsőbbrendű angol bíróság szerint nem korrumpált, így nincsen korrupció (még akkor sem, ha mégis lenne, egy bizonyos alacsonyabbrendű logika szerint). Ennek megfelelően, mint az várható is, az angol parlamentben ülő képviselők is fennsőbbrendűek: mások, mint a többi ember. Itt van például Nicholas Winterton, konzervatív képviselő, aki választói szolgálatában az élet bármilyen csapását összeszorított fogakkal, sztoikusan viseli el. De ebbe nem tartozik, mert nem tartozhat bele egy másodosztályú vonatút választókörzetéből Londonba. Egy ilyen utazás jól láthatóan nem az élet csapása, melyre a lélek nemessége az adekvát válasz: ezt költségcsökkentő bürokraták mérik a fennsőbbrendű emberre. A lélek nemessége igazából az első osztályon bontakozik ki, a másodosztályon Winterton képviselő atyaian bölcs megfigyelése szerint egyszerűen másfajta emberek utaznak – ez olyan nyilvánvaló empirikus tényekből vezethető le, mint hogy a másfajta emberek beszélgetnek, esznek, felszállnak gyerekkel és biciklivel, vagy egyszerűen csak a másfajta viselkedés egyéb jeleit mutatják. Szóval nem könnyű, de azért az egész világ mind a mai napig minket irigyel: a hagyományok erkölccsé nemesednek, a történeti alkotmány (amit egyébként a Labour az utolsó évtizedben nagy mértékben modernizált, és lassan már olyan mértékben áttekinthető, mint egy akármilyen európai alkotmányos köztársaságban: undorító) fáklyaként vezet át a szükség óráin és a múlt szövete egyszerű, mindennapi bölcsességként válik olvashatóvá Westminster krónikáiban. A jog a szokást, a szokás pedig a jogot szentesíti: eddig például nem volt szokás ellenőrizni a képviselői költségeket, de most az lett. Egy bizonyos lord például bizonyítottan egy kacsaúsztatót épített a közpénzből vidéki otthonában. A kacsaúsztató körül pedig ízléses faragványokkal ellátott, általánosságban (már ha az ember mindenfajta érdek nélkül szemléli) tetszetős kis faépítmények kerültek elhelyezésre a szárnyasok védelmét és kényelmét biztosítandó. Nem tetszik? So what? Nem értem a felháborodást: egyfelől mindkét párt benne volt, úgyhogy inkább örülni kellene, hogy a mi direkte adverzális parlamenti rendszerünkben igenis van kétpárti konszenzus. Másfelől Bagehot is azt írta a The English Constitution-ben, hogy kívánatos, hogy a nép szeme elé az uralkodó osztály gazdagságának olyan színjátéka táruljon, hogy abban a nép örömét lelje, és szinte már minden további kérdezősködés nélkül alávesse magát a kormányzatnak. Milyen figyelemre méltó gondolat, s mennyire nem tudunk érvényt szerezni neki a mai korra jellemző végtelenül finomtalan tömegdemokráciákban! A gazdagság még csak-csak tárulna, de az ostoba nép csak azért sem akar örülni. Azt nem tudom, hogy mennyibe kerül egy kacsaúsztató, és hogy a beruházás költségei elérik-e a Bagehot- féle gazdagság alkotmányosan kívánatos szintjét, de azt tudom, hogy mindazok, akik politikai képzettségük hiányából adódóan most meggondolatlanul, felelőtlenül lázonganak és a költségek visszatérítését követelik, meg mindenféle eljárásokat, lemondatásokat, felelősségrevonásokat javasolnak (azaz mint a nép mindig, a demokrácia hajnala óta elsősorban vért akar, és nem az igazságot) nemcsak politikailag, de erkölcsileg is roppant veszélyes útra tévednek, s ettől minden jóakaratú embert és polgárt óvni kötelességem. Oh nem, nem a Parlament tekintélye a kérdés: mert kérdem miért volna a képviselő a hibás bármiben? Talán azért mert megválasztották? Hát nem ő választotta meg saját magát: mit is várunk el egy olyan néptől, mely még mindig boldogtalan, még mindig elégedetlen: hogyan is választana tökéletes képviselőket, ha egyszer a legtöbb már férjet meg feleséget sem tud helyesen választani, és a legtöbb esetben úgyis kiderül a vörösnek vásárolt rózsatőről, hogy az igazából fehér szinű szirmokat hoz. Az emberek a hülyék… Bagehot-ból, kérem, nem az következik, hogy mindenkinek lehet kacsaúsztatója otthon (ha így lenne, hogyan is örülnénk azoknak, melyek az országot mások kertjében díszítik), és az alkotmány pedig nagyon világosan azt kéri, hogy a nép örüljön, ne pedig irigykedjen. Ez tudniillik nemcsak erkölcsileg kifogásolható, de végzetesen közel sodródik az anarchizmushoz is: a világ forradalmi megváltoztatásának lehetősége illúzió, dühöngeni felesleges, irigykedni pedig nem valami szép dolog. Rómát köztudottan egykoron a libák gágogása mentette meg, és a brit monarchia is addig álland majd fel a hagyomány szerint, amíg a hollók a Towerben maradnak (erről a Gondviselésen túl ma ketrecek is gondoskodnak a hagyományhoz való konstruktív viszony keretében). Úgyhogy honnan is tudhatnánk, milyen magasabb szempontnak felelnek meg őlordsága kacsái. Jobb ha magunkba nézünk: egy mostani felmérés szerint az angol cégek gyakorlatilag csak korrupt eszközökkel tudják elérni, hogy az iraki kormány kizárólag tőlük vásárolja a bomba-felderítő eszközöket, melyek hatékonyságát egyébként az ottani merényletek száma bizonyítja (egy gyenge pillanatában a hadügy is elismerte, hogy ha lehetne, a szívük szerint igazából a Szovjetunióval szeretnének háborúzni, mert a technika körülbelül ezen a szinten állapodott meg): az Idő már nem a birodalomnak dolgozik, és lehet, hogy a kacsák faragott kis fészkei közelebb vannak a mondai örökkévalósághoz, mint gondolnánk.

(„a gyűlöletfenomén avagy kire haragszom én is?”) Képzelje, elütött egy biciklista a Moorgate-nél: szerencsére kutya bajom. De azért mégis. Nem vagyok fanatikus, és mentsváram sokszor az irónia. Mint Dasein, egy teljesen átlagos gentleman vagyok. A biciklisták ellen ugyanakkor a leghatározottabban, a törvény teljes szigorával lépnék fel. Nem hiszem természetesen, hogy a biciklisták egy történelmileg improduktív és ezért legyőzendő osztálynak minősülnének, fajilag sem tartom őket meghatározhatónak, és legtöbb társadalmi problémáink miatt sem őket hibáztatom. Nem, nem használok autót, minek is, nem akarom fizetni a congestion charge-ot, azt a bibliai léptékű sápot, melyet Boris, a Lord Mayor fizettet meg a belső körzetekben autózókkal. Tehát a tube-ot használom, a tömegközlekedést, melyre kegyeleti okokból azt illik mondani, hogy jó, ez amolyan etikett, mint ahogy az almát akkor is ott hagyjuk, ha a szabályoknak megfelelően kést is felszolgálnak hozzá (figyelje meg, az egyetlen gyümölcs, melyet társadalmilag kifogástalanul lehet fogyasztani, az az eper, még a double cream is megkockáztatható vele, minden mást törni, zúzni, vágni, hámozni, pucolni, kanalazni, szürcsölni, bőséges leve miatt intenzíven, teljes torokbol nyelni vagy éppen magja miatt zavartan köpni kell: nem véletlen, hogy Angliában ez az egy érik be rendesen, az Anyatermészet alakította így). De közben a tömegközlekedés nem jó, hanem igenis rossz. Szóval szállok föl a metróra, és a szűk kocsikban, a rettenetes tömeg miatt, a privacy teljes védelmében az ember felismeri a minden angol viselkedések lényegi kvintesszenciáját: nemcsak ugyanúgy viselkedünk bárhol vagyunk (ez még egyszerű), de úgy is viselkedünk, mintha teljesen egyedül is lennénk. S valóban, a metrókocsiban összpontosuló többtucat tekintet mindegyike neutrális, embermentes fókuszpontot keres, mindenki megpróbál odanézni, ahova más nem, és egyúttal másra sem, és ha ez az emberi testfelépítés ontogeneziséből adódó sajátosságok miatt nem sikerül, akkor pedig az ember úgy korrigálja ezt az evolúcios defektust, hogy úgy néz, hogy közben nem lát, s tekintetével mintegy teljes epochéba, a Neuträlitatsmodifikation kategóriája alá helyezi a horizonton körülbelül másfél centiméterre képződő világkonstitúciós akadályt, a Másik testét. Nos, kérdem én, aki így szocializálodik, attól hogyan lehet elvárni, hogy az aktív közlekedésbe kerülvén hirtelen intencionálni tudja a teljes életvilágot? Az autósok még hagyján: az ember csak odalép a zebrához, és azonnal megállnak, és tulajdonképpen eléggé széleskörű a tolerancia az úttesten tetszés szerint, ad hoc jelleggel átkelő alattvalókkal szemben is: de a biciklisták, akiket nem hall az ember, akiket nem lát, mert nem is figyel az ember, akik a létezés botrányaként egyszerre csak jelen vannak, ahelyett hogy távol lennének! Mint mondtam a múltkor az egyik nekem is ütközött, ahogyan éppen egy busz mögül, konstans módon a rossz irányba nézve, elháríthatatlanul elé léptem. Nem, nem érzem magam hibásnak, és követelem, hogy a gondolatrendőrség iktassa ki ezt a nomád szimulakrumot az én jól berendezett, a közlekedés mindennapiságába belehanyatló, de amúgy biztonságos, szeretetreméltó és elégedett transzcendentális Énemből.

(„a fasizmus aranykora – csak összefogni, hát”) – A demokráciát manapság utálják, megvetik, lenézik: bizonyos fokig joggal. A mai tömegdemokrácia meglehetősen demagóg, Keleten és Nyugaton egyaránt, a társadalom pedig vagy magától szabad, mint Nyugaton, vagy a szabadság egyáltalán nem tűnik fontosnak, mint Keleten. Így tehát a demokráciát más-más okból persze, de mindenütt tolerálják. Ez is valami. A demokráciát mai formájában a legújabb történelem során tapasztalt példátlan méretű társadalmi kohézió hozta létre: gyarmati expanzió, küzdelem a természeti erőforrásokért, a háború úgy általában, és ehhez persze nagyban hozzájárultak kézhez álló hasznos ideológiák mint például a nemzetállam, a szociáldemokrácia, a kereszténydemokrácia és hasonlók. De ma már minderre alig van szükség: a rendelkezésre álló munkaerő tíz-húsz százaléka a konjunktúra időszakában is felesleges. És ebben a szent pillanatban veszi észre a műveltebb közönség, hogy nemcsak az úgynevezett white underclass, de a másod- illetve harmadgenerációs bevándorlók tömegeivel sem tud mit kezdeni (ebben az értelemben Anglia utolsó mentsvára Afganisztán és Irak, de 2010 a nagy kijózanodást és a globális szerepvállalás végét jelzi: az évi 40 milliárd fontos hadiköltségvetés egyáltalán nem tartható, úgyhogy farewell, 400 évnyi kalandozások, good bye, világhatalmi illúziók: the end). A problémára nincsen megoldás, így szublimálni kell: a jobboldalon illik úgy tenni, mintha mi sem történt volna, a baloldalon pedig biztos, ami biztos alapon ki kell játszani az aduászt, a fasizmust, lévén ebben a szótárban a „rossz” illetve „nem szeretem” helyett teljes joggal megengedetett sőt kívánatos a „fasizmus”, „fasiszta” kifejezések használata – így lesz korunk újra a fasizmus aranykora, ahogyan a Spectator fogalmazott nemrég. Holott csak arról van szó, hogy a különböző szélsőséges iszlám, hindu vagy brit nacionalista csoportok mindennapos felvonulásai illetve ellenfelvonulásai, a kölcsönös fenyegetés és könnyed erőszak mind-mind azt a könnyen belátható tényt erősítik meg, hogy a Westminstert évtizedek óta nem izgatja a társadalom egy jelentős vagy legalábbis komolyan számbavehető része, és ezért cserében persze őket sem izgatja a Westminster. Azt szokták mondani, hogy a szélsőségesek létező problémákat fogalmaznak meg rosszul: ez nyilvánvaló ostobaság, hiszen egy létező problémának van megoldása. De itt nincsen megoldás, hiszen a polgári demokrácia minden problémát megoldott, amit meg lehetett oldania: amit eddig nem oldott meg, azt ezután sem fogja. A jobboldalon ilyenkor megkövetelt több rendőr, börtön vagy akasztás éppolyan nevetséges, mint a baloldalon vízionált front populaire: a dolog lényege tudniillik éppen az, hogy nem akarunk összefogni, mert hát paradox módon bár, de veszély sincs, egyáltalán nincs (legalábbis a Marcia su Roma vagy az Ermachtigungsgesetz értelmében), uraim a baloldalon, csak puszta erózió, mely ugyanakkor mértani pontossággal megáll azon a határon, mely azt a képzeletbeli vonalat jelzi, ahol az állam és a demokrácia meg tud felelni azon klasszikus feladatának, hogy a társadalmi kohéziót biztosítsa. Ez a határ itt Angliában egyébként a mindenki által kedvelt black cab-et vezető taxisofőrnél (ember, polgár és kapitalista, a polgári középosztályos erkölcs utolsó védőbástyája, ahogy azt Shaw elképzelte) húzódik jelenleg, aki minden kétséget kizáróan még megjeleníti a hajdani Bildungsbürgertumot annak valamennyi lényeges tulajdonságában: olyan tudás birtokosa, mely egy életre szóló karriert biztosít (a hírneves knowledge, a taxisok ismereti tesztje olyan szintű ismeretét követeli meg Londonnak, és ezáltal annyi adat bemagolását, hogy sok álegyetemi áldiploma elbújhat mögötte…), és nem alkalmaz senkit, mint ahogy őt sem alkalmazzák. Az utazás alatt a beszélgetés szinte kötelező, és része a szolgáltatásnak: a zamatos cockney-ban (nem take hanem taike, például) előadott elfogadhatatlanul szórakoztató monológot rasszista, xenofób, antielitista és Európa-ellenes kiszólások tarkítják („hát igen, egyszer költöztem életemben, ummm, nem is a család, ummm, csak mert, tudja, a környék megváltozott…”), de emberemnek, aki a Canary Wharf-ra visz éppen, eszébe sem jutna a fasisztoid British National Partyra szavazni. A marxisták 150 éve folytatják kitartóan, elkeseredetten az árnyékbokszot a kapitalizmus úgymond személytelen erőivel, holott a neofasizmus vagy posztfasizmus problémája szimplán a vezetés, az erő és a közösség perszonifikációján alapszik (ennyiben persze hasonlít a kipróbált, klasszikus változatra), egyszerűen azért, mert a polgári pártokkal ellentétben nem közgazdasági érvekkel dolgoznak (bár az elmúlt évek pontosan ott károsították a polgári kormányzást, ahol az a leginkább legitimálni tudta magát történetileg, a kompetencia kérdésében), hanem szimbolizálnak, minden megnyilvánulásuk ilyen, a diszkurzus szimbolikus, nyilvánvalóan áttételes és mélyen kódolt, ami sokkal alkalmasabb a kulturális egység és koherencia képzetének létrehozására, mint a politikában megszokott adverzális beszéd. Tudom, hogy amit mondanak végső soron nem koherens, de kormányozniuk sohasem kell, a Machtergreifung nem lehetséges, a demagógiájuk ugyanakkor sajnos nem sokban haladja meg a main stream demokratikus tömegpártok választási siker érdekében bevetett demagógiáját, a totalitarianizmusra pedig nincs is szükségük, hiszen sokkalta „totálisabb” államban élünk, mint amivel a húszas-harmincas években kísérleteztek, amikor ezek a totalizációs és modernizációs folyamatok elindultak Amerikában, Németországban és Szovjet-Oroszországban és tulajdonképpen mindenhol (Magyarországot kivéve természetesen, már ami a modernizációt illeti). Persze a jelenlegi állam nem teheti meg, hogy ellenfélnek vagy ellenségnek tekintsen egy társadalmi csoportot: ezt a „hiányt” pótolják az újfajta szélsőséges mozgalmak: a mozgalommá lett ressentiment szimbólumai: a maguk módján megképzett nemzeti, faji vagy kulturális egység, melyet a megvetett polgári demokrácia pluralizmusa a gazdasági autonómiával helyettesített, ami manapság – nem mellesleg – erkölcstelenként lepleződik le és diszkreditálódik. Azt szokás mondani, hogy ezen csoportok legalábbis átmeneti sikere a tanulatlansággal, az elkeseredéssel, a kudarccal, az általános rasszista indulatokkal hozható összefüggésbe: nem hiszem, és ez is csak amolyan elmélet, magyarázat, fordított konzekvencializmus („ha ezek fasiszták, akkor nyilván elkeseredettek és/vagy bunkók”), mint amit a marxista rabbulisztika általánosságban megkövetel. Hogy szépen fogalmazzak, kognitív disszonancia van a demokratikus participáció szabadságának lehetősége és a tágan értelmezett gazdasági „részvétel” szabadsága (ideértve a munkához és segélyhez jutást is) között (és ez a korlát a szűkülő forrásokkal arányban – tartok tőle – csak növekedni fog), ez pedig szorongást szül, és a kettő homogenitását követeli (de csak mert ez a disszonancia fennáll: semmi probléma nem lenne, ha vagy a javak nem lennének korlátozottak, vagy demokrácia nem lenne, ez esetben nem volna szorongás, bár másfajta bajok igen…). Kant liberális volt, és így a legtöbb politikai problémát elmismásolta, de itt tisztán látott: a megismerés és erkölcs közti ellentétet csak esztétikailag lehet feloldani: erre való az egyenruha, melyben azt tudom, amit mondanak, azt teszem, amit mondanak, és végül az vagyok, akinek mondanak, és ez talán szép. Általánosságban és elméletben legalábbis: ha az utcán látom ezeket az alakokat, valahogy mindig nagyon rondának és közönségesnek tartom őket…

Maradok híve

Lord Worldsend