Léderer Pál – …jöttek, s kivonszolták az utcára, hogy kopaszra nyírják…

 

…jöttek, s kivonszolták az utcára, hogy kopaszra nyírják… 1

„…pour ne pas châtier les coupables, on maltraitait des filles. On allait même jusqu’à les tondre.” (Hogy ne kelljen megbüntetni a vétkeseket, nőket hurcoltak meg. Képesek voltak arra vetemedni, hogy kopaszra nyírják őket.)

Ez a mottó szerepel Paul Éluard Comprenne qui voudra című verse fölött. Egyike ez azon kevés kortárs dokumentumnak (1944. december 2-án jelent meg a Les Lettres françaises- ben), mely részvétet tanúsít a meghurcolt nők iránt, és viszolyog a fülig érő mosolyú, kidüllesztett mellű megtorlóktól. (Akik – no persze, a németek eltakarodása után – géppisztolyt akasztottak a nyakukba, kézigránátokat az övükbe, úgy vonultak védtelen nők ellen.) Annyi bizonyos, hogy az eseményeket követően a történeti szakirodalom érdemben sokáig nem (s később sem sokat) foglalkozott a nők kopaszra nyírásának körülményeivel.

Azt, természetesen, nem tehette meg, hogy említetlen hagyja, s szó nélkül térjen napirendre az események fölött. A Felszabadulás időszakát követően, nagyjából a negyvenes évek végéig, többnyire népítéletnek – értsd: a „fenséges nép” per definitionem mindig igazságosnak ítélt ítéletének – tekintették ezt azok fölött a nők fölött, akiknek így fizettek meg „a sötét években folytatott bűnös szerelmi viszonyaikért”. Az évtized végétől azonban a francia hivatalosságnak már nemigen akaródzott lelkesülnie a bekövetkezett eseményekért, inkább többé-kevésbé hallgatott a jelenségről, marginálisnak nyilvánította. 2 Ezt követően a megnyírt nő a lassan-lassan „elfogadást nyert” – majd hovatovább mainstream – narratívában romantikus figurává alakul át. Pontosabban: a narratíva figyelmének középpontjába elsősorban az ilyen figurák kerülnek ezentúl. A tradicionális szereposztást képviselőkből statisztéria lesz. Létezésüket nem tagadják ugyan, de nem foglalkoznak velük. Nincs miért. Nincs bennük semmi érdekes… a levonható tanulságokat már ezer éve levonták. A figyelem – a nők helyzetében a feminizmus megerősödése okán (is) bekövetkezett változásokkal összhangban, melyek során a nő egyre inkább levetkőzhette tradicionális szerepeit, a számára hagyományosan előírt erkölcsi normákat, s egyre inkább önmagával (testével is) szabadon rendelkező emberré válhatott – most már a szerelmes nőre koncentrál. Akivel sajnos rossz időben esett meg az, ami más körülmények között teljesen normális szenvedélynek minősülne. 3 Csak az 1990-es évek közepétől kerül a probléma a történészek erősen kritikus figyelmének középpontjába. 4 Nagyjából ekkortól fogva kezd egyre inkább kimondhatóvá válni, elterjedni az a felfogás, hogy a megnyírt nőkben ne vétkest lássanak – vagy legalábbis ne automatikusan. S ha nem kötelező vétkest látni bennük, akár áldozatnak is vélhetjük sokukat? Akkor legitim kérdéssé válhat akár az is: miért kellett áldozattá válniuk? Kellett-e áldozattá válniuk?

Mindezen azonban egyelőre még csak történészek és más társadalomtudósok játsszák az eszüket. A köztudatban még nem nagyon ment végbe ez az átértékelés. Érdemes ezért egy kicsit közelebbről is megvilágítani miről van szó.

Miről van szó?

A Felszabadulással egy időben megkezdődött a megszállókkal (illetve Vichyvel) kollaborálók ellen indított megtorlás. Nem szorul különösebb bizonyításra, hogy a férfi és női szerepek (és tevékenységi lehetőségek) a társadalmi munkamegosztás szerkezetébe kódolt hagyományos egyenlőtlenségeinek következtében, az ellenség számára igazi, érdemi haszonnal járó (törvényalkotói és végrehajtói, államigazgatási és közbiztonsági, gazdasági és kereskedelmi) kollaborálás gyakorlatilag csak férfiak „műve” lehetett, nőknek ebben a folyamatban érdemi szerepük egyszerűen nem volt.

Nőket is kivégeztek, persze, kollaborálásért, vagy sújtottak kemény büntetéssel. 5 Esetükben azonban a dokumentumok szerint a „nemzetellenes bűncselekményt” kimerítő konkrét (és igazolt) vádpont túlnyomórészt: besúgás, följelentés (délation). Legyen! Kollaboráltak, számon kérték rajtuk, megfizettek. Lépjünk tovább! Vagy mégsem? Hadd ne kelljen elmismásolnom, mélységesen elfogult vagyok e meghurcolt nők javára. 6 Az én válaszom tehát, egyértelműen, nem! Közben, persze, őszinte is próbálok lenni (hja, a neveltetés…): jogtisztelő állampolgárként sem próbálom megjátszani, hogy a gyűlölet vezérelte megtorlás elve zsigerből találna nálam elutasításra. 7 Legyen szabad azonban a mentegetés szándéka nélkül (mindössze az értelmezési keret tisztázása érdekében) fölhívnom a figyelmet az alábbiakra.

Francia férfiakkal szemben is indultak bűnvádi eljárások besúgás miatt. A hatóságoknál valakit feljelentő francia férfiak gyakorlatilag hímnemű polgártársaikat denunciálták csak. Ezekben az esetekben döntően valamilyen gazdasági konkurenciaharc politikai-ideológiai-„államvédelmi” térre tereléséről volt szó (az erőszakszervezetekkel próbálták likvidáltatni a riválisaikat). A hasonlóképpen jószerivel csak férfiakat denunciáló nők esetében viszont ez semmiképp nem lehetett primum movens. Lehetett az – mondjuk – egy joggal féltékeny férj eliminálásának szándéka, de legalább annyira lehetett az is, hogy azok a francia nők, akik a családon belüli erőszak rémségei ellen 8 korábban is kevés reménnyel fordultak jogorvoslatért, Vichy szigorúan csak „családkultuszként” értelmezett „nőkultuszának” ideje alatt meg végképp semmilyen polgári instanciához nem fordulhattak, kapva kaptak azon a lehetőségen, hogy magántermészetű problémáiknak azok államvédelmi vonatkozásokba terelésével vessenek véget. Azaz: az őket napi rendszerességgel félholttá verő férjüket valami olyan ürüggyel jelentsék föl a Gestapónál (fegyvert rejteget, az angol rádió adásait hallgatja stb.), amitől az elhurcolja a följelentettet. Bármit gondoljunk is az effajta önvédelem morális igazolhatóságáról (amúgy, lenne mit végiggondolni!), szikár tárgyilagossággal csak annyit jegyeznék meg, hogy a denunciálás igen komoly következményekkel járó megítélése során ez akkor – mérlegelési szempontként – soha, senkinek, eszébe nem jutott.

Van azonban a tisztogató szándékú megtorlásnak egy speciális, spontán és fékevesztett, a hivatalosságba be nem illeszkedő, be nem illeszthető büntetésformája, amely gyakorlatilag csak nőket érint. Ez pedig a nők – pontosabban: meghatározott típusú nők 9> – hajának bizonyos rituális külsőségek között történő levágása. 10 A részletekről alább még lesz szó. Itt most csak annyit tartanék érdemesnek megjegyezni: még ha akár az is előfordult olykor, hogy nőket pusztán csak a németekkel való „érzelmi kollaborálás” vádja miatt kivégeztek, ennek ellenére, a tárgyszerű jogi megítélés értelemszerűen nem tekinthette, s nem is tekintette hazaárulásnak, nemzetellenes cselekménynek a megszállókkal való szexuális kapcsolat létesítését. 10 Az elkövetett „bűncselekmény” – ha egyáltalán elkövettetett 12 – harcászati-stratégiai értelemben ugyanis nem „nemzetellenes” (a német csapatok harctéri hatékonyságát nem igazán befolyásolta); bírói ítéletek sora szögezi le egyértelműen, hogy az „intim” kapcsolatok nem minősíthetők „az ellenséges Németországnak tett közvetlen vagy közvetett segítségnyújtásnak”. Az meg a hivatalos kivizsgálások során rendre bebizonyosodott, hogy az „érzelmi kollaborálás” szinte sosem járt együtt besúgással, följelentéssel, denunciálással. (Ezzel való, rendre be nem teljesítettnek bizonyuló fenyegetőzésekkel olykor azonban – s erre vissza kell még majd térnünk – igen.)

Kit ostorozzon a férfi? – avagy hogyan állunk a csalánnal? 13

Harmincmillió lakosával Franciaország 1800-ban Európa legnagyobb népességű országa volt, pozíciója azonban a további évtizedek során erősen visszaesett. Adatok részletekbe vesző sorolgatása helyett legyen elég annyit megállapítanunk: 1860-ra ugyan tízmillióval többen lettek, de ezzel aztán vége is lett a növekménynek. A második világháború előestéjén sem volt több 40 millió franciánál. Ha eltekintünk is a fejüket Nyugaton s Keleten egyaránt fölütő kolosszusoktól (az Egyesült Államoktól és a Szovjetuniótól), az 1800-ban tízmilliós Anglia, a 15 milliós Olaszország, illetve a (harmincéves háború során kivérzett) 20 milliós Németország is lekörözte a 20. századra Franciaországot. 14

A fenti tényeket elővezető Hervé Le Bras (1991) indokoltan jegyzi meg, hogy az 1870-es francia–porosz háborúig a francia közvéleményt igen kevéssé foglalkoztatja az ország demográfiai helyzetének alakulása. Mint fogalmaz: arra bátorították őket, hogy „gazdagodjanak” (Guizot), illetve arra, hogy „inkább a megtakarításaikat növeljék, ne a kölkeik számát” (J.-B. Say). 1870- ben azonban fordul a kocka. A poroszok által a Hazára mért bődületes seggre verés magyarázatának keresése során az erkölcsi tanulságok levonására szakosodottak erősen kerülték a francia hadsereg technikai, technológiai, logisztikai hátrányainak fölemlegetését, mint ahogy feszt tartózkodott mindenki a pökhendi, ámde az utólagos események fényében alaptalanul önelégültnek bizonyult vezérkar szakmai inkompetenciájának fölhánytorgatásától is. A „Miért kaptunk ki?” kérdésre a választ – meglehetős konszenzussal – a honpolgár morális habitusának stigmatizálása, a népességnövekedés a honpolgár bűnös szokásaiból eredeztethető differenciális nemzetközi mutatóinak fölhánytorgatása révén kívánta nemzet – erős (és nagyon szemellenzős) eltökéltséggel – fölfedezni. 15

A kritikus attitűdű nemzeti önvizsgálatot természetesen mindig férfiak szokták megfogalmazni a közvélemény számára. (Sem a morális ítélkezés, sem az intellektuális mérlegelés nem nőknek való.) Becsületükre legyen mondva, „irodalmi munkásságukban” föllelhetők az önostorozás elemei is. A szexuális élvezetek kábulatába belefeledkezett emberhímet – kinek, mint látni vélik, arcvonásai minden egyes francia férfiban visszaköszönnek – voltaképp olybá veszik, hogy valamennyi társadalmi funkciójának betöltésére alkalmatlanná válik. 16 Ez a felismerés azonban leginkább úgy fogalmazódik meg, hogy bűn a szex rabjaivá lett nők, a prostituáltak szexrabszolgájává válni. 17 No persze, a gyarló férfi gyakorta esik bűnbe, gyakorta vonja bűvköre hálójába a züllött, szégyentelen szajha, a kéjhölgy, az „emberi testtel bíró fúria”…, ahogyan – nagyjából egybehangzó tenorban – minden valamire való országban hosszú időn keresztül fújják. Ennek a nézőpontnak azonban megvan az a hátulütője, hogy végső soron a férfit teszi felelőssé. Ilyen szemléletre viszont, lássuk be, férfiuralomra berendezkedett társadalmakban nem lehet nemzetmentő ideológiákat építeni. A népesedési „alulteljesítés” számára olyan oksági magyarázatot kell találni, amely azt nem a nők egy erkölcstelen, a társadalmon kívül eső minoritásának számlájára írhatja – részlegesen! –, hanem a nőtársadalom egészét teheti felelőssé, teljesen fölmentve ezáltal a férfit; egyben a férfi kötelességévé téve, hogy a magukról megfeledkezett nőket visszavezesse az erkölcs kitaposott útjára.

Amikor egy társadalom egyre nyilvánvalóbban „kétnemű” kezd lenni

Mit hozott a 20. század első fele – benne két világháborúval – a francia nők számára? A kérdés, ha még oly földhözragadtan konkrét is, fontos episztemológiai problémát vet föl. Nem gondolom, hogy a tájékozott olvasónak sok újat tudnék mondani e problémáról (azt sem gondolom, hogy ez itt dolgom lenne). Egyetlen szempontra szeretném csak irányítani az olvasó figyelmét.

A történelem alakulásának a társadalmi nemi viszonyok szempontjából történő elemzése nem elégedhet meg azzal, hogy a különböző társadalmi helyzetekben és szerepekben objektíve kimutathatóan bekövetkezett pontos változások „adatoltan” precíz leírásával szolgáljon – s ebből vonjon le egyetemesnek szánt konklúziókat. Figyelembe kell vennie azt a diskurzust is – illetve a diskurzusok társadalmi elfogadását biztosító erőtereket –, amely lehetővé teszi a különböző szerepek és pozíciók értelmezését. Az emberekkel, nőkkel, férfiakkal, nemcsak „megesik” a saját élettörténetük, hanem meg is élik azt (s nem csak a sajátjukét, de másokét is). Az ember ugyanis „jelentéstulajdonító állat”.

(Jézus, Mária! Ha nem ügyelek magamra, mindjárt a természettudományok és a társadalom- avagy embertudományok közötti különbségekről kezdek filozofálni! Most, e helyt berekesztem ezt a gondolatmenetet.)

Sokan vélték, történészek, hogy ez a fél évszázad rendkívüli módon átalakította a nők társadalmi helyzetét, szerepkörét. Mindezt alá lehet támasztani rendkívül frappáns statisztikai adatokkal (iskolai végzettségről, gazdasági aktivitásról, például, s egyebekről). Új lehetőségek nyíltak meg a nők előtt: szakképzett, jól fizető munkák a modern gyáriparban, a szolgáltató szektorban, az oktatásban, a kormányhivatalokban. Hogyan alakult – akár békeidőben, akár háborúban – annak a társadalmi mobilitásnak az intenzitása, amely a nőket mindinkább kiemelte a nekik tradicionálisan tulajdonított „a-családi-tűzhely-őrzője” szerepkörből, és így vagy úgy betagolta őket a társadalmi munkamegosztás modern struktúrájába? Hogyan élték meg ezeket a változásokat – ha változásként élték meg – a nők? 18

A kérdés, persze, jogos. Azonban!

Nem annyira a társadalmi tevékenység adott jellege számít. Sokkal fontosabb viszonylagos értékének, az alá/fölérendeltségi viszonyoknak a társadalmi nemek által determinált kulturális észlelése, értelmezése, értékelése.” 19

Márpedig, miközben a nők objektív társadalmi helyzete radikálisan megváltozik, az uralomnak és alávetettségnek a viszonyai sokkal kevésbé változnak. A háborús szükségletek kétségtelenül igényelték egy olyan diskurzus életre hívását, mely fölértékelte a nőknek a termelőmunkába való bátor és áldozatos betagolódását (főleg azzal, hogy a nőket magukat is fölértékelte, illetve megnyitotta számukra annak lehetőségét, hogy ők maguk is följebb értékelhessék magukat). 20 Ez a diskurzus azonban egy olyan, egészen más diskurzusba szervült bele, amely a patriarchális értékek primátusát hirdette, s egyértelművé tette, hogy „kivételes”, „ideiglenes” helyzetről van szó; szükségállapotról, vagyis nem a dolgok természetes menetéről.

Ezerkilencszázkilencet írunk, a 20. századnak egészen az elején vagyunk.

A háborút akarjuk dicsőíteni – a világ egyetlen megtisztítóját –, a militarizmust, a patriotizmust, a felszabadultak destruktív magatartását, azokat a szép elveket, melyekért meghal az ember, és a nő megvetését. (…) Harcolni akarunk az erkölcsösködés, a nőmozgalom és minden megalkuvó vagy hasznos hitványság ellen.

– proklamálja Marinetti a Le Figaro-ban megjelent Futurista Kiáltványban. Köztünk maradjon, én Marinettit erősen sokadik vonalbeli futóbolondnak tartom, de nőellenes kirohanásaiban azért mégiscsak valamiféle, a személyes eszementséget meghaladó, általános érzület lel magának kifejezést. Úgy tűnik – legalábbis az időszakkal foglalkozó történészek álláspontja eléggé egybehangzó –, hogy a korszak férfijai rettenetesen rosszul érzik magukat a bőrükben. Szoronganak. A nőktől szoronganak: feleségüktől, barátnőjüktől, lánygyermeküktől. Még ők ugyan a „teremtés koronái”, de (nyilván nem eszükkel, mert ésszel fölérni – sokáig – nem lehet, hanem zsigerileg, a fenyegetett életösztön kifinomult érzékenységével) érzik, hogy vége (lehet) a szép időknek. Annak az aranykornak, amelyben elképzelhetetlen volt, hogy a férfi ne a virtus, az erő és a racionális értelem, a nő pedig ne a szeretet, a lágyság és az irracionális érzelem megtestesítője legyen; a közöttük lévő komplementer – éppen egyenlőtlenségében komplementer – viszony pedig örök, változhatatlan. Fölfordulóban a világ! A nő fölébe kíván kerekedni a férfinak. Nem néz már föl rá, nem törődik többé gyermekeivel, elhanyagolja otthonát.

Konkrét példát kívánnak? A férjes asszonyok Franciaországban az 1907. július 13-iki törvénnyel nyerik el azt a jogot, hogy – szemben a korábbi rendelkezéssel, mely szerint a férj jog szerinti tulajdonosa felesége minden ingó és ingatlan vagyonának, melyekkel kizárólag ő rendelkezhet – szabadon rendelkezhessenek keresetükkel. A törvény megszavazása nem jelenti egyértelműen megkérdőjelezhetetlen életbe léptetését is, így joggal mondható, hogy igencsak félénk próbálkozást jelent a nők önálló jogainak elismertetésére és a nemek közötti egyenlőség elfogadtatására. Szimbolikus hatása így is megrázó erejű. Hogy mást ne mondjak, a „szabadon rendelkezés” eszméjét egyes feministák azon nyomban kiterjesztenék a nőnek saját teste fölötti rendelkezésére is. A macho ideológia azonnal támadásba lendül: a házas felek közötti egyenlőség bevezetése a szerelmi kapcsolat végét jelentené – harsogja a férfi- tábor. Ezzel egy időben pedig, mint egy tanulmány szerzője kommentálja: a szabadon rendelkezés „a férfi drámai intenzitású hatalomvesztésének megnyilvánulása”. 21 Hatalomvesztés? Beszéljünk magyarul! Impotencia.

J. K. Huysmans már 1880-ban létrehozta a garçon szóból (egyszerű nőnemű végződést biggyesztve a végére) a la garçonne neologizmust. A női természete igazi vonásait megtagadó „lány- fiúnak” azonban csak abban az I. világháborút követő „őrült évtizedben” jött el a divatja – nem kis részben Victor Margueritte 1922-ben megjelent hasoncímű regénye nyomán –, amelynek a 29-es világválság s a nyomába lépő társadalmi kataklizma fog majd véget vetni. Az emblematikus figurává vált garçonne, aki – figyelembe véve kategóriájának „osztály-meghatározottságait” – természetesen a korabeli francia társadalomban sosem válhatott nemhogy „tömeg-”, de még igazán gyakori jelenséggé sem, arra alkalmasnak látszott, hogy léte okán frontális támadást lássanak benne a nemek közötti egyenlőtlenségeket fönntartani kívánó szexista tradíciók ellen. 22

Ez a nő emancipált, autonóm, aktív, élete minden mozzanatában szabad; fittyet hány az idejétmúlt szokásoknak, viselkedési normáknak. Dohányzik, sportol, férfi-kísérő nélkül utazik a világban (autója van, maga vezeti). Mi több, nyíltan fölvállalja, hogy házassági kötelék nélkül (vagy azon kívül) vannak szexuális kapcsolatai. Mindez szemmel látható külsőségekben is megmutatkozik. Kihívóan nem-nőies jegyeket ölt magára. Ruhái – még amikor nem férfias jellegűek (kosztüm, férfi-ing, nyakkendő stb.) is – kifejezetten hangsúlyozottan titkolják, hogy melle és csípője van, viszont térd alatt végződnek, és vagy 30 cm-t látni engednek a lábszárából. Semmi bögyös-faros nőiesség, amely szülésre, szoptatásra engedne utalni. Hangsúlyozottan androgün kinézete jelzi: a modern nő, mostantól, hagyományos szerepeinek ellátása helyett a férfi vetélytársaként kíván föllépni, s éppenséggel a neki rendeltetett terepen kíván vele rivalizálni.

Ja, és ami témánk szempontjából hangsúlyozottan fontos, hagyományos nőiségének megtagadását érzékeltetendő, rövidre vágott, fiús frizurákat kedvel (bubifrizura)!

Építsünk az antifeminizmusra!

A történészek egyetértenek abban, hogy Pétain a vereség okaira, s az összeomlásból kivezető útra adott válaszainak annyi bizonyosan „javára írható”, hogy nem kell sokat „filózni” rajtuk, annyira uralkodó gondolati sémákra építenek. Éppen ezért érzelmi átélésük, „belátásuk” is akadálytalan. Érthetővé teszik, miért történt meg, ami történt, vitathatatlanná teszik a megtörténendőket is. A franciáknak a vereséggel a Lustprinzipnek hódolásukért kell vezekelniök, amely az előző világháború végétől (amikor is győztesen kerültek ki a háborúból) úrrá lett az országon.

Erre a kollektív bűnösségre csak az adhat feloldozást, ha minden egyes francia, kivétel nélkül, kiveszi részét a nemzeti újjáépítésből.

Le fogjuk vonni az elveszített csaták tanulságait. A győzelmet követő időkben az örömelv hajszolása fölébe kerekedett az áldozatvállalásénak. Megszoktuk, hogy igényekkel léphessünk fel, leszoktunk arról, hogy szolgálni tartozunk. Ki akartunk bújni az alól, hogy minden erőnket megfeszítve lerázzuk magunkról a bajt, most a balsors nyűgét viseljük. 23

Az efféle mondatok mögött fölsejlik persze, hogy a nemzeti katasztrófa elsőrendű és közvetlen felelőse a Népfront (s mögötte – történelmi távlatban – a francia forradalom). A Népfront volt az, amely egyebet sem tett, mint aláaknázta a társadalom tradicionális értékeit, romba döntvén a francia grandeur (s amúgy: minden társadalom) két alapvető tartópillérét, a munkát és a tekintélyt. A Népfront bevezette a fizetett szabadságot, a szociálpolitikai jogosultságokat, melyek csak arra jók, hogy bátorítsák az embert: ne akarjon tisztességesen dolgozni. A Népfront a társadalmi tekintély, az autoritás letéteményeseinek 24 való engedelmesség helyett a semmi jóra nem vezető, csak és csupán a magunk individualizmusának fontosságával törődő választójogot adta „ajándékba”. S mindezek betetőzéseként – mint már céloztam rá –, a tartóshullám, a selyemharisnya, a moziba járás a gyerekszám csökkenését eredményezte.

Ennek a szemléletnek is van előzménye, persze. A 19. századtól Franciaország nem igazán tartozott a modernizálódás éllovasai közé. Ez lehetővé tette, hogy a francia társadalom sokáig meglehetősen stabilnak bizonyuljon. E stabilitás erős bázisa: a parasztság magas részaránya a lakosságon belül, illetve a tehetős középosztályok. Az első világháborút követő nemzetközi és belföldi fejlemények alapjaiban rendítették meg ezt a világot. A faluból való mind tömegesebb elvándorlás külvárosi agglomerációkba kényszerített, növekvő létszámú proletariátust eredményezett, mely a nagyvárosok banlieue-iben a társadalom-egészből kiközösítettnek érezte magát. A frank leértékelése és a világválság elszegényítették a polgári rétegeket, melyek egyszersmind elveszítették biztonságérzetüket. 25 (…) Az Egyház – a munkásosztály, illetve az ifjabb generációk kapcsán – egyszer csak egy pogány (de legalábbis elkeresztényietlenedő) Franciaországgal kényszerült szembetalálkozni. Végezetül pedig, a nagy számban az országba települő idegenek (1921 és 1931 között számuk megkétszereződött) fenyegetni látszottak a francia nemzeti identitást. 26 Nem véletlen, hogy a jobboldali ideológia, az említettem volt hagyományok nyomán nem győzi hangsúlyozni:

Nem voltunk elegen! [mármint a Grande Guerre időszakában – L. P.]. Márpedig elegendő számú embert csak a családok adhatnak a hazának, az idegen elemek beáramlásának veszélyes megkönnyítése ezt nem helyettesítheti.27

Ez az álláspont az ókonzervatív elégedetleneké. A „kövületeké”. Azoké, akik minden ízében gyűlölik az ipari társadalmat 28 s annak képviselőit, elsősorban a munkásosztályt (s elsősorban azon egyszerű oknál fogva, hogy mind a kettő az 1789 után életre kelt világ jelensége). Azoké, akik nosztalgikusan révednek vissza egy 1789 előtti idealizált világba. Ancien régime kellene nekik, mint Charles Maurrasnak. No nem az arisztokráciát vágyják vissza (annak természettörvénnyé idealizált üdvtanát a 20. században azért már nehéz lenne „racionálisan” képviselni), hanem az értékteremtő és értékmegőrző paraszti társadalomba kívánkoznak vissza (s nemzetközileg egyáltalán nem egyedülálló módon „bűnös várost” – pontosabban fogalmazva „bűnös, iparosodott nagyvárost” – állítanak szembe a „falu népével”, mely „a haza reménysége”). 29 E modernitás (bármit értsünk is alatta) gyűlölete egytestvér a bolsevizmus gyűlöletével is. 30

A Népfront és a nők történelmi vétke

Mekkora, előbb-utóbb elkerülhetetlennek s visszafordíthatatlannak bizonyuló katasztrófától mentett meg minket – még idejében – a bennünket porba sújtó csapás, melynek nyomán kezdjük végre összeszedni, s büszkeséggel, türelemmel újra föllelni önmagunkat! Életerőink voltak elapadóban. (…) Egyfajta nemtörődömség lett úrrá a nőkön, a könnyen szerzett jólét kellemetességei leszoktatták a nőt, hogy saját sorsánál messzebbre tekintsen, és magasabbra emelje tekintetét. Összeomlásunknak ez az egyik titka, ez az „életuntság”, ez a közömbösség. Saját magától megrészegülten, függetlenséget nyújtó tevékenységeket hajszolva, egyéni ambícióktól eltelve – ügyvédnő leszek, orvos, üzletember! – a nő, szép lassan, szeme elől tévesztette örök hivatását. (…) S mivel nem tudta többé férjébe és fiaiba átplántálni azt a szent lángot, melyet önnön szívében lassan-lassan hagyott kihunyni, a francia nőnek Franciaország ma elszenvedett vereségében súlyos felelőssége van. 31

Természetesen nem véletlen, hogy a hazafisággal egyéni ambíciók fordíttattak szembe. A modern (értsd: az örök értékeknek hátat fordító, azok helyett újakat kereső) társadalom mételyezte meg a valaha romlatlan női lelket.

A természet világába kitéphetetlenül betagozott, s saját családjuk boldogulásán túl nem tekintő parasztasszonyok vágyai, törekvései nem kívántak maguknak többet, mint az anyaság örömeit. Az unokáik már nem hasonlítanak rájuk. Az iskolában magukra szedtek valami mázt, amiről azt hiszik, hogy kultúra. A Marie- Claire-t olvassák, meg mindenféle ocsmány regényeket. A mozivászonról rájuk mosolygó sztárok fontosak csak számukra. Selyemharisnyát húznak a lábukra, és daueroltatják a hajukat. 32

A nemzetromlást megállító, újjáépítő folyamat szellemi-morális alapja az ún. nemzeti forradalom lesz, melyet győzelemre vinni az agg marsall fog majd, a nemzet atyja. A nemzetnek szerencsére olyan atyja van, aki – bár tévedhetetlenül, részrehajlás nélkül látja a nemzet által korábban elkövetett hibákat, mulasztásokat, vétkeket – szerető gyámolítója felelőtlennek bizonyult gyermekeinek. De éppen felelőtlenségük okán kell tőlük megvonnia az általános választójogot, mely nem több mint felelőtlen individuumok felelőtlen akaratnyilvánítása. A jövendő remények alapjául egy új típusú társadalmi szerződés megkötése szolgáland majd, mely a családszerkezet modelljét lesz hivatva követni: az Apától, a nemzet atyjától elvárt védelemre csak akkor válunk jogosulttá, ha szent ígéretet teszünk arra, hogy hűségesek és engedelmesek leszünk.

Ha családmodell, akkor abban kijelölendő a nők helye. A nemzeti forradalom ideológiája e téren egyértelmű. S éppen egyértelműsége biztosítja – időlegesen! – a francia társadalomtól nyert szinte teljes körű támogatottságát. A megújulás, az újjászületés vezérelve: a férfi és nő természetadta módon az egyenlőtlenségben gyökerező komplementaritásának elfogadásához való visszatérés. Ez határozza meg a nőnek rendeltetett „alapkötelességet”, melynek betöltése persze nem követelmény, hanem hivatástudat dolga. S mi más lenne ez a hivatás, mint az anyaság? Nincsenek rossz anyák, csak rossz asszonyok, akik megtagadják anyai szerepkörük betöltését. Elutasító magatartásuk persze nem szabad, autonóm döntés eredménye (ilyenre, lássuk be, a nők nem is lennének képesek); sokkal inkább egy olyan, katasztrófába torkollott társadalmi fejlődés következménye, amely megszédítette az igazi hivatásáról bűnösen megfeledkezett nőt. Két egymástól radikálisan különböző, ámde egyszersmind össze is függő „ősbűn” van. Az egyik logikája szerint a nő azért veti el élethivatása beteljesítését, hogy a férfinemmel való egyenlőség természetellenes ideájának (intellektualizmus, nagyra törni akarás, karriervágy) megvalósítására törekedjék, a másik pedig arra ösztönzi, hogy engedjen a csábítás vágyának (kacérság, hiábavalóságok kedvelése, hűtlenség). 33

Az „örök női mivolt” eszméje melletti korteskedés, ha még oly ártatlannak tűnhet is, valójában a leghangsúlyosabban nem az. A nőknek a társadalmi diskurzusba emelése, a marsall emlegette „természetes” közösségekhez, (érték)hierarchiákhoz és egyenlőtlenségekhez, az „organikus” szolidaritásokhoz, a „való” világhoz, a hazudni nem képes anyaföldhöz való visszatérést implikálja kötelező erővel. 34 Nolens, volens, annak az álságos, mélyen (de nagyon rejtőző formában) ideologikus dichotómiának a megteremtésére és elfogadtatására szolgál, hogy vannak nyilvánvalóan „politikai” elköteleződések, amelyek alapján a világot értelmezzük, s vannak nyilvánvalóan a politikától (a napi érdekek artikulálásától) független normatív, „örök” elköteleződések. Ezzel a felfogással szembe nyilván olyan álláspontot érdemes állítani, amely úgy véli, hogy ez a dichotómia nem létezik, s azért nem létezik, mert a biológiai különbségek (pontosabban: az „úgymond” biológiai különbségek) önkényesen (tehát valamilyen hatalom igénybevételével) természetadtává szublimálása a társadalmi rendet és a társadalmi hierarchiákat természetadta elrendeltetéssé és értékhierarchiává szublimálja. (Nagyjából ugyanazon logika és mechanizmusok szerint, mint amelyekkel a rasszizmus dolgozik.) 35

A „semleges terepek”, ahol a közhelyek megszületnek, mindig az erőszak banalizálásának terepei, amelyek – miközben fontos politikai feladatnak nyilvánítják a család helyzetével, állapotával való törődést –, mindig nyomatékosan kihangsúlyozzák és előtérbe állítják azt, hogy ezzel kapcsolatos törekvéseik mennyire apolitikusak, mert „öröktől fogva valók”, mennyire az emberi faj olyan „természetadta” és „örök” realitásait célozzák meg, mint a „család mint alapsejt” vagy a szülői szerepek és kötelezettségek közötti egyensúly létrehozása. Ezen a módon sikerülhet is „semlegessé” tenniük a családi kérdést „mint olyant”, annak árán, hogy az önkényes értelmezési rendszert egyfajta természetadta naturalizmusba csomagolják.

(Zárójeles megjegyzés)

Amit gyakorlatilag minden kortárs, akár elsősorban saját magára figyelő közemberként, akár a közről s a „magasabb szempontokról” elmélkedő „hivatásos gondolkodóként” megél, följegyez, továbbad (s amit aztán – nyomukban – később a történészek is mind megemlítenek), úgy summázható, hogy a fegyverszünet megkötése utáni pillanatokban (társadalomlélektanilag nagyon is érthető okokból) a francia hatszög minden lakosa megkönnyebbülten föllélegzett. Hogy e mögött mit keressünk: ideológiai eufóriát, feszültségoldódást, haszonelvű magatartásformák keresésére való fölkészülést, azt most hagyjuk. Sokan, sokféleképpen elemezték-értelmezték már akkor is (s később aztán még inkább), ezt a jelenséget. Az egyetlen, ami számít, hogy egy rövid pillanatig „nyugi van”.

Választott témám szempontjából, ha csak az érdekesség kedvéért is, föltétlenül megemlítendő, hogy, mint mindenki, Simone de Beauvoir is azt tapasztalja, hogy a megszállást, a kezdet kezdetén, mindenki egyfajta föllélegző belenyugvással fogadja. Így számol be egy párizsi élményéről A kor hatalma című munkájában.

Az út mentén németek állnak, és vidáman beszélgetnek a csinosabb lányokkal. Azt mondja a pasasom [aki fölvette a Párizsba autóstoppal igyekvő Beauvoirt – L. P.]: ’Hamarosan sok kis németet gyártanak!’ Tízszer is hallom ezt a mondatot, egyszer sincs benne elítélés. ’Ez a természet rendje – mondja a pasas –, ahhoz nem kell egy nyelven beszélni.’ Senkinél sem tapasztaltam gyűlöletet” (Beauvoir, 1965, 419).

Sokan tesznek említést arról, hogy a megszálló csapatok kifogástalanul korrekt magatartása, udvariassága, hidegvére, olajozott működésmódú hatékonysága rendkívüli módon imponál a mindezeket hajszálpontosan regisztráló francia lakosságnak (mely minden részrehajlás nélkül, nagyon is objektív látleletet alkotott magának a francia hadsereg mindenféle szempontból egyértelmű működésképtelenségéről, fejvesztettségéről, szakmai-emberi tartásvesztéséről is). 36

Mindennek azonban nagyon rövid időn belül vége szakad. A lakosságot szinte pillanatokon belül fölfűti a „hagyományos” ellenérzéseken radikálisan túltevő gyűlölet. A folyamat eseménytörténetét nem dolgom oknyomozni, 37 itt csak egy igazi intellektuális kihívásra akarnék rámutatni, amely elől én magam, persze, kitérek. Roppant izgalmas lenne földeríteni azt, hogy a hivatalos állami ideológia, azaz a nemzeti forradalom a francia lakosság többsége számára voltaképp erősen vonzó ókonzervatív társadalom- és családmodellje melletti elköteleződés, illetőleg a hivatalos állam politikai elköteleződéseinek egyre inkább tolerálhatatlansága közötti feszültségeket a franciák hogyan élték meg.

Vissza a társadalmi összefüggésekhez!

A kritikusok úgy tartják, a film noir néven ismert műfaj szociológiai jelentőségét az adja, hogy benne a háborús évek során a férfiakban kialakuló, fölgyülemlő és mind erőteljesebben rögzülő paranoid félelmek nyernek – nagyon sokszor igen magas esztétikai színvonalon – kifejezést. E félelmekben pedig egy kettős, egyszerre szexuális és társadalmi szorongás ölt testet. Hű marad-e a harctéri fronton harcoló férfihoz otthon hagyott párja, illetve mit lehessen kezdenie a háború végeztével a férfinak a nő frissiben kialakult – vagy inkább: megszerzett – függetlenségével (ami radikális változást jelent a tradicionális női szereposztáshoz képest). Így aztán a film noirban a főhősnek el kell pusztítania az agresszív, haszonleső, szexuálisan dinamikus, ragadozó „femme fatale”-t. 38

Ha valaki most azt mondja: „szép, szép”, de ne próbáljam már elhitetni vele, hogy a kollaboráló francia nőket 1944-ben az 1941-es A máltai sólyom hatására próbálták meg „ráncba szedni”, azt megnyugtathatom, eszem ágában sincs efféle szamárság. A film noir a húszas évek amerikai „hard-boiled” detektívregényéből (illetve annak műfaji variánsából, a „gengszter-regényből”) eredeztethető. Műfajtörténeti előzményekkel nem illik traktálnom az olvasót. Nem is fogom tenni. Csak annyit jegyeznék meg, két évtizeddel korábban volt már egyszer egy világháború, mely bőséges tapasztalati anyaggal szolgált. (E tapasztalatok – vagy inkább szorongások – bőséges mennyiségű szépirodalmi olvasmány közvetítésében is gazdagíthatták szegény, nyomorult férfiak lelkivilágát.)

Ami a frusztráció második forrását illeti, az I. világháború utáni idők tapasztalatai elég egyértelműen megnyugtathatták volna a férfiakat. A nőket szépen hazaküldték a munkahelyekről; a férfiak visszakapták posztjaikat. (Ami azt illeti, a II. világháború után voltaképp ugyanez történt.) Ami a nők függetlenségük, önállóságuk tudatára ébredését illeti, történészek sora döbbent meg azon, hogy – mindannak ellenére, amiről korábban szót ejtettem – a háborús „fejlemények” mégis mennyire ideiglenes hatásúnak bizonyulhattak.

Ami a szexuális frusztrációt illeti, annak kapcsán le kell szögezni, hogy a két világháború között bizonyos értelemben alapvető a különbség. A másodikban a frontot és a hátországot, a civil lakosságot és a hadviselőket egymástól elválasztó választóvonalak másként formálódnak. A hadifogságban sínylődő francia férfiak milliós tömegének jelentős része fiatal, rövid ideje házas, párkapcsolatát nem érzi megszilárdultnak. És persze jönnek a rémhírek is, hogy a magukra maradt nők egyre-másra kezdik benyújtani a válópereket. A lényeg azonban: a hátországban nem csak francia férfiak élnek. Ott van egy megszálló hadsereg is. Mindvalahány tagja – ha úgy vesszük – talpig férfi! A halott katonák, persze, nem szoronganak. A hadifoglyok igen: haza érkezve van-e még helyük otthon. 39

Rituálé

1944 nyaráig (vélhetőleg cost/benefit megfontolások alapján) csak hébe-hóba fordul elő, hogy a kollaborálás stigmájával megpecsételt nőkre titokban, az éjszaka leple alatt lecsapjanak. A fodrászati hadműveletre igazából a Felszabadulás pátoszos élménye nyomán kerül sor (vagyis 1944 nyarának végétől, a katonai előnyomulás függvényében); illetve néhány hónappal Franciaország felszabadítása után, amikor 1945 május-júniusában a Németországba (fogolyként vagy munkaszolgálatosként) hurcolt francia férfiak visszaérkeznek szülőföldjükre, s a közvélemény megismerkedik szenvedéstörténetükkel.

Meglehetősen azonos módon zajlanak ezek a népítéletek. A „bűnös” felelősségre vonása hangsúlyozottan nyilvános aktus. A megszégyenítés a település valamely kiemelt fontosságú pontján (polgármesteri hivatal előtt, a templomtéren, hamarjában összetákolt pódiumon, egy háznak a térre néző erkélyén stb.) történik. A vétkest kopaszra nyírják, többnyire félmeztelenre vagy meztelenre vetkőztetik, arcára, testére, festékkel vagy kátránnyal horogkeresztet mázolnak, nyakába táblát akasztanak, amely egyértelműen minősít: „följelentő”, „kollaboráns”, „németek szajhája”. Igen gyakori, hogy a tömeg, valósággal körmenetet tartva, a település valamennyi főbb útvonalát végigjáratja a „bűnössel”. 40

Hogy kik alkotják a tömeget? A kortárs leírások, illetve fényképes dokumentumok sokféle megörökítését nyújtják a büntetés végrehajtásának, ennek megfelelően a vélemények megoszlanak. Egyesek azt állítják, hogy a büntetés végrehajtása gyakorlatilag kivétel nélkül férfiak műve. Mások viszont nyomatékkal állítják, hogy a nők nagyjából épp akkora tömegben és a férfiakéhoz mérhető lelkesedéssel vettek részt a bosszúhadjáratban. 41 Erre a kérdésre visszatérnék majd a későbbiekben.

Mit követtek el?

Nem véletlenül használtam pár sorral feljebb idézőjelek között a bűnös szót. Hivatkozhatnék, persze, a jogi és a teológiai bűn/bűnösség közötti különbségtétel szükségességére, illetve arra, hogy a bűnösség jogi és erkölcsi definíciója nem feltétlenül esik egybe. Ezeket a nőket a németekkel való fraternizálással vádolják, vagyis: nemhogy nem viselkedtek ellenségesen az ellenséggel, de kedvtelve fogadták, bátorították a németek kurizálását, 42 elfogadták a németek fölkínálta apróbb vagy nagyobb szívességeket, együtt mutatkoztak velük nyilvánosan, közterületen, mulatókban, bálokon, ami egy férfi társadalomban – ismerve az ilyen firmákat – egész egyszerűen nem jelenthet mást, mint hogy büdös kurvák, lefeküdtek a megszállókkal. A collaboration sentimentale terminus alkalmazási gyakoriságát lényegesen fölülmúlja a „hanyattfekve kollaborálás” (collaboration horizontale) szándékosan „malackodó” – vagy inkább obszcenitást sugalló – stigmája.

Említettem már: a korabeli jogi rendelkezések egyértelműek, félreérthetetlenek. Nem képezheti büntetőjogi eljárás alapját a megszállókkal való kapcsolattartás önmagában (még szexuális kapcsolatok folytatása esetén sem), ha azt nem kísérte valamely nemzetellenesnek minősíthető egyéb tevékenység. Morális vétségről azonban bűncselekmény hiányában is beszélhetünk. Kérdés azonban, hogy erre van-e okunk. Bizonyos, hogy a németeknek való „fölkínálkozásuk” miatt lenézett, megvetett, gyűlölt nők „kapcsolatteremtése” szociológiailag jóval bonyolultabb jelenség, mintsem hogy egyszerűen csak a túlfűtött szexualitás, vagy a „könnyű élet” csábításainak engedés, a szajhálkodás számlájára lenne írható. Legalább három vonatkozásban kell megpróbálnunk értelmezni a vádat. A „fraternizálásban” két vádpontot illik elkülönítenünk: a németekkel létesített szexuális, illetve munkakapcsolatokét. Ehhez hozzá kell vennünk a „fraternizálás elmulasztásának” vétkét, vagyis a francia honfitársakkal szemben morális kötelességként tanúsítandó szolidaritás hiányát.

A hús bűne

Lefeküdtek-e francia nők a hazájukat megszálló németekkel? Igen, le. Sokan? Igen, sokan. Egészen biztosan megállapítható, hogy jóval többen, mint ahányukat a Felszabaduláskor kopaszra nyírták (emezek létszámát nagyjából 20 ezerre szokás becsülni). Egyes történészek 50–75 ezerre teszik a németekkel folytatott szexuális kapcsolatokból Franciaországban született gyerekek számát. Nehéz lenne felelősen találgatásokba bocsátkozni arról, hogyan viszonyul egymáshoz a németekkel szexuális kapcsolatra sort kerítő nők és az ilyen kapcsolatból született gyermekek száma. 43 Annyi biztos, jó okunk van feltételezni, hogy a „fodrászati hadművelet” semmiképpen nem tekinthető minden „érintettre” egyformán kiterjedőnek. Továbbá: nyomós okunk lehet azt gondolni, hogy a „bűnösök” és „megbüntetettek” létszámai között mutatkozó különbség nem magyarázható azzal a rezignáltsággal, hogy bizony- bizony, a bűnök egy része óhatatlanul felderítetlen marad, más részük meg bizonyíthatatlannak bizonyul. Megkockáztatom: ez a „népítélet” döntően mocskosnak és visszataszítónak minősíthető. Nem csak azért, mert – ahogy az már ilyenkor csak lenni szokott – az esetek egy részében vétlen nőket hurcoltak meg, akiknek egyetlen fölróható bűnük az volt (s erről igenis essék szó, s szándékom is, szót ejteni), hogy társadalmilag meglehetősen halmozottan hátrányos helyzetűek voltak, s nem nagyon nyílott módjuk a „jobbik”, a dicsőségből részét sokáig a náci Németország oldalán is kivenni akaró Franciaország szolidaritását élvezhetni, s nem is csak azért, mert – megint csak ahogy az már ilyenkor lenni szokott – meglehetősen aljas indokok is heccelhették a tömeget, 44 hanem azért, mert – tömegességében – egyértelműen bizonyítható, hogy nem valamely szexuális bűnbeesés megtorlásával állunk itt szemben, hanem egy megfoghatatlanul definiált kollaborálás szexualizált büntetésével. A férfiak kollaborálásának büntetése során ilyen szexualizálásra nem kerül sor. 45

Vegyük továbbá figyelembe a következőket. 1940-ben (és a következő években) a francia lakosságban a nemek aránya rendkívül „egészségtelennek” volt mondható. Az I. világháború elsősorban a férfiak körében szedte áldozatait, 46 a diszparitást csak fokozta még, hogy nagyon sok francia férfit hadifogolyként vagy munkaszolgálatosként Németországba hurcoltak, s vélhetőleg a franciaországi börtönök is dugig lehettek. Figyelembe illik tehát venni, hogy a hangsúlyozottan „hímnemű” német jelenlét nem egy egyensúlyos nemi összetételű társadalomban bukkant fel.

Az ebből a helyzetből adódó feszültségek azonban rendkívül egyenlőtlen mértékben terhelték meg a francia társadalmat. A háborús események következtében a német férfijelenlét ott volt a legerősebb (Észak- és Kelet-Franciaországban, az Atlanti óceán partszakaszán), ahol a leginkább mutatkozott a fiatal francia férfiak hiánya. A földrajzi/települési „esélyegyenlőtlenségeket” csak fokozták a társadalmiak. (No és persze az életkoriak.) Joggal írja Richard Vinen, hogy egy auvergne-i kisvárosban egy 40 fölötti tiszteletre méltó úrinőnek gyakorlatilag nem sok dolga akadhatott a németekkel. Annak az 1923-ban leányanyától született (tehát 1940-ben tizenhét éves – L. P.) kamaszlánynak, aki pincérnőként dolgozott a Lille-i főpályaudvar melletti kávéházban, viszont 1940 júniusától nap mint nap rendszeresen „kontaktusban kellett lennie” a németekkel. Számtalan egyéb konkrét elem színezte azt a képet, mely később emberek sorsát dönthette el. Egy példa: vidéken meglepően sok „tanítókisasszonyt” vádoltak meg (és sújtottak büntetéssel) a németekkel való úgymond szexuális kapcsolattartásuk miatt. A magyarázathoz, röviden: a német katonai egységeket faluhelyen, kisvárosokban igen gyakran szállásolták el iskolai épületekben – az iskolai személyzet ezekkel a döntésekkel szemben tehetetlen volt. Tegyük hozzá: az ókonzervatív „vidéki Franciaország” mindig az állami iskolákat kínálta fel ilyen célra, nem az egyháziakat. Ha figyelembe vesszük, hogy ez a vidéki, mélyen katolikus Franciaország sosem tudta lenyelni az állam és az Egyház szétválasztását, s ennek megfelelően gyűlölte az „ateista” – ezért erkölcstelen – világi oktatási rendszert, talán érthetővé válik, hogy a „vidék” társadalmi elitje (les notables) ott stigmatizálta a tanítókisasszonyokat, ahol tudta. 47

Vegyük továbbá figyelembe a következőket is. Említettem már, s nem győzöm továbbra is hangsúlyozni, hogy a „hanyattfekve kollaborálásért” meghurcolt lányok közül nem mindegyik feküdt le németekkel. 48 Akik viszont lefeküdtek, azok az esetek túlnyomó többségében egyáltalán nem kurválkodtak, a szónak legalábbis abban az értelmében nem, hogy egyik német ágyából másik német(ek) ágyába bújtak volna hempergőzni. Egy esettanulmány adataiból 49 mindenesetre az derül ki, hogy a később vizsgálati fogságba került nők felének egész idő alatt mindvégig egyetlen német „érzelmi partnere” akadt, további 40 százalékuknak pedig kettő (javarészt arra visszavezethetően, hogy a német munkáltatók valamilyen más munkaposztba helyezték át, s ha – családi kötelékek híján – valamiféle védelmet biztosító „protektorra” akart szert tenni, akkor ehhez másik partnert kellett találni).

Döntő többségben olyan fiatal nők a megalázó rendőri vizsgálódás alanyai, akiknek viselkedése semmiben nem hasonlít a züllött, csak a dorbézolás örömeinek hódoló kurváéhoz- prostituáltéhoz. Lehettek ugyan rossz hazafiak (hogy miért is kellett volna jó hazafinak lenniük, arról majd rövidesen); feslett erkölcsű, züllött nőszemélyek azonban – legalábbis a tradicionális nemi erkölcs felől tekintve – semmiképp.

Tekintettel arra, hogy a szimplifikáló erkölcsi stigmatizálás – ha okkal, ha ok nélkül, de – egyértelműen prostituáltként könyvelte el ezeket a nőket, induljunk ki mi is egy ilyen elemzési logikából. Ha valaki a prostitúciót nem egyszerűen a női erkölcstelenség bizonyítékának kívánja látni és láttatni – csendben jegyezném meg, hogy a prostitúció egy kereslet és kínálat között kialakuló üzleti tranzakció, erkölcsi megítélésről tehát csak a „kettős mérce” fönntartása árán lehet beszélni –, akkor tudomásul kell vennie, hogy a prostitúciós kínálat létrejöttében rendkívül erős szerepe van annak, hogy a maguk fönntartására rákényszerülő nőknek milyen intézményes lehetőségeik nyílnak arra, hogy valamilyen kereső tevékenységgel betagozódhassanak a társadalmi munkamegosztásba. Egészen addig, amíg az európai társadalmak a családgazdaság keretein kívül nem igazán képesek (vagy hajlandók) teret nyitni a nők gazdasági szerepvállalásának, a prostitúció szinte kizárólagos lehetőségét jelenti az életben maradásnak. Lássuk tehát ennek fényében a tényeket.

Azon perek döntő többségében, ahol az állampolgárságra méltatlanná válás (indignité nationale) vádjával állítottak nőket bíróság elé (kopaszra nyírtakat is, olyanokat is, akiken nem hajtottak végre ilyen „népítéletet”), gondos nyomozás folyt a tekintetben, hogy föladtak-e bárkit is a német hatóságoknak, részt vettek-e a németekkel együttműködő intézmények munkájában, követtek-e el más, nemzetellenes tevékenységeket. Ilyeneknek alapvetően nem találták nyomát, 50 a nőkkel szemben fölhozott vádpont lényegében kimerült abban, hogy önként vállaltak munkát a német megszállóknál. 51

Az ellenséget szolgálni…

Induljunk ki konkrét adatokból. Az esettanulmány, melyből adataim származnak, 52 egy meghatározott francia régióra, a bretagne-i Lorient városára és annak körzetére vonatkozik csupán. Hogy megállapításainak érvényessége statisztikailag szignifikánsan vonatkoztatható-e az ország egészére, azt – a tanulmány szerzőjével együtt – óvakodnék állítani. Adatait azonban „jellemzőnek” vélem. Az „érzelmi kollaborációval” vádolt és vád alá is helyezett nőkről összegyűjtött adatokból az derül ki, hogy 90 százalékuk azért állt német alkalmazásba, mert az életben maradása múlott ezen a döntésen. Sehogy másképp nem tudta volna eltartani magát (és, esetenként, gyermekét). Ehhez, adalékként, csak annyit: 1944-ben gyakorlatilag valamennyi 50 főnél nagyobb létszámot foglalkoztató munkahely (majd’ tizenötezer francia üzem és vállalat) gyakorlatilag „önszántából” német polgári vagy katonai megrendelésre dolgozik. 53

Szinte kizárólag mindenes cseléd, szobalány, konyhai alkalmazott, felszolgáló lány státuszban dolgoznak, vagyis tanulatlan, szakképzetlen munkaerőként. Ha akadnak is közöttük olyanok, akik számára ez „deklasszálódást” jelent (korábban nagyipari munkásként, varrónőként-divatszabászként dolgoztak), a túlnyomó többség a „helyén van” ebben a foglalkoztatási struktúrában, mert eddig is a társadalmi hierarchia legalján volt a helyük. A vizsgálati fogságban visszatartott mintegy kétszáz nő között mindössze egyetlen egy érettségizett, 60 százalékuknak még általános iskolai végbizonyítványuk sincs, többségük jószerivel funkcionális analfabétának minősíthető. 54 Gyakorlatilag „szinglik”: hajadonok, özvegyek, különélők, vagy olyan férjezettek, akiknek férje Németországban hadifogoly. 60 százalékuk 25 évesnél fiatalabb, 15 százalékuk kiskorú. 55 százalékuk elvesztette valamelyik szülőjét, 13 százalékuk árva, 4 százalékukat elkergették otthonról. S ha már, akkor említsük meg nyomatékkal azt is, hogy gyakorlatilag mind büntetlen előéletűek!

Arra a kérdésre, hogy miért ragadtak a lorient-i „katlanban”, volt ugyan, aki azt válaszolta, hogy nem akart elszakadni német „érzelmi partnerétől”, de a többség vagy azt válaszolta, hogy a németek nem engedték őket elvonulni, mert szükségük volt a munkaerejükre, vagy pedig azt, hogy nem mertek elmenni, attól félvén, hogy máshol nem jutnak munkához, márpedig senkire nem számíthatnak, hogy eltartsa őket (vagy gyereküket). Előadott élettörténeteik mindegyre a mizerabilizmus állatorvosi lovai. A bűnügyi rendőrséget – írja Capdevila – mindez azonban nem érdekli, csak a németekkel fönntartott nemi kapcsolataik után szaglásznak (a kihallgatottak emberi méltóságát súlyosan sértő kérdéseket a hozzájuk illő otrombasággal föltéve 55)… illetve az ehhez köthető büntetőjogilag is megtorolható tevékenységek (magzatelhajtás, prostitúció) után.

S itt akkor úgy illik, hogy újólag nyomatékot adjunk annak a ténynek, hogy a háború alatt sok, egyéb kereseti lehetőséghez nem jutó, addig is, azután is halmozottan hátrányos helyzetű nő számára az életben maradás lehetőségeként egyedül az kínálkozott, hogy a németek irányította közigazgatásban, az általuk kisajátított üzemekben és munkahelyeken munkát vállalva eltarthassa magát. Minden tiszteletem Vercors kisregényének hősnőjéé, de neki életlehetőségei mintha a morális választás szabadságának kicsivel nagyobb fokát kínálnák. 56

Nem vették ki a részüket a minket sújtó nehéz időkből

Hogy a középkori, 15. századi Angliában kiket ítélt szajhának a közvélemény? Ruth Mazo Karras 57 hosszan és részletesen bizonygatja, hogy – szemben azzal, amire számítanánk – ennek a stigmának nem feltétlenül volt köze egy-egy nő szexuális tevékenykedéséhez.

A szajha – mondja – olyan nő, aki nem tud belesimulni a neki rendelt környezetbe. Ha egy nőt azzal vádoltak, hogy ’közönséges szajha és kerítő, pletykafészek és rendbontó’, akkor a vádak hosszú sora egyszerűen csak annak érzékeltetésére szolgáló stílfordulat volt, hogy az illető nő ’nem fér a bőrébe’… Akár nyelve, akár teste vált fékezhetetlenné, a kötöttségeit felrúgó nőt meg kellett rendszabályozni. 58

Fél évezreddel később mintha még érvényben lenne mindez. A kopaszra nyírtak kapcsán szorgosan összegyűjtött eseménymorzsácskákból elég egyértelműen rajzolódik ki a szívszorító történet egy önző, érzéketlen, álszent társadalom számkivetettjeiről, akik kétszer is áldozattá váltak. Hogy világos legyen: ez a társadalom a korábban már említett „vidéki Franciaország” társadalma, a „mélyfrancia” értékeket hangoztatóké, az emberöltők óta őskonzervatív, velejéig retrográd, katolikus Franciaországé, melyet, ráadásul, tökéletesen meghibbantott a nemzeti forradalom ideológiája. Ez a társadalom az erényes nyárspolgárok könyörületet, szolidaritást nem ismerő társadalma.

A németekkel való kapcsolataikért zaklatott nők döntően a francia társadalom leginkább hátrányos helyzetű rétegeiből kerültek ki. Ők annak ellenére vannak ellehetetlenített helyzetben, hogy Vichy a család értékének mindenek felett valóságát hangsúlyozza. Vagy, ki tudja, éppen azért, mert saját életükben – ezt bármennyire önhibájuknak próbálja láttatni a többségi társadalom – önhibájukon kívül képtelenek fölmutatni azoknak a családértékeknek a rekvizitumait, melyeket a többségi erkölcs (az álszent konzervativizmus) megkövetel. Ezek a szerencsétlen nők gyakorlatilag mélyszegénységben élnek, iskolázatlanok – kitörési lehetőségük a világ normális menetén belül: nulla. Már a háború előtt is megszenvedték az őket körülvevő közösség lenézését, értetlenségét, rosszindulatát, az empátia teljes hiányát (ugyanezt kaphatták a munkáltatóiktól is, s valószínűleg saját családjukon belül sem jutott nekik több törődés, több empátia). Fogalmazzunk így: soha nem nyílt módjuk megélni azt, mit jelent a testvériség. S szögezzük le, rögtön, hogy a (gyűlölt) francia forradalom hármas jelszavát (Liberté, égalité, fraternité) a Pétain-kormány azonnal lecserélte a Travail, famille, patrie jelszóra. 58

Őket – a háborútól, s a háborúban tanúsított viselkedésüktől függetlenül – nem volt (már korábban sem) hajlandó magába fogadni a „jobb népek” francia társadalma;60 világosan tudtukra is adta, hogy nem kívánja befogadni őket; ők pedig föl is ismerték azt, hogy ez a társadalom nem kér belőlük. Tenni, persze, korábban semmit nem tehettek ellene; azt viszont észrevették, hogy most picit változott a helyzet. Nincs mit szépíteni, a denunciálással utóbb megvádoltak esetében a „normál” társadalomból nem feltétlenül „erkölcseik”, hanem sokkal inkább „társadalmi alsóbbrendűségük” miatt kiközösített nők bosszújáról van szó – s valóban bosszúról. Olyan bosszúról, mely a gyengék fegyvere. Megpróbáltak törleszteni a társadalmilag fölöttük álló rétegeknek. Érthető, hogy ebben örömüket lelték, mint ahogy az is érthető, hogy „magasabb szempontból” rosszul léptek.

A konkrét, följegyzett (majd utóbb diadalittasan föl is idézett) perpatvarokra nagy általánosságban az a jellemző, hogy „följelentésre” leginkább olyan ügyek kerülnek, amelyek az adott település pitiáner lokális összetűzéseit tupírozzák föl. Magyarán: nem ellenállók és partizáncsoportok föladásának morális drámájával van dolgunk. Sőt! Rendszeresen dokumentálható, hogy még az olyan „kollaboráns” nők sem, akik mindazt tudták emezekről, amit mindenki pontosan tudott, soha, semmilyen formában nem tettek említést erről, sem partnerüknek, sem általában a német hatóságoknak. Úgy hiszem, nem akartak egyebet, mint úgy élni, ahogyan korábban az általuk reménytelenül irigyelt mások. Azt viszont az új helyzetben már nem akaródzott nekik lenyelni – életükben először –, hogy az „úri népek” (akiken itt főleg és elsősorban a nők értendők!) e társadalmilag tolerálhatatlan szándékuk miatt a helyi érintkezés nyilvános terében sorra-rendre megpróbálják őket ugyanúgy kiközösíteni, stigmatizálni, mint eddig. Nem nagyon van kétségem afelől, emennek kapcsán, hogy ebben elsőrendű szerepe volt annak az erkölcsi orgazmusnak, amit az jelentett a finom úri népek számára, hogy korábbi, partikuláris alapozottságú kirekesztő magatartásukat most egyszeriben a hazafiasság hirtelen föllelt, beemelt, univerzális dimenziójával gondolták képesnek legitimálni.

Sokkal inkább a hagyományos helyi társadalmi erőviszonyok (mélyen antidemokratikus) erővonalai mentén kirajzolódó „szurkapiszkákról” van tehát szó, amelyek során az „erősebbek” által zaklatott „gyengébbek” (és ez egyáltalán nem „metafora”) védekezésül arra hivatkoznak, hogy ha nem hagyják őket békén, akkor a helyi erőviszonyokba bevonják majd a külvilág hatalmi szféráját. Azokat a kapcsolataikat akarták „érvényesíteni”, melyek olyanokhoz kötődhettek, akik – szemükben – a francia társadalommal szemben hatalmi fölényben látszottak lenni (még akkor is, ha az idegen struktúrán belül abszolúte alárendelt szerepkörük volt). Fogalmazzunk egyértelműen: fogalmuk nem volt arról, hogyan is működik a társadalom. Vagy ha tudták is, hazaárulók nem akartak lenni. Örültek annak, hogy végre szájaskodhatnak, s az őket megalázók most meghunyászkodnak, nem mernek visszapofázni, nekik, a senkiháziaknak.

(Szimptomatikus történet: egy nő, akit a házbeliek állandóan inzultálnak, figyelmezteti a háztulajdonost, hogy amennyiben a szomszédok nem hagyják békén, szól a németeknek. Hogy a fenyegetést akarná-e, tudná-e érvényesíteni – nem tudható. A háztulajdonos mindenesetre szól a bérlőknek, hogy hagyják most a nőt, „majd, ha végre a háborúnak, el fogjuk mondani, hogy a lakása előtt sorba álltak a németek”.)

A gyengék mindig megbocsáthatatlan bűnökbe esnek. Ez is az volt. Hogy elárulták volna a hazát? Ugyan kérem! Ezek szavak! Na de nem fogadták el az általunk nekik kijelölt helyet és viselkedésmódot! Megfeledkeztek a tisztelettudásról! Arrogánsak lettek! Nem az a baj, hogy mulattak, viháncoltak, amikor a nemzet szenvedett. Az igazi baj az, hogy volt pofájuk akkor mulatni, viháncolni, amikor nekünk nem nagyon tellett erre. 61 Már megbocsásson a világ…!

Nos, a világ természetesen nem bocsátott meg. Az őket megillető hely elfogadását elutasítóknak kijárt az, hogy a társadalom nyilvános megszégyenítéssel tanítsa meg, hol a helyük. Ha úgy tetszik, egy életre emlékezetesen.

A szép színésznő esete

A szép és tehetséges színésznő, Arletty, egyike volt azon kevés korabeli női celebeknek, akiket – egyáltalán nem légből kapottan – a kollaborálás „szentimentális” változatával vádoltak. 61 A Felszabadulás után persze őt is valamiféle nagyfejűekből álló bizottság elé citálták. Az eset elhíresült: a vádpontokat fejére olvasó bizottságnak azzal a szállóigévé vált mondattal válaszolt volna: „Mon coeur est français, mais mon cul est international.” – vagy, egy másik változat szerint: „Mon coeur est à la France, mon cul est à moi.” A két változat együtt, némi poetica licentiát engedélyezve magunknak, így magyarítható: „A szívem a hazámé, a picsám az enyém, azt csinálok vele, amit akarok”. Néhány napi vizsgálati fogság után azt tanácsolták neki, hogy hagyja el a fővárost, és több mint egy évig vidéken, kvázi „házi őrizetben” élt.

Ez a közismertté vált válasz sokkal, de sokkal több, mint poénos riposzt. Szeretnék amellett érvelni, hogy ez a mondat komoly és fontos mondat.

Amikor John Locke 1689-ben arra az egzisztencia-állításra építette föl társadalomfilozófiai rendszerét, hogy „mindenkinek tulajdona a saját személye. Ehhez senkinek sincs joga, csak magának”, ezt természetesen az európai fehér emberre értette, a színes bőrűekre nem tartotta érvényesnek. Ezt – a korszellemre hivatkozva – valószínűleg megbocsátóan lenyeljük neki. Szögezzük le azonban, hogy az európai fehér nőt is kirekeszti ebből az állításból. Nem kívánnék a nők – precízebben: a férjes asszonyok – jogképesség-hiányáról, a „házastársi egység” avagy a „férji hatalom alatt állás” doktrínájáról hosszan értekezni, azaz arról, hogy a polgári jog értelmében a házas nőnek nincs a férjéétől elkülönített, leválasztható jogi identitása. A házasság köteléke őket szétválaszthatatlan „egy-testté” kovácsolja, ezt meg a jog színe előtt képviselni egyedül a férj jogosult.

Méltóztassanak ne a messzi múltra, tovatűnt évszázadok mára mosolyunkat fakasztó avítt jogszokásaira gondolni. Szóltam már arról a megrázkódtatásról, amit az okozott, hogy a 20. század első éveitől Franciaországban a férjes asszonynak joga van az általa keresett pénzhez. Egy 1942-es törvény – a „családfő” jogán – még mindig a férj felelősségébe utalta (s ennek megfelelően törvény adta jogává tette) a család-háztartás életét érintő döntések meghozatalát. Egészen 1965-ig érvényben maradt például, hogy a férj megtilthatja feleségének, hogy az munkát vállalhasson, útlevelet kérhessen, beleszólhasson abba, hol lakjék a család. Én most csak annak leszögezésére szorítkozom, hogy Angliában 1991-ben, Franciaországban pedig 1992-ben fogadta el értelmes tényálladéknak a jog a házasságon belüli nemi erőszak fogalmát. 61

Van azonban Arlettynek egy sokkal kevésbé ismert, témám szempontjából sokkal mélyebbre ható mondata. Amikor valahol fölhánytorgatták neki a német ezredeshez fűződő kapcsolatát, a következő, szellemesen vérig sértő mondatot vágta ellenfelei szemébe: „Most mit vannak oda tőlem, meg a németemtől. Tetszettek volna nem beengedni őket az országba.” Talált, süllyedt – vágnám rá kapásból. Ahhoz azonban, hogy megértsük miért, egy kis kitérőt kell tennünk.

Egyén és közösség

Van Dülmen a kora újkori ítélkezést elemző könyvéből az olvasható ki, hogy a bűntettek megtorlásának akkoriban nyilvános végrehajtása alapvetően arra szolgált, hogy megerősítse a közösségi identitást. Emennek fontosságát nem vélem diszkutálandónak. Itt csak annyi érdekes, hogy a nyilvánosság elérhetővé tette, hogy a népet – gondosan megválasztott rituális eljárások alkalmazása segítségével – mintegy a büntetés végrehajtásának részesévé tegyék, a nép, a közösség ekképp – részvételével – szankcionálta a büntetés jogi érvényességét, lehetőséget teremtve ezáltal arra, hogy a törvény mindig felfeslő szövedékét teherbíróvá tegyék. A könyv arra is fölhívja a figyelmet, hogy „a nép a büntetésvégrehajtást (…) olyan népünnepéllyé formálta, mellyel nem csupán egy gonosztevő megbüntetésének tanúja, hanem egy, a társadalmat megtisztító áldozati aktus részese lett.” 61 Mindebből persze elég könnyűszerrel adódik, hogy a kriminalitás mint „transzgresszió” kulturális jelenség, s ekként a megtorlás funkciója is az. Egészen más téma kapcsán Karen Halttunen szép könyve is valahova ide jut. 65> Az egyetemes érvényre igényt tartó erkölcsi világképben néhány száz évvel ezelőtt még – az eredendő bűn elkövetéséből következően ránk örökül hagyott univerzális gyarlóságunk okán – helye van a gonosznak. Ezzel a ténnyel (egyszersmind az erről való tudásunkkal) meg kell tudni birkózni. Az ennek a feladatnak való megfelelésben fontos szerep jut a bűnözőnek magának, aki, ha példamutatóan játssza el a rá kiosztott szerepet, segíthet részt venni az általa megsértett közösség megerősítésében. Mindkét szerző részletesen okadatolja, hogy a közösségi identitás helyrekalapálásához nem csupán a megtorlás nyilvános lebonyolítására, de a bűnös vétkességének nyilvánosság előtti beismerő megvallására és megbánására is szükség van. Mi a bűnös számára kirótt szerep? Bűneinek megvallása és vállalása, Isten bocsánatáért való könyörgés. Így simul újra vissza a közösség kapcsolati hálójának rendszerébe, melyet előzőleg bűntette elkövetésével bomlasztott, gyengített. A közösség tehát szolidáris lehet – és legyen is! – a bűnözővel. A legsúlyosabb büntetés kiszabása esetén is voltaképpen visszaintegrálja a vétkest, ráébresztve a közösség valamennyi tagját, hogy gyarlóságuk okán egylényegűek vele.

Szögezzük le rögtön és egyértelműen, hogy a nők kopaszra nyírása, a „förtelmes karnevál”, ahogyan Alain Brossat könyvének címében 66> nevezi ezt a történetet, egészen más ideológiai talapzaton nyugodott. Egyetlen olyan szakirodalmi utalással nem találkoztam, amely utalt volna olyasmire, hogy a „büntetésben részesített” nők töredelmes megbánást tanúsítottak volna, s még csak arról sincs híradás, hogy az „ítélkező nép” ilyesmit elvárt volna tőlük. Azt is tegyük hozzá, hogy az indulatba jött tömeg egyáltalán nem óhajtott szolidáris lenni a „németek szajháival”, s éppen hogy nem tekintette magát éppoly gyarlónak. Hogyisne! Éppen ellenkezőleg! Erkölcsi felsőbbrendűsége tudatában ki akarta őket rekeszteni a becsületét újra kivívott Franciaország fejüket immár újra büszkén fölszeghető állampolgárainak sorából. Önnön, hivatkozott erkölcsi felsőbbrendűségét azonban – tán épp annak tudhatóan, hogy másból nem nagyon tudta volna – éppen abból kívánta levezetni, hogy kirekeszti azokat, akiket nem tekint a közösségbe tartozóknak. E tautológiával szembe találkozván, vegyük hát szemügyre, hogyan is állunk ezzel az erkölcsi felsőbbrendűséggel!

Említettem volt, hogy a 20. század a férfiak számára sok szempontból a félelmek és szorongások korává lett. Megrendülni láthatták identitásuk mindazon pozícióit, melyeknek a nőkkel szembeni fölényüket köszönhették. A francia férfiak ezen fölül is különösen pechesnek voltak tekinthetők. Az emelt fővel képviselhető francia férfi identitás 1940-re romokban hevert. A legfontosabb férfi tevékenységben – a férfi-mivolt, azaz a „férfiasság” örök bizonyítási feladatában 67 – csúfos vereséget szenvedtek. Emennek lényege ugyanis nem egyéb, mint a Nő védelme. Márpedig – mint azt Arletty is szemükbe vágta – nem sikerült sem anyjukat, az édes szülőhazát, sem asszonyaikat megvédeniük. A francia hadsereg, azaz a Francia Férfi nem egyszerűen elbukott egy tragikus küzdelemben, nem. Megalázó gyorsasággal verte tönkre az, aki fölött egy negyed évszázada még diadalt aratott. A francia nép elveszítette nemzetállama területének jelentős részét (durván kétötödét), s azon túl nemzeti függetlenségét is. (E tényt Pétain marsall egy időben valóban karizmatikus figurájának színpadi szereplése ugyanis csak ideig-óráig ellensúlyozhatta.)

Az ideológia szintjén a létértelmezésben az emberi szuverenitás újra- (vagy újjá-) építése („refaire l’homme”) a férfi identitás újrakalapálásával azonosul. Ez lesz záloga az ember ember-mivolta újrateremtésének. Franciaország felszabadításával a francia önbecsülés saját javára írhatta (s ezt eszem ágában nincs lekicsinyelni), hogy az ország felszabadítását nem csak és kizárólag idegen csapatoknak köszönhette. Ennyiben kivívhatta a szülőhaza bocsánatát. Hát az asszonyokét? Én úgy látom, a bocsánat elnyerése helyett fontosabbnak bizonyult az eredeti hatalmi pozíció visszanyerését megalapozni.

A középkori társadalom világképe sarkalatos törvénynek tekinti, hogy minden nőnek jogszerűen valamilyen férfi irányítása alá kell tartoznia. Leány az apja felügyelete alatt álljon, feleség a férjéé alatt, szolgálólány a gazdájáé alatt. (Az apácák meg – ugye? – Jézus menyasszonyai!) A középkori patriarchalizmus nézőpontjából tekintve teljesen logikus, hogy az a „szajha”, 68 aki nem hajlandó magát e törvényhez tartani, az büntetésül vettessék a teljes közösség felügyelete alá. A prostituált teste tehát a közé, a közösségé. 69 Nos, az úgymond hanyatt fekve kollaboráló „rosszlányokra” (akik egyben franciának is rossznak bizonyultak) kirótt büntetés, a stigmatizálás, testüknek a közösség által történő kisajátítása útján megy végbe. A haj lenyírása, a közszemlére tétel, a meglehetősen gyakran előforduló meztelenre-félmeztelenre vetkőztetés, az arcra vagy a meztelen testre kátránnyal festett horogkeresztek, a nyakba akasztott megszégyenítő feliratok mind azt a jelentést közvetítik, hogy az illetőtől elvették a teste fölött való szabad rendelkezés jogát, s egyben megfosztották női mivoltától is, melyre méltatlannak bizonyult. 70 E nők meghurcolása arra látszik utalni – figyelembe véve, hogy a prostituáltat, ha megveti is, de (legalábbis „a maga helyén”) tolerálja a társadalom, s a francia prostituáltakat klienseikkel folytatott tevékenységük miatt sem a háború előtt, sem alatta, sem utána nem érték atrocitások –, hogy a szexualitás a háború és a Megszállás alatt a nemzeti identitás kiemelten konstitutív elemének szerepét töltötte be. Megismétlem korábbi állításomat: nem egyszerűen valamely szexuális botlás morális indíttatású megtorlásával állunk itt szemben, hanem egy megfoghatatlanul definiált kollaborálás szexualizált politikai büntetésével. Nem véletlen, hogy a „megleckéztetett” nőket egy lélegzettel titulálták „rosszlánynak” is, egyszersmind „rossz franciának” is. 71

Epilógus

Új világ – tartja a tudományos összefüggésekre keveset adó romantikus népakarat – mindig harc révén születik. Harcból sarjad, vér öntözi, a kivívott győzelem bontja ki szirmait. Sokáig tartja magát a szégyenpírt magáról vérrel lemosó, eufóriás hangulatú Franciaországban az a felfogás, hogy az Ellenállás nemcsak a szabadságot hozta el a legyőzött Franciaországnak, 72 de le is fektette egy új, szabad, diadalmas Franciaország alapjait. Ezt az érzést idézi fel egy az Ellenállás történetével foglalkozó történész, amikor így ír.

A korszak populáris diskurzusa olyan pillanatként mutatja be a Felszabadulást, amely végre képes lesz sutba vetni a régi antagonizmusokat, mivel olyan politikai erőket és akaratokat hívott életre, amelyek e pillanattól céljuknak tekintik azoknak a gazdasági struktúráknak, társadalmi viszonyoknak és politikai formáknak a felszámolását, amelyek elmélyítették az osztályharcokat és az ország katonai bukását eredményezték. 73

Egy olyan Franciaország született – úgymond – az Ellenállással, amely többek között a férfi és női hatalmi viszonyok korábbi rendszerének is radikálisan véget vetett, hogy a Felszabadulás aztán kiteljesítse a változások eredményeit.

A nők társadalmi helyzetében az Ellenállás által életre keltett radikális változás akár arra is alkalmas lehetett, hogy a contrario igazolja a mind franciaként, mind nőként méltatlanná vált egyedek stigmatizálásának szorgalmazását. Ennek elmaradása árnyékot vetett volna az eljövendő (mint tudjuk: daloló) holnapokra; lemoshatatlanul rajta hagyta volna bélyegét a patyolatfehérré e büntetés kiszabása és végrehajtása nélkül nem tisztítható új világon. (E tétel igazságértékét akkor éppen segített elfogadtatni az a tény, hogy a felszabadulást követő hónapokban a francia nők végre elnyerték a választójogot.)

Nemcsak a megbélyegzettek morális megítélése problematikus azonban (legalábbis remélem, hogy sikerült ezzel kapcsolatban megalapozott kételyeket keltenem), hanem az „új világot” illető gondolati építmény is. El kellett persze telnie néhány évtizednek, hogy erről beszélni kezdjenek. A „nők történelmét” kutató szerzők a nyolcvanas évek végétől egyre nyomatékosabban kezdik fölhívni a figyelmet arra, hogy a naiv tévhitekkel ellentétben (melyeket vélelmezzünk jóindulatúaknak) az ellenállási mozgalom érdemben semmit nem változtatott a férfi/nő viszony társadalmilag kiépült jellegzetességein. Ne dicsőséges szavalatok során elkövetett „bakikat” hívjunk tanúbizonyságul erre, olyanokat, mint annak az obskúrus vidéki újságocskának az 1944. szeptember 15-iki kiáltványa, mely így fogalmaz:

Dicsőség néktek, hazánk asszonyai! (…) A francia nők a frontvonalak mögött is becsülettel megfeleltek az osztályrészükül jutó nemes feladatnak. Vitán felül jó anyák, jó testvérek, jó feleségek maradtak. 74

Célravezetőbb végiggondolni azt, amire az ilyen „elszólások” akaratlanul is rávilágítanak, hogy tudniillik mennyire szexista már eleve a Résistance a francia társadalomban (továbbá a francia állami hivatalosságban, de még a mainstream történettudományban is) bevett felfogása. 75 Szűkkeblű ostobaság – s ha belegondolnak: viszolyogtatóan méltatlan – ugyanis akár az ellenállást, akár az Ellenállást a szabotázsakciókra vagy a fegyveres küzdelmi tevékenységekre szűkíteni. 76> Ennek józan ésszel is belátható morális tarthatatlanságára mi sem ékesszólóbb bizonyíték, mint az, hogy mind a megszállók, mind a vichyi hatóságok ennél lényegesen átfogóbban értelmezték azt, hogy mi minősül – s milyen következményekkel! – „ellenállói magatartásnak”. S mégis: az ellenállói tevékenységért adható legmagasabb francia állami kitüntetésben (Compagnon de la Libération) 1059 személy részesült – közöttük mindössze hat nő találtatott. A Combattant volontaire de la Résistance igazolványt kérelmező nőknek 15 százaléka kapta csak meg, mivel annak a háttérországnak a megteremtését, amit falun, városon, a francia nők biztosítottak logisztikában, utánpótlási vonalakban, gondoskodásban a „frontharcosok” számára, azt nem érzékelték a hatóságok elég kombattánsnak. (Belejátszott ebbe nyilván az is, hogy az Ellenállás a nőket elsősorban olyan feladatok elvégzésére használta, amelyek során – éppen női mivoltuk miatt – a férfiaknál sokkal inkább védve voltak az ellenőrzés bizonyos formáitól, éppen azért, mert a megszállók is a női viselkedésről vallott ugyanazon kulturális és szociális reprezentációk mentén szocializálódtak, mint a franciák.)

„Hogy ne kelljen megbüntetni a vétkeseket, meghurcolták a nőket.” Ez szerepelt mottóként Paul Éluard Comprenne qui voudra című verse fölött. Nem véletlenül térek vissza ehhez a mondathoz. Ez ugyanis, túl mindazon, amit a „hanyatt fekve kollaborálás” címke mögött rejtőző zavaros ideológiai tartalmakról érzékeltetni és megértetni akartam, s függetlenül mindattól, amit erről gondolhatunk, kulcsmondat. Peter Novick szerint:

A gyűlöletnek és a szenvedélyeknek muszáj volt a Felszabadulás során robbanásig fokozódniuk, s ha természetesen sajnálatosnak kell is minősítenünk az elkövetett hibákat s az utólag igazolhatatlan kivégzéseket, azt kell mondanunk, hogy – a körülményekre való tekintettel – bekövetkeztük valószínűleg elkerülhetetlen volt. (…) A kopaszra nyírtak, egyfajta értelemben az áldozat szerepét töltötték be. Szinte biztosra vehető, hogy egy sor megszégyenített leány anélkül, hogy tudta volna (vagy hogy az őt megalázó ’fodrász’ tisztában lett volna vele) megszégyenülése árán mentőangyala lehetett egy sor milicistának és kollaboránsnak, akiket a ’gőz’ efféle ’levezetése’ nélkül valószínűleg kinyírtak volna. 77

Herbert R. Lottman hasonló értelemben mond történetet az Ellenállás egyik katonai parancsnokáról („civilben” káplán!): mikor emberei arról tájékoztatják, hogy az egyik faluban néhány garázda alak éppen nőket készül lekopaszítani, arra utasítja fegyvereseit: ne lépjenek közbe, ne akadályozzák meg őket abban, amire készülnek. Majd – a hagyomány szerint – ezt mondta volna: „Ezek a lányok jó ideig nem fognak nekem ’Dicsértessék!’-kel köszönni. Viszont vérontás nem lesz.” 78

Meglehet, az idézett szerzőknek igazuk van. De ez a logika túltesz még a „Vágják az erdőt, hullik a forgács” cinizmusán is. Az ugyanis válogatás nélkül kívánt mindenkire érvényes lenni; nem a nemi hovatartozásra bízta, bizonyos értelemben a véletlen játékévá tette, hogy ki lesz az, aki hullani fog. Tekintsünk el egy pillanatra attól, hogy bűnös-e a bűnös, ártatlan-e az ártatlan. E férfiak felfogása szerint in abstracto emberi életek megmentéséért megfizethető ár emberi életek megalázása. (Hogy mennyire in abstracto gondolkodnak, akik rendre, kivétel nélkül nőket vetnek áldozatul, azt ki-ki döntse el maga.) Én in abstracto is tagadom ennek a fajta üzletnek a logikáját. Az ezzel szembe forduló véleményt (most, hogy így belegondolok) talán nem teljesen véletlenül egy, a neki adott név szerint is – La Pasionaria 79 – szenvedélyes nő fogalmazta meg. Nem biztos, hogy történelmi szerepéért szeretnünk kellene, mondatának követése senkire rá nem kényszeríthető, de igazsága kikezdhetetlen. Most tehát Dolores Ibarrurit idézem. Más vale morir de pie que vivir en rodillas. Jobb állva meghalni, mint térdre rogyva élni. Embereket azért térdre kényszeríteni, hogy más embereknek ne essék bajuk: gazemberség.

 

Felhasznált irodalom

Adler, Karen, H.: Reading national identity: gender and ’prostitution’ during the Occupation. Modern and Contemporary France, 1999 (7), no 1.

Burrin, Philippe: La France à l’heure allemande. 1940– 1944. Éditions du Seuil, 1995.

Capdevila, Luc: La „collaboration sentimentale”: antipatriotisme ou sexualité hors-normes (Lorient, mai 1945). Les Cahiers de l’IHTP, 1995, no. 31.

Castel, Robert: A szociális kérdés alakváltozásai. A bérmunka krónikája. (Fordította Léderer Pál.) Max Weber Alapítvány – Kávé Kiadó, 1998.

De Beauvoir, Simone: A kor hatalma. (Fordította Réz Pál.) Magvető, 1965.

Georges Duby – Michelle Perrot (éds): Histoire des femmes en Occident, 5. kötet, Plon, 1992.

Eck, Hélène: Les Françaises sous Vichy. Femmes du désastre, citoyennes par le désastre. In Georges Duby – Michelle Perrot (éds): Histoire des femmes en Occident, 5. kötet. Plon, 1992, 185–211.

Femmes tondues. WIKIPEDIA

Halttunen, Karen: Murder Most Foul. The Killer and the American Gothic Imagination. Harvard University Press, 1998.

Higonnet, R. Margaret – Jane Jenson – Sonya Michel – Margaret C. Weitz (eds): Behind the Lines. Gender and the Two World Wars. Yale University Press, 1987.

Jackson, Julian: France. The Dark Years. 1940–1944. Oxford University Press, 2001.

Jenson, Jane: The Liberation and New Rights for Women. In Higonnet, R. Margaret – Jane Jenson – Sonya Michel – Margaret C. Weitz (eds): Behind the Lines. Gender and the Two World Wars. Yale University press, 1987, 272–284.

Karras, Ruth Mazo: A szex, a pénz és a szajha. In Léderer Pál (szerk.): A nyilvánvaló nők. Prostitúció, társadalom, társadalomtörténet. Új mandátum, 1999.

Kedward, H. R. – Nancy Wood (eds). The Liberation of France. Berg Publishers, 1995.

Laurens, Corran: ’La Femme au Turban’: les Femmes tondues. In Kedward, H. R. – Nancy Wood (eds). The Liberation of France. Berg Publishers, 1995, 155–179.

Leclerc, Françoise – Michèle Weindling: La répression des femmes coupables d’avoir collaboré pendant l’Occupation. Clio, Histoire, femmes et sociétés, 1995, no 1.

Léderer Pál (szerk.): A nyilvánvaló nők. Prostitúció, társadalom, társadalomtörténet. Új mandátum, 1999.

Lemarchand, Laurent: Emancipation humaine et XXe siècle. Cahiers d’Histoire, nos 80–81, 2000.

Modleski, Tania: Loving with a Vengeance. Mass-produced Fantasies for Women. Routledge, 1982.

Moore, Alison, M.: History, Memory and Trauma in Photography of the Tondues: Visuality of the Vichy Past through the Silent Image of Women. Gender & History, 2005 (17), no 3.

Muel-Dreyfus, Francine: Vichy et l’éternel féminin. Éditions du Seuil, 1996.

Ripa, Yannick: La tonte purificatrice des républicaines pendant la guerre civile espagnole. Les Cahiers de l’IHTP, 1995, mars.

Rochefort, Florence: A propos de la libre disposition du salaire de la femme mariée; les ambiguités de la loi de 1907. Clio. Histoire, femmes et sociétés, 1998, no 7.

Rousso, Henry: Le syndrome de Vichy de 1944 à nos jours. Éditions du Seuil, 1990.

van Dülmen, Richard: A rettenet színháza. Ítélkezési gyakorlat és büntetőrituálék a kora újkorban. (Fordította Bérczes Tibor.) Századvég Kiadó – Hajnal István Kör, 1990.

Schwartz, Paula: Redifining Resistance. Women’s Activism in Wartime France. In Margaret R. Higonnet – Jane Jenson – Sonya Michel – Margaret C. Weitz (eds):Behind the Lines. Gender and the Two World Wars. Yale University Press, 1987.

Thébaud, Françoise: La Grande Guerre. Le triomphe de la division sexuelle. In Georges Duby – Michelle Perrot (éds): Histoire des femmes en Occident, 5. kötet. Plon, 1992, 31–74.

Thébaud, Françoise: Résistances et Libérations. Clio, Histoire, femmes et sociétés, 1995, no 1.

Virgili, Fabrice: Les „tondues” à la Libération: le corps des femmes, enjeu d’une réappropriation. Clio, Histoire, femmes et sociétés, 1995, no 1.

Vinen, Richard: The Unfree French. Life under the Occupation. Penguin Books, 2007.

Virgili, Fabrice: Les tontes de la Libération en France. Les Cahiers de l’IHTP, 1995, no 31.

Virgili, Fabrice: Shorn Women: Gender and Punishment in Liberation France. Berg, Oxford – New York, 2002.

Wood, Nancy: Memory by Analogy: Hiroshima Mon Amour. In Kedward, H. R. – Nancy Wood (eds.): The Liberation of France. Berg Publishers, 1995, 309–321.

  1. A következőkben a kollaboránsok ellen a II. világháború befejeztével kezdődő megtorló intézkedések egyik speciális formájának, bizonyos „rosszfajta” nők kopaszra nyírásának ideológiai értelmezésére teszek kísérletet, nem tagadva, hogy ez az értelmezés vállalt nyíltsággal és egyértelműséggel értékelés is. A más országokban történtek kellő ismeretének híján, egyedül csak a franciaországi eseményekről lesz szó a továbbiakban. Szeretném, persze, még a látszatát is kerülni annak, hogy azt gondolnám: Franciaországról – au contraire – kellő ismeretekkel rendelkezem. Most azonban nem szaktörténészi disszertálásra kerül sor. Sokkal fontosabbra, születésnapi laudációra, némi lazaság ennek okán talán elnézhető lesz. A hivatkozási apparátus is ehhez a „világias” stílushoz igazodik; igencsak módjával engedek majd betekintést az általam esetenként idézett szaktudósok minden egyes kijelentő mondata mögé – lege artis – lábjegyzetbe rejtetten mellékelt óvatoskodó figyelmeztetéseibe.
  2. Az utólagos értékelési bizonytalankodás társadalmi gyökereivel kapcsolatban haszonnal forgatható Henry Rousso Le syndrome de Vichy című, tanulságos, itt azonban tanulságaiban nyomon nem követhető könyve.
  3. Amikor 1959-ben a francia politikai élet vezetőinek nyomására a Szerelmem, Hirosima című filmnek a cannes-i filmfesztiválra való benevezését visszavonták, a francia kulturális élet sok kiválósága „botrányosnak” minősítette ezt az intézkedést, arra gondolván, hogy a cenzorok a Libération emlékének „beszennyezését” vélték ezzel megakadályozni. Holott, mint utóbb kiderült, a francia politikusok az amerikaiak (a hirosimai jelenetek miatt vélelmezett) megrovó szemöldök-összevonását kívánták csak megspórolni maguknak. (Lásd Wood, 1995, 309.)
  4. A jelenséget a leginkább átfogó ívű megközelítésben – egyszersmind a legaprólékosabban – tárgyaló munka, Fabrice Virgili könyve, La France „virile”: des femmes tondues à la Libération, 2000-ben jelent meg. (Én csak a könyv angolra fordított változatához tudtam hozzájutni: Shorn Women: Gender and Punishment in Liberation France. Berg, Oxford – New York, 2002.) Virgili, a témában írott első tanulmányait ugyancsak a 90-es évek közepén kezdi publikálni.
  5. Lásd Leclerc–Weindling (1995).
  6. Nem azon az alapon, hogy különösebben szeretném őket. Inkább csak azért, mert elviselhetőbbnek, emberebb embernek vélem őket a rajtuk megtorlást gyakorlóknál.
  7. S ha már, akkor egy személyes megjegyzés az ünnepeltnek. Néhány évtizeddel ezelőtt olvastam egy, az ÉS- ben publikált írását, amelynek lényege – számomra – az volt: sajnos vadállatok vagyunk, a jogrend fegyelmező erejének éppen az ad értelmet, hogy révén meg lehessen akadályozni, hogy első indulataink logikája szerint vadállatként viselkedhessünk. Amikor egyszer, később, írásának bibliográfiai adatait kértem volna tőle, valamiféle idézés okán, akkor egyértelműen tagadta, hogy ilyesmit írt volna. Én nem tévedek, nyilván ő felejtette el.
  8. Hogy ilyenek voltak, s nők nem is csekély számban kívántak szabadulni ez alól, arra vonatkozólag bőséges statisztikai/ jogszociológiai adatforrás lelhető fel tudós tanulmányokban.
  9. Szögezzük le egyértelműen: a „meghatározott típusú” nőkre kimért büntetések célja gyakorlatilag a világban mindig és mindenütt az volt, hogy bármikor a nők ellen legyenek fordíthatók.
  10. A tonte-ról, a nők kopaszra nyírásáról mint népi megmozdulásból fakadó rituális aktusról (mely nem feltétlenül korlátozódott szűken csak a lekopaszításra), egyértelműen leszögezhető, hogy semmiképpen nem minősült a „hivatalos”, „jogi mederbe terelt” számonkérést helyettesítő, azt „kiváltó” büntetésformának, s ugyanígy sosem alkalmazták „mellékbüntetésként”. A népi és az államhatalmi számonkérés egymástól – lényegében – függetlenül működőnek tekinthető. A kopaszra nyírást leginkább talán legitim(nek minősített) paralegális gyakorlatként tarthatjuk számon.
  11. A tonte-ról, a nők kopaszra nyírásáról mint népi megmozdulásból fakadó rituális aktusról (mely nem feltétlenül korlátozódott szűken csak a lekopaszításra), egyértelműen leszögezhető, hogy semmiképpen nem minősült a „hivatalos”, „jogi mederbe terelt” számonkérést helyettesítő, azt „kiváltó” büntetésformának, s ugyanígy sosem alkalmazták „mellékbüntetésként”. A népi és az államhatalmi számonkérés egymástól – lényegében – függetlenül működőnek tekinthető. A kopaszra nyírást leginkább talán legitim(nek minősített) paralegális gyakorlatként tarthatjuk számon.
  12. Mint majd látható lesz, ez nemegyszer alaptalannak bizonyult. Más kérdés, hogy ez többnyire senkit nem érdekelt, s nem tette „okafogyottá” a megtorlást.
  13. A kérdés – inkább a biológiai, mintsem a társadalmi nem dimenziójában – persze egy elemi képzavarra támaszkodik, amelyet tartózkodnék itt, most, részletesen kifejteni.
  14. 1871 és 1911 között Franciaország lakossága 8,6 százalékkal nőtt; Németországé 60, Nagy-Britanniáé 54 százalékkal. Lásd Jackson (2001), 31.
  15. Az 1914–18-as háborúban elszenvedett kezdeti vereségek kapcsán is állandóan a demográfiai különbségeket rángatták elő (összetévesztve egy-egy ország natalitási mutatóit vitalitásának mutatóival). Mindez sokak számára hagyományosan egyértelmű keretet kínált annak értelmezéséhez, hogy a II. világháborúban megdöbbentően rövid idő alatt tönkreverték a francia hadsereget. Majd’ azt mondhatnánk, hogy mindenki a sedani vereségre asszociált, s arra, hogy amazt – oh, borzalom! – a Kommün követte. Ennek a félelemnek nem elhanyagolható szerepe volt abban, hogy a fegyverszünetet egy pillanat alatt megkötötték – a következmények elfogadásával.
  16. Fizikai elkorcsosultsága miatt sem arra nem képes, hogy maga, a harctéren, diadalmas oroszlánként széttépje az ellenfelet, sem arra, hogy életerős fiakat nemzzen asszonyának, akik majd, a jövőben, ezt megtehetnék. Bezzeg a tagbaszakadt szőke teutonok!…
  17. A 19. században a közvélemény – az orvosi kar szakmai véleményétől támogatva – sokáig osztja azt a felfogást, hogy normális nőben szexuális késztetettség nem létezik, nemi életet kizárólag a gyermekáldás reményében, illetve férje vágyainak kötelességszerű kielégítése végett folytat. Ebbéli minőségében pedig semminemű „bűvkörbe” nem vonhatja a vele kapcsolatban férji kötelességét abszolváló párját.
  18. És persze hogyan élték meg a férfiak? Azok a társadalomtudósok, akik fontosnak tartják, hogy a történettudomány ne egyszerűen az európai fehér férfi történetéről meséljen, s fontosnak tartják, hogy végre a „nők történelméről” is képünk legyen, rendre úgy gondolják, hogy ami a nőkkel történik, az mindig egy olyan rendszerben zajlik, amely a férfiak történelmét is „írja” – ha tetszik: fölülírja.
  19. Higonnet–Higonnet (1987) 34.
  20. Lásd a híres-nevezetes plakátot Szögecselő Rózsival és az ő „We Can Do It”-jával!
  21. Lásd Rochefort (1998).
  22. Az általa jelentett veszélyre való érzékenységet jól jelzi, hogy a La Garçonne szerzőjét, Margueritte-et könyve miatt megfosztották a neki korábban adományozott Becsületrendtől.
  23. Pétain marsall a francia nemzethez intézett, 1940. június 20-i felhívásából. Idézi, döbbenetes könyvében, a Vichy et l’éternel féminin-ben Francine Muel-Dreyfus (1996, 11.). A könyv sokkolóan mutatja be a Révolution nationale, a nemzeti forradalom tökéletesen hallucinatív ideológiai vonásait. Mivel Muel-Dreyfus számlálatlanul idéz veretesnél veretesebb gondolatokat a magyar olvasó számára tökéletesen ismeretlen, s számunkra hozzáférhetetlen francia szerzőktől, a továbbiakban a pontos forrásmegadás helyett annak közlésére fogok szorítkozni, hogy „idézi Muel-Dreyfus”. (Egyebekben meg mindenkit lelkesen buzdítok könyve elolvasására.)
  24. A les notables kifejezést a magam részéről eléggé nehezen magyaríthatónak vélem. A jelen összefüggésben talán „a jobb népek” változatra voksolnék. Akikről mindannyian tudjuk, hogy kik ők.
  25. Így korábban házicselédként alkalmazottak tömegeivel szaporították a munkanélkülivé, létbizonytalanná vált szerencsétlenek számát. Mindez persze eltörpül a mellett a tragédia mellett, hogy a polgári életvitel legfontosabb rekvizitumáról, a cselédtartásról – oh, borzalom! – le kellett mondaniuk. Fölfordult a világ.
  26. Lásd Burrin (1995), 40–41.
  27. Henry Bordeaux: Les murs sont bons. Nos erreurs et nos espérances. Idézi Muel-Dreyfus (1995), 30–31.
  28. Hogy miért gyűlölik, arra szociológiailag és társadalomtörténetileg meggyőző magyarázatot adnak Robert Castel munkájának, A szociális kérdés alakváltozásai címet viselő könyvnek a megfelelő fejezetei.
  29. Ebben a felfogásban jelentős szerepe van az „elhalasztott kielégülés” puritán, aszketikus kvalitása fölértékelésének. Mint a marsall fogalmaz egy helyütt: „A parasztember munkájának megérdemelt ellenértéke nem adatik meg számára oly közvetlenül, mint az ipari munkás számára. A munkás azon nyomban megkapja a fizetését. A parasztember esetében az elvégzett munka és a termény betakarítása között hónapok telnek el, s ez alatt a reménykedésből kell megélni.” (Idézi Muel-Dreyfus, 1996, 35.)
  30. A Svájcban élő Guy de Pourtalès 1940 augusztus végén így ír a Naplójába egy franciaországi francia házaspárral való találkozás után. „A beszélgetés heves vitába torkollott. Hitlert sokkal kevésbé tartották ijesztőnek, mint Sztálint. Mindent inkább, mint bolsevizmust, mondja ez a két nyárspolgár, aki egyfolytában azon szorong, mi lesz a fillérjeikkel, a házukkal, a kényelmes nyugalmukkal. Hogy mi lesz az országgal? Vigye kánya! Szenvedni fog (de a szenvedés hasznos, javulást hoz). Szegény lesz (de a szegénységből erőt lehet meríteni). Csak lassan fog magához térni (húsz év? harminc? ötven? kit érdekel?) Csak bolsevizmust ne! Márpedig ha Anglia győz, akkor Franciaországba visszajönnek a szabadkőművesek, a Népfront, a vörösök! Akkor már inkább Hitler! Inkább a német megszállás!” Idézi Durrin (1995), 30.
  31. André Corthis: Le marxisme est l’ennemi de la femme et du foyer. Idézi Muel-Dreyfus (1996), 50.
  32. Gustave Thibon: De l’esprit d’économie. Idézi Muel- Dreyfus (1996), 35.
  33. Ennél világosabban nem lehet kifejezésre juttatni, hogy a női sorsnak, a női rendeltetésnek a nő „természet adta” kvalitásaira (önmaga háttérbe szorítása, alárendelt szerepébe való csendes belenyugvás) való alapozása az egalitariánus elvek egyértelmű tagadását jelenti. Férfi és nő nem egyenlők, különösen abban a „társult viszonyban” nem, amit a család jelent. A család olyan mikrotársadalom, amelybe ki-ki beleadja a másikét kiegészítő képességei legjavát. (Ezért is lehet a makrotársadalom alapegysége.)
  34. Muel-Dreyfus (1996) 14.
  35. Muel-Dreyfus (1996) 33.
  36. Témánknál maradva, tegyük ehhez hozzá, hogy a polgári középosztállyal és a magasabb körökkel szemben a megszálló hatóságok később is megkövetelték a „korrekt” viselkedést. Az „alsóbb néposztályok” kapcsán erre már kevésbé ügyeltek. Egy németül nem tudó, iskolázatlan vidéki lánynak valószínűleg nem lett volna könnyű hivatalos eljárást indíttatnia, hogy tiltakozzék a zaklatás ellen, aminek ki lett téve.
  37. A fokozódó gyűlölet döntően két forrásból táplálkozik. Az egyik a németek részéről a velük szemben az országban mindenhol kirajzolódni kezdődő ellenállás leverésének, a megtorlásnak egyre kíméletlenebb eldurvulása. A másik pedig a civil létviszonyok ellehetetlenülésének, a megélhetési nehézségeknek egyre romló rendszere, amely azért nem teljesen egyenlő mértékben nehezedik a társadalom különböző csoportjaira, ebből következően témám szempontjából messze nem bizonyul közömbösnek.
  38. Megjegyezhetnénk persze Tania Modleskivel, hogy a noir műfajánál lényegesen ritkábban esik szó annak „ellentett” változatáról – ő Hitchcock Rebekkáját (1940), illetve George Cukor Gázlángját (1944) hozza fel példának –, mely művekben a nők félelmei törnek föl. Ezek a félelmek (ha szociológiai mögöttesüket keressük) éppen abból fakadnak, hogy mennyire lesznek képesek megőrizni elnyert szabadságukat és függetlenségüket az után, hogy a férfiak hazajönnek a háborúból, s kiveszik a nők kezéből a munkát és a család irányítását. Mint pikírten megjegyzi: „a tény, hogy a háború után ezek a fajta filmek fokozatosan kimentek a divatból, sokkal inkább a moziba járó közönség összetételének megváltozásáról árulkodik, mintsem a nők a családi szerepkört illető szorongásainak elmúlásáról”. Modleski (1985), 21–22.
  39. Gondoljon az olvasó Déry Tibor Itthon című 1947-es elbeszélésére, vagy a Ballada a katonáról című filmnek arra a jelenetére, amikor a frontról hazatért férfi észreveszi a fürdőszobai fogmosó pohárban a két fogkefét.
  40. Sartre már 1944 szeptemberében egy a Combat-ban megjelent cikkében viszolyogtatóan avíttnak, „középkorinak” minősíti ezt a „népünnepélyt”, s minősítő jelzője bizonyos értelemben nagyon is helyén való. Nincs olyan, a témáról író szerző, aki ne hivatkozna a középkori népi „hacacárékra”, a charivari néven ismert megmozdulásokra, s – Bahtyint sűrűn emlegetve – a karneválok társadalmi funkciójára.
  41. Robert Capa emblematikussá vált képén férfiak, nők (sőt, gyerekek) vegyesen vannak.
  42. Merleau-Ponty írta közvetlenül a háború után, visszatekintve a megszállásra. „Meg kellett tanulnunk azokat a nevetséges viselkedéseket, amelyekről, mire fölnőtté lettünk, sikerült leszoknunk. Meg kellett tanulnunk a ruhájuk alapján viszonyulni ezekhez az emberekhez. Meg kellett tanulnunk az udvariasság minden jele nélkül reagálni udvarias formában előadott kívánalmaikra. Meg kellett tanulnunk négy éven keresztül úgy élni mellettük, hogy soha, egy pillanatig nem éltünk együtt velük. Meg kellett tanulnunk, hogy amikor felénk fordulnak, ’franciaként’ viselkedjünk és nem emberként.” (Idézi Burrin, 1995, 200.) Ez a magatartás ölt testet Vercors kisregényének hősnőjében. Mindenesetre a Montaigne-i gondolat (Először is ember vagyok, s csak aztán francia) nagyon tudatos megfordításáról van szó.
  43. Ugyanaz a nő akár több gyermeket is szülhetett német apá(k)tól. Másfelől nem minden szexuális kapcsolat vezet törvényszerűen gyermekáldáshoz (arról nem is beszélve, hogy a vetélésekről, halva született gyermekekről – márpedig a körülményeket tekintve nem biztos, hogy ez a szám elhanyagolható – a történettudósok semmi biztosat nem tudnak). Tegyük hozzá: a megszállás alatt francia nőknek anyagi, megélhetési támogatás reményében érdekükben állhatott akkor is német származéknak deklarálniuk a születendő/megszületett gyermeket, ha nem volt az. Nagyon sok gyerek azonban már a németek kivonulása után született, ami viszont a vér szerinti apa állampolgárságának eltagadására ösztökélhetett.
  44. Akadt eset, nem is egy, amikor a „szajhaként” megnyírt nő orvosilag tudta igazolni, hogy virgo intacta. Továbbá: a „spontán népmozgalom” jellegű kopaszra nyírásokat szinte mindig kísérte (olykor-olykor akár meg is előzte) valamiféle hivatalos kivizsgálás (ha másért nem, azt kiderítendő, hogy nincs-e szükség komolyabb büntetésre). E vizsgálatok során meglehetősen gyakran derült ki az, hogy a minden alap nélküli hecckampány elindítója olyan pasi volt, akit a megvádolt nő korábban valami miatt „ejtett”, s az így akart bosszút állni. Úgy mellesleg: legalább ebben a lábjegyzetben legyen szabad kifejezésre juttatnom afölötti döbbenetemet, hogy a történészek miért képtelenek némi empátiával megérteni, hogy a tudomány által „pozitívan” értékelt történelmi eseményekben részt vevő tömegek sorában „patkányok” is szerepelhettek.
  45. A mondott időszakban, az egész országban mintegy félszáz férfit nyírtak kopaszra. Természetesen egyiket sem azért, mert német nővel lefeküdt volna (a németországi munkaszolgálatra elhurcoltak körében ilyesmi előfordult), hanem azért, mert olyasmit követtek el, ami feminizálta őket (például egy adott régió felszabadítása után nem voltak hajlandók katonai szolgálatot vállalni). Vagyis manque de courage, azaz gyávaság, absence de virilité, azaz férfiatlanság okán.
  46. Ez persze Németországra éppúgy igaz volt, a megszállók azonban nem a német lakosságot reprezentálták; katonai alakulatok voltak, amelyek döntően a férfi nemet képviselték. Hogy a háború további menete hogyan hatott, például, a későbbi évtizedek német lakosságának nemi összetételére és szexuális életének feszültségeire s ezen keresztül a hatvanas éveknek és az „endékás csajok” Balaton-parti megjelenésének sok, akkoriban ifjú magyar emberhím által meghatározónak tekintett megélésére, azzal e tanulmányban nincs helyünk foglalkozni.
  47. Adalékként még talán csak annyit, hogy a nagyvárosokban képesítést szerzett tanítókisasszonyok egészen másként szocializálódva kerülhettek falusi/vidéki munkaposztjaikra, mint amilyen szocializáltságot a befogadó közegük elvárt volna tőlük.
  48. Többségük persze igen. Morbihanban például 198 vizsgálati fogságba került nőből csak 16-nak nem volt szexuális kapcsolata a német „munkaadókkal”. Lásd Vinen (2007), 163.
  49. Capdevila (1995).
  50. Mely tényre természetesen azonnal készen állt az orrát fennhordó erény elítélő magyarázata. „A denunciálások hatástalanok maradtak. A ’nemzetközi erkölcsű’ nőszemélyek hamar rá kellett jöjjenek, hogy vádaskodásaikra senki se figyel oda, még a németek sem, hiszen azok is megvetették őket.” Idézi Vinen (2007), 177.
  51. Gyakorlatilag az is teljesen egyértelműen kiderül az utólag lefolytatott vizsgálatokból, hogy a kapcsolat létesítésének semmiféle politikai vetülete sincs. A nők kivétel nélkül fontosnak tartják megemlíteni, hogy partnerük nem az SS tagja, egyszerű katona, aki csak azért van itt, mert nem bújhatott ki ez alól, s csak és kizárólag parancsot teljesít. Jellemző továbbá az is, hogy e nőknek még az őket megvádolók sem tulajdonítanak politikai tudatosságot (részben persze azért, meg világképükbe nem fér bele, hogy egy nőnek politikai elkötelezettségei lehessenek).
  52. Capdevila (1995) hivatkozott tanulmányának dokumentumanyaga nem olyan természetű, hogy országos érvényű összegzéseket lehetne táblázatokba foglalni. A Franciaország különböző vidékein elvégzett alapos részletességű „mélyfúrások” általánosíthatósága kérdéses, de a rendelkezésre álló adatok eléggé egybevágó képet rajzolnak ki.
  53. Lásd Burrin (1995), 250–254. Az e munkahelyeken dolgozók – és bedolgozók –, beosztásuktól függetlenül, ha úgy veszem: kollaborálnak. Hogy meg tudjanak élni. Mint Burrin fogalmaz: „a németek világosan látják: legfőbb szövetségesük annak a lakosságnak a közönye és fáradtsága, amelynek elege van a politizálásból, és semmi más nem számít neki, mint hogy munkához juthasson, s meglegyen a betevő falatja.” (251.) Innentől fogva persze nevetségesnek kellene tekintenünk az egész „női kollaborálás” körüli hercehurcát, ha nem lenne tele tragikus mozzanatokkal, s ha nem juttatná kifejezésre egy társadalom pőre, leplezetlen szexizmusát. Csak hogy fokozzam a feszültséget: „szélsőségesen értelmezve, mindenki, aki a németek által megszállt (vagy ellenőrzésük alatt tartott) területeken maradt, valamilyen értelemben kollaboráns volt.” Pascal Ory: Les Collaborateurs. Idézi Jackson (2001), 239. A mondat joggal kommentálható… én ettől most eltekintek.
  54. Más adatokból természetesen tudni lehet, hogy van a női munkaerőnek egy, a németek által foglalkoztatott, másik, iskolázottabb szegmense is: alsóbb szintű irodai-hivatali munkát végzők, tolmácsok, gép- és gyorsírók etc.
  55. Több dokumentumban is említtetik, hogy a vallatott nőnek vonalzót adnak a kezébe, hogy „mutasd, mekkora farka van a németednek!”
  56. Amúgy, és egyáltalán nem mellesleg! Az „eszmei mondanivaló”, hogy tudniillik, aki csak annyit tett, hogy látványosan nem tett semmit, azzal, hogy csendben maradt, növelte a „vád” súlyát, legalábbis elgondolkodtató. „Csak a hallgatás csendje képes a méltóságnak hangot adni, minden más a gyengeség jele” – fogalmazott akkoriban valaki, s a kisregény mintha erre rímelne. Túl azon, hogy kíváncsi lennék: hogyan viselkedett volna Vercors hőse és hősnője, ha nem egy széplelkű, habókos zeneművészt szállásoltak volna el náluk (hja, úgy könnyű!), hanem egy virtigli német katonatisztet, aki elvárja, hogy ha valakihez szót intéz, az válaszoljon is, azért azon is el kellene gondolkodni, hogy hogyan egyeztethető ez össze azzal, hogy valamikor 1942 táján a francia lakosságnak egy – kétségtelen – kisebbsége úgy gondolja, nem a kivárásra (attentisme) játszik, nem hallgatással kívánja visszaadni a franciáknak méltóságukat.
  57. Ruth Mazo Karras: A szex, a pénz és a szajha. In Léderer Pál (szerk.): A nyilvánvaló nők. Prostitúció, társadalom, társadalomtörténet. Új Mandátum, 1999.
  58. Karras (1999), 44, ill. 46.
  59. Karras (1999), 44, ill. 46.
  60. Minden félrevezető általánosítás nélkül: ez a szociológiailag nehezen definiálható, de mindenki számára elég egyértelműen beazonosítható csoport a leginkább elkötelezett híve a kollaborálásnak. (Lásd Jackson, 2001, 288.)
  61. A fegyverszünet után hamarosan a lakosságra a hétköznapok rendkívül nehéz időszaka köszöntött. Bevezették a jegyrendszert, a fejadagokat. A lakosság túlnyomó többsége számára a háború előtti napi 3000 kalória helyett csak 1300 kalória jutott. Fokozódott a munkanélküliség, ráadásul 1943-ra a reálkeresetek kb. 50 százalékkal csökkentek. A németek viszont a nekik dolgozó személyeknek ötször-hatszor magasabb fizetést biztosítottak, s az is elég egyértelmű, hogy a velük kapcsolatban állók könnyebben hozzájutottak élelemhez, tüzelőhöz s más effélékhez, mint a lakosság többi része. Az erkölcstelen életmód szimbólumává vált „orgiázás” vádpontja az esetek többségében valószínűleg erre utal, semmi egyébre.
  62. A fegyverszünet után hamarosan a lakosságra a hétköznapok rendkívül nehéz időszaka köszöntött. Bevezették a jegyrendszert, a fejadagokat. A lakosság túlnyomó többsége számára a háború előtti napi 3000 kalória helyett csak 1300 kalória jutott. Fokozódott a munkanélküliség, ráadásul 1943-ra a reálkeresetek kb. 50 százalékkal csökkentek. A németek viszont a nekik dolgozó személyeknek ötször-hatszor magasabb fizetést biztosítottak, s az is elég egyértelmű, hogy a velük kapcsolatban állók könnyebben hozzájutottak élelemhez, tüzelőhöz s más effélékhez, mint a lakosság többi része. Az erkölcstelen életmód szimbólumává vált „orgiázás” vádpontja az esetek többségében valószínűleg erre utal, semmi egyébre.
  63. A fegyverszünet után hamarosan a lakosságra a hétköznapok rendkívül nehéz időszaka köszöntött. Bevezették a jegyrendszert, a fejadagokat. A lakosság túlnyomó többsége számára a háború előtti napi 3000 kalória helyett csak 1300 kalória jutott. Fokozódott a munkanélküliség, ráadásul 1943-ra a reálkeresetek kb. 50 százalékkal csökkentek. A németek viszont a nekik dolgozó személyeknek ötször-hatszor magasabb fizetést biztosítottak, s az is elég egyértelmű, hogy a velük kapcsolatban állók könnyebben hozzájutottak élelemhez, tüzelőhöz s más effélékhez, mint a lakosság többi része. Az erkölcstelen életmód szimbólumává vált „orgiázás” vádpontja az esetek többségében valószínűleg erre utal, semmi egyébre.
  64. A fegyverszünet után hamarosan a lakosságra a hétköznapok rendkívül nehéz időszaka köszöntött. Bevezették a jegyrendszert, a fejadagokat. A lakosság túlnyomó többsége számára a háború előtti napi 3000 kalória helyett csak 1300 kalória jutott. Fokozódott a munkanélküliség, ráadásul 1943-ra a reálkeresetek kb. 50 százalékkal csökkentek. A németek viszont a nekik dolgozó személyeknek ötször-hatszor magasabb fizetést biztosítottak, s az is elég egyértelmű, hogy a velük kapcsolatban állók könnyebben hozzájutottak élelemhez, tüzelőhöz s más effélékhez, mint a lakosság többi része. Az erkölcstelen életmód szimbólumává vált „orgiázás” vádpontja az esetek többségében valószínűleg erre utal, semmi egyébre.
  65. Halttunen (1988).
  66. Alain Brossat: Les tondues: un carnaval moche. Paris, Manya, 1992.
  67. Férfinak lenni, s annak is mutatkozni, még egy konszolidált világban is szüntelen, percnyi nyugvást nem engedő feladat. Hát még vérzivatarok idején.
  68. Karras részletesen elemzi, hogy „társadalmi konstrukcióként” a szajha (whore) nem egyszerűen a házasság keretein kívül (esetleg pénzért) folytatott szexualitásáért kapja ezt a nevet, hanem önálló, független szexualitásáért, illetve nem egyszer szexualitásától teljesen függetlenül, önállósodási, függetlenedési törekvéseiért.
  69. Ebbe beletartozik az is, hogy nem utasíthatja vissza a szolgáltatását megvásárolni akarót, illetőleg „nem megerőszakolható”, hiszen nem szabad ura testének, amely a közösséget illeti meg.
  70. Bizonyára végtelenül lélekemelő lehet az ilyesmi. Nem akarnám túláltalánosítani a következő történetet. 1944. szeptember 24. Egy francia kisváros újságja így számol be. „Az emberek szükségét érezték, hogy a felszabadulás fölött érzett örömüknek látványosan adjanak kifejezést. Tűzijáték rendezésére nem nyílott lehetőség, így kénytelenek voltak megelégedni azzal, hogy néhány, a németeknek korábban kedvében járó nőnek lenyírták a haját.” (Idézi Virgili, 2002, 221.)
  71. Aminek fura, de az adott ideológiai kontextusban voltaképpen teljességgel érthető ellentételezése, hogy a hivatásos prostikat nemcsak a francia kliensekkel folytatott üzleteléseik miatt nem háborgatták, hanem a németekkel kötött üzleteik miatt sem. Nyilván abból a megfontolásból, hogy rajtuk triviálisan értelmetlen lenne a szexuális erkölcs oldaláról „fogást találni”, s épp ily triviálisan értelmetlen lenne a Française kvalitáshoz méltó nőkön számon kérendő erkölcsöket számon kérni. (Franciaországban helyenként előfordult, hogy az érzelmi kollaborálás gyanújába esett nőket hivatalos kényszerrel vetették alá orvosi vizsgálatnak – ugyanúgy, ahogy az a prostituáltakkal kapcsolatban szokásos volt.)
  72. No jó, némi külső segítséggel, persze…
  73. Jenson (1987), 272.
  74. Idézi Virgili (2002), 248.
  75. Lásd ehhez Thébaud (1995), Schwartz (1987).
  76. Schwartz (1987), 147–148. Schwartz egyébként igen tárgyilagos elemzés keretében teszi világossá, hogy mindebben nem annyira egy nők elleni „összeesküvés” nyomát kell keresnünk, hanem a későbbi kutatások alapját képező adatbázisok bürokratikus logikáknak engedelmeskedő sajátosságait kell látnunk.
  77. Peter Novick: The Résistance versus Vichy. The Purge of Collaborators in Liberation France. New York, Columbia Univ. Press, 1968. Idézi Laurens (1995), 176.
  78. Herbert R. Lottman: The People’s Anger. Justice and Revenge in Post-Liberation France. Hutchinson, 1986. Idézi Laurens (1995), uo.
  79. A kézirat nyomdába adása után tudtam meg Pór Péter barátomtól (bár illett volna tudnom), hogy la pasionaria nem melléknév, hanem főnév. Jelentése: golgotavirág; Dolores Ibarruri mozgalmi fedőneve volt. A tévedést – mint az az Interneten kicsit körülnézve megállapítható – meglehetősen sokan elkövették világszerte, nem csak én. Ez persze nem mentség. Legföljebb arra hivatkozhatom, hogy a név viselője a polgárháború alatt szenvedélyes emberként élt és harcolt, s tudott – tanú erre a nemzetközi brigádok búcsúztatásán mondott beszéde – szenvedélyesen fogalmazni is.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.