Schein Gábor – Túl a kordonokon

 

Voltak sarkok, körülzárt terek, ahol napokkal a szétvert tüntetés
után is érezni lehetett a könnygáz maró szagát. Ha a kiégett
autók roncsait el is távolították, a feltépett utcakövek, a burkolat
hiánya így sem hagyta feledni, hogy a város közepe bizonytalan
övezetté vált. Az éjszaka a szirénáké, a skandálóké, a gyújtogatóké lett,
a terek csapdák, az utcák határok, lezárható menekülési útvonalak
egy parancsnoki fejben, mely annyi békeév után végre háborúzhatott.

*

Bárhová fordult az ember, mindenütt rácsok voltak, kordonok. A házak
sztoikus szürkéje távolabbról érkezett, mint a holdfény. Az új haragról
a város még mindig a homlokzati szobrok holt nyelvén beszélt: Poszeidón
a főisten itt, a kontinens közepén, ahol szűk albérleti szobákban alkusznak
a lopott szerelemre. A meztelen kőtestek úgy fordultak egymás felé,
mint a bekapcsolva felejtett képernyők: a műsorszünet sűrű mákja szitált rájuk,
míg odalent gyereklégiókat gyűjtött a harag, távol mindegyik tengertől.

*

Két kéz írja tested történetét, melyek nem tudnak egymásról, két hang
hívja benned a maga ismeretlenjét. Gyűjtsd a különbségeket. A hétköznapi
hazugságokat, a magyarázatok és kifogások viruló csokrát helyezd
már most a sírodra, gondozd a sírt, tisztítsd meg az őszi lombként
ráhulló hitektől. De a hétköznapokat mégse nézd hétköznapi szemmel.
A legegyszerűbb kérdések mindig azok, amelyeket nem teszel föl, és ha
füledbe kiáltják, akkor sem hallod meg őket, míg ki nem futsz az időből.

*

Békeidőben a központ díszkövekkel, virágosládákkal, rendezett
közlekedéssel takarja öngyűlöletét, és a kimustrált villamosokat,
melyek az egyre félelmesebb peremkerületekből sűrű emberszagot
hoznak, lefolyástalan városi öblökbe vezeti. Az élet itt sosem volt más,
mint a túl lassú gyilkolás művészete. A kordonok mentén most végre
köztéri akasztások és a skizofrén szerelem más efféle álmaival
játszhatott az éber elme, és megittasulva azt hitte, politikát csinál.

*

Időnként muszáj háborúzni. Elvégre legbelül a viszonyok sosem voltak
békések. Egyetlen ember túl szűk hely ennyi vágynak és akaratnak. Annak,
akinek nincs szeme és füle, annak, aki mindig mással derül föl, és annak
a bagolyszeműnek, aki nyakába kötött kővel jár-kel, és az egyszerűség
kedvéért úgy hívja magát, én. Egyikük sem lakja ezt a világot. Mindegyik
elárulja magát. Állapotuk rendkívüli, de vereségében mind ugyanúgy
képes gyönyörködni. Hiába hoz szabályokat ellenük, aki itt beszél.

*

De hát mi bajom van tulajdonképpen? Ezt kérdezte, aki egy napon született
velem, és legalább húsz éve ismer. Kapuzárás? Reménytelenség? Unalom?
Úgy nézett rám, mintha jelentenének valamit a magyarázatok. Cserébe egy szürke
gémről kezdtem mesélni. Egy tengerparti városban láttam, minden reggel ott állt
a parkolóban egy piros Peugeot tetején, és várta, hogy a szemközti ház első
emeletéről halat dobjanak neki. Minden reggel kitette a napra a maga valószínűtlen
jelenlétét. Vedd ezt a gémet hasonlatnak, mondtam. Arra, amire akarod.

*

Ha egy napon elmész innen, ne vess a vállad fölött fillért! Mintha csukott
szemmel a Hold másik felén ülnél, növessz magadban jeget, és gyakorold
a lassú gyilkolás művészetét. Hisz sosem voltál más, mint az érzéseid
asztronautája. űrhajód egy üres papír. Ne szánd azokat lenn, akik a harc után
sebeiket mutogatják, és mert nem győzhetik le a nehézkedést, ételszagú
vasárnapokról álmodoznak. Ne fogadj el semmit innen, és ne higgy a folyóknak,
az óceánnak! Innen csak fölfelé szökhetsz. Nem érdemes emlékezni a Földre.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Vers 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.