Szilágyi Ákos – Túlirányított demokrácia

Oroszlecke

„Naivitás volna azt gondolni, hogy az Oroszországban kialakult politikai és jogi rendszer (már ha a „jog” terminus használata egyáltalán helyénvaló vele kapcsolatban) megváltoztatható kívülről, avagy – kü­lönösképpen – belülről, a liberális erők nyomására. Először is a jelenlegi hatalom Oroszországban nem szorul rá semmiféle külső támogatásra, pompásan megvan önmagában, és képes önmaga korlátlan újratermelésére. Tökéletesen immunis továbbá mindenféle »kívülről jövő« hatással, és még ennél is immunisabb bármilyen belülről megfogalmazott liberális kritikával szemben. Másodszor: Oroszország lakossága olyan óriásdózist kapott a 90-es években a „liberalizmus” elleni védőoltásból, hogy az országon belül semmiféle tömegméretű demokratikus mozgalom kialakulása nem várható. Ha Oroszországban egyáltalán elképzelhető valamilyen „színes forradalom”, nos, az minden valószínűség szerint »barna« lesz.” 1

Most, amikor a rendszerváltás labirintusából, húsz év tekergés és kanyargás után Magyarország is kijutott végre a napvilágra és megpillantotta az illiberális demokrácia vakító távlatait, nem árt vigyázó tekintetünket megint egyszer az európai kontinens Ázsiába nyúló keleti felére – Oroszországra vetni. Mert bármekkora lesz is a konkrét különbség a demokrácia államosításának orosz és magyar útja között, a politikai genezis tekintetében és a kelet-európai modell szintjén sok közöttük a hasonlóság is. Tanulságos hát kissé közelebbről is szemügyre venni, hogyan fest a gyakorlatban az a demokrácia, amelyben szigorúan jogállami keretek között göngyölik fel vagy legalábbis szűkítik be a jogállam működését; a demokratikus procedúrák és normák betartásával törlik el vagy törik meg a demokratikus procedúrákat és normákat; a hatalmi ágak elválasztása és a hatalommegosztás elvi alapján központosítják a hatalmat és egyesítik egyetlen kézben a hatalmi ágak szertefutó intézményi és személyi szálait, hogy aztán ezen a módon végül is a végrehajtó hatalom, közelebbről pedig maga a Nagy Végrehajtó gyámsága alá vonják a még gyönge, éretlen demokráciát. (Még jó, hogy vannak bátrak, akik védelmükbe veszik a gyermeknépeket és a gyermekdemokráciákat, egyszer s mindenkorra véget vetve megrontásuk förtelmes aufklérista- liberális gyakorlatának: a politikai pedofíliának. Egészséges demokráciában nem lehet a még ártatlan gyermektársadalmakat kiűzni a kollektív felelőtlenség édes paradicsomából, amelyben oly régóta éltek, és továbbra is élni akarnak. Hogy meny­nyire, azt kellőképpen megmutatták már a szavazófülkékben, amikor forradalommal rázták le magukról a szabadság igáját.)

A következőkben a szabadság embertelen igájába hajtott, minden módon megrontott kiskorú népek felszabadításának Kelet-Európában mind ez idáig legkövetkezetesebb és legsikeresebb útját fogom nagy vonalakban bemutatni, azt, amelyen Oroszország halad 2000 óta.

Irányított, túlirányított, felülirányított, agyonirányított

Az eredeti orosz terminus: „upravljajemaja de­mokratyija” („managed democracy” az angolszász szakirodalomban) valamivel érzékletesebben adja vissza e jelzős szerkezet eredeti jelentésárnyalatait, mint a magyar „irányított demokrácia”, amennyiben az „upravlenyije” egyszerre jelent irányítást és igazgatást, kormányzást és a dolgok bürokratikus vitelét, illetve – az adott összefüggésben – manipulációt is. 2 De akár „igazgatott demokráciaként”, akár „irányított demokráciaként” fordítjuk az orosz terminust, mind az igazgatás, mind az irányítás olyasvalamire – a demokráciára! – vonatkozik, amit egyáltalán nem kell, illetve, nem szabad a rendszerhez képest külső erőknek vagy instanciáknak irányítaniuk és igazgatniuk, mondjuk valamilyen hatalomra jutott pártvezér, „erős ember” akarata szerint.

Az „irányított demokrácia” szóösszetétel végső soron arra az önellentmondásra utal, amely magában az ilyen típusú rendszerben jön létre. Az önkényen, ideologikus önlegitimáción, a tömeges társadalmi elégedetlenség populista manipulálásán alapuló akaratérvényesítés vagy megtörik a demokratikus intézményeken, a társadalom ellenállásán, a nemzetközi közösség szankcióin vagy a demokrácia törik meg (esetleg: törik darabokra) az önkény akaratán: vagy a demokrácia számolja fel „irányítottságát” vagy az „irányítottság” a demokráciát. Oroszországban ez a „mérkőzés” ez idő szerint – legjobb esetben – döntetlenre áll. A mai helyzetet mindenesetre pontosabban tükrözi a szverhupravljajemaja demokratyija (over­managed democracy) enyhén ironikus fogalom, 3 amelyet talán „túlirányított demokráciaként” lehetne fordítani, s amely egyszerre jelenti a demokrácia felülről és kívülről irányítottságát és mindenféle intézményes demokratikus irányítási szint és intézményi logika önkényes „felülírhatóságát”, a felülírók akaratának „felülírhatatlanságával” egyetemben.

A felülirányított demokráciában nemcsak arról van szó, hogy a valódi politikai döntéseket egy olyan szinten hozzák meg, amely nincsen benne a procedurális demokrácia ellenőrzési-visszacsatolási rendszerében, hanem arról is, hogy ez az informális irányítási struktúra a demokratikus akaratképzés minden szintjén – régióktól a pártrendszerig, parlamentarizmustól a hatalmi ágakig – leképződik, sőt olykor a felülről e döntési-hatalmi szintekbe beékelt közvetítések vagy közvetítők révén intézményesül is. Ilyenformán a csúcshatalom saját ágensein, kinevezettjein, kedvezményezettjein és különféle intézménypótlékain keresztül mintegy behatol az egyes hatalmi ágakba, „csápjaival” befonja az összes lényeges hatalmi szintet és színteret, anélkül hogy ezeket formálisan is megszüntetné.

Persze, ha az orosz demokrácia „irányítottságán” az 1999-ig – úgymond – „irányítatlanul”, mintegy végzete felé sodródó „orosz bárkának” a „stabilitás kikötőjébe” kormányzását értjük, akkor az „irányítottság” a legszebb dicsérete lesz a Jelcin alatt még csak szárnyait bontogató, Putyin alatt viszont teljesen kiépült, mérsékelten autoritárius, központilag vezérelt, félparlamen­táris-fél­rendőrállami politikai rendszernek. Ez esetben a túlirányított demokrácia a demokratikus átmenet sajátos, ki tudja meddig tartó, mindenesetre az oligarchikus polgárháborús káosz Karübdiszét és a diktatórikus birodalmiság Szkül­láját egyaránt elkerülő orosz útjának feltalálását fogja jelenteni. 4 Ebben a jelentésben az „irányítottság” a „káosz” ellentéte és a legújabb orosz „szmuta” vagy „szmutnoje vremja” (zavaros idők, interregnum), a „beszpregyel” 5> (a törvényes rend semmibevétele, anómia, kriminális magánönkény) korszakának lezárását jelenti. És új gazdasági-üzleti játékszabályokat, amelyeknek lényege az, hogy a megerősödött állam visszaveszi a korábban privatizált gigantikus nyersanyagkészletek fölötti ellenőrzést, esetenként pedig részleges vagy teljes tulajdonosi rendelkezését is: a játék egyik szereplőjéből – mintegy a játék fölé emelkedve – a játszmák döntőbírájává válik, és kellő ereje van hozzá, hogy elfogadtassa, illetve betartassa az általa meghatározott játékszabályokat a politikai és gazdasági hatalom különös kereszteződéséből született oligarchikus szereplőkkel, akiket 2000 után kinevezett tulajdonosokból ténylegesen a nagy állami tulajdonrészek menedzsereivé fokoztak le. Aki ennek a lefokozásnak ellenszegült, aki elhitte, hogy nem csupán kinevezett tulajdonos, hanem igazi, azt az erős állam igen hamar kiábrándította ebbéli hitéből: elvette és újraosztotta tulajdonát, kivételes esetben pedig szabadságától is megfosztotta.

2000 és 2003 között az állam és a különféle üzleti csoportok, klánok között érvénybe lépő informális társadalomi szerződés a „rendért cserébe fizesd be az adódat” képletére épült, 2003-tól a legutóbbi időkig viszont a „stabilitásért cserébe ad nekünk a lojalitásodat” képletére, mint azt Alek­szandr Auzan vázolta föl nemrég szellemes és mélyen szántó előadásában. A politikai hatalom változatlanul oligarchikus, amennyiben az oligarchia a kevesek hatalmát jelenti, de ezt a hatalmat mostantól az állam által konszolidált, a politikai főhatalommal szemben lojális oligarchia mintegy konszenzuálisan gyakorolja.

A politikai retorika szintjén a demokrácia „irányítottsága” azt jelenti, hogy a társadalom döntő többségének akaratából a haza sorsáért aggódó, demokratikus és nemzeti elkötelezettségű hazafiak (citoyenek, grazsdanyinok) kezükbe vették az állam irányítását, és nem fogják megengedni többé, hogy a demokrácia, a százszor szent szabadság nevében bármit meg lehessen csinálni ezzel az országgal, ezzel a néppel, ezzel a nemzettel: véget vetnek az állam és – vele együtt! – a társadalom dezintegrálódásának, dekomponálóládásának, a gazdasági hanyatlásnak, nemzeti megszégyenülésnek, az újabb katasztrófa felé sodródásnak (az első katasztrófa ugyanis már bekövetkezett 1991- ben: Putyin, mint annyi más esetben, kimondta csupán azt, amit a magát becsapottnak, megalázottnak, megcsonkítottnak érző orosz társadalom gondolt a szíve mélyén, amikor a Szovjetunió szétesését a 20. század legnagyobb geopolitikai katasztrófájának nevezte). Az „állam földjét” az „idegenszívű”, idegen érdekeket szolgáló vagy pusztán állati módon önző, népellenes oligarchák uralma alól fölszabadító hazafiak a tönkretett demokráciát csupán kiköltöztették a híd alól, az éjszakai menedékhelyekről, végre a demokrácia méltó helyére: az állam festői és egyszersmind biztonságos kaszárnyapalotatájába.

A szabadság ebben a Jelcin-korszak lehangoló társadalmi tapasztalatával alátámasztott narratí­vában szemben áll a renddel. (Ez a szembenállás persze valójában a rendnélküliség szabadságának szembenállása a szabadság-nélküliség rendjével, és épp ezért az ilyen szabadság mindig ilyen rendet is szül, mint azt Oroszország történelme annyiszor megmutatta már.) Megengedhetetlen luxussá, mi több, a demokrácia politikai stabilitásának alapjait veszélyeztető kihívássá válik minden előreláthatatlan kimenetelű választás, amely a hatalomvesztés kockázatának teszi ki a rendet helyreállító és szavatoló uralmi elitet. Ezért a választásokat nem lehet többé a véletlenre bízni: irányítani kell őket. Nem megengedhető, hogy a választások kimenetelét az oligarchák pénze és médiája vagy szegény, megtéveszthető emberek ostobasága döntse el, a választások helyes kimeneteléről most már magának a demokrácia mellett pártot ütő államnak intézkednie kell az egész demokráciafolyamat biztos kezű irányításával, mint­egy a demokrácia állami programozásával.

Kívülről és belülről irányított demokrácia

A kérdés – tíz év távlatából – végső soron az, mit nyesett vagy vett vissza, mit korlátozott, mit szűkített be a Jelcint követő politikai térben és a társadalmi képzeletben Putyin, pontosabban: a moszkvai elitet felváltó – és döntően szentpétervári eredetű, a szovjet rendszerváltás Jelcinnel rivalizáló második számú hőse, Anatolij Szobcsak „köpönyegéből” előbújt „ex-csekistákból” és ifjúreformerekből álló – ellenelit?

Először is: mihez képest jelent ez beszűkítést? Mihez képest „irányított” a putyini demokrácia? Talán a jelcini demokráciához képest? Hiszen annak „irányítatlansága” csak az ugyanilyen értelemben vett irányításra való képtelenségből, nem pedig az irányítás hiányából fakadt, ahogy irányítottsága sorsdöntő pillanatokban – 1993- ban, 1996-ban és 1999-ben – olyan mértéket ért el, annyira durva volt, amelyhez hasonlót a pu­tyini rendszer irányítottsága még egyszer sem ért el, jóllehet az irányítottság mértéke fokozódott. Ez a durvaság azonban nem rendszerspecifikus, hanem helyzetspecifikus volt. Az irányított demokrácia jelcini modellje először is kívülről-irányított volt, s másodszor nem állt össze szerves rendszerré, rendkívüli (vagy rendkívülinek ítélt) helyzetekben erősödött csak föl, mondhatni a vészhelyzetek vagy rendkívüli helyzetek irányított demokráciája volt, amúgy pedig irányítatlanul sodródott az újabb és újabb vészhelyzetek felé, míg az 1998-as vészhelyzet teljesen el nem nyelte, és az ideiglenesség jegyében összetákolt, hektikusan működő, gyönge államra épülő, instabil jelcini modell fenntarthatatlanná vált. A jelcini állam eleve gyöngének született, s kívül és belül mindent elkövettek, hogy gyönge is maradjon. Csak egy-egy rendkívüli helyzetben, amikor minden erejét összeszedte, főként pedig amikor a hatalomváltás fenyegető réme az oligarchákat bőkezű támogatásra és médiaerejük teljes mobilizálására bírta, sikerült az elnöknek és az elnöki kabinetnek az elit által megkívánt irányba terelnie a folyamatokat (gondoljunk megint 1993 októberére vagy az 1996-os elnökválasztásra és az 1998-ban bekövetkezett államcsőd utáni utódlási játszmára), de ezt az irányító szerepet, még ha ambicionálta volna, akkor sem lett volna képes rendszerré szervezni, azaz nem volt képes végrehajtani azt a rendszeren belüli rendszerváltást, amelyet aztán Putyin egy következő vészhelyzetben startolva és átvéve a főhatalmat, végrehajtott. (A jelcini állam, pontosabban a demokrácia iránt elkötelezett „jó cár” szerepében fellépő Jelcin persze azért kezdettől fogva mindvégig fenntartotta magának azt a jogát, hogy amennyiben – a körülötte kikristályosodó oligarchikus klán, a „család” védelmében – úgy érzi, hogy a nem eléggé hatékony demokratikus intézményektől haladéktalanul saját kezébe kell vennie az irányítást, akkor ezt skrupulusok nélkül megtegye. És ebben az elnököt éppen a liberális érzületű orosz értelmiség támogatta legvehemensebben, mondván: „igen, vannak rendkívüli helyzetek, amelyek rendkívüli eszközöket igényelnek, melyekben a demokráciát már csak antidemokratikus eszközökkel, olykor bizony tankokkal, a parlament szétlövetésével, karhatalommal, máskor a választások manipulálásával, a média vagy a szavazatok megvásárlásával lehet megmenteni, mit akarnak tőlünk: ez Oroszország!”) Tény azonban, hogy a rendszeridegen eszközök alkalmazása sorsdöntő pillanatokban a jelcini modellben kivételes volt, nem alkotott rendszert. A jelcini irányított demokrácia hol irányított, hol nem-irányított, hol pedig irányítatlanul sodródó demokrácia volt. Mivel politikai teljesítményei szinte kizárólag szélsőséges helyzetekben, az irányítottság „termékeny pillanataiban” születtek meg, egyesek azt a tanulságot vonták le belőle, hogy ez az a „termékeny pillanat” – a rendszerbe való belepiszkálás kívülről –, amelyet így vagy úgy rendszerré érdemes fejleszteni: ha a demokráciát a társadalomra nem lehet alapozni (hiányzik a széles középosztály, hiányzik a civiltársadalom, hiányzik az autonóm személyiség, az állampolgári jogtudat, hiányoznak a megfelelő demokratikus intézményi rutinok stb. stb.), akkor a demokráciát – legalábbis átmenetileg – csak az államra lehet alapozni. Ámde lehetséges-e, nem fából vaskarika-e ez? (A történelem éppen Oroszországban mutatta meg, mit ér az a felvilágosodás, az a szocializmus, az a modernizáció, amely nem a társadalom, hanem az állam ügyeként valósul meg. Nos, ugyanennyit ér az állam ügyeként megvalósult és felvirágoztatott demokrácia, de lehet, hogy valamivel még ennél is kevesebbet.)

Az irányított demokrácia stabil és zárt rendszerré fejlesztése az egyébként szintén igencsak irányítottan hatalomra került Putyin teljesítménye, az alkalmilag lefektetett és használt sínpályákból ő teremtett összefüggő állami „vasúthálózatot”, ő alkotott „vasúti menetrendet”, amelyhez most már az orosz demokrácia minden intézményének és szereplőjének tartania kell magát, ha közlekedni akar. A provinciális és képzetlen Jelcinhez képest – pragmatikus fővárosi, méghozzá szentpétervári, professzionálisan sokoldalúan képzett (elhárítótiszt, közigazgatási gyakorlat, jogászi és közgazdászi végzettség) Putyin voltaképpen csak egy „aprósággal” járult hozzá az irányított demokrácia tökéletesítéséhez. Felismerte (és ebben a felismerésben egy egész általa összehozott, összehangoltan működő szakembergárda segítette), hogy az állam ügyeként megjelenő, állam teremtette (vagyis társadalmi akarat és egyetértés, erős társadalmi kontroll nélküli) demokratikus rendszer stabilitása csak úgy biztosítható, ha az állam (végső soron a végrehajtó hatalom csúcsa: az elnök, az elnöki kormányként működő Elnöki Hivatal) új, formális közvetítéseket teremtve (vagy informálisan) behatol a demokratikus intézményekbe, behatol a hatalmi ágakba, behatol a régiókba, az oligarchikus tulajdonosi struktúrákba, a médiába, a pártalakítás és a választás folyamataiba, de még az ügyészség, a bíróság munkájába is, tehát megteremti az egész politikai rendszer és az összes politikai folyamat belülről történő irányításának rendszerszerű, intézményes és személyi feltételeit.

A putyini modell annyiban tekinthető az 1993-as évjáratú, sajátlagosan jelcini irányított demokrácia „legfelső fokának”, amennyiben belülről irányított demokrácia, amennyiben a végrehajtó hatalom (az elnök és apparátusa) új közvetítések, hajtószíjak, áttételek létrehozásával, saját emberek megfelelő posztokra állításával, továbbá bizonyos formálisan független intézmények és kommunikációs csatornák informálisan az elnöki kormányzat alá rendelésével szorította ki a demokrácia szóban forgó intézményeiből, szféráiból és területeiről – nem, nem a társadalmat, az állampolgári közösséget, a népet, amely eleve nem volt e területeken honos! –, hanem az oligarchikus klánokat, amelyek belülről, legsajátabb magánérdekeik szerint irányították a végrehajtó hatalmat, a parlamenteket, a sajtót, a bíróságokat. Mert a Jelcin-korszakban csak az államra nézve volt igaz, hogy kívülről irányított demokrácia, amúgy nagyon is belülről irányították, csakhogy nem a szabadon társuló, aktívan politizáló állampolgárok vagy az elválasztott hatalmi ágak önállóan és szakmai alapon működő apparátusai, hanem a hatalmi ágakat, független intézményeket, szervezeteket pénzükkel, embereikkel, ügyleteikkel belülről átható, az állami források körül tülekedő és e „szent forrásokért” egymással hol összefogó, hol háborúzó oligarchikus klánok.

Az orosz demokrácia belülről irányítottsága először ugyanis nem az állam ügyeként, hanem magánügyként – az elszabadult, önző magánember ügyeként – valósult meg Oroszországban. Ezért gyöngült meg annyira az állam teljesítőképessége, ezért nem épült föl a demokratikus jogállam, és nem férhetett hozzá a demokrácia legsajátabb intézményeihez és eszközeihez a társadalom, ezért üresedtek ki és hiteltelenedtek el olyan gyorsan a társadalom szemében a demokratikus formák, procedúrák, intézmények, végezetül pedig ezért vezetett káoszhoz, és ezért volt fenntarthatatlan az irányított – a meggyengült politikai állam által kívülről, a megerősödött és egymással viszálykodó oligarchikus klánok által belülről irányított – demokrácia első orosz modellje. Putyin végső soron annyit tett, hogy megtörve az oligarchikus magánérdek abszolút elsőbbségét az állam minden területén, kiszorította a demokratikus akaratképzés összes meghatározó színteréről az oligarchákat (vagy az állam iránti lojalitásra és szolgálatra késztetve-kényszerítve őket), helyükre mindenütt az államot, közelebbről: az elnököt képviselő végrehajtó hatalom új közvetítéseit és megbízható, korrumpálhatatlan közvetítőit állította.

A jelcini irányított demokrácia kettőssége megszűnt: az orosz demokrácia minden szinten az állam által belülről irányított demokráciává vált. Ha végigtekintenénk azokat a változtatásokat, újításokat, reformokat, amelyek Putyin elnöksége alatt a demokrácia jellegzetes színtereit, intézményeit, közvetítéseit mélyrehatóan érintették, a föderatív központ és a régiók közötti viszonyrendszertől kezdve a hatalmi ágak közötti viszonyokon át a pártrendszerig, a választások lebonyolításának módjától és a Központi Választási Bizottság növekvő szerepétől kezdve a választásokon indulás jogi-politikai feltételeinek újrakodifikálásig (vagyis az induló pártok és szervezetek számának tényleges korlátozásáig), a parlament két házának működésétől kezdve a Főügyészségnek de facto elnöki hatalom alá rendeléséig, és persze a tömegmédiumok fölötti ellenőrzés megszerzéséig, mindenütt ugyanazt látnánk: hogyan szorulnak ki ezekről a területekről, ezekből az intézményekből az oligarchák (és csatolt kleptokratikus-bü­rokratikus részeik) és hogyan nyomul be helyükre a telhetetlen étvágyú, vadkapitalista oligarchákat magától – úgymond – egyenlő távolságra („rav­noudaljonnoszty oligarhov”) tartó állam, pontosabban az erőhatalmi eszközökkel, az erő­szakminisztériumok túlsúlyra jutásával megerősített elnöki hatalom delejes terében remegő bürokrácia mint önálló államalkotó erő.

(Ennek a belülről irányított demokráciának nem az intézményesítetlenség a legnagyobb hátulütője, még csak nem is az, hogy a rendnélküliség szabadságával csak a szabadságnélküliség rendjét tudja szembeállítani, vagy hogy a társadalom még a korábbihoz képest is kevésbé képes aktivizálódni és elsajátítani a demokráciát mint működésmódot, szervezkedésmódot, érzületet, mentalitást. A legnagyobb hátulütő, mint azt egy-egy oroszországi régió példája is mutatja, ahol a belülről irányított demokrácia modellje már a Jelcin- korszakban létrejött, az elzsarnokosodás veszélye. Mivel a belülről irányított demokráciának végső soron csak személyi kritériumai vannak, a zsarnoki uralommá, egyfajta rendőrállammá fejlődésnek egyetlen komoly akadálya lehet csak, és ez magának a Belülről Irányítónak a személye – személyes kvalitásai, jelleme, bölcsessége, pragmatizmusa, ilyen-olyan skrupulusai, becsületessége, értékrendje stb. stb. –, hiszen a ténylegesen minden hatalmi ágat, a tömegmédiumokat, a választásokat is maga alá rendelő végrehajtó hatalom szükségképpen intézményes ellenőrzés, demokratikus visszacsatolás nélkül marad. S még ha ez a személy, jelesül Vlagyimir Putyin kiállta is az irányított demokrácia e legnagyobb próbáját, nem lett úrrá rajta a nevezetes hübrisz, nem vált sem diktátorrá, sem zsarnokká, semmiféle biztosíték nincs arra, hogy a következő periódusban sem válik azzá, vagy – és főképpen – hogy nem válik azzá az, aki egy nap helyére lép, illetve, hogy a rendszer – akut válság esetén vagy valamilyen rendkívüli helyzetben – nem termeli-e ki szükségszerűen a zsarnokságot, mint politikai üzemeltetésének – bizonyos hagyományok talaján és bizonyos helyzetekben szinte egyetlen lehetséges – üzemmódját.)

A továbbiakban – a teljességre törekvés igénye nélkül – azt fogom megvizsgálni, hogy néhány – a demokratikus hatalomgyakorlás szempontjából – kulcsfontosságú hatalmi szinten, hatalmi ágban konkrétan hogyan ment végbe és mit jelentett az állam belső szuverenitásának a visszaszerzése.

Szubsztitucionalizmus: intézmény- pótlók és pótintézmények

„Ami Putyin két elnöki ideje alatt bekövetkezett – foglalta össze tömören a lényeget Nyikolaj Petrov politológus, a Politikaföldrajzi Kutatások Központjának vezetője, a moszkvai Carnegie Központ tudományos tanácsának tagja –, egyetlen következetes és céltudatos törekvéssel jellemezhető: sikerült jelentős mértékben meggyöngíteni minden létező intézményt, az elnöki hatalom intézményét kivéve.” 6 Csakhogy amilyen mértékben az egyes intézmények meggyöngültek, olyan mértékben váltak képtelenné sajátos funkcióik ellátására a politikai rendszerben. Egy mégoly központosított elnöki hatalom sem lehetett meg azonban intézményes közvetítések, áttételek, visszacsatolások nélkül, hiszen ez azt jelentette volna, hogy – mint a régi jó szovjet időkben – közvetlenül, minden területen, használható konkrét ismeretek nélkül kellett volna konfrontálódnia a felmerült problémákkal és érdekcsoportokkal. Ez minden helyi vagy partikuláris konfliktus generalizálódását, a központi hatalom szintjére ugrását jelentette volna, ami pedig gyorsan felőrölte volna mind a központi hatalom, mind a hatalmat reprezentáló személy tekintélyét, destabilizálta volna a rendszert.

Az eredeti intézményeket épp ezért – meggyengülésük, háttérbe szorulásuk, kiüresedésük vagy megszűnésük mértékében – gyors ütemben helyettesíteni kellett valami mással. Így váltották fel fokozatosan az igazi vagy eredeti intézményeket intézménypótlók és intézménypótlékok. Az intézménypótlók a magát rendszerfölötti szintre helyező központi államhatalom számára egyrészt arra szolgálnak, hogy minden szinten szinte mindent saját kezében tartson, erőfölényben legyen mindenféle érdekcsoporttal szemben, és kezelni tudjon minden érdekkonfliktust, másrészt arra, hogy legalább ebben a korlátozott formában biztosítsa a „visszacsatolást” a maga számára. De az intézménypótlók nem rendelkeznek semmiféle valódi intézményi, politikai és logisztikai önállósággal, semmiféle intézményes súllyal, saját, elkülönült hatáskörrel: pusztán az eredeti intézmények fukcionális analógjai, nagyjából abban az értelemben, ahogy – mondjuk – a citrompótló a citrom funkcionális analógja. Az illiberális demokráciákban a szabadságszűkítés mértékében szűnnek meg vagy üresednek ki, válnak súlytalanná vagy merőben reprezentatívvá a hatalommegosztás szempontjából kulcsfontosságú intézményes fékek és ellensúlyok. Az institúciók helyére szubsztitúciók lépnek, nemcsak a demokrácia spektákulumának biztosítása céljából, de a hatalom működőképességének fenntartása miatt is. Az ilyen rendszerekben gyakran még a pártokat is pártpótlók vagy pártpótlékok, a parlamentet is parlamentpótlékok helyettesítik. (Ilyen például a pár hetes magyar gyakorlatban a „nemzeti konzultációk” kvázi-intézménye vagy intézménypótléka, amely mintegy „igazi népi parlamentként” magasztosul fel a „pártok parlamentjével” szemben. A „nemzeti konzultáció” orosz megfelelője Putyin mintha közvetlen – ugyanis televíziós úton, az ország számtalan színhelyéről élő adásban közvetített – sokórás „párbeszéde” a néppel, amelyben az egyszerű nép az egyes helyszínekről, esetleg sms-ben, interneten kérdéseket intéz a politikaivezér- tévésztárhoz, ő pedig minden kérdésre közvetlenül, szellemesen, megnyugtatóan, egyszerű szavakkal válaszol.)

Az intézménypótlók persze nagymértékben különböznek azoktól, amelyeknek kikapcsolására és pótlására létrehozták őket. Nyi­kolaj Petrov egész sor példát hoz arra az intézmény-cserére, amikor egy létező és működő intézményt intézménypótlóval váltottak fel. Elsőül az oroszországi Szövetségi Tanácsot (másként: a Föderációs Tanácsot) említi, amely az orosz parlament Felső Házának felel meg, és amelyet 1993-ban, a kis polgárháborút és egyszersmind a népi küldöttek szovjet rendszerét lezáró új alkotmánnyal hoztak létre, méghozzá az Oroszországi Föderációt alkotó szubjektumok, döntően a régiók érdekeinek az önálló – az Alsó Házba, vagyis a Dumába szorított pártpolitika közvetítése nélküli – megjelenítésére. Miután azonban a Szövetségi Tanácsot 2000-ben úgy alakították át, hogy többé éppen ezt a funkcióját nem tölthette be, regionális érdekek megjelenítésére intézménypótlót hoztak létre: az Államtanácsot. Az Államtanács – legalábbis összetételét tekintve – első pillantásra a jelcini Szövetségi Tanács örökösének látszik, hiszen a régiók vezetőiből áll. Csakhogy a rendszerben funkcionálisan egészen más szerepet tölt be, mint elődje 2000-ig. Az Államtanács ugyanis lényegét tekintve nem más, mint az elnök mellett működő konzultatív tanács. Semmiféle döntési kompetenciája sincsen, csak javaslatot tehet az elnöknek, aki aztán – belátása és érdeke szerint – megfogadja vagy nem fogadja meg ezt a javaslatot. Ergo: a régi Szövetségi Tanács mint intézmény konzultatív funkciói teljesülnek, viszont azok a funkciói, amelyek a hatalmi ágak elválasztását, az egész politikai rendszer hatékony működését biztosították, nem teljesülnek többé.

Hasonlóképpen áll a helyzet a parlament Alsó Házával, az Állami Dumával. Amikor világossá vált, hogy a parlament Alsó Háza egy sor funkciót, amelyet pedig az adott politikai rendszerben neki kellene betöltenie, nem tölt be, a Kremlben felmerült a Társadalmi Kamara (Obscsesztven­naja Palata) létrehozásának gondolata. A Kamarával ugyanaz a helyzet, mint az Államtanáccsal: egy sor ismert és olykor elismert ember vesz részt benne, a tényleges döntés és cselekvés minden lehetősége nélkül. Hasonlóképpen nem rendelkezik önállósággal, politikai súllyal, intézményesített fékező-ellenőrző-visszatartó funkcióval még egy olyan szolid testület sem, mint a Biztonsági Tanács: ez is csupán az elnök mellett működő konzultatív tanácsadó testület, amelynek még esetleges szakmai-politikai ajánlásai vagy óvásai sem jelenhetnek meg önállóan a nyilvánosság előtt, kizárólag az elnök által meghozott rendeleteken és törvényerejű utasításokon keresztül érvényesülnek, annyira amennyire.

Jóllehet e kvázi-intézmények többsége sok évvel ezelőtt született meg, a legritkább esetben képezik a politikai rendszer alkotmányosan rögzített elemét, működésüket különféle ad hoc rendeletekkel és előírásokkal szabályozzák. Ebből következőleg természetesen semmi esélyük az önálló felelősség- és szerepvállalásra, például arra, hogy alkalomadtán a kormányzattal szemben foglaljanak állást.

Az intézményesség erősítése, a politikai rendszer insti­tu­cionalizálása felé semmiféle elmozdulás nem figyelhető meg az utóbbi években – állítja Nyikolaj Petrov. – Az ilyen típusú rendszerben a hatalom átadása egyik politikai vezető kezéből a másikéba gyakorlatilag lehetetlen, mivel az elitek közötti megegyezések garanciáját nem intézmények adják, hanem egyes-egyedül az egyszemélyi vezető.

Ezen természetesen mit sem változtat, amikor az egyszemélyi vezető a hatalmat az egyik kezéből a másikba teszi, mondjuk – mint Putyin – saját elnöki kezéből kormányfői kezébe, miközben az elnök posztjára egy Pu­tyin-helyettest, mondhatnánk egy pót-Putyint ültet. (Medvegyev, bármit képzelnek és írnak arról, hogy ő Putyinnal szemben valami mást képvisel, ténylegesen semmivel sem rendelkezik ma nagyobb befolyással, ellensúllyal, több hatalommal, mint tegnap, amikor Putyin legfőbb tanácsadója és bizalmasa volt. Az orosz elnök szerepkörében is ugyanaz maradt, ami volt: tanácsadó és bizalmas, aki bizonyos rátermettséggel, és – mint Putyin néhai fő-fő píár- fe­lelőse – kellő hozzáértéssel játssza el, illetve me­diatizálja az orosz elnök tekintélyes szerepkörét, ügyelve arra is, hogy érvényesüljön az előre megbeszélt munkamegosztás, s hogy az új elnöknek saját, összetéveszthetetlenül egyedi arculata legyen. Ámde ki kételkedne benne, hogy Oroszországban mindmáig Putyin az egy­személyi vezető, az egyetlen hatalmi intézmény.)

A hülyeség és a hülyék

Az így felépített és működtetett hatalmi rendszer legnagyobb gyöngesége a visszacsatolási mecha­niz­musok gyöngesége, illetve hiánya. Mivel kikapcsolja a független intézményeket, illetve az egyszemélyi vezető kezében összpontosuló végrehajtó hatalom által teremtett, e hatalmat igazoló, kiszolgáló, reprezentáló intézménypótlékokkal helyettesíti őket, nagy mértékben ki van szolgáltatva a tudatlanságból, felkészületlenségből, tehetségtelenségből, önelégültségből, túlteljesítő buzgalomból, hatalmi arroganciából fakadó – Nyi­kolaj Petrov politológus szép szavával – „hülyeségnek” és a minden rendű és rangú „hülyéknek”. A hülyéket az ellenőrizetlen hatalom, az ő különleges elvárásaival (nem a szaktudást és a tehetséget, hanem a hűséget és engedelmességet várja el első helyen a hatalmi apparátusban dolgozóktól), és különleges korrupciós lehetőségeivel úgy vonz­za, mint a mágnes. Egészen kivételes időszakokat kivéve sohasem a legképességesebbek és legerkölcsösebbek tódulnak a politikai hatalomba, de még ha azok volnának is: az ellenőrizetlen hatalom korrumpáló ereje akkora, hogy erkölcsileg a legjobbakkal is rövid úton végez, a még náluk is jobbak viszont hamar kikopnak a rendszerből, vagy a perifériájára kényszerülnek, vagy kivonulnak, kimenekülnek, kiüldöztetnek belőle.

A modern társadalom politikai „idegrendszeré­ben” a közügyek sikeres vitelét meghiúsító, még a hatalom legjobb szándékait is keresztülhúzó kártékony „hülyeség” ellen döntően három visszacsatoló mechanizmus védheti meg a végrehajtó hatalmat: a független tömegmédiumok; a független parlament és a szabad választások. Ismeretes, hogy 2000-ben, az orosz „szavazófülkék forradalmát” követően, mikor az orosz nemzet még egyszer összeszedte maradék életerejét és visszaszerezte külső és belső szuverenitását, az új „forradalmi” hatalom első dolga volt a független tömegmédiumok állami ellenőrzés alá vonása. Kétségtelen, hogy a jelcini rendszerben a tömegmédiumok függetlensége csak az államtól való függetlenséget jelentette. Ez azonban vajmi kevéssé érződött az államba fészkelődött, az állami erőforrások kisajátításáért folyó hatalmi harcban éppen saját tömegmédiájával részt vevő, a nyílt zsarolás, a lejáratás, rágalmazás, ellehetetlenítés teljes eszköztárát bevető oligarchikus klánoktól való függés viszonyai közepette. Csakhogy az új uralmi elit nem azért fejtette le az államról a kriminá­lis- klep­tokratikus oligarcha-klánokat, hogy szabad kezet adjon az újságíróknak, és sokfélévé tegye a tömegmédiumokat, hanem azért, hogy ő maga telepedjen az oligarchák helyére, megszüntetve még a tömegmédia oligarchikus sokféleségét és az államtól való tényleges függetlenségét is. 7 Az orosz tömegmédia az államfüggő oligarchikus klánok csebréből a semmitől és senkitől nem függő központi állam vedrébe került (ne feledjük, hogy ez a váltás elsődlegesen a televíziós csatornákat érintette, a nyomtatott sajtó már, az online-sajtó még nem rendelkezett és ma sem rendelkezik azzal a politikai tömeghatással, amellyel a televíziós csatornák, s amelyet az állami tulajdonért, kedvezményekért, juttatásokért, közbeszerzésekért minden lehetséges eszközzel folytatott harcban az oligarchikus klánok maguk is messzemenően kiaknáztak).

„Oroszországban lebontották a hülyékkel szembeni második védőrenszert, a parlamentet is” – mondja Nyikolaj Petrov. 7 A harmadik fontos védelmi rendszer a hülyékkel szemben, amelyet Oroszországban lényegében szintén felszámoltak, az a szabad választások és az össztársadalmi ügyekben kiírt népszavazások intézménye volt. Valóságos választások nélkül a hatalom a legfontosabb visszacsatoló mechanizmusát veszíti el, aminek következtében elbizonytalanodik az emberekkel való kapcsolata, és megszűnik realitásérzéke. Az a végrehajtó hatalom, amelynek nem kell kitennie magát sem a nyilvánosság, sem a független média, sem a parlament ellenőrzésének és kritikájának, sem a szabad választások kockázatának, nemcsak süketté és némává válik, de kizárólagos függésbe kerül a maga által hűségi-közel­ségi-ala­pon delegált, kinevezett, a független intézményekre ráerőszakolt, felfelé lakájként hajbókoló, lefelé a hatalom satrapájakén taposó embereitől.

A következő visszacsatolási, és ennyiben védelmi rendszer, amelytől a „hatalmi vertikum” helyreállítását elsőrendű feladatának tekintő központi hatalom megfosztotta magát, a regionális vezetők, vagyis a kormányzók közvetlen választása volt. A közvetlen választásról a kinevezéses rendszerre való áttérés azt jelentette, hogy bár a régiók és önkormányzatok hivatalaiban ugyanazok az emberek ültek, akik azelőtt, most már kizárólag a központi hatalomtól függtek, teljesítményüket nem a helyi társadalom, hanem a központi hatalom értékelte. A központi hatalomtól nagy mértékben független, saját választási legitimációval rendelkező kormányzók korábban bizonyos védelmet jelentettek a központi hatalom „hülyéivel” szemben, amennyiben kiszűrték vagy feltartóztathatták a techno-bürokraták civilizátori „hülyeségeit”. Ekkor ugyanis még hatalmukban állt eldönteni, hogy a felülről, a hatalmi központból érkező utasításokat mechanikusan, teljes egészében végrehajtják-e, vagy csak részben, esetleg egyáltalán nem hajtják végre, netán halogatják, elszabotálják a végrehajtását, megpróbálják az utasítást a maguk szája íze szerint átértelmezve az adott régió szükségleteihez hozzáidomítani. A regionális vezető tisztában volt vele, hogy teljesítményét hivatali ciklusának végén a választók fogják megítélni, ők pedig azt nézik, hogy kormányzása a régió számára mit jelentett, mennyire volt hatékony és eredményes. A 2000 utáni kinevezéses rendszerben, amikor minden egyes kormányzó a kremli végrehajtó hatalom vertikumába integrált hivatalnok, természetesen egészen más kritériumok határozzák meg a kormányzói teljesítmények elismerését: az a kormányzó a legjobb, annak a helye és helyzete a legbiztosabb, amelyik a leggyorsabban, legpontosabban, legleményesebben hajtja végre a föderatív központ utasításait.

Nyikolaj Petrov végezetül még egy visszacsatolási mechanizmusról beszél, amely a végrehajtó hatalom számára némi védelmet jelenthet saját hülyéivel és hülyeségeivel szemben, de amely az illiberális demokrácia putyini rendszerében szintén leépülőben van: a civiltársadalomról van szó, mindenekelőtt azokról a non- pro­fit szervezetekről, amelyek konkrét céljaiktól és tevékenységüktől független, mindenkor független információs forrásokként is szolgálnak a hatalom számára. Ezek a szervezetek ugyanis „nemcsak a társadalmat informálják a hatalom viselt dolgairól, de magát a hatalmat is tájékoztatják egyes szegmenseinek működéséről”. Mivel ennek a független információs forrásnak a hiányát a hatalom is megérzi, a valóságos civiltársadalmi intézményeket is saját intézménypólékaival próbálja helyettesíteni. Éppen akkor, amikor a tömegmédiumok és a civiltársadalom mint alternatív információs források megszűntek létezni, hiányuk pótlására megjelentek az úgynevezett társadalmi fogadóirodák/panaszirodák (‘obscsesztvennije pri­jomnije’). Valaha rég, még a szovjet időkben működtek már efféle irodák, nem kifejezetten hatékonyan. Maga a társadalmi fogadóirodák ötlete a 2000-es évek elején merült fel: a központi hatalom így próbált információt szerezni a helyi és regionális hatalom visszaéléseiről. Az ország 3000 járásában és városában, vagyis minden egyes önkormányzati egységében felállították ezeket a fogadóirodákat, melyek a régiók (és a kormányzók) fölé emelt hét új közigazgatási-territoriális egység élén álló teljes jogú elnöki megbízottak (polno­mocsnije pred­sztavityeli), illetőleg az országos főfelügyelő alá tartoztak. Az irodák a rájuk szabott feladatok egy részével meg is birkóztak: megkönnyítették például a kompromatok (lejárató célzatú vagy bűnvádi eljárás megindítására alkalmas anyagok) gyűjtését a helyi hatalom képviselői ellen. Mikor azonban pár év alatt a hatalmi vertikum teljes struktúrája visszaépült, a Kreml már nem látta értelmét az információgyűjtés ilyen egész országra kiterjesztett módjának, úgyhogy a projekt megvalósítása félbeszakadt. Jelenleg a korábbi társadalmi fogadóirodákat a Jegyinaja Rosz­szija (a központi hatalom által létrehozott „hatalom-párt”, a tulajdonképpeni politikai párt intézményét helyettesítő legnagyobb mű-párt) elnökének fogadóirodái váltották fel. Ezek a fogadóirodák azonban inkább a mintha-állampárt kampánycéljait szolgálják már, semmint a feljelentés-szagú információgyűjtést és a helyi hatalom zsarolás-szagú féken tartását a központból.

A politikai pártok ugyancsak nem tölthetik be ebben a rendszerben visszacsatoló funkciójukat a hatalom számára, amely saját képére és hasonlatosságára igyekszik átformálni minden pártot, amelyet a hatalom közelébe enged. (Amelyek pedig átformálhatatlanoknak bizonyulnak, azokat hol finomabb, hol durvább módszerekkel kirekeszti abból a körből, amelyben minden párt – színétől, retorikájától, ideológiájától, programjától függetlenül – a pártok fölötti hatalom reprezentációja és eszköze.) Nyikolaj Petrovnak talán igaza van abban, hogy a pártot mint saját politikai intézményt nem váltották fel különleges, nem-párt jellegű intézménypótlók (bár a társadalmi fogadóirodák intézménypótléka eredetileg magában foglalta azt a populista elképzelést is, hogy ezek a „közvetlenül” a nép hangját, véleményét, akaratát közvetítő szervezetek a pártok alternatívái is lehetnek), csakhogy jelenleg a Dumába bekerült minden egyes párt úgy is felfogható, mint önmaga helyettesítője, ha ugyan nem eredetileg is valaminek a pótlására hozták létre (mint a Jegyi­naja Rossziját) vagy valaminek pótlására használják fel (ahogy a valóságos parlamenti ellenzék pótlására használják ma az LDP-t, vagyis a Zsiri­novszkij-pártot és az OKP-t, Zju­ga­nov kommunista pártját).

A pártrendszer tekintetében a Kreml eleinte arra törekedett, hogy egyszerűen ellenőrzése alatt tartsa a politikai mező egészét. A legkülönfélébb erők működtek ezen a mezőn, de különösebb nehézség nélkül megállapodásra lehetett jutni a teljesen lojális, mégis viszonylag önálló politikai vezetőkkel. Később a Kremlben felülkerekedett az az elképzelés, hogy a Jabloko, az SZPSZ, a Rogyina vezetőivel való egyezkedésnél jóval egyszerűbb olyan politikai alakulatokat létrehozni, amelyek eleve a hatalom ellenőrzése alatt állnak.

Az még csak a kisebbik baj lett volna – mondja Nyi­kolaj Petrov –, hogy a politikai pártokat kezdték lombikban előállítani, ha ezt követően a politikai rendszerben valóságos szerepük lehetett volna a döntések előkészítésében, és valóságos felelősségük a meghozott döntésekért. Csakhogy nem így történt: a jelenlegi politikai pártok a hatalmi szervek és a társadalom között semmiféle visszacsatoló funkciót nem töltenek be. Sem az emberek, sem az eszmék szabad versengéséről nincs szó ezekben a pártokban. A társadalmi csoportok érdekeinek egyensúlyban tartását a döntések elfogadásakor nem biztosítják. Még arra sem képesek, hogy biztosítsák a megfelelő tömegtámogatást a hatalom döntései számára, amire pedig különösen válságos időszakokban lenne nagy szüksége. Arról már nem is szólva, hogy nem képesek a társadalmi aktivitást parlamentáris mederbe terelni, ami pedig különösen a válságok tetőpontján létfontosságú.

Oroszországban a 90-es években valóban káosz felé sodródó liberális demokrácia etatista beszűkítése az új évezred mögöttünk lévő első évtizedé­ben valóban egyfajta belső rendszerváltás jellegét öltötte, és mindmáig jelentős társadalmi elfogadottságot élvez. Az illiberális orosz rendszerváltás véghezviteléhez, egy új rendszer megalapozásához azonban önmagában nem lett volna elegendő az 1991–1993-as oligarchikus-liberális orosz rendszerváltás csalódottjainak, veszteseinek: az állam mindenféle gondoskodása és védelme nélkül maradt, magukra hagyott és magukról gondoskodni képtelen orosz tömegeknek az érzületi lázadása, sem pedig az, hogy a káosz felé sodródó államban megerősödött az illibe­rális fordulat végrehajtására kész etatista-mi­li­tokratikus és reformista-neoliberális erők politikai blokkja. Az illi­berális rendszerváltás korszakalkotó győzelméhez még valami kellett: Oroszország mérhetetlen erőforrásai, mindenekelőtt kőolaj- és földgázkészletei, amelyeknek kisajátítását a már említett „szob­csakista” ellenelit az államhatalom megszerzését követően lépésről-lépésre megtörte és a szóban forgó vállalatokat és a nyersanyag-exportból származó kolosz­szális bevételeket jórészt állami ellenőrzés alá vonta. Ez képezte a szétesőben lévő orosz állam „összegyűjtésének” anyagi alapját, ebből sikerült biztonsági tartalékokat képezni, ebből fedezték a szociális, oktatási, egészségügyi infrastrukturális kiadásokat, s végül azokat a kiadásokat is, amelyek az állam 1991 és 1999 között végzetesen megingott legitim erőszak-monopóliumának fenntartásához elengedhetetlenek.

Az illiberális rendszerváltás sikerét és nagyarányú társadalmi támogatottságát Oroszországban kellőképpen magyarázza a Szovjetunió szétesését követő általános zűrzavar és társadalmi-gazdasági válság mélysége. Csakhogy az illiberális rendszerváltást végrehajtó modernizációs elit eredetileg – meghirdetett programja szerint – egyáltalán nem arra vállalkozott, hogy a posztszovjet társadalom tűrhetetlen vergődését és vegetálását tűrhető vergődéssel és vegetálással cserélje fel, hanem arra, hogy a nyersanyagbevételek átcsoportosításával, az oligarchikus és kriminális káosz megfékezésével, az állam erőszak-monopóliumának a helyreállításával megteremtse a posztszovjet orosz társadalom modernizációjának előfeltételeit. Tíz év távlatából jól látható, hogy éppen ez az, amire képtelen volt, 9 nemcsak azért, mert a történetileg kialakult és megszilárdult orosz kulturális módok ezt rettenetesen megnehezítették, hanem mert az államot összeomlással fenyegető és akut válságba torkolló liberális reformok káoszából való etatista kitörés ugyancsak egyike a jellegzetes orosz módoknak, és mert – mint azt Oroszország modernizálásának háromszáz éves története többször megmutatta már – ezen a módon még sohasem sikerült kikecmeregni a modernizációs csapdából. Az etatista rendteremtést mindig stagnálás és pangás, a stagnálást és pangást akut válság, az akut válságot liberalizáló reformok, a reformokat pedig káosz és összeomlás követte.

Magyarország ezzel szemben – legalábbis ez idő szerint – semmiféle olyan rejtett erőforrással, vastartalékkal nem rendelkezik (az úgynevezett „emberi tartalékot”, a tehetséget, szorgalmat, innovációs képességet, a bizalmi tőkét is beleértve), amely elégséges vagy alkalmas volna egy illiberális rendszerváltás „megfinanszírozásához”, egy ilyen rendszer stabil gazdasági- társadalmi alapjainak a megteremtéséhez. Márpedig ha nem rendelkezik sem belső, sem külső többletforrásokkal, akkor csakis a politikai és ideológiai „ráfordítás” fokozásával – mindenekelőtt az ideológia gőzével hajtott államgépezet végrehajtási-intézkedési sebességének fokozásával – lehet a rendszert átalakítani és működtetni: ideológiával, látványossággal, megfélemlítéssel, burkolt és nyílt erőszakkal, a különféle önérvényesítő képességgel is rendelkező érdekcsoportokra gyakorolt politikai és anyagi nyomással, amelyet olykor alig lehet megkülönböztetni az adott célcsoport megzsarolásától és – legalábbis hatását tekintve – az egész társadalom féken tartására irányuló megfélemlítéstől. Ha a politikai centrum egyelőre mérsékelten populista, hatalomra kerülésüket szavakban forradalomnak és új rendszeralapításnak nyilvánító erői erre az útra lépnek, akkor ez a demokrácia olyan fokú szűkítéséhez fog vezetni, amelyhez képest Oroszország hamarosan az irányított demokrácia legvidámabb barakkjának tűnhet fel. Ha viszont okkal és joggal visszariadnak attól, hogy rálépjenek erre az útra, esetleg külső erők vagy a belső erőviszonyok alakulása késlelteti vagy megakadályozza őket ebben, akkor – mivel a politikai sokféleség világában, a liberális demokrácia keretei között, az akut gazdasági válság közepette, a külső és belső eladósodottság mai szintjén, kevesebb mint hárommillió tényleges foglalkoztatottal, ezen belül több mint 700 ezer állami foglalkoztatottal a rend, a társadalmi béke fenntarthatatlan – belátható időn belül elsöprik őket ugyannak a centrumnak a szélsőségesei, akik már nemcsak a liberális demokrácia beszűkítését tervezik, de magának a demokratikus rendszernek a megdöntését és totális diktatúrával való felváltását is. Mivel Magyarországon – itt nem elemezhető okok miatt – sem a politikai jobboldal, sem a politikai baloldal nem tudott hiteles és erős pártokban megjelenni, ma lényegében csak a politikai centrum képvisel számottevő erőt és még – a politikai mozgások dinamikája szempontjából meghatározó – erővonalak is a centrumon belül húzódnak: a kétharmados parlamenti többség birtokában illiberális rendszerváltást meghirdető és végrehajtó, mérsékelten nemzeti populista párt (Fidesz) és radikális populista ellenzéke (Jobbik), vagy ha úgy tetszik: a Fidesz és saját árnyéka között.

Az orosz példa mindenesetre azt mutatja, hogy az „úton végig kell menni”. Legalábbis egy – előre meghatározhatatlan – ponton túl már nincs lehetőség a megállásra vagy a visz­szafordulásra, mert az fölér a bukással. Oroszországban ma jól látszik, hogy a hatalomban illibe­rá­lisan berendezkedett putyini ellenelit, amely tíz évvel ezelőtt megindult a társadalmi káosz felől az állami rendteremtés felé, szívesen megállna félúton, de ez lehetetlen, a társadalmi káoszt ugyanis nem legyőzte, hanem a társadalommal együtt lenyelte az állam, így most az benne magában tombol, amit az állam újabb és újabb szabadságkorlátozásokkal, demokráciaszűkítésekkel pró­bál ellensúlyozni, így kerülve mind közelebb a rendőrállam régi-új képletéhez. 10

  1. Vlagyimir Pasztuhov: Back in USSR. Ili „modernizacija” kak „peresztrojecsnij” project. http://bnkomi.ru/data/ doc/4434/ 31.03.2010 17:35
  2. Az orosz upravlenyec, upravlencseszkij apparat, uprav­le­nyije nagyjából megfeleltethető az angol manager, ma­nagement, manage szavaknak, de csak nagyjából, mert az oroszban elsődlegesen a hatalomüzem, a bürokratikus gépezet, egyszóval az állam és nem a gazdasági-üzleti élet irányítására, irányítási szintjeire és irányítóira vonatkoznak. A köznapi beszédben az upravlenyec mindenféle szakigazgatási ember, bürokrata, fehérgalléros összefoglaló és enyhén gúnyos neve.
  3. Nyikolaj Petrov: Rosszijszkaja polityicseszkaja mehanyika i krizisz. http://www. polit.ru /lectures/2009/06/25/cri­sis.html
  4. Azt, hogy az irányított demokrácia 2000 és különösen 2004 utáni putyini modelljének kialakulásában ezek az orosz sajátosságok – mindenféle misztifikáció vagy apologetikus szándék nélkül is elismerhetően – nem kis szerepet játszottak, a fennálló rendszer olyan kritikusai is elismerik – mi több alternatív javaslataik kidolgozásakor éppen e sajátosságokból indulnak ki –, mint Irina Buszigina és Mihail Filippov: „Az egyik legkomolyabb probléma, amely Oroszország demokratikus transzformációjának útját végigkiséri, az ország kiterjedésével és territoriális berendezkedésével függ össze. Oroszország óriási földrajzi kiterjedése és soknemzetiségű összetétele mindenkor elkerülhetetlenül fékezni fogják a reformok keresztülvitelének gyorsaságát, befolyásolják módját, és erősen megnövelik a szükséges ráfordításokat és a kockázatokat is. (…) Egy nagy kiterjedésű, soknemzetiségű országban demokratikus politikai rendszer csak a földeratív államberendezkedés alapzatán jöhet létre. (…) Másfelől azonban a föderalizmus összetett és »szeszélyesen« működő alkotmányjogi konstrukció, amelynek minimális előfeltétele egy jól működő demokratikus politikai rendszer. Teljesértékű demokrácia nélkül, különösen regionális szinten, nem lehetséges stabilitás, enélkül viszont a föderáció hatékony működése sem biztosítható. Mi több, fejlett procedurális demokrácia és pártrendszer nélkül a föderalizmus mint alkotmányos berendezés az anarchia növekedéséhez vezet, amely vagy a föderáció széteséssével ér véget, vagy pedig kikényszeríti az átmenetet a kemény centralizáció felé, vagyis a föderalizmus tényleges elutasítását jelenti.” (Irina Bu­szigina, Mihail Filippov: Problemi vinuzsgyennoj fede­ralizacii. Pro et contra, 2009 május–augusztus, 126. – Kiem. – Sz. Á.) A demokratizálásnak ez az alapdilemmája mindenesetre – az egy Jugoszlávia, a posztszovjet térségben pedig Grúzia kivételével – a többi poszt­szocialista országban nem merült fel, és bármiként vélekedünk is megoldásáról vagy megoldhatatlanságáról, az aligha feltételezhető, hogy a szóban forgó föderatív területi állam lakosságának közel 85%-át adó oroszok túlnyomó többsége önként és valaminő magasabb­rendű alkotmányjogi megfontolásból le fog mondani szuverenitásának egy részéről, területi önrendelkezésé­nek jogáról, hagyja szétesni a demokrácia kedvééért a föderációt, engedi kiszakadni az államból a szeparatista (és mellesleg a föderatív központnál nagyságrendekkel kevésbé demokratikus) régiókat, ahogyan azt a kilencvenes évek elején egyes Oroszország „lekicsinyítéséről” ábrándozó becsületes, de fellegjáró orosz liberálisok (például Gavriil Popov) képzelték és hirdették meg.
  5. A beszpregyel az ököljogon vagy az „erősebb kutya” ismert törvényén alapuló rend összefoglaló megnevezése; a lágerek-börtönök sajátosan orosz bűnöző világának zsargonjából került át a köznyelvbe. A szó igazi karrierje az 1991-es puccsot és a birodalmi keret összeomlását követően vette kezdetét, amikor a törvények büntetlen áthágásának mindennapi gyakorlatára kezdték használni (közkeletűbb és kevésbé erős metaforája a „bardak”, vagyis „kupleráj” volt). Andrej Szinyavsz­kij, aki az 1966-os íróper egyik elítéltjeként megjárta a Brezsnyev-kori szovjet lágereket is, így foglalta össze Oroszország modern fejlődéstörténetét: feudalizmusból a kapitalizmusba, kapitalizmusból a szocializmusba, szocializmusból a beszpregyelbe. De már a lágerben is kétféle beszpregyel volt: amikor a hatóság lépett át minden határt, és amikor az elítéltek. A láger viszonyait legjobban az elhíresült mondás foglalta össze: „zakon – tajga, prokuror – medvegy” (‘a törvény – a tajga, az ügyész – a medve’). A szó utóbb szinte az élet minden területén megjelenő szabályozatlanság, önkény, normasértés, rendetlenség metaforájává vált: pravovoj (jo­gi) beszpregyel, vorovszkoj (alvilági) beszpregyel, mo­ral­nij (erkölcsi) beszpregyel, és még tovább: szex- besz­pregyel, infobeszpregyel, a posztmodern pedig esz­tetyi­cseszkij (esztétikai) beszpregyel.
  6. Nyikolaj Petrov: Rosszijszakaja polityicseszkaja meha­nyika i krizisz. http://www.polit.ru/lectures/2009/06/ 25/crisis.html
  7. Az orosz tömegmédiumok „deoligarchizálásáról” és fokozatos állami ellenőrzés alá rendeléséről lásd e sorok írójának elemzését: Szilágyi Ákos: Telekrácia Oroszországban. 1–2. Élet és Irodalom, 2002. 24., 25. szám
  8. Az orosz tömegmédiumok „deoligarchizálásáról” és fokozatos állami ellenőrzés alá rendeléséről lásd e sorok írójának elemzését: Szilágyi Ákos: Telekrácia Oroszországban. 1–2. Élet és Irodalom, 2002. 24., 25. szám
  9. Az orosz tömegmédiumok „deoligarchizálásáról” és fokozatos állami ellenőrzés alá rendeléséről lásd e sorok írójának elemzését: Szilágyi Ákos: Telekrácia Oroszországban. 1–2. Élet és Irodalom, 2002. 24., 25. szám 8. Lásd ehhez friss adalékként Anatolij Csubajsz – az orosz rendszerváltás emblematikus alakja, az egykori „ifjúreformerek”, egyben az egész „pétervári csapat” kulcsfigurája, Jelcin megmentője és Putyin egykori felfedezője és Moszkvába „importálója” – nemrég a Jegor Gajdar emlékére rendezett közgazdasági előadások sorozat keretében tartott előadását, amelyben visszafogottan bár, de elismerte, hogy az elmúlt tíz évben a GDP-nek – elsődlegesen a kőolaj- és földgázeladásokból befolyt többlet révén elért – megduplázásán kívül az új rendszer gazdaságpolitikájának semmi egyébre nem futotta. Oroszország modernizációja elmaradt. A munka termelékenysége tekintetében 2010-ben Oroszország ugyanott áll, ahol 1986-ban a Szovjetunió, vagyis az Egyesült Államok termelékenységének alig 30%-át produkálja (a „fejlődés”, már ha a szóban forgó adatok hitelesek és pontosak, húsz év alatt 0,6% volt). A Putyin mellett megmaradt néhai ifjúreformerek, de maga a kremli tandem, különösen Medvegyev – az orosz gazdaság gyöngeségét és az illiberális demokrácia instabilitását egyszerre feltáró 2008–2009-es gazdasági világválság hatására – fogyó reményét ez idő szerint az innovációs gazdaság megteremtésében látja, ezen belül a nano­technológiában megszerezhető orosz elsőséghez fűzve a legnagyobb reményeket. (Anatolij Csubajsz: Inno­va­cionnaja ekonomika v Rosszii – sto gyelaty? http://www. polit.ru/dossie/2010/07/08/chubais.html
  10. Elég talán ezzel kapcsolatban a 2010. június 16-án az Állami Dumában harmadik olvasatban több mint kétharmados többséggel elfogadott és ezzel törvényerőre emelkedett – Medvegyev elnök által a jogállam vívmányaként ünnepelt, a visszavonását drámai hangú nyilvános levelekben és memorandumokban követelő polgárjogi szervezet és mozgalom által a jogállam elleni merényletként elítélt – törvénymódosításra utalni, amely kiterjeszti a KGB jogutódja, a Szövetségi Nemzetbiztonsági Szolgálat (FSZB) hatáskörét a megelőzésre (a törvénytervezetben eredetileg még baljós hangzású „különleges megelőzés”, oroszul „szpecprofilaktika” szerepelt), s amely a jogállam olyan alapvető vívmányait kezdi ki, mint az ártatlanság vélelme és a jogbiztonság. Mint azt Vlagyimir Vasziljev, az Állami Duma nemzetbiztonsági bizottságának elnöke újságírók kérdéseire válaszolva elmondta, a törvénymódosítás „lényege a következő: akiről kiderül, hogy az FSZB kompetenciájának körébe tartozó területeken (értsd: nemzetbiztonsági ügyekben – Sz. Á.) bűncselekmény elkövetésének közelébe kerül (értsd: potenciálisan bűncselekményt követhet el az állam biztonságának sérelmére – Sz. Á.), azt az FSZB figyelmeztetésben részesítheti, oly módon, hogy a cselekmény megelőzésre irányuló (profilaktikus! – Sz. Á.) elbeszélgetésre hívhatja be a Nemzetbiztonsági Hivatalba, így próbálván elébe vágni a bűncselekmény bekövetkezésének. Más kérdés, hogy bűncselekmény megelőzésére irányuló figyelmeztetést aztán az illető negligálja-e vagy sem: felelősségre vonni ugyanis csakis elkövetett bűncselekményért lehet bárkit. Az FSZB csak első volt a hatóságok sorában – mondja Vasziljev –, amely összhangban az állam elnöke által meghirdetett politikával, hogy lehetőleg minél több állampolgárt tartsanak vissza jogellenes cselekedetek elkövetésétől, a megelőzés terén megtette a megfelelő lépést. A törvénymódosítás nézetünk szerint teljességgel megfelel a jogállamiság mai normáinak, leghumánusabb, legmagasabb követelményeinek:” (http://www. interfax.ru /politics /txt.asp?id= 145558)
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.