Yannick Ripa – A köztársasági nők „tisztulást hozó” kopaszra nyírása a spanyol polgárháború során

Hemingway Akiért a harang szól­já­nak mindjárt legelső oldalain fölbukkan a köztársaságiak oldalán álló nő lekopaszított figurája.

Rövidre vágott haja, amely alig volt hosszabb a hód szőrméjénél, aranybarnán csillogott (…) tenyerével végigsimította haját, de amint elvette a kezét, haja rögtön ismét felugrott. Gyönyörű az arca – gondolta Robert Jordan. – S még szebb volna, ha nem nyírják le a haját. 1

Hogy alakja ilyen hamar fölbukkan a regényben, egyértelművé teszi: beletartozik a spanyol polgárháborúba. Ebben az értelemben közel áll a francia Libération kopaszra nyírt lányaihoz, asszonyaihoz, akiknek sziluettjét annak ellenére megtaláljuk minden a „tisztogatások” témakörébe vágó könyv borítólapján, hogy a könyvek nemigen tesznek említést róluk (vagy csak nagyon-nagyon szűkszavúan), s csak arra szolgálnak, hogy pontosan bejelöljék a hivatkozott történelmi pillanatot. (Ha egy filmben életre kelti alakjukat a rendező, többé már nem kell bajlódnia annak jelzésével, hogy mikor is játszódik a történet.)

A történelmi háttér díszletéül előrángatott, lenyírt hajú nők archetípussá tétele arra szolgál, hogy banálissá tegye fölbukkanásuk látványát. Bemutatásuknak az a célja, hogy – ha már ennyi ideig ki lettek rekesztve a történelemből – jelentéshordozókként is száműzettessenek emlékezetünkből. S ha mégis helyet kérnek maguknak a történelemben, emez fogadja már magába differenciálatlanul őket, ugyanannak a „visszataszító karneválnak” a szereplőiként, amely 1933 és 1945 között tombolt Európa-szerte. 2 Pedig az akkori képekhez mellékelt aláírások árulkodnak; érzékeltetik, mennyire elsietett ez a csúsztatás. A Franciaországban, Navarrában hajuk levágásával megbélyegzett nők – mint mondani szokás – testestül-lelkestül fölkínálták, odaadták magukat az ellenségnek. A Pireneusok átellenes oldalán azonban a nőket a vieja costumbre fascista (a régi fasiszta divat) logikájának megfelelően nyírják kopaszra. Így aztán legalábbis meglepőnek tűnik, hogy a nácizmussal leszámolni kívánó felszabadító mozgalom a fasiszták által alkalmazott megtorlás eszközét illeszti saját fegyvertárába.

Ha úgy tűnik is, hogy közös elemek lelhetők föl a hanyatt fekve kollaborálást büntető francia eljárások és azon megtorló intézkedések között, amelyekkel a nem árja férfiakkal szexuális kapcsolatra lépő német asszonyokat sújtották 3 – már tudniillik, hogy az ellenséggel létesített szexuális kapcsolat hazaárulásnak tekintendő –, a spanyol példa, legalábbis első látásra, nem rokonítható ezzel az értelmezéssel.

Ez a különbség további kutatásokra ösztönöz. Azt ugyanis nem gondolhatjuk, hogy ennek a büntetésformának ne lenne definitív jelentéstartalma, vagy hogy az „magától értődő” lenne – mint arra az unalomig hivatkozott spanyol minősítés utalni látszana (bár a kifejezést magukévá tevő történészek soha semmiféle megjegyzést nem fűznek hozzá, legfeljebb csak a szókapcsolat kurziválásával kívánnak hallgatólagosan valami mélyebb értelmet sejtetni 4). Szögezzük le: ez a címke nem illeszthető bele a történeti kronológia kikezdhetetlen logikájába. Ebben az időszakban az európai fasizmusok mindahánya új keletű jelenség még, s a nők megnyírására is csak ekkortájt kerül sor első ízben. Akkor, amikor a háborúskodások kezdete azonnal életre kelti a megtorlás és viszont-megtorlás ördögi köreit. A nemzetiek alig néhány órája léptek még csak színre, de Marokkóban a felkelők már elkezdik kopaszra nyírni az asszonyokat. 5

Így tehát a minősítő jelzőben nem annyira egy valós idejű viszony kifejeződését kell látnunk, hanem egy érzését. A „régi” itt a „mindöröktől fogva való”-nak, a „valamivel egylényegű”-nek a beszélt nyelvben szokásosan alkalmazott szinoni­májává lesz; vagyis arra utal, hogy a fasizmusba, mely mindig is istenítette az erőszakot, ez eredendően beletartozik; arra, hogy a fasizmus szerves tartozéka. Szolgáljon bizonyságul erre, hogy a köztársaságiak sohasem nyírták meg az ellenoldal nőit: ez egyike annak a kevés, bizonyítottan tudható ténynek, amelyet, megfelelő történettudományi kutatások híján, a köztársasági katonák és a nemzeti oldalhoz tartozó nők közötti – egyelőre még kevéssé átlátott – viszonyról tudhatunk.

Tömegesen alkalmazott, tudatosan végiggondolt gyakorlat

A történészek napjainkban olyan forrásokhoz jutnak hozzá, melyeket az akkoriban győzelemre jutott hatalom gondosan megválogatott, s propaganda célokra készített elő. A köztársaságiakat mindig csak „lázadók”-ként említik, olyan hazaárulókként, akik eladták magukat a Szovjetuniónak. A dokumentumokban gyakorta említett „tüdőgyulladások”, illetve „szökés közben bekövetkezett halálos balesetek” gondosan elhazudott, hirtelenjében végrehajtott gyilkosságokat jelentenek. A forrásoknak ez a kimutatható hiteltelensége, s az áldozatokra a francóista hatalom által rákényszerített hallgatás gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy tudomást szerezhessünk e büntetésfajta alkalmazásának topográfiai jellemzőiről, előfordulásuk gyakoriságáról, s módunk nyíljék a kopaszra nyírtak és a kopaszra nyírók személyes azonosítására. Az azonban kétségbe vonhatatlannak tűnik, hogy a megtorlásnak ez a formája Spanyolország minden régiójában egyaránt általánosnak és gyakorinak bizonyult. Végiggondolt, tömegesen alkalmazott gyakorlatról van szó: a nők haját leborotválják; nagyon gyakran azonban meghagynak a fejükön néhány fürtöt, amelyekbe kis piros szalagokat fonnak; nem ritkán a nők nyakába tábla kerül, rajta a rojo (vörös) felirattal. Ezt követően végighordozzák őket a település utcáin, ami – egy olyan kultúrában, ahol a szimbolikus kényszerek a nők helyéül a családi tűzhelyet jelölik ki – egyet jelent rosszéletű nővé nyilvánításukkal.

Ha mind a mai napig nem bukkantunk is egyetlen olyan dokumentumra sem, amely a kopaszra nyírás programszerű megtervezettségére utalna, annyi azért bizonyos, hogy a maguk a föntebb leírt rituálé szerinti megszervezettségében, egy olyan akcióterv részét képezik, amely a terrort, a megfélemlítést illeszti a maga stratégiájának napirendjébe. A köztársaságiak táborában a megtorló akciók – Manuel Tuñon de Lara megfogalmazása szerint 6 – „külsődleges elemnek”, „járulékos mozzanatnak” bizonyulnak, semmilyen értelemben sem kötődnek a hatósági megnyilvánulásokhoz. A küzdő felekben föllobbanó spontán gyűlölet nyilvánul meg bennük: a bűnös ösztönök kielégítésének akarása, vagy a konkrét politikai célt nem ismerő megtorlás vágya. A nemzetieknél az erőszak alkalmazásának célja van: „a velük szemben ellenségesnek bizonyuló hátországot kívánják megfélemlíteni, s ennek révén egyfajta biztonságra szert tenni”. 7 A francóisták, mindenütt, ahol győzelmet aratnak, bevezetik a terrort – vele a nők kopaszra nyírását –, hogy elejét vegyék bármiféle lázadásnak. A vasárnapi mise véget érvén, a polgármester vagy a falangisták helyi vezetőjének kezdeményezésére létrehozott „hajnyíró különítmények” nekitámadnak a köztársaságinak vélt nőknek. 8

Ezerkilencszázharminchat novemberében a megtorlás a nemzetiek által ellenőrzött valamennyi területen fokozódni kezd.

Az első napokban kopaszra nyírták a nőket, és arra kényszerítették, hogy ricinusolajat igyanak, majd pedig alsóruhára vetkőztetve végigcipelték őket a városok utcáin. Reggelente azt láttad, hogy síró asszonyok gyászolják agyonlőtt férjüket, fiaikat. A kivégzetteket nem temették el, testüket kidobták az utcára, ott hevertek napokig. A munkásokat halálra rémítette a megtorlások hevessége. 9

A polgárháború első nyarán az ollók azokat fenyegették, akik otthon maradtak, amikor reguláris hadsereg híján a köztársaságiak kénytelenek lettek a nőkhöz fordulni: menjenek a frontra, illetve nyújtsanak logisztikai támogatást.

A hajnyírók elsősorban az anyákra csapnak le. Az idős édesanyákra, akik már túl öregek voltak ahhoz, hogy fegyvert foghassanak. A kisgyerekes anyákra, akiknek gyermeke túl pici volt még ahhoz, hogy magára lehessen hagyni. A kopaszra nyírás nem a hadba vonult köztársasági nőket veszi célba. Emezeket, ha kiderül róluk, hogy valaha is fegyver volt a kezükben (bírósági tárgyalásnak még a látszatára sem adva) börtönbe vetik vagy agyonlövik. A lekopaszítás a folyamat kezdetén a nőket „nem esetleges ideológiai elkötelezettségükért bünteti, hanem azért, mert köztársaságpárti férfiak lányai, anyjai, asszonyai, élettársai.” 10

A köztársaságiak édesanyjaival szemben alkalmazott büntetés logikája utólagos. A fasiszták nekik azt róják föl, hogy köztársaságiakat – illetve, a falange szóhasználatával: köztársasági söpredéket – szültek a világra. Ezért itatnak velük ricinust – hogy beleik kipurgálása révén bensőleg megtisztuljanak. Azt is bűnükül róják föl, hogy nem tettek eleget anyai kötelességeiknek. A nemzetiek komolyan úgy gondolják, hogy óriási a felelősségük a „vörös” eszmék terjedésében. (Ezt egyébként minden későbbi kutatás alapvetően cáfolja, egyértelműen alátámasztva azt a tényt, hogy a konfliktus kirobbanásának kezdetekor a spanyol nők politikai tudatossága elhanyagolható.) Azzal vádolják őket, hogy gyermekeiket „marxista, ateista és pornográf” nevelésben részesítették.

Vagyis elhanyagolták anyai hivatásukat: mater dolorosának, igazságos, szelíd és fegyelmező anyának lenni. Ezt az anyaeszményt Pilar Primo de Rivera, a Falange női tagozatának alapítója és vezetője dédelgeti. Lényege a keresztény vallási szentélynek tekintett család mértéktelen fölértékelése, melyben az anyának elhivatott feladata, hogy őrködjék a családi tűzhely, e keresztény szentély magasztossága megőrzésén. Nevelnie és palléroznia kell gyermekeit, tovább kell adnia nekik a társadalom tiszteletére való fogékonyságot, értékeinek féltő-óvó megvédésére való törekvést, melyek mi mások is lehetnének, mint a kereszténység értékei. Az új, a francóista mozgalom által életre hívott társadalom középpontjában a család fog állani, „a család pedig akkor lesz erős, ha a nő, akinek otthon a helye, egészségesnek, termékenynek, dolgosnak és vidámnak mutatkozik; s akkor, ha a családi otthon ablakait épp úgy sarkig tárják, hogy beáradjon rajtuk a Falange napsugarai hozta derengő hajnalfény, mint ahogy a lelkeket is megnyitják ragyogásának befogadására.” 11

Így tehát létfontosságú a leendő anyák purifikálása, hiszen vérük a „marxizmus vírusától” fertőzött. A fiatal lányokat gondolkodás nélkül együvé sorolják az idős nőkkel.

Fogalmad nem lehet arról, mennyire meggyötörtek minket [a fasiszták]. Elmesélem neked, mi történt. Körülbelül nyolcvan nőt tereltek egybe, időseket, fiatalokat vegyesen. A nagyanyám is ott volt, pedig már majd’ hetven éves volt. […] Egy szalonba hurcoltak be, melynek akkoriban Pianola volt a neve – ma egy kaszinó működik benne. Mindannyiunkat kopaszra borotváltak. Aztán közölték, hogy ricinusolajat fognak velünk itatni. Láttuk is, hogy volt ott két nagy hasas üveg. […] Másnap, és aztán egy álló héten át még naponta vissza kellett jönnünk ide, leborotválták a hajunkat és végighurcolásztak a falu utcáin. Az egész csoportot. Velem csak az volt a bajuk, hogy egy „vörösnek” a lánya vagyok. Ezt mondták nekem. 12

A nemzetiek (akiknek szemében bármifajta baloldali elkötelezettség „marxizmusnak” minősül) úgy gondolják, hogy a marxizmussal, e Szovjetunióból importált morális járvánnyal szemben a kopaszra nyírásnak (hashajtó beadásával vagy a nélkül) purgáló hatása van. Azzal az eredménnyel jár, hogy megtöri a – vitathatatlanul – beteg személyiséget. A kopaszra nyírt nők, legfőképpen a fiatal lányok, bele is rokkannak abba, ami velük történt.

Én, mikor lenyírták a hajam, féltem lemenni a faluba. És hiába kötöttél kendőt a fejedre. Nagyon fiatal voltam még [1924-ben született], képzelheted, mi lett volna, hogy ha bálba akartam volna menni. Különben is, hiába volt kendő rajtad, a falunkbéli fasiszták lerángatták a fejedről. Én szörnyűséges tragédiaként éltem meg ezt az egészet, mert nagyon fiatal voltam még. És az valami rettenetes megrázkódtatás [hosszú csend], amikor azt érzed, hogy nincs senki, de senki, aki melletted állna fg13. Uo. 141.

Megtisztítás, de egyben azok megbüntetése is, akik vállalják családi kötelékeiket. A köztársaságiak özvegyeit azért nyírják kopaszra, mert nem tagadják el gyászukat. Feketébe öltözésüket provokációnak minősítik: az új erkölcs súlyos megsértése ez; bizonyság arra, hogy megrontott lelkük megváltása elmaradt. Meg kell tagadniuk „vörös” családi kötelékeiket – ha erre nem hajlandók, vettessenek a „nemzeti” társadalom peremére, kopaszra nyírásuk pedig árulkodjék arról, hogy árulóknak bizonyultak.

Ezeket az anyákat azzal is vádolják, hogy fittyet hánytak a vallás erkölcsi parancsainak, s gyermekeiket sem próbálták a megfelelő szellemben fölnevelni. A köztársasági anyák eretnekek, éppen az ellenkezőjét képviselik annak, amit szent Teréz, a Falange védőszentje, valamint Kasztíliai Izabella, a választott példakép. 1934 áprilisában a Fe című újság két, egymással összeegyeztethetetlen nőtípust állít egymással szembe: az eretneket és a szentet. A falangista gondolkodásmód ettől fogva nem képes más „öntőformákat” elképzelni: vagy a hazafias szent (aki egyszersmind magának a hazának is jelképe), vagy az eretneknek bizonyult nőstény. Ez a harmadik eleme a fölhozott vádaknak.

Ha az anyai nevelést pornográfnak minősítik, az azt jelenti: az anyákra az erkölcstelenség bélyegét sütik; ezt pedig azon az alapon, hogy nem hűséges házastársak. A falangisták számára ugyanis elképzelhetetlen, hogy egy köztársasági nő hű feleség lehessen, hiszen a hűség eredendően keresztény és falangista érték. Egyébként is, Franco követői a köztársaságiakat csak „hijos de puta” (azaz: kurafi) néven emlegetik. A „pornográf” minősítés tehát ahhoz a szexuális fantazmagóriához kapcsolódik, amely a nemzetiek táborának képzeletvilágában a köztársasági nők köré szerveződik. Minden tevékenységük hajtóereje, motorja a szexuális fertő; nemiségük „bestiális” jellegű; érvényre juttatását pedig a Sátán uralmát megtestesítő Köztársaság szabadította föl minden kötelék alól.

Egy másfajta erőszak

A fasiszták szemében a kopaszra nyírás el castigo normal, azaz természetesen adódó, normálisan kiszabott büntetés, melyet minden vétkes nőnek, a Mária Magdolnáknak, a prostituáltaknak, a hitük vesztetteknek el kell szenvedniük. Ebben az értelemben, a nők hajának levágása, ha egy is csupán az erőszakos cselekmények sorában, nem tekinthető egy sorba sorolhatónak az egyéb fajta erőszaktevésekkel. A nőiség egy fajta sajátos olvasatát kell látnunk benne. E szerint az olvasat szerint a nő mivoltban eredendően benne foglaltatik a marxista degeneráltság, de a haj levágása megtisztítja a maga perverz lényegétől, akár az újjászületés engedelmes hordozójává is lehet. Így tehát a nők kopaszra nyírása elemévé válhat a „Reconquistának” (azaz a társadalom ismét kereszténnyé tételének), mely „háborús időkben ugyanarra szolgál, mint a Szent Inkvizíció a béke időszakaiban”. 13 Ezt az értelmezést a Bibliától kölcsönzik, ahol a haj levágásának megtisztító erőt tulajdonítanak, mivel olyan szimbolikus gyászmunkának minősül, melynek révén, ha egyszer túl van rajta, az eretnek nő méltóvá lehet arra, hogy egy keresztény férfi feleségévé válhassék. A haj lenyírása tulajdonképpen a csábos – és bűnre csábító – nőiességet veszi célba. A női hajkorona tulajdonképpen az aktív női érzékiség szimbóluma; kivetett háló, mely férfiak zsákmányul ejtésére szolgál; a csábítás eszköze – az pedig hatalmat helyez a nők kezébe. 14 Hajától megfosztva, a nő elveszíti vonzerejét, s minden védelemtől megfosztva a férfi uralma alá vettetik.

Erre vezethető vissza, hogy Pál apostol elítélte a nők hajának levágását, amitől egyszeriben az uruk szexuális vágyainak kiszolgáltatott rabszolgákká váltak hasonlatossá. 15

A haj levágása szimbolikus cselekedet, mely egyszerre utal a korábbi viselkedésért érzett szégyenre és egy új életvitel kezdetére. Ha a köztársasági nők a nemzetiek szemében Mária Magdolnaként tűnnek föl, elváratik tőlük, hogy bűnbánó Magdolnaként viselkedjenek. Spanyolországban a nőket megváltó, megtisztító intézményesített büntetés hagyománya a 17. századra nyúlik vissza. A női börtönbe, a Magdalena de San Je­ronimo anya által alapított galera de las mujeresbe beléptükkor az elítélteket, akiket elkárhozott léleknek tekintenek, kopaszra nyírják, ezzel fejezvén ki, hogy életük mostantól más irányt vesz, szakítaniuk kell múltjukkal, s újrakezdett életükben le kell számolniuk a bűnnel és a bűnre vezető hajlamaikkal.

Az anyák ellenében foganatosított büntetésben a prostitúció és az eretnekség vádja szorosan egymásba fonódik. Jól megmutatkozik ez a kapcsolat, ha a többi lenyírt hajú nő esetével vetjük egybe, tehát azokéval, akiket nem valakinek (kötelességeiről megfeledkező, azokat eláruló) anyjaként vagy valakinek leányaként vonnak felelősségre, hanem politikailag elkötelezett egyénként, aki ellenségesen lépett fel a nemzetiek ellen.

A nők hajának levágása azután válik igazán gyakorivá, hogy 1936 szeptemberében kormányrendelet utasítja a nőket a retaguardiára. Térjenek haza, vegyék föl a fronton harcoló férfiak helyett az iparban és a mezőgazdaságban a munkát, foglalkozzanak a gyerekekkel, készítsenek ruhákat a fronton harcolóknak. Az új direktíva egyértelmű munkamegosztást ír elő a két nemnek: „Los hombres a luchar, las mujeres a trabajar!” [a férfiak harcoljanak, a nők dolgozzanak!])

A falangisták ezeken a nőkön immár a saját tevékenységükért állnak bosszút. A rokoni kapcsolat számonkérése már csak azért is veszít jelentőségéből, mert a legaktívabb nők, akik az antifasiszta szerveződések kemény magját alkotják, többnyire nincsenek férjnél.

A tanúvallomások értelmében kétféle forgatókönyv szerint hajtják végre az ítéletet. A nők haját vagy otthon vágják le (majd az utcákon végighurcolják, s végül börtönbe zárják őket), vagy pedig előbb letartóztatják őket, s a megszégyenítő büntetésre csak a kihallgatást követően kerül sor. Bekövetkeztét azonban előrejelzi, hogy a kihallgatások során hajuk rángatásával gyakran bántalmazzák őket. A megnyírás, ha szabad így fogalmaznunk, a borzalmak a fájdalmas és megalázó kihallgatások után következő lépcsőfokát jelenti.

Ott aztán [mármint a kihallgatás során] belenyírtak a fiatal lányok hajába, hogy nevetségessé tegyék őket, úgy néztek ki utána, mint egy férfi, akinek csak kis, égnek meredő tincsek vannak a fején. A falangisták röhögve állták körül őket, ocsmányságokat kiabálva; mindegyikük kezében olló, azzal nyírtak bele a hajukba. 16

Mindezt aztán követték a kínzások.

Egy kis borotvával elkezdték levágni a hajam… körbe pillantottam és láttam, hogy a főnök, akit a Falange jelölt ki erre, nemet intett a fejével, és azt mondta annak, aki a hajamat vágta […] ’Ez a lány nagyon bátor. Vigyétek föl inkább a laboratóriumba.’ A laboratóriumban zajlottak a kínzások. Villanyárammal is kínozták az embereket. 17

A haj lenyírását a szexuális tevékenységekre és a prostitúcióra történt gyalázkodó utalások, illetve a foglyok megerőszakolásával való fenyegetőzések kísérték. A haj levágása amúgy is a „szexuális lemeztelenítést” vetíti előre. (Jól tudják ezt a pszichiáterek, akik egyértelműen állítják, hogy a nyelvbotlások és az álmokról adott beszámolók „a haj kapcsán a fanszőrzetre – mint a genitáliák elsődleges elrejtőjére – való utalást rejtenek”. 18) A fogoly nemi szervéről úgy beszélnek, hogy az szemlátomást egy prostituálté; gyakori a női genitáliák – melyek úgymond „a köztársasági rohadékot szabadították a világra” – fizikai bántalmazása. A politikai aktivitásnak ezt az eszmék világra hozójaként történő olvasatát, mely tehát a nőknek központi jelentőséget tulajdonít, a köztársasági nők is osztják; az anarchista nők pedig még náluk is gyakrabban élnek a spanyol nyelvben ezzel összecsengő metaforával. (Az emberek az anyatejjel együtt szívják magukba az anarchista nézőpontot.) A nemzeti oldal azonban romlott tejet emleget; a nők melle mind fizikai, mind verbális erőszakuk célpontjává válik. Előszeretettel alkalmazzák a mamar (szopni) szót, mely – különösen az argó nyelvhasználatában – a nőnek nem szülőanya mivoltára, hanem, sokkal inkább, pros­tituált mivoltára is célozhat. Ez sikeresen eredményezheti a nő előzetes befeketítését, hogy aztán a hajzat levágása révén a bűnöktől tisztára mossa, hiszen a keresztes hadjáratnak a célja a tisztára mosás (limpiar). A nemzetiek gerjesztette erőszak mindvégig koherens marad.

Domináns szerep jut a prostituáltnak, melyhez szorosan kapcsolódik (gyakran össze is mosódva vele) az elállatiasodott nő figurája. A nemzetiek szemében a „vörös nőstény” nem nő, ez a szó ugyanis csak a falangista nőideál megtestesítőire alkalmazható. A „vörös nőstény” csak a prostituálthoz lehet hasonlatos, aki – a nemzetiek szerint – nem tekinthető emberi lénynek. Kívül esik emezek férfivá vagy nővé besorolhatóságán. Olyan hibrid lény, akiből kiveszett az emberi érzés. A nemzeti oldallal rokonszenvező regények is rendre ilyennek mutatják ezeket a nőket: „acsargó, szitkozódó hiénanőstények, frizurájuk torzonborz, szemükben ott csillog az öldöklés öröme”. 19

Nő és erőszak párosa természetellenes. Ezt fejezte ki már Goya – minden politikai tartalmat nélkülöző – rézkarca is (Y son fieras). 20 Mindezek alapján talán érthetőbbé válik, hogy a falangisták miért is idegenkedtek egy női tagozat megszervezésétől, mely – természetéből adódóan – képtelen az erőszak magába lényegítésére. A mozgalomnak ugyanis éppen az erőszak a hajtómotorja, s a falangisták attól félnek, hogy a nők visszafogják majd a gyorsulást. 21 A nemzeti oldalhoz tartozó nők mind egyénített individuumok, a köztársasági nők mindig tömeget alkotva szerepelnek, torzonborz állati hordaként. Egyértelműen adódik, hogy meg kell őket nyírni (ami még inkább fokozza elszemélytelenítésüket). Világosan kirajzolódik, mennyire félelmet keltő az érzékeinek kiszolgáltatott nőstény teste: az elköteleződést kiváltó ok a romlottság, célja pedig a fékevesztett szexualitás kielégítése.

A haj lenyírása tehát olyan büntetés, mely a falangisták elszabadult fantáziavilágához igazodik, mely mögött egyértelműen tetten érhető a kasztrációs félelem. Ezt a félelmet a haj levágása erősebben csillapítja mint a nők megerőszakolása. 22 A nőkkel kapcsolatos fantazmagóriákkal amúgy jól megfér a nők politikai elköteleződésének tagadása. Amikor Granada tartomány egyik kisvárosában, Pedro Martinezben a nemzetiek börtönbe zárásuk előtt kopaszra nyírják az Agrupación de las mujeres antifascistes tagjait, arra hivatkoznak, hogy emezek megtagadták asszonyi szerepeik ellátását, mivel a Retaguardia elvárásainak megfelelően elfoglalták a férfiak helyét a munkahelyeken és a földeken, illetve ruhákat készítettek a fronton harcoló köztársaságiaknak. Vitathatatlan, hogy (mint azt a Kommunista Párt által támogatott szervezet neve is mutatja) itt politikai elkötelezettségről van szó és nem családon belüli besegítésről. Ezt támasztja alá az is, hogy többségében hajadonokról van szó, akik elsősorban fiatal koruk miatt nem kötöttek még házasságot. Márpedig a nemzetiek részéről egyetlen utalás sem történik erre a fajta politikai állásfoglalásra; a lenyírt hajúakat végighurcolják a városka utcáin, s úgy bánnak velük, mint a prostituáltakkal, a „rosszlányokkal”, mivel rossz lányok.

Meghökkentőbb, s legalábbis zavarba ejtő, hogy ezt a véleményt, miszerint itt erkölcsileg tisztátalan nőkről (no limpiadas) van szó, nem pedig politikai pártállásról, a városka asszonyai közül is sokan osztani akarják. Ezek a nők, feleségként és anyaként határolják el magukat városkájuk hajadonaitól, akiknek tevékenységét összeegyeztethetetlennek tartják az illendőséggel, a tisztességgel. A férfiak helyébe állni a munkahelyeken, egyesületbe szerveződni, eljárni otthonról… csupa olyan tevékenység, mely ellenkezik az erkölcsökkel. Õk tehát el akarják határolni magukat a nőknek ettől a csoportjától, s nem a politikai egyet nem értés okán, hanem a tisztességtudás terminusai szerint. 23 Annak kétségbe vonása, hogy a nők politikailag tudatos lények lennének, jól látszik a büntetésfajták dimorfizmusán is. A férfiak ellen hozott ítéletek között nagyobb arányban szabnak ki halálbüntetést, mint a nők ellen hozottakban. A nők politikailag autonóm mivoltának el nem fogadását jelzi a vádiratokban klisészerűen rendre fölbukkanó fordulat is, miszerint „hagyta magát férje által befolyásoltatni”.

Másfelől pedig a vörösök és a prostituáltak „egy kalap alá sorolását” elméletileg is meg kívánják alapozni. Egy Malagában működő orvos- csoport olyan (áltudományos) elmélettel rukkol elő, amely méltán tekinthető minősíthetetlenül agresszív aktusnak a „vörös” elkötelezettségű nőkkel szemben. Ötven, általuk „marxista nő”- nek nevezett fogoly tanulmányozása alapján csoportunk pszichiáterei megrajzolják a forradalmárnő pszichológiai profilját. Elméletük erősen hajaz Lombrosónak a született-prostituáltról alakított elméletére. Pszichiátereink, abból a posztulátumból kiindulva, miszerint a nő pszichés személyisége természet adta módon „elrajzoltabb kontúrú, mint a férfiaké”, 24 megrajzolja a „vörös nő” sajátlagos jellemvonásait. A team élén a spanyol fasiszta pszichiátria nagy alakja, Dr. A. Vallejo- Naveja (vagy Vallejo-Nagera) áll, a hadsereg Pszichiátriai Szolgálatának főnöke, a koncentrációs táborok felügyelő bizottsága Pszichológiai Kutatóintézetének igazgatója. Vizsgálódásaik nyomán arra a következtetésre jutnak, hogy ezeknek a nőknek a természete elvadult, erőteljes látens szexualitás, illetve bűnözői hajlam jellemzi őket. 72 százalékuk vérmérsékletileg degeneráltnak minősíthető, 50 százalékuk debil, illetve rendkívül alacsony kulturális szinten áll (felfogásuk szerint a két kategória egymást nem zárja ki – minden vonatkozásban hajlamosak összekeverni a patológiás állapotot a kulturális színvonallal).

Egész elemzésükben központi szerepe van a sistema depravada fogalmának, mely igen közel esik a degeneráltságnak 19. századi francia kollégáik által annyira kedvelt fogalmához. A politikai felfordulások, a válsághelyzetek – állítják – kitüntetett alkalmát jelentik annak, hogy felszínre törjön az elfojtott szexualitás, valamint a legalja ösztönök. Nincs olyan, hogy „politikai elkötelezettség”, csupán a szexuális étvágy és mindenféle mocskos hajlamok kielégítésére való törekvésről beszélhetünk. Megdöbbentően hasonló mocs­kolódó elemzéseket lelhetünk föl a francia forradalomban elhíresült Théroigne de Méricourt politikai elkötelezettségéről, vagy a Kom­mün, Maxime du Camp szerint úgymond a bolondok házából szalajtott „petrolőzeiről”. Az összemérés nem történészi hipotézis, maguk a spanyol orvosok hivatkoznak, igazukat bizonyítandó, erre a hasonlóságra – ami, úgy mellesleg, egyébként igencsak alátámasztani látszik, hogy milyen erős hatást gyakorolt a francia pszichiátria a spanyolra. Vallejo-Naveja pszichiátriai keretben kívánja értelmezni a háborút, egyszersmind „szexualizálni” a benne egymás ellen forduló erőket. A Köztársaság egy prostituált, a mellette küzdők feminin személyiségek, asszonyaik Mária Magdolnák, harcmodoruk, pszichés és fiziológiai alkatuknak megfelelően: hisztérikus. A nemzetiek a „férfi-oldalon” helyezkednek el. Õk paranoiásak, asszonyaik pedig Mária-figurák. A pszichiátriai diagnózis persze politikai prognózisnak nyit utat: a köztársaságiak hiszterizálják/femini­zálják a konfliktust – veszíteni fognak; a nemzetiek paranoizálják/férfiasítják a konfliktust – győzni fognak. Vallejo-Naveja szerint ehhez nincs mit hozzáfűzni, minden, a végeredmény is, elrendeltetett s eldöntetett. Egészen az ötvenes évek közepéig ezt a szexualizált magyarázatot fogja hajtogatni rendíthetetlenül. 25

A francóista győzelem után

A francóisták győzelmével nem szakad vége a nők kopaszra nyírásának, ám az ehhez társított kezdeti cél elhalványul. A háború alatt – evidensnek tekintett büntetésmódként – a nők átnevelése egyetemesnek vélt projektjébe illeszkedett bele. Arra szolgáló eszköz volt, hogy a feleség, a családanya, a falangista értékek alapját megtestesítő alakját tűzze példaképül mindenki számára. Arra szolgált, hogy a „marxizmus” által megfertőződött beteg elemet elpusztítsa a nőben. Ehhez megalázással kellett megtörni a fertőzött nő identitását; erre szolgált a kopaszra nyírás, illetve, ráadásként, a ricinusolaj beléjük erőszakolása, meggyilkolt övéik vérének fölmosatása, vagy az utcák megtisztítása a meggyilkoltak tetemeitől. Darabokra kellett zúzni a személyiségüket, hogy – akár erőszak árán is – beleszuszakolhatók legyenek az új öntőformába. Össze kellett törni a bennük lakozó „marxista Ént”, hogy – aztán – az egyén bele szervülhessen a francóista társadalomba. 26

A jószerivel csak az osztályharc keretei között elemzett polgárháború megértéséhez ez a másféle, a nemet és osztály-hovatartozást egymásra vetítő és vonatkoztató dimenziót is célszerű figyelembe vennünk.

A francóista rezsim alatt némileg zavarossá válik, milyen jelentés tulajdonítható is a nők haja lenyírásának. Egyre többféle esetben kerítenek rá sort – prostituáltak, utcai tolvajok ellen is – eredeti jelentéstartalma tehát egyre inkább kiürül. Valószínűleg ezzel magyarázható, ha – a háborús konfliktusnak leginkább már csak végkifejlete idején – előfordulhat, hogy férfiakkal szemben is alkalmazzák, mint ahogy az is, hogy egy-egy – bátorságáról elhíresült ápolónő esetében – fenyegetőznek ugyan a nyírással, de végül nem kerítenek rá sort.

A háború véget ér ugyan, a győztesek kezdhetnek belenyugodni abba, hogy győztek, a nők kopaszra nyírásának azért még nem jön el a vége. A börtöneikből szabaduló köztársasági nők közül sokakat köteleznek arra, hogy rendszeresen megjelenjenek a hatóságok előtt, s számot adjanak aktuális tartózkodási helyükről. Nem ritka, hogy e kötelező, hivatalos rapporton való megjelenés együtt jár hajuk lenyírásával. Jóllehet nem derül ki világosan, milyen kritériumok alapján választják is ki azokat, akikkel ezt megcselekszik, valószínűleg nem tévedünk nagyot, ha úgy gondoljuk: azokról van szó, akikről Franco, 1938-ban, Aznar városában tartott beszéde alkalmából úgy nyilatkozott, hogy a társadalomba való visszailleszkedésük „mindenki számára fenyegető veszélyt jelent”, mivel „ezek mind kárhozatra ítélt perverz elemek, melyek politikailag és erkölcsileg is megmérgeznék környezetüket”. 27

A haj levágása ennyiben azonos a kényszermunkára ítéltre rásütött bélyeggel. Látható jelet üt mindazokra, akik nem hajlandók igába hajtani a fejüket; a társadalom peremére veti azokat, akiket arra kényszerítettek, hogy kopaszra nyírt fejjel mutatkozzanak. A társadalomból kitaszítás lehet szűken helyi érvényű: a kopaszra nyírtak elleni mindig megújuló hajtóvadászat a szomszédság emlékezetének ébren tartására szolgál: nehogy már elfeledjék, ha valaki a háború idején köztársaságpárti volt; hisz ez a felejtés védelmükre szolgálhatna. Ezt a mechanizmust az az alattomos marginalizáció élteti, mely a szomszédokban munkáló, s szüntelenül fölszítható gyűlöletből építkezik. De a háború befejezése után bekövetkezett kopaszra nyírások (melyeknek gyakoriságáról jó lenne pontosabb adatokkal rendelkeznünk) egy olyan, országos léptékben megtervezett „bosszúhadjáratnak” tekinthetők, melynek alkalmazására a köztársaságiak táborán belül működő szolidaritás kényszerítette rá a Franco-re­zsimet. Az erős köztársasági gócpontként nyilvántartott Astu­riából az ott kopaszra nyírt nőket Castiliába szállítják át, s konzervatívként számon tartott vidékeken telepítik le őket. Kopaszságuk lehetetlenné teszi számukra, hogy beolvadjanak az ottani névtelen tömegbe, hogy lakást és állást találjanak maguknak. A köztársasági nők számára hajuk levágása a sárga csillag fölvarratásával egyenértékű: ránézésre azonosítható, hazájukon belüli száműzöttekké fokozza le őket.

A hajzattól megfosztás punitív célja egyre átfogóbbá válik; egyedül csak e barbár büntetésmód végletesen erőszakos, mert a háborús cselekményeken kívül eső jellege marad változatlan. Vajon a barbárság e nyilvánvaló lenyomata miatt övezi-e hallgatás a tényeket magukat?

A történészek sokáig hallgattak arról, ami történt. Hallgatásukhoz a Pireneusokon innen is, túl is, csatlakozott a kopaszra nyírtak csendje is. Nem szólalnak meg, mint ahogy a legyőzöttek s az áldozatok is lapítanak, hogy elkerülhessék a vádoló rájuk-mutogatást, s ne kelljen szégyenben élniük. S ha igaz is, hogy egyik csoportjukat – bármennyire kétséges is, hogy igazak lennének az őket illető vádak – az elnyomók táborába szokás sorolni, másikukban pedig az igazság és a legitim törekvések mai napig elnyomott csoportját szokás látni, sem egyik, sem másik nem bizonyul képesnek arra, hogy könnyűszerrel beszéljen elszenvedett megaláztatásairól. Ha a francia nők magatartása magyarázható lehet is azzal, hogy félnek fölkavarni kétes hírű múltjukat, a spanyol nők hallgatása meglepi az embert. Ezek a nők még szűkebb családjukon belül is némák maradtak. A Franco-éra idején a hallgatás az életüket védte. Később arra szolgált, hogy élhetővé tegye a továbbélést. Ma, haláluk közeledtén, kezdik megtörni ezt a hallgatást.

Amikor megszólalnak, mondataik kurták, s oly­annyira hasonlítanak egymásra, hogy már-már azt hihetnők, összebeszéltek. „Ez mindennél borzalmasabb volt.” Tényleg? Mindennél? A legkegyetlenebb, legszadistább kínzásoknál is? Lehetett kegyetlenebb az ütlegelésnél, a csontok összetörésénél, a test megégetésénél, a halálra éheztetésnél, a temetők falánál végrehajtott kivégzéseknél, a harminc évi bebörtönzésnél?

Lehetett-e mindezeknél borzalmasabb egy olló csattogása? Mi játszódott le annak a fasiszták alkalmazta eljárásnak a során, melyet ezek a kopaszra nyírtak megéltek, s amit a történészek – ha férfiak, ha nők – éppen hogy csak kapiskálni képesek? A kérdező megkockáztatja a kérdést: „Borzalmasabb a megerőszakolásnál is?” „Igen, borzalmasabb” – válaszolják az érintettek, düh, kétségbeesés és könnyek között hányattatva. Botladozó mondataikból s egymást fölerősítő szavaikból a nőkkel szemben elkövethető erőszaknak nem várt, egészen meglepő hierarchiája rajzolódik ki. „Aki megerőszakol – magyarázzák –, az hóhérodként viselkedik. Az erőszaktevés gyűlöletet ébreszt benned. Olyan erőket kelt életre, melyek jogosan tekinthetők bosszúvágyad erejének. S ha ismeretlen is előtted az erőszaktevő identitása, arca azért legalább van.” Ollók csattogása. Kezek munkálkodása. Kezeké, csak kezeké. Sietős gesztusok, de hosszan tartó megaláztatás, amikor mindenki előtt meztelenre vetkőztetnek. „Nincs arc, amelyet gyűlölni lehetne?” „De igen – motyogják ilyenkor –, a sajátod.” A gyűlölet tárgya áthelyeződik.

A megerőszakolás föllázít, a kopaszra nyírás letaglóz. A bosszúvágy szégyenkezésbe torkollik, s a spanyol nyelv különösen alkalmas ennek érzékeltetésére: a venganza (bosszú) és a verguenza (szégyen) eléggé egyformán hangzik. 28

Fordította Léderer Pál

Yannick Ripa: La tonte purificatrice des républicaines pendant la guerre civile espagnole. Cahiers de l’IHTP (Institut d’histoire du temps présent), no 31, 1995.

  1. Ernest Hemingway: Akiért a harang szól (fordította Sőtér István). Kozmosz Könyvek, 1977, 27–28.
  2. Lásd Alain Brossat: Les tondues, un carnaval moche. Paris, Manya, 1992. E magával ragadó könyv egyfajta első kísérletnek tekinthető a nők kopaszra nyírása mögött rejlő összefüggések jelentéstartalmának földerítésére.
  3. 1941. január 31-én életbe léptetett rendelet.
  4. Gabriel García de Consegrua Muñoz – Angel Lopez Lopez – Fernando Lopez Lopez: La Represion en Po­zoblanco, guerra civil y postguerra. Ed. Francisco Baena, 1989, 131.
  5. Carlotta O’Neill: Una mujer en la guerra de España. Madrid, Ed. Turner, 1979.
  6. Historia de la guerra civil, Barcelona, Labor, 1983, XIII. köt., 224.
  7. Alberto Reig Tapia: Ideologia e historia sobre la rep­resión franquista y la guerra. Madrid, Editorial Akal, 1985, 123.
  8. Manuel Tuñon de Lara: „Cultura y culturas. Ideo­logias y actitudes mentales”. In: La guerra civil espa­ñola, 50 años después. Barcelona, Labor, 1985, 343.
  9. Ronald Fraser: Recuardalo tu y recuardalo a otros. His­toria oral de la guerra civil española. Barcelona, Edito­rial Critica, 1979, 1. köt., 378. A könyv Angliában Blood of Spain. The Experience of the Civil War, 1936– 1939 címen jelent meg (London, Allen Lane, 1979).
  10. Teresa Pamies: Carcel de Mujeres. Barcelona, Siroco Books, 1985, 1. köt., 9.
  11. Az Azul 1937-es vezércikke a Falange női tagozatának Második Országos Tanácskozása alkalmából. Idézi R. Fraser, id. mű, 2. köt.
  12. Fernanda Romeu Alfaro: El silencio roto… Mujeres contra el franquismo. A szerző kiadása, 1994, 140.
  13. Herbert Southworth: Le mythe de la croisade de Franco. Paris, Ruedo Iberico, 1964, 286.
  14. Lásd Raymond Firth: Symbols Public and Private. London, George Allen and Unwin LTD, 1973; különösen a 8. fejezet: Hair as private asset and public sym­bol, 262–299.
  15. Korinthusiaknak írt I. levél, 11/2–16. Idézi Rosine Lambin: Le vêtement religieux. Les débats dans l’Eglise au XXe siècle et ses recours aux origine et à la tradition ancienne. Thèse sous la direction de Michel Mesin, Université de Paris IV, 1992, 1. köt., 92.
  16. Carlotta O’Neill, i. m. 73.
  17. Realidad, vivencias e historia en la voz de Yina Castanón, Ana Fernández Tapía, Alvárez Martínez de Tejada, Alvárez Robledal Fernández, Esperanza Robledal Fer­nández, Rodríguez Muniz. Maria García-Nieto Paris előszavával. Principado de Asturias, Secretaría de la Mujer, Oviedo, 1991, 113.
  18. Rosine Lambin, i. m. 91.
  19. Wenceslao Fernández Flórez: Un isla en el mar rojo. Madrid, 1939, 3. kiadás, 39.Lásd ezzel kapcsolatban Albert Machthild: „’La Bestia y el Angel’. Imagenes de las mujeres en la novela falangista de la guerra”. In Las Mujeres y la Guerra civil española, Jornadas de estudios monográficos, Salamanca, Ministerio de Asun­tos sociales, 1989 október, 371–378.
  20. Lásd Linda Nochlin elemzését, Femmes, art et pouvoir et autres essais. Nîmes, Ed. J. Chambon, 1993, 19–20.
  21. Azzal kapcsolatban, hogy hogyan változik a Falange álláspontja az erőszakot illetően, lásd Stanley G. Payne: Phalange, histoire du fascisme espangol. Paris, Ruedo Ibérico, 1965.
  22. Mindkét tábor esetében igaz, hogy a nőkön elkövetett erőszak alkalmazásának módja, gyakorisága, illetve a neki tulajdonított jelentés elmélyült tanulmányozást tenne szükségessé.
  23. Angelina Puig I Valls: „Mujeres de Pedro Martinez (Granada) durante la guerra civil”. In Las Mujeres y la guerra civil, i. m. 41–47.
  24. „Psiquismo del fanatismo Marxista, investigaciones psicológicas en marxistas femeninos delicuentes”. Re­vista Española de Medecina y Cirurgía, no 9, 1939 május. Lásd ezzel kapcsolatban Antonio Carreras Pa­chón: „Los psiquiatrías españoles y la guerra civil”. Revista de Estudios históricos de las ciencias médicas, Barcelona, no 13, 1986, 1–16.
  25. A. Vallejo-Naveja: La Locura y la guerra. Psico­pato­logía de la guerra. Estudio cliníco y estadistico. Madrid, SED, 1942. Tartalmilag ugyanezt hajtogatja az ötvenes években elhangzó beszédeiben.
  26. Marie-Aline Barrachina: „La section féminine de la phalange espagnole. L’exclusion du politique comme aboutissement d’un discours survalorisant”. In Rita Thalmann (szerk.): Femmes et fascismes. Tierce, Paris, 1986, 119–131.
  27. Idézi Gabriel García Munoz et al., i. m. 80.
  28. Köszönet mindazoknak, akik hajlandónak mutatkoztak válaszolni föltett kérdéseimre, s mielőtt még késő lenne, meg kívánták törni a hallgatást, de sok esetben szemérmesen el akarták hallgatni a nevüket. Maria de las Alas Pumarinónak nemcsak tanúvallomását és bátorításait köszönöm, de azt a leckét is, melyet arról kaptam tőle, hogy hogyan is éljen az ember.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.