Bojtár Endre – Pogány bűnök – keresztény kegyelem

 

Történelem és üdvtörténet a baltiaknál

Kapitális művében Karl Löwith (1966:57) azt írja: „Az ’emberiség’ a történeti múltban sohasem létezett, és nem létezhet semmiféle jelenben: eszme, és eszménye az egyetemes történelem eszkatológiai koncepciójához szükséges horizontul szolgáló jövőnek.” Úgy gondolom, hogy ez érvényes az „emberiségnél” időben és térben szűkebb „eszmékre” is. Érvényes az is, ami gyakorta (szinte mindig) megesik ezekkel a mégiscsak valamilyen valóságalappal rendelkező eszmékkel, ezekkel a mégiscsak valamilyen valóságra épülő fogalmi konstrukciókkal: a jövőre irányuló, s ezért szükségképpen valósághiányos eszmény eltorzítja őket. E dolgozatban azt vizsgálom, hogy a „(katolikus) Európa” néven ismert eszme, fogalmi konstrukció két-, illetve háromfelé szakadásához miként járult hozzá – annak alighanem fő okaként – az a különböző mód, ahogy a kereszténység felvétele Nyugat-, illetve Közép- és Kelet-Európában lezajlott, ahogy az eredetileg az egyén, az individuum megváltását hirdető nyugati keresztény eszményt hogyan vették Keleten semmibe, illetve fordították-fordítják át kollektív ideológiává. Azt vizsgálom (ezúttal teljességgel figyelmen kívül hagyva a bizánci ortodox egyház európai történetét és szerepét), hogy nem a reneszánsz, még kevésbé a felvilágosodás korában, hanem már ekkor, a kereszténység késői és még későbbi felvételekor és felvétele révén miként alakult ki a személyiséget a központba állító nyugati és az egyént semmibe vevő keleti társadalom ellentéte.

Baltikumi és balti

A „balti” szónak több jelentése van: földrajzi értelemben a Balti-tenger partján lakót, baltikumit jelent, politikai értelemben a három balti állam: Észtország, Lettország és Litvánia polgárát, nyelvi- nyelvészeti (filológiai) értelemben csak az indoeurópai nyelvet beszélő letteket és litvánokat, valamint több kihalt-asszimilálódott nyelv-nyelvjárás egykori beszélőjét (amelyek közül a néhány írásos emlékkel is rendelkező, s csak a 17–18. században kihalt porosz a legjelentősebb, míg a többi: a jatving, a kurs, a sel, a zemgal ún. toponomasztikai nyelv, vagyis csupán hely- és személynevekben maradt fenn).

A baltiak történelme nem a filológiai osztályozást követte: az indoeurópai lettek sorsa a finnugor észtekével volt közös, míg a litvánok más történelmi utat jártak. Az előbbieket Livóniában (nagyjából a mai Észtország és Lettország területén) a dánok nyom nélkül maradt hódítása-térítése után a 13. századtól kezdve a német Kardtestvérek (később Livóniaira átkeresztelt) Lovagrendje igázta le, térítette meg, s alakította meg Livóniai Konföderáció néven a maga feudális államát, amelyik 1561-ig állt fenn. A 16. század végén, az ún. livóniai háború során (amit a Livóniai Lovagrend elvesztett, s emiatt végleg meg is szűnt), aztán a reformáció-ellenreformáció, majd a pusztító orosz betörések, a lengyel–litván és a svéd közbeavatkozások után a terület átrendeződött: északi részéből a (svéd, majd 1721-től orosz fennhatóság alatt álló) Észt Hercegség lett, déli és nyugati részéből, Zemgaléből és Kursföldből a Kurzemei és Zemgalei Hercegség. A fennmaradó középső területeknek – a mai Észtország déli része, a lettországi Vidzeme és Latgale – maradt az (Ó-)Livónia elnevezés. Az utóbbit azonban ekkortól kezdi felváltani a keleti-tengeri tartományok (Ostseelande) hármassága: Livland, Estland, Kurland.

Az észtek és a lettek – német uraikkal együtt – a 16. században áttértek a lutheranizmusra. Kivételt képezett a keleti lett terület, Latgale (lengyelül Inflanty), amely a 16. század végétől a lengyel-litván állam hűbérese volt, s tulajdonképpen csak 1918-ban egyesült újra a többi lett területtel, s amelynek lakói, a latgalok katolikusok, illetve ortodoxok voltak. 1

Történelmük ilyetén alakulása miatt maradt jelentéktelen a katolikus egyház az észteknél és a letteknél. Az előbbieknél olyannyira, hogy egy 20. század legvégéről származó országkalauz a 1,5 millió lakos között (61,5% észt, 30,3% orosz) a lutheránusok, ortodoxok és baptisták mellett még csak nem is említi a katolikusokat. De a 2,4 milliós Lettországban (57% lett, 29,5% orosz) is elenyésző a katolikusok száma a lutheránusokhoz, illetve az ortodoxokhoz képest.

Nem így a 3,8 millió lakosú (81,5% litván, 8% lengyel, 7,5% orosz) Litvániában. A balti törzsek és népek közül egyedül a litvánoknak sikerült már a középkorban államot alapítaniuk. A litvánokat három erő szorította: keletről a keleti szlávok, nyugatról a lengyelek és a Német Lovagrend (amelyik a 13. század végére már alávetette-megkeresztelte a lettekkel és litvánokkal rokon balti törzset, a poroszokat, s állandó háborúskodás közepette erős feudális államot épített ki, a Porosz Fejedelemséget, amely 1525-ben az utolsó nagymester, Albrecht Hohenzollern akaratából lutheránus hitre tért, létrehozván így a világ első lutheránus államát). A 13. század közepén az „országalapító” Mindaugas (szlávul: Mendog) felvette a nagyfejedelem címet, s hogy leghatalmasabb ellenfelét, a lovagrendet leszerelje, megkeresztelkedett, majd pápai koronával királlyá koronáztatta magát. Királysága pünkösdinek bizonyult, mert a politikai helyzet úgy hozta, hogy néhány év múlva visszavedlett pogánnyá, s így a kereszténység felvétele végzetes módon több mint 120 évvel újból elodázódott. Litvánia közben a keleti szláv fejedelemségek meghódításával a korabeli Európa legnagyobb, soknemzetiségű birodalmává vált. A kereszténységet az európai népek közül utoljára – szintén a vészes politikai helyzet megoldására – 1387-ben vették fel végleg a litvánok, ezúttal lengyel kézből, cserébe uralkodót adtak a lengyeleknek: Jagellót (litvánul: Jogaila), akinek dinasztiája azután közel kétszáz évig uralkodott a személyével összefűzött Lengyelországban és a Litván Nagyfejedelemségben. A két ország – a felemelkedőben lévő orosz hatalom, Moszkva fenyegetését ellensúlyozandó – 1569- ben a lublini unióban formálisan is egyesült, s a két nemzet államközössége, a lengyel–litván királyi rzeczpospolita (respublika, ami nem köztársaságot, hanem commonwealth-et, nemzetközösséget jelent) egészen 1795-ig, harmadszori felosztásáig állt fenn. A litván területek Oroszországnak jutottak, s innen már majdnem ugyanaz a mese, mint az észtek és lettek esetében: orosz uralom, önállóság, szovjet, majd német, majd ismét szovjet megszállás, ami ellen a litvánok 1944 és 1952 között szabályos partizánháborút folytattak.

Etnikai tudat

E történelmi eseményeknek megfelelően alakult a baltiak etnikai (nemzeti) tudata. Az észtek és a lettek esete világos: mivel őket a lovagrend a kereszténység felvételével egy időben szorította alattvalói, jobbágysorba, soha nem lehettek államalkotó tényező, s nemzeti kultúrájuk is rendkívül későn alakulhatott ki. Az első írásos szövegek, német papok művei, a 16. századból származnak, s egészen a 19. század második feléig majdnem kizárólag német szerzők írtak észtül és lettül, illetve fordítottak e „parasztnyelvekre”. A litvánok esete bonyolultabb, noha a végeredmény ugyanaz, mint a másik kettőnél. Saját nyelvű írásos kultúrán alapuló litván tudat a kereszténység kétszeri és kései felvétele miatt nem alakult ki. A kereszténység felvétele Mindaugas idejében, a 13. század közepén talán még idejében történt volna. Elszalasztván az utolsó, vagy talán az utolsó utáni pillanatot, később az egyre nagyobb területekre kiterjedő és többségében nem litván, de már keresztény lakosságú birodalmat nem kormányozhatták a fejletlenebb kultúrájú litvánok. A pogány kultúra azért bizonyult fejletlenebbnek, mert volt egy döntő hátránya: szóbeli volt, mivel sem a törzsi társadalom nagysága, sem szervezettsége nem igényelte az írásbeliséget. 2 A saját nyelvű írásos kultúrán természetesen nem a litvánt értem, hanem valamilyen nyelvűt, akármilyent, amivel a kultúrateremtő vezető réteg azonosulni tudott volna. (A 12. századig Nyugaton is majdnem mindent latinul írtak – az angol parlamentben a király először 1399-ben szólalt meg angolul –, ám a latin azonosult magával az írással-olvasással.) Ha Mindaugas mégoly kései megkeresztelkedése tartósnak bizonyult volna, akkor a litván kultúra is valószínűleg hasonlóan alakul, mint a francia, a lengyel, a magyar stb.: a latin árnyékában lassan megszülettek volna a litván nyelvű írásbeliség első darabjai is. Nem így történt. Azért nem, mivel a latin kereszténység másodszori, végleges felvételekor Litvánia már egy olyan soknemzetiségű birodalmat alkotott, amelynek 9 millió lakosából 8 millió ortodox vallású keleti szláv volt, saját írásbeliséggel, aminek nyelve – az egyházi szláv fehérorosz–ukrán változata – vált Litvánia hivatalos, kancelláriai nyelvévé. A keleti szláv (orosz) évkönyvek beszámolnak arról, hogy Jogailának (Jagellónak) 1387-ben csak a fél Vilniust kellett megkeresztelnie, mert a másik fele már keresztény – ortodox – volt. Miután Litvánia Lengyelországgal unióra lépett, s miután evvel párhuzamosan a keleti szláv területek egyre inkább Moszkva köré tömörültek, e keleti szláv dialektus litvániai használata tökéletesen értelmetlenné vált. Szerepét át is vette a lengyel, annál is inkább, mert maguk a lengyelek is egyre többen lettek Litvániában, főként a székvárosban, s a lengyel vált az egyre jobban ellengyelesedő nemesség, s így az írásbeliség nyelvévé. A 15–16. században Vilnában a hivatalos iratok 50%-a latinul, 45%-a oroszul, s 5%-a lengyelül íródott. A 17. században a lengyel aránya már 53% volt, az oroszé pedig 10%. A litvánt nem használhatták, hiszen a litván nyelvű írásbeliség épphogy születőfélben volt a 16. században, akárcsak az észt és a lett, s a litván tudat igazi kezdeteiről ugyanúgy csak a 18. század végétől beszélhetünk, mint a másik kettő esetében. Egy 1551-es rendelet megszabja, hogy a bírósági ítéleteket litvánul, lengyelül és oroszul is ki kell hirdetni. A rendeletből 1620-as ismételt kibocsájtásakor a litván már kimaradt. A 16. század végétől litvánul már nem mondtak misét a fővárosi plébániatemplomban. (Jurginis – Merkys – Tautavièius 1968:54–57).

Arra a kérdésre tehát, hogy a baltiak hogyan léptek az európai történelem színpadára, azt lehet válaszolni, hogy egyfelől nagyon különbözően: a poroszok puszta nevüket hagyták ott, mintegy a későbbi német díszlet felirataként, az észtek és a lettek tulajdonképpen a 20. századig néma statisztaszerepre voltak kárhoztatva, s egyedül a litvánoknak jutott komoly szerep, a 13. század végétől több mint 200 éven át egyenesen főszerep (noha írásbeliségük kései kialakulása miatt ekkor is mindig mások, idegenek mondták helyettük a szöveget), amely azután az 1569-et, majd az 1795-öt követő új darabban egyre zsugorodott, egészen a másik kettővel megegyező statisztálásig. Másfelől épp akkor, amikor a 19. század végén, a 20. század elején kezdett kialakulni a politikai nemzet (s ennek folyamata alighanem mind a mai napig tart), akkor már ilyen szempontból szinte semmi különbség nem volt közöttük.

Pogány és keresztény történelem

A baltiak történelme tehát világosan két részre különül, a kereszténység előtti és utáni részre, s a kettő nehezen illeszthető össze. A nehézségnek két oka van.

Az egyik abban a módban és főként az időben (a megkésettség!) keresendő, ahogy és amikor Európa „nyugati” és „keleti” fele megkeresztelkedett. 3 Nyugaton az első háromszáz évben kizárólag egyénileg lehetett megkeresztelkedni, a kereszténység egyik alapelve szerint: „Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik.” (Márk 16,16) Az áttérést mindenkinél megelőzte a katekumenátus, egy bizonyos „tagjelöltség” időszaka, ami szabályos „pedagógiai rendszer” volt (Hernegger 1963:374), amint azt a kereszténység terjesztésének másik alapelve hangsúlyozta: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket, kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek.” (Máté 28, 29–20) A jelöltnek a három év alatt nemcsak a krisztusi tanokat kellett megtanulnia, hanem részt kellett vennie jótékonysági munkában, megtapasztalnia imádkozva-böjtölve az aszkéta életet is, s ha szükséges volt, köteles volt még foglalkozást is váltani. Egyszóval azt, hogy valaki keresztény legyen, az illető személynek kellett kérnie. Igaz, hogy ez 380-ban, mikor a kereszténység államvallássá lett, megszűnt, s Nagy Konsztantinosz idején Bizáncban már halálbüntetés sújtotta a nem keresztényt, s az „akié a hatalom, azé a vallás” már ekkor – nem pedig a reformáció idején – életbe léptetett elve alapján kezdtek egész törzseket, népcsoportokat megkeresztelni – ám az előző háromszáz év nyilván nem múlt el nyomtalanul. Amit igazol az az óriási különbség, ami a között van, ahogy a germán barbárok az 5–6. századtól kezdve lényegében simán Róma örökébe léptek, illetve ahogy a 10–11. század új cseh lengyel, magyar stb., de főként a 13–14. század még újabb balti barbárjait úgy kényszerítették be Európába. 4

Közép-európai és baltikumi megkésettség

A baltiak eme újabb, 200–300 éves megkésettségéről azért is érdemes kissé részletesebben szót ejteni, mert – elhanyagolhatónak tartván e kis törzseket-népeket – a történészek túlnyomó többsége nemhogy e megkésettségnek az egész európai történelmet súlyosan befolyásoló következményeiről, de még a puszta tényéről sem vesz tudomást.

Szűcs Jenő írta le nagyon pontosan (1992:71. és köv., 107 és köv.), hogy miként lett kétszer is az ágostoni „fiktív dualizmusból” – civitas Dei, civitas terrena – „valóságos dualizmus”: először a germán törzsek álltak szemben a katolikus Rómával, s leegyszerűsítve, ennek révén jött létre Közép-Európának mint történelmi régiónak legalábbis a csírája, majd a Kelet-Európát létrehozó legújabb barbárok, közöttük nem csak a baltiak, hanem keleti szlávok is. (A katolikus Európához való csatlakozásban, egy Kelet-Európába előretolt katolikus bástya megteremtésében az a Halics (Galícia) volt Litvánia legfőbb vetélytársa, amelynek fejedelme, Danilo 1253-ban, Mindaugasnál egy évvel korábban koronáztatta magát királlyá a pápától kapott koronával. 5)

Drang nach Osten, Drang nach Westen

A keleti-tengeri szlávok és a baltiak meghódításában 937 az egyik fordulópont, amikor I. Ottó császár megalapította Magdeburgot, s az itteni püspökség kapta meg 962-ben XII. János pápától a jogot, hogy bármely szláv földön egyházkerületet létesítsen. Szemben az addigi észak-déli megosztottsággal, a német belépés a térségbe véglegesíti Európa nyugati centrumra és keleti perifériára való különválását, végső soron azt a 20. századra beérő helyzetet, amelyben a németek és oroszok, a Drang nach Osten, a Keletre nyomulás és a Drang nach Westen, a Nyugatra nyomulás között ide-oda csúszkáló kisebb népek próbálják megtalálni a helyüket Európában.

A Keletre nyomulás és a Nyugatra nyomulás bemutatása és megítélése a történetírásban aránytalanul egyoldalú: az utóbbiról alig esik szó, míg az előbbiről könyvtárakat írtak össze. A Közép- és Kelet-Európa minden bajáért felelős agresszív német Keletre nyomulás elméletét először a 19. század hatvanas éveiben konstruálták-találták ki, egyesek szerint az orosz pánszlávizmus publicistái-ideológusai a balti németek ellen, mások szerint lengyel történészek. Mindenesetre a francia, majd az angolszász diplomáciai propaganda sietve felkapta, legfőbb elterjesztői azonban a lengyel írók voltak, közülük is elsősorban H. Sienkiewicz, akinek népszerűsége mind a lengyel, mind a külföldi olvasók körében még mai szemmel is példátlan volt. A Keletre nyomulást a leghatékonyabban azonban az orosz bolsevizmus fújta fel mumussá. Ugyanúgy ennek számlájára írható az a páratlan pánik az első világháborúban, amelynek hatására a németek elől állataival, ingóságaival együtt elmenekült a lett lakosság egyharmada (Silzemnieks 1928:37), mint a sztálini Szovjet- Oroszországba vetett indokolatlan és végzetes bizalom. Evvel távolról sem akarom azt állítani, hogy a német hódítástól való félelemnek a Baltikumban ne lett volna nagyon is valóságos alapja, hisz egész balti és szláv törzsek eltűnése a történelem süllyesztőjében a németek számlájára írandó, s még a legújabb időkben is befolyásos német történészek vélik úgy, hogy az Odera és Nemunas közé eső terület története kizárólag a német történelem része. Az efféle egyoldalú felfogással, és az evvel szembehelyezkedő ellentétes irányú elfogultságokkal szemben helyesebb Livónia, illetve Poroszföld és Litvánia történetének első évszázadait is olyan, sűrűn váltakozó szövetségben folytatott harcnak felfogni, amelyet a Polocki Fejedelemség, a litvánok, a svédek, a dánok, a Pszkovi Fejedelemség és a németek (a Kardhordozók Rendje), illetve a Német Lovagrend, a lengyelek és a keleti szlávok (Kijev, Halics) vívtak egymással, s amely több szálon is kapcsolódott a császárság és a pápaság küzdelméhez, s amelyből a 14. század elején végül a németek kerültek ki győztesen. Végül? Nem. Csupán egy időre, ha mégoly hosszú időre is, hiszen mondjuk 1561- től, amikor a Livóniai Lovagrend Rettenetes Iván Livóniát jóformán elpusztító háborúja nyomán feloszlatta önmagát, vagy I. Péter 1709-es poltavai győzelmétől, vagy 1795-től, vagy Kelet-Európa második világháború utáni felosztásától számítva egészen 1989–1991-ig úgy látszott, hogy végül az orosz Nyugatra nyomulás győzött. Jelenleg, a 21. század elején a játszma – ha egyáltalán tart még – mintha döntetlenre állna, habár a németséget (legalábbis a maga fizikai valójában) sikerült eltüntetni a térségből, s ott van az orosz Kalinyingrádi Terület előretolt gyalogja is…

Az utolsó pogányok Európában

Az utolsó európai pogányok esetében nem valósult meg a keresztény állam megalapításának az a másutt mindenütt szinte azonos forgatókönyve, amit Engel Pál (1990:110) vázolt fel:

A pogány törzsfők egyike magához ragadta országában a kezdeményezést, lehetséges vetélytársait félretolta, olykor családjukkal együtt kiirtotta, majd külföldről térítő papokat hívott be, akik megteremtették az új hit szervezeti kereteit. Arról, hogy ezt mindenki meggyőzőnek találja, a fejedelem fegyveres kísérete gondoskodott. A mű befejezéséhez rendszerint két nemzedékre volt szükség. A régi rend lerombolását, mondhatni, a ’piszkos munkát’ elvégezte az első, a másodikra már jobbára hálásabb feladat, az országépítés hárult.

Ez azonban a kereszténység felvételének csak az egyik modellje. A másik, amikor a pogányokat egy külső hatalom erőszakkal téríti meg, ahogy Nagy Károly tette a szászokkal, akik aztán ugyanilyen módszerrel – kard hegyén – terjesztették az igét tovább kelet felé. Kéz a kézben térítés és hódítás: a püspökök birodalmi hercegi rangot kaptak, s minden püspökség birodalmi Mark, őrgrófság lett. (Łowmiański 1973:43) A keresztes háború eszméjével mindig is együtt járt egy egyházi állam létesítésének – Livóniában és Poroszföldön meg is valósult! – terve.

A két modell közötti különbség lényege az, hogy az első – amelynek révén az illető nép beépül a keresztény Európába – az uralkodónak a katonai kíséretre támaszkodó erős központi hatalmát feltételezi, míg a második – amely elszigetelődéshez, végső soron kipusztuláshoz vezet – valamiféle demokratikus „köztársaságot”, ahol az előkelőkből (nobiles) és a vallási vezetőkből álló törzsgyűlés dönt (Mielczarski 1967:62–63).

A porosz út

A porosz társadalomról kialakítható, a gyér források miatt nagyon is feltételes kép azt mutatja, hogy a 9–12. században a poroszok erős törzsszövetséget alkottak, „porosz tudatról” ennek ellenére mégsem beszélhetünk. Nincs tudomásunk róla, hogy az egész porosz törzsszövetség akár egyetlen esetben is közösen lépett volna fel. A társadalom nem differenciálódott: a törzsszövetségekre jellemző katonai demokrácia („törzsi köztársaság”) lévén, jóformán kizárólag közszabadokból állt, akiknek szabadsága a fegyveres szolgálattal jelentett egyet, s akik közül nem emelkedett ki vezetői réteg. A lengyel krónikás, Anonim Gall a 12. század eleji poroszokról azt írja, hogy „király nélkül és törvény nélkül élnek” (lib. II, cap. 42), s a 11. századi krónikás, Brémai Ádám (Adam Bremensis) is hasonlóan: „Ezek a mocsarakban megfoghatatlan emberek nem tűrnek urat maguk fölött” (lib IV, cap. 18). Ennek oka pedig az volt, hogy a vagyon – pontosabban éppen a tehetősebbek vagyona! – nem öröklődött: a temetést lóversennyel kötötték össze, s az elhunyt ingóságait versenydíjak formájában osztották szét. A több törzset átfogó, törzsszövetségi intézmények jellege alkalmi volt, s egy-egy hadjárat végeztével maradt minden törzs külön (Odoj 1970:62). 6

A törzseknek nem volt szükségük az agresszív keresztény ideológiára, amely állammá cementezhette volna össze őket. Ezért nem csoda, hogy az első, 10. század végi térítési kísérletek kudarcot vallottak. A poroszok térítésében ekkor még Magdeburgé volt a főszerep; itt tanult mindkét, a poroszok által meggyilkolt püspök: a talán legjelentősebb közép-európai mártír, a cseh fejedelmi családból származó, s cseheknél, lengyeleknél, magyaroknál egyaránt tevékenykedő Vojtìch prágai püspök (kb. 956–997), aki a keresztségben az Adalbert nevet kapta, 7 s fanatikus követője, a szász főúri családból származó Querfurti Bruno (Bonifác) püspök (kb. 974–1009). Közvetlenül a haláluk után készült életrajzaikból az derül ki, hogy nem úgy kell elképzelnünk a hittérítést, mintha az emberevő benszülöttek válogatás és gondolkodás nélkül lemészárolták volna a szelíd, békés misszionáriusokat. A lengyel fegyveres kísérettel érkező Adalbertet és társait a poroszok először szép szóval hazaküldték. A püspök azonban kívánta a vértanúságot. Két társával együtt öt napig egy faluban húzta meg magát, majd újra prédikálni kezdett, s csak ekkor ölték meg. Az aprólékos leírásból kiviláglik (SRP/I:229), hogy nem spontán gyilkosság, hanem bírósági ítélet rituális végrehajtása történt: Adalbertnek nem a térítés miatt kellett meghalnia, hanem azért, mert véletlenül valószínűleg egy szent ligetben éjszakázva megszentségtelenítette azt. (Társait nem bántották.)

Amikor a 12. századtól a poroszok körében felerősödött az államalapítási törekvés, amint azt a Német Lovagrenddel kötött 1249-es chrystburgi békeszerződés bizonyítja, a poroszok „csak mint szabad egyének létezvén már és még nem képeztek szerződésképes korporációt” (Patze 1958:74), nemességük is csak „anonim csoportként jelent meg” (Fortstreuter 1960:264), s ezért a törzsek közötti háborúkban, illetve a lengyelek elleni rabló hadjáratokban felörlődtek. 8 Arra még volt erejük, hogy meghiúsítsák a missziós állam létrehozását, amivel a 13. század elején az első térítők próbálkoztak, arra azonban már nem, hogy ellenálljanak az ő portyázásaiktól leginkább fenyegetett nyugati szláv (lengyel) szomszédjaiknak és az általuk behívott német keresztes lovagoknak. Politikai katasztrófájuk fő okát tehát abban kell látnunk, hogy szomszédaikhoz képest idejétmúltan „túl demokratikus” volt társadalmuk szervezettsége (ugyanígy Jażdżewski 1981:629). A törzsszövetség katonai demokráciája nem alakult át – mint a litvánoknál – katonai monarchiává.

Adalbert és Bruno korai porosz missziója majd kétszáz évig folytatás nélkül maradt epizódnak bizonyult, a poroszok megközelíthetetlensége miatt is, de főként amiatt, mert a baltiaktól nyugatra és délre lévő erők a nyugati szláv fejedelemségek- hercegségek térítésével voltak elfoglalva, miközben folyt a küzdelem a hegemóniáért Dánia és a német Reich között, amibe egyre kevésbé tudott beleszólni a fokozatosan kisebb államocskákra széteső, majd megszűnő Lengyelország. E rivalizálásnak talán legfontosabb állomása volt a 12. század közepétől a Brandenburgi őrgrófság létesítése az Elba és az Odera között. Oroszlán Henrik 1148-ban megalapítja Lübecket, a Hanza-szövetség későbbi vezető városát, ahonnan Livónia felé is indultak kereskedők. Brandenburg az 1227-es bornhövedi csatában győzte le Dániát, s szerezte meg tőle nemcsak a Nyugat-Baltikumot, hanem fokozatosan a közben lengyelek által meghódított Pomorzét is, aminek betetőzése 1308–9-ben – a közben létesült Német Lovagrend révén – az ún. Pomorze Gdańskie, a Gdański Tengermellék (a második világháború kirobbantásának egyik ürügye-oka, a „danzigi koridor”) elszakítása volt Nagy-Lengyelországtól (Œlaski 1969:156 és köv.) Dánia birtokában csak Észtföld maradt, egészen 1346-ig.

A kelet-európai keresztes hadjáratok

Az eredetileg Jézus jeruzsálemi sírjának a felszabadítására kitalált keresztes hadjáratok Kelet-Európa felé fordításának első kísérletei is a szászok köréből indultak ki, a vendek (szorbok), majd az Elba és az Odera menti szlávok ellen. 1108-ban Adelgot magdeburgi érsek ellenük hívta harcba a német hercegségeket és püspökségeket. Aki azonban kifejezetten keresztes hadjáratra szólított fel, az Szent Bernát volt: 1147-ben német földre érkezvén rábírta a Welf- és a Hohenstaufen-dinasztiát arra, hogy tegyék félre trónviszályukat. Ez meg is történt: a Hohenstaufen császár a Szentföldön harcolt, míg a Welf-dinasztiából származó szász fejedelem, Oroszlán Henrik a szláv vendek és a poroszok ellen indított keresztes hadjáratot (Urban 1978:227). A tengerparti nyugati szlávok megtérítésében a németekhez csatlakoztak azután a lengyelek is. Bołesław Krzywousty 1147-ben és 1166-ban valóságos mini keresztes háborút viselt a pomoránok, utódai pedig a poroszok ellen.

A poroszok irányába megindult Keletre nyomulás keresztes háborúit is térítés előzte meg. 9 A pogányok és keresztények közötti ideológiai harcban a minősítés legfőbb kritériumává az vált, hogy egy nép eltemette vagy elhamvasztotta halottait. A megkeresztelés évszázadainak minden keresztény dokumentuma a halotthamvasztást rója fel a pogányok legfőbb bűnéül. Pedig amint V. J. Mansikka (1922:17 és köv.) is hangsúlyozza, a kétféle temetkezési mód önmagában nem áll szemben egymással: a szlávok körében hosszú évszázadokig párhuzamosan alkalmazták őket; mindkettőben az élők halotthoz való viszonyának kettős jellege, a félelem és ugyanakkor a ragaszkodás fejeződik ki: elhamvasztani a halottat azért kell, hogy a teste biztosan megsemmisüljön, s ne tudjon visszajárni, ám ugyanakkor a „lelkét” egy urnában őrzik; a földbe szintén azért teszik, hogy ne találjon vissza (a sírt valami víz közepére vagy keresztútra helyezve és földhalommal súlyosbítva ez még biztonságosabban meggátolható), ugyanakkor ételt raktak a halott otthonának gondolt sírra.

Feltehetőleg akkor kerülnek ellentétbe, amikor két kultúra találkozik: az ember legalapvetőbb kulturális szokásaként igen alkalmas arra, hogy helyes és helytelen temetkezési móddá polarizálódva mindenki számára érthetően kifejezze az egymással érintkezésbe került kultúrák ellentétét. 10

Ez történt a kereszténység és a balti pogányság találkozásakor is, és így vált a 13. század második felére a két temetkezési mód ütközőponttá. A kezdeményezők a keresztények voltak. Egyfelől a 10–11. századdal kezdődő Drang nach Osten, illetve a keresztes hadjáratok révén, amelyek során a pogány népek, így a baltiak is, először találkoztak olyan helyzettel, mikor emberek elevenen bennégtek várakban, erődítményekben; másfelől az inkvizíció révén, amely először a pogány (eretnek) katharok ellen irányult, majd az 1229-es toulouse-i zsinattól kezdve általános lett minden pogány ellen, s amely bevezette a máglyahalál jogintézményét. A pogány és keresztény világképek ellentéte így lassanként a hamvasztás – földbe temetés ellentétévé sűrűsödött; V. Toporov (1990:40) találó megfogalmazásában: a pogányok a kereszténység megjelenése előtt saját halottaikat elhamvasztották, hogy azok feltámadhassanak, utána viszont az idegen élőket elégették, hogy azok végleg elpusztuljanak.

A hamvasztásos temetkezés a legmakacsabbul pogány litvánoknál maradt fenn a legtovább, negatív megítélése azonban a kereszténység térhódításának arányában csökkent. A 13. századi keresztény krónikás még felháborodik azon, amit a 16. századi Maciej Stryjkowski (1582/II:311) már enyhe büszkeséggel említ, mint a litvánok ősi, római származásának a bizonyítékát:

A temetés helyetti halotthamvasztás szokását és módját a litvánok Palemontól és más, e vidékre vetődött rómaiaktól ismerték. (…) A rómaiak és más itáliaiak pedig ezt a szokást a trójai Aeneastól vették át és őrizték meg.

Az ideológiával ily módon felszerelt porosz misszió kezdetét III. Ince pápa 1206-os bullájához szokás kötni. A ciszterciták már a következő évben megjelentek Poroszföldön, s a térítés olyan sikeresen haladt előre, hogy Christian cisztercita barátot a pápa 1215–16-ban Rómában a poroszok első püspökévé szentelhette. Ám Christian tervei végül is kudarcba fulladtak: tanácsára 1228- ban megalakult ugyan a Dobrzyni Lovagrend (Milites Chrysti, fratres de Dobrin), ám az 1235- ben minden látható eredmény nélkül beolvadt a német lovagok rendjébe, illetve egyszerűen megfutamodott, s meg sem állt szülőföldjéig, Mecklenburgig. (Łowmiański 1973:70)

A Német Lovagrend és állama

A Német Lovagrendet Konrád mazóviai fejedelem hívta be Poroszföldre, avval a céllal, hogy, miután a lengyel és pomorán keresztes hadjáratoknak nem sikerült, majd a keresztesek fékezzék meg a pogány poroszokat, akik nemcsak a különböző lengyel és pomorán fejedelemségekkel, hercegségekkel, hanem a Vlagyimir-Halicsi Fejedelemségekkel és a Kijevi Rusz más városállamaival is szüntelen háborúskodásban álltak. (A poroszok déli törzsét, a jatvingokat végül is nem a német, hanem ez a nyugati és keleti szláv malomkő őrölte fel.)

1190 Akkon ostromakor, még a városkapun kívül brémai és lübecki polgárok Jeruzsálemi Ispotály néven német kórházat alapítottak, s ebből a betegápoló rendből lett 1197–98-ban, a város elfoglalásakor a katonai Német Lovagrend (Der Detsche Orden, Deutscher Ritterorden, Deutschherren, Kreuzritter, Ordo S. Mariae de domo Teutonica, Ordo Theutonoricum cruciferes, Ordo Equitum Teutonoricum). A fehér köpenyükön fekete keresztet viselő lovagok 1291-ben, Akkon elestekor Velencébe helyezték át központjukat. Az egész Európában, de főként a német Reichben hatalmas vagyonnal rendelkező kereszteseknek II. Endre 1211-ben – a kunok ellen akarván ütközőzónát teremteni – Erdélyben, a Barcaságban adott hatalmas birtokot, de 14 évvel később garázdálkodásaik miatt fegyverrel kellett kikergetni őket.

Konrád innen hívta be a kereszteseket 1226- ban, s adományozta nekik a chełmnói (németül kulmi) földet. Hermann von Salza nagymester ügyes politikájának köszönhetően még ugyanebben az évben az ún. rimini aranybullában engedélyt kaptak II. Frigyes német császártól a császár fennhatósága alá tartozó lovagrendi állam megalapítására, ám 1234-től, amikor is hamisítottak egy Konrádtól származó adománylevelet, amelyben a mazóviai fejedelem lemondott volna az összes, jövőben meghódítandó porosz területről is, IX. Gergely pápa a Rietiben kiadott bullával Poroszföldet formálisan patrimonium sancti Petrinek nyilvánította. A keresztesek innen kiindulva 1233-tól várak-városok létesítésével (1237: Elbing, 1255: Königsberg), soraikat nemcsak nyugat-európai, nagyrészt német lovagok feltöltésével, hanem parasztok betelepítésével is erős, félig a messze lévő császárnak, félig a még messzebb lévő pápának alárendelt, ezért gyakorlatilag független államot építettek ki, miközben fokozatosan győzték le az ennek az államnak, Poroszföldnek (Preussenland) csak a nevüket adó porosz törzseket, egészen addig, amíg 1283-ban el nem érték a Nemunas alsó folyását, ahol a túlparton már Litvánia terült el. 11 Közben 1237-ben betagolódott a Német Lovagrendbe a Kardhordozókból lett Livóniai Lovagrend. (A két rend államainak, Livóniának és Poroszföldnek a tényleges területi egyesítését a litván Žemaitija akadályozta, amelynek meghódítása ezért hosszú évszázadokig a német politika elsőrendű céljának számított. 12)

Hangsúlyozni kell, hogy például a szovjet történetírás alaptételével szemben, amely szerint a kereszteslovagok a náci németek elődjei voltak, a poroszok eltűnése nem kizárólag kipusztításukat jelentette, hanem lassú asszimilációjukat (poroszul beszélők még a 18. század elején is léteztek), „különbözőségük elemeinek egymás utáni elvesztését” (Pollakówna 1958:207): mint mindig a történelemben, először az előkelők álltak át az idegen urakhoz, majd a kultúrateremtő vezető réteg nélkül maradt parasztok. A Porosz Fejedelemség lakossága a 15. század elején 140 ezer poroszból, 140 ezer lengyelből és 200 ezer németből tevődött össze, s ebből az olvasztótégelyből alakult ki az új államhoz kötődő „újporosz” tudatú ember, a Preusse. 1310-ben a rend nagymestere Velencéből a Nogat-parti Marienburgba (lengyelül: Malborkba) költözött, de ez sem tudta meggátolni, hogy a porosz társadalom egyre jobban szekularizálódjon, olyannyira, hogy az ország különböző grófságaiból és városaiból delegált rendek 1440- ben létrejött ún. Porosz Szövetsége már Lengyelország támogatását kérte – a Német Lovagrend ellen.

A kezdetben néhány ezer misszionárius lovag sikerét közel negyedmillió pogánnyal szemben nem lehet csupán a fejlettebb haditechnikával magyarázni. Egy írásbeliséggel régóta rendelkező, évszázadokkal előbb keresztény hitre tért, ideológiával is felfegyverkezett társadalom tagjai végső soron éppen kulturális-ideológiai fölényük révén kerekedtek a pogányok fölé. E fölény révén sikerült megnyerni sok újonnan megkereszteltet a nekik ajánlott új életvitel számára, sikerült az idegen hódítást legalább részben bensővé tenni, lélekben is elfogadtatni.

Egyéni megváltás – kollektív keresztelés

A nyugat-európai és a kelet-európai megkeresztelkedés alapvető különbsége azonban történelmi tény, amely sokáig – talán mindmáig – érezteti hatását. Avval az 1–3. században általános alapelvvel, hogy csak meggyőzött embereket szabad megkeresztelni, Kelet-Európában már keveset törődtek. Itt csak az uralkodó részesült egyéni felkészítésben, azután ő keresztelte meg népét tömegesen. Így csinálta ezt Vlagyimir kijevi fejedelem, aki egyik nap megsemmisítette a pogány isten, Perun hatalmas szobrát, s másnap a Dnyeperbe hajtatta keresztvíz alá népét, s így csinálta 1387-ben Jagelló király a litvánokkal, egy-egy nagyobb csoportnak ugyanazt a nevet adván a keresztségben. A kereszténység felvételének ez a módja önmagában ellentmondásos, hisz a kereszténység – mint az egyéni megváltás tana – a bűnök rabságából a szabadság birodalmába való egyéni belépést ígérte. 13 Vonzereje is ebben rejlett: e bűnöktől mentes szabadságban egyénileg, személy szerint nyilvánított egyenlőnek minden embert, amint ezt a Német Lovagrend és a porosz lázadók között kötött 1249-es chrystburgi békeszerződés szavai (teológiai-filozófiai érvek egy békeszerződésben!) tanúsítják:

amíg nem követ el bűnt, minden ember egyenlő, és csak a bűn teszi az embert nyomorulttá és alávetetté; és ugyanígy minden egyes ember, legyen akármilyen szabad is, a bűn rabszolgájává válik, ha bűnt követ el. (Mannhardt:41.)

Ebből persze az is következett, hogy a megkeresztelt poroszok egyénileg lettek tagjai a lovagrendi államnak, társadalmába egyénileg asszimilálódtak, de a poroszokról mint közösségről szó sem lehetett. (Ugyanígy Patze 1958:73.)

A kereszténység felvételében megmutatkozó alapvető különbség alighanem arra megy vissza, hogy más volt az a közép- és kelet-európai pogányság, amelyre a kereszténységet úgy kellett erőszakkal rátukmálni, s amelynek kultúrájáról szinte semmit nem tudtak a térítő hódítók (s amiről mind a mai napig mi is körülbelül ugyanennyit tudunk), s megint más a zsidó-görög- római „pogányság”, amelyből a hozzá képes primitív, barbár kereszténység kinőtt, s amelynek kultúrája ezer szállal fonódott össze a kereszténységgel. Platón például talán (valószínűleg) ismerte az Ószövetséget, s a keresztény doktrinát megteremtő egyházatyák szerint „nemcsak Mózes, de Szokrátész is Jézus eljövetelét készítette elő” (Pelikan 1971–78/I:63). A történelmet a legpregnánsabban a 2. és 3. század fordulóján élt Alexandiai Kelemen helyezte az üdvtörténet keretébe. Ennek értelmében Isten három szövetséget kötött az emberrel: a gondviselés a görögöknek a filozófiát adta, a zsidóknak a törvényt, az Ószövetséget, s a krisztusi kinyilatkoztatás jelenti Isten új szövetségét az egész emberiséggel, s e harmadik magában foglalja és tökéletesíti az előző két szövetséget. (Vanyó 1997:I/338) Épp ezért a keresztény térítőknek a lehető legtöbbet el kellett fogadniuk a pogány vallásokból, s Jézus tanítását az adott pogány vallás kiigazításaként és egyszersmind kiteljesítéseként állították be. A kereszténység a 4–5. századok türelmetlenségétől eltekintve folyamatosságot teremtett „a művelt világ” gondolkodásában. Ennek elvi alapját Pál apostol adta meg (Galatáknak 3,23): „Mielőtt a hit elérkezett, a törvény fogott össze és őrzött meg minket a hitnek, amelynek kinyilatkoztatása a jövőre várt.” Justinianus ezért fogalmazhatott úgy, hogy „bárki bármit is mondott korábban, az nekünk keresztényeknek a tulajdonunk”. (Idézi Pelikan 1971–78/I:62.) A baltiak azonban nem mondtak semmit: némák voltak, s őket ennek megfelelően nem „történelmi”, hanem „természeti” pogányként kezelték.

A balti történelem kettészakítottságának másik oka teológiai, s csupán tükre annak a vitának, amely lassan kétezer éve a kereszténységen belül is folyik arról, hogy mi a státusa e földön és főként a mennyben, a kegyelemben azoknak a pogányoknak, akik Jézus fellépése előtt, illetve általában is az isteni kinyilatkoztatás előtt és nélkül éltek és haltak. A vita erről talán a 2. században, a gnósztikusokkal kezdődött, akik azt tartották, hogy a pogányoknak csupán porból lett testük van, lelkük nincs, ezért nem részesedhetnek a megváltásban. Erre volt válasz az egyik legjelentősebb keleti egyházatya, Órigenész univerzalizmusa, amely szerint minden ember üdvösségre jut. Õt cáfolta Augustinus, mondván, hogy az üdvösség szükséges előfeltétele a hit, s azok, akik keresztség nélkül halnak meg, végérvényesen bűnösök maradnak. (A dosztojevszkiji problémát – mi a helyzet a bűntelen csecsemőkkel? – már Augustinus megfogalmazta.) Mint annyi másban, e kérdésben is az ő kegyetlenül világ- és emberellenes felfogása vált uralkodóvá, amely abban az – eredetileg zsidóellenes, antijudaista – tételben foglalható össze, hogy az egyházon kívül nincs üdvösség (extra ecclesiam nulla salus), noha számos híve maradt (főként a katolikus egyházon kívül) Órigenész egyetemes vallást tételező tanainak is (például a 17–18. századi angol deisták elképzeléseiben), s noha még számosabban próbáltak enyhíteni a „pogány (nem keresztény) – keresztény” szembeállítás szigorán. Kálvin János például megkülönböztette a mindenki számára megtapasztalható teremtő Isten és a csak a keresztyének előtt feltáruló megváltó Isten fogalmát. Hasonló fokozatosság fedezhető fel teológus kortársunk, Karl Rahner tételében, amely szerint a kereszténység ugyan az abszolút vallás, ám más vallások követői, akiket ő „anonim keresztényeknek” nevez, szintén üdvösségre juthatnak. Az egész kérdéskört Dante jelenítette meg a legérzékletesebben az Isteni színjáték pokolleírásában. Ábrázolásában – amely Nyugaton épp abban az időben vált közkeletűvé, amikor a baltiak elleni keresztes hadjáratok zajlottak – azok, akik keresztség nélkül haltak meg, de erkölcsös pogányok voltak, a pokol első körébe, „a pokol tornácára” kerülnek, ahol nincs semmiféle gyötrelem. A névteleneken kívül ide kerül az az öt nem keresztény költő – Homérosz, Horatius, Ovidius, Lucanus és maga a Mester, Vergilius –, akik megtisztelt követőjének Dante tartotta magát, s akiknek az volt az egyetlen nem bűnük, hanem fogyatékosságuk, hogy a kereszténység előtt születtek. Sőt, sok olyan személy is volt (Ádám, Éva, Ábel, Noé, Mózes, Dávid, Izráel, Rákhel), akikért Jézus, „az Erős” leszállt a pokolba, s felvitte őket „a Kegybe”. (Pokol, IV. 31–102. verssor) 14>

A történelem és az üdvtörténet ura

Bármiféle történelmi hódítás, területszerzés mindig kétféle szempontból ítélhető meg: a hódító erő, illetve a meghódított nép önrendelkezési jogának a szempontjából. Az utóbbi persze meglehetősen új keletű fogalom, ami csak az 1648-as vesztfáliai béke nyomán kezdett lassan alakulgatni, s a középkorban végig a hódítás joga uralkodott, hisz a meghódított területek jogi rendezése, a pápai szentesítés a meghódítottak szempontjából mindig utólagos volt. 15, aki azt veti a polocki ortodox fejedelmek szemére, hogy azok csak az adó és a pénz, nem pedig a hit miatt hajtják igába a népeket. ] A „jog” világi, történeti fogalma így átcsúszott a „hit”, a „szentesítés” teológiai tartományába, az empirikus történelmi tények helyét az üdvtörténet foglalta el, az az üdvtörténet, amely nem más, mint egyéni hitaktusok sora. A történelem örök középpontja, ha úgy tetszik, ura, de tárgya mindenképpen az időben létező ember; az üdvtörténeté az idők feletti isten és az örök isteni kegyelemben hívő és abban részesülő ember. (Ezért abszurd, ha egy állam alkotmányába akarja foglalni az üdvtörténet eme alaptételét. Mintha azt mondaná: legyen minden állampolgár boldog!) Ahogy Löwith (1996:233, 247) a kérdés lényegét megvilágítóan írja: „az üdvtörténetnek, bárhogy forgatjuk is, semmi köze a világtörténelmi birodalmakhoz, nemzetekhez és népekhez, hanem az egyes lélek üdvét érinti”, ezzel szemben „csakis népek, nem pedig individuumok a történelem tulajdonképpeni szubjektumai”. Ebből következik történelem és üdvtörténet érvényességi köre: az elsőnek mindenki számára van jelentése és jelentősége, a másodiknak csak az (egyház)politika és a hívő ember számára. II. János Pál pápa 2000. március 12-én tartott miséjén bocsánatot kért a keresztes hadjáratokat elszenvedett népektől, köztük a baltiaktól is, azokért a bűnökért, amelyeket no nem az egyház, hanem csupán „az egyház fiai és lányai” elkövettek. A Közép-Kelet-Európában született, életét a nyugati egyház fejeként bevégző, s így az áhított európai egységet mintegy személyében megtestesítő lengyel Karol Wojtyłának ez a gesztusa első pillantásra dicséretes. Ám ha a kellő, történetileg indokolt gyanakvással nézzük, akkor nem láthatunk mást benne, mint újabb kísérletet arra, hogy a tényeket elleplező, hiten alapuló üdvtörténeti nézőpont kerüljön a történelmi helyébe. A keresztény bűnelkövetők bocsánatkérésével a keresztény kegyelemről mit sem tudó pogányok ugyanannyit tudnak kezdeni, mint a történészek: semmit.

Felhasznált irodalom

Ács Pál (2006): A szentek aluvása. In Elváltozott idők. Budapest, 11–34.

Adam Bremensis (Brémai Ádám; 1961): Gesta Hammaburgensis Ecclesiae Pontificum. In Quellen des 9. und 11. Jahrhunderts zur Geschichte der Hamburgischen Kirche und des Reiches. Berlin. 136–503.

Áldássy Antal (1924): A keresztes hadjáratok története. Budapest.

Anonim tzw. Gall: Kronika polska. (Lengyel krónika). Ford.: M. Plezia. Warszawa, 1958.

Biblia. Budapest, 1992.

Biskup, M. – Labuda, G. (1986): Dzieje Zakonu Krzyżackiego w Prusach. (A Kereszteslovagok Rendjének története Poroszföldön) Gdańsk.

Bojtár Endre (1997): Bevezetés a baltisztikába: A balti kultúra a régiségben. Budapest.

Bourdeaux, M. (szerk.; 1995): The Politics of Religion in Russia and the new States of Eurasia. New York.

Bozsóky Pál Gerő (1995): A Keresztes hadjáratok. Szeged.

Curtius, E. R. (1948): Europäische Literatur und lateinisches Mittelalter. Bern.

Engel Pál (1990): Beilleszkedés Európába, a kezdetektől 1440-ig. Budapest.

Engelmann, B. (1986): Poroszország. Ford.: Kardos Péter. Budapest.

Fortstreuter, K. (1960): Fragen der Mission in Preussen von 1245 bis 1260. Zeitschrift für Ostforschung, 1960: 250–268.

Gudavièius, Edvardas (1999): Lietuvos istorija. (Litvánia története). Vilnius.

Hašek, J.: Švejk. I–II. Ford.: Réz Ádám. Budapest.

Heinricus: Heinrici Chronikon – Indrika Hronika. Lettre ford.: À. Feldkùns. Riga, 1993.

Hernegger, R. (1963): Macht ohne Auftrag: Die Entstehung der Staats- und Volkskirche. Freiburg.

Jażdżewski, K. (1981): Pradzieje Europy Środkowej. (Közép-Európa őstörténete) Warszawa.

Jurginis, J. – Merkys, V. – Tautavièius, A. (1968): Vilniaus miesto istorija nuo seniasių laikų iki Spalio revoliucijos. (Vilnus városának története a legrégebbi időktől az Októberi forradalomig) Vilnius.

Knoll, P. (1991): The European Context of 16th Century Prussian Humanism. Journal of Baltic Studies, 1991/ 1:5–21.

Łowmiański, H. (1957): Zagadnienie roli Normanów w genezie państw słowiańskich. (A normannok szerepének kérdése a szláv államok születésében) Warszawa.

Uő (1982): Anfänge und politische Rolle der Ritterorden an der Ostsee im 13. und 14. Jahrhundert. In Arnold, U. – Biskup, M. (szerk.; 1982): Der Deutschordensstaat Preussen in der polnischen Geschichtsschreibung der Gegenwart. Marburg, 36–85.

Uő (1986): Studia nad dziejami Słowiańszczyzny, Polski i Rusi w wiekach Średnich. (Tanulmányok a középkori szlávság, Lengyelország és Oroszföld történetéről) Poznań.

Uő (1989): Prusy – Litwa – Krzyżacy. (Poroszföld – Litvánia – a keresztesek) Poznań.

Löwith, Karl (1996): Világtörténelem és üdvtörténet (A történelemfilozófia teológiai gyökerei). Ford.: Boros Gábor és Miklós Tamás. Budapest.

Luther Márton (1983): Luther Márton négy hitvallása. Ford., bev.: Prőhle Károly. Budapest.

Mannhardt, W. (1936): Letto-preussische Götterlehre. Riga.

Patze, H. (1958): Der Frieden von Chrystburg vom Jahre 1249. Jahrbuch für die Geschichte Mittel- und Ostdeutschlands, 1958/VII:39–91.

Mansikka, V. J. (1922): Die Religion der Ostslawen. Helsinki.

Mielczarski, S. (1967): Misja pruska Œwiêtego Wojciecha. (Szent Adalbert porosz missziója) Gdańsk.

Odoj, R. (1970): Dzieje Prusów do czasów krzyżackich. (Poroszföld története a keresztesek koráig). Komunikaty Mazursko-Warmińskie, 1970/1:51–63.

Ong, W. J. (1982): Orality and Literacy. London – New York.

Pelikan, J. (1971–78): The Christian Tradition. I–IV. Chicago–London.

Pollakówna, M. (1958): Zanik ludnoŚci pruskiej. (A porosz népesség kipusztulása). In Labuda, G. (szerk.): Pomorze Średniowieczne. Warszawa, 160–207.

Pósán László (1996): A Német Lovagrend története a 13. században. Debrecen.

Ramet, P. (szerk.; 1989): Religion and Nationalism in Soviet and East European Politics. Durham – London.

Rimbert (1961): Vita Anskarii. In Quellen des 9. und 11. Jahrhunderts zur Geschichte der Hamburgischen Kirche und des Reiches. Berlin.

Runciman, Steven (1999): A keresztes hadjáratok története. Ford.: Bánki Vera és Nagy Mónika Zsuzsanna. Budapest.

Rübakov, B. A. (1981): Jazücsesztvo drevnih szlavjan. Moszkva.

Saxo Grammaticus: The History of The Danes. Ford.: P. Fischer. Suffolk.

Silzemnieks, E. (1928): Latvijas atdzimšana. (Lettország újjászületése) Riga.

SRP: Scriptores Rerum Prussicarum. I–V. Leipzig, 1861– 1874.

Stryjkowski, M. (1582): Kronika polska, litewska, żmódzka i wszystkiej Rusi. (Lengyel, litván, žemaitisi és egész Oroszföld krónikája) I–II. Warszawa, 1846.

Szűcs Jenő (1992): A magyar nemzeti tudat kialakulása. Szeged.

Toporov, V. Ny. (1990): Konnüe szosztjazanyija na pohoronah. In Ivanov, V. V. – Nyevszkaja, L. G. (szerk.): Isszledovanyija v oblasztyi balto-szlavjanszkoj duhovnoj kulturü. Moszkva, 1990:12–47.

Urban, W. (1975): The Baltic Crusade. De Kalb.

Uő (1980): The Prussian Crusade. Lanham – New York – London.

Uő (1981): The Livonian Crusade. Washington.

Uő (1989): The Samogitian Crusade. Chicago.

Vanyó László (1997): Az ókeresztény egyház irodalma. I–II. Budapest.

  1. Minderről Bojtár 1997, illetve legújabb egyházpolikai vonatkozásairól Ramet 1989 és Bourdeaux 1995.
  2. Két, nem is olyan jelentéktelen példa a pogányság hátrányainak az érzékeltetésére. A baltiaknak nem volt időszámításuk, s ez azt jelentette, hogy vagy átveszik a Krisztus születésétől számított nyugati, illetve a világ teremtésétől (Krisztus előtt 5500 vagy 5508) számított ortodox időszámítást, vagy semmilyet nem alkalmaznak, ami nyilván zavart okozott volna az államigazgatásban. A külpolitikában is hiányzott az írás: a szláv világban, Ruszban „a 11–13. században , s részben még jóval később is minden diplomáciai tárgyalás szóban folyt – követek szóbeli üzenetei útján” (Lihacsev 1947:115). S milyen hasznos lett volna az így elszálló szóval valami írást szembeszegezni! Az írásbeliség támaszát maga mögött tudó gondolkodás előnyei könnyen beláthatóak: az ember megszabadul a memorizáláshoz szükséges ismételgetés terhétől, s szellemi energiáit kreatívabb és egyúttal absztraktabb irányban hasznosíthatja; megszabadul a beszéd kontextus-kötöttségének a terhétől, s evvel együtt képessé válik más és más, időben és térben távoli kontextusokba helyezni magát. (Ong 1982: 47, 113, 144). A „szóbeli ember” provinciális, az „írásbeli ember” univerzális.
  3. Az idézőjelet az indokolja, hogy a „nyugati” típus kezdetben nem annyira a Nyugatot, de még csak Európát sem jelentette, hiszen az ősegyház Jeruzsálemben született, a görög Biblia-fordítás, a Septuaginta a hellenizált világ művelődési fővárosában, Alexandriában készült, s a latin kereszténység központjai is Antiochiában, de főként Észak-Afrikában voltak – gondoljunk csak Hippo püspökére, Szent Ágostonra, meg arra, hogy az európai keresztény művelődés egészen a reformációig legmeghatározóbb művét, a hét szabad művészet kézikönyvét (De septem artibus liberalibus libri singulares) az afrikai pogány Martianus Capella alkotta meg még az 5. században –, s Róma csak a vandálok 426-os afrikai betörése, majd végképp a 7. századi arab hódítás nyomán került vezető helyzetbe. (Knoll 1991, illetve Curtius 1948:13)
  4. Európa keleti és nyugati régiójának a kialakulását vizsgálva emellett természetesen arról sem szabad megfeledkezni, hogy a Római Birodalom már letelepedett törzsek csapásai alatt hullt szét, míg az Ázsia felől nyitott Kelet-Európát végig nomád rablók támadták. 4. Európa keleti és nyugati régiójának a kialakulását vizsgálva emellett természetesen arról sem szabad megfeledkezni, hogy a Római Birodalom már letelepedett törzsek csapásai alatt hullt szét, míg az Ázsia felől nyitott Kelet-Európát végig nomád rablók támadták.
  5. A „katolikus” hangsúlyozásának azért van értelme, mert a nyugati hódítás éppen a maga katolikus ideológiája miatt volt képmutatóbb, álságosabb, mint a nyíltan az erőre építő keleti. A keleti (ortodox) egyház ugyanis nem folytatott missziós tevékenységet. (Ezért írhatta megvetően Heinricus (XXVIII, 4), Livónia 13. századi krónikása, hogy „a rutén anya mindig meddő, gyermektelen”.)
  6. Ahogy „a dán Anonymus”, Saxo Grammaticus (3, 83) beszámol róla, még kezdetlegesebb (vagy teljesebb?) demokrácia uralkodott a kursok között, akik egy-egy csata előtt választottak maguk közül alkalmi vezért, „királyt”. 6. Ahogy „a dán Anonymus”, Saxo Grammaticus (3, 83) beszámol róla, még kezdetlegesebb (vagy teljesebb?) demokrácia uralkodott a kursok között, akik egy-egy csata előtt választottak maguk közül alkalmi vezért, „királyt”.
  7. S akiről Jaroslav Hašek (1956/I:44) olyan csúnyán nyilatkozik: „Semmi sem változott azóta, hogy a rabló Vojtìch, aki később a ’szent’ előnevet kapta, közreműködött a balti szlávok gyilkolásában és kiirtásában, egyik kezében karddal, a másikban kereszttel.”
  8. H. Łowmiański (1957:63) a normannok Skandináviából való kirajzásának okait kutatva mutatott rá, hogy a „kalandozások” a még túl szabad kora feudális társadalmak gyakori jelensége: az éppen elkülönülőfélben lévő uralkodó osztály még nem képes saját társadalma alávetett rétegeinek a rovására fedezni megélhetési költségeit, ezért kénytelen rabló hadjáratokhoz, hódításhoz és kereskedéshez folyamodni.
  9. A keresztes hadjáratokról magyar történész tollából kevés olvasható, s abban a kevésben is – mint például Áldássy (1924) népszerű kis összefoglalójában, vagy az újabbak közül az egyébként is jócskán pártos ferences pap, Bozsóky Pál Gerő (1995) művében – épphogy említve vannak az európai történelmet oly döntően befolyásoló kelet-európai keresztes hadjáratok. Ugyanez elmondható a közelmúltban magyarul is megjelentetett nyugati standard munkákról is (például Runciman 1999), amelyek csak a Nyugat-Európából kiinduló és a Szentföld vissza-, illetve meghódítását célzó nyolc kereszteshadjáratot tárgyalják, holott több könyvtárat kitevő olyan szakirodalom is létezik, amelyik egész Európát figyelembe veszi (s amelyből a leginkább ajánlható: Biskup-Labuda 1986; Łowmiański 1986, 1989; Urban 1975, 1980, 1981, 1989; Gudavièius 1999). De nincs köszönet abban sem, ha valaki a kellő nyelvtudás híján foglalkozik a térség történelmével. B. Engelmann (1986) monográfiájában két rövid – hibás adatoktól hemzsegő – oldalon intézi el a balti poroszokat. A csupán (másodlagos) német forrásokat használó Pósán László (1996) és a világhálón az ő nyomába lépő több szerző (például Vajda Tamás) tudatlanságánál csak az a merészség nagyobb, amellyel hetet-havat összehord a baltiak történelméről.
  10. Ahol a kereszténység korábban elterjedt, ott az ellentét is korábban kiéleződött. Az ekörüli ideológiai küzdelmek bizarr példája egy arab diplomata feljegyzése 922-ből, amely szerint a kijevi fejedelmi udvarban egy orosz a következő szavakkal vette védelmébe a halotthamvasztást: „Ó, milyen ostobák is vagytok, ti arabok! Fogjátok és a földbe vetitek a szívetekhez legközelebb álló embert is, ahol megeszi őt a por, a rothadás és a féregsereg. Mi viszont egy szempillantás alatt elégetjük, miáltal azonnal a paradicsomba jut.” (Idézi Rübakov 1981: 275). Háború idején persze az ellentét durvább formákat öltött. Livónia meghódításának-megtérítésének krónikása, Heinricus (XXVI, 8) beszámol egy 1222-es esetről, amikor az észtek egy, a németektől és dánoktól visszahódított területen a keresztény szokás szerint korábban eltemetett halottaikat kiásták a földből és elhamvasztották őket.
  11. A német Keletre nyomulást a bennszülöttek felkelései négy ízben is összeomlással fenyegették (Livóniában 1236–40 és 1260–67, Poroszföldön 1242–49 és 1260–74 között), ám a pápa minden alkalommal új erőket toborzott. Aki szeret a történelmi szükségszerűségről elmélkedni, eltünődhet: mi lett volna, ha nem a 20., hanem már a 13. században kiverik a németeket a Kelet-Baltikumból? Egyáltalán, kiverhették volna őket? Vagy „a történelmi szükségszerűség” oly nagyon parancsoló, hogy a helyi lázadók eleve kudarcra voltak ítélve?
  12. Az egyaránt litvánul beszélő Žemaitija és Litvánia a kívülálló számára oly nehezen érthető megkülönböztetésének – több litván uralkodó próbálta magyarázgatni például a pápának – az az alapja, hogy Žemaitija hol a litván államhoz tartozott, hol nem, s véglegesen csak 1413-ban sikerült Vytautas nagyfejedelemnek a birodalomhoz csatolnia. Megkeresztelkedése is csak ekkor történt meg, s ekkor kapott mindjárt a vilniusitól különálló püspökséget is. Amint azt a 16. századi litván krónikák regisztrálják, még 1569 után is hívták – szemben a Litván Nagyfejedelemséggel – žemaitijai fejedelemségnek. Az 1547-ből származó első litván vers, M. Mažvydas tollából, Magának a könyvecskének oktató intése szintén litvániaiakhoz és žemaitisokhoz szól. A Žemaitiját Litvániától megkülönböztető szóhasználat másik oka – a két külön püspökségen kívül – az volt, hogy 1413-ban a kettő közigazgatásilag is elkülönült egymástól: az addigi vilniusi, trakai és naugardukasi fejedelemségekből lengyel mintára vajdaság lett, míg Žemaitija megmaradt fejedelemségnek. De egészen az újkorig, talán mindmáig, de legalábbis a televízió megjelenéséig a két országrész jellege is más volt. Az, hogy a német támadás elsősorban és mindig Žemaitiját vette célba, ezért a litvánságot ott kellett megvédeni, továbbá az, hogy a feudális függőségek ott végig lazábbak voltak, s több örződött meg a nemzetségi társadalom egyenlőségéből, ősi „arany szabadságából”, mindez Žemaitiját „tősgyökeresebbé”, szó szerint litvánabbá tette a litvánnál.
  13. Ezt talán a legtömörebben Luther Márton híres szavai fogalmazzák meg az 1520-as Értekezés a keresztyén ember szabadságáról című művében: „Mindenkinek a másik számára mintegy Krisztussá kell lennie, hogy egymás Krisztusává legyünk, és mindenkiért magává Krisztussá, vagyis igazi keresztyényekké.” (Luther 1983:61.)
  14. Nemcsak Krisztus pokolraszállásáról, hanem a „lélek aluvásáról”, a halál és a feltámadás közötti intervallumról alkotott különböző keresztény nézeteket is tárgyalja Ács Pál (2006) kitűnő tanulmánya
  15. A kora középkorban azért sem létezhetett a pogány törzsek önrendelkezési joga, mert a pogányoknak eleve nem volt semmiféle joguk. A legfontosabb, az egész észak- és kelet-európai térítést döntően befolyásoló tényező az volt, hogy a térség térítését végző szászok összekapcsolták az erő jogát az erkölcsi, az isteni joggal: a hadigyőzelem számukra az új, keresztény Isten felsőbbrendűségét bizonyította. Erre számos példát lehet felhozni, kezdve a 9. századi brémai püspökkel, Rimberttel, aki beszámolván a svédek kursok elleni hadjáratáról – Vita Anskarii, 30 – arról ír, hogy a keresztények azért győzték le a pogányokat, mert – mint valami birkózóversenyen – az ő istenük volt a legerősebb, s végezve Heinricusszal [XVI, 2
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.