K. Imrének

E. Ivettnek ismernek, akik olvasnak újságot, hallgatnak híreket. Mintha már a saját nevemet teljesen el is vesztettem volna, csak egy ügy szereplője lennék, ez lennék én, egy ügy, egy nagy port felvert ügy címszereplője; az Ivett-ügy, így emlegetik, és ha megkérdez száz embert, kilencven tudja, hogy miről van szó, és a kilencvenből nyolcvan, vagy lehet hogy csak hatvan (de ha csak hatvan én abba is simán belehalhatok), gondolja magában azt, az a kis kurva, aki azt állítja, hogy megerőszakoltak a rendőrök, az, amelyik – próbálom türtőztetni magam, de nem megy! – szopni akart, hogy engedjék el, mert be volt drogozva.

Nem is tudom, kíváncsi vagyok e, hogy az ügyemről véleményt alkotóknak hány százaléka gondolja azt, hogy nem történt velem semmi olyasmi, amit ne provokáltam volna ki kihívó öltözködésemmel, magatartásommal, amit ne érdemeltem volna meg: mint minden nő, aki nem bír magával.

Drága Uram, Ön kért, írjak le mindent, és az Ön kedvéért, de csak is az Ön kedvéért megteszem.

Hazafelé tartottam, március negyedikén, este tíz óra tájban. Vannak – nem tagadom és nem is tagadtam soha – olyan részei annak az estének, amik kiestek. Nem emlékszem mindenre pontosan, úgy látszik az emlékezet természete ilyen, megpróbálja a lelket megszabadítani a drámai sorsesemények részleteitől.

A magyar rendőrség nem ilyen kegyes, az a legfájóbb epizódot is elmesélteti, ha érdeke úgy kívánja, sok századszor is.

A Soroksári úton, a Haller utca környékén állított meg a rendőrautó.

Öten ültek benne.

Ezt később vitatták, mondván nem fér el öt rendőr egy rendőrautóban, csak négyen voltak: minden alkalmat megragadtak, a vádlókká váló vádlottak, hogy szavahihetőségemet megkérdő- jelezzék. Öten voltak, három harmincas férfi és két fiatalabb. A hangadót Sanyinak becézték. Megállítottak, mert elég gyorsan hajtottam. Valamivel, kevéssel, meghaladtam a megengedett sebességet. Ketten kiszálltak, odajöttek hozzám. A Sanyi kérdezgetett, letaglózó és megalázó,rendőrstílusban: tudja biztosan, miről beszélek, erről a másikat egyáltalán nem tisztelő hangról, amibe egy árnyaltnyi humort próbálnak keverni, de attól még dermesztőbb lesz. Ez a stílus egyértelművé teszi, hogy áldozatok, alávetettek vagyunk, ez a stílus a hatalmával visszaélő és élő ember stílusa, és én azt tapasztaltam, a kevés alkalommal, amikor rendőrökkel volt dolgom, hogy ez a vérlázító hang a magyar rendőrök hangjának alaptónusa.

„Hova igyekszünk ilyen gyorsan, kisasszony”, kérdezte Sanyi, „nagyon sietős lehet, ha a szemünk előtt megy el hetvennel”. Az a legszörnyűbb, hogy nem az volt az első reakcióm, már elnézést, de hagyjuk ezt, az, hogy szabálysértést követtem el, nem jogosítja fel erre a tónusra, mondja meg, mit kell tennem, és a büntetésemet, hiszen tudom, hogy hibáztam, kifizetem, és váljunk el egymástól békében. Mint akinek nem idegen ez a hangnem, és baráti társaságban is ezt szokta meg, válaszoltam nekik, „le akartam minél előbb feküdni, mert már vagy egy hete nem aludtam”, és „egyedül”, kérdezte Sanyi, mire ismét nem azt válaszoltam, hogy na tűnjön a tudja hova, hanem azt, „mint többnyire mindig, így most is”. Sanyinak hosszú barkója volt, jól vágott kecskeszakálla, láttam, hogy sokat gyúrhat, a testtartását is megváltoztatta a súlyzózás, a hasa viszont jól fejlett sörhas volt, nem lett volna nehéz kitalálni mivel és hol tölti mindennapjait. Csak azt sajnálom, hogy nem vettem észre, milyen könnyen hajlamos erőszakossá válni, hogy valójában kegyetlen. Néhány szót váltottunk még. Tudom-e mennyivel mentem, nem nézem-e a sebességet. Nem volt meleg; a bélelt Esterházy kockás szövetnadrágomban voltam, és egy kék, kivágott nyakú blúzban, és egy blézerben, nem tagadom, a rendőrségen sem tagadtam, e ruha elég merész volt, ugyanis Csepelen voltam kinn, egy barátomnál, akivel, joggal hihettem, a barátság viszonnyá változik.

Nem ismertem régóta, akkor először voltam kinn nála, sokat beszélgettünk, délután négytől, este tízig, nem volt köztünk még semmi, ha hozzáért a kezemhez a konyhában, megborzongtam, és nem egyszer hozzáért, jó volt, tulajdonképpen nagyon boldog voltam, vagy nem is tudom, nem boldog talán, hanem reménykedő, annyi elfuserált, rossz kapcsolat után. Géza majd egy húszassal idősebb nálam, tehát már benne van a korban, ősz, elegáns úr, és ittam nála, nem tagadom, nem is tagadtam, egy pohár bort, de még az érkezésem után; nem a bor miatt voltam olyan feldobott.

Egy Peugeot 606-osom van, nagy kocsi, szürke, elegáns, nem illik egy gimnáziumi tanárnőhöz, apámtól örököltem, miután megvette a kocsit, rá egy hétre meghalt.

„Magáé az autó”, kérdezte Sanyi.

Elővettem a forgalmit, megmutattam neki.

„Mi a foglalkozása”, kérdezte. Odalépett mellé egy másik rendőr is, egy alacsonyabb, pattanásos arcú, alig több húsznál.

„Aztán honnan van egy ilyen kis törékeny nőnek ilyen kis verdája.”

„Örököltem”, mondtam.

„Ahan”, mondta erre Sanyi, és bólogatott, mint aki azt gondolja magában, nekem ezt nem magyarázod be.

A jókedvem abban a pillanatban elszállt.

„Fogyasztott alkoholt?”

„Még régen.”

„Gondolom, nem évekkel ezelőtt?”

„Nem, délután.”

„Akkor szonda, nincs mese.”

Hosszú percekig lapozgatta a forgalmimat. Kommentálta is. Kérdezte, mivel foglalkozom, már ha nem ittasan vezetek. Mondtam, tanítok egy középiskolában. Gúnyosan elhúzta a száját. „Mit”, kérdezte. „Irodalmat”, feleltem, a tőlem telhető legnagyobb nyugalommal, éreztem, hogy könnyű kihozni a sodrából, és nem tudtam, hogy mivel lehet, óvatos voltam, „és németet”. „Sprechen Sie deustch”, mondta nevetve.

Vele nevettem.

Az a környék most van alakulóban, de akkor még elhagyottabb és sivárabb volt, a Duna felé vastraverzek, hatalmas daruk néztek, az építkezéseket nem is takarták kerítésekkel, a parton hatalmas lyukak tátongtak, tele esővel, a lyukak szélén a földkupacok teteje még havas. Olyan építkezésnek tűnt, ami mindent lenyelt, ami a beléhordott anyaggal nem bánik kíméletesen, és nem enged többet a szörnyű állapot fenntartásánál, vagyis mintha a Duna-partnak az a szakasza helyrehozhatatlanul tönkrement, lepusztult és elférgesedett volna. Ugyanolyan feleslegesnek tűnt további beruházásokkal etetni, mint egy galandférges bendőt kenyérrel.

„Nem is látszik harminckettőnek. Simán huszonötnek néztem volna.”

„Köszönöm”, mondtam.

Idegesített; tudtam, hogy azért téblábol, vár, hogy végre kibökjem, hajlandó lennék fizetni azért, hogy elengedjenek, de nem volt nálam pénz. Amikor újra lepörgetem az ügyet a fejemben, és volt, hogy naponta százszor átgondoltam, mindig arra gondolok, mi lett volna ha van: minden másképpen alakul, ha van nálam pénz, ami történt, nem történik meg; pedig mindig tettem be pénzt, ha autóval mentem valahová. Minden autós – még a rutintalanabbak is – felismerhetik a korrupcióra biztatás gesztusait, hiszen ezek azonosak a türelmetlenség, és a kellemetlen szívesség kérésének gesztusaival. Sanyin is láttam, hogy ha felajánlok bizonyos összeget, nem packázik velem többé, látszott rajta, ahogy lehajtott fejjel, az irataimba mélyedve várt: a várakozása már önmagában büntetés volt, a türelmetlen, de még tűrő hatalom dermesztő megnyilvánulása, amitől nekem azonnal gyomor- görcsöm lett, mert a helyzet, amit e korrupcióra számító rendőrök teremtenek, egészen kétségbeejtő, benne van annak lehetősége is, hogy ha éppen úgy tartja kedvük, nem fogadják el az összeget, és feljelentenek, meghurcolnak, tehát éppen azzal érik el a kívánt hatást, félemlítenek meg, hogy nem sejtheted a végkifejletet, nem lehetsz biztos abban sem, hogy a pénz átadásával kálváriád végére értél, a legrosszabb is bekövetkezhet, ezt éreztetik veled, így szereznek fölötted hatalmat, akár börtönbe is kerülhetsz; ha nem tettél semmi törvényellenest, majd teszel, amint nem engedelmeskedsz nekünk, ha nem érted meg szándékaikat.

Géza barátom, aki kitartott mellettem, azt mondta nekem egyszer, hogy nem az én szempon- tomból, hanem a szemlélők, a társadalom többi tagja szempontjából, azért olyan szörnyű az ügyem, mert az ugrásra és bosszúra mindig készen álló rendőrség legyőzhetetlenségét bizonyítja és ezzel a fenyegetők szándékainak elérését biztosítja be. Nekem nem az, hogy apám hány évig várt autóra, telefonra, hanem ez, a rendőri erőszak természetessé válása jelenti a diktatúrát. Az, hogy egy rendőr a hatalom nyelvén beszél egy rutin közúti igazoltatás során is.

A figyelmem teljesen beszűkült, szinte csak a Sanyi kezét láttam, a halványzöld papírjaimat, a pecsétgyűrűt a középső ujján, a kis brillt a kisujján, jól vágott körmeit, a szemét, ahogy egy pillanatra felles rám, táguló orrlyukait, ahogy beszívja az autómból áradó illatot, Kenzo parfümöm illatát. Ha közúti kihágást követünk el, a korrupcióval a mindkét félnek kínos ügyet pár perc alatt le lehet zárni, ám, ha nem tesszük, akkor az úgy csak számunkra válik kínossá, nekik kénytelen-kelletlen letudott rutinfeladat marad. Ha egy rendőr, már gesztusaival, vagy nem csupán ráutaló magatartásával, de szavakkal is kifejezte mit akar – pénzt a zsebbe – akkor viszont a szituáció neki is kínos marad. Nem, ahogy Ön nevezte: a „mechanikus ostobaság”, hanem a félelemkeltés gyönyöreinek hódoló, csökött rosszindulat vezeti ki sorsunkat nagy gonddal megszervezett terveinkből – hiszen tagadhatatlanul ez történik, minden esetben, amikor a beláthatatlan következményeknek vagyunk kitéve, és feltámad bennünk az a bizonyos kérlelhetetlen nyugtalanság, aminek (nagyon jól tudjuk), csak az vetne véget, ha biztosak lennénk a lehető legrosszabb (ami nem is feltétlenül csak fizikai elpusztításunk) bekövetkeztében, mert ekkor lelnénk végre meg a tiszta, felindultság, és remények nélküli nyugalmat; és ezért is (nem is szinte, hanem egyértelműen) a legrosszabb bekövet- kezését várjuk, azt, ami egyszer és mindenkorra véget tudna vetni minden szorongásunknak. Azt éreztem akkor is, amikor Sanyi szólt hozzám újra: jó lenne, jobb lenne megsemmisülni, nem is lenni, eltenni magam lábam alól, hogy ilyen sután, de úgy érzem mégis pontosan fogalmazzak.

„Mennyit ivott?”

„Egy pohárral csak.”

„Biztos?”

„Igen.”

„Sajnálom, akkor is.”

Odaadta nekem a szondát. Belefújtam. Nem változott.

„Még egyszer”, mondta.

Még egyszer belefújtam.

Nem volt elégedett az eredménnyel. Nem mutatott ki semmit.

„Azt mondta”, egy lépéssel még közelebb jött, „hogy ivott, de e szerint nem ivott”.

„Most hogy van ez. Vegye még egyszer szépen a szájába, menni fog az, nem szokatlan magának, ha van benne valami.”

A másik rendőr nevetett, kicsit köhögve, meggörnyedve.

Akkor néztem meg magamnak az autójukat. Hárman ültek még benne. Rádiót hallgattak, egyikük kiszállt, cigarettára gyújtott, a Haller utcai villamosmegállóban ácsorgókat nézte. Toporgott, bizonyára fázott.

Újra megfújtam a szondát. Semmi.

Sanyi ideges lett. Kivette a kezemből.

„Na jól van, ne szórakozzunk egymással, vérvétel. Menjünk.”

„Kérem”, mondtam, „nagyon fáradt vagyok, egész nap gályáztam – sosem használtam ezt a szót, gályázni, de valahogy ez jött a számra –, haza szeretnék menni.”

„Akkor fújja meg rendesen.”

„Megfújtam”, mondtam halkan.

„Nem lehetne másképpen megoldani”, nyögtem ki. Erre megnyugodott.

Idegességének oka elsősorban a hezitálásom (az ő szemében: szerencsétlenkedésem), lehetett.

„Nézze, nekünk is mennünk kellene, nincs időm…”

„Mennyi”, kérdeztem megadóan.

„Mennyi van magánál?” Már nem is próbálta titkolni, hogy erre várt, az ajánlatomra. „Csak azt ne mondja, hogy semmi.”

„Otthon van.”

„Automata?”

„Nincs nálam kártya.”

„Hol lakik?”

Minden nagyon gyorsan zajlott. Úgy tűnt a semmibe zuhanok, és zuhanás közben minden kiélesedett, minden élesebb, feltűnőbb lett, elveszítette realitását, feltartóztathatatlan zuhanás volt ez, nem eshettem másként csak úgy hogy ízzé-porrá zúzom magam. Nem, drága Barátom. Nem. Nem volt esélyem. Ügyem, mondta nekem, a jog gyengeségének is bizonyítéka, mire én – aki ugyan keveset értek a joghoz, de kevésbé is bíztam benne – azt válaszoltam Önnek, a jog a hatalom kreációja, mindig is a fennálló rendet védte; a római jog sem más volt, mint a tulajdont körülbástyázó konstrukció. Nem, drága Barátom, ez, ami velem történt, ne higgye, nem csak itt, ebben az országban történhetett meg. Ebben biztos vagyok.

De kétségtelen, nekem a politikai helyzet, az ország akkori állapota, biztosan nem kedvezett.

Mint tudja is, akkoriban utcai harcok zajlottak minden állami ünnepen, de már szürkének induló hétköznapokon is, barikádokat emeltek, a szélsőségesek rendőrökre támadtak, és a rendőrök tekintélyén csorba esett. A rendőri visszaélések ellen nem tettek, egyes tüntetőket, de még ártatlanokat is, akik éppen moziból vagy boltból jöttek ki, meglőttek, vízágyúval ledöntöttek a lábáról, könnygázzal megtámadtak. A társadalom jelentős része a rendőrök ellen fordult; morálisan sosem volt még olyan mélyen a rendőrség, mint akkor. Ügyem, ez az Ivett-ügy – hallom, hogy felsőbb rendőri vezetők is csak gúnnyal tudták kimondani, Ivett-ügy, mert mintha mélyen sértve érezték volna magukat azért, hogy ügyem ilyen népszerűségre vergődött (egyébként nemcsak hogy nem akartam ezt, hanem éppen akaratom ellenére volt, én jobb szerettem volna, legalábbis eleinte, az eljárást, ami lassan ítéletté vált – maga az eljárás, mondhatnám, vált ítéletté – letudni) – nekik
a lehető legrosszabbkor jött.

Amikor Sanyi megkérdezte, hogy azért sietek-e, mert viszket, nem is értettem először.

„Mi”, kérdeztem naivul vissza.

„Maga tanárnő”, mondta, „és egy hárommillás kocsival jár. Nem adja be nekem, hogy nincs senkije.”

„Tényleg nincs”, mondtam nevetve, „bár lenne…”

Azonnal ajánlkozott. Azt hiszem azt mondta: forduljon hozzám bizalommal, és a német mellett a franciában is profi lesz, mire a fiatalabb társa félrefordulva ismét nevetett.

„Nincs nálam pénz”, böktem ki. „De hazakísérhetnek, akkor adok.”

Tudom, tisztelt Barátom, hibáztam. Félreérthető volt.

De elegendő ok volt ez, Ön szerint, arra, hogy nem messze a házunktól, egy mellékutcában megállítson és lerángassa nadrágomat és megerőszakoljon? Elegendő bátorítás arra, amit mint kiderült minden különösebb lelkiismeret furdalás nélkül, anélkül, hogy egy pillanatra is megfordult volna a fejében, hogy engem tönkretesz, megtett? Elegendő ok volt arra, hogy csillapodni alig hiszem, hogy valaha csillapodó undort keltsen bennem, olyan iszonyatot, ami már nem csak a férfiak és a közösülés, de a normális élethez nélkülözhetetlen óvatos szeretet és a tartást adó bizalom érzésére is alkalmatlanná tehet? És azoknak, akik védelmére keltek, meg sem fordult a fejében, hogy ha csak csekély esély is van arra, hogy én nem az a tüzes és viszketeg pinájú nő vagyok, akinek hittek, és mondanak, akkor a veszteség oldalra odaírhatják azt a gyerekkorom óta táplált és óvott bizalmat, ami ha védettséggel nem is áltatott, kapaszkodót jelentett minden reggel, minden súlyos éjszaka után, amikor ha abban, hogy van miért felkelni nem hittem, legalább azt a vigaszt nyújtotta, hogy velem a lehető legrosszabb (embervoltom teljes megkérdőjelezése) nem történhet meg?

Hányféle gyógyszert szedettek velem azóta, hányféle kedélyjavítót, nem is tudom. Nem volt értelme. Belegondoltak-e azok az emberek, aki Sanyi mellett kiálltak, hogy ha nincs igazuk, akkor én minden kétséget kizáróan bezáródom ebbe az ügybe, és esetleg szabadulásom egyetlen lehetőségének az öngyilkosságot tekintem, míg ha nekem nincs igazam, akkor mindössze csorba esik a rendőrség tekintélyén? Belegondoltak-e bírálóim, és az eljárás közreműködői, hogy mérlegelni kellene azt is, hogy velem miért és hogyan bántak másként, mint egy olyan nővel, akit nem rendőrök erőszakoltak meg?

Ott álltunk, a Sanyi sokatmondóan mosolygott. „Menjünk”, mondta. Egy pillanatra meg kellett fordulnia, mert egy rendőrautó villogó szirénával húzott el mellettünk, és leállított az építkezés közelében egy Fordot. Láttam a tarkóját, fel volt nyírva, és bele volt tetoválva egy sas, egy német birodalmi sas.

A rakparton mentünk végig, az Akadémiánál jöttünk fel, behajtottunk a Nádor utcába, nem a házunk előtt álltunk meg, hanem egy kis utcában. A rendőrautó elém fordult. A Sanyi és egy másik, nyurga fiú, akinek fel volt nyírva a tarkója és barkója is, jött oda hozzám. Láttam, hogy valamit kifundáltak, enyhe, komisz mosollyal az arcukon közeledtek.

„Figyelj”, mondta Sanyi, „oldjuk meg másképp”.

Tudtam, hogy mire gondol, nemet mondtam, természetesen.

„Nem rossz biznisz”, mondta Sanyi, „gondolj bele, sose fizetek ki egy kurvának se egy húszast.”

„Nem vagyok kurva, bocs.”

Mérges lettem, elküldtem a sunyiba. Emlékszem, remegtem; remegett a lábam, még nem szálltam ki a kocsiból, megfordult a fejemben, hogy elhajtok, tudtam, tilosban járnak, elhagyták a körzetüket, ezért felelősségre is vonhatják őket, abban is biztos voltam, hogy utánam jönnének, és abban is, hogy szörnyű bosszút képesek állni, Sanyi nem úgy nézett ki, mint aki tűri, ellentmondjanak neki. Erős- ködött: ez mindkettőnknek előnyére válna, mindkettőnknek jó is lenne; lehet, hogy sok kemény fickóval volt már dolgom, de ő meglephet.

Nem is értem, miért hiszik azt férfiak, hogy egy ilyen szöveggel bármit elérhetnek, azt gondolom, a férfiviccek és a szánalmas férfiudvarlások jelentős részéből süt a nők lenézése. Az ilyen Sanyi-szerű brutális alakok már az erőszak első kitöréseivel világossá teszik, hogy bármilyen ellenállás tanúsítása csak még nagyobb kárt okozó erőszakot von maga után, hogy nem lehet velük szembeszegülni. Már a támadás első mozdulata lehetetlenné teszi az ellenállást, a szembeszegülés meg sem fordulhat a fejünkben, hiszen még hosszú időnek kellene eltelni ahhoz is, hogy egyáltalán megértsük valójában mi is történt velünk; csak egy rutinos, sok csatában edződött verekedő, tehát egy olyasvalaki, aki támadt is már, tudhat józanul, az ellentámadás lehetséges következményeivel számoló ellenállást tanúsítani. Olyasvalaki, aki spontán erőszakra képtelen, arra nem hajlamos, már csak képzelgéseiben, a támadás után váratlanul feltámadó, letaglózó, bármi másra gondolásra alkalmatlanná tevő dühében tud ellenállni. A gondolataiban újra és újra lejátszott verekedésben lehetséges csak győzelem. De az elképzelt párharchoz már nem társul az az elképesztő hang, az a mély morajlás a lélekben – ami tehát nem csak a csattanások és sérülések hangja – amely minden balesetünkkel és megtámadtatásunkkal együtt jár.

Be akartam indítani a motort. Sanyi azonnal megragadott, és kicibált. Kitépte a kulcsot, engem a karomnál fogva a hátsó ajtóhoz rángatott. Megpróbáltam a kezem kicsavarni, emeltem a lábam, hogy belerúgjak, mire felszisszent. „A mocsok kis”, mondta. A barátja vicsorogva közelített: az volt az arcára írva, mégis mit képzelek hogy megpróbáltam ellenállni. Lefogott, míg Sanyi kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját. Erősen fogott, mégis majdnem kicsúsztam. „Girl power”, mondta vicsorogva. Aztán belökött arccal előre a hátsó ülésre. Sanyi letépte rólam a nadrágot. Az ülés illatát éreztem,
a Géza kutyája ült ott a korábban, a mudi illatát. „Ne”, ordítottam, de nyomták le a fejem, ezért hiába hangosan, nem hallhatták a kies Bank utcában. Könyörögtem. „Kérem, hagyjanak, ne, kérem hagyjanak.” Elég gyorsan végeztek mindketten. Éreztem ahogy ondó csorog le a lábaim között.

Otthagytak az autóban.

„Rohadt kis ribanc”, mondta Sanyi barátja, miközben nadrágját vette fel. „Örülj, hogy ennyivel megúsztad.”

Sanyi megveregette a vállát, amikor visszamentek a kocsihoz. Hallottam hogy egyikük, aki ki sem szállt a kocsiból, azt mondja, ezt most mért kellett, mért nem volt jó a pénz, hallod, mért kellett.

Letérdeltem a földre, a nadrágom sem húztam fel, nagyon sírtam. Az autó rendszámát megjegyeztem.

Nem tudtam aznap éjjel elaludni, nem tudtam, mitévő legyek.

Leültem a fürdőben, miután vagy hatodszor tusoltam: Sanyit láttam magam előtt, furcsa módon sokszor csak a tarkóját. Kétségbeesésemben véresre harapdáltam a számat. Azt mondogattam magamban, miért nem volt nálam pénz, az istenit neki. Alig vártam, hogy reggel legyen, semmit nem aludtam, hulla fáradtan, hat körül arra jutottam, ha nem teszek feljelentést, ha nem teszek valamit, abba beleőrülök.

Felöltöztem, és hétkor a rendőrségen voltam.

Egy nagyon kedves, negyvenes férfi fogadott.

„Biztos abban”, kérdezte többször is, „hogy feljelentést akar tenni.” Nem nagyon tudtam szólni, többnyire csak bólintottam, egy üvegkalickában, egy üvegfülkében ültünk, íróasztala nagy volt, mögötte a polcokon, papucsokban ügyiratok.

„Nagyon sajnálom”, mondta.

Nem értettem, mire gondol.

Nem arra, hogy megerőszakoltak.

Azt az embert többé nem láttam.

Soha többé, érti, soha többé a rendőrségen nem találkoztam olyan emberrel, aki hitt volna nekem, vagy olyannal, akiben egy csepp megértés is lett volna, soha többé olyannal, akiben felmerült, mit veszíthetek.

Nem viccelek, ezt sokszor el is mondtam, de a jelentőségét kevesen értették meg, a feljelentésem után húsz nappal foglalkoztak csak az ügyemmel. Vetettem fel látleleteket: fizikai károkat bennem nem okoztak, a testi sértésnek minimális nyomai voltak, sem felhámsérülések, sem vérzés, azt mondta az orvosom, hogy felnőtt nőknél gyakran nincs nyoma a nemi erőszaknak.

Március 24-én, kedden mentem be az első kihallgatásra.

A kihallgatóm egy ötvenes, ősz, sárga fogú pasi volt, aki egy tányérból evett kihallgatásom közben parizert. „Vegye le kabátját”, mondta. Farmerben voltam, de egy aránylag szűk farmerben, láttam a szemében, hogy tetszem neki.

Nem is csak azt láttam, drága Barátom, nemcsak azt, hanem azt is, hogy egyetért, igen, hogy teljes mértékben egyetért Sanyiékkal – én már csak így hívom őket, Sanyiék – hogy azt gondolja, jó kis bige ez, nem csoda, hogy a Sanyi meg a társa ráugrott: és bizonyára arra következtetne ebből, hogy elhitte, amit mondtam nem kételkedett a szavaimban, és mellém állt, de nem, éppen ellenkezőleg, és döntése, az, ahogy ügyemet kezelte az ő szempontjából racionális döntés volt, ugyanis mivel biztos volt benne, hogy megerőszakoltak, azonnal támadott; ha meg akarta védenie barátait, a kollégáit, ha szolidáris akart lenni, márpedig a végsőkig az akart lenni, hiszen maga is – ebben biztos lehetek, majd megtudja miért – gazember volt, tehát a betyárbecsület és önös érdeke (ha bajba kerül mellette is kiállnak) is ezt diktálta, nem tehetett másként: azt kellett bizonyítania, puszta eljárásával, hogy harcom nem csupán értelmetlen, de egyenesen mintha a sorsot hívnám ki vele magam ellen, ügyem eleve vesztes ügy, senki nem fogja lemosni rólam, ha továbbra is kötöm az ebet a karóhoz, hogy megvádoltam ártatlan rendőröket: tehát a kihallgatás hangneme egyszerűen felháborító volt, és én ezt meg is mondtam neki, a mintegy hat órán tartó faggatásnak és erőszakoskodásnak már az első fél órájában. Nem vette magnóra, mit mondok, sok szabályt megsértett, eljárási szabályokat, és egyszerű, emberi, együttélési szabályokat is (az asztalra feltette a lábát, még azt is láthattam, hogy furcsán kopik a cipője sarkának jobb oldala, amikor felállt, láttam csak hogy jobb lábára erősen sántít) hiszen a célja, miután meglátott, egyértelműen az volt, hogy eltántorítson, hogy megmutassa mi várhat még rám, ha ragaszkodom ahhoz, hogy megerőszakoltak; az volt a célja, hogy egyszer és mindenkorra elvegye a kedvem a feljelentősditől, és ez akkor lett számomra igazán világos, amikor második kihallgatásom után felhívott – természetesen egy tiltott számról – a Sanyi, és hosszú, dohányos köhögés után azt mondta nekem, „nem volt elég, akarod még folytatni, ribanc”. És én azt mondtam neki, hidegen, bár miután letettem a telefont, alig álltam a lábamon, „igen, ha kell a végsőkig elmegyek.” „Meg fogod bánni”, mondta Sanyi, de egyáltalán nem tűnt elszántnak. Már egyáltalán nem tűnt olyan erősnek.

A második kihallgatásomon sírógörcsöt kaptam, és kihallgatóm nem engedett ki.

Kilencszer, tisztelt Uram, kilencszer kellett részletesen elmesélnem a megerőszakolásomat, és egyetlen egyszer sem nőknek, egyetlen egyszer sem hallgatott ki egy szimpatikus, kicsit is megértő ember, mindenki, akivel dolgom volt, el akart tántorítani, más szándéka sem volt, csak az, hogy megfékezzen, megmutassa, makacsságomnak semmi értelme, előbb vagy utóbb meg fogok törni. Megtörni, Uram, jól érti, már megtörni akartak, már nem vádló voltam, hanem vádlott, és a vád ellenem a felforgatás volt, úgy hitték a rendőrség jó hírnevét támadtam meg, holott csak az igazamat kerestem.

Április elején ügyvédet fogadtam.

Kettő hagyott ott, az első hét után.

Mindkettő gyáva volt ahhoz, hogy elmondja, azért mert megfenyegették, pedig az első egy barátnőm férje volt. A harmadikat, Kóczián Gábort is sorozatosan, kitartóan és durván támadták és fenyegették, és nem csupán az érintettek, hanem ismeretlenek is: mennyi frusztráció tárult így fel előttem, milyen korcs életek, el nem mondhatom.

Kihallgatásaimon a sárga fogú, ötvenes pasi rendre ott volt, ott ácsorgott, fogpiszkálót szopogatva az ajtóban, és idegesen, mint egy csalásra kész eladót figyelne a közértben, nézett engem. Mint kiderült ő vezette, nevezzük Zalai úrnak, a nyomozást. Április elején elvittek egy külvárosi rendőr- őrsre, hogy azonosítsam azokat, akik engem megtámadtak. Másfél órát kellett várakoznom egy tornateremben, mire meghozták az embereimet: a hetven embert; magam sem hittem el, mikor láttam, hetven ember közül kellett volna kiválasztanom, kik ültek az autóban. Sanyit természetesen azonnal kiszúrtam, és felismertem azt is, aki először ott volt vele, még a Soroksári úton, de annak személyében, aki megerőszakolt, Sanyival együtt, nem voltam biztos, ahogy nem ismertem fel azokat sem, akik az autóban ültek, hiszen azok elég távol voltak tőlem. Megálltam egy kopaszodó férfi előtt, és megkérdeztem tőle, „te voltál az, igaz, ugye te voltál”, mire az, rám mosolygott, elől hiányzott a szemfoga, nem lehetett ő, „nem”, mondta, „de bárcsak én lettem volna”, és nevetett, ahogy nevetett a mellett álló magas férfi is, akinek nagyon koszosak voltak a körmei.

Sanyi a második turnussal jött be a terembe, láttam a tarkóján a tetoválást. Odaléptem hozzá. Bólintott.

„Most jobb?”, kérdezte.

„Jobb”, mondtam neki határozottan. „És neked milyen?”

Láttam hogy roppant ideges. Ökölbe szorul a keze.

A kihallgatás este ötkor ért véget, utána elmentem egy közeli kocsmába, a Gödörbe, egy pinceborozó volt ez, nem is kocsma, egy sarokasztalhoz ültem le, vártam Gézát, megmondtam neki, hogy itt hagytam a kocsim, nem bírom tovább, jöjjön értem. Megittam négy nagyfröccsöt, jól esett, nagyon cefreszag volt, izzadt férfiak szaga. Arra figyeltem föl, hogy a szomszéd asztalnál valaki suttogva beszél.

„Mért kell ennyi embert idecsődíteni, nem ez a gyakorlat”. „Szerinted mért kell”, mondta neki a társa, aki szintén suttogott.

„Hetvenen voltunk.”

„Tudom.”

„Hat helyett…”

„Tudom.”

„Szerinted ez így rendben van?”

„Nem.”

Felálltam, nagyon nem voltam józan, ha az vagyok talán oda sem merek menni.

„Bocsássanak meg”, álltam meg előttük.

Mindketten mélységesen meg volt döbbenve, mintha egy kísértet állt volna ott előttük.

„Hallottam”, kezdtem, mire a kisebbik iszonyatosan káromkodni kezdett.

Tudtam, hogy ő akart védelmébe venni.

„Tudja”, mondtam, „hogy nem tudom a nevét. Tudja, hogy óriási szívességet akarok kérni, de úgy gondolom, Ön, hogy is mondjam, zavarba jött kollégái eljárásától. Önben, úgy vélem, van emberség, és nem kérem Öntől, hogy az állást kockáztassa értem, csak arra kérem, hogy szakértőként segítsen nekem.”

„Nem”, mondta a férfi, szó sem lehet róla.

„Megértem”, bólintottam, és a legszívesebben elsírtam volna magam. Elindultam az ajtó felé, mert Géza éppen belépett. Már felléptem az első lépcsőre, amikor a férfi, a kis Tomek, megfogta a vállam, és azt mondta, „rendben, megadom a számom”. És elmotyogott nekem egy mobilszámot. Géza már semmin nem csodálkozott.

Ez a férfi, a lengyel származású kis Tomek lett a legfőbb segítőm.

A tárgyalásom május elején kezdődött. Az első azzal zárult, hogy nem találta bizonyítottnak a rendőrség, hogy megerőszakoltak, kikérték az utcai kamerák felvételeit, és engem köteleztek arra, hogy elbeszélgessek egy pszichológus szakértővel.

A szakértő fenn rendelt a Budakeszi úton, egy szocreál épületben. A redőnyök az épületben mind lehúzva, némelyik már egészen megrokkant, az üvegajtók kilincsei rozsdásak, az épületekben a kékes linóleum ragad a kosztól, a széleken a szegők már mind felpöndörödtek. A pszichológusnő fehér köpenyben volt, a köpenye alatt rózsaszín zsabós blúzt viselt, koptatott farmert, fehér klumpában csoszogott felém, nem volt csúnya nő, a haja enyhén melírozva, a szája egy kicsit kifestve, a szeme kék, de nem barátságosan kék, hanem vizenyős kék; nem szerettem a szemébe nézni.

Duda Erikának hívták.

Bevitt egy szűk helyiségbe, ahol ki kellett volna szellőztetni, de kérésemet, hogy nyissunk ablakot, megtagadta. Mesélnem kellett magamról. Mint kiderült, mindent, amit ott elmondtam, ellenem fordítottak, minden szavam kiforgatták, és az ott elhangzottak még az újságokba is belekerültek. Duda Erika, mégis, továbbra is a kirendelt pszichológusnőm maradt, és egyedül csak az ő véleményét vette figyelembe a bíróság: szerinte én a volt élettársam figyelmét akartam magamra felhívni azzal, hogy feljelentést tettem, megrágalmaztam a rendőröket, nem történt erőszak, állításaim hamisak.

„Meséljen magáról”, kezdte amikor beültem hozzá, és rágyújtott. Nem szeretem, ha a jelenlétemben, pláne egy szűk cellában, dohányoznak, furcsán nézhettem rá, mert megkérdezte, „Kér”.

„Nem”, mondtam.

Elmondtam, hogy vidéken nőttem fel, védett környezetben, apám agronómus volt, de festegetett is, képeit elég jó áron tudta eladni, nagyon intelligens ember volt, azt akarta, hogy egyetemre járjak, de jobban érdekeltek a fiúk, mint a tanulás, ahogy az lenni szokott, mondta Duda Erika, lógtam a gimnáziumból, Veszprémbe jártam, kollégista voltam, örültem, hogy nem látnak, nem tudnak rólam, úgy éreztem szabad vagyok. Elhatároztam, hogy sosem költözök vissza Kékkútra. A hétvégéken nem szerettem hazajárni, mindig vita volt otthon. Lejártunk Siófokra, bulikba, meg Pestre jártunk föl, nagy baráti köröm volt, jól tudtam angolul, sok itt élő külföldi. Amikor kenyértörésre került sor, elköltöztem Olaszországba, Milánóban lógtam, és darabideig a Lídón is dolgoztam, táncosnő voltam, a bárban csak magyar lányok voltak, jóban voltunk, együtt jártunk jógára, bulizni, nekem az egy boldog időszak volt, még ha kicsit keserű is, tudja, a lagúnák szépsége, a mérhetetlenül sok jó kis bár, a piac mellett egy kis borkimérés, sirályok a kikötő kövein. Apám utánam jött, a hajamnál fogva rángatott haza. Tizenhat voltam, amikor elveszettem a szüzességemet. Igen, sok férfival volt kapcsolatom, nem tudom mennyivel, voltak nagyon kellemes egyéjszakás kalandjaim, az a nő, aki ezt nem próbálta ki, nem tudja, miről maradt le; nem, nem bántam meg semmit, szerintem jó életem volt, de megváltoztam, szeretnék megállapodni, erre volt is lehetőségem, legalábbis én azt hittem hogy van, hiszen Alex kedves volt, megbízhatónak tűnt, de naiv voltam, nem tudom, hogyan bízhattam meg benne, hiszen dobos volt egy rock zenekarban. Egy sikeres rock bandában. Nagyon szerelmes voltam, nagyon sokat voltam vele, sokfelé jártunk, voltunk Kambodzsában, Dél-Amerikában is, a tenyerén hordozott, de mint kiderült vagy kilencven nővel megcsalt, természetesen, klasszik eset, úgy jöttem rá, hogy nemibeteg lettem, és az orvos nem köntörfalazott, megmondta, hogy a partnerem valószínűleg félrelép.

Elmondtam ismét, hogyan erőszakoltak meg.

„Miért nem védekezett”, kérdezte Duda Erika.

„Védekeztem.”

Eladdig kifejezetten szimpatikus volt.

Elakadtam, nem tudtam neki mit mondani.

„Miért nem mozgatta a fenekét?”

„Az a férfi rohadt erősen fogott”, méltatlankodtam.

„Ön meg sem próbálta megmozgatni a fenekét.”

„Miről beszél”, háborodtam fel. „Ketten legyűrtek. Odadobtak a kocsim ülésére.”

„Milyen kocsija van?”

„Peugeot 606?”

„Az igen drága autó.”

„Apámtól örököltem.”

„Nem látott szükséget az apja halála előtt sem, hiszen a tanári fizetésből nem telhetett Dél-Amerikai útra?”

„Azt a barátom fizette.”

„Szóval elfogadott tőle szívességeket.”

„Ezek nem szívességek voltak, boldog volt, hogy velem utazhat.”

„Talán mégse annyira, ha megcsalta, és más nőknél keresett menedéket.”

„Nem menedéket keresett, hanem egy geci fasz volt.”

Már nem tudtam visszafogni magam.

„Ön dühös rá?”

„Hogyne lennék dühös?”

„Nem lehet, hogy csak a dühét akarja kivetíteni rá?”

„Tizenöt hónapja szakítottunk…”

„És szokott még vele beszélni.”

„Szoktam, intelligens, kedves ember, de nem bírt a vérével.”

„És Ön hívja, vagy ő hívja Önt?”

„Hogy jön ez ide?”

„Tisztán kell látnom az ügyében, figyelembe kell venni minden körülményt, hogy mérlegelni tudjam, nem valami külső ok miatt érzett kényszert arra, hogy feljelentse a rendőrséget.”

„Én nem a rendőrséget jelentettem fel, hanem öt embert, akik megerőszakoltak.”

„Az erőszaknak az Ön orvosa sem látta nyomát.”

„De megírta, hogy előfordulhat, hogy ilyen korú és tapasztalatú nőnél nincs is nyom.”

„Tehát tudja, milyen tapasztalatai vannak?”

„Tudja. De nem a gyóntatóm, ahogy Ön sem az.”

„Értse meg, minden körülményt…”

„Magát erőszakolták már meg?”

„Igen”, mondta. És komoly lett, mint egy tyúk.

Teljesen felpaprikázódtam, de hirtelen lehiggadtam, amikor ez után a végtelenül és gyűlölködve kimondott igen utána a szemébe néztem.

„Ne haragudjon”, habogtam.

„Tizenhétszer”, tette hozzá. „A volt férjem. Sok ügyben voltam már szakértő, az Ön ügye, értse meg, nagyon kényes. Nem hiszek magának. Az őszinte véleményem az, hogy Ön hazudik.”

Sírtam az ügyvéd kocsijában, amikor kijöttem.

Elmondtam mi történt benn, mire az ügyvédem az autó kormányát verte. „Te nem vagy normális”, hajtogatta.

Az újabb tárgyalás az ítélkezési szünet előtt volt, június elején. Minden reményünk Tomekben volt, hiszen vállalta, hogy nyilatkozik. Megvárjuk, mondta az ügyvédem, Kóczián Gábor, hogy a pszichológusnő elmondja a magáét, kérünk egy új szakértőt, aztán jön Tomek.

Tomek nem jött. Fél órát vártunk rá. Dühösen mentünk el a lakására. Arról kellett volna beszélnie, hogy hetven személy közül kellett kiválasztanom a gyanúsítottat, az ügyem külön elbírálás alá esett, az eligazításon azt mondták azoknak, akik benne voltak a hetvenben, hogy rágalmazom a rendőrséget, ribanc vagyok, egy szavamat se higgyék el, magas kapcsolataim vannak. Csöngettünk, Kóczián Gábor verte az ajtót, ezt nem teheti, ordította, ezt nem teheti meg velünk, nem teheti meg, jöjjön ki, követelem, hogy jöjjön ki. Csend volt a lakásban. Egy szomszéd nézett csak ki végül, úgy nyitotta ki az ajtót, hogy a lánc még tartson. Voltak nála, mondta, nagyon helyben hagyták, mentő vitte el, azt hiszem kiverték az egyik szemét.

Tomeket leszerelték, kapott egy rendes nyugdíjat, voltam benn nála néhányszor a kórházban, de már nem is próbáltam rávenni, hogy ügyemben nyilatkozzon, és nem is nyilatkozott, de figyelemmel követte a fejleményeket, és néha felhívott és biztosított arról, hogy együtt érez velem, és mellettem áll.

Azt sosem kérdezték, sosem firtatták, sem az újságírók, sem a bíróság, hogy milyen volt az engem megerőszakolók magánélete. A rendőrök ügyvédje, Nánási Péter, Sanyi védelmére azt is felhozta, hogy rendezett a magánélete, hatéves kapcsolatban él egy lánnyal, gyereket terveznek.

A lányt, Marit, megkerestem.

Kőbányán, a pályaudvartól nem messze egy kis étteremben szólítottam meg, eléggé le volt lombozva, kiderült, hogy szenvedélyes játékgépező és veszített egy nagyobb összeget: adtam neki egy kevés pénzt.

Fél órát beszélgettünk.

Hat abortusza volt, az utolsó azon a héten. Nem, mondta, esze ágában sincs szülni annak a vad- állatnak. Panaszkodtam én is kicsit a férfiakra. Fehér, rózsaszín csíkos melegítőben volt, edzőcipőben, szőkített haja összefogva, foncsiba, a körméről már lepattogzott a festék: alapvetően jó ember, mondta.

„Mert nem eszik szappant?”, kérdeztem, már hogy lenne jó ember.

Nevetett.

„Tizenhét voltam, amikor megismertem”, mondta, „nem tudom elképzelni, hogy mással legyek, egyszerűen már hozzám nőtt, olyanok vagyunk, mint borsó meg a héja”.

Kedves Uram, nem tagadom, nem is tagadtam soha, sok kapcsolatom volt, sokkal több, mint egy velem egykorú nőnek szokott lenni, de nem gondolom, hogy könnyűvérű lennék, nem gondolom, hogy alábbvaló lennék, mint azok, akik egy iszonyatos kapcsolatban nyomorodnak meg, és sajnálom azt a nőt, Marit, nagyon sajnálom, mert el tudom képzelni, mit kell kiállnia, nap mint nap, de az ilyenek, az ilyen megalkuvó, folyton meghunyászkodó nők miatt lett ilyen – ilyen minden erőszak
és becstelenség felett szemet hunyó – a társadalmunk, ilyen végsőkig opportunista és minden változástól idegenkedő – és ha a változástól idegenkedik, idegenkedik a kultúrától is.

A júniusi tárgyaláson kiderült, hogy a rendőrség későn kérte be – egy nappal csúsztak – az utcai kamerák felvételit, és már mindent töröltek.

Az ügyész persze verte az asztalt, de biztos voltam benne, hogy mindez színjáték, nem arról van szó, hogy nekem itt senki nem hisz, gondoltam a tárgyalóteremben, hanem arról, hogy én vagyok ennek az ügynek immár a legérdektelenebb szereplője, én vagyok az, aki a legfeleslegesebb, és nem is nagyon néztek már rám, nem is számoltak velem, emlékszem, csak ültem ott, napszemüvegemben, és hallgattam, és Kóczián Gábor megfogta a kezem, és nem is értettem miért, csak később, valamikor este, esett le, hogy velem nagyon, iszonyatosan ki lett tolva, mert azok a felvételek voltak a legutolsó reményem, mert minden megfordult, és Kóczián Gábor tudta akkor, hogy mindennek vége, azért nézett rám olyan kétségbeesetten, tudta, hogy pár nap múlva jön az idézés, amiben arról értesítenek, hogy a rendőrség hamis vád miatt beperelt, és büntetőeljárás indul ellenem, és nem fogom megúszni felfüggesztett szabadságvesztéssel.

Kértük egy új pszichológus szakértő kirendelését. Tabajdi Ágota vagy száz ügyben volt szakértő, az én ügyem volt, mint olvashatta is, az utolsó ügy, amiben részt vett. Szakvéleményét megalapozatlannak minősítették. Hiszen egyértelművé tette, hogy megerőszakoltak, és mindemellett kitért arra is, hogy ami velem történt, sőt történik mennyire megviselt, s hogy ennek az Ivett-ügynek az is lehet a következménye, mint írta, hogy nők százai, sőt ezrei, nem mernek majd bírósághoz fordulni, ha megerőszakolják őket. Tabajdi Ágota féltucatnyi lapnak elmondta, hogy soha többé nem lesz szakértő, nem hisz az igazságszolgáltatásban, csalódása mérhetetlen, mégis, az interjúk után is előfordult, hogy leköptek, lekurváztak az utcán.

Még sosem találkoztam olyan elszánt – az elvetemültségig elszánt – és ugyanakkor okos emberrel, mint amilyen a rendőrök ügyvédje, Nánási. Számos ügyben képviselt már címeres gazembereket, olyanokat, akikről ezer kilométerről is lerítt, hogy az anyjukat eladnák két fillérért. Magas, fekete göndör hajú férfi Nánási, mindig makulátlan, mandzsettás fehér ingben, fekete öltönyben járt. Nem is tudom, hogyan fogant meg bennem az a képtelen gondolat, hogy megkeressem, egy szakvéle- ménye, vagy egy mondata, mondom, Uram, nem tudom, mi verte ki nálam a biztosítékot. Az Orbán téren lakott, de arra kért ne menjek fel hozzá, sosem fogad otthon vendéget, menjünk le inkább egy közeli kávézóba, így a Szamosba ültünk be a Böszörményi úton, ki a teraszra: már nagyon jó idő volt, június közepe, egyszál pólóban és rövidnadrágban flangált mindenki, de én kicsíptem magam, felvettem egy elegáns kék szoknyát, körömcipőt, elvégre egy elég jelentős vagyonnal is volt, vagy hatvanmillió forinttal, ott találkozóm. Nem tudom, nem is érdekel milyen érdekeltségei voltak Nánásinak, ezt, hogy dúsgazdag lehetett róla tudni, ahogy azt is, hogy hűséges, nagy családja van, szenvedélye a vitorlázás és a repülés, van egy sportrepülőgépe, meg egy motoros sárkánya is, védte a híres színész feleségét, azt az alkoholista énekest, aki állítólag megölte a lányát, és egyéb igen kétes alakokat.

Nekem sosem volt szimpatikus, de kétségtelen, hogy úgy tűnt van tartása, van gerince.

Pontos volt persze. Egy hatalmas BMW-el jött. Láttam, hogy a sarkon állt meg, a női fehérnemű szaküzlet előtt, csak a hátára veti fekete zakóját, lesimítja kissé már őszülő haját. Különösen a halántéka őszült már.

Intett, barátságos volt. Keveset kérdezett, egy kávét ivott, evett egy szarvasgombás csokikrémes szeletet, dohányzott, hosszan fújta ki a füstöt, rövidlátó volt, ha levette a szemüvegét, az ujjbegyeit nézte, és erősen izzadt a homloka.

Iszonyúan felkavart a beszélgetésünk.

Nem is udvariaskodtunk, tudtam, éreztem, hogy nem is várja el.

„Ön mit gondol?”, kérdeztem, miután kihozták a kávéját, meg a pohár vizét.

„Szerintem, megtörtént.”

Kihozták közben a tortát is. Elállt, higgy el, drága Uram, elállt a lélegzetem.

„Nincs magánál magnó?”

„Nincs.”

„Lehetek őszinte?”

„Kérem rá.”

„Ön teljesen feleslegesen küzd.”

„Meglehet.”

„Nem értem miért.”

„Talán mert igazam van, és maga is tudja.”

„És az mért lenne jó, ha lecsuknák ezeket az embereket, kinek lenne jó.”

„Például minden nőnek, akit megerőszakoltak, azoknak, akik nem mertek feljelentést tenni, azoknak, akik azóta is rettegésben élnek.”

„Ez ostoba, demagóg szöveg. Van egy norvég kriminológus, Nils Christie, aki már rég leírta, hogy a büntetés csak azért van, hogy a társadalom csillapítsa a lelkiismeret furdalását, amiért nem tudott semmit tenni a bűn ellen. Ez nem magáról szól.”

„Hanem?”

„Azokról a megbántott nőkről, akik így akarnak elégtételt venni a férfiakon. Ez azoknak lenne jó, akik dühödten várják, hogy lecsapjanak a férfi központú társadalom egy olyan bosszantó intézményére, mint a szabad szexualitás.”

„Tehát ami velem történt, megtörténhet bármikor bárkivel, és nem kell senkinek felelni érte.”

„Nem ezt mondtam.”

„Hanem mit?”

„Ön bátorítja a feljelenőket, de nem látja be, hogy a büntetésnek nincs sem preventív, sem a dühöt csillapító hatása. Az Ön sértettsége, és tegyük fel, fájdalma nem orvosolható azzal, hogy akik megdöntötték azokat lecsukjuk.”

„Nem az én sérelmemről van csak szó, értse meg.”

„Ön felháborodott, amikor azt mondtam, ez az egész nem Önről szól.”

„Igen, de…”

„Nincs de; lássa be, a küzdelme teljesen értelmetlen.”

„Már le is csukhatnak.”

„Mert értelmetlen küzdelmet folytat. Azért ez a büntetése.”

„Jézusom. Ha az Ön feleségével történik valami, ha jól tudom, nagy családja van, akkor nem akarja, hogy megbűnhődjön, aki azt tette vele.”

„Az ősi társadalmakban ez másképpen működött.”

„Milyen színű ősi társadalmakban? Miről beszél?”

„Kérem, hallgasson meg.”

„Hallgatom.”

„Az ősi indián társadalmakban a kenu jelképezte a megélhetést, mert akinek volt kenuja, az el tudott menni halászni, és tudott annyi élelmet szerezni, hogy ellássa a családját. Ha valaki nagy bűnt követett el, akkor annak a falubeliek összetörték a kenuját, és éhen is halhatott volna, de ugyanazok, akik összetörték, újjá és építették neki, és az, aki bűnt követett el, ezeknek az embereknek utána örök hálával tartozott. Évekig tartott míg a kenu árát ledolgozta. És volt ebben az egészben egy furcsa elem. Akinek összetörték a kenuját, azt bizonytalanságban tartották hetekig, hogy a kenut újra megcsinálják-e. És a kenuépítésben, ha úgy döntöttek a bölcsek, hogy a kenut újra meg kell építeni, részt kellett hogy vegyen az áldozat is, vagy a hozzátartozója.”

„Szép példázat volt. És mire következtessek? Arra talán, hogy nekem kéne ellátnom a megalázott rendőrök családját. Adnom kéne a gyerekeiknek, ha nekik bajuk esik.”

„Körülbelül erre gondoltam. Nézze, tudom, ne lepődjön meg, hogy Ön felkereste az egyik rendőr feleségét, és hosszan beszélt vele. Nem tagadom figyeltettem magát. Nem gondolja, hogy azzal, ha e rendőr feleségét felvilágosítja, elmondja mi történt valójában magával, és rábírja, hogy az egyébként igen erőszakos férjét hagyja el, többet tett volna? Hogy ezzel könnyebb lenne Önnek? Mert azzal, hogy harcol, csak egyre nehezebb lesz. Ha Ön segít azon a nőn, ha kiáll mellette, én is becsülném. Az a nő Önnél többet szenvedett, higgye el nekem. Beszéltem vele. Ön keveset, vagy talán semmit sem tud a szenvedésről, arról, hogy hogyan tehetjük pokollá a mások életét, hogy a pokol egy lehetőség, ami minden emberi viszonyban benne rejlik. Maga nem ismer engem. Nem mondtam még el szinte senkinek. Azért mondom éppen magának, mert maga alig ismer engem. Anyám egyszer részegen lelökte egy élettársát a lépcsőn, aki koponyaalapi törést szenvedett. Emlékszem, úszásból jöttem haza, vállamon zsákkal, nagyon éhes voltam, és már a lépcsőházban éreztem, hogy nagy baj van. Ott ült nálunk a rendőrség. Két szomorú rendőrtiszt a konyhában. Az ajtó nem is volt becsukva, a lépcsőház falán egy elkent vérnyom. Anyám elég részeg volt, az a férfi éveken át a nyakára járt, ott énekelt, üvöltött az ablakunk alatt, zaklatta, nem egyszer a szemem láttára megtépte. Anyámat hűvösre tették. Két év múlva szabadult csak. Én nem hiszek, asszonyom, nem hiszek abban, hogy van értelme bárkit is bezárni, és minden erőmmel azon vagyok, hogy minél kevesebb embert csukjanak le.”

„De Ön nem zsebtolvajokat véd. Ön jól él ebből. Miért nem véd akkor ártatlan kisembereket?”

„Én nem ártatlanokat védek. Hanem mindenkit. A kisember valóban gyakran ártatlan, ezért sem érdekel engem.”

„Nem a pénz motiválja? Ne mondja már.”

„Nézze, Ön dühös, és dühét egy ítélet nem fogja csillapítani. Ugyanakkor a dühe miatt mi nem is fogunk sosem megállapodni. Sosem érzi majd úgy, hogy elégtételt vett.”

Megette a tortáját.

„Mivel nem fogunk egyetérteni, nem tud és nem akar engem megérteni, kár rabolni tovább egymás idejét, de arra kérem, gondolkodjon el azon, amit mondtam, és találja meg a módját, hogy Önben béke legyen. Ezt minden erőmmel, és nagyon kívánom Önnek.”

„Jó hogy nem áld meg.”

Kifizette a kávémat. Nem akartam elfogadni, de erősködött, és bement fizetni.

Elindult a kocsija felé, még ültem egy darabig, bizonytalan voltam, nem tudtam, mitévő legyek, teljesen összezavart, és drága Uram, olyan volt, mint egy megvilágosodás, hirtelen eszméltem
arra, hogy mit kell tennem. Nagyon váratlanul támadt fel bennem egy iszonyú düh, amit tudtam – hirtelen tudtam – hogyan kell levezetnem. Még nem szállt be az autójába, csak pittyent egyet a kocsija riasztója. Olyan volt, akkor, mint aki csak tárgyakkal tud kommunikálni. Egy zombi, ha érti mire gondolok, egy teljesen kiégett, már-már az eszelősségig kiégett ember, akit a legkevésbé sem tudnék sajnálni. Odaszaladtam hozzá. Meglepődve nézett rám, mintha egy mongúz lépett volna elé, hogy a vádlijába kapjon. Integettem neki. Zavart volt, vállát vonogatta. „Igen?”, kérdezte, de talán nem is tudta befejezni. Iszonyú erővel, tűsarokkal tökön rúgtam, biztos voltam benne, hogy nyolc napon belül gyógyuló, de nagy fájdalommal járó sérüléseket szenvedett. Amikor összegörnyedt és felüvöltött a táskámmal a halántékára csaptam. Az önkormányzat előtt dolgozott egy virágárus, az felszaladt a zajra, de én már leléptem, tulajdonképpen nem volt tanúja az esetnek. Vártam. Napokig vártam, hogy feljelent-e.

Nem tette.

Szeptember 21-én volt, egy esős napon az új tárgyalási nap.

A bíróság már értesített bennünket, hogy a védelem új tényt állít, nevezetesen azt, hogy a rendőröknek nem volt ideje sem arra, hogy megerőszakoljanak, mert amikor engem igazoltattak, elment mellettük egy szabálytalanul közlekedő személygépkocsi, és annak a nyomába eredtek. Ez a fontos tény csak most nyert bizonyítást, és nyomon követhető, hogy mit tettek a rendőrök, van felvétel is arról, hogy az autó nyomába erednek. Arra a nyilvánvaló kérdésre, hogy akkor most ez a felvétel hogyhogy megvan, amikor a lényegesebbek töröltettek, azt a nem megnyugtató választ kaptuk, a felvételeket a szemközti irodaház videokamerája készítette, erre nem vonatkoznak a rendőrség előírásai.

Mért is, kérdeztem magamtól, akartam én annyira ezt a pert, miért nem tudtam igazat adni Nánásinak, miért tettem, amit tettem, miért rúgtam úgy lágyékon, hogy három napig kórházban ápolják?

Drága Barátom, nem tudom.

Ha választ keresnék erre a nagyon fontos kérdésre, biztos a bizalom természete körül kezdenék el kutakodni. A bizalom elengedhetetlen a mélyebb hithez, ahhoz a rajongáshoz, amire akkor voltam képes, amikor még nem történt meg velem ez a per, és elengedhetetlen a mélyebb érzelmekhez is, nem is igazán a szerelemhez, hiszen az feltámadhat az üdv nélküli élet porából is, hanem a házasság előfeltételének tekinthető kétségek nélküli odaadáshoz.

E bizalom, amiről beszélek, drága Barátom, összeomlott, mint egy birodalom a barbárok csapásai alatt.

Nem véletlen, hogy ezt a hasonlatot használom, azt hiszem ez visz a legközelebb a bizalom természetének megértéséhez. Van egy fenséges birodalom, mint a Római volt, amiben virágzik a kultúra, és a szépségnek szentelt órák száma a polgárok életében meghaladja a szorongásnak adományozott órák számát, és az egészet megtámadja, és nem szép lassan, hanem hirtelen, egy hatalmas csapással, lerombolja, felőrli egy őrült uralkodó betörése. Az felégeti a templomokat ugyanúgy, mint a színházakat, és az aranykor egyszer és mindenkorra véget ér.

A melankólia oka azt hiszem az, hogy számolunk ezzel a lehetőséggel, a barbárok betörésével. Tudjuk, milyen következményekkel jár, ha faltörő kosaikkal megrohamozzák a kapukat, ha beveszik a városfalakat és elözönlik, nem ismerve sem istent sem embert, a városokat. Ön tanúja volt annak, hogyan romboltatik minden szét, és jól tudta, hogy a műveltség nem hogy nem segít ennek elviselésében, de egyenesen ront a helyzetünkön. Ahogy a melankóliát mélyebbé teszi, úgy a következményeket, a betörés következményeit is elviselhetetlenebbé. Mindaz ami velem történt, nem botrányos, hanem logikus következménye annak a férfi és férjközpontú, felfuvalkodott rendnek, ami azért hirdeti a gyengébb védelmét, mert tisztában van azzal, hogy az eleve kevesebb joggal rendelkezik. Nem tudtam kordában tartani érzéseimet, úgy éreztem, amikor arra a férfira rontottam, hogy végre bizonyíthatom, én másképpen gondolkodom, nem úgy ahogy a férfiak elvárják tőlem, és ahogy nőtársaim többsége gondolkodik ma is. Nem tudom elegendő ok volt e ez ahhoz, amit tettem, de nagy megnyugvással töltött el, hogy megtettem.

Mintha egy csúnyán helyben hagyott ember annyiszor játszaná le újra és újra képzeletben a megalázást, hogy a végén feljelentenék testi sértésért.

Nekem minden illúzióm oda volt, Uram, nekem már mindegy volt, úgy éreztem, nekem végem. Mi értelme szülni, nyelveket tanulni, kávéházakba járni, síelni a Tátrában telente, kocsmákban ülni Prágában, operát hallgatni, amikor a bizalom híján mindezek pótcselekvéssé válnak: a dohogó reménytelenséget akarják elhallgattatni, annak a szavát, aki folyton ott liheg mögötted és azt suttogja, fejezd be, nincs értelme, egyetlen perced sincs a jövőben, ami a tiéd, és nem megerőszakolóidé lenne.

Bár a rendőrautó rendszáma olvashatatlan volt, és a kamera felvételei néha megcsúsztak, elmosódtak, tehát felmerült a gyanú, hogy a felvételeket manipulálták, a bíróság elfogadta mint perdöntő bizonyítékot, és a rendőröket felmentette.

Roppant ügyes húzás volt: nem tudom Nánásinak hogyan juthatott eszébe, hogy kikérje annak az épületnek a felvételeit, lehet hogy a rendőrök, akik őszinték lettek vele – feltételezem azok lettek – elkotyogták, hogy elhúzott mellettük egy másik rendőrautó, és felkeresték az irodaház biztonsági szolgálatát, hátha megvannak még a március negyedikén rögzített képek.

A bíróság megállapította, hogy Sanyiéknak semmiképpen sem lehetett annyi idejük, hogy engem megerőszakoljanak; az autó tulajdonosa igazolta, Sanyiék állították meg, a lámpája nem volt bekapcsolva, jól emlékszem a rendőr tetoválására, mondta, és hiába védekeztünk azzal, hogy az, amelyik elment előttünk egy másik rendőrautó volt, a felvételeket újrakeverték, a bíróság elutasította érveinket.

Másnap folytatódott a hamis tanúzási perem: az ügyvédem szerint semmi sem ment meg attól, hogy letöltendő szabadságvesztést kapjak.

És ha bent vagyok, nem fognak velem a rendőrök kesztyűs kézzel bánni.

Ön szerint van értelme tovább élni?

Az az ítélet, drága Uram, beláthatja Ön is, elegendő ok az öngyilkosságra, elegendő ok arra, hogy ügyemet és következményeit következetesen végiggondolván, belássam, semmi értelme tovább küzdenem: elvesztem. Elegendő ok arra, hogy totálisan feladjam az élethez szükséges bizalmat; elegendő ok, hogy minden bátorságomat összeszedve felakasszam magam a megyei bíróság ajtaja elé.

Úgy szeretnék, drága Barátom ott függeni, himbálódzni, mint a városkapuk előtt hajdan a nagy bűnösök.

És bár látni már nem láthatom, úgy hiszem talpam alatt haladva özönlik majd el a barbárok a Birodalmat, ahol mindent összevetve mégiscsak boldogan éltem.