Kovai Melinda – „Egyelőre legyen magácskának is elég, és a BM-ecskének is elég”

Állambiztonsági megfigyelés a Kádár-korszak pszichiátriai kórrajzain 1

„oda, hol nincs vigasság” 2

A páciens, akit a továbbiakban P. G.-nek nevezek, 1955 és 1964 között hat alkalommal állt pszichiátriai kezelés alatt, olykor „politikai megfigyeltetése” kapcsán, máskor egyéb okokból. A kórrajzai alapján P. G. az állambiztonsági megfigyelés-megfigyeltetés élményére keres magyarázatot, cáfolatot, vagy egyéb megoldást a pszichiátrián. A pszichiátria pedig, ahogy a legtöbb esetben, éppen a páciens elbeszélésének politikumát vitatja, saját megfigyelő apparátusával nem politikai, hanem „pszichopatológiai ügyben” folytat „nyomozást”. P. G. azonban járatos mindkét területen: pszichológia szakos egyetemi hallgató, másrészt a kórrajz bizonyos információi arra utalnak, hogy az államvédelem beszervezett hálózati személye volt. Az alábbi történetben az államvédelmi megfigyelés/megfigyeltetés és a pszi­chopatológia élményei azáltal kapcsolódnak össze, hogy érvénytelenítik egymást. P. G. az orvos-páciens és a megfigyelő (bűnös) – megfigyelt (áldozat) pozícióit váltogatja, a pszichiátria ehhez egy olyan teret és gyakorlatot kínál, ahol ezek az egymást kizáró pozíciók olykor egyszerre is betölthetők. Másrészt a pszichiátria itt a politika alternatíváját nyújthatja. Felkínál egy új, nem politikai karrierlehetőséget, egy új (nem politikai) identitást, és a pszichopatológiával, személyiség- lélektannal stb. egy új (nem politikai) magyarázatot az üldözés/üldöztetés, bűnösség/áldozatiság élményére.

Fokozódó nemzetközi helyzetek

P. G. „megfigyeltetésének” története a kórrajzokon olvasható beszámolók szerint 1949-ben, a Rajk-perrel kezdődött; a csaknem tízévnyi kórtörténeten végigvonul a magyar–jugoszláv diplomáciai kapcsolatok aktuális tartalma és politikai jelentősége. A magyarországi délszláv nemzetiségi kultúra intézményein keresztül a magyar–jugoszláv diplomácia csatái P. G.-t és kollégáit közvetlenül érintik. A kórrajz alapján bizonyos, hogy P. G. hétköznapjai az ötvenes évek közepéig a közvetlen politikai fenyegetettség légkörében teltek. P. G. története nem érthető a korabeli nemzetiségi politika ismerete nélkül, ezért röviden, amennyire az a kórrajz értelmezéséhez nélkülözhetetlen, összefoglalom a magyar–jugoszláv kapcsolatok alakulását.

Jugoszlávia a magyar kommunisták számára a fordulat éveinek kezdetén, 1947-ben példaképül szolgált több okból is. 3 Egyrészt Jugoszláviában az egypártrendszer kiépítése gyorsabban és szovjet megszállás nélkül történt, másrészt a háború győzteseként nem a csehszlovák nemzetiségi politika gyakorlatában gondolkodott, amely a kollektív háborús bűnösség elve alapján a magyar kisebbségtől való megszabadulásra irányult. A jugoszláv politikai rendszer tehát magasabb fejlettségi szintet és egy egyenrangú diplomáciai viszonyt jelentett, vonzerejét tovább erősítette, hogy a szovjet pártvezetés támogatta a jugoszláv kommunisták és Tito kultuszának kialakulását. 4 Az 1947-es év a magyar–jugoszláv kapcsolatok aranykora volt, a KMP lapjában, a Szabad Népben egymást érték a Jugoszláviát és Titót dicsőítő írások, októberben a magyar kormányküldöttség megállapodott egy baráti és kölcsönös segítségnyújtási szerződés előkészítésében. A szerződés előkészületeként Magyarország számos látványos gesztust tett a jugoszláv fél felé: a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségének főtitkára anyanyelvén szólalhatott fel az országgyűlésben, a Jugoszláv Köztársaság kikiáltásának második évfordulóján díszünnepséget rendeztek, ahol Rajk László belügyminiszter Titót és politikáját méltatta. A magyar–jugoszláv barátsági szerződést 1947. december 8-án írták alá, Tito marsallt hatalmas ünnepéllyel és tömegfelvonulással fogadták, a korabeli sajtó az örvendetes eseményt címlapon hozta és úgy kommentálta, mint ami megkönnyíti a vitás nemzetiségi ügyek rendezését is (Csehszlovákiával).

A magyar kormány 1948 nyaráig látványosan elismerte és támogatta a Délszláv Szövetség munkáját. A baráti, támogató viszony azonban szinte egyik napról a másikra ellenségessé és fenyegetővé vált. 1948. június 18-án a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája közzétette határozatát, amely szovjet forgatókönyv alapján súlyos vádakkal illeti és elítéli a Jugoszláv Kommunista Párt politikáját. A Tájékoztató Iroda határozata a külföldi és a magyar közvéleményt egyaránt váratlanul érte, ezt megelőzően Magyarországon legfeljebb az tűnhetett fel, hogy néhány hónapja megszűnt Tito és a jugoszlávok állandó nyilvános dicsőítése. 5 A Délszláv Szövetség a Kom­inform határozatot követően hirtelen a jugoszláv imperializmus magyarországi központjává vált, a belügyminisztérium felfüggesztette a Szövetség autonómiáját, miniszteri biztost állított az intézmény élére, leváltotta vezetőit és tisztségviselőit. A szövetség régi vezetőit és aktivistáit megrágalmazták és üldözték. 6 Többeket letartóztattak, másoknak sikerült Jugoszláviába menekülniük.

1948 nyarán a Jugoszláviával való ideológiai- politikai konfliktus egy gyilkossági ügy kapcsán a kriminalizálás felé terelődött. Egy jugoszláv követségi dolgozó, Zivko Boarov dulakodás közben lelőtte a Délszláv Szövetség egyik munkatársát. A tisztázatlan halálesetben a pártvezetés azonnal meglátta a politikai gyilkosságból adódó propaganda lehetőségeit. Az ügy nagy sajtóvisszhangot kapott, Boarovot a magyar hatóságok jugoszláv állampolgárként kémkedés vádjával letartóztatták, de a gyilkosság kapcsán letartóztatták és kizárták a pártból a Délszláv Szövetség több munkatársát is. 7 Boarov „beismerő vallomását” követően, a Szabad Nép másnap egész oldalas cikkben közölte a „tényeket”, kiegészítve a Pravda kommentárjával, amely azzal vádolta a jugoszláv követséget, hogy Boarov személyében egy „külföldi ügynököt, a nemzetközi reakció aljas, terrorista tervének végrehajtóját” védte. 8 A következő látványos jugoszlávellenes akció a közismert Rajk- per volt (amelyben a Boarov-ügyet is felhasználták), noha a per konstruált forgatókönyve csak megalkotásának utolsó fázisában változott imperialista szervezkedésből imperialista-jugoszláv kém­históriává. A Rajk-per mellékpereiben több ítélet is született „titoista összeesküvés” vádjával, ezek az ügyek azonban nem kerültek a nyilvánosság elé. 1949 novemberében a Kominform újabb határozata nyomán a szocialista országok, így Magyarország is, megszakították Jugoszláviával a dip­lomáciai kapcsolatot. A magyar kormány 1949 végén, 1950 elején a Jugoszláviával érintkező határsávban összeíratta a szerb és horvát lakosságot, mint Tito potenciális támogatóit, és több száz családot ki is telepített onnan. 9

1952. év jugoszláv kémszenzációja a Bálint-ügy (ahogy a P. G. kórrajzán emlegetik, „emberrablási ügy”) volt. A magyar és a jugoszláv titkosszolgálatok csatájáról a korabeli sajtó színes beszámolókban tájékoztatta a közvéleményt. 10 Bálint László kivételesen valóban a jugoszláv titkosszolgálatok embere volt. Azzal a feladattal bízták meg, hogy a Tájékoztató Iroda határozatait követően Magyarországon menedéket talált jugoszláv kommunista emigráció köreiből meghatározott személyeket ejtsen foglyul, és juttassa őket vissza Jugoszláviába. Az egyik határátlépési kísérlet során azonban az ÁVH társaival együtt elfogta, a későbbi nyomozás során szinte mindenkit letartóztattak, aki Bálinttal bármiféle kapcsolatba került.

Sztálin halálát követően a jugoszláv–szovjet viszony is lassan normalizálódott, ez megteremtette az alapot a többi szocialista állam és Jugoszlávia viszonyának rendezésére is. A Rajk- per felülvizsgálata 1954 nyarán kezdődött, szeptemberben elkészült egy jelentés, amely a pert teljes egészében koholmánynak minősítette. A rehabilitációs tárgyalást azonban csak 1955 novemberében, a per nagy nyilvánosságával ellentétben, titokban folytatták le. 11 Az áldozatok ünnepélyes újratemetésére pedig csak a Rákosi-féle párvezetés bukását követően, 1956. október 6-án került sor.

A forradalomhoz a jugoszláv pártvezetés ellentmondásosan viszonyult: egyrészt a sztálini politika csődjének igazolását látta benne, másrészt egy jugoszláv típusú, nemzeti kommunista fordulatban reménykedett, de semmiképp nem akart egy olyan helyzetet, amely a kommunista vezetés számára kontrollálhatatlan. 12 Tito október 29-én nyílt levélben támogatta a magyar pártvezetés törekvéseit, de egyúttal hangot adott aggodalmának is. A fejlemények láttán azonban Titóék is egyetértettek a szovjet katonai beavatkozással, abban reménykedve, hogy a magyar párt­vezetésben a Kádár- és Nagy Imre-féle anti­sztá­linista irányvonal marad fenn. 13 Mint ismeretes, november 4-én Nagy Imre és társai a jugoszláv diplomaták hívására a nagykövetségre mentek, ahol menedékjogot kaptak. Ezzel a gesztussal a jugoszláv diplomácia csapdahelyzetbe került, egyrészt deklaráltan támogatta a Kádár-kormányt, másrészt közvetlen felelősséggel tartozott a Ká­dáréktól elhatárolódó Nagy Imre-csoport sorsa iránt. Mindemellett tekintettel kellett lenniük a Nyugattal való kapcsolatokra, amelynek nem tett jót a szovjet intervenció támogatása. 14 A legnagyobb gondot a szovjetekkel való egyre elhidegültebb viszony jelentette, Nagy Imre személye ugyanis szovjet részről egyre inkább az „ellenforradalom” fő bűnöseként körvonalazódott. Titóék eredeti szándéka szerint a Nagy Imre-csoportot Jugoszláviába szállították volna, azonban erre az esetre Hruscsov, nem is burkoltan, azzal fenyegette meg Titót, hogy Nagy Imrét jugoszláv ügynökként fogják feltüntetni, és a magyarországi eseményekért a felelősség egy részét Belgrádra fogják hárítani. 15 A jugoszláv diplomácia célja ekkor már leginkább az volt, hogy minél előbb kikerüljenek a tarthatatlan helyzetből, de így is különösen ügyeltek arra, hogy a Nagy Imre-csoporttal való szolidaritás látszatát megőrizzék. 16 Hosz­szas tárgyalások során a jugoszlávok elérték, hogy Kádár aláírjon egy nyilatkozatot, amelyben a menedékjog megszüntetése fejében garantálta a Nagy Imre-csoport büntetlenségét és szabad hazatérését – noha mindkét fél tudta, hogy ez nem fog megtörténni. A „nemzeti kommunizmusról” folytatott ideológiai és diplomáciai csatározások, valamint a „magyar ellenforradalom” felelőseinek ideológiai célpontként való megnevezése, azaz a Nagy Imre-csoport kriminalizálása során jugoszláv részről megfogalmazódott (jogosan) az aggodalom, hogy egyfajta második Rajk-perként készül a Nagy Imre-per, célja az engedetlen Jugoszlávia kompromittálása lesz. A magyar–jugoszláv kapcsolatok kezelését sajátos kettősség jellemezte: Kádár mérsékelni akarta a jugoszlávokkal a szembenállást, de a konfliktust gerjesztő Nagy Imre-ügyben semmilyen kompromisszumra nem hajlott. 17 Végül hosszas ideológiai és diplomáciai csatározások során úgy alakult, hogy a nemzetközi felháborodást keltő Nagy Imre-perben és az ítéletet követő közleményben a magyar kormány súlyosan elmarasztalta a jugoszláv vezetőket, azzal vádolva őket, hogy „ellenforradalmi felkelésben” majd az „ellenállás szervezésében” aktívan támogatták a „nemzeti kommunizmus kalózlobogója alatt” fellépő Nagy Imre-csoportot, akik valójában a nemzetközi imperializmus és a hazai reakció összeesküvésének voltak részesei. 18 A pert követően, számos diplomáciai levél- és nyilatkozatváltást követően a szovjet–jugoszláv viszony mégis lassan rendeződni kezdett. Hruscsov enyhülést támogató Nyugat-politikája, valamint az Egyesült Államok és Jugoszlávia egyre szorosabbá váló kapcsolata ugyanis egyik fél számára sem tette kedvezővé a további ellenségeskedést. A Nagy Imre-pert követő jugoszláv–szovjet diplomáciai jegyzékháború 1959-ben lezárult, a mindkét fél számára kényelmetlen magyar kérdés háttérbe szorult. 19 A forradalom leverését követően Kádár kormánya a Jugoszláviával fennálló feszült viszony ellenére, a nemzetiségeknek az „ellenforradalom” idején tanúsított magatartásával kapcsolatban semmiféle általánosan elmarasztaló megállapítást nem tett. A délszláv nemzetiségek a feszült nemzetközi helyzet és a jugoszláv bűnbakkeresés miatt mégis okkal retteghettek a sztálini időket idéző üldöztetésektől. A megfélemlített nemzetiségek úgy érezték, nem árt, ha hangsúlyozzák hűségüket a párthoz. A szlovákok és a délszlávok közül viszonylag sokan jelentkeztek a munkásőrségbe, és sokan vettek részt a megszálló szovjet katonákkal barátkoztató rendezvényeken. 20 A nemzetiségi szövetségek 1957 márciusában aktívaértekezleteket tartottak. A Délszláv Szövetség ekkor leszögezte, hogy „elismeri a Párt vezető szerepét”, amely a szövetségben oly módon érvényesül, hogy „vezető posztjain a Párt tagjai állnak, akik tevékenységükkel a Pártnak felelnek”. 21 Kállai Gyula művelődésügyi miniszter 1957 júniusában előterjesztést tett a kormánynak a nemzetiségi problémákról. Hangsúlyozta, hogy a nemzetiségek az 1956-os események idején is általában hűek maradtak a népi hatalomhoz; meg­állapította, hogy az annak idején titoizmussal vádolt délszlávok rehabilitálását folytatni kell. A délszlávok rehabilitációja keretébe tartozott, hogy a Rajk-perben elítélt Ognye­no­vics Milánt nevezte ki főtitkárként a Délszláv Szövetség élére.

1947 és 1959 között tehát a délszláv elsősorban „jugoszlávot” jelentett, a szomszédos Jugoszlávia polgárát vagy Magyarországon élő „jugoszláv” nemzetiséget (nem szerbet, horvátot, szlovént, vajdasági magyart stb.), ekként lehetett barát majd ellenség, példakép és elrettentő, rossz példa, kommunista, nemzeti kommunista, „titoista”, „imperialista láncos kutya” és így tovább. A korabeli ideológia és propaganda nézőpontjából nem lehet elkülöníteni valóságot és konstrukciót. 1948 és ’59 között kétféle módon lehetett valaki jugoszláv kém: vagy belépett a jugoszláv titkosszolgálatokhoz, vagy ezt mondták róla. A nagy nyilvánosság előtt leleplezett jugoszláv kémhistóriák vádlottjaival kapcsolatban egyáltalán nem számított, hogy valójában mit gondoltak vagy tettek, valódi jugoszláv ügynök éppen úgy akadt köztük, mint civil követségi dolgozó, tolmács vagy újságíró. A „titoista” kategóriába még köny­nyebb volt bekerülni, délszláv nemzetiségiként szinte „beleszületett” az illető, de nemzetiségtől függetlenül is bárki a hatalom ellenséges célpontjává válhatott, ehhez kémhistóriát sem kellett kitalálni. A Délszláv Szövetség vezetői és tagjai „jugoszlávként” és „titoistaként” lettek barátokból ellenségek, e minőségükben kénytelenek voltak elhatárolni magukat a jugoszláv pártvezetéstől, de még ez a gesztus sem nyújtott védelmi garanciát. A „jugoszláv” származás vagy kapcsolat önmagában a potenciális bűnös stigmájaként működött. A szovjet–jugoszláv feszültség átmeneti enyhülése, valamint a sztálinista bűnökkel való szembenézés igénye a „jugoszlávból” átmenetileg újra barátot csinált, majd a forradalom megtorlása során visszatért a régi ellenségkép, amely végül 1959-től a megfelelő kompromisszumok mellett ismét „barátivá” konszolidálódott. A fordulat évei­től az ötvenes évek végéig a magyarországi délszláv nemzetiség hivatalos (a hatalom által elismert vagy felismert) önazonossága kizárólag a szovjet és jugoszláv pártvezetés aktuális kapcsolatán múlott, a közvélemény számára láthatatlan ideológiai „műhelyekben” és diplomáciai jegyzékekben dőlt el, hogy aki „jugoszlávnak” minősíthető, az éppen kommunista vagy imperialista, barát vagy ellenség. 1957 után a délszláv nemzetiség „önként” hivatalosan is az MSZMP fennhatósága alá került, ez formálisan kizárta a jugoszláv pártvezetés befolyását – de úgy tűnik, a magyar pártvezetés is inkább az államhatáron túlra címezte fenyegető nyilatkozatait.

P. G. 1963 elején került először a Lipótmezőre, a kórrajz adatai szerint „mentők hozzák, kísérője nincs, a beteg izgatott, tiltakozik a felvétel ellen”. A kórrajzhoz csatoltan a Belügyminisztérium Kor­vin Ottó Kórházából származó igazolás olvasható, miszerint P. G. „ön- és közveszélyes volta miatt Dr. [olvashatatlan]-al való megbeszélés alapján Orsz. Ideg-elme gyógyintézetbe utalva”. P. G. kórrajza több ún. heteroanamnézist tartalmaz, ekkor nem a beteget, hanem hozzátartozóit kérdezik ki a páciens állapotáról. Beszállításának napján az orvosok előbb édesanyjától és húgától kérnek P. G.-re vonatkozó adatokat, a pácienssel először (dokumentáltan legalábbis) csak másnap beszélnek. Kezelésének harmadik napjára datálva újabb heteroanamnézis következik P. G. feleségével. Így a páciens állapotára és betegsége előzményeire vonatkozóan a kórrajzon négy elbeszélés olvasható: az anyáé, a húgé, feleségé és a páciens saját története.

A négy elbeszélésből kibontakozik egy történet, miszerint P. G. Jugoszláviában született és nevelkedett, apja korán meghalt, édesanyja egyedül nevelte őt és húgát. P. G. kisiskolás kora óta kitűnt szorgalmával és tehetségével. 1947-ben a család Magyarországra költözött, az édesanya nagyon fontosnak tartotta a gyerekek taníttatását, rengeteg áldozat árán sikerült Budapesten állást szereznie, azért, hogy P. G. és húga egy neves gimnáziumba járhassanak. A gyerekek még gimnazisták voltak, amikor édesanyjuk súlyosan megbetegedett, tartós kórházi ápolásra szorult, P. G. ekkor, hogy el tudja tartani a családot, magántanulóként fejezte be a gimnáziumot, tanulmányai mellett dolgozott, a Délszláv Szövetségtől kapott munkákat: fordított, tolmácsolt, magánórákat adott, majd az érettségi után a Szövetség lapjának munkatársa lett. Ekkor ismerkedett meg későbbi feleségével. P. G. ekkor nappali tagozaton egyetemre járt, tanulmányai mellett továbbra is a Délszláv Szövetségnél dolgozott, hogy feleségét és gyereküket el tudja tartani. A kórrajzon olvasható beszámolók szerint a Rajk- pert követően P. G. több munkatársát elbocsátották, vagy letartóztatták, 1952-ben az „emberrablási ügy” kapcsán közvetlen főnöke is börtönbe került, P. G. ekkor „létszámfelettiként” elvesz­tette állását. Húga az anamnézis során elmondja az orvosoknak, hogy P. G. „valóban ki volt téve zaklatásoknak, akkoriban többeket letartóztattak közülük. Az öccsét [a kórrajz egyéb adatai szerint P. G. az idősebb testvér] rávették, hogy adatokat szolgáltasson a munkatársairól. Baja nem történt soha semmi.” Édesanyja és felesége szintén elmondják, hogy P. G. közvetlen környezetében többeket letartóztattak politikai okokból. Felesége beszámol arról is, hogy „53-ban a Rajk-perrel kapcsolatosan elvitték főnökét. Ezután valóban jártak a házukban az ÁVH-sok és érdeklődtek utána, mert ő továbbra is fenntartotta a kapcsolatot főnöke feleségével.” A páciens elbeszélését, ahogy hozzátartozóiét is, a pszichiáterek feltehetően pontosan és hiánytalanul, de nem teljesen szó szerint, általában egyes szám harmadik személyben közlik. P. G. részletesen beszél orvosainak „betegsége” előzményeiről, az ötvenes évek elejének politikai üldöztetéseire azonban mindössze egyetlen mondattal utal, miszerint „az akkori jugoszlávellenes légkör nagyon megviselte”. Egy másik, fél évvel későbbi kórrajzában azonban hosszasan részletezi a Belügyminisztériummal való kapcsolatát, ekkor úgy fogalmaz, hogy „beépített ember volt, de soha nem bíztak meg benne”. P. G. „BM-es kapcsolatait” olykor tényként, máskor fantáziaként („téveseszmeként”) említi, s a kórrajzok alapján úgy tűnik, az orvosok az utóbbi megítélés felé hajlanak. Elemzőként tehát a húg beszámolójára (miszerint P. G.-t „rávették, hogy adatokat szolgáltasson munkatársairól”), valamint P. G. egyetlen megjegyzésére hagyatkozhatunk, de a kórrajz egészének tartalma, a korabeli politikai légkör és P. G. helyzetének ismeretében könnyen elképzelhető, hogy valóban az államvédelem informátora volt. Lehetséges ugyan, hogy ez a feltételezés alaptalan, és az államvédelemmel való kapcsolat pusztán P. G. „téveseszméje”, de ebben az esetben kétségbe kéne vonni a húg állítását – erre semmi okunk nincsen, másrészt pedig P. G., ha valóságosan esetleg nem is, de érzelmileg mindenképp erősen kötődött a politikai rendőrséghez: hol rettegett tőle, és menekült előle, máskor vonzódott hozzá. Így P. G., az elemzés szempontjából, mindenképpen kapcsolatban áll az államvédelemmel, függetlenül attól, hogy ez a viszony valós, vagy „csak” reprezentált. P. G.-t „jugoszlávsága” az 1950-es évek elején valóban potenciális politikai célponttá tette, nézőpont kérdése, hogy a bűnösök vagy az áldozatok oldalán, ahogyan a „jugoszláv” szó korabeli jelentése is elsősorban (ideológiai) nézőpont kérdése volt.

„Schizophrenia paranoides”

P. G. „jugoszláv-ügyek” rehabilitációinak idején, 1955-ben került először kapcsolatba a pszichiátriával, ekkor a József Attila Kórház nyílt elmeosztályán kezelték. Az 1963-ból származó kórrajz hetereoanamnéziseiben a családtagok erről is beszámolnak. Édesanyja elmondja, hogy „fiam első lelki megrázkódtatása a Rajk László-féle per alkalmával történt. Aki a Délszláv Szövetségnek dolgozott, mindenkit zaklattak és kínoztak, többeket elzártak. Fiamat szabadon hagyták, de a testi, lelki kínzások emléke egész életen át benne maradt. (…) 1955 vagy 54 telén mint egyetemi hallgató nagyon sokat dolgozott, mert akkor már nős volt. Akkor egyszer nagyon kimerült és beutalták a József Attila szanatóriumba” Húga is említi a kórházi kezelést, de keveset tud az előzményekről „nem tudja, miért [került a pszichiátriára], nem laktak együtt. Csak annyit említett, hogy megfigyelik, de nem tudta eldönteni, hogy az valóság volt-e.” A feleség elbeszélése szerint P. G. főnöke és munkatársai letartóztatását követően „eleinte csak állandóan azt emlegette, hogy mennyire igazságtalan ez az egész ügy. Ezekben az időkben történt, hogy egy napon figyelmeztette a feleségét, hogy egy ember figyeli őket. 1954-ben lassan, fokozatosan mind gyanakvóbb lett, azt mondta, hogy a házuk előtt járkálnak, állandóan őt figyelik, a feleségével beszélnek. (…) A falban egész éjjel lehallgató készüléket keresett, a feleségének is kalapáccsal kellett vernie a falat. (…) 1955-ben sikerült rábeszélni, hogy feküdjék be a József Attila szanatóriumba.”

A Lipótmező pszichiáterei kikérték P. G. 1955-ös kezelésére vonatkozó dokumentumokat a József Attila Kórházból, így az 1963-as kórrajzhoz csatoltan olvasható P. G. korábbi kórtörténetének összefoglalása. A József Attila Kórház orvosai szerint P. G. állapota: „két éve lassan prog­rediáló sch[izophren] processus, mely reális kulcsélményből indult ki. Perszekútoros és vonatkoztatásos téveseszmék szorongástól kísérve. Dg.: schizophrenia paranoides.” A kórrajzon olvasható P. G. saját elbeszélése is „jelen panaszairól”:

„Elmondja, hogy mikor elbocsátották a Szövetségtől, állandóan szorongott. Félt, hogy őt is letartóztathatják, mint főnökét. Azt állítja, hogy állandóan detektívek járnak a sarkában. Ha megállt egy kirakat előtt, a detektív is megállt. Ha visszafordult, az illető is követte. Méltánytalannak találta, hogy őt, aki maximálisan megbízható személy, ellenőrzik. Később a félelme inkább fokozódott. Ha társaságba ment, feltűnt az emberek feltűnő udvariassága, ami azt jelentette, hogy ők is állandóan figyelik. Provokálni akarta őket gorombasággal és egyéb feltűnő magatartással, de nem hagyták magukat, ami újra csak megerősítette feltételezésében. Az utóbbi hónapban már azt vette észre, hogy a szomszéd lakásban, ahol egy aggszűz lakik, lehallgató készüléket szereltek föl az ő ellenőrzésére. Elhatározta, hogy technikával fog foglalkozni, hogy ellenenergiát alkalmazzon a lehallgatóval. De csak a rádióvevőkészülék megvásárlásáig jutott el. – Az utóbbi hetekben nem jár utcán, mert nem akar emberekkel találkozni, t.i. minden emberben egy figyelő detektívet lát. Már mondták neki, hogy alaptalan az aggodalma (t.i a letartóztatottak is rehabilitálás alatt vannak) és amit hisz, az „bolondság”. Lehetségesnek tartja, hogy félelme valóban idegbetegség. Mégsem megy ki az utcára, mert – lehet ugyan, hogy alaptalanul, de intenzíven foglalkoztatja az a gondolat, hogy figyelik.”

P. G. diagnózisának megfelelő terápiában részesül. A számos elektrosokk és „insulin subcoma” kezelést követően az orvosok összefoglalják és lezárják a kórrajzot:

„2 éve lassan előrehaladó paranoid sch processus. Üldöztetéses és vonatkoztatásos téveseszmék. Reális kulcs-élmény a processus elején. Erős dissimulatio. Szorongások. Th: ins subshock, elektroshock. Nem javult. Javaslat: z[árt] o[sztályon] való kezelés.”

Az orvosok szerint 1955 elején P. G. beszámolója vélt vagy valós üldöztetéseiről „reális kulcsélményből” indul ugyan ki, de egyértelműen a „schizophrenia paranoides” betegség tünete, ami azt jelenti, hogy az általa megélt élmények nem valós tapasztalatokhoz kapcsolódnak, félelmeinek okozója nem létezik, vagy az érzés nem releváns, a pszichiátria nyelvén fogalmazva: P. G. tapasztalatai és magyarázatai „üldöztetéses és vonatkoztatásos téveseszmék”. P. G. 1955-ben maga kért orvosi segítséget, mert, ahogy a fenti beszámolóban olvashattuk, ő maga sem tudta eldönteni, hogy félelmei indokoltak-e vagy sem. A kórrajzon rögzített beszámoló éppen a „valós tapasztalatokkal” kapcsoltban vet fel dilemmát: hogyan és miért lehetséges az, hogy bár a letartóztatott „titoista összeesküvőket” rehabilitálják, azaz a hatalom beismerte, hogy koholt vádak alapján ítélkezett, P. G. továbbra is úgy érzi, hogy politikai okokból valamilyen minőségében üldözött. Az orvosok azonban úgy tűnik, minden kétséget kizáróan tudják, hogy 1955 elején egy „jugoszláv” nemzetiségi szervezet elbocsátott munkatársát nem figyeli az ÁVH, nem követik detektívek az utcán, nem hallgatják le lakását stb., a páciens ettől való félelmei teljes mértékben nélkülözik a valósággal való kapcsolatot.

Egyelőre félretéve az orvosok álláspontját, az orvos–beteg kapcsolat politikai tartalmainak elemzőjeként – későbbi kórrajzainak ismeretében – P. G. „valósággal” kapcsolatos dilemmája többféleképpen értelmezhető. P. G. beszámolóját az orvosoknak az adott politikai környezetre kellett vonatkoztatniuk, hogy eldöntsék, „látszatról” (tünetről) van szó, vagy valóságról. P. G. akár azt is kérdezhette volna orvosaitól, hogy mi az igazság üldöztetésével kapcsolatban: valóban üldözhetik-e? Ha nem üldözik, miért érzi mégis úgy? 1955 elején ezek a kérdések választ talán nehezebben találnak, mint újabb kérdéseket. A P. G. üldöztetésével kapcsolatos „igazság” rákérdez egyrészt arra, hogy mi az igazság a „jugoszlávokkal” kapcsolatban (Tito valóban imperialista? Aki „jugoszláv”, az titoista/imperialista? Egyáltalán mi vagy ki az imperialista?) Másrészt arra, hogy mi az igazság az igazsággal kapcsolatban? (Akiket megvádolnak azzal, hogy jugoszláv kémek, valóban azok? Akik a törvény képviselete előtt bevallották, hogy jugoszláv kémek, valóban azok? Akiket törvényesen kivégeztek vagy bebörtönöztek jugoszláv kémkedésért, valóban jugoszláv kémek?) A „jugoszlávokkal” és az igazsággal kapcsolatos kérdések természetesen nem kizárólag P. G. kérdései. Az igazság „csinálói” (a hivatalos, állami ideológia és a törvényes jogrend) és „szolgáltatói” Sztálin halála után maguk kérdőjelezik meg, amit addig csináltak és szolgáltattak. Függetlenül attól, hogy adott nézőpontból látható volt-e az „igazság” idézőjeles, fiktív jellege (például a kirakatperek előzetes koncepciói), az „igazság” következményei – az üldöztetések, bírósági ítéletek stb. – mindenki számára valódiak voltak. P. G. kérdésére végső soron az lehet a válasz, hogy az igazság önkényes, létrejötte láthatatlan, és kizárólag következményeiből lehet felismerni (ez arra is igaz, aki részt vett a létrehozásában – lásd például Rajk esetét). P. G. letartóztatása alkalmával bizonyosodhatna meg félelmeit illetően, de miután ez nem történt meg, kénytelen orvoshoz fordulni.

Harmadrészt akkor merülnek föl újabb kérdések P. G. üldöztetésének „igazságával” kapcsolatban, ha a kórrajzok hiányos közléseire alapozva elfogadjuk azt a feltevést, hogy „jugoszláv ügyekben” az államvédelmi hatóság informátora volt: ő maga szolgáltatott kompromittáló adatokat kollégái és főnöke letartóztatásához. A válaszok egy lehetséges tartománya az elemző fantáziája. Feltételezhető, hogy P. G. félelemből, fenyegetések hatására állt az államvédelem szolgálatába, ebben az esetben „jugoszlávként” éppen úgy üldözött, ahogyan azok, akikről üldözőként ő maga szolgáltatott információkat, másképpen fogalmazva: áruló. Elvileg feltételezhető lenne az ellenkezője is: P. G. „hazafias alapon” dolgozott az államvédelemnek, őszinte meggyőződéssel vallotta az „igazságot”, miszerint kollégái és főnöke hazaárulók, imperialisták, titoisták stb. A kórrajzból nem derül ki, P. G. milyen motivációk alapján lett informátor, mint ahogyan abban sem lehetünk teljesen bizonyosak, hogy egyáltalán informátor volt. De ha mégis elfogadjuk ezt a feltételezést, akkor P. G. dilemmája átfogalmazható. Ameny­nyiben az „igazság”, amelynek szolgáltatásához P. G. információt gyűjtött, kérdésessé válik; ha a bűnösökről kiderül, hogy valójában áldozatok, és az áldozatokról (az „elárult hazáról”, az állam „védőiről” és törvényes képviselőiről), hogy valójában bűnösök, akkor P. G. vajon áldozat vagy bűnös? Ki/mi fogja rehabilitálni vagy megbüntetni? Minek a nevében?

P. G. orvosoknak előadott problémája explicit módon nem veti föl a fenti morális kérdéseket, nem is közvetlenül az igazságra, hanem pusztán az „igazság” következményeire vonatkozik: az a kérdés, hogy P. G.-t tényleg figyeli-e az államvédelmi hatóság vagy sem, azok a jelenségek, amelyeket ő gyanúsnak vél, valóban megfigyeltetésére utalnak-e. Úgy tűnik, az orvosok sem morális dilemmaként értelmezik P. G. problémáit, a kórrajz szerint nem foglalkoznak P. G. „jugoszlávságával”, a diagnózis alapja kizárólag az állambiztonsági megfigyelés tényszerűsége vagy fikciós jellege, az erről való elbeszélés hitelessége/hiteltelensége. A kórrajz dokumentációjában sem az orvos, sem a páciens nem kérdez rá a vélt vagy valós megfigyelés lehetséges okaira, azaz P. G. bűnösségére/ártatlanságára.

Nem könnyű rekonstruálni, mit akarhatott P. G. a pszichiátriától 1955-ben. Nyilvánvaló ugyan, hogy szenvedése, félelmei miatt kért orvosi segítséget, ahogyan az is, hogy a pszichiátria nem szüntethette meg a félelem külső forrását, az elektrosokk és inzulinkezelések mégsem segítettek, orvosai szerint „változatlan állapotban”, a további kezelést elutasítva hagyja el a kórházat. P. G. 1955-ös és későbbi kórrajzain egyaránt a politika és a vele kapcsolatos morális kérdésfelvetés hiánya a feltűnő, noha a páciens politikai üldöztetésről számol be. A pszichiátria mégis felvet egy morális problémát P. G. „ügyével” kapcsolatban. Az orvosok lejegyzik, hogy P. G. „betegségbelátása részleges”, továbbá disszimulál, eltitkolja az orvosok előtt tüneteit, úgy tesz, mintha egészséges lenne. Eszerint P. G. vagy tudja, hogy félelmei és megfigyeltetésével kapcsolatos észrevételei nem kapcsolódnak az államvédelem valódi tevékenységéhez, és/vagy azt tudja, hogy a pszichiáterek az ő elképzeléseit tünetnek tartják. Mindenesetre orvosai szerint őszintétlen, nem az „igazat” mondja, ellenkező esetben alávetné megát a kezelésnek. A páciens és orvosai kapcsolatából (definiált formában legalábbis) eltűnik a politikai tartalom, átadja helyét a pszichopatológiának. P. G. politikai üldöztetése elől a pszichiátrián keres menedéket, a pszichiátria a politikai üldöztetés élményét tünetként értékeli, az orvos részéről az „igazság” P. G. betegsége, amelyet a páciensnek el kéne fogadnia („betegségbelátás”) és tünetként be kéne vallania (nem kéne „disszimulálnia”). P. G., noha a pszichiátrián önként tartózkodik, mégsem fogadja el orvosai álláspontját, az orvosok pedig nem ismerik el P. G. élményeinek külső (politikai) eredetét.

P. G. tehát akart valamit a pszichiátrián, de kórrajzából nem derül ki (egyelőre), hogy miféle segítséget remélt. A pszichiátria álláspontja viszont rekonstruálható. A kórrajz szerint a páciens politikai üldöztetése téveseszme, tünet, a „reális kulcsélményen” túl nem vezethető vissza külső valóságra, ekként nélkülözi a politikai és morális tartalmakat és azt a sűrű dilemmát, mely ezeket 1955-ben kíséri. P. G. elképzelései tünetként egy másik normarendszer, a pszichopatológia mércéje alá kerültek, itt az „igazság” az orvostól eredeztethető, aki a pszichiátria tudáskészlete alapján ítélkezik a páciens élményeinek státuszát illetően: vagy elfogadja tényként, a valóság legitim részeként, vagy elmebetegség tünetének, téves­esz­mének minősíti. P. G. páciensként az „igazsággal” kapcsolatban a pszichiátrián éppen azt tapasztalhatja, ami „jugoszlávságával” „történik”: az igazság önkényes (amennyiben az orvos állapítja meg, hogy P. G. normális-e vagy sem, élményei visszavezethetők-e valóságra vagy sem), létrejötte láthatatlan (P. G. – egyelőre – nem ismeri a diagnosztikai kritériumokat), kizárólag következményeiből (diagnózis, elzárás, terápia) lehet felismerni.

Az orvos oldaláról a terápiás kapcsolatot nem a páciens, hanem a pszichopatológia határozza meg: P. G.-t diagnózisa (az orvos) teszi pácienssé, nem pedig az aktus, amellyel orvost keres. P. G. tehát „átadta” a politikai üldöztetés élményét a pszichiátriának, majd amikor pszichopatológiaként definiálva, a kezelés célpontjaként „visszakapja”, elhagyja a pszichiátria terét – egyelőre legalábbis. Az orvos nézőpontjából itt a páciens megszegi a kapcsolat szabályait, önkényesen kilép szerepéből és a kórház kapuján. Mindez csupán előzménye egy hosszadalmas kezeléstörténetnek, amelyben P. G. újra és újra páciensként tér vissza orvosaihoz, az „igazságot” keresve.

Játék az igazzal

Az 1963-ból származó kórrajz anamnéziseiben P. G. élet- és kezeléstörténete folytatódik. Felesége elmondja, hogy a József Attila Kórházból való távozását követően P. G. továbbra is üldözőitől rettegett, neki azonban „sikerült rábeszélni, hogy feküdjék be a Nyírő-klinikára. (…) A klinikán elég nyugodtan viselkedett, az is jól hatott rá, hogy a volt főnökét rehabilitálták. Nagyon jó állapotban került haza, belátta, hogy valóban beteg, csak attól félt, hogy lesz egy újabb shubja.” P. G.-t idézve, ekkor „eleinte olyan „felemás” állapotban volt, hitte is, hogy figyeli az ÁVH, meg nem is. Később egyre inkább rájött, hogy arra semmiféle konkrét bizonyítéka nincs és fokozatosan elnyomta magában ezeket a gondolatokat.” A forradalmat követően P. G. a jugoszláv nagykövetségen dolgozott, majd egy országos lapnál kapott adminisztrátori munkát. Munkájával nem volt elégedett, ő maga úgy fogalmaz, „kisebbrendűségi érzések gyötörték”, korábbi munkakörében, újságíróként szeretett volna elhelyezkedni. 1958-ban munkahelyén lehetőség nyílt egy pár napos bécsi kirándulásra, de P. G.-t erről kollégái nem értesítették. Felesége elbeszélése szerint ekkor is politikai okokból mellőzték, mert tudták, hogy mellékállásban a jugoszláv követségnek fordít, „ez annál is inkább bántotta, mert az ellenforradalom alatt nagyon józanul viselkedett és az elsők között volt, akik beléptek a pártba.” A bécsi úttal kapcsolatos sérelemből végül munkahelyi botrány lett, és P. G. újra pszichiátriai osztályra került, őt idézve: „szóval mikor a többiek erről az útról visszatértek, ő botrányosan leitta magát. Nem emlékszik, hogy mit csinált, de fegyelmi elé akarták állítani. A fegyelmi tárgyalásra nem ment el, ugyanis a gyávábbik megoldást választotta. Az üldöztetéses gondolataival már akkoriban nem igen foglakozott, ill. ha felszínre akartak bukkanni, akkor azonnal „elnyomta” őket. Akkor viszont újra „elővette” a „kényszerképzeteit” és a szó szoros értelmében „bemenekült” a hárshegyre, a szanatóriumba. Úgy látszik, hogy igaza volt ezzel lépéssel, mert akkor, amikor a többiek látták, hogy az „őrületbe kergették”, megszüntették az ő állandó elszigetelését és napok alatt elintéződött, ami már hónapok óta húzódott akkor, hogy átkerüljön ehhez a jugoszláv laphoz, ahol most is dolgozik.”

Erről a történetről több szó nem esik a kórrajzon, P. G. hárshegyi kezelésének dokumentumait nem ismerjük. Megismerhetjük viszont elgondolását saját „betegségéről” – legalábbis azt, amit az orvosoknak erről 1963-ban elmondott. P. G. eszerint korábbi betegségének tüneteit szimulálja. Az ötvenes évek elejének üldöztetései itt elmondása szerint „kényszerképzetek”, viszont 1958-ban (a Nagy Imre-per évében), ha nem is üldözik, de az elbeszélés alapján politikai okokból mellőzik. Õ maga ugyan nem említi, hogy a bécsi kirándulásból „jugoszláv” kapcsolatai miatt maradt ki, ezt felesége elbeszéléséből tudjuk. Felesége számol be arról is, hogy ha P. G. „részeg, akkor hallucinál, ismét felszínre kerülnek az üldöztetéses, elsősorban politikai jellegű téveseszméi. Másnap nem emlékszik semmire”. A két történet alapján P. G. feltehetően „politikai jellegű téveseszméit” osztotta meg részegen kollégáival, feltételezhető az is, hogy önkontroll hiányában a politikai üldöztetés élménye számára a valóság státuszával bír. Az orvosoknak előadott beszámoló szerint viszont a politikai üldöztetés „kényszerképzet”, amely akaratától függetlenül képzeletéből bukkan fel a realitás látszatával, ő azonban képes arra, hogy „azonnal elnyomja”, megfossza a valóság státuszától. A történet szerint P. G. azt is tudja, hogy a politikai üldöztetés általa megélt élménye a pszichiátrián tünetnek minősül. Nem tudjuk pontosan, mit mondhatott P. G. a munkahelyén (talán ő maga sem tudja), mindenesetre nyilvános részegségéért és/vagy azért amit ebben az állapotban elmondott, fegyelmi elé akarták állítani. P. G. elbeszélése szerint úgy tud elmenekülni a morális (politikai?) felelősségre vonás elől, hogy állapotát és nézeteit elmebetegség tüneteként definiálja, felkeresi azt a hatóságot – a pszichiátriát –, amely ezt hivatalosan is igazolja. A történet szerint P. G.-t „őrülete” miatt „jugoszlávként” „rehabilitálják” („előléptetik” a vágyott nemzetiségi laphoz), így a pszichiátriai kezeléssel eléri azt is, amit „józan viselkedéssel” és a párttagsággal addig nem sikerült: végzettségének és képességeinek megfelelő munkakört és magasabb fizetést.

Ebben a történetben (a P. G. által idézett munkatársak szerint legalábbis) létezik olyan politikai környezet, mely „őrületbe kergeti” az egyént – és ahol ezért a morális felelősség a környezetet terheli. P. G. „igazsággal” és „valósággal” kapcsolatos kérdései itt sem kapnak választ, elbeszélése szerint egyik „igazságból”/”valóságból” a másikba menekül. Elemzőként megfogalmazni is bonyolult P. G. stratégiáit, amellyel vélt vagy valós politikai üldöztetéseit fikcióvá (tünetté, „kényszerképzetté”) teszi, majd erről a fikcióról azt „hazudja” az orvosoknak, hogy számára valóság, ezzel eléri, hogy hivatalosan elvitassák tőle a fikció és valóság megkülönböztetésének képességét, végül mindezt (a „betegséget”) P. G. környezete a politikai üldöztetés következményének tekinti – az üldöztetés tehát éppen a pszichiátriai diagnózis által válik a külvilág számára valóssá, hiszen P. G.-t (valakik) az „őrületbe kergették” (nem pedig „megőrült”). A politikai üldöztetés élménye „pszichiátriai tünetként” azonnali „rehabilitációt” eredményezett: P. G. újra „jugoszlávként” kap igényeinek megfelelő állást.

Az amúgy is bonyolult igazság/valóság-játék azonban újabb fordulatot vesz, P. G. ugyanis saját „rehabilitációját” hazugsága eredményeként beszéli el az orvosoknak. Eszerint nem igaz, hogy üldözték, az sem igaz, hogy bolond (hiszen akkor lenne bolond, ha elhinné, hogy üldözik – lásd az 1955-ös kezelést), környezete azonban elhiszi, hogy bolond, ezért az is „igaz”, hogy P. G.-t üldözték, az „igazság” következményeként P. G. megkapja azt az állást, amit addig állítólag politikai okokból nem kaphatott meg. P. G. szemszögéből a pszichiátriai diagnózis és a politikai üldöztetés élménye két egymást kizáró valóság, újságíró kollégái szerint viszont a kettő ok-okozati viszonyba állítható, a pszichiátriai diagnózis bizonyítja, hogy P. G.-t valóban üldözték (vagy valóban megviselte az üldöztetés). Úgy tűnik azonban, hogy P. G. és az újságíró kollégák valósága is kizárja egymást, P. G. ugyanis „a gyávábbik megoldást választva” nemcsak a hárshegyi orvosokat, de kollégáit is átverte.

Mindezt P. G. a pszichiátrián meséli 1963-ban, „jelenlegi állapotának” magyarázataként. Története szerint a hárshegyi kezelés és a politikai „kényszerképzetek” tudatos, „tünetértékű” „használata” nem pusztán jobb munkakört eredményezett, hanem egy új hivatás választását is. A kezelés hatására elhatározza, hogy maga is pszichiáter lesz.

„Az új munkahelyén eredményesen dolgozott, fizetése állandóan emelkedett. Azonban, amióta kikerült a Hárshegyről, kialakult benne egy „phobia” a psychiaterekkel szemben. Ugyanis ott az volt a diagnózis, hogy »psychopathia sensitiva«, ő akkor még nem értett a dolgokhoz és azt hitte, hogy a psy­cho­pathia elmebetegséget jelent. Emiatt mélyen sértve érezte magát és elhatározta, hogy maga néz utána a dolgoknak. Psychiatriát akart tanulni, de azt csak orvosegyetemen lehet, ott pedig csak nappali tagozat van. Ezért beiratkozott levelezőre a bölcsészkar psy­chológia tanszékére. 1 éve tanulja, de nincs megelégedve az anyaggal. Úgy gondolta, ha elvégzi a psy­cho­lógiát, annak valamilyen klinikai ágát fogja gyakorolni, jó psychoterapeuta lesz, mivel tudja, hogy neki mennyire szüksége lett volna erre annak idején, mikor csak gyógyszerekkel kezelték.”

A korabeli pszichiátriai osztályozás szerint a pszichopátia gyűjtőfogalom volt, „dysharmoniásan fejlett személyiségeket” 22 jelölt, „akiknek egyes személyi összetevői között nincs meg a kellő összhang és ezért a társadalomba nehezebben illeszkednek be, és a társadalom is másképpen ítéli meg őket, mint az átlagembereket.” 23 A Nyírő-tankönyv szerint a „sen­sitiv psyhopaták rendkívül érzékeny, sebezhető lények, akik balsikerek, a szégyen, az elbátortalanodás, az alacsonyabbrendűségi érzés révén igen sokszor kórosan elzárkózottakká válnak.” 24> P. G. hárshegyi kórlapját nem ismerjük, tőle értesülünk a pszichiátriai diagnózisról is, így nem tudható, hogy az orvosok mivel indokolták megállapításukat. A rendelkezésünkre álló adat szerint mindenesetre P. G. „politikai üldöztetéseivel” kapcsolatos nézetei és munkahelyi botránya a páciens „beteges érzékenységnek”, „kóros reakciónak” tulajdonítható. A diagnózis azonban nem problematizálja a valóság státuszát, a „szenzitív pszichopata”, ha némileg eltorzítva is, de ugyanazt a valóságot észleli, mint orvosai. Ebben a diagnózisban a politikai tartalom (az üldözöttség érzete) reális, még akkor is, ha a reakció „kóros”, inadekvát. P. G., ahogy olvashattuk, pszichiátriai ismeretek hiányában félreérti a diagnózist, vádként értelmezi, miszerint ő „elmebeteg”, holott valójában érdekből és félelemből szimulálta az elmebetegség tüneteit.

A „hárshegyi történet” általa nyújtott értelmezése szerint P. G. nem a politikával, hanem inkább a pszichiátriai tünettel vezeti félre orvosait, úgy tesz, mintha „kényszerképzetei” lennének, azért, hogy egy diagnózissal elkerülje a morális felelősségre vonást. P. G. tehát bolondot játszik, majd azt kéri számon orvosaitól, hogy komolyan vették. Végül pszichiátriai „sérelmei” miatt ő maga akarja gyakorolni a diagnosztizálás eljárását, a pszichiátria apparátusának elsajátításával legitim tudást és jogot szeretne saját élményeinek önálló megítélésére.

Amennyiben az orvos másképpen nem rendeli

Az exploráció alapján 1963-ban éppen pszichológiai tanulmányai miatt került a Lipótmezőre. Pszichológia szakos egyetemi hallgatóként tanulmányi szabadsága alatt vizsgáira készült, elmondása szerint „doppingszerek” segítségével.

„Õ próbált mindenfélét olvasni, de nagyon fáradt volt a napi munkája mellett. (…) Egy orvos barátja azt ajánlotta, hogy szedjen napi 1-2 tabl Melipramint és 3×1 tbl Trioxazint. Õ azonban nem így csinált. Csak Melipramint 25 szedett és melléje nagyobb mennyiségű Coffeint. 6 éve szed coffeint, napi kb. 10-11 duplát, ha van pénze, ha nincs, akkor kb. napi 1 g coffeint, por alakban. Most együtt szedte a Cof­feint és a Melipramint és azt vette észre, hogy ilyenkor nagyon megkönnyebbült a „tudat alatti syn­thé­sys”, azaz, azok a dolgok, amelyeket a könyvben csak átfutott, a tudat alatt synthetizálódtak és mint eredeti felismerések bukkantak fel a tudatában. (…) Ezek a hangossá vált gondolatok nagy segítséget jelentettek ebben, mert szinte nem is kellett gondolkodni, a válaszok maguktól adódtak. Így ő „eljátszott” ezzel az állapottal. Közben olyan gondolata támadt, és ezzel t.k. Horányi prof gondolatát fejlesztette tovább, aki azt mondja, hogy a beteget nem szabad beszéltetni, hanem hagyni kell, hogy gondolati úton oldja meg problémáit – hogy kitalált valamilyen „ellen- psychoanalysist”, mely szerint a psychológus beszél és a beteget arra kényszeríti, hogy az hallgassa meg és az ő életének tapasztalatainak hallgatása közben valami megoldást talál saját problémáira is. (…) Neki a Horányi-féle gyógyító hallgatás azért felelt meg, mert ő epileptoid és elsősorban kataton és paranoid ember, aki nehezen tud kitárulkozni. (…) Már előzőleg arra az elhatározásra jutott, hogy valahogy olyan körülményeket teremt magának, hogy ősszel be tudjon iratkozni az orvosegyetemre, hogy psychiater lehessen. Csak nem volt biztos magában, hogy jó psy­chiater lenne belőle. Ezért elhatározta, hogy próbára tesz egy psychiátert. Tegnap megivott 11 duplát és bevette a maradék 3 Melipramint. Utána beült a Népköztársaság útján egy espressoba, abban a házban – ennek symbolikus értelme volt – melyben azelőtt az ÁVH működött. Ott támadt az a gondolata, hogy így az őrülethez közel álló állapotban próbára tesz egy psychiatert, hogy vajon elmebetegnek fogja-e őt tartani, ha elmondja az elméletét és azt, hogy az általa kitalált hypnoticus-synteticus módszerrel egy ÁVH-s őt befolyásolja. Még az espressoban ült, előidézte magában azt az állapotot, hogy nagyon félt, főleg attól félt, hogy az ÁVH üldözi. Így elment a Korvin Ottó kórházba a portán azt hazudta, hogy epi­lepsiás és aurája van, erre beengedték. Ott egy orvosnak elmondta, hogy őt egy ÁVH-s hypnotikus állapotban tartja, ennek ellenére ő normálisnak tartja magát, mert ez a dolog lehetséges, és az orvos döntse el, hogy ő normális-e vagy sem. Az is döntő momentum volt, hogy ez egy belügyi kórház orvosa volt. Az orvos azt mondta, hogy elküldi egy psychiaterhez, aki majd megvizsgálja. Ha akar, menjen taxin, vagy mentőt hív. Õ a mentőt választotta, mert azt akarta, hogy minden úgy történjék, ahogy ez a szakképzetlen orvos akarja, aki őt nyilván elmebetegnek nézi. A mentők ide szállították. Itt a felvételnél azt mondta, hogy a hangokat valóságosnak tartja, ezt azért tette, hogy a módszer realitását is ellenőrizze. A felvételnél levő orvosok nem akarták őt meghallgatni, hiába mondta, hogy ő önként jött ide, próbaképpen, és hogy megszabaduljon kínzó problémáitól és valóban kétségbeesett helyzetétől, mely azáltal jött létre, hogy ott az espressóban felébresztette magában a kínzó félelemérzéseket. Így ő meggyőződött, hogy a psychia­tereknek hinni nem szabad. Amiatt, hogy ő ma nem ment be dolgozni, a munkahelyén anarchia és botrány tört ki. Rájött arra, hogy ő ezt a botrányt tudat alatt akarta is, mert meg akart szabadulni munkahelyétől. Így most ő is és a mai psychiátria is egyaránt levizsgázott.”

P. G. eszerint újra „előveszi” „kényszerképzeteit”, és úgy tűnik, éppen azokkal a szerekkel tudja magát „őrülethez közel álló állapotba” hozni, mint amelyek segítségével pszichológiai olvasmányai személyes élménnyé „synthetizálódtak”. Az orvosok számára kitalált „próbatünetben” nemcsak a megőrülés és a „normalitás” eljárásai érnek össze, hanem a politika és a pszichiátria is: a Horányi professzor által kitalált és P. G. által is elsajátított pszichoterápiás módszerrel az ÁVH manipulálja P. G.-t. A pszichiátria ebben az „előadott” tünetben nem alternatívája a politikának, hanem politika apparátusa. A „Horányi-módszer” P. G. elbeszélése szerint afféle „ellen-pszichoanalízis”, nem a páciens vágyai és félelmei képezik a terápiás beszélgetések tematikáját, hanem a pszichiáter élményei kerülnek át a páciensbe, a gyógyulás tulajdonképpen manipuláció eredménye, ahol a beteg – az orvos személyes élményeit átvéve – maga is orvossá válik. P. G. pszichiátriai tanulmányaival eleve az orvosok nézőpontját veszi magára kevésbé metaforikus értelemben is: képes saját magát pszichopatológiaként megjeleníteni („ő epileptoid és elsősorban kataton és para­noid ember”); ugyanakkor a „gyógyszerek” segítségével előidéz egy olyan állapotot („tünetet”), ahol az államvédelem nézőpontját felvéve ő maga (még mindig) politikai ellenség.

Ebben a történetben kétféle „igazság” működik: a politikáé és a pszichiátriáé. P. G. az előbbit az utóbbival érvényteleníti, nem „valóságot” hanem „tünetet” hoz létre, a pszichiátria feladata talán az lenne, hogy P. G. „hazugságait” leleplezze, a pszichiátriának tulajdonképpen azt kéne kimondania, hogy P. G.-t nem üldözi a politikai rendőrség. A pszichiátria azonban csak azt tudja megmondani, hogy P. G. normális vagy nem normális. Amennyiben valóban kimondja, amit P. G. elvileg hallani akar, az „igazságot”, miszerint politikai üldöztetése „téveseszme” vagy „kényszerképzet”, P. G. az orvos/szakértő (pszichológushallgató) pozíciójából átkerül a páciensébe, az orvostudomány éppen a realitás felismerésének képességét vitatja el tőle. P. G. eleve ellentmondásos helyzetbe hozza magát, ha a pszichiátrián keres menedéket politikai üldöztetése elől, mert vagy üldözött lehet és normális (ebben az esetben a pszichiátria tehetetlen), vagy ártatlan és elmebeteg (ekkor a politikai környezet irreleváns, P. G. viszont kezelésre szorul). A politikai környezet és a pszichiátria itt egymást kizáró valóságokként működnek, ha találkoznak, kölcsönösen virtualizálják egymást. Úgy tűnik, P. G.-t szenvedése és „igazságkeresése” egyikből a másikba hajtja.

Mindezek ellenére P. G. mégis a pszichiátrián keresi a megoldást problémáira, talán nem is teljesen eredménytelenül. Az ellentmondás feloldására először létrehoz egy olyan konstrukciót, amit ő maga „tünetként” nevez meg, és amelyben a pszichiátria és a politika összeér („tévesesz­mé­jében” a pszichiátria a Belügyminisztérium mani­pulatív-üldöző apparátusának része), majd ezt az „igazságot” kéri számon a pszichiátrián. A BM kórház orvosait úgy tűnik, sikerült „megtréfálnia”, P. G.-t a Lipótmezőre küldik beutaló kíséretében, miszerint „ön és közveszélyes” állapotban van, ezért zárt intézeti kezelésre szorul.

A „igazság” ebben a csavaros eljárásban nem pusztán a pszichiátriai normalitás és a politika egymást kizáró rendszerében mérlegelhető. P. G. elbeszélése szerint 1963-ban azért keresi fel a pszichiátereket, mert ő maga is pszichiáter szeretne lenni. „Játékával” azt akarja elérni, hogy az orvosok felismerjék benne (és ezáltal saját magukban is) az orvost, rájöjjenek, hogy valójában kollegiális tréfáról van szó: P. G. pszichológiai tanulmányaiból annyira jól tudja, mi az elmebetegség, hogy képes teljesen élethűen eljátszani. Hiszen, aki azt gondolja, hogy az orvosok összejátszanak a BM-mel, kizárólag elmebeteg lehet – az orvosok ugyanis nem játszanak össze a BM-mel, másrészt, ha esetleg mégis így lenne, P. G. „bolond lenne” feladni magát éppen a pszichiátrián. Az elmebetegség e szimulációjában P. G. „igazsággal” kapcsolatos problémái valóban megoldódnának, egy­részt az „igazi” pszichiátria deklarálná, hogy nincs kapcsolatban a BM-mel, így P. G. politikai üldöztetése csupán eljátszott bolondéria, továbbá P. G. nem páciensként, hanem az „igazság” leendő „csinálójaként”, orvosjelöltként tartózkodna a pszichiátrián. A remélt összekacsintás, amelyben az orvosok felismernék, hogy P. G. valójában szimulál, nem jön létre. „Tréfás” „alkalmassági vizsgája” balul sikerült, a fenti hosszadalmas beszámolót az orvosok tünetként és kórtörténetként kezelik, nem a kiváló diagnoszta pszichiáter-jelöltet ismerik fel P. G.-ben, hanem a pácienst.

„Összefoglalás:

(…) beteg első ízben kerül felvételre intézetünkben. Megelőzőleg 1955-ben a József Attila kórház idegosztályán majd a Nyírő-klinikán feküdt, évekkel később a psychiatriai klinika neurosis osztályán kezelték. Kiírási diagnosisok (a beteg ill. hozzátartozói bemondása szerint): „Schizophrenia paranoides”, psy­cho­pathia sensitiva”. (…) Több év óta nagyobb mennyiségű coffeint szed. Az utóbbi időben nagyfokban magábazárkózó, visszavonuló lett, intensiven foglalkozott psychologiával, éjszakánként keveset aludt. (…) Évekkel ezelőtti persecutoros doxas­mák­ról számol be, azonban ezeknek jelenlegi fennállása sem kizárható. Megaloman, inventatoros gondolatok, szorongás, melyet igen fegyelmezett magatartással igyekszik disszimulálni.

Vélemény: psychopathia? Schizophrenia para­noi­des? Toxicomania.”

Az orvosok eszerint komolyan veszik P. G. „játékait” az igazsággal („pszichopátia”), a valósággal („szkizofrénia”), és a gyógyszerekkel („toxi­kománia”). Az igazság és a valóság kapcsán a diagnózisok egyelőre kérdésesek maradnak. A kórrajz szerint P. G. tiltakozik az elzárás és a kezelés ellen, pár napos koffeinmegvonást és gyógyszeres kezelést követően „családja kérésére” távozik a Li­pótmezőről. Hosszadalmas kór- és kezeléstörténete azonban nem ér véget. Távozását követően néhány nap múlva Dr. Hárdi István pszichiáter saját autójával személyesen hozza a Lipótmezőre, „schizophrenia” diagnózissal.

„Mert egy magnetofon könnyebb, mint az ember”

Ezúttal P. G. több mint három hónapot tölt a Lipótmezőn. Felesége elbeszélése szerint előző kezelését követően pár napig jól érezte magát, „napokon át mindig szépen felöltözött és eljárkált otthonról, éjjel ment haza, nem tudták, merre jár. Mint később kiderült, a Kádár-titkárságon járt és a szovjet követségen, kereste Hruscsovot és Kádárt, hogy adjanak neki pénzt és küldjék Moszkvába. (…) Pénteken rábeszélték, hogy menjen el Hárdy főorvoshoz. Utána reggel ment haza, azt mondta, hogy Hárdy titokzatosan nevetett, nem mondott semmit, csak hogy kedden a feleségével együtt menjenek el. Szombat reggel az anyját kidobta a szobából, hogy vele nem hajlandó tárgyalni. Utána elment, azt mondta, hogy nagyon fontos állami ügyben kell elmennie. Mint kiderült, Hárdy főorvoshoz ment, aki aztán idehozta.”

P. G. folytatja a korábbi kórrajzokon elkezdett történetet, ezúttal azonban a BM és a pszichiátria kapcsolata nem eljátszott „tünet”, hanem elő­adott „tény”, de P. G. sem az üldözött/megfigyelt/páciens oldalon áll, hanem maga is részese a „megfigyelő hatalmaknak”, a BM-nek és a pszichiátriának is. Ebben az „új” történetben felbukkannak a politikai üldöztetéssel kapcsolatos morális tartalmak, ezúttal nem a „politikai kapcsolat” valódisága a kérdéses (az itt tény), hanem az, hogy erkölcsi szempontból mi vagy ki igazolható.

„A múltkor letagadta, hogy hangok beszélnek hozzá. Akkor a hangok azt mondták, hogy álmában foglalkoztak vele és psychoanalizálták hypnozisban. Most már úgy érzi, hihet a hangok jelentésében. (…) Többrétű karrier előtt áll, elsősorban nemsokára tagja lesz a BM-nek. (…) Vele nem történhetik baj, bízik önmagában és hangban, mely benne beszél és amely még nem tétetett olyat, ami ellenkeznék elveivel és alaptermészetével. Mert neki elvei is vannak, és csak elvtelen emberek nézhetik az ő elviségét elvtelenségnek. Ami a hangok politikai tartalmát illeti, ő ezzel befejezte, és még a belügyminisztérium se próbáljon ennél többet belőle kihúzni, ő ott sem fog többet mondani. A hangoktól ő is sokat tanult és azok is soka tanultak tőle psychiatriai téren. Ezek a hangok erősítették őt, hogy folytassa psychológiai tanulmányait és ő folytatni is akarja ezeket, mégpedig Hárdi főorvos úrnál, aki a belügy képviselője. Hogy mit is csinál vele a belügy, azt ő nem tudja, de nem is érdekli. Bár nem tudja, hogy fogja ezt a belügyi kapcsolatát fenntartani, amikor kórházi főorvos lesz, vagy professzor az egyetemen. Õ a maga részéről a Hárdy professzorsága mellett a legteljesebb mértékig exponálja magát. (…) Amit a hangok mondanak, azt fel lehet venni magnetofonra és le lehet hallgatni, mert egy magnetofon könnyebb, mint az ember. (…) Hogy ezek a hangok kik, vagy kiknek a hangjai, azt nem tartja érdemesnek megmondani, azt majd megmondják maguk a hangok. Most éppen azt mondják, jó lenne, ha az orvosok végre kezükbe vennék az osztályt, mert pl. a tegnapi főorvosi vizit sem folyt le olyan rendben, ahogy kellett volna. (…) Mindig nagyon félt attól, hogy másokat megsértsen. A jövőben ő a belügyben valóban belügyes lesz, határozott és szókimondó, ha egyszer ő azt mondja, hogy parancs, akkor ennek a parancsnak a teljesítését valóban megköveteli. Ezt úgy fogja elérni, hogy utána fog járni, és jelenlétével fog mindenkit kényszeríteni, hogy parancsát teljesítsék. És ha valakinek lesz pofája nem teljesíteni, akkor neki lesz pofája az illetőt kirúgatni a BM-ből. Rá vezető szerep vár a BM-ben, tanácsadói szerep a legmagasabb szinten. (…) Hogy ki vetette őt alá ennek a hypnotikus próbának, arról nem hajlandó beszélni. »Doktornő (…) én erről nem vagyok hajlandó többet beszélni, az idő majd mindent meghoz és minden kitudódik. Egyelőre legyen magácskának is elég és a BM-ecskének is elég.«”

P. G. tehát nem két, hanem három hatósággal áll kapcsolatban: a BM-el, a pszichiátriával és azzal, ahonnan a „hangok” szólnak, ez utóbbi független ugyan a BM-től és a pszichiátriától is, de valamilyen módon mégis kapcsolódik hozzájuk. A hangoknak „politikai tartalmuk” is van, amit P. G. még a BM-nek sem hajlandó elárulni (holott nemsokára ő maga is a BM „tagja” lesz, ahogy beszámolójából kitűnik, nem is akármilyen beosztásban). A „hangok” továbbá támogatják P. G. pszichiátriai tanulmányait, sőt hatalmukban áll szankcionálni a nem megfelelően végzett kórházi vizitet. P. G. a „hangokról” azt is elárulja, hogy le lehet őket hallgatni magnetofonnal (ahogy az államvédelem célpontjait is), ennek jelentőségét azonban nem fejti ki bővebben.

Ezek a „hangok” függetlenek (nem számolnak el a BM-nek politikai nézeteikről), befolyásosak (még a főorvost is számon kérik esetleges mulasztásaiért), de ami talán a leglényegesebb: bár nagy hatalommal bírnak, mégsem mondanak ellent P. G. hangsúlyozottan szigorú erkölcsi elveinek. A „hangok” továbbá képesek használni a P. G. által tanulmányozott manipulatív-pszichoterápiás eljárást („psychoanalizálták hypnozisban”), így általuk P. G. olyan „pszichoterápiás” segítséget kapott, amely politikai (BM-es) és pszichiátriai karrierjében egyaránt támogatja, úgy, hogy nem kell megtagadnia elveit. Ebben az „új” valóságban P. G. nem üldözött és nem páciens, hanem magas beosztású BM-alkalmazott és pszichiáter főorvos egyúttal (ahogyan jelenlegi „mestere”, Hárdi pro­fesszor). Mindez összhangban áll P. G. szigorú és megingathatatlan morális elveivel: magas rangú BM alkalmazottként sem árulja el a „hangok” politikai nézeteit, de ennek ellenére „belügyesként” szigorú és következetes, „a belügyben valóban belügyes lesz, határozott és szókimondó”. Pszichiáterként és belügyesként P. G. maga is az „igazság” és a „valóság” létrehozói és számon kérői közé tartozik.

P. G. tehát jelenlegi (a fenti beszámoló időpontjára datált) helyzetét tekintve morális karrierje csúcsa felé halad. 1955-ben a páciens pozíciójában, vélt vagy valós politikai üldözöttsége miatt kért segítséget a pszichiátrián. Majd évekig csapódik egyik értelem nélküli „igazságból” a másikba: vagy politikai célpont, vagy elmebeteg. 1963 tavaszán viszont úgy tűnik, magasabb csúcsokra tör, mint politikai üldözői és orvosai. P. G. „Hárdi professzor” és a „hangok” útmutatásaival egyszerre lesz a két normalizáló intézmény tisztségviselője úgy, hogy közben egy még hatalmasabb harmadik, a „hangok” segítő befolyása alatt áll. „Hárdi professzor”, a „hangok” és saját személye garantálják, hogy a politikai és pszichiátriai „valóság” összeér (legfeljebb az a kérdés, hogyan fér majd bele P. G. idejébe egyszerre magas beosztású BM tisztként és főorvosként dolgozni), továbbá a két pozíció (a BM-dolgozó és a „normális”) nem ütközik P. G. szigorú erkölcsi elveivel. P. G. ebben az „új” elbeszélésben egy olyan világ része, ahol a hatalom, az erkölcs és a normalitás békében él egymással, és ahol P. G. egyszerre birtokolhatja mindhármat.

Ez az elbeszélés azonban egy pszichiátriai kórrajzon olvasható, ahol az orvosok megítélése szerint P. G. nem birtokolja sem a hatalmat, sem az erkölcsöt, sem a normalitást. A fenti történetet a pszichiáterek így foglalják össze:

„…Fegyelmezett magatartásával inkább gondolatainak kuszaságát igyekszik dissimulálni, téves­esz­méit hallucinációit nem tagadja, csak azt jelenti ki, hogy azokról részletesen beszélni nem hajlandó, mert azzal veszélyeztetettnek érzi önmagát és az őt vizsgáló orvost is. (…) A beteget Hárdy főorvos úr hozza osztályunkra, felvételnél nyugtalan, incoherens, massivan hallucinál. (…) Psychésen: tiszta tudatú, jól orientált. Hanghallásos hallucinatiok, megalomán jellegű, politikai tartalmú doxasmák explorálhatók. Associatioi fellazultak, időnként incoherens. – Dissi­mulatiós tendentia. Betegségbelátása nincs.

Vélemény: schizophrenia paranoides”

A kórrajzon dokumentált kezeléstörténet szerint P. G. „feszült, ellenséges. Igazságtalannak tartja, hogy nem engedjük azonnal el, teljesen belátástalan.” Kezelése második hónapjára datálva a kórrajzhoz csatoltan egy bírósági határozat olvasható, amely szerint „ügyei önálló vitelére képtelen”, ezért „részére a gyámhatóság ideiglenes gondnokot rendelt ki” húga személyében. P. G. úgy tűnik, nem jogait, méltóságát és erkölcsi megbecsültségét kapta vissza, ahogyan azzal orvosainak eldicsekedett, hanem ellenkezőleg: erkölcsi, jogi és személyes autonómiája éppen a „hangokkal”, a BM-mel és Hárdi professzorral való bizalmas kapcsolatai miatt szűnt meg. P. G. a kórrajz dokumentációja szerint nem nyugszik bele a döntésbe, bezárása és gondnokság alá helyezése ellen jogi úton tiltakozik, „rendkívüli bírói szakértői szemlét” kér. A kórrajzhoz csatoltan olvasható ez a bírósági dokumentum is, a kirendelt bírói és szakértői testület szerint P. G. „processus schizophreniában szenved, s szükségesnek találta az ápolt további megfigyelését”. A határozat P. G. fellebbezését elutasította „nem eléggé alapos” indoklással.

Egy hónapi kezelés után az orvosok időről időre megállapítják, hogy bár a páciens nyugodt, fegyelmezett, egyre jobban érzi magát, „a hangokat valóságosnak tartja, ehhez mereven ragaszkodik.” Később „hangokat még mindig szokott hallani, azonban sokkal ritkábban, mint azelőtt és csak akkor, ha odafigyel. Ezekkel szemben még mindig bizonytalan álláspontot foglal el, nem tudja, hogy valóságos külső hangok-e vagy csak a képzeletében élnek, de ha az utóbbi eset áll fenn, akkor is valami suggestiós hatásnak kell a dolog mögött állnia.” Majd három hónapi erős gyógyszeres kezelést követően az orvosok lejegyzik, hogy „psychés állapota javult, hanghallásai megszűntek, igyekszik elfoglalni magát, angolul tanul, sokat olvas”, több néhány napos ún. adaptációs szabadság után, ahonnan mindig „rendezetten visszatért”, „javult” állapotban hazaengedik.

Epilógus: „a fő pecsétőr”

Négy hónap múlva P. G.-t a rendőrség hozza a Lipótmezőre, a kórrajz adatai szerint hozzátartozói akarták beszállítatni, már a kórházi beutaló is elkészült, de ő megszökött otthonról. P. G. saját elbeszélése szerint:

„Mióta kiment, jól érezte magát, gyógyszert nem szedett, mert arra nem volt szüksége. Múltkori felvétele alkalmával voltak hanghallásai, de az azért volt, mert nagyon sok kávét ivott és melipramint szedett hozzá, volt olyan nap, hogy 10 kávét is megivott, vagy bevett 10 tabletta coffeint és 6-8 melipramint. Ezek a hangok akkor egy darabig voltak, aztán elmúltak. Õ akkor azt becsületesen meg is mondta. A beteg elmondja, hogy órákig ült egy espressóban. Közben nem voltak gondolatai, nem érdekelte semmi, ült és nézett maga elé, de ez az érdektelenség rettenetes érzés volt, szörnyűbb volt, mintha valami nagyon fájt volna. Ettől az érzéstől akart megszabadulni, ezért fogyasztott alkoholt is, de az csak ideig-óráig oldotta meg a problémát. Ezért van nagymennyiségű élénkítőre is szüksége, mert ez olyan állapot, amit nem lehet kibírni. Rejtett célzásokat tesz összekötetéseire, és arra, hogy ő most is tudja, hogy milyen pozícióba van. Elmondja, hogy beépített ember volt, de soha nem bíztak meg benne, mindenhová ellenőröket küldtek utána, ezt az emberek viselkedéséből, hanghordozásából vette észre.”

Ebben a sokadik beszámolóban P. G. nem hoz a pszichiátriára eljátszott „tünetet”, a „hangok”, amelyek egykor hatalmat és biztonságot nyújtottak, itt pusztán élénkítő szerek „mellékhatásai”, nem követik titokzatos detektívek, nincsen ösz­szetett pszichiátriai diagnózisa, se befolyásos pozíciói a BM-ben és az orvosi körökben. P. G. e vallomása szerint az államvédelem „beépített embere” volt egykor. Az idézett szöveg keltezésének idején P. G. a pszichiátria és a BM közötti sen­kiföldjén, egy presszóban nem keresi az „igazságot” „ügyével” kapcsolatban, nem foglalkoztatja sem a pszichiátria, sem a politika. S úgy tűnik, e két, hol egymást kizáró, hol összeérő „igazság” között P. G. nem talál semmit. Orvosai azonban igen. A fenti beszámolót a következőképpen ösz­szegzik:

„Tiszta tudat, minden szempontból jó orientatio. Feltett kérdésekre adequat válasz. Hallucinatiok a betegtől nem exponálhatók. A közöny érzéséről, ami azonban nagyon kellemetlen, azonban nagyon szépen beszámol. (…) Megaloman jellegű doxasmáit, melyek politikai jellegűek, nagyrészt dissimulálja, csak célzásokat tesz rá. Dg: schizophrenia paranoides.”

Nem tudhatjuk, hogy az orvosok itt mit tekintettek „megaloman jellegű doxasmának”, de ezúttal feltehetően nem jegyezték le szó szerint a páciens elbeszélését, az olvasó nem ismerheti P. G. „összeköttetéseire” vonatkozó „rejtett célzásait”. Külső elemzőként úgy látható, hogy P. G. fentebb idézett vallomása mást tematizál, mint az előző kórrajzok beszámolói a grandiózus politikai és orvosi hatalmakkal való titkos-bizalmas kapcsolatokról. Noha saját értelmezésem információk hiányában némileg önkényes, mégis úgy tűnik, P. G. e vallomása szerint ezúttal egyszerűen az államvédelem egykor beszervezett, majd „elhanyagolt” „civil” ügynöke.

P. G.-t, ahogyan korábban is, gyógyszerekkel, elektrosokkal, inzulin-kómával kezelik két hónapig. Egykori pszichiáter-jelöltként most „gyógyíthatatlan” diagnózist alkot magáról, majd „bölcs páciensként” „ráhagyja” a pszichiáterekre saját ítéletét: „a beteg elmondja, hogy sokat foglalkozott psychologiával és a Nyírő könyvet is áttanulmányozta. Õ talán a paranoia kórképbe illik legjobban bele, de ezt sem ismeri el, de ha mégis elmebetegnek tartjuk, a paranoia illik rá, s miután a könyvben benne van, hogy a paranoiát nem lehet gyógyítani, akkor az ő itt-tartása is teljesen felesleges, miután úgysem lehet rajta segíteni.”. P. G. nem tiltakozik a kezelések ellen, de elmondja orvosainak, hogy szeretné, ha abbahagynák az inzulinterápiát, végül számos kómát követően „javult” jelzéssel „kiírják”.

Lehetséges, hogy P. G. talán túl sokszor kiabált „farkast” (szimulált, disszimulált „diagnózist”, „tünetet”), annyira, hogy „politikai ügyét” az orvosok nem veszik „komolyan”, a politikai tartalmat automatikusan tünetként értelmezik. Az is lehetséges, hogy a korabeli pszichiátria és az állambiztonsági megfigyelés találkozási felületei vak­foltot képeztek, a pszichiátria talán éppen politikai okokból (például félelemből) képtelen volt „dekódolni” P. G. besúgói pozícióját – egyszerűbb és tisztább megoldásnak tűnt a steril, politikamentes orvosi nyelv. És természetesen az is lehetséges, hogy P. G. „besúgói pozíciója” csupán az én értelmezésemben van jelen a kórrajz szövegében. Akárhogy is történt, az állambiztonság (a „BM”) és a pszichiátria P. G. számára az értelem/értelmetlenség és a hatalom/szolgaság két önálló univerzumát jelentette. Hosszadalmas kór- és kezeléstörténete során e két univerzum hol egymást érvénytelenítette – P. G. egyikből a másikba menekült úgy, hogy az „igazság” közben kódot váltott (politikából pszichiátriára, vagy fordítva); hol egyesült a kettő a „minden-hatalom” vágyában („a BM-es pszichiáterben”) és az attól való félelemben („az üldözött/megfigyelt pá­ciensben”).

P. G. hosszadalmas kór- és kezeléstörténete folytatódik, de a politika tematika nincs többé jelen kórrajzán, a páciens és az orvos sem hozza szóba a BM-et és az államvédelmi megfigyelést. A kórrajzon olvasható elbeszélés helyszíne megváltozik, a kis magyar államszocializmus és a közelmúlt „fokozódó”, majd konszolidálódó nemzetközi helyzetei helyett P. G. és egy térben-időben hatalmasabb univerzum, a Világtörténelem főszereplője lesz. Az utolsó alkalommal a nagyság terhétől szorongva érkezik a pszichiátriára. 1964 elején készül utolsó kórrajza – a Lipótmezőn legalábbis. Az orvost idézve ekkor: „beutaló nélkül érkezik, láthatóan szorong. „Fájdalomérzetei” vannak. Telepatizálják. Önként kéri felvételét. Tekintettel jelenlegi állapotára, felveszem. (…) A beteg első szóra készségesen jön a vizsgálóhelyiségbe. Do­xasmáit spontán adja elő. Elmondja, hogy 10 000 évvel ezelőtt egy exaltált ember, valószínűleg őrült volt, megalapította a Gurujoji (?) törzset. Az alapszabály lényege a posthypnoticus transzszuggesztió, ami állandóan körkörösen megy. A fő pecsétőr bír ezzel a joggal, és 2000 évenként van új főpecsétőr. Az ő elődje Krisztus volt, aki a kereszten nem halt meg, az csak postypnoticus tömegsuggestio volt, hanem visz­szament Indiába és uralkodott a törzsön. Most ő a kiválasztott főpecsétőr, de a törzs még nem szabadította fel benne a hatalmat, amit a körkörös alapok értelmé(ben?) neki előtte vagy utólag meg kell kapnia. A törzs azonban, amíg nem muszáj, nem adja át a hatalmat, sőt, mindent elkövet, hogy az ő központi idegrendszerét tönkretegye, agyát ellágyítsa, hogy ne legyen képes a hatalom átvételére. Tehát jelenleg Indiából hipnotizálják neki a betegségeket, halálfélelmet. Kb. 2 hónapja vannak ezek a panaszai, melyek egyre nehezebben elviselhetők. Minden szervét tönkre akarják tenni, komoly herefájdalmai voltak, majd a feje fájt borzalmasan. Este félelemérzetek támadják meg, s ekkor egész testében remegést idéznek elő. Azért kérte felvételét, hogy ha lehet, ezeken a panaszokon segítsünk, hogy neki könnyebb legyen kivárni, amíg át tudja venni a hatalmat. (…) Azt, hogy ezeket a dolgokat honnan tudja, azt ne kérdezzem, mert nem fogja úgysem megmondani. Nem tartja magát elmebetegnek, tekintettel arra, hogy nem hal­lu­cinál, hanem a való igazat adta elő, de ha mégis akarok valami dg-t írni, hát legyen narco­mániás, de neki szilárd meggyőződése, hogy teljesen normális. Ezek elmondása után minden átmenet nélkül felkelt és elnézést kért, hogy ő szakítja félbe a beszélgetést, de most ennél többe nem tart szükségesnek közölni.”

Az orvosok nem fogadják el P. G. javaslatát, korábbi diagnózisát kapja („schizophrenia para­noi­des”), majd elektrosokk terápiát, ami ellen nem tiltakozik. Elbocsátása előtti ún. kontroll explo­ráció során „elmondja, hogy panaszai teljesen megszűntek. Jelenleg hysteriának tartja őket. Doxas­ma­rendszerére vonatkozóan, amit felvétele után elmesélt, azt mondja, hogy az nem felelt meg a valóságnak, csak akkor ő attól félt, hogy nem tartjuk itt, s azért találta ki panaszai mellé azt a mesét. Miután most teljesen jól érzi magát, szeretne mielőbb dolgozni. Ígéretet tesz, hogy ha panaszai lesznek, akkor önként fog osztályunkon jelentkezni.”

A fenti elbeszélés értelmezéséhez nincs elegendő információnk. A kórrajzok korábbi tematikájából kiindulva olvasóként a megfeszítetlen Krisztus és a beszámoló egyéb figyelemfelkeltő tartalmaiból asszociálhatunk sok mindenre: bűnre és bűnhődésre, az árulás és a megváltás együttes hiányára, a bűntelen, megváltatlan szenvedés „nagyságára” – ellentétben P. G. kisszerű besúgói szerepével és így tovább. Ez azonban az olvasó dolga marad. A kórrajz szövegéből nem rekonstruálható, miképpen kapcsolódik a „fő pecsétőr” és „környezete” P. G. politikai – erkölcsi – pszichiátriai dilemmáihoz; ha hipotéziseket próbálnánk megfogalmazni ezzel kapcsolatban, P. G.-vel együtt mi is elhagynánk a Kádár-korszak Magyarországát.

Ahogy láttuk, P. G. a „Gurujoji törzsből” végül visszatért a Lipótmezőre, ahol újabb „igazság-játékba” kezdett orvosaival. Ebben az orvos–beteg kapcsolatban azonban nem azonosíthatók közvetlenül a Kádár-korszak politikai tartalmai. A „tünetek”, „diagnózisok”, az erre való orvosi reakciók, és így talán maga P. G. is kikerülnek az „államvédelmi megfigyelés” köréből (vagy másképpen fogalmazva a BM kerül ki a kórrajz tematikájából), ezzel elveszítik közvetlen politikai jelentőségüket. P. G. további sorsáról annyit tudhatunk, hogy nem került vissza többet a Lipót­mezőre, legalábbis az egykori kórrajztár nem őriz személyéről több dokumentumot.

  1. A kórrajzok az egykori Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet engedélyével váltak a kutatás számára hozzáférhetővé. A kórrajzokon szereplő személyes adatokat nem közlöm, illetve szükség esetén megváltoztattam.
  2. Dante: Isteni színjáték, Babits Mihály művei, Budapest: Szépirodalmi, 1986, 89.
  3. Ripp Zoltán (1998): Példaképből ellenség. A magyar kommunisták viszonya Jugoszláviához, 1947–48. In Standeisky Éva, Kozák Gyula, Pataki Gábor, Rainer János (szerk.): A fordulat évei 1947–49, Budapest, 56-os Intézet, 45–62.
  4. Uo.
  5. Ripp 1998.
  6. http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/Magyar­orsza­gi_nemzetisegek_kotetei/Nemzetisegi_politika_ma­gyarorszagon_a_20_szazadban/pages/004_1945-1989.htm
  7. Ripp 1998.
  8. Uo.
  9. http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/Magyarorsza­gi_nemzetisegek_kotetei/Nemzetisegi_politika_ma­gyarorszagon_a_20_szazadban/pages/004_1945-1989.htm
  10. Jakus János (2007): A magyar hírszerző szervek tevékenysége a „béketábor” és Jugoszlávia szembenállásának időszakában, Új Honvédségi Szemle 6.
  11. Hajdu Tibor (1992): A Rajk-per háttere és fázisai. Társadalmi Szemle, 11. 17–36.
  12. Ripp Zoltán: Magyarország a szovjet-jugoszláv konfliktusban, 1956–1958, http://www.polhist.hu/letol­tes/ ripp1.pdf
  13. Uo.
  14. Uo.
  15. Uo.
  16. Uo.
  17. Uo.
  18. Uo.
  19. Uo.
  20. http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/Magyarorsza­gi_nemzetisegek_kotetei/Nemzetisegi_politika_ma­gyarorszagon_a_20_szazadban/pages/004_1945-1989.htm
  21. Uo.
  22. Nyírő Gyula (1961): Psychiatria. Egyetemi tankönyv. Budapest, Medicina, 371.
  23. I. m. 383.
  24. I. m. 383.
  25. A Melipramin központi idegrendszeri hatású gyógyszer, ami a depresszió minden formájának (major depresszió, bipoláris zavar depresszív fázisa, atípusos depresszió, depresszív állapotok), disztímia ill. a pánikbetegség kezelésére szolgál. (Forrás: http://www.hazi­patika.com)
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.