ÖV ALATT – Móricz Zsigmond – A nap árnyéka

 

Csikorog a kenetlen kerék, idehallik, ahogy a sovány tengelyt marja, de a gazda fösvény, nem ád zsírozót bele. Mindegy, azért mégis a békességnek búzáját cipeli. Majd fordít ezen még egyet a hadak ura, aki a távoli zegzugos Erdélyben feni Fejérvárán az igazság kétélű pallósát… Mégiscsak az fáj a legjobban, hogy el sem lehetett búcsúzni a drágaságos fejedelemasszony szent szemeitől…

Ah, megyünk hát a fene pápistákra, akik talán nem is emberek, annyit vétenek a szegény megigazított hitbeliek ellen. De talán mégiscsak emberek. Azért van bennük ellenünk ily olthatatlan gyűlölet és a halálszórásnak ily kiapadhatatlan kívánása.

Okolicsányi kiült a vár tornyába. Ő csak forradott fejét és véresre sebhedt tar koponyáját hurcolja, hogy mindenütt megcsodálják és megbőszüljenek rajta…

– Hungaria, oh veh Hungaria… – sóhajtott fel.

Ezért a tar fejért, ezért a sebesült koponyáért indulnak majd hadak, s Okolicsányi már látta, ahogy felgyúlnak az őrtüzek a távoli hegyeken, s jönnek a hadak, hogy fegyvert okádjanak, a békés világra. Háború… itt a háború… még be sem tapodják a búzát a vermekbe, mikorra itt lesz a tűz, a vér és a halál…

Már nem fér a bőriben az ember, már régen volt háború. A felvidéki hegyek csúcsai már régen nem égtek erdőkkel. Mikor is jártak erre a patkós paripák?… Bocskai uram alatt. Tizenhárom esztendeje.

Tizenhárom év sok ezeknek: már unja magát minden. Már nem bírják a békességnek szennyét s unodalmát. Már köszörülni kell a megrozsdázott kardokat, és tölteni a puskát, és itt körül a fene ágyúkat a vár ormán…

Rátette a kezét egy ágyúra, melynek oldalára volt írva: „Non est currentis, neque volentis, sed miserentis, Deus.” „Nem csörtetőké s követelőké, de szenvedőké Isten kegyelme.” Nem volt elég az elmúlt saeculumnak szörnyű ideje, mikor ki nem fogyott a világ a háborúskodásból. István fejedelemnek, Báthory Istvánnak halála után húsz teljes esztendeig minden évben fel kellett ülni s felhordani a seregeket a pogány ellen. Hol itt a szikszói mezőn, hol a győri sáncok alatt, hol odabent Erdélyben, ezer helyen ezer ember, ezerek ellen… De azok pogányok voltak, s a pogány esküdt ellensége mindennek, ami keresztény… De most a keresztények két felekezete rohan egyik a másra, csellel, titkon, hogy a másik meg ne sejtse az orvtámadást…

Ajhaj, mindig találni fog az ember casus bellit, hogy egymást ölhesse. Mert nem szeretetet, hanem gyűlöletet ültetett Isten az emberi szívbe az emberek ellen… Homo homini lupus… Ember embernek farkasa, tigirse, oroszlánja, hiénája s dögbogara, aki eltemeti egymást… Most is új ésszel mennyi újfajta öldöklő fegyvert és hadi tudományt tálalnak fel, mint lehet tőrbe csalni és óvatlan megfosztani életétől lelkes emberi állatot, aki pedig csak élni s csak élni akar…

Részlet Móricz Zsigmond: Erdély című trilógiájának harmadik kötetéből.

Kategória: Archívum  |  Rovat: ÖV ALATT  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.