Az a karácsony, amikor a télapó nálunk töltötte az éjszakát, az volt az utolsó alkalom, hogy mindannyian együtt voltunk, azután apu és anyu már nem veszekedtek többet, persze nem hiszem, hogy a dolog tényleg a télapón múlt volna. Apu pár hónappal azelőtt eladta a kocsiját, mert elveszítette az állását, és bár anyu más véleményen volt, ő kijelentette, hogy egy igazi karácsonyfa most különösen fontos, és vett is egyet. Hosszú és lapos papírdoboza volt, és adtak mellé egy leírást, hogy hogyan kell három darabból összeszerelni, és szétnyitni az ágait úgy, hogy a végeredmény természetesnek hasson. Összerakva magasabb volt apunál, hatalmas volt, és szerintem emiatt aludt nálunk a télapó abban az évben. Távirányítós autót kértem ajándékba. Bármelyik jó lett volna, igazából egyiket sem néztem ki magamnak, de akkoriban minden gyereknek volt ilyenje, és amikor az udvaron játszottunk, a távirányítós autók folyton belerohantak a sima autókba, mint amilyen az enyém is volt. Szóval megírtam a levelet, apu pedig elvitt magával a postára, hogy föladjuk. Azt mondta az ablak mögötti fickónak:

– A télapónak küldjük – és odaadta neki a borítékot.

Az ablak mögötti fickó még csak nem is köszönt, mert sokan álltak a sorban, meg aztán nyilvánvaló, hogy elege volt a rengeteg munkából, a karácsonyi idény lehet nekik a legrosszabb. Elvette a levelet, megnézte, és azt felelte:

– Hiányzik az irányítószám.

– De hát a télapónak lesz – mondta erre apu, és rámosolygott meg kacsintott is egyet, nyilván azért, mert barátságos akart lenni, de a fickó azt mondta: – Irányítószám nélkül nem megy. – Maga
is tudja, hogy a télapó címéhez nem tartozik irányítószám – mondta apu.

– Irányítószám nélkül nem megy – felelte a fickó, és szólította a következőt.

Akkor apu átvetődött a pulton, megragadta a fickót a gallérjánál fogva, és a levél mégiscsak elment.

Ezért aztán kicsit aggódtam aznap, mert nem tudtam, hogy a levél megérkezett-e a télapóhoz, vagy sem. Ráadásul már vagy két hónapja nem számíthattunk anyura, szóval emiatt is aggódtam, mert épp ő volt az, aki azelőtt mindig mindent elintézett, és akkoriban még rendben mentek a dolgok. De aztán már nem érdekelte semmi, csak úgy, hirtelen, egyik napról a másikra. Megnézte pár orvos, olyankor apu mindig elkísérte, én pedig átmentem Marcelához, aki a szomszédunk. De anyu nem javult. Egy idő után már nem volt tiszta ruha, tej és müzli reggelente, apu folyton elkésett, amikor el kellett vinnie valahova, aztán megint elkésett, amikor értem jött. Amikor magyarázatot kértem, apu közölte, hogy anyu nem beteg, nem rákos, nem is fog meghalni. Hogy akár ez is lehetne a helyzet, de nem, neki nincs olyan szerencséje. Marcela elmagyarázta nekem, hogy anyu egyszerűen már nem hisz a dolgokban, és hogy ilyen, amikor valaki „depressziós”, és hogy az ember kedve ilyenkor elmegy mindentől, és nem is könnyen jön meg újra. Anyu nem járt többet dolgozni, nem találkozott a barátnőivel, a nagymamával sem beszélt már telefonon. Leült az otthonkájában a tévé elé, és kapcsol- gatta délelőtt, kapcsolgatta délután és kapcsolgatta este. Az én feladatom volt, hogy megetessem. Marcela berakta a fagyasztóba az ételeket, de előtte minden adagot fölcímkézett. Nekem párosítanom kellett őket. Nem adhattam neki oda például az összes rakott krumplit, aztán meg az egész zöldséges pitét. Kiolvasztottam a mikrosütőben, aztán bevittem neki egy tálcán, egy pohár vízzel és az evőeszközökkel. Anyu azt mondta:

– Köszönöm, szívem, nehogy megfázz! – közben rám se nézett, végig azt figyelte, mi történik a tévében.

Amikor a tanítás után kijöttünk az iskolából, mindig megfogtam Augusto anyukájának a kezét, gyönyörű nő volt. Ez jól működött addig, amíg apu vitt haza, de később, amikor már Marcela jött értem, látszott, hogy egyikük sincs oda a dologért, ezért aztán inkább egyedül vártam a sarkon a fa alatt. De akármelyikük is jött értem, mindig késett. Marcela és apu nagyon jó barátok lettek, egy párszor apu éjszakára is ott maradt nála a szomszédban pókerezni, anyu és én pedig nehezen tudtunk így elaludni, hogy nem volt otthon. Párszor összefutottam anyuval a fürdőszoba előtt, olyankor azt mondta:

– Figyelj oda, szívem, nehogy megfázz! – és visszament a tévé elé.

Marcela gyakran jött át hozzánk délután, olyankor főzött ránk, meg egy kicsit rendet is rakott. Nem tudom, hogy miért csinálta. Azt hiszem, apu talán megkérte, hogy segítsen, és mivel Marcela a barátja volt, kötelességének érezte, de az az igazság, nem látszott ettől éppen boldognak. Egy párszor kikapcsolta a tévét, leült anyuval szemben, és azt mondta neki:

– Irene, beszélnünk kell, ez így nem mehet tovább… Elmondta neki, hogy változtatnia kell a hozzáállásán, hogy így nem fog elérni semmit, és hogy ő nem tud tovább magára vállalni mindent, hogy csináljon már valamit, és döntsön végre, mert így csak tönkreteszi mindannyiunk életét. De anyu soha nem felelt semmit. Aztán végül Marcela hangosan becsapta maga mögött az ajtót, és aznap este apu pizzát rendelt, mert semmi nem volt otthon vacsorára, én pedig imádom a pizzát.
Azt mondtam Augustónak, hogy anyu már „nem hisz a dolgokban”, és hogy tulajdonképpen „depressziós”, ő pedig el akart jönni hozzánk, mert kíváncsi volt, az milyen. Nagyon csúnya dolgot csináltunk, néha szégyellem is magam miatta: egy ideig ugráltunk előtte, anyu pedig csak bámult tovább maga elé; aztán újságpapírból csákót hajtogattunk neki, többféleképpen is a fejére próbáltuk, és egész délután rajta hagytuk, ő persze meg se mozdult. Aztán levettem a csákót a fejéről, még mielőtt apu hazaért volna. Biztos voltam benne, hogy anyu nem fog szólni egy szót sem, de azért így is rosszul éreztem magam.

Aztán eljött a karácsony. Marcela megsütötte a csirkéjét mindenféle rémes zöldséggel, de mivel különleges este volt, csinált nekem sült krumplit is. Apu megkérte anyut, hogy keljen föl a fotelból és vacsorázzon velünk. Óvatosan az asztalhoz kísérte – Marcela tálalt, vörös terítővel, zöld gyertyákkal, és a vendégeknek szánt terítékkel –, leültette az egyik asztalfőre, aztán tett egy pár lépést hátrafelé, anélkül, hogy levette volna róla a szemét, talán arra gondolt, hogy működni fog a dolog, de amikor már eléggé eltávolodott, anyu fölállt, és visszament a foteljához. Így aztán mindent átpakoltunk a nappaliban a dohányzóasztalra, és ott vacsoráztunk vele együtt. A tévé természetesen végig be volt kapcsolva, és a híradóban egy szegény családról beszéltek, akik egy halom ajándékot meg ételt kaptak náluk pénzesebb emberektől, ezért aztán most nagyon boldogok. Én viszont ideges voltam, és végig a karácsonyfát figyeltem, mert majdnem éjfél volt, és már nagyon vártam az autómat. Anyu egyszer csak a tévére mutatott. Olyan élmény volt, mintha megmozdult volna egy bútor. Apu és Marcela egymásra nézett. A tévében ott ült a télapó egy nappaliban, egyik karjával átölelte az ölében csücsülő gyereket, a másikkal pedig egy olyan nőt, mint Augusto anyukája, aztán a nő előrehajolt, és megcsókolta a télapót, mire a télapó ránk nézett, és azt mondta:

– …amikor hazaérek a munkából, csak a családom társaságára vágyom – és egy kávéembléma jelent meg a képernyőn.

Anyu sírva fakadt. Marcela kézen fogott, és megkért, hogy menjek föl a szobámba, de én nem mentem. Megismételte, most azon a türelmetlen hangon, amin anyuhoz szokott beszélni, de aznap este semmi sem mozdíthatott el a fa közeléből. Apu kikapcsolta a tévét, erre anyu hisztizni kezdett, mint egy kislány. Megszólalt a csöngő, és én fölkiáltottam:

– A télapó! – mire Marcela lekevert egy pofont, erre aztán apu veszekedni kezdett Marcelával, anyu pedig újra bekapcsolta a tévét, de addigra a télapó már nem volt sehol. A csöngő megint megszólalt, apu pedig azt mondta:

– Ki a rosseb az?

Reméltem, hogy nem a fickó a postáról, mert akkor megint egymásnak esnek, mert apu addigra már elég rosszkedvű volt. A csöngő ismét megszólalt, sokszor egymás után, erre apunak elege lett, kiment az ajtóhoz, és amikor kinyitotta, ott állt előtte a télapó. Nem volt olyan kövér, mint a tévében, ráadásul kicsit fáradtnak is tűnt, alig állt a lábán, az egyik pillanatban az egyik ajtófélfának támaszkodott, a következőben a másiknak.

– Mit akar? – kérdezte apu.

– A télapó vagyok – mondta a télapó.

– Én meg Hófehérke – felelte apu, és becsapta az ajtót. Erre anyu fölállt, odarohant az ajtóhoz,
és kinyitotta, a télapó pedig még mindig ott egyensúlyozott, megpróbált talpon maradni, és anyu átölelte. Apu dührohamot kapott:

– Ez az a fickó, Irene? – üvöltötte anyunak, aztán csúnya szavakat mondott, miközben megpróbálta szétválasztani őket. Anyu azt mondta a télapónak:

– Bruno, nem tudok nélküled élni, bele fogok halni.

Apu végül szétválasztotta őket, és bemosott egyet a télapónak, aki erre hanyatt esett, és elterült
a bejárat előtt. Anyu eszeveszetten kiabálni kezdett. Én szomorúan figyeltem, hogy mi történik a télapóval, sejtettem, hogy ez nem viszi előrébb az autó ügyét, ugyanakkor örültem annak, hogy anyuba megint visszatért az élet.

Apu azt mondta anyunak, hogy megöli mindkettőjüket, mire anyu azt felelte, hogy ha apu olyan boldog a barátnőjével, akkor ő miért ne lehetne a télapó barátnője, ami számomra tökéletesen logikusnak tűnt. Marcela odament, hogy fölsegítse a télapót, aki időközben mocorogni kezdett a földön, Marcela odanyújtotta neki a kezét. Akkor apu megint elmondta a télapót mindennek, anyu pedig újra kiabálni kezdett. Marcela azt hajtogatta, hogy nyugodjatok meg, legyetek szívesek, menjünk be, de senki nem figyelt rá. A télapó a tarkójához nyúlt, és látta, hogy vérzik. Leköpte aput, erre apu azt mondta neki:

– Te rohadt buzi!

Erre anyu azt mondta apunak:

– Buzi vagy ám te, te rohadt féreg – és ő is leköpte. Kézen fogta a télapót, bevontatta a házba, fölvitte a szobájába, és bezárkózott. Apu gyakorlatilag lefagyott, amikor pedig végre magához tért, észrevette, hogy én még mindig ott vagyok, és dühösen az ágyba parancsolt. Tudtam, hogy a helyzet nem ad módot a vitára, fölmentem a szobámba, karácsony és ajándék nélkül. Hanyatt fekve vártam, hogy minden elcsöndesedjen, és a műanyaghalaim úszkáló árnyékát figyeltem a falon. Nem kapom meg a távirányítós autót, ez tökéletesen világos volt, de aznap éjjel ott aludt nálunk a télapó, és ez biztató jel volt a következő évre nézve.

FORDÍTOTTA KERTES GÁBOR