Bodó Béla – Héjjas Iván

 

Egy ellenforradalmár élete

A magyarországi paramilitáris erőszak első világháború utáni története viszonylag kevéssé kutatott terület. Miközben a Freikorpsszal száznál is több, a közelmúltban született német könyv és cikk foglalkozik, a magyar olvasók jó ha tucatnyi megbízható munkát találnak a háború utáni milíciákról (Thoms 1997). Mindez némiképp meglepő, tekintve, hogy a marxista történészek és politikusok 1945 után – ellentétben a két világháború közötti konzervatív pályatársaikkal – igen nagy figyelmet szenteltek a paramilitáris erőszaknak. Az 1950-es és 1960-as években marxista tudósok az első világháború utáni polgárháború sok fontos dokumentumát feltárták és publikálták, valamint a két világháború közötti rezsim zavaros eredetét és a polgárháborút, különösen pedig az ellenforradalmat is más megvilágításba helyezték. Az ellenforradalomról szóló marxista munkák ugyanakkor az új elit érdekeit, illetve ideológiai elfogultságát és kulturális korlátait is tükrözték. 1 A totalitárius állam és történészei annak rendje és módja szerint alkalmazták a baloldali szemléletet a fehérterrorra; ám épp úgy, ahogy konzervatív elődeik, a szembenálló véleményeket igyekeztek elnyomni. A következő húsz évben továbbra is politikai érdekek és ideológiai elfogultságok határozták meg azt, hogy mit lehet mondani a fehérterrorról. Míg a főáramhoz tartozó történészek az 1970-es és 1980-as évek folyamán a Horthy-rezsim természetére vonatkozó nézeteiket felülbírálták, az I. világháborút követő időszak állami és katonai erőszakot – mint a politikai elit értelmezésének fontos kérdését – érintő tudományos vélemények a rendszerváltás óta is alig változtak. 2 A kommunizmus összeomlása, valamint az azóta eltelt húsz esztendő eseményei a paramilitáris erőszak kérdését mint legitim tematikát csak még inkább háttérbe szorították. Míg azonban a történészek főárama továbbra is kerülték a témát, az olvasóközönség bizonyos körei intenzív érdeklődéssel fordultak a világháború utáni milíciák története felé. Az 1990-es évek közepe óta szárba szökkent, a háborús emlékiratokra, illetve antiszemita könyvekre és pamfletekre specializálódott radikális jobboldali és neonáci kiadók számos, a két világháború között született és a milíciákkal foglalkozó emlékiratot és regényt jelentettek meg újra. A kiadóknak és szponzoroknak az a céljuk, hogy ráirányítsák a figyelmet ezekre a csoportokra, és hogy ezzel egyidejűleg erősen ideológiai szempontból újraírják az ellenforradalom történetét (Bálint 1999; Héjjas 2006; Somogyváry 2004; Botlik 2008; Földi 1990).

Ezekkel az újabb keletű könyvekkel ellentétben a jelen esszé igyekszik kizárni a tudományos kutatásból az ideológiai buzgalmat, és az a célja, hogy a világháború utáni milíciák történetét mint egy másik Zeitgeist által befolyásolt, viszonylag távoli múlt részét vizsgálja. Az egyik legjelentősebb paramilitáris vezető, Héjjas Iván alakjának tanulmányozása révén a radikálisok és a konzervatív jobboldal két világháború közötti zavaros viszonyára igyekszem fényt deríteni. Eltérően a korábbi marxista munkáktól – amelyek nem tettek különbséget egyrészt a jobboldali radikalizmus és a fasizmus, másrészt a jobboldali radikalizmus és a konzervativizmus között –, jelen esszé, miközben belátja, hogy léteztek egymást átfedő politikai érdekek és ideológiai affinitások, arra törekszik, hogy az e csoportok közötti szakadékokra és konfliktusokra irányítsa a figyelmet. Míg az újabb munkák a radikális jobboldal és a konzervatív csoportok közötti konfliktust elsősorban ideológiai és politikai hagyományoknak tulajdonították, ez a tanulmány inkább az alsó középosztályi háttér által alakított pszichológiai és kulturális tényezők, a kor, valamint egy olyan személy sajátos élettapasztalatának jelentőségét hangsúlyozza, aki a radikális jobboldal egyik legjelentősebb paramilitáris vezetője és kérlelhetetlen figurája volt. Szorosan kapcsolódik ehhez az altémához a háború utáni szabadcsapatok és a tömegek által elkövetett erőszak forrásainak vizsgálata, illetve fasiszta személyek olyan egyedi tulajdonságainak és hajlamainak azonosítása, amelyek a fasizmus szerves részeként vagy akár lényeges vonásaként határozhatók meg. Jelen esszé témája, hogy miként illeszkedett a magyarországi paramilitáris mozgalom a tágabb európai keretbe, mennyiben voltak különlegesek a magyar tapasztalatok és a szabadcsapatok vezetői, illetve hogyan befolyásolta 1921 után a fehérterror a radikális és a konzervatív jobboldal viszonyát.

A kezdetek

Héjjas Iván 1890. január 19-én született Kecskeméten. Fivére, Aurél szerint a család a tizennyolcadik században költözött Erdélyből. Mivel a Héjjas név valóban meglehetősen gyakori Erdélyben, és a törökök kiűzése után valóban sok elszegényedett paraszt és kisnemes költözött onnan Magyarországra, elképzelhető, hogy a családi hagyomány nem egészen légből kapott (Erdei é. n.: 16–28). Iván és Aurél apja, Mihály jómódú gazda volt: Kecskemét határában 130 holdnyi jó szántófölddel, valamint 30 holdnyi szőlőskerttel rendelkezett. Az autodidakta és a lakóhelyén népszerű Héjjas Mihály az első világháború alatt a Pinceszövetkezet elnöki posztját is betöltötte. Hat fiú- és három leánygyermeke született. 1919-re a két idősebb lánya már férjhez ment, egyikük egy iskolaigazgatóhoz, a másik a légierő egyik tisztjéhez. Egy fia a világháború alatt meghalt, valószínűleg természetes halállal, Elek pedig 1919-ben még gyermekkorú volt. Négy nagyfia – Iván, Tibor, Aurél és Endre – a tízes, illetve húszas éveiben járt. Mindegyikük középiskolát végzett, és legalább kettejük – Iván és Aurél – a háborúban is szolgált. Héjjas Mihály gyermekei egytől egyig ambiciózus fiatalok voltak, elszántan törekedtek a sikerre, habár a paraszti származás akkoriban Magyarországon a társadalmi mobilitás akadályának számított.

Héjjas Iván a kecskeméti kereskedelmi iskolába járt. Miután végzett, a keresztapja igazgatta helyi Népbank-fióknál kapott tisztviselői állást. Rendőrségi aktái szerint 1911-ben Héjjas a szeretője aláírását egy csekkre hamisítva megkísérelt elsikkasztani 10 000 koronát. Az ügyben érintett zsidó nő Héjjasnál sok évvel volt idősebb, és az eset előtt váratlanul és meglehetősen gyanús körülmények között halálozott el (Halmi 1964: 59-63). Héjjas az igazságszolgáltatás elől a Balkánra menekült, ahol részt vett a Balkán-háborúkban, és az 1914-ben Albániában uralkodó német herceg, Wilhelm zu Wied tanácsadója lett. Nem sokkal a világháború kitörése után azonban visszatért Magyarországra, és önkéntes katonai szolgálatra jelentkezett. Később, már a Prónay-zászlóaljbeli parancsnoka, Takátsy Gyula százados így írja le Héjjast: „megbízható, komoly és lelkiismeretes [tiszt]. Kitűnő katona, a tartalékos tisztek példaképe, [és] remek bajtárs. Nagyon erős jellem” (Pásztor 1985: 41). A háború végén a 19. gyalogos tartalékseregben szolgált, és a tartalékosok között főhadnagyi rangig vitte. Mivel társadalmi háttere és iskolázottsága feljogosította a tisztképzésre, a háború alatt pedig igen magas volt a tisztek halálozási rátája, főhadnagyi rangja ugyan tiszteletre méltó, de semmiképpen sem különleges teljesítmény. Annál meglepőbb viszont, hogy vadászpilóta lett belőle: igazán ritkaságszámba ment, hogy valaki tulajdonképpen paraszti származással az elit légierőnél szolgáljon.

A háború végére a légierő fiatal tisztje visszatért szülővárosába. November végén egy katonai delegáció élén Budapestre utazott, hogy felajánlja szolgálatait az új, demokratikus kormánynak; a delegáció a Magyarország keleti és déli határainak megvédéséhez elég erős nemzetőrség felállítását javasolta. A kiruccanás nem járt sikerrel, ami minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy Héjjasék egyre jobban kiábrándultak az új, demokratikus rendből. 1918. november 19-én 350 tartalékos tiszt gyűlt össze Kecskeméten, hogy hangot adjon anyagi természetű panaszainak és a rezsimmel szembeni, fokozódó csalódottságának. Azt követelték, hogy a kormány, a szolgálati idő hosszától és a seregben elért rendfokozattól függően 14 és 18 ezer korona közötti összeget biztosítson minden, a közelmúltban leszerelt vagy a közeljövőben az aktív szolgálatból leszerelő tartalékos tisztnek. Annak az igényüknek is hangot adtak, miszerint a háborús veteránokat előnyben kell részesíteni a munkaerőpiacon, különösen a közszolgálati szférában, nagyobb teret kell biztosítani számukra a tanácsokban és a társadalmi reformokban, így például a szegény parasztok között szét kell osztani a nagyobb földbirtokokat (Romsics 1982: 47–48).

A fiatal tartalékos tisztek inkább a parasztokkal és a vidéki középosztállyal éreztek együtt, mint a hagyományos elittel. Az utóbbival való szövetség nem volt előre látható: az 1919-es Magyar Tanácsköztársaság váltotta ki ezt a reakciót. 1919 tavaszán és nyarán Magyarország középső, illetve a Dél-alföld nyugati részének vidéki lakossága három lázadást robbantott ki a szélső baloldali rezsim ellen. Ezek a lázadások mind „ellenforradalmi” jellegűek voltak. Úgy tűnik, a felkelőket nem inspirálták a Bécsben, illetve Aradon és Szegeden tevékenykedő ellenforradalmárok, és csak korlátozott kapcsolatban álltak velük. A parasztok nem hagyták annyiban az új rezsim diszkriminatív politikáját, így reagáltak az új politikai elitnek arra a kísérletére, hogy egymásnak ugrassza a szegény és a tehetős gazdákat, arra az erőfeszítésre, amely a középosztálybeliek szavazati jogának megvonását célozta, a mezőgazdasági termékek rekvirálására, az alkohol előállításának és árusításának tilalmára, valamint a kötelező katonai szolgálat újbóli bevezetésére. A gazdákat és a mezőgazdasági munkásokat az is bőszítette, hogy a Magyar Tanácsköztársaság nem osztotta szét a nagybirtokokat a parasztok között, illetve hogy támadta a vallási intézményeket és vezetőket. Megkönnyítette a lázadás szervezőinek a munkáját, hogy a térség a huszadik század elején a szeparatizmus, a nacionalizmus és az antiszemitizmus melegágya volt (Fischer 1988: 22-23). A Katolikus Néppárt Kalocsán, a második magyar érsek székhelyén és környékén nagy népszerűségnek örvendett. A párt történetileg antiliberális, antimarxista (jóllehet nem feltétlenül munkásosztály-ellenes) és antiszemita volt (Gergely 1977). A katolikus egyház mint az ország legnagyobb földbirtokosa több tucat iskolát, kórházat, valamint jóléti és jótékonysági szervezetet működtetett a térségben. A több ezer, politikailag elkötelezett, az intézményük érdekeit foggal-körömmel védelmező pap, szerzetes és katolikus világi értelmiségi jelenléte a kezdetektől ellenforradalmi színezetet kölcsönzött a térségben végbement lázadásoknak.

A kommunista uralom elleni első lázadás 1919 áprilisának második felében ment végbe. A lázadók a Héjjas család elszigetelten álló tanyáján találkoztak április 18-án és 21-én, egyfelől hogy politikai programot, másfelől hogy katonai tervet készítsenek. Programjukat részben az Ébredő Magyarok Szövetségétől (ÉME) kölcsönözték. Héjjas Iván ott volt az első tagok között ennek a protofasiszta szervezetben. A lázadók harcot üzentek „a nemzetközi, országvesztő vörös uralom ellen. Harcolunk az istentelen és hazátlan rombolók ellen, de feudális születésii előjogok ellen egyaránt.” Elvetették a pacifizmust mint „álmodozást,” „magyarabbá” akartál tenni az ország vezetését, szabályozni szerették volna a banki és az ipari tőkét, megvédeni a kétkezi munkásokat, és a nagybirtokok parasztok közötti szétosztása révén felszámolni a feudalizmust (Bálint 1999: 35-36). A lázadások élén pár nagyobb múltú, helyi, középosztálybeli, leginkább paraszti származású család állt. A Héjjas, a Polyák, a Felföldi, a Pulay és a Muraközi família szervezte a lázadást, amiben alkalmazottaik, barátaik és távoli rokonaik – szegényebb gazdák és mezőgazdasági munkások – segítették őket. De tanárok, boltosok és jobb módú kézművesek, hivatásos katonák és tartalékos tisztek – sokan közülük erdélyi menekültek –, valamint 1918 októberében állásukat vesztett rendőrök is támogatták a lázadást. A szegény sorban élő vidéki népességet ugyanakkor (a mezőgazdasági munkásokat, az uradalmi szolgákat) mintha hidegen hagyta volna az első lázadás (Romsics 1982: 101–104).

A lázadók azt tervezték, hogy átveszik a Kecskemét külvárosában elterülő katonai támaszpontot, elfoglalják az orgoványi fegyverraktárat, majd elmozdítják az önkormányzatban helyet foglaló radikálisokat a hatalomból. A hatóságok azonban megneszelték a közelgő felkelést, és a további bajokat megelőzendő, április 22-én kora hajnalban elfogtak 81 befolyásos polgárt, köztük Héjjas Iván testvérét, Tibort is. Mivel tartottak tőle, hogy a baloldali radikálisok kivégzik a lázadókat, az összeesküvők úggy döntöttek, hogy az eredetileg tervezettnél egy nappal korábban robbantják ki a felkelést. A lázadóknak azonban nem sikerült meggyőzni a több mint 1000 fős Vörös Őrség tagjait, hogy álljanak az ő oldalukra. A Kecskemét külvárosában lezajlott kisebb csatát végül a helyi önkormányzat már megnyerte, mire a Vörös Őrség odaért. A lázadás egyes vezetői – mint Raád Árpád – fogságba estek; mások – így Héjjas Iván, Francia Kiss Mihály és Liszka Béla – megmenekültek, és pár hétre elrejtőztek, majd Szeged környékére távoztak, és csatlakoztak az ellenforradalomhoz, amelyre május végén került sor. Héjjas Szegeden nem lépett be a Prónay-különítménybe. 3 Az a hír járta viszont, hogy találkozott Horthy Miklóssal, aki arra utasította Héjjast, hogy tegyen rendet Kecskeméten.9 Mindenesetre nem bizonyítható, hogy Héjjas találkozott Horthyval; valószínűbb, hogy Héjjas Horthy jóváhagyását vezérkari főnöke, az ország többi részén működő lázadó erőkkel való kapcsolattartásért és tervezésért felelős Soós Károly tábornok révén kapta meg. Így felvértezve tért haza július közepén. A következő négy hétben Héjjas rendszeresen jelentett Kecskemétről és környékéről a Szegeden tartózkodó új hadügyminiszternek. Feletteseit is tájékoztatta arról, hogy a román katonai vezetés tudtával és beleegyezésével nemzetőrség szervezésébe kezdett (Perneki 1983: 53).

Héjjas akkor jött elő rejtekéből az embereivel, amikor a román sereg megérkezett Kecskemétre. A románok gyorsan felszámolták a Magyar Tanácsköztársaság maradványait, vezetőit bebörtönözték, helyreállították a háború előtti intézményeket, és visszahelyezték hatalmukba a korábbi hivatalnokokat. Mindezek végrehajtása közben erősen támaszkodtak a helyi kollaboránsokra. A lázadók nagyra értékelték, hogy a románok segítkeznek a gyűlölt Tanácsköztársaság lerombolásában, és hálásak voltak a román erőktől kapott logisztikai segítségért. A román katonai vezetés a térség vidéki rendőrségének újjászervezésében is segítséget nyújtott, Héjjas nemzetőreinek pedig engedélyt adtak, hogy segédrendőri erőként szolgáljanak. A románok parancsba adták Héjjasnak és embereinek, hogy a helyi lakosságtól való megkülönböztetésképpen viseljenek fehér karszalagot. Jóllehet ezt hivatalosan nem soha nem ismerték el, a Héjjas-különítmény tagjai a román hadseregnek, valamint annak köszönhették hatalmukat, hogy a megszállás alatt együttműködtek a románokkal (Bálint, 1999: 61–79).

A Héjjas-különítménynek nyilvánvalóan inkább ahhoz fűződtek érdekei, hogy a hazai ellenséggel dűlőre vigyék a dolgaik, mint ahhoz, hogy az idegen megszállók ellen harcoljanak. Augusztus elején Héjjas Iván parancsára a helyi rendőrség és a Héjjas-különítmény tagjai úgy elfogtak 150 embert – elsősorban a letűnt demokratikus, illetve radikális baloldali rezsim funkcionáriusait. A letartóztatások alapjául egy ellenforradalmárok által összeállított lista szolgált. Ez az ellenforradalmár csoport 25-30 főből állt, és rendszeres összejöveteleket tartott a helyi vaskereskedés padlásán. Tagjai közt a gazdag parasztok mellett voltak egyetemisták, rendőrök és köztisztviselők is. Az augusztus végi válogatás nélküli letartóztatások oly mértékben zavarták már a román hatóságokat, hogy legalább egytucatnyi őrizetbe vett személy szabadon engedésére adtak parancsot; végső soron azonban nem sikerült megfékezniük a gyűlölethullámot és a bosszúvágyat. A szeptember 30-ról október 1-jére virradó éjjel a Francia Kiss Mihály vezette Héjjas-különítmény hat rendőrt ölt meg, holttestüket pedig az orgoványi erdő mellett földelték el. A kivégzésük előtt brutálisan megkínzott rendőrök nem voltak kommunisták. Az volt az egyetlen bűnük, hogy tudtak Héjjas barátjának, Barna Tibor rendőrfőnök-helyettesnek a viselt dolgairól, nevezetesen arról, hogy az 1918-as októberi forradalom alatt nagy összegeket sikkasztott, később pedig parasztok javait kobozta illegálisan. (Budapest Főváros Ügyészsége. Mihály Francia Kiss. Kihallgatási Jegyzőkönyv, 1957: 256–257). A hat rendőr meggyilkolása vezette be a Kecskeméten és környékén tomboló terrort. Októberben és november elején a román hadsereg még a térségben tartózkodott, a Héjjas-különítmény pedig legalább száz embert meggyilkolt, akiknek többségükben semmi közük nem volt a kommunizmushoz. A segédrendőrök mindig éjjel érkeztek; szekerekre rakták az áldozatokat, az orgoványi erdőbe vitték, és ott megkínozták majd megölték őket. Az áldozatok szinte kivétel nélkül falvakból és elszigetelt tanyákról kerültek ki (amilyen Páhi, Kiskunfélegyháza, Kerekegyháza, Soltvadkert, Bugác, Csengőd, Akasztó, Köncsög, Kiskőrös, Móricgát), vagyis olyan helyekről, amelyeket a román sereg nem tudott könnyen védeni. Amikor 1919. novemeber 15-én a román seregek visszavonultak, a paramilitáris erőszak utolsó akadálya is elhárult. Héjjas emberei még aznap éjjel 45-50, többségükben a demokratikus és a radikális baloldali kormányban aktív szerepet játszó embert elfogtak. Mások, mint Dr. Fritz Rezső, konzervatív jogász és tartalékos tiszt pusztán etnikai-vallási hovatartozásuk, radikálisokhoz fűződő családi és baráti kötelékeik miatt jutottak erre a sorsra (Fritz például zsidó volt, Imre pedig egy helyi, baloldali beállítottságú lapot szerkesztett). Két személy kivételével – akiknek az utolsó pillanatban sikerült megszökniük – minden foglyot kivégeztek az orgoványi erdőben. Pár nappal később, november 19-ről 20-ra virradó éjjel a rendőrség tudtával a Héjjas-banda 36 „kommunista tevékenységgel gyanúsított személyt elrabolt a kecskeméti börtönből. Rájuk is ugyanaz a sors várt, mint az előző hónapban a rendőrökre. A terrorakciók karácsonyig folytatódtak. 1919-ben szeptember végétől december elejéig a Héjjas-különítmény, saját becsléseim szerint körülbelül 300 embert gyilkolt meg a Duna-Tisza közében (Budapesti Népügyészség István Berényi, Tanuvallomási Jegyzőkönyv 1947: 702–703; Andor Reiszman. Jegyzőkönyv 1919: 39; Mihály Francia Kiss. Letét 1957: 339–341; Halmi 1964: 64–77).

Jóllehet nem áll rendelkezésünkre erre vonatkozó statisztika, valószínű, hogy az áldozatok – nevük és foglalkozásuk alapján – legalább egyharmad részben zsidó származásúak voltak. A különítményesek nemigen tudtak különbséget tenni zsidók, illetve liberálisok, szabadkőművesek, szociáldemokraták és kommunisták között. A politikai szenvedély mellett tehát úgy tűnik, az elkövetőket a társadalmi ellenállás, a kapzsiság és a vallási gyűlölet egyfajta elegye vezérelte – vagyis olyan érzelmek, amelyek nagy szerepet játszottak a pogromokban (a legnagyobb szabású ezek sorában 1919. november 17-i izsáki pogrom), valamint a zsidó emberek és családjaik ellen elkövetett több száz kisebb támadásban is. Ezek miatt az antiszemita túlkapások miatt viszont jelentősen megnőtt az áldozatok száma. Miután a Tiszától keletre eső területekről 1920 áprilisában kivonult a román hadsereg, a Héjjas-különítmény a „felszabadított” területeket is megtisztította. 1920 decembere és 1922 decembere között Héjjas emberei valószínűsíthetően mintegy 400 embert gyilkoltak meg, a Magyar Tanácsköztársaság összeomlásától kezdve pedig legalább 700 embert, továbbá körülbelül 1000 főt űztek el a közösségeikből. 4 A második világháború után a budapesti Népbíróság Héjjas Iván ellen távollétében pert folytatott. Az ügyész azzal vádolta Héjjast, hogy parancsot adott rablásra és 93 ember megölésére, illetve segédkezett az elkövetésben. A bíróság 74 esetben bűnösnek találta. 5

Ellentétben báró Prónay Pállal, felettesével, aki hozzá hasonlóan szabadcsapat parancsnok is volt – Héjjas nem hagyott hátra sem naplót, sem emlékiratot, amiben esetleg magyarázatot találhatnánk tetteire. Elszórt bizonyítékok azonban mégis rávilágítanak egyes motivációira, így például a bosszúvágyra. 1920-ben a Prónay-zászlóalj belső memorandumában Héjjas azt állította, hogy az első áprilisi lázadás után a Vörös Őrség megkínozta az apját és a testvéreit, és feldúlta a családi otthonát. Tekintve, hogy a Vörös Őrség valóban gyakran járt el meglehetősen embertelenül, és hogy fehér kollégáikhoz hasonlóan ők se nagyon mulasztották el az alkalmat, hogy megtömjék a zsebüket, az állításnak lehet valami alapja. Másfelől azonban Héjjas családtagjai közül senki nem halt meg a vörös terror idején, és a radikális baloldali hatalom nem kobozta el Héjjas házát, sem apja tanyáját (M. kir. Szegedi vadász zlj 1920: doboz 120). Az 1919 nyarán történtek ilyenformán nem magyarázzák, és főleg nem igazolják Héjjas és csapata tetteit. A pogromok szervezőit és résztvevőit mintha elsősorban is a nyereségvágy, a kisebbségekkel szemben érzett gyűlölet és a puszta szadizmus vezérelte volna, semmint a kommunista túlkapások miatti jogos felháborodás. 1920 elején megesett, hogy a Héjjas-különítmény napközben Kecskemét utcáit rótta, és azokat a házakat, üzleteket, amelyeket ki akartak rabolni, vörösre festették. A fegyveresek aztán az éj leple alatt visszatértek, hogy kirabolják és lemészárolják a zsidó lakosokat. Sokszor fatáblát akasztottak a nyakukba – függetlenül attól, hogy férfiak, nők vagy gyermekek voltak – „Így jár minden zsidó, aki nem vándorol ki Palesztinába” felirattal (Faragó János. Jegyzőkönyv 1920: 362). Soroksáron például arra kényszerítették a helyi bank igazgatóját, hogy mondjon le, és a vezetést adja át egy alkalmazottjának, aki történetesen a Héjjas-különítmény tagja volt. Ezzel párhuzamosan a fegyveresek feldúlták zsidók üzleteit, kifosztották zsidók házait, a lakókat pedig fizikailag bántalmazták és megalázták. Az egyik áldozat, a 86 éves Táfler Gábor egy ilyen támadás alkalmával életveszélyes sérüléseket szenvedett. A pogromra fényes nappal került sor, a helyi elit nyílt támogatásával. Amikor a zsidó lakosság azzal fordult a hatóságokhoz, hogy vessenek véget az atrocitásoknak, Soroksár polgármestere – maga is az ÉME és a Héjjas-különítmény tagja – állítólag ezt válaszolta: „Maguk, zsidók miért nem adják át a vállalataikat a keresztényeknek?” (Blau, Lipót. Jegyzőkönyv 1920: 364)

Semmi kétség, hogy Héjjas, embereihez hasonlóan, maga is antiszemita nézeteket vallott. A levéltári források alapján azonban nem csupán arra használta a pogromokat, hogy szabadjára engedje az előítéleteit, hanem arra is, hogy az alá tartozók anyagi igényeit kielégítse. Danics Mihály, a Héjjas-különítmény tagja, aki 15 ember haláláért volt felelős, később azt vallotta a bíróság előtt, hogy Héjjas kifejezetten arra buzdította őt és a barátait, hogy a lovaktól az ékszerekig, a ruháig és ruhától az ételekig mindent lopjanak el. A szabadrablás engedélyezésével Héjjas tulajdonképpen megfizette az embereit (Mihály Danics. Tanukihallgatási Jegyzőkönyv Letét 1945: 78-80). Miközben irántuk is nagyvonalú volt, arról is mindig gondoskodott, hogy zsákmány java része az ő zsebébe kerüljön. A szabadcsapat vezetője sötét múltra tekintett vissza, „mindig lyukas volt a zsebe” (Névtelen Feljelentés 1945: 305). A hiú, aranyifjú-szerű Héjjas nagy gondot fordított a megjelenésére. 1919 végén új Fiattal járt, amelyet emberei egy zsidó üzletembertől loptak el (M. kir. honvédelmi minisztérium 1920: 120 doboz). 1920 elején – talán feledtesse Héjjas Mihállyal, hogy tizenévesen mennyi főfájást okozott neki – automobilt ajándékozott apjának a fiú. Tágabb családja anyagi jólétét szem előtt tartó fiatal tiszt úgy is segítette apja üzleti vállalkozásait, hogy kiaknázta a Prónayhoz és katonai elitalakulatához fűződő kapcsolatát. Prónay közbelépésének köszönhetően 1920-ban Héjjas Mihály lett a nemzeti hadsereg fő borszállítója (Halmi1964: 59–63).

Héjjas Iván motivációit talán abból a történetből ítélhetjük meg leginkább, amelyet egy Kecskeméten Héjjassal és embereivel egy társaságba járó fiatal nő beszámolójából ismerünk. 1919 végén vagy 1920 január elején egy estélyen a nő tréfásan gratulált Héjjasnak 80 kommunista megöléséért. Héjjas erre helyesbítette a nőt, és azzal büszkélkedett, hogy nem 80, hanem 200 kommunista életét oltotta ki. A megrészegült katonai vezető ezután részletesen elmesélte, hogyan tervelte ki, és emberei hogyan kivitelezték a gyilkosságokat. Az elfogottakat három-négy csoportba osztotta, és mindegyik csoportot egy-egy hadnagy vezette egységéhez rendelte. Sajnálatos módon azonban – mint arról Héjjas beszámolt a nőnek – nem minden hadnagy követte betű szerint az utasításait. Azok a tisztek például, akik az orgoványi erdőben végezték ki a foglyokat, kontármunkát végeztek, a holttesteket ugyanis nem elég mély sírba ásták el, és fölfedezték őket az aggódó rokonok. Molnár Pál hadnagy viszont igen tehetségesnek bizonyult – fűzte hozzá Héjjas –, ő ugyanis vagy a Tiszába dobta a holttesteket, vagy mélyebb gödröket ásatott nekik. Héjjas a Népszava iránti gyűlöletét sem palástolta. A szocialista napilap adott hírt december elején a gyilkosságokról, ezért a katonai vezető fogadkozott, hogy hamarosan elnémítja „azt a szennylapot”. Nem tartott a hatóságoktól, és állítólag azt mondta az informátornak, hogy tiszta a lelkiismerete, mert csak Horthy parancsait teljesítette: „Ma talán még azt gondolják rólunk, hogy csak gyilkosok vagyunk” – így Héjjas a nőnek. – „A történelem azonban majd bebizonyítja, hogy hősök vagyunk” – fejezte be monológját a katonai vezető (Magát meg nem nevező hölgy. Jegyzőkönyv 1920: 273).

Négy évvel ezután egy müncheni bíróságon Németország későbbi diktátora, Adolf Hitler ugyanezen az alapon mentegette bukott puccskísérletét:

…ha ezerszer bűnösnek kiáltanak is ki… a történelem örökös ítélőszékének istennője egy nap mosolyogva szaggatja darabokra az ügyész véleményét és a bíróság ítéletét. Ő majd fölment bennünket.

Claudia Koonz történész nemrégiben azt állította, hogy Hitler fellebbezése valójában a megbocsátás keresztény fogalmának szekularizált változata. Hitler számára a hit, mondja Koonz, fontosabb volt a törvény betűjénél; ez azt is jelentette, hogy a bűntett, így a tömegmészárlás is jogos lehet, amennyiben a jó ügy érdekében követik el (Koonz 2003: 24). Hitlerhez hasonlóan Héjjas is meg volt győződve róla, hogy ő „jón és rosszon felül” áll, és hogy embereivel együtt a nemzet nagyságát szolgálja. Hitlerhez hasonlóan nyilvánvalóan Héjjas sem érzett szánalmat a megkínzott és meggyilkolt emberek rokonai iránt, ahogyan megbánást sem tettei miatt. Az a tudat, hogy megúszta a gyilkosságot, valamint a politikai és katonai elithez fűződő kapcsolatai büszkeséggel töltötte el a fiatal feltörekvőt, és túlzott jelentőséget tulajdonított magának. 1920 elejére Héjjas – noha még tudatában volt hiányosságainak – jó úton volt afelé, hogy nemzeti hőssé váljék.

Prónay szárnyai alatt

Mivel viszonylag alacsony sorból származott, Héjjasnak patrónusra volt szüksége, aki védelmet nyújt neki – mert, mint Freud mondja, még a forradalmak élére is egy gróf kell. Első patrónusa báró Prónay Pál százados (később alezredes) volt, akit testvére, a szegedi Prónay-különítményes Aurél ajánlott neki. Prónay Héjjas Ivánt és tizenhét emberét 1919 novemberében fogadta egységébe (Prónay 1918-1921:. 280). A katonai vezető nyilvánvalóan már azelőtt aggódott a jövője miatt, hogy szocialista és liberális lapok megírták volna december elején, hogy az orgoványi erdőben több tucat holttestet találtak. A hír hallatán Bárczy István igazságügy-miniszter a bűntettek előzetes vizsgálatát rendelte el. Az eredménytől felbátorodva december végén Horthy engedélyét kérte az ügy teljes körű kivizsgálására. A tengernagy és a katonai főparancsnokság azonban megtagadta a kérést. Ezalatt Héjjas és legközelebbi munkatársai elhagyták Kecskemétet, és Budapestre mentek, a Ferdinánd katonai bázisra. December végén vagy január elején a Nyugati Pályaudvartól mindössze pár tömbnyire lévő Britannia Szállóban rendezték be a főhadiszállásukat. 1920 januárjában további 70–80 kecskeméti és Kecskemét környéki önkéntes csatlakozott a Prónay-különítményhez. Az újoncokat 1920 márciusáig a komáromi Sandberg-erődben szállásolták el (Raád. Tanukihallgatási Jegyzőkönyv 1946: 217). Héjjas emberei jó benyomást tettek Prónayra. Naplójában így írja le őket:

és még sok más jóvágásu parasztember, akik a világháborút végigszolgálták találtak itten menedéket a szenyes zsidólapok üvöltései elől. Ők azután már értették a kommunista zsidókkal való elbánást, sőt ebben már nagy jártasságra tettek szert, miután az ország különböző részein gyakorolták ezen országrontó gazembereknek –különböző módon történő gajdeszebeküldését. Nehogy talán a hatóságok az antantbetyárok nyomására lefogják, biztos helyre jöttek ide hozzám, mivel én ki nem adtam őket. (Prónay 1918-1921: 301-302).

Prónay jellemző módon eltúlozza a „primitiv lázadók” iránti együttérzését, de az igazság az, hogy neki éppúgy szüksége volt Héjjas embereire, mint azoknak őrá. Héjjas Aurél szerint a Prónay-seregbe belépett 4000 emberen túl a Duna-Tisza-közéről 1919 végén és 1920 elején mintegy 2000 főt toboroztak Horthy seregébe is (Bálint 1999: 63). Jóllehet, ezekből a számokból talán le kell vonni, Héjjas Iván és családja nélkül a toborzás valószínűleg sokkal kevésbé lett volna sikeres. Héjjas valóban hozzájárult ahhoz, hogy a nemzeti hadsereg létrehozását a legmagasabb szinten is elismerjék. 1920 februárjában Horthy Kecskemétre utazott, és a helyi méltóságokkal elköltött ebéd után ellátogatott Héjjas Mihályhoz és családjához. Horthy valószínűleg ismerte Héjjas Ivánt és hadnagyait. Héjjas egyik hívét, a kormányzó látogatásakor a városháza bejáratánál őrt álló, hírhedt Francia Kiss Mihályt például hangos „jó napot, Mihály” üdvözléssel köszöntötte (Perneki 1983: 62). A látogatás a Horthy és Héjjas közötti munkakapcsolatot legalábbis megerősíti. Az eljárástól való félelmet is elterjesztette, Héjjasnak és embereinek pedig kellő önbizalmat adott a zsidók elleni újabb, tavaszi támadásokhoz.

Bár Héjjas a budapesti főhadiszállásán dolgozott, családjával és a szabadcsapat Kecskeméten maradt részével továbbra is szoros kapcsolatot ápolt. Hogy hatalmát fitogtassa, 1920-ban hatalmas majális napi ünnepséget szervezett Izsákon, ahova Prónayt és menyasszonyát, az ÉME országos vezetőit, valamint a régió magas rangú köztisztviselőit és a helyi méltóságokat is meghívta (Takaró, Zsófia. Jegyzőkönyv, Kecskemét, 1946 (?), Fővárosi Levéltár, Budapest, Héjjas és társai BpNb VII 5e 20630/49). 1920 elején Héjjas hatalma egyértelműen fölfelé ívelt. Budapesten, kihasználva a nemzeti hadseregben betöltött magas rangú pozícióját, fegyvert szerzett az ÉME számára (amelynek legkésőbb 1919 tavaszától tagja volt). Az ÉME többek között Héjjast a helyi elithez fűző kapcsolatainak köszönhette, hogy Közép-Magyarországon és az Alföld déli területein gyors terjeszkedésnek indult. Az is Héjjas kezére játszott, hogy 1919 végén és 1920 elején magához ragadta a helyi irányítást. Prónay patronálásának köszönhetően ráadásul a „zsidó-bolsevizmus” elleni, igen jövedelmező harcot is folytathatta embereivel. A korrupció és a feketepiac elleni küzdelemnek álcázva ténykedésüket, Budapesten és szülővárosuk tájékán zsidók boltjaira és otthonaira rontottak rá, és a kocsitól, motortól a gázolajig, kemény valutáig, ékszerig, kávéig, cukorig és cigarettáig mindent elvittek. „Nyomozói munkájuk” során igénybe vettek informátorokat és provokátorokat (Budapesti m. kir. Államrendőrség 1920, FL, VII 18 d 15/119-120/1920 Bp. Kir. Ügy-Büntetőperek Szili-Török Miklós és tsai, pp. 127-128). 1920 második felében Héjjas Iván szerelmi viszonyt szőtt az egyik informátorral, a huszonnégy éves volt színésznővel, a férjétől elvált Szücs Szegedi Istvánnéval (született Rulf Ilonával). Novemberig az előkelő Britannia szállóban lakott szeretőjével és legközelebbi barátaival, és ez a hotel lett a fővárosi terror központja (Budapesti m. kir. Államrendőrség. Szücs Szegedi Istvánné, Vallomás 1920: 135–144; Bródy Margit, Vallomás 1924: 56–59).

Héjjas térnyerése és embereinek ténykedése egyre jobban aggasztotta a konzervatív politikai és katonai elitet. 1920 márciusában a miniszterelnök, Simonyi-Semadam Sándor azt mondta a minisztertanácsnak, hogy „az ország ifjúságának meg kell értenie, nem az atrocitások jelentik a zsidók elleni harc legjobb módszerét”. Pár nappal később Horthy figyelmeztette a paramilitáris csoportokat, hogy tartózkodjanak „az egyéni akcióktól és a vallásüldözéstől”. A minisztertanács áprilisi ülésén Rubinek Gyula mezőgazdasági miniszter az ÉME feloszlatását kezdeményezte. Ugyanezen az ülésen Ferdinándy Gyula igazságügy-miniszter azt állította, hogy egy 4000 fő mozgósítására képes hazafias szervezet akár a kormányt is megdöntheti, csak egy felhívásába kerül. Májusban a kormány kiszivárogtatta Héjjas rendőrségi aktáját, és részint a szocialista Népszava, részint a polgári radikális Világ szellőzette meg a szabadcsapatvezér viselt dolgait. A „provokációra” adott válaszképpen a felbőszült Héjjas júniusban közölt egy cikket a Magyar Kurírban, amelyben az ÉME nevében megfenyegette a kormányt és a parlamentet. 1920. június 11-én, a paramilitáris csoportok jelentette veszély tudatában a minisztertanács az előző fél év eseményeire reagálva elrendelte a Héjjas-különítmény feloszlatását, illetve a Prónay- és az Ostenburg-zászlóalj Budapestről való áthelyezését. A kormány arról is döntött, hogy a fasiszta szemléletű szervezet feloszlatása vagy legalábbis szigorú kormányzati ellenőrzés alá helyezése végett kivizsgálják az ÉME ügyeit (Zinner 1989: 65–66).

Héjjas mint a radikális jobboldal fölemelkedő csillaga a legmagasabb körökben is aggodalmat keltett. Május végén Prónay azt kérte Horthytól, hogy fogadja Héjjast, hadd tisztázza magát. A kormányzó azonban elutasította a szabadcsapat vezetőjének kérését, és állítólag ezt mondta neki:

Te – hiszen ez a Te Héjjasod váltót is hamisitott, mondotta szörnyülködve. Azután mit mondják – valami Francia Miskával a zsidóktól elszedték az órákat. Hát csak vigyázz vele! Ha neki ugy tetszik, pörölje be az ujságot – ott tisztázza magát –ne nálam. (Prónay 1918-1921: 361.)

Június elején Héjjas, Raád Árpád, a későbbi nyilaskeresztes bajnok és Vannay László Prónay egyetértésével, sőt talán támogatásával ultimátumot küldött Simonyi-Semadam Sándor miniszterelnöknek, amelyben a lemondását követelték. 6 Válaszképpen a kormány június közepén két zászlóaljat vezényelt a Duna-Tisza-közére, hogy megtisztítsa a térséget a „bűnöző elemektől”. Héjjas támoatói ekkor árasztották el a fővárost antiszemita és kormányellenes szórólapokkal. Ezekben azt állították, hogy a kormányt a zsidók elolenőrzik, és azzal fenyegetőztek, hogy egymillió paraszttal vonulnak a főváros ellen, amennyiben Simonyi-Semadam nem mond le haladéktalanul miniszterelnöki posztjáról. A szórólapokat Héjjas Iván írta alá. Június 22-én Soós Károly belügyminiszter közölte a parlamenttel, hogy az Alföld déli részén lezajlott rajtaütés során mintegy 80 embert gyűjtöttek be. Kisstílű bűnözőkről volt szó, csavargó cigányokról, katonaszökevényekről és kiszolgált katonákról, akik – nem llévén más ruházatuk – továbbra is katonai egyenruhájukat hordták; a foglyul ejtettek közül azonban senki sem tartozott Héjjas közvetlen környezetéhez. „Az egész csak színjáték volt” – jegyezte meg naplójában a konzervatív katonatiszt, Shvoy Kálmán (Perneki 1983: 67-68). Nem sokkal a rajtaütés után a kormány bizottságot hozott létre az orgoványi mészárlások kivizsgálására. A csoportot a helyi elit fogadta, a bizottság liberálisabb tagjai pedig, életüket féltve, nem sokkal megérkezésük után elhagyták Kecskemétet. A többieket, köztük Prónayt, a bizottság vezetőjét napokig etették-itatták. Végül a bizottság igen kedvező jelentést írt, aminek alapján a kormány véget vetett a július végi orgoványi gyilkosságok kivizsgálásának (Prónay 1918-1921: 339).

A rajtaütés kudarca a politikai eliten belüli súlyos szakadásra világít rá: míg a kormány civil tagjai meg akarták állítani a paramilitáris erőszakot, az egyre terebélyesedő nemzeti hadsereg vezetői – köztük Soós ezredes és Horthy tengernagy, akik eredetileg mindketten rokonszenveztek a milíciákkal – tovább késlekedtek. Nagy valószínűséggel aggódtak Prónay reakciója miatt, és tartottak attól, hogy a a nemzeti hadsereg tisztjei esetleg a paramilitáris vezető és párfogoltja oldalára állnak, amennyiben azok csapatai és a kormány hadserege között nyílt kenyértörésre kerül sor. Mivel a földreform kérdéséhez nem nyúltak, a parasztok türelmetlenkedtek; a munkásokat a szakszervezetek feloszlatása, valamint a munkás aktvisták és a szocialista vezetők bebörtönzése, illetve a politikai jobboldal általi elnyomás is bőszítette (lásd Pölöskei 1977: 111–115). Az igen bizonytalan 1920-as politikai helyzetben a rezsimnek minden megbízható fegyveres csapatra szüksége volt, hogy a sztrájkokkal és az esetleges puccskísérletekkel megbirkózzanak. A Héjjas politikai otthonává váló ÉME száműzésével elidegenítették volna a köztisztviselőket, a vasúti alkalmazottakat, illetve a keresztényszocialista szakszervezet tagjait. Az ÉME a keresztényszocialista többségű budapesti önkormányzathoz, egyes keresztényszocialista politikusokhoz, a katolikus elithez – így Prohászka Ottokár püspökhöz – és a Kisgazda Párt képviselőihez is kötődött. Héjjas szilárd fedezékre talált az ÉME-ben, ami Prónay védelmével együtt biztosította számára a politikai túlélést (Zinner 1989: 78–80).

Jóllehet ellenségeinek száma egyre nőtt, Héjjas hatalma, ha valamikor, hát 1920 második felében egyre növekedett. Júliusban emberei megtámadtak egy határ menti osztrák fegyverraktárat Fürstenfeld városánál (Bálint 1999: 77–79) Styria kormányzója, Dr. Anton Rintelen, aki 1919-ben Anton Lehár ezredes és csapatai számára fegyvert és gyakorlási lehetőséget biztosított, jelen volt a támadásnál, ami arra enged következtetni, hogy a rablást megszervezték (Héjjas Iván. Vádirat 1946: 939). A zsákmányt, a nyolc teherkocsinyi fegyvert Magyarországra szállították. A nehézfegyverzetet és felszereléseket a Várban, a Prónay-zászlóalj főhadiszállásán, a Nádor katonai bázison helyezték el, míg a többi holmit, az oldalfegyvereket és a puskákat Budapesten és Kecskeméten szétosztották Héjjas emberei között. 7 A sikeres rablás tovább növelte Héjjas hatalmát és befolyását közvetlen felettesével, Prónayval szemben. Rendőrségi jelentések szerint november elejére úgy 2000–3000 ember állt rendelkezésére a fővárosban (Mattasovszky, Memorandum 1920: 478).

A sikeres portya, mint az előre kiszámítható volt, az antiszemita incidensek számát is növelte. November 7-én az ÉME elfoglalta a lipótvárosi kaszinót és a Demokratikus Kör épületét, és ezekbe a „zsidó intézményekbe” erdélyi menekülteket költöztetett. Ugyanazon a napon a vasúti dolgozók országos sztrájkot szerveztek, amely azonban csak tíz percig tartott. A villamosvezetők, hogy kinyilvánítsák szolidaritásukat a vasutasokkal, Budapesten fél órára beszüntették a munkát. Ugyanez a jelentés írja, hogy Héjjas és szervezete, az ÉME szervezte mindkét sztrájkot (lásd Népszava, 1920. július 29.).

November elejére a jobboldali puccs réme arra késztette a kormányt, hogy határozottabban lépjen föl a milíciák ellen. Az ürügyet az szolgáltatta, hogy Héjjas emberei 1920. november 9-én az Oktogon közelében meggyilkoltak egy rendőrtisztet, Soltra Józsefet, egy másikat pedig megsebesítettek. A gyilkosok a tűzharc után visszatértek a Béke Szállóba. Héjjas – aki történetesen otthon volt – azonnal riasztotta a csapatait: az ott tartózkodók közt gránátokat osztott szét, az előtérben pedig a bejárattal szemben gépfegyvert állított fel. Héjjas azt is előkészítette, hogy a gyilkosok azonnal el tudják hagyni a várost, és a nyomaikat is eltüntessék (Mattasovszky , György, Memorandum 1920: 477–478). A Teleki-kormány és a nemzeti hadsereg készen állta arra, hogy fellépjen a milíciák ellen; de még mindig tartottak Prónay reakciójától. A támadás utáni napon tehát Horthy elküldte a bizalmasát, Fischer Lajos századost Prónyhoz, hogy puhatolja ki a szándékait. Prónay azt mondta Fischernek, hogy nem riasztotta a Várban állomásozó csapatait, és nem áll szándékában fellépni a tisztogatás ellen. Mindenesetre, tette hozzá, a Britannia Szállóban elszállásolt tisztek és tiszthelyettesek többségükben nem az ő emberei. Minthogy elszántan óvta patronáltját és embereit, ezután Prónay a helyszínre sietett, hogy kiválogassa kedvenceit: a szálló bejáratánál kezességet vállalt pár tisztért, köztük Héjjasért, ám azt hagyta, hogy a rendőri és katonai egységek a többieket lefegyverezzék és elvigyék (Prónay 1918-1921: 407–408). A kormány csapatai aznap éjjel lecsaptak a Deák Ferenc Szállodára, a Berlinre és a Savoyra, és ötven tisztet, tiszthelyettest, valamint fegyveres civilt tartóztattak le. A leszámolás november 12-én is folytatódott. A kormány csapatai a kora reggeli órákban a Babarczy- és a Hir-különítmény legénységét elszállásoló mátyásföldi Ehmann katonai bázist is megostromolták. A csetepaté órákig tartott, a lázadó és a kormányzati csapatok tagjai között egyaránt számos halott és sérült maradt utána, és végül a kormánycsapatok elfoglalták a bázist, a túlélőket pedig letartóztatták. Abban a reményben, hogy sikerül leszámolni a lázadókkal, másnap a rendőrség csak a fővárosban 100 embert őrizetbe vett (Pásztor 1985: 303–304).

Jóllehet Héjjas – Prónay közbelépésének köszönhetően – megúszta a letartóztatást és a bírósági eljárást, a Soltra-ügy kikezdte a hírnevét, miszerint erős ember és a paramilitáris mozgalom leendő vezére. Amikor a Soltra-gyilkossággal kapcsolatban rögtön a rajtaütés után kihallgatták, azt mondta a hatóságoknak, hogy csaknem egy éve Budapesten él, nincs saját egysége, csak „megbízható barátaival veszi körül magát”, akik történetesen a Prónay-zászlóalj tagjai. Régi, kecskeméti különítménye, folytatta Héjjas, már csak patrióta szervezet, egyetlen küldetése az ország védelme, illetve régi határainak és dicsőségének helyreállítása. Az ÉME vezetője elismerte, hogy egy időben ismerte a katonai alakulatánál szintén parancsnoki tisztet betöltő báró Babarczy Jenőt és Hir Györgyöt (akinek tisztjeit vádolták a Soltra-gyilkossággal), és azt is, hogy olykor pénzt adott Babarczynak és embereinek. Azt azonban tagadta, hogy Babarczy, Hir és a több mint egy tucat hazafias szervezet, amellyel kapcsolatot tartott, az ő parancsait követte volna (Héjjas Iván. Tanukihallgatási Jegyzőkönyv 1920: 495–96).

A Soltra-ügy kudarca jól mutatta Héjjas hatalmának korlátait, és Prónay védelmétől még inkább függővé vált. November 11-én a kormány kijelentette, hogy az ÉME illegálisan foglalta el a „zsidó épületeket”, és a középiskolai és egyetemi hallgatóknak kirúgatás terhe mellett megtiltotta a hazafias szervezetbe való belépést. Jóllehet a vasúti és a postai dolgozók továbbra is beléphettek az ÉME-be, annak az esélye, hogy a hazafias szervezet erős katonai alakulattal rendelkező érett fasiszta párttá váljék, 1920 novemberére tovatűnt (Zinner 2005: 175-177). 1921-ben tavasszal és nyár elején Héjjas hatalma tovább gyengült, mivel a kormány számos irredenta szervezetet felszámolt, és hozzáfogott, hogy konzervatív értékrend szerint átszervezze az ÉME-t (Zinner 2005: 120-121). Eközben a kormány tovább támadta a két, még fennálló katonai alakulatot. Augusztus elején, annak a pletykának a hatására miszerint a kormány elszánta magát, hogy feloszlatja az Ostenburg- és a Prónay-zászlóaljat, Héjjas, a legnagyobb valószínűséggel Prónay parancsára ultimátumot küldött a belügyminiszternek (Népszava, 1921. augusztus 3.). Az ultimátum ezúttal is felbőszítette a parlamenti képviselőket; ugyanakkor ürügyet szolgáltatott Bethlen István miniszterelnöknek, hogy Héjjast mint politikai erőt tönkre tegye. 1921. augusztus 21-én a kormány megbízta Váry Albertet, hogy járjon el a Héjjas és az emberei által 1919 óta elkövetett bűncselekmények ügyében. Mire azonban Váry és nyomozói Kecskemét közelébe értek, az érintett személyek már elmenekültek (Váry Albert. Tanukihallgatási Jegyzőkönyv 1946: 1009-1017).

Szabadulás Prónaytól

A lázadók azért menekültek el, hogy elkerüljék az igazságszolgáltatást, és hogy részt vegyenek a nyugat-magyarországi (mai burgenlandi) felkelésben, azon a területen, amelyet az első világháború után a nyugati hatalmak Ausztriának juttattak. A paramilitáris csoportok és a hazafias szervezetek – a Bethlen-kormány csöndes egyetértésével – úgy döntöttek, megakadályozzák, hogy a szomszédos állam bekebelezze a szóban forgó területet. Héjjas emberei augusztus végén kezdtek gyülekezni a Nádor katonai bázison, Budapesten; Prónaytól kaptak eligazítást, magukhoz vették az 1920 nyarán zsákmányolt fegyvereket, majd továbbmentek Burgenland felé. Hogy a következő öt hónapban mi történt a térségben, és hogy a katonai alakulatok milyen szerepet játszottak abban, hogy Sopron és környéke Magyarországé maradt, az meghaladja e tanulmány kereteit (lásd Swanson 2000). Ahogyan például arra sincs hely, hogy részletekbe menően összevessük Gabriele d’Annunzio csapatainak fiumei ténykedését azzal, amit a német Freikorps művelt a balti államokban 1919-ben, vagy az 1921-ben Burgenlandban fellépő magyar szabadcsapatok ideológiájával, viselkedésével és dinamizmusával (Cassels 1985: 25-28). Mégis érdemes megjegyezni, hogy a háború utáni milíciák mindhárom országban ugyanabból a társadalmi csoportokból kerültek ki (munkanélküliek, gyakran közép- vagy alsó középosztálybeli, perifériára került fiatalok és háborús veteránok); a paramilitáris csoportokat mindhárom országban a szupernacionalizmus, a fiatalos dinamizmus, valamint a törvény és a rend anarchista semmibevétele motiválta.8

Az 1930-as években rokonai és barátai Héjjast bátor és leleményes gerillavezérnek írták le, és azt állították, hogy a lázadás sikeres kimenetelében nagy érdemei vannak (Héjjas 2006; Somogyváry 2004). Héjjas felettese, az örökké rosszmájú Prónay azonban iszákos, lusta, gerinctelen és gyáva alaknak festi le Héjjast, aki tehetségtelen parancsnok és intellektus, és akinek rég börtönben lenne a helye, sőt, ki kellett volna végezni parancsmegtagadás és árulás miatt. 9 Mivel a maliciózus Prónay soha senkiről nem tudott semmi jót mondani, a Héjjasról a kétkötetes naplójában rajzolt képe sem számít meglepőnek. A két férfit egy nemzedék választotta el egymástól; noha Héjjas mindig kellő tisztelettel viszonyult Prónayhoz – többek között Fővezér Úrnak és Pali bácsinak szólította –, a középkorú paramilitáris vezető látnivalóan nem bocsátotta meg neki a fiatalságát. De közéjük férkőzött a társadalmi különbség is: báró Prónay lenézte a „paraszt” és „cigányképű” Héjjast, aki szerinte „egy kutya minden tulajdonságával rendelkezett”. Prónay mindig is jobban kedvelte a magas rangú köztisztviselők – mint Förster Lajos – vagy a gazdag fölbirtokosok – köztük Héjjas földijei, Endre Zsigmond és Baky Miklós – társaságát, mint a fiatal felkapaszkodót. 10

Ennek ellenére Prónay továbbra is támogatta Héjjast, és igyekezett a maga oldalán tartani őt, mivel szüksége volt rá és az egységei által képviselt erőre. Jóllehet arra vonatkozóan nincsenek statisztikai adataink, hogy a lázadók az ország mely részeiből származtak, a szórványos bizonyítékok arra engednek következtetni, hogy a Burgenlandban október közepére összegyűlt, mintegy 2500–3000 ember (ezekben a számokban nincs benne az Ostenburg- és a Prónay-zászlóalj katonáinak létszáma) legalább fele Héjjas szülőföldjére való. Mivel nem volt világosan meghatározva a parancs láncolat, nem tudjuk helyesen megbecsülni, hogy Prónayval szemben hány ember követte Héjjas utasításait. Prónay azt írta a naplójában, hogy Héjjasnak nem volt hatalma a szűkebb pátriája összes egysége fölött, és hogy az alvezérek – Budaházy, Hir és szeptemberi távozásáig Förster Lajos – egyenesen tőle kapták az utasításokat. Az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy – október közepéig, legalábbis – ezek az alvezérek elismerték Prónayt főparancsnokukként, ugyanakkor, ha érdekeik úgy kívánták, Héjjas utasításait követték. Az, hogy az előkelő Förster, a független szellemű Budaházy és a politikai ambícióktól fűtött Hir időnként semmibe vette Héjjas parancsait, még nem bizonyítja, hogy Héjjas a milicista mozgalom jelentéktelen figurája lett volna. Végtére is, a paramilitáris csoportok között természetes volt, és nemcsak Magyarországon, hanem Németországban is, hogy olykor nem engedelmeskedtek a parancsoknak, „betyárkodtak” és egymástól függetlenül léptek föl (Schulze1969: 34–69; Koch 1978: különösen 69–81, 301–310; Nagel 1991: különösen 53–81).

Míg az alvezérek talán jobban értesültek voltak, a szakaszvezetők és a közlegények nemigen értették, miért nő egyre az ellentét Héjjas és Prónay között. Nem ismerték föl a két férfi konfliktusának valódi forrását: jóval az események után, 1945-ben Héjjas embere, Danics Mihály például csak arra emlékezett, hogy a két vezető keményen összekülönbözött egy lopott autóbusz miatt (Politikai Nyomozóosztály. Mihály Danics, Letét 1945: 78–80). Héjjas és a Prónay-zászlóalj fiatal tisztjeinek többsége nem osztotta a parancsnokuk részéről Bethlen István miniszterelnökkel és konzervatív kormányával szemben táplált gyűlöletét. Fiatal és becsvágyó emberek voltak, akik nem voltak elszánva arra, hogy életüket és karrierjüket Prónaynak és a független Burgenlandra vonatkozó sületlen ideájának szenteljék. 11 A két férfi véleménye a legitimizmus kérdésében is eltért egymástól, különösen abban a tekintetben, hogy a királynak vissza kell-e térnie, és át kell-e vennie a hatalmat Horthytól. Október közepére Prónay, a hírszerző tiszt már minden bizonnyal tisztában volt vele, hogy egy második legitimista puccs közeleg, habár azt nem tudjuk, ebből mit osztott meg a tisztjeivel. Amikor a király 1921. október 19-én a térségbe érkezett, Prónay feleségét, Pálffy-Daun grófnőt küldte a legitimista politikusokhoz, hogy a jövőjéről tárgyaljon velük. Mivel a grófnő Zita királyné közeli barátja volt, és Prónaynak is sok barátja akadt a legitimista arisztokraták között, a báró könnyen talált magának helyet a restaurált Magyarországon. A „paraszt” Héjjasnak és az Alföldről származó, kálvinista milicistáinak azonban nem volt kapcsolata legitimista arisztokratákkal. Horthy ugyan megóvta őket a bírósági eljárástól, arra azonban nem volt garancia, hogy a legitimista rezsim is ugyanilyen megbocsátó lesz. Így az Héjjas érzelmei és érdekei egyaránt azt diktálták, hogy embereivel együtt maradjon semleges, ha pedig harcra kerül sor, Horthy oldalára álljanak.

1921. október 22-én gróf Sigray Antal, vezető legitimista politikus, Nyugat-Magyarország főkormánybiztosa találkozott Héjjassal, és igyekezett meggyőzni őt, hogy álljon legitimisták oldalára. A paramilitáris vezető, ahogy az várható volt, elutasította az ajánlatot. Hogy a következő tíz napban mi történt, azt nem tudjuk biztosan. A hónap végén Héjjas csapatai elfoglalták a legitimista Ostenburg-zászlóalj által nem sokkal korábban kiürített Sopront. Eközben Prónay tajtékzó üzeneteket kapott Horthytól és Bethlentől, amelyben segítségül hívták őt a fővároshoz közeledő legitimista csapatok ellen. Prónay azonban nem mozdult, sőt Héjjast és embereit is maradásra utasította. De Héjjas nem engedelmeskedett Prónaynak, és elhagyta a térséget, hogy – Héjjas későbbi állítása szerint – megtámadja a legitimista csapatokat. A rosszmájú Prónay azonban meg volt győződve arról, hogy Héjjas egyszerűen kereket oldott, mivel úgy vélte, Héjjas, anikor inába száll a bátorsága, mindig az Alföldre húzódik vissza, paraszti barátai nyomorú otthonaiba. Csak a véletlen műve, hogy nemzeti hős lett belőle, tette hozzá cinikusan Prónay. Mivel a legitimisták lerombolták a vasútvonalakat, Héjjas seregei nem juthattak el Pápára. Prónay elbeszélése szerint Héjjas ekkor kocsiba pattant, és Tatára hajtott, ahol is jelentette a Hothyhoz még ekkor is lojális helyi katonai vezetőnek, hogy különítményének Lehár csapatait kellett volna hátba támadnia a frontvonalaik mögül. Prónay azt állította, hogy Héjjas ezzel a hazugsággal mintegy önmagát szolgálta ki, Horthy tisztjei pedig elég hiszékenyek voltak, hogy ezt bevegyék. Héjjas tehát, vonja le a következtetést Prónay, nem hős volt, hanem áruló dezertőr, akit agyon kellett volna lőni, amiért nem engedelmeskedett a parancsainak (Prónay 1918–1921: 191–192).

Akárhogyan is, Héjjas győztesként került ki a kudarcba fulladt legitimista puccsból. 1921. október 9-én Váry főügyész azt kérte Sigray gróftól, adja át Héjjas 60 emberét, hogy kivallathassa őket az orgoványi gyilkosságokkal kapcsolatban. Sigray azonban, talán Horthy utasítására, nem teljesítette a kérést. Októberre a burgenlandi események (Héjjas emberei augusztus és szeptember folyamán több, az osztrák csendőrséggel folytatott csetepatéban tüntették ki magukat), továbbá a terület sorsáról folytatott nemzetközi tárgyalások látnivalóan más megvilágításba helyezték Héjjas katonai alakulatainak bűntetteit. 1921. november 3-án a lázadás alatt és a második legitimista puccskísérlet leverésében nyújtott szolgálataik elismeréseképpen Horthy amnesztiát adott Héjjasnak és embereinek, és véget vetett a „nacionalista felbuzdulásból” elkövetett bűneik ügyében folytatott vizsgálatnak és eljárásnak. Az amnesztiarendelet lényegében Váry küldetését is lezárta (Váry, Albert. Tanukihallgatási Jegyzőkönyv 1946: 1009–1017).

Héjjas hatalma csúcsán

A burgenlandi ügy és Horthy amnesztiarendelete együttesen nemcsak a börtöntől mentette meg Héjjast és az embereit, hanem a szabadcsapatvezető politikai karrierjét is felélesztette. 1921 végére Héjjas az ÉME legbefolyásosabb vezetője lett. Hatalmát, jellemző módon, arra használta, hogy kecskeméti rokonait és jó barátait vezető pozíciókba helyezte. Korábbi jótevője iránti tisztelete és jóindulata kifejezéseként a paramilitáris vezető még ahhoz is hozzásegítette Prónayt, hogy 1922 elején megválasszák protofasziszta szervezete országos vezetőjének. Mivel azonban Prónay politikai karrierjének 1921 végén gyakorlatilag befellegzett, az, hogy kibékült vele, Héjjas számára hosszú távon nem hozott annyit a konyhára, mint az, hogy megerősítette a veteránok nagyhatalmú szervezetének, a Magyar Országos Véderő Egyletnek a vezetőjéhez, Gömbös Gyulához fűződő kapcsolatát. Jóllehet számos hasonlóság volt közöttük (mindketten kíméletlen fiatalemberek voltak, akik bármit megtettek volna előmenetelükért), egészen 1922-ig nem közeledtek egymáshoz (Prónay 1918–1921: 56–57). Prónay 1921-ben bekövetkezett politikai halála után Héjjasnak új patrónusra lett szüksége, és ezt meg is találta Gömbös személyében, akinek csillaga ekkor volt emelkedőben. Jóllehet 1922 után Budapesten ugrásszerűen nőtt a közbiztonság, elszigetelt támadások zsidók, liberális/demokratikus politikus és szervezetek, valamint külföldi követségek ellen továbbra is előfordultak. Néhány kivételtől eltekintve a rendőrség ezeket az atrocitásokat vissza tudta vezetni az ÉME-re és kisegítő szervezeteire (Perneki 1983: 85). 1922 tavaszának végén Bethlen kormánya azzal üzent Héjjasnak és embereinek, hogy az 1919 őszén Izsákon elkövetett fegyveres rablás miatt perbe fogták Héjjas hadnagyait, köztük Zbona Jánost és Danics Mihályt. A tanúként beidézett Héjjas a bíróság előtt azt vallotta, hogy Izsákon ő adott parancsot 40 ember megölésére, hozzátéve, hogy „ha Budapest ismét megmozdul, én leszek Isten nyila”. Július 15-én Héjjas interjút adott a Szózat című radikális jobboldali lapnak, amelyben megismételte a fenyegetést. Eközben a kormány – amely a megelőző nyolc hónap alatt szemet hunyt szabadcsapat és vezetője ténykedései fölött – arról értesült, hogy Héjjas a nyárra Burgenland ismételt elfoglalását tervezi. Hogy az országot megkíméljék a további bajoktól, 1922. július 20-án a rendőrség letartóztatta a Kecskemétre tartó Héjjast, aki ekkor akarta összegyűjteni csapatait (Zinner1989: 174; Perneki 1983: 79–80). A hatóságok őrizetbe vették Bónis pátert, Budaházy Miklóst és Apáthy Lászlót, akik a burgenlandi csatában Héjjas jobb kezei voltak. A letartóztatások következtében a puccs gyorsan erejét vesztette; itt-ott ugyan sor került lázongásokra Burgenlandban, ám az osztrák csendőrök magyar kollégáik figyelmeztetése nyomán azonnal cselekedtek (Prónay 1918-1921: 394–945).

Bethlen továbbra is támadta az ÉME-t. 1922 második felében a kormány megtisztította az ÉME vezetését Héjjas rokonaitól és barátaitól, és konzervatívabb alapon átstrukturálták a szervezetet. 1923 januárjában az ÉME Gleichschaltungja következtében a radikálisok „Névtelenek” néven új szervezet létrehozására kényszerültek. A Névtelenek – mint tucatnyi más hazafias szervezet – úgy tűnt el a színről, hogy nem tudott érdemi hatást kifejteni. 1923 augusztusának végén Héjjas és több más vezető Gömbös frissen alapított pártjába, a Magyar Nemzeti Függetlenségi Párt – Fajvédő Pártba lépett be. 1923 őszén, amikor a Bethlen-kormány egy nagyobb kölcsön felvételéről tárgyalt a Nyugattal, emberei bombát helyeztek el a francia követség Reviczky utcai épületének kapujánál. A bomba nem robbant föl, és később a rendőrség hatástalanította. Novemberben a Fajvédő Párt három parlamenti képviselőjét letartóztatták az osztrák–magyar határon. Mint a rendőrségnek elmondták, azzal a céllal keltek útra Münchenbe vagy Nürnbergbe, hogy összehangolják a nácikkal diplomáciai, illetve katonai elképzeléseiket. Héjjas mindenesetre nem volt az elfogottak között. 1923. december 26-án Csongrád városában bombamerényletet intéztek egy, a Magyar Király Hotelben megrendezett jótékonysági esemény ellen, amelynek szervezője a Zsidó Nőegylet volt. Három ember meghalt, és huszonhatan megsebesültek. A rendőrség arra gyanakodott, hogy a merénylet hátterében az ÉME áll, és késlekedés nélkül letartóztattak 5 főt, többségükben Héjjas katonai alakulatának tagjait. Bethlen utasítására a rendőrség a bombamerénylettel, valamint a titkos társaságok létezésével kapcsolatban Héjjast is kihallgatta. Ahogyan az várható volt, a milicista vezető tagadta, hogy köze lenne a terrortámadáshoz, de annyit beismert, hogy ismeri az elkövetőket. Gömbös és Horthy közbenjárásának köszönhetően Héjjas ezúttal is megúszta a bírósági eljárást. A Bethlen-kormány azonban feloszlatta a Héjjas-különítmény legelszántabb tagjaiból verbuválódott Alföldi Brigádot, valamint számos olyan hazafias szervezetet és titkos társaságot is, amelyekben Héjjasnak volt némi befolyása (Perneki 1983: 91)

Héjjas rehabilitálása és további pályafutása

Az egykor nagyhatalmú Héjjas-zászlóalj megfogyatkozása, a gazdasági konszolidáció és a radikális jobboldal perifériára szorulása együttesen azt eredményezte, hogy Héjjas is marginalizálódott. Ám szemben egykori patrónusával, Prónayval, Héjjasnak sikerült kivívnia a rehabilitációt. 1924 szeptemberében Gömbös a Szózat hasábjain azt nyilatkozta, hogy a magyarok hálával tartoznak Héjjas Ivánnak, és hogy eljön az idő, amikor azok, akik ma elítélik, a visszatértéért imádkoznak majd (Szózat, szeptember 30, idézi Nyerges 2004.). 1926-ban Gömbös pártjának színeiben Héjjast parlamenti képviselővé választották. Kunszentmiklós (régi barátja és riválisa, Förster Lajos szűkebb hazája) képviselőjeként az országgyűlés alsó házába az 1927–1931-es választási ciklus idejére. Amikor 1928-ban Gömbös visszatért Bethlen pártjába és kormányába, Héjjas rehabilitációja is hangsúlyosabbá vált. 1929. június 16-án Horthy a Margitszigeten tartott nagyszabású ünnepség keretében vitézi címet adományozott Héjjas Ivánnak, Héjjas Aurélnak, Gömbös Gyulának és még további, többtucatnyi embernek (Gergely 2001: 22–23). Az 1930-as évek második felében Héjjasból talán miniszter is lehetett volna, ha patrónusa és barátja, Gömbös 1936-ban nem távozik az élők sorából. Gömbös halálával nagy veszteség érte Héjjast, aki nem tudott védnöke nyomdokaiba lépni.

1938. április 28-án Héjjas Magyar Fajvédők Országos Szövetsége néven radikális, de nem fasiszta pártot alapított. Az 1930-as és 1940-es években Héjjas tevékenységét leginkább az jellemezte, hogy távol tartotta magát az elsősorban fasiszta szervezetektől, amilyen a Nyilaskeresztes Párt volt, és a belső és külső ellenségekkel szemben a konzervatív autoritárius rezsimet védte. Így aztán 1938 őszén és 1939 tavaszán –szoros együttműködésben a kormánnyal – Héjjas és Rongyos Gárdája részt vett Csehszlovákia és Kárpát-Ukrajna lerohanásában. 12 1942 elején Héjjas segített megszervezni Horthy kormányzó István fiának kormányzóhelyettessé választását (Perneki 1983: 235-237; Haraszti, Kovács és Szita 2007: 428-429). 1943 nyarának elején szombathelyi vezérőrnagy, a vezérkar főnöke Kádár Gyula ezredest egy 5000 fős kisegítő csapat katonai szervezésével bízta meg. A hivatásos tisztek nem kis bosszúságára Horthy Héjjast bízta meg az akció politikai irányításával. Milíciája végül mégsem vett részt az ország katonai védelmében, és 1944 őszén le is szerelték. Fanatikusabb tagjai a nyilaskeresztesek mellett működő Kopjások közé léptek be, amely a szomorú vég bekövetkeztéig harcolt a szovjetek ellen (Haraszti, Kovács és Szita 2007: 296–300, 438–439). Héjjas azonban nem volt köztük. Ő maga az ország német megszállása után tavasszal visszatért Kecskemétre. 1944 végén a nagykőrösi és kecskeméti munkaszolgálatosok parancsnoka lett. Az előretörő orosz sereg elől előbb Erdélybe, majd Grazba vonult vissza. A háború végén a szabadcsapat vezetője Németország nyugati hatalmak által megszállt felében tartózkodott (A kecskeméti népügyésztől. Gergely Tassi. Vallomás. 1946: 1144–1145). 1947. május 13-án a Népbíróság az orgoványi vérengzések miatt távollétében halálra ítélte Héjjast (Héjjas Iván. Ítélet 1947: 1582–1589). A kiadatástól való félelmében Héjjas Spanyolországba menekült, és ott is halt meg 1950 decemberében, Vigo városában, feltehetően természetes halállal (Haraszti, Kovács és Szita 2007: 183–184).

Összegzés

Héjjas életének és a polgárháború alatti tevékenységének rövid összefoglalása számos általánosítást enged meg. Az elmúlt évtized során a radikális jobboldali sajtó az első világháború utáni időszak két legfontosabb paramilitáris vezetőjét, Héjjas Ivánt és Prónay Pált hazafiként és hősként ünnepelte. A fentebbiek alapján azonban az ilyen értelmű rehabilitációra Héjjas egyáltalán nem szolgált rá. Az a mai értelmezés is megerősítést nyert, hogy a magyar paramilitáris csoportok nemzetközi mozgalomba illeszkedtek. 13 Megdöbbentő a Héjjas miíciája és a vidéki olasz fasiszta csoportok közötti hasonlóság: mindkét mozgalom agrárrégióban, de városok közelében alakult ki, ahol intenzív mezőgazdaság, illetve a viszonylag jómódú, politikailag tudatos parasztság jelenléte a jellemző. 14 Héjjas Iván különösen a ferrarai mesterpilótával, Italo Balbóval mutatott sok hasonlóságot. Korban is közel álltak egymáshoz, és mindkettőjük alsó-középosztálybeli családból származott, az 1910-es években egyaránt részt vettek – kereskedőként – az albán polgárháborúban, az első világháborúban pedig mindegyikük pilótaként szolgált. Erősen nacionalista nézeteket vallottak, hajlottak a republikanizmusra, a liberalizmust és a marxista szocializmust pedig egyaránt elutasították. Héjjas is, Balbo is hitt az erőszakban, és mindketten éltek is vele, saját kedvükre éppúgy, mint abból a célból, hogy siettessék nemzetük újjáéledését az első világháborús romokon. Mindkét férfit lenyűgözte a modern technika, különösen odavoltak a gyors kocsikért és a repülőért, és életük végéig aktívan repültek is. 15 Karizmatikus vezetőknek mondhatjuk őket, akiket szerettek és imádtak a követőik. Héjjas is, Balbo is narcisztikus személyiség volt, hirtelen haragú, arrogáns, antiszociális, és egyaránt eltúlozták maguk előtt saját jelentőségüket. Mindkét szabadcsapatvezér fölfelé mobilis volt, karrierje érdekében szinte bármire hajlandó (Segre 1987). A két vezető és mozgalmuk alapvető különbsége abban áll, hogy Héjjas és emberei mérhetetlenül gyűlölték a zsidókat: elvakult és erőszakos antiszemitizmusa Héjjast és milicistáit a német Freikorpshoz, az orosz polgárháború fehér seregéhez, és a háború előtti Románia paraszti lázadóihoz kötötte (Baron 1987: esp. 68–186, 220–222; Stone and Glenny 1990. 64–70; Klier and Lambroza 1992; Oldson 1991).

Akárcsak Mussolini és Hitler, Héjjas is hiú, öntörvényű, veszekedős és indulatos ember volt, hajlamos az érzelmi kitörésekre és a fizikai erőszakra. A fasiszta és a náci vezetőkhöz hasonlóan ő is nagyzási mániában szenvedett. Bár természeténél fogva nem feltétlenül szadista, olyan alkat volt, amelyet Žižek „mérgező” karakternek nevezett nemrégiben: arra született, hogy másokra bajt hozzon (Žižek 2009: 44–46). Ha tesztelték volna, mint Mussolinit és Hitlert, bizonyára magas pontszámot és el az Adorno és kollégái által az 1950-es években a tipikus fasiszta tulajdonságok kimutatására felállított „f-skálán”. Ilyen tulajdonságok az etnocentrikusság, az antiszemitizmus, szexuális ridegség, az antidemokratikus és az egyenlőségellenes érzelmek (Adorno, Frenkel-Brunswik, Levinson, et. Al 1950). E közös tulajdonságokon és ideológiai elvakultságokon túl a magyar paramilitáris vezető sokban különbözött is fasiszta és náci kollégáitól. Héjjasból hiányzott Mussolini intellektuális kíváncsisága, szervezési és önmenedzselési képessége. Hogy nem sikerült Mussolini példáját követnie, az társadalmi hovatartozásáól is adódhat. A fasizmus, bár a parasztok körében sok esetben népszerű volt, városban jött létre, és alapvetően mindvégig városi mozgalom maradt. 16

A Héjjas és Hitler közötti különbség még inkább szembeszökő. Héjjas politikai szenvedélye nem fogható Hitleréhez, szónoki és karizmatikus szervezői készségéről nem is beszélve. Nemrégiben azt is kimutatták, hogy Hitler korántsem volt amorális lény: meglehetősen merev erkölcsi kódjai a kispolgári etikából és szociáldarwinista meggyőződéséből fakadt (Weikardt 2009). Született propagandista lévén képes volt arra, hogy egyszerre mutassa az őszinte, dolgos, puritán ízlésű magánember képét, ugyanakkor a belpolitika dolgaiban egy olyan politikusét, aki mérsékelt, sőt konzervatív, és a restauráció, valamint a törvény és a rend fenntartásának híve (lásd Kershaw 1987). Héjjas viszont soha nem szabadult meg az 1919 és 1923 között megszolgált hírétől, miszerint politikai nézeteit tekintve radikális, egyébként pedig amorális, sőt antiszociális ember. Végül, ellentétben a náci és a fasiszta vezetőkkel, Héjjas soha nem vált hazája politikai életében igazán önálló tényezővé. Hogy előbb Prónaytól majd Gömböstől függött, pályafutása végén pedig Horthytól, csak kiemeli politikai tehetsége korlátait.

Héjjas legkirívóbb vonása, amellyel a többi szabadcsapatvezető, így Prónay is rendelkezett, az az erőszakra való hajlama. Ennek gyökere azonban nem világos, valószínűleg nem is egyetlen forrásra vezethető vissza. Talán családja és társadalmi háttere is erőszakos tettekre sarkallta (a paraszti társadalmat átjárta az erőszak). Mint fölfelé mobilis ember azonban még a háború előtt elvesztette a paraszti kultúrához fűződő kötelékeit, ezért Héjjast nem tekinthetjük osztálya jellegzetes képviselőjének. Talán attól szenvedett, amit Durkheim és Merton „anómiának” nevez, becsvágya és „kulturálisan szentesített céljai” meghaladták azokat a kulturálisan elfogadható eszközöket, amelyekhez álmai megvalósítása érdekében az ő hátterével hozzáférhetett (Merton 2000: 58–65). Az embereivel karöltve elkövetett erőszakos bűncselekmények formáját és természetét tehát nem annyira gyermekkori élményei és családi háttere határozta meg, mint inkább az első világháború alatt betöltött katonatiszti pozíciója, illetve az, ahogyan a polgárháború idején a paramilitáris csoportosulások szerveződtek és működtek. Erőszakosságának ideológiai gyökerei is lehettek: „a populista ultranacionalizmus eredendő formája” – amelyet Héjjas és más paramilitáris csoportok, illetve hazafias társaságok tagjai is magukévá tettek, és amelyet Robert Griffin a fasizmus meghatározó vonásának tekint –, hozzá az erőszakos antiszemitizmus, az ifjúság kultusza, valamint túlzott férfibüszkeség egyszerre szolgált az atrocitások forrásául és igazolásaképpen (Griffin 1999: 1–44, 175–182). A háború utáni káosz, az állam megrendült tekintélye, az erőszak eszközeinek folyamatban lévő magánosítása és a polgárháború alatt a közerkölcsök gyors hanyatlása a Héjjas-féle emberek esetében beindította a mobilitást és pályájukon való előmenetelüket (Bodó 2006). Végül mint a háborúban vesztes fél, az ország kénytelen volt elszenvedni az idegen megszállást, forradalmakat élt át, és ezek is mind hozzájárultak a paranoia terjedéséhez úgy az elit, mint a középosztály körében. Emiatt egyre nagyobb igény támadt a bűnbakképzésre, így váltak célponttá a zsidók, a mérsékelt szocialisták és a pacifisták, akik a kommunisták mellett a legnagyobb eséllyel estek áldozatul Héjjasék dühének (lásd Robins and. Prost 1997: 7–14; Pók 200).

Héjjas élete és politikai pályafutása rávilágít arra, milyen konfliktusokkal terhes volt 1918 után a radikális és a konzervatív jobboldal viszonya. Horthyék 1919 augusztusa után a kommunisták felszámolására, valamint a szociáldemokraták, a kereszténydemokraták, a demokrata és a liberális pártok meggyengítésére használták a milíciákat. Miután azonban 1921-re a milíciák egyre terhesebbé és fenyegetőbbé váltak a rezsim számára, a konzervatívok fölléptek ellenük. Megtehették, hiszen az olaszországival ellentétben a magyarországi baloldal 1921-re jelentősen meggyengült, és a konzervatívok a továbbiakban nem függtek a szabadcsapat nyújtotta védelemtől. A fasiszták és a konzervatívok együttműködésének olasz mintája egy évtizeddel később Weimarban megismétlődött. Magyarországon azonban a konzervatívok keményebb álláspontra helyezkedtek a fasisztákkal szemben, akiktől féltek, de akiket egyúttal lenéztek mint forradalmárokat és potenciális náci ügynököket. Eközben a korábbi radikálisok, Héjjas nemzedékének tagjai a politikai paletta közepe felé mozdultak el (vagy a centrum mozdult el jobbra?), és a fasisztákkal szemben az autoritárius konzervatívok szövetségesei lettek. Héjjas pályafutása ennyiben az egész nemzedék tapasztalatait tükrözi. Hogy politikusként mérsékelt sikereket ért el, viszont nem vált függetlenné, az a két világháború közötti Magyarország radikális jobboldalának legfőbb gyengeségeit mutatja, nevezetesen a hagyományos elit iránti tiszteletet, valamint azt, hogy vezetői képtelenek voltak a konzervatív autoritárius jobboldallal szemben életképes és népszerű politikai alternatívát kialakítani.

A tanulmány eredetileg „Iván Héjjas: The Life of a Counterrevolutionary” címmel az East Central Europe 37 (2010) 2–3 számában jelent meg.

 

Források

Blau Lipót, Jegyzőkönyv, a Szociáldemokrata Párt Jogvédő Irodája, Budapest, 1920. május 18., PIL 658. f. 10. cs. 3. őe, 1. kötet

Bp. Kir. Ügy-Büntetőperek Szili-Török Miklós és tsai

Bródy, Margit. vallomás, a Szociáldemokrata Párt Jogvédő Irodája, Budapest, 1924 [?], PIL 658. f. 10.cs. 7. őe

Budapest Főváros Ügyészsége. Mihály Francia Kiss. Tanukihallgatási Jegyzőkönyv, Budapest, 1957. árprilis 23., FL, XXV. 4.a. 1798/57 FB Bttö, Fr. Kiss Mihály

Budapesti m. kir. Államrendőrség, Huszka János nyomozó, Jelentés Budapest, 1920. november 15., FL, VII 18 d 15/119-120/1920 Bp. Kir. Ügy-Büntetőperek Szili-Török Miklós és tsai

Budapesti m. kir. Államrendőrség Szücs Szegedi Istvánné [született Rulf Ilona], vallomás, Budapest, 1920. november 12., FL, VII 18 d 15/119-120/1920

Budapesti Népügyészség, István Berényi, vallomás, Budapest, 1947. március 5., FL, Héjjas és társai BpNb VII 5e 20630/49

Danics Mihály. Tanukihallgatási Jegyzőkönyv, Kecskemét, 1945. április 27., FL, Héjjas és társai Bp. Nb VII5e 20630/49

Faragó János. Jegyzőkönyv, a Szociáldemokrata Párt Jogvédő Irodája, Budapest, 1920. május 17., PIL 658. f. 10.cs. 3. őe, vol. 1

Francia Kiss Mihály. Tanukihallgatási Jegyzőkönyv, Kecskemét, 1957. június 7., FL, XXV. 4.a. 1798/57 FB Bttö, Fr. Kiss Mihály

Héjjas Iván. Tanukihallgatási Jegyzőkönyv, Budapest, 1920. november 18., FL, Budapest, VII. 5.c. 14506/24 Babarczy. Bp. Kir. BTTö Büntetőperek

Héjjas Iván. Ítélet, 1947. május 13., Bp-I NB IV.132/1947-5. sz. ítélet. 20630/49/III, Ítéletek, FL, Héjjas és társai Bp. Nb VII5e 20630/49

Héjjas Iván. Vádirat. 13.672/5 Nü Bp Nü 1946, FL, Héjjas és társai Bp. Nb VII5e 20630/49

M. kir. honvédelmi minisztérium 68762 szám/eln.26-1920 M. kir. szegedi vadász zlj. Panacsnokságának, Budapest, June 28, 1920, HL, Horthy-kori csapatanyag, Szegedi vadászzászlóalj [Prónay], Kt. 2439-2947, 120 doboz

M. kir. Szegedi vadász zlj. “Adatok a vörösök által elkövetett atrocitásokról.” Budapest, 1920. június[?], Honvédelmi Minisztérium Levéltára, Horthy-kori csapatanyag, Szegedi vadászzászlóalj (Prónay), Kt. 2439-2947, 120. doboz

Magát meg nem nevező hölgy, Jegyzőkönyv, a Szociáldemokrata Párt Jogvédő Irodája, Budapest, 1920. február 22., 1920 PIL 658. f. 10.cs. 3. őe, 1.kötet

Mattasovszky [?] György, a rendőrfőkapitány a belügyminiszterhez, memorandum, Budapest, 14 December [?] 1920, FL, VII. 5.c. 14506/24 Babarczy. Bp. Kir. BTTö Büntetőperek

Politikai Nyomozóosztály, Kecskemét. Mihály Danics, Tanukihallgatási Jegyzőkönyv, Kecskemét, 1945. április 27., FL, Héjjas és társai BpNb VII5e 20630/49)

Prónay Pál. “Ellenforradalmi naplójegyzeteim 1918-1921,” Állambiztonsági Intézetek Történelmi Levéltára, 4.1. A-738/1

Raád, Árpád. Tanukihallgatási Jegyzőkönyv, Kecskemét, 1946. [?] augusztus, FL, Héjjas és Társai, Bp.Nb Vii5e20630/49

Reiszman Andor. Jegyzőkönyv, Felvétetett a Szociáldemokrata Párt Jogvédő Bizottságának irodájában, Budapest, 1919. november 28., Politikatörténeti Intézet Levéltára, PIL 658. f. 10.cs. 3. őe, 1.kötet

Takaró, Zsófia. Jegyzőkönyv, Kecskemét, 1946 (?), Fővárosi Levéltár, Budapest, Héjjas és társai BpNb VII 5e 20630/49

Váry, Albert. Tanukihallgatási Jegyzőkönyv, Budapest, 1946 [?], FL, Héjjas és Társai, Bp.Nb Vii5e20630/49

 

Irodalom

Ablonczy Balázs (2005). Teleki Pál. Budapest: Osiris.

Adorno, Theodor W., Else Frenkel-Brunswik, Daniel J. Levinson, et. al. (1950). The Authoritarian Personality. New York: Harper &Row Publishers.

Andics Erzsébet (1946). Ellenforradalom és bethleni konszolidáció. Budapest: Szikra.

Bajor Péter és Szabó Péter (2008). Requiem egy tábornokért: Legeza János élete, doni naplója és más feljegyzései. Budapest: Mikes Kiadó.

Bálint János István, szerk. (1999). A Rongyos Gárda Harcai 1919-1939. Budapest: Magyar Ház Kiadó. (Eredeti cím: A Rongyos Gárda Harcai. Írta: Egy Rongyos. Bp., é.n. Az 1930 végén /1938-ban?/ megjelent könyv szerzője Héjjas Aurél.)

Baron, Salo W. (1987). The Russian Jew Under Tsars and Soviets. New York: Schocken Books.

Bodó Béla (2004). “The Rise and Fall of Paramilitary Violence in Hungary, 1919–1922.” East European Quarterly (September).
– (2006). “Militia Violence and State Power.” Hungarian Studies Review, Spring-Fall 2006.

Borsányi György, szerk. (1967). Páter Zadravecz titkos naplója. Budapest: Kossuth Könyvkiadó.

Botlik József (2008). Nyugat-Magyarország Sorsa, 1918-1921. Vasszilvány: Magyar Nyugat Könyvkiadó.

Broucek, Anton, ed. (1973). Anton Lehár. Erinnerungen. Gegenrevolution und Restraurationsversuche in Ungarn 1918-1921. Vienna: Verlag für Geschichte und Politik.

Cardoza, Anthony (1982). Agrarian Elites and Italian Fascism: Province of Bologna, 1901-1926. Princeton: Princeton University Press.

Cassels, Alan (1985). Fascist Italy. Arlington Heights: Harlon Davidson, Inc.

Corner, Paul (1975). Fascism in Ferrara. New York: Oxford University Press.

Erdei Ferenc (é. n.). Futóhomok. A Duna-Tiszaköz Földje és Népe. Budapest: Athenaum.

Fischer, Rolf (1988). Entwicklungsstufen des Antisemitismus in Ungarn 1867-1939. Munich: R. Oldenbourg Verlag.

Földi Pál (1990). Rongyos Gárda. Debrecen: Kinizsi Nyomda.

Gergely Jenő (1977). A Keresztényszocializmus Magyarországon 1903-1923. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Gergely Jenő (2001). Gömbös Gyula. Politikai Pályakép. Budapest: Vince Kiadó.

Griffin, Robert (1993). The Nature of Fascism. London: Rutledge

Hajdu Tibor (1958), “Az 1919. június 24-i ellenforradalmi lázadás történetéhez,” Párttörténeti Közlemények, 5, pp. 240–272.

Halmi József (1964). “17699/920 miniszteri akta Héjjas Ivánról. A Bécsi Magyar Újság munkatársától.” In Györgyi Markovits, szerk. Magyar pokol: A magyarországi fehérterror betiltott és üldözött kiadványok tükrében. Budapest: Magvető, pp. 59–63. (Eredeti megjelenés: Orgovány. Fekete könyv Kecskemétről. Bécs: Vernay, 1920.)

Haraszti György, Zoltán Kovács and Szabolcs Szita, eds (2007). Vallomások a holtak házából: Ujszászy István vezérőrnagynak, a 2.vkf. osztály és az Államvédelmi Közpönt vezetőjének az ÁVH fogságában írott feljegyzései. Budapest: Corvina, Államvédelmi Szolgálatok Történeti Levéltára.

Héjjas Jenő, Dr. (2006) A nyugatmagyarországi felkelés: kecskemétiek az 1921. évi nyugat-magyarországi harcokban. Budapest: Magyar Ház (Originally published in Kecskemét, 1926)

Hollós Ervin and Vera Lajtai (1985). Horthy Miklós: A fehérek vezére. Budapest: Kossuth Könyvkiadó.

Ioanid, Radu (1990). The Sword of the Archangel: Fascist Ideology in Romania. Boulder: East European Monographs.

Iordachi, Constantin (2004). Charisma, Politics and Violence: The Legion of the “Archangel Michael” in Inter-war Romania. Trondheim: Trondheim Studies on East European Cultures & Societies.

Kershaw, Ian (1987). The “Hitler’s Myth:” Image and Reality in the Third Reich. New York: Oxford University Press.

Klier, John D. and Shlomo Lambroza, eds. (1992). Pogroms: Anti-Jewish Violence in Modern Russian History. Cambridge: Cambridge University Press.

Koch, Hannsjoachim W. (1978). Der deutsche Bürgerkrieg. Eine Geschichte der deutschen und österreichischen Freikorps 1918-1923. Berlin/Frankfurt am Main: Ullstein.

Koch, Hannsjoachim W. (1978). Der deutsche Bürgerkrieg. Eine Geschichte der deutschen und österreichischen Freikorps 1918-1923. Berlin/Frankfurt am Main: Ullstein.

Koonz, Claudia (2003). The Nazi Conscience. Cambridge, Mass: Belknap Press.

Mayer, Arno J. (2000). The Furies: Violence and Terror in the French and Russian Revolutions (Princeton: Princeton University Press.

Merton, Robert K. (2000). “Social Structure and Anomie,” in Patricia A. Adler and Peter Adler, eds. Construction of Deviance: Social Power, Context and Interaction. Belmont, CA: Wadsworth.

Mosse, George L. (1999). The Fascist Revolution: Towards A General Theory of Fascism. New York: Howard Fertig.

Nagel, Irmela (1991). Fememorde und Fememordprozesse. Cologne and Vienne; Bühlau Verlag.

Nemes Dezső (1962). Az ellenforradalom története Magyarországon, 1919-1921. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Nyerges András (2004). ‘Gömbös színe, Gömbös visszája,’ Élet és Irodalom, április 15.

Oldson, William O. (1991). A Providential Anti-Semitism: Nationalism and Polity in Nineteenth Century Romania. Philadelphia : American Philosophical Society.

Pásztor Mihály (1985). A fehérterror néhány jelensége: Pest megye, 1919-1920. Budapest: Pest Megyei Levéltár.

Perneki Mihály, szerk. (1983). Shvoy Kálmán titkos naplója és emlékiratai 1918-1945. Budapest: Kossuth Könyvkiadó.

Pók Attila (2005). “Bűnbakkeresés a huszadik századi Magyarországon.” Történelmi Szemle, 1-2. pp. 47-64

Püski, Levente (2002). “Demokrácia és diktatúra között: A Horthy rendszer jellegéről,” in Romsics Ignác, szerk. Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. század magyar történelemről. Budapest: Osiris, pp. 206-233.

Robins, Robert S. and Jerrold M. Prost, M.D. (1997). Political Paranoia: The Psychopolitics of Hatred. New Haven and London: Yale University Press.

Romsics, Ignác (1982). A Duna-Tisza köze hatalmi viszonyai 1918-19-ben. Budapest: Akadémiai Kiadó.
–. (1991). Bethlen István. Budapest: Magyarságkutató Intézet.
–. (2002). Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. század magyar történelemről. Budapest: Osiris.

Schulze, Hagen (1969). Freikorps und Republik 1918-1920. Boppard am Rhein: Harald Boldt Verlag.

Segre, Claudio F. (1987). Italo Balbo: A Fascist Life. Berkeley: University of California Press.

Snowden, Frank (1989). The Fascist Revolution in Tuscany, 1919-1922. New York: Cambridge University Press.

Somogyváry, Gyula (2004). És mégis élünk. Budapest: Auktor Könyvkiadó. (Originally published in Budapest, 1941.)

Sternhell, Z. (1994). The Birth of Fascist Ideology: From Cultural Rebellion to Political Revolution. Princeton, N.J.: Princeton University Press.

Stone, Normann and Michael Glenny (1990). The Other Russia. London: Faber and Faber.

Swanson, John C. (2000). “The Sopron Plebiscite of 1921: A Success Story.” East European Quarterly, Vol. 34.

Szabó, Ágnes and Ervin Pamlényi, eds. (1963). A határban a halál kaszál: Fejezetek Prónay Pál feljegyzeseiből. Budapest: Kossuth Könyvkiadó.

Thoms, Robert (1997). Bibliographie zur Geschichte der deutchen Freikorps, 1918-192.3 Berlin: Project + Verlag Erwin Meissler.

Weikart, Richard (2009). Hitler’s Ethic: the Nazi Pursuit of Evolutionary Progress. New York: Palgrave Macmillan.

Zinner Tibor (1989). Az Ébredők Fénykora 1919-1923. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Žižek, Slavoj (2009). First As Tragedy, Then As Farce. London: Verso.

  1. Az 1940-es és 1950-es években a marxista történészek mindenáron azt bizonygatták, hogy Horthy Miklós ellentengernagy személyes felelős a fehér terrorért, és hogy az egész , két világháború közötti rendszer a fehér terror szocialista és zsidó áldozatainak holttestén épült fel. Az ellenforradalom, így az ortodox marxista történészek, a Magyar történelem végzetes eseménye: az ellenforradalom és a fehérterror kövezte ki a második világháborúba, a Szovjetunió elleni náci hadjáratba, valamint az 1944-es német megszálláshoz és magyar zsidók tömeges elpusztításához vezető utat. Lásd Andics 1946; Hajdu 1958: 240–272; Nemes 1962; és Borsányi 1967. Az 1956-os forradalom után Hollós Ervin, a Belügy-minisztérium II/5-ös ügyosztályának (belföldi kémelhárítás) osztályvezető-helyettese és a fehérterror szakértője újabb vádat fogalmazott meg: szerinte az 1919-es ellenforradalom egyenes következménye volt az 1956-os „ellenforradalom”. Lásd Hollós és Lajtai 1985. Hollós életéről és pályafutásáról lásd Haraszti, Kovács és Szita, 2007: 16.
  2. A Horthy rezsim természetének felfogásában az 1970-es és 1980-as években bekövetkezett változásról lásd Püski, 2002: 206-233.
  3. A 25 résztvevő közül 17 gazdag paraszt vagy földbirtokos nemes volt. Lásd Halmi 1964: 64–77.
  4. Több mint száz zsidót kényszerítettek lakhelye elhagyására csak Izsákon. Lásd névtelen vallomás. Pesti Izr. Hitközösség Jogvédő Irodája, Budapest, 1921 (?), Magyar Zsidó Levéltár, 1919-es fehérterror jkv-ek, 3110/3.
  5. Héjjas Iván. Ítélet. Budapest, 1947. május 13., Bp-I NB IV.132/1947-5. sz. ítélet. 20630/49/III, Ítéletek, FL, Héjjas és társai Bp. Nb VII5e 20630/49. 1582-1589. Ezeket a számokat nem tekinthetjük a Héjjasék által meggyilkolt emberek teljes számának. A fegyveresektől, valamint azok helyi közigazgatásban ülő szövetségeseiktől való félelmükben sokan nem is jelentették szeretteik eltűnését. 1945-re a reményt is feladták, hogy valaha megtudják az igazságot. Ráadásul a vidéki magyar zsidóságot Auschwitzba és más koncentrációs táborokba deportálták; a kevés túlélő, aki visszatért, sokkal inkább a közelmúltban átélt fájdalmakkal, valamint azzal volt elfoglalva, hogy az életét visszatérítse a rendes kerékvágásba, semhogy képes lett volna a holokauszt előtt huszonöt évvel történt eseményekkel foglalkozni. A jogrendszer kibillent, a túlterhelt bíróságokat pedig a frissebb, emberiség elleni bűntettek kötötték le.
  6. Az események egymásutánja nem világos. Nem tudjuk, Héjjas mikor írta a levelet. Nyilván június elején, de az nem ismeretes, hogy a két parlamenti vita között, vagy utánuk. Lásd Prónay Pál, „Ellenforradalmi naplójegyzeteim 1918-1921,” ÁBTL 4.1. A-738/1, 398.
  7. Napjainkban ez az épület a Honvédelmi Minisztérium levéltára.
  8. A német Freikorpsról, lásd Schulze 1969; Koch 1978.
  9. „Tótprónai és Blatniczai Prónay Pál alezredes naplójegyzetei az 1921. év szeptember 1-től 1922. év végéig lefolyt fontosabb eseményekre vonatkozólag”. ÁBTL 4.1. A-738, 422/16 (2/1), pp. 14-16, 30. Tanulmányomhoz Prónay eredeti, kétkötetes naplóját használtam, ahogyan az az ÁBTL-ben található, és nem azt a tendenciózusan szerkesztett és rövidített változatot, amelyet Szabó Ágnes és Pamlényi Ervin adott ki 1963-ban.
  10. A két világháború közötti időszakban a két alcsoport közötti távolság végig megmaradt. A Héjjas sleppjébe tartozó, viszonylag kis számú paraszt végül mind a fasiszta pártban kötött ki. Ugyanakkor az elit legalább két tagja Endre László. Endre Zsigmond fia, valamint Baky László, Baky Miklós fia – 1921-ben mindkettő részt vett Prónay burgenlandi kalandjában – döntő szerepet játszottak az 1944-es holokauszt megszervezésében és technikai előkészítésében.
  11. 1921. október 4-én Prónay kinevezte magát az új és független Lajta Bánság ideiglenes kormányának élére.
  12. Gömbös nemesi család sarja volt, a világháború alatt vezérkari tisztként szolgált. Életéről lásd Gergely 2001.
  13. A magyar milíciákat egy nemrégiben megjelent tanulmány a szervezeti felépítés, a katonai taktika, a társadalmi háttér, az ideológia és a tagok motivációja alapján a német Freikorps egységekhez és az olasz squadristikhoz hasonlítja. Lásd Bodó 2004.
  14. Az agrárfasizmus megjelenéséről és természetéről lásd Corner 1975; Cardoza 1982; Snowden 1989.
  15. Balbo 1929-ben a légierő minisztere lett; az 1930-as évek során kétszer átrepülte az Atlanti-óceánt, és a második világháborúban repülőgép-szerencsétlenség áldozata lett Héjjas az 1940-es években – Horthy támogatásával – a Kereskedelem- és Közlekedésügyi Minisztériumban a közforgalmi repülési ügyek szakosztályvezetője lett, és egészen 1944-ig ő töltötte be ezt a tisztet. In Haraszti, Kovács és Szita 2007: 184; Bajor és Szabó 2008: 38–42.
  16. Különösen igaz volt ez a francia fasizmusra, amely tisztán szellemi mozgalomként indult. Az olasz, a német, a spanyol és magyar fasiszta mozgalom a háborús veteránok klubjaiban és az egyetemeken szökkent szárba. A román fasizmus eredete ennél ellentmondásosabb: a legiánárius mozgalom városi és erős vidéki gyökerekkel egyaránt rendelkezik. A francia fasiszta mozgalom eredetéről lásd Sternhell 1994. A román fasiszta mozgalomról lásd Ioanid 1990; Iordachi 2004.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

2 hozzászólás a(z) “Bodó Béla – Héjjas Iván” bejegyzéshez

  1. Le szögezem itt s most 2015. június. 16. a mai jelenben három kiváló s bátor tetre kész embernek köszönhető a nyugati határ egy részének a vissza szerzése. Név szerint.Francia Kiss Mihály , Héjjas Iván , s nem kevésbé Prónay Pálnak.. E – három példa értéküeknek egyetlen egy cél volt a közös céljuk. A mindenkori haza védelme hovatartozástol független. Mertek tenni s lépni… Az akkoriak irigyek s gáncsoskodók igaztalanok sokasága elkovetet mindent hogy negatívan mutassák be őket. Korvin Ottó s Szamullei rémtetteit olvasták reájuk mindenhol napjainkig. Holtak nem védekezhetnek , de az örök valóság annál jobban. Eszméjük céljaik legándájuk élt s él , élni fog mindenkorra teljes tündöklésben , mert ezt kívánom Mindháromjuknak !!!!

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.