Daša Drndic – Kismiska úr

Egy világért se tolakodna ő be a sorba. Itt, a labor előtt nincs mihez nekitámaszkodni, egyik lábáról a másikra áll, toporog, fáj a háta. Hogy is bír ez a sok ember nyugodtan várakozni, szorosan egymás mögött, anélkül hogy meginognának, anélkül hogy beszélgetnének; csak várnak türelemmel, nyilván egészséges a gerincük. Úgy tűnik, mindenki fiatalabb, mint ő. Mikor vesznek vért az öregektől? Lehet, hogy a gerincbeteg öregek számára külön terminus áll rendelkezésre? Oda fog állni a nyitott ablak mellé, ahol beleng a nyári szél ezen a júniusi reggelen. Tán csak behívja valaki, tán csak észreveszik, Magdalena nővér tán odaszól, jöjjön, Kismiska úr, maga soron kívül bejöhet, mert Magdalena nővér ismeri az ő baját, ismeri őt. Kár, hogy nem ette meg a tejeskávéba aprított zsömléjét, de Magdalena nővér azt mondta, éhgyomorra jöjjön, mindig ezt szokta mondani, mintha ő nem tudná magától, noha ez ostobaság, mire jó egy természetellenes, reggeli vérkép, az aktuális, nappali állapot vérképét kéne megnézni, hiszen azzal gyűlik meg a baja napközben, mikor elfogy az ereje, elhomályosodik a szeme, megszédül, amikor bele kell kapaszkodnia a bútorokba, hogy el ne essen, hiszen most, hogy komollyá vált a helyzet, igazán nem hiányzik még egy csonttörés.

Éhes. Megihatta volna legalább a tejeskávéját. Így most leesett a vérnyomása. A laboratórium előtt meg mintha egyáltalán nem fogyatkozna a sor.

Kismiska úr, Kismiska úr!

Na, mégis. Az ő szent ápolónővére hívja, az ő Magdalenája, szívesen rábízná magát teljesen, ámde a nővérkének nincs ideje, nagy a tolongás, sok pácienstől vesznek vért, az emberek szeretnek vért vetetni, a vérkép megnyugtatja a lelket. Vagy épp nyugtalanítani kezdi.

Kismiska!

Gyorsan, Kismiska, cammogj oda a Magdalena nővérhez! Az emberek rosszallóan bámulják, mintha protekciója lenne, pedig nincs. Nincs.

Kismiska közeledik, itt vagyok, mondja, veszünk ma vért?

Nem, ma sem veszünk vért. Jöjjön el holnap, ma nincs szabad ágy, holnap, Kismiska úr, holnap.

Ez nem rossz. Holnap megreggelizik, elolvassa a régi újságot, amit Jozefina szomszédasszony rak a küszöbére, és nyolcra besétál a sebészetre. Már harmadik napja küldözgetik ide-oda, jöjjön, menjen haza, van hely, nincs hely. Kismiska úr óvatosan felemeli barna műbőr táskáját. Már öt napja, hogy a saját kezével kimosta és ki is vasalta a legjobb ruhadarabjait: két nyári inget, ezt, ami most rajta van, ezt a kék-barna kockásat, szebb ingjei is voltak, meg még egy hosszúujjút, ha lehűlne az idő.
A kék-fehér csíkos pizsamáját, két alsótrikót, a gatyákat nem vasalta ki, csak kifőzte őket a sparhelten. A táska alját kibélelte keresztrejtvényekkel, lehet, hogy a műtét után majd elszórakoztatják, habár unja már a keresztrejtvényeket, olyan kiszámíthatók. Az újságokat is megunta. Azok is kiszámíthatók. Egyik nap olyan, mint a másik. Szeretné, ha valami meglepetés érné végre, ha, bumm, beütne valami, legalább egy kis zűröcske, amitől megremeg a szív. Egyébként ő, Josep Kismiska, egy rendezett életet élő öregember, ha hazajön a kórházból, egy kicsit össze kell kócolni ezt a nagy rendet, igen,
így van. Minek maradjon minden a régiben, minek? Nem, nem lesz ideges, ha rendetlenség támad körülötte, nem fog kihagyni az emlékezete, nem fog a saját tengelye körül forogni és mormolászni, Kismiska, Kismiska, nem fog magában beszélni, az nem jó jel, egy kicsit össze fogja kócolni az életét, belevisz egy kis vidám csintalanságot, amitől még talán fel is szökken, hopp, a sötét kis lakásában. Most elmegy, rendben, holnap reggel jövök.

Egyszóval Kismiska fogja a táskáját, egy kicsit felzaklatódott (mégis), biztos össze- gyűrődtek a holmijai a háromnapi állás alatt a táskában, újra kéne vasalni őket, de nem, nem fogja őket újravasalni, valahogy elfáradt, szeretné, ha lenne egy piros kockás, vállpántos táskája, az vidámabb benyomást keltene, ez a régi műbőr táska megrepedezett, és a sarkain kilóg a rongyos, piszkos bélés. Kismiska a lift felé lépeget és megpillantja a tükörképét az ablakban, a haja rendesen oldalra fésülve, az éveihez, a nyolcvan évéhez képest elég sok haja van, talán ezért, a kora miatt nincs számára hely a sebészeten, sok ez a nyolcvan év, Kismiska. Ó, ha lenne nyári pantallója, olyan vajszínű vászonnadrág! De nincsen. Muszáj lesz holnap is fölvenni ezt a télit, amit tegnap nedves rongy alatt kivasalt, ezt a barna szövetnadrágot. Van egy átmeneti nadrágja, csak flekkes, egyszer megremegett a keze és rácsöppent az olaj a halkonzervből, és hiába mosta ki, a nadrág flekkes maradt.

Minden barna körülötte, megunta a barna színt. Hogy férkőzött bele és hogyan terjedt el így
az életében ez a barna, ez a visszataszító barna, mely akár a sáros víz, ez a szagtalan barna, ez az alvadtvér-barna… Van ebben valami szimbolika, Kismiska, mit szólsz?

Uh, uh, uh, megnyomná a liftben a gombot, de közben belenyilall a derekába a fájdalom, mintha késsel hasogatnák, és olyan szorosan magához öleli, akár egy eszeveszett szerető. Szólongatja Magdalena nővért, Magdalena nővérrrr, mire a nővérke hosszú, szürke apácaruhája azonnal meglebben a szeme előtt. Lefektetik a folyosón a padra, mi történt? Injekció? Miféle injekció? Ettől majd megnyugszik, mondja Magdalena nővér fölébe hajolva, a nyakában lógó feszület Kismiska szeme előtt himbálódzik. Vizet adnak neki, azzal, hogy ha jobban lesz, azonnal menjen haza, és reggel jöjjön vissza. Éhgyomorral! Adnak vele három ampulla morfiumot steril injekcióstűvel. Mindenesetre, mondja Magdalena nővér. Mert ő egyedül is beadja magának, Magdalena nővér tudja, hogy ő ezt egyedül is beadja magának, mivelhogy cukorbajos; már vagy harminc éve szurkálja magát, de az is lehet, hogy ötven éve, pillanatnyilag nem képes számolni. Hintázni kezd a szeme előtt a világ, és a lábaujjába szalad a vér. Hullámozni kezd a kórház plafonja, és a magasba száll.

A hasnyálmirigye játszik így vele, szépen megmondták. Egyébként ő a városi könyvtár olvasótermében szokott üldögélni, pláne télen, és tanulmányozza az életet. Már mindent áttanul- mányozott. Tudja, hogy a pancreas szeszélyes kis szerv, mohó, akár a mocskos, rég nem csillapított éhség. Tudja ő pontosan, hogy a pancreasa ki fogja nyújtani az (áttételes?) csápjait a gyomra felé
és megfúrja, lyukacskákat, lyukakat, gödröket vájkál belé, aztán tovább fog csápolni a testében és rátapad a tüdejére, a szívére, mint valami vértől duzzadó pióca, és addig nyeli őt, nyeli, csak nyeli, míg nem marad belőle semmi.

Ezt a műbőr szandálját is utálja, felforrósodik a talpa és bűzölög, a szíjak dörzsölik a lábát, ezért csak zoknival tudja felvenni, a zokni meg összeszorítja a lábujjait, nem tudja megmozdítani őket, pedig június van, jó volna, ha lenne mokaszinja, mint fiatalkorában, olyan, amilyet a Via Corsón vásárolt Triesztben a hatvanas években. Ma már nincsenek drága holmijai, nem hord drága ruhákat, teljesen divatjamúlt mindene, talán ezért látszik olyan nyavalyásnak. De amúgy ő igazán rendes, mindig ápolt, tiszta, és mindig vasalt ruhában jár, noha már nem egészen biztos benne, hogy jól teszi. Meg ez az oldalra nyalt haja, a hibátlan választéka, oly comme il faut, már maga magát is kezdi megunni, meg a sárgásfehér protézise, nem épp első osztályú, de megteszi, a mosolya úgy-ahogy természetes, noha nem mosolyog valami gyakran, néha belevigyorog a tükörbe. Ez a protézis néha csattog, habár ezt senki sem hallja, hiszen egyedül étkezik. Mit eszik? Amíg futotta csirkeszárnyra, még csak elvolt valahogy, immár azonban lépet kínálnak neki, na de ő a kutyáját etette léppel; megvan már egy éve, hogy nem jutott az asztalára egy kiadós húsdarab. Talán majd a kórházban? Talán. Kismiska úr úgy fest, akár egy relikvia, az ötvenes-hatvanas évekre emlékeztet, nosztalgikus patinával bevonva. Unalmas vagyok már, mondja Magdalena nővérnek, aki felsegíti, ezen változtatni fogunk.

Ez a pancreas, ez egy nyelv, nagyhatalmú, nyers, gonosz nyelv, a feje széles, a farka falánk és úgy verdes vele jobbra-balra, akár egy elfogott, megbolondult angolna, gonoszul, mint a kígyó.

Háromszor eljött a sebészetre, három egymást követő napon. Holnap péntek van, holnap nem fogják fölvenni. S ha föl is veszik, nem fogják megoperálni, mert jön a hétvége. Kismiska úr előveszi a műbőr táskájából a holmit, amit előkészített a kórházba vonulásra. Kirakosgatja az ágyra, kisimítja, nem fogja újra vasalni, nem. Kiveszi a tisztálkodószereket, a fogkefe már teljesen kivirágzott, nem fog újat vásárolni. Ráköp a jobb keze három ujjára, és letapasztja szürke hajának tincsét, mely fölpöndö- rödött ott a folyosón a sebészeten, miközben a hasnyálmirigyét altatták, aztán meggondolja magát, és ugyanazzal a kezével idegesen összekócolja a haját. Már megint zavarogni kezd a pancreas. Érzi, hogy nyújtózkodik, mindjárt felélénkül és elkezd verdesni a nyelvével, na, már itt is van, rátapadt a jobb veséjére. Hogy is szokták mondani? Szorongatja, mint kígyó a békát. Kismiska úr látja, amint a hasnyálmirigye falja a veséit, előbb az egyiket, aztán a másikat. Kismiska úr látja, amint a hasnyál- mirigye, duzzadtan a szenvedélytől meg a zabálástól, zihálva a húgyhólyagja felé nyújtogatja a nyelvét… Ki fogja lyukasztani a húgyhólyagját, és folyton össze lesz pisálva. A fájdalom fokozódik. Kismiska úr előveszi mind a három ampulla morfiumot, levágja a fejüket a kis reszelővel, reszket a keze, nem fontos, menni fog ez, és háromszor a hasába döf. A feje nekirepül az ablaknak, mely hál’ istennek csukva van. A keze kinyúlik, mintha agyagból lenne, kihúzza a fiókot a konyhában, és előveszi a böllérkést. Behúzza a küszöbről a tegnapi újságot, Jozefina el fog jönni érte. Nem fogja
vele a bolondját járatni ez a kis izmos vadállat, mely oly gyűrődött, rapancsos és csúnya, akár egy hajléktalan vérbajos pénisze. Kismiska úr fogja a konyhakését, tudja ő, hogyan kell elvégezni a harakirit, látott japán filmeket, jók a japán filmek, habár a japán színészek kiabálva beszélnek. Nedves, édeskés, szürke ködök, törékeny ködök ereszkednek Kismiska úr fejébe. Tudja ő, hogy türelmes is lehetne, hiszen a pancreas, miután felfal mindent, ami elébe kerül, mikor már semmi sincs, amit megehetne, végül saját magát is fölzabálja és eltűnik. De nem, Kismiska úr többé nem akar türelmes lenni, Kismiska úr többé nem hajlandó kielégíteni a pancreasát. Felásít Kismiska úr hasa, Kismiska úr belenyúl a nyitott bendőjébe és csúszkál benne a keze, úszkál, mintha csak a víz hőfokát ellenőrizné, mielőtt befeküdne a kádba. Itt vannak a belek, felnyesve. Elmozdítja őket, túrja, forgatja és végre – megvan, a markában tartja! A falánk pancreas úgy evickél a tenyerében, akár a kövér vastagbél. Kismiska úr megszorítja és egy hirtelen mozdulattal kitépi laza fekhelyéből.
A pancreas verdes. Kismiska úr a két kezébe fogja a pancreasát, és a szájába veszi. Na majd meglátjuk, ki fog kit, mondja, és beleharap. Összekoccan a protézise, a szájpadlása magába szopja a hasnyál- mirigyet, és visszacsattan a műfog. Kismiska úr feje lehanyatlik, ott, az ajtó mellett. A vér kicsorog a szobából, rá Jozefina asszony újságjára. Így majd észreveszi, észre kell vennie. Be fog jönni a lakásba. Nem fogja hagyni, hogy ő addig rothadjon, míg elviselhetetlen bűzt nem áraszt. Noha ő, Kismiska úr, immár csak héj, egy kifordított szobor, száraz bőrrel behúzva. Szervek nélkül, szagtalan. Könnyű, mint a pihés haja. Amit nyitott tenyérrel simított le, hogy mégse legyen annyira rendetlen, ha majd érte jönnek.

FORDÍTOTTA RADICS VIKTÓRIA

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.