Nyikolaj Trubeckoj és az Európa-torony

Az egész földnek ugyanaz volt a nyelve és ugyanazok voltak a szavai.
(Ter 11, 1)

1

A zűrzavar neve: Bábel. A Teremtés Könyvében ezt olvassuk: „Ezért nevezik Bábelnek, mivel az Úr ott zavarta össze az egész föld nyelvét, és onnét szórta szét az Úr őket az egész földön” (Ter 11, 9). A bibliai történetben szereplő városnév „zűrzavarként” való fordításával azonban máris annak a nyelvi zűrzavarnak a kellős közepén találjuk magunkat, amely a mítosz szerint a bábeli torony építésének kudarcával vette volna kezdetét.

A „zűrzavar” szó ebben az összefüggésben azért lehet félrevezető, mert Bábel városa nem a káosznak adott nevet, hanem a nyelvi összezavarodásnak. Az egyetlen eredeti nyelv szempontjából ez tekinthető ugyan káosznak, de az egyes nyelvek szempontjából semmi esetre sem: az egyes nyelvek a nyelv rendjének és funkciójának ugyanazokkal az attribútumaival rendelkeznek, mint a Bábel előtti mitikus vagy hipotetikus „egyetlen nyelv”, továbbá – ezzel is eredetük közösségére utalva vissza – rendelkeznek egymás megértésnek a képességével, nincsenek végzetesen magukba zárva, vagyis megtanulhatóak, értelmezhetőek más nyelveken, és fordíthatóak is egymásra. Elképzelhetetlen, hogy a bibliai Teremtő, kevéssel a teremtés után, akárcsak felzúduló haragjában és büntetésképpen, az embereket a rend, a kozmosz állapotából újból a káosz állapotába taszítsa, ezzel ugyanis azt ismerné el, hogy a teremtés alapjaiban lett elrontva, és a Biblia a Teremtés Könyvének 11. fejezeténél véget is érhetne, pontosabban: egyáltalán el sem kezdődhetne, hiszen nem volna kinek és mivégre elkezdenie, nem volna mit és kinek kinyilatkoztatni. Avagy – ami ugyanaz – az „elrontott teremtés” gondolata legfeljebb egy gnosztikus üdvtörténet kiindulópontja lehetne, amelyben az anyagi világ megteremtésének ötlete eleve egy félkegyelmű és gonosz de­miurgosz fejében születhet csak meg.

A confusio linguarum (a Vulgatában az idézett szöveghely fordítása: „vocatum est nomen eius Babel quia ibi confusum est labium universae ter­rae”) egy új világállapotnak, emberi létállapotnak ad nevet a Bábel tulajdonnévvel. Ebből a szempontból figyelemreméltó, hogy a Septua­ginta – az ószövetségi könyvek első görög nyelvű fordítása – a város nevét is lefordítja görögre, meg sem örökítve a toronyépítés történetében szereplő város eredeti héber nevét, mivel nem tulajdonnévként, hanem már csak köznévként fogja föl. Az idézett szöveghelyen a város neve görögül így szerepel: Σύγχυσις, azaz: összekeveredés, összezavarodás,keverék, zavar. Ez a szó azonban, mint a bibliai város neve, nem valamilyen szelíd összevegyülésre vagy felbomlásra, hanem drámai felfordulásra, valamilyen rendezett állapot felborulására utal, amit az is mutat, hogy ugyanez a szó jelöli a görögben a politikai zavargást, a szerződésszegést, az összeomlást, valaminek apusztulását, megsemmisülését is. Zűrzavar Városa tehát nem onnan kapja nevét, hogy az istenkísértő vállalkozás összeomlását követően kitör a városban a káosz – a nyelvkáosz –, hanem onnan, hogy az addig osztatlanul egységes nyelv olyan – Istentől rendelt – összekavarodása-összekeveredése következik be, amelyből újfajta rend – a soknyelvűség új nyelvállapota – keletkezik.

Mint azt Voltaire ironikus Filozófiai ábécéjéből tudhatjuk, Bábel egyfelől tulajdonnév, Isten városának, a szent városnak a neve, s mint ilyen, lefordíthatatlan. („Nem tudom, miért állítja Mózes első könyve, hogy Bábel zűrzavart jelent, hiszen a keleti nyelvekben Bá jelentése: atya, Bel-é pedig: Isten; Bábel Isten városa, szent város: a régiek minden székvárost így neveztek.”) Másfelől Bábel köznév is, „vitathatatlanul zűrzavart jelent, akár azért, mert az építők, miután nyolcvanezer zsidó láb tornyot emeltek, egész belezavarodtak, akár azért, mert a nyelvek zavarodtak össze”. (Voltaire: Filozófiai ábécé. Magyar Helikon, 1983. 58.l.)

Derrida Bábel tornyai című esszéjében – Voltaire-re utalva – egy helyütt úgy világítja meg a confusio linguarum Bibliában elbeszélt eseményét, hogy az lényegében nem más, mint egy kvázi tulajdonnevekből álló (ergo: egyetlen és elvileg fordíthatatlan) nyelvnek a felbomlása és átalakulása köznevekből álló, elvileg tehát fordítható, egymásról tudó, egymással érintkezésben levő nyelvek sokaságává:

Isten, az Isten saját atyai nevével jelölte egy közösség lakóhelyét, e várost, ahol többé nem érthetik meg egymást az emberek, és valóban nem érthetik többé egymást,ha csak tulajdonnév létezik, de akkor sem, ha nincs már többé tulajdonnév. (Jacques Derrida: Bábel Tornyai. Pompeji, 1994. 4. szám, 99.)

Amikor tehát a bibliai mítosz a Bábel előtti egynyelvű világállapotot úgy mutatja be, hogy akkor „Az egész földnek ugyanaz volt a nyelve és ugyanazok voltak a szavai”, ezen nem azt kell érteni, hogy ténylegesen egyetlen nyelv létezett, hanem azt, hogy akárhány nyelv létezett is, mindegyik egyetlen nyelv – „a” nyelv – volt, vagyis a beszélők számára nem létezett nyelv, más beszéd az övékén kívül: a másik nemzetséghez tartozókat nyelv-nélkülieknek, a beszéd képességével nem rendelkező, néma vagy értelmetlenül karattyoló lényeknek tekintették. Bábel, a nyelvek összekavarodása, a zűrzavar eredete tehát csak egy másfajta nyelvállapot kezdetét jelöli, amelyben a sok nyelv megjelenése az egy nyelv helyén azt jelenti, hogy az egyes nyelvek egyetlenségének tudata hullik szét, hogy egy nyelvvé válnak a sok közül, mert nyelvként – értelmes lények világaként – ismerik föl, és nyelvként lépnek érintkezésbe a többi nyelvekkel is. Ez a Bábel utáni nyelvállapot természetesen nem egycsapásra köszönt be, az egyes nyelvi közösségek szellemi felzárkózása a nyelvi sokféleség világállapotához sokáig tart, bizonyos értelemben mindmáig.

2

Az a régi kérdés, amely az újakat vagy moderneket (különösen a szimbolistákat) is olyan szenvedélyesen foglalkoztatta, hogy ugyanis miként kell elképzelni az „eredendő nyelvet”, „Ádám nyelvét”, a „tökéletes nyelvet” – a Paradicsom nyelveként, a bűn által még osztatlan lét nyelveként vagy olyan nyelvként, amely eleve magában foglalta az összes többit – megfogalmazásának módjától függően eleve meghatározza a válaszokat. Ha az egyetlen nyelv a bűnbeesés előtti lét osztatlanságának, a teljességnek a nyelve volt, akkor elvesztése, a nyelvek megsokasodása fölért egy második kiűzetéssel a Paradicsomból: az emberi fajt megosztó, egyesülését megakadályozó átok, istencsapása, begyógyításra váró „seb”, leküzdendő fogyatékosság lett. Ha viszont a nyelvi széttagolódás csak ama Bábel előtti egyetlen nyelvben potenciálisan adott nyelvi sokféleség megvalósulása volt, akkor áldásként, a büntetésben is ott munkáló isteni gondviselés megnyilvánulásaként (felix culpa), a teremtés végtelen gazdagságának kifejeződéseként, létgyarapodásként, az emberi értelem megtöbbszöröződéseként értékelték, magát a sokféleséget pedig a legfőbb értékek egyikévé léptették elő: a nyelvek megőrzésére – mint azt V. V. Ivanov, orosz nyelvtudós mondta – ugyannyi gondot kellene fordítani, mint a környezetvédelemre, hiszen „ha a világot négyezer különböző módon írhatjuk le, ettől csak gazdagabbak leszünk”. (V. V. Ivanov: Reconstructing the Past. Intercom, Los Angeles, University of California, 1992, 15. szám, 4.)

A toronyépítés következményének megítélése végső soron mindig ugyanarra fut ki: vajon a nyelvek összezavarodása szerencsétlenségnek, csapásnak tekintendő-e avagy a természetes differenciálódás következményének, melyre egyébként a Teremtés vagy Genezis 11, 1 (a Bábel-történet) előtt a 10, 5 szakasz is utal, amikor Noé fiainak szétváló törzseiről úgy beszél, hogy azoknak saját nyelvük volt.

Az a kérdés, az emberi lét javíthatatlan tökéletlenségét vagy – ellenkezőleg – potenciális tökéletességét mutatja-e, hogy a világ népei „minden nyelven” beszélnek, nem a tudomány levegőegében születik meg, és nem is valamilyen vegytiszta teológiai spekuláció párlataként, hanem újra meg újra par excellence politikai kérdésként fogalmazódik meg, valamely korszak saját kulturális vagy szakmai nyelvén, és ezen a nyelven – a teológia, a filozófia, a nyelvtudomány, az etnográfia nyelvén – adják meg aztán a kérdésre a politikai válaszokat is.

A confusio linguarum kétféle megítélésének történetét A tökéletes nyelv című kitűnő könyvében feldolgozó Umberto Eco is utal rá, hogy a Bábeli torony történetének előbb – a középkor utolsó évszázadaiban – teológiai, majd – az újkortól – politikai és nyelvfilozófiai tárgyalása mögött az európai társadalomban bekövetkező radikális változások húzódtak meg. A nyelvek összezavarodása csak a X. századtól kezdett fölvenni magába egy egészen új jelentést: már nemcsak azt példázta, „hogy az isteni igazságosság miként büntetett meg egy gőgös cselekedetet, hanem azt is, hogy ezzel egy történeti (vagy meta­történeti) seb esett, melyet valamilyen módon orvosolni kell”. (Umberto Eco: A tökéletes nyelv keresése. Atlantisz Könyvkiadó, 1998, 32.)

A középkori érdeklődés felizzása mögött a modern európai nemzeti nyelvek alapját képező népnyelvek kialakulása és kulturális térfoglalásuk, vagyis a kultúrát gyarapító, saját kultúrát alkotó nyelvek megsokasodása áll, melyek egymás után váltak le a keresztény világ univerzális nyelvéről, az egyházi, politikai és egyetemi rétegek által használt és addig egyetlen egységes kultúrát alkotó nyelvről: a középkori latinról. A latin kulturális egynyelvűség felbomlása, visszaszorulása az irodalomban, a politikában (a reformáció nyomán még az egyházban is), évszázadokig tartott és a kulturális elit – saját súlyukat, befolyásukat, szerepüket, anyagi egzisztenciájukat is veszélyeztetve látó – csoportjai ezt természetesen szerencsétlenségként, traumaként élték meg, és értékpusztulásként, hanyatlásként értékelték. A bibliai Bábel története épp azért került elő ebben az időszakban, mert tükrében a kortárs „értelmiség” saját újkori „Bábelét” pillantotta meg. Ebben a tükörben a nyelvek megsokasodásáról szóló bibliai történet értelmezése negatív értékhangsúlyt kapott: Bábel az eredendő zűrzavar neve lett, az eredendő bűn folytatása, a nyelvek megsokasodása pedig átokká vált, és a nyelvi paradicsomból való kiűzetéssel ért fel. A nyelvek középkor végi széttöredezésének „katasztrófájára” kétféleképpen igyekeztek „gyógyírt” találni: „részint hátratekintve, megpróbálva újra felfedezni azt a nyelvet, melyet Ádám beszélt; részint előretekintve, célul tűzve ki az ész nyelvének megalkotását, mely magáénak mondhatja Ádám nyelvének elveszett tökéletességét.” (I. m. 33.)

Az újkorban ezzel szemben a politikai nemzetek és a nemzeti nyelvek önállósulásának igénye és programja aktualizálta a bibliai mítoszban megfogalmazódott kérdésfeltevést, ezért a con­fusio mindinkább pozitív értelmezést kapott. Az abszolút monarchiák adminisztratív államainak kialakulásakor – a klasszicizmus és felvilágosodás századában – a Bábel-legenda értelmezése az önálló, de még nem nemzeti alapon megszerveződött modern államok ideológiájában nyert új, pozitív jelentést. A „confusio linguarum az államiság bizonyos értékeinek megszilárdulásához szükséges történelmi előfeltételként” jelent meg, hiszen – úgymond – ennek a különbözőségnek és sokféleségnek volt köszönhető a népcsoportok együtt maradása és letelepedése: „Az összezavarodás megerősítette a ragaszkodás azon fajtáját, mely a hazaszeretet alapja, s letelepítette az embereket” – idézi Pluche apát 1751-ben megjelent művét Umberto Eco (i. m. 321.). A latint visszaszorító és önálló nemzeti kultúrák sokaságát megalapozó népnyelveknek a modern nemzetek azonosságtudatának kialakulásában döntő szerep jutott, de az abszolutizmusok időszakában még csak annyiban, amennyiben a modern nemzet először az egységes és egységesítő adminisztratív területi államban határozta meg magát, a hangsúly épp ezért itt még az államra és nem a nemzetre vagy a nemzeti kultúrára esett: „XIV. Lajossal szólva – írja Eco – Pluche szinte azt állítja: »l’état c’est la langue«”. (I. m. 321.) A romantika korának szerzői viszont a zűrzavar pozitív értelmezésében már határozottan az öntörvényű, különleges nemzeti kultúrára mint abszolút értékre helyezik a hangsúlyt, mintha csak azt mondanák: még jó, hogy volt bábeli zűrzavar, hogy lett nyelvi sokféleség, különben hogyan jöttek volna létre a nemzetek és nemzeti kultúrák, az emberi faj fejlődésének e legszebb virágai: a romantikus szerzők „felix culpa gyanánt értékelik a confusiót – idézi Genette-et Eco. – A természetes nyelvek szerintük éppen azért tökéletesek, mert sokfélék, az igazság ugyanis sokféle, s éppen azok hazudnak, akik egynek és véglegesnek tartják” (I. m. 325.)

A nemzeti különösséget és önértékűséget deklaráló modern nemzetállamok sokféleségében azonban soha nem látott mértékű nivellálódás, uniformizálódás vette kezdetét az élet minden területén, messzemenően beleértve a természetes nyelvek belső sokféleségének, idiómáik tarka- barka szőttesének elszíntelenedését, a természetes nyelv normatív szabályozását, a középkori népnyelvek „zűrzavarának” felszámolását. A nemzeti nyelvek sokféleségének igenlése nem jelenti azt, hogy az egyes nemzeti nyelvek önmagukat is sokfélének tekintik: nemzeti nyelv csak egy van, a modern nemzetállamok nyelvpolitikája legalábbis ennek az egyetlen és egységes nemzeti nyelvnek a létrehozására, fenntartására és művelésére-gondozására irányul, miközben arra feljogosított hivatalai és képviselői egyfolytában a nyelvromláskéntés pusztító zűrzavarként felfogott sokféleséggel, a belső széttagolódással, az „abnormális” kinövésekkel, összenövésekkel, szabálytalanságokkal, helytelenségekkel, idegenszerűségekkel hadakoznak. A nyelvi sokféleséget ezen a szinten egyáltalán nem áldásként ünneplik, hanem kigyomlálandó helytelenségként bélyegzik meg és választják el a tiszta, szabályos nemzeti nyelvtől. A modern európai társadalmak nemzetállami horizontjának leépülésével párhuzamosan aztán megjelenik és megerősödik az a felfogás is, amely ezt a normatív szempontból kártékonynak tekintett sokféleséget természetesnek, a nyesegetésre, tisztogatásra, megfékezésre nem szoruló nyelv legsajátabb életéhez tartozónak tekinti. Az eddig mondottakból kitűnik talán, hogy Bábel mint a nyelvek zűrzavara, beleértve ennek a zűrzavarnak az értelmezési zűrzavarát is, talán csak magával a nyelvvel együtt érhetne véget.

3

Az itt következő Bábel tornya és a nyelvek összezavarása című tanulmány hátterében, melyet a 20. század talán legnagyobb orosz nyelvésze, a „prágai nyelvészeti kör” egyik megalapítója, a fonológiai elmélet megteremtője, a szláv strukturalista iskola egyik legnagyobb hatású képviselője, Nyi­kolaj Szergejevics Trubeckoj (Moszkva, 1890. április 4. – Bécs, 1938. június 25.) írt, ugyancsak nem nyelvészeti, hanem politikai-ideológiai megfontolások húzódnak meg, sőt, egy komplett ideológia és politikai mozgalom, amely az 1917-es orosz forradalmat követően emigrációba kényszerült Tru­beckoj ideológusi szerepvállalása és politikai aktivitása nélkül talán létre sem jött volna, és amely a politikai keresztségben a „jevra­zijsztvo” (’eurázsiaiság’) nevet kapta, hívei pedig „jevra­zijec”-eknek (’eurázsistáknak’) nevezték magukat.

Ahhoz, hogy megértsük a sokféleséget romantikusan ünneplő írás éles Európa-ellenességét és annak az egység-koncepciónak az értelmét, amely ezt a sokféleséget „szivárvány-hálóként” és „szimfóniaként” mutatja be, tisztában kell lennünk valamelyest az eurázsiaiság alaptételével, mindenekelőtt azzal, hogy az OroszországotEurázsiaként újradefiniáló politikai doktrinában Eurázsia nem földrajzi kategória, nem is Oroszország földrajzi elhelyezkedését jelöli, hanem magának Oroszországnak az új neve: „Eurázsia – külön kontinens, melynek kiterjedése egybeesik az Orosz Birodalom határaival” – olvasható az eurázsiai mozgalom alapító nyilatkozatában.

Trubeckoj első ízben Európa és az emberiség című, a korabeli emigrációban nagy vitát kavaró és magát a mozgalmat is elindító kultúrfilozófiai esszéjében vázolta föl az eurázsiai elméletet, Szófiában, ahol az esszé megjelent, és ahol szerzője 1923-ig élt és tanított. Nemzetközi hírét persze elsősorban kiemelkedő nyelvészeti és etnográfiai munkásságának köszönheti, az emigrációban azonban inkább az eurázsiaság ideológusaként, a mozgalom publicistájaként és egyik politikai vezetőjeként ismerték. 1929-ig az eurázsiai mozgalom összes kiadványában megtalálhatók írásai. Társszerzőként jegyzi az eurázsiaiak által kibocsátott manifesztumokat és programnyilatkozatokat, és több könyvben igyekezett népszerűsíteni a mozgalom eszméit. Közülük a leghíresebb talán az 1925-ben megjelent NaszlegyijeDzsinhiszhana (’Dzsingisz Kán öröksége’) és az 1927-ben kiadott K probleme russzkovo szamoszoznanyija (’Az orosz öntudat problémája’).

1923-tól Bécsben telepedett le, és idő előtt bekövetkezett haláláig a bécsi egyetemen tanított (1973-ban nevét az egyetem emléktáblán örökítette meg). Mint igazi tudós, legszívesebben minden percét a tudománynak, a kutatásnak és a könyvírásnak szentelte volna, rettentő tehernek, szörnyű időpazarlásnak érezte az örökös mozgalmi szereplést, levelezésében megállás nélkül panaszkodik miatta, de a bolsevizmus elvi ellenfeleként, hithű pravoszláv keresztényként és lelkiismeretes orosz hazafiként nem tudott kitérni előle. Politikai propagandaírásairól nem volt nagy véleménnyel: Dzsingisz Kán öröksége című híres könyvét például, melyet manapság Trubeckoj Eurázsia-elméletének főműveként szoktak emlegetni, ő maga demagógnak és túlzónak, belsőleg ellentmondásosnak találta. Afféle eurázsiai agit­prop-anyagként írta meg, abban a naiv hitben, hogy az majd „felforgató irodalomként” a Szovjetunióba jutva, kevéssé iskolázott fiatal komszomolisták és vöröskatonák kezébe kerülhet, ezért ennek az elképzelt olvasónak az elképzelt szellemi szintjéhez szabta a kifejtés módját. Annyira restellte a könyv primitivizmusát, hogy kinyomtatását csak azzal a feltétellel engedélyezte, hogy kizárólag a Szovjetunióban fogják terjeszteni, az emigrációban nem. Mikor aztán a könyv mégis megjelent az emigráns könyvkereskedelemben, Trubeckoj felháborodásában azzal fenyegetőzött, hogy kiválik a mozgalomból. Való igaz, hogy egészen más szellemi nívón fejti ki eurázsiaiság-tételeit olyan átfogó tanulmányaiban, mint a Mi i drugije (’Mi is mások’) és az Obs­csejev­razijszkij nacionalizm (’Összeurázsiai nacio­na­liz­mus’).

Trubeckoj nem a terjeszkedő, agresszív nemzetállami birodalmiság ideológusa, inkább valamilyen birodalmi izolacionizmusé, amely jól kivehetően az 1917 utáni orosz kommunizmus – a bolsevizmus – európai, elsősorban „német” mintákat követő internacionalizmusával és világforradalmi expanzionizmusával szemben fogalmazódott meg. Ez a Danyilevszkij és Leontyev nyomdokain haladó, kultúrológiai szempontból élesen Európa-ellenes, politikai szempontból viszont antikommunista politikai dokt­rina Oroszországot mint az önálló eurázsiai kultúrkör letéteményesét állítja szembe a számára halálos veszedelmet, végpusztulást jelentő latin– germán kultúrkörrel, az egyetemességre törő, spirituálisan üres, individualista, istentelen, eget ostromló Európával, az új Bábellel és Ázsiában véli felfedezni Oroszország számára az életmentő kiutat. Iszhod k Vosztoku (’Kivonulás Keletre’), ez lett a címe az eurázsiai mozgalom alaptézéseit megfogalmazó híres brosúrának, amelyben Tru­beckoj világosan ki is mondja: „Az egyetlen lehetséges orientáció minden igazi orosz nacionalista számára az ázsiai”. Trubeckoj Oroszország sok évszázados kulturális különállását, sajátos „köztes helyzetét” – Európa és Ázsia közt őrlődését – önálló és önmagában teljes értékű kultúraként igazoló, a Nyugattal és Ázsiával szemben harmadik utat kereső birodalmi orosz kultúr­na­cio­nalizmus gondolkodója és ideológusa volt.

Trubeckoj a történeti Moszkvát „az eurázsiai világ egyesítőjeként” fogja fel, mert általa ment végbe az orosz emberek számára eredetileg idegen és ellenséges, de az orosz „vecse-rendszernél” magasabbrendű „mongol államiság pravoszlávosítása és eloroszosítása”, vagyis a keresztény birodalom bizánci eszméje révén a mongol birodalmi államiság és a kereszténység eggyé válása: a szétesett mongol birodalom helyére az orosz állam lépett, amely Dzsingisz kán birodalmának nagy provinciájából egyetlen, hatalmas Eurázsia-állammá vált. A történelem iróniája folytán ez a grandiózus projekt nem Oroszországban és nem a pravoszláv kereszténység spirituális és közösségi fundamentán van megvalósulóban, hanem több mint fél évszázaddal az eurázsiai ideológia megfogalmazása után Kínában, a konfucianizmus hagyományának fundamentumán. Ma Kína felel meg mind politikai, mind gazdasági tekintetben leginkább annak a projektumnak, amelyet az eurázsiások a 20-as években a Szovjetunió politikai vezetése elé terjesztettek: elég itt az „ideokra­tikus” és „démotikus” politikai rendszerre utalni, amely mind az „egyszemélyi hatalom” elvét, mind a nyugati demokrácia elvét elutasítja (a nyugati politikai berendezkedésben „egyáltalán nem a »nép« (démosz) irányít; a parlament alig irányít, egy kicsit irányít a miniszterkabinet, és mindenekelőtt a bürokrácia, a hatalom egyetlen állandó eleme”) vagy a korlátlan magántulajdon helyett a magánkezdeményezésre épülő gazdaság elképzelésére gondolni:

A magántulajdon mint olyan ellentmond a társadalmi egész jóléte elvének, éppen ezért az eurázsiaiság nem a magántulajdon szabadságát követeli, hanem a magángazdaságok kezdeményező erejét. Ez a társadalmi egész jólétének követelményéből következik. (…) Olyan gazdasági rendszert hirdetünk, amely a lehető legteljesebben valósítja meg az igazságosság és a közjó elvét. Az igazságos Munka Állama, a közös ügy, a közös építés rendszere akkor lesz majd megvalósítható, ha a gazdasági élet alkotó építésébe minden dolgozó embert bevonható lesz, ami Oroszország-Eurázsiában a személyiség gazdasági önrendelkezésével egészül majd ki. (Jevrazijsztvo. Deklaracii, formulirovka, teziszi, Szófia, 1932.)

Trubeckoj Európával és Oroszország európaizá­lásával szemben alakítja ki az Eurázsia-eszmét. Ez kizárja, hogy az orosz sajátosságokat elmaradottságként, fejletlenségként, szégyellnivaló barbárságként értsék meg (értsék félre), és tagadják meg, hiszen az európaizálás minden nem európai társadalom végzetes meggyöngüléséhez, a versenyben való lemaradásához, a nemzet feldarabolódásához és belső viszályhoz vezet: a saját kultúráját megtagadó, a forszírozott európai­záló­dásnak alávetett, idomuló, másoló nép szükségképpen meggyöngül, és így egyenlőtlen versenybe kerül a nyugati latin–germán népekkel: az elmaradott nép európaizálódása mértékében „veszti el előbb gazdasági, majd politikai függetlenségét, végül a lelkiismeretlen kizsákmányolás tárgyává válik és kifacsarnak belőle mindent, amit csak lehet, mígcsak puszta »etnográfiai anyag« nem lesz belőle” (Európa és az emberiség). Mivel az euró­paizálás – lévén az eredeti, az európai kultúránál nem értéktelenebb, csak egyedi kulturális sajátosságok tagadása és felszámolása – nem fölemelkedést, hanem lesüllyedést, széthullást, meggyöngülést jelent, harcba kell szállni vele. A szimfonikus, organikus-eleven soknyelvűség Eurázsiája áll szemben az univerzalisztikus egynyelvűség spirituálisan halott Európájával, a „toronyépítő”, az ég felé nyújtózkodó, technicista Európával.

Különösen két ponton szembeötlő a régi típusú, tehát nemzetállamok előtti, a nyelvi-kulturális és vallási sokféleséget általában érintetlenül hagyó birodalmiság eszméjéhez kapcsolódás Trubeckoj minden egyetemes kultúrát szenvedélyesen elutasító álláspontjában: az egyik a részek és az egész viszonyának mint „szivárványhálónak” és „szimfóniának” a bemutatása. A másik: kereszténység-értelmezése. A kereszténység „nem akar homogén, univerzális emberi kultúrát létrehozni – írja – az egységes keresztény kultúra contradictio in adjecto”. Krisztus egyháza persze egységes, ami „élő kapcsolatot feltételez a különböző helyi egyházak között”, „ez a kapcsolat azonban kulturális egység nélkül is lehetséges”: az egyház egysége „a Szentírás, a szent hagyományok, dogmák és kánonok közösségében fejeződik ki,nem pedig az élet, a művészet és a jog konkrét formáiban, amelyek beillesztik az adott nép életébe a dogmákat, kánonokat, hagyományokat és írásokat”.

A hívő és az emigrációban önállósult pravoszláv egyházban tisztséget is vállaló Trubeckoj lényegében azt állítja, hogy a kereszténység egyetemes nyelve nem lehet a kultúra része, mivel nem emberi, hanem isteni alkotás. Ebből következőleg semmiféle egyetemes kultúra nyelvévé sem válhat: úgy is fogalmazhatnánk, hogy a transzcendencia nyelven-túli nyelvét kultúrák sokaságára „fordíthatják le”, de ő maga nem válhat kultúrává. A kereszténység az organikus, eleven spirituális Egész nyelve, amely nem eltörli a részek sokféleségét, hanem felfoghatatlan, tehát nem- evilági módon magában foglalja és mintegy átszellemíti őket és éppen sokféleségükben fejeződik ki, ragyog fel mint a szivárvány:

az egész egysége pedig nem úgy jön létre, hogy a részek elvesztik egyéni arculatukat, hanem a szivárványszínű nyelvi háló folytonossága teremti meg ez.

Meglepő, hogy Trubeckoj ezen a ponton nem idézi a pünkösdi „nyelvcsodát”, mint a bábeli nyelvzavar dilemmájának – átok-e a sokféleség vagy áldás? – pozitív keresztény feloldásának példáját. Az Újszövetség pünkösdi „nyelvcsodájában” – a tipológiai írásmagyarázat szerint – az Ószövetség bábeli „nyelvzavarának” rejtett értelme tárul fel. A Pünkösd eseménye véget vet az emberek megosztottságának: a Szentlélek tüzes nyelvekre oszlott széjjel az apostolokon és mindegyikük más nyelven szólt, és az evangéliumot minden nép a maga nyelvén hallotta (Csel 2,1–13). Ez azt jelenti, hogy egy pillanatra helyreáll a Bábel előtti egyet-értés az emberek között. Az embereket a Lélek, azaz a szeretet egyetlen nyelve békítheti újra össze. De nem a sokféleség megszűnése, a nyelveknek egyetlen masszába gyúrása révén, hanem csak anyagi meghatározottságuk, tárgyi- anyagi elkülönülésük, egymástól való idegenségük, kölcsönös érthetetlenségük megszűnése formájában.

4

A kultúrák „szellemi oldalát elsorvasztó”, az eleven létezés sokféleséget és organicitást elpusztító, a „nemzetközi versengést és fegyverkezést gerjesztő” internacionális, univerzális civilizációt Trubeckoj Bábel-értelmezésében Európa testesíti meg. Európában újra épülni látszik az istenkísértés tornya, a katasztrófa tornya: Európa külsődleges úton, pusztán technikai eszközökkel akarja utolérni az Egy Isten tökéletességét, és miközben az eget ostromolja, azt a tökéletességet pusztíthatja csak el, ami az embert – isteni teremtettsége szerint – megilleti. A „mai európai civilizáció legfőbb, legalapvetőbb bűne” Trubeckoj szerint a következő:

arra törekedik, hogy az egész világon kiegyenlítsen és megszüntessen minden egyéni, nemzeti különbséget, mindenütt uniformizált életformát, társadalmi-állami berendezkedést és fogalmakat vezessen be. Az egyes népek életének és kultúrájának sajátos alapelveit szétrombolva nem ad – mert nem adhat – más alapelveket, csak az anyagi-haszonelvű vagy racionális alapokon nyugvó létformák külsőségeit tudja meghonosítani. Az európai civilizáció így példátlan pusztítást végez az európaizált népek lelkében, kiöli belőlük a szellemi alkotóerőt és az erkölcsi érzéket, elkorcsosítja őket. Ugyanakkor a földi javak iránti mérhetetlen mohóság és vétkes gőg is hű kísérője e civilizációnak, amely kérlelhetetlen következetességgel próbálja újraépíteni Bábel tornyát. Mihelyt univerzális civilizációvá próbált válni a latin–germán kultúra, eluralkodott benne az anyagelvű technika, a tisztán racionalista tudomány és az önzően haszonelvű világszemlélet, minden mást háttérbe szorított, idővel pedig egyre mélyebb lett a kultúrát alkotó elemek közt nyíló szakadék.

Ennek a magába szerelmesedett, önző, lélektelenné vált „toronyimádó” Európának az anti­pó­dusa Oroszország, föltéve, hogy szakít a számára öngyilkossággal felérő európai­zá­lódással, maga mögött hagyja Európát, kivonul a szolgaság és bálványosság földjéről, az új Kánaánt Keleten keresve és saját eredendő eurázsiai kultúrájában találva föl, amelytől mindenféle „toronyépítő”, tehát egyneműsítő, minden irányban terjeszkedő univerzalista buzgalom organikusan idegen.

Az eurázsiai eszmekör ideológiai népszerűsége és aktualitása a mai Oroszországban nem meglepő. Valamivel meglepőbb sajátos magyar változatának újkeletű térhódítása. Mérvadó és csöppnyi tudástól kótyagos magyar politikusok, köztük nem egyszer kormányzati politikusok nyilatkozataiban, interjúiban könnyű ráismernünk az „eur­ázsiások” kultúrfilozófiai és politikai szólaimai­ra, az Európából „kivonulás Keletre” vágyálmaival, az „ősi ázsiai gyökerek” megtalálásával, és avalamivel kevésbé ősi gazdasági lehetőségek kiaknázásával Ázsiában, „őseink” és „genetikai testvéreink” földjén. Persze, Magyarország is Európa ama régiójához tartozik, amely köztes történelmi alakzatként írható le, jóllehet társadalmi szerkezetének jellegadó vonásai nem Európa és Ázsia, hanem Nyugat-Európa és Kelet-Európa között helyezik el, mint azt a „nyugatos” Szüts Jenő oly pompásan megmutatta Európa régióiról írt nevezetes esszéjében. De egészen hasonló módon jellemezte hazája helyzetét a mindenféle politikai „ázsiaiságot” és „tatárságot” vad indulattól elutasító „ultranyugatos” Ady Endre a „Komp-ország” metaforájával. Trubeckoj orosz „kompjának” vagy inkább „orosz bárkájának” ezzel szemben éppen az Európától, a Nyugattól való elszakadás és az Ázsiába való megérkezés jelenti a végső menekvést. Igaz, a hazájukat – évszázadok óta „két pogány közt” – meghatározó magyar „keletesek” is Keleten keresik a kiutat, de ők nemcsak a „toronyépítő” Európától, hanem az „Eurázsiát építő” orosz birodalomtól is irtóznak, noha imponál nekik Oroszország újra meg újra megfogalmazódó ideológiai és politikai „eurázsiaisága”, a „lélektelen” és „önző” Európával való szembenállása, és persze vonzzák őket az orosz birodalom kérge alatt megőrződött sztyeppi nomád kultúra maradványai.

Trubeckoj egyébként, ha nem is ideológusként, de etnográfusként és nyelvészként maga is vonzódott a finnugor népek ősi kultúrájához, első tudományos publikációi is e tárgykörben születtek, és az eurázsiai térség kultúrájának „szimfonikus személyiségét” is úgy határozta meg, mint a „szláv” és az úgynevezett „turáni” kulturális szálak összefonódását. Elég talán most 1925- ben megjelent O turanszkom ele­mentye v russz­koj kulture (’A turáni elem az orosz kultúrában’) című írására utalni. A hozzá oly közel álló G. V. Vernadszkij még nála is tovább megy, egészen a „szittyákig”, minthogy az eurázsiai államiság kezdeteit ő már Dzsingisz Kán birodalma előtt, a szkíták, a szarmaták, a gótok és hunok birodalmában felfedezni véli. (Ne feledjük persze, hogy Oroszország „szkítaságának” eszméje több évvel az eurázsisták fellépése előtt megjelent a magát „Szkifi”-nek, „Szkítáknak” nevező baloldali narodnyik irodalmi csoport ideológiájában, amely az elaggott, túlfinomult, elpuhult Európával szemben a bolsevik forradalom barbár vagy nyers népi erőiben látta ennek az ösztönös szkítaságnak a kitörését, ahogyan azt Alekszandr Blok Szkítákcímű nagyerejű programversében tételesen is megfogalmazta.)

De nincs ebben a mai ideológiai orosz–magyar rokonságban semmi meglepő: Kelet-Európából – már ha valaki ott van – minden út vagy a „toronyépítő” Európa, a kincses, de legalábbis civilizált Nyugat, vagy a „toronytalan”, ősi, boldog, megtartó Szkithia felé vezet.

5

Trubeckoj „eurázsiaisága” sokat köszönhet ugyan Dosztojevszkij orosz messianizmusának, Danyi­levszkij Oroszország és Európa című nagyszabású civilizációelméletének és az orosz bizánciságot hirdető Konsztantyin Leontyev írásainak is, döntően mégis saját tudományos tevékenységének, nyelvészeti és etnográfiai kutatásainak nem-tudományos mellékterméke volt. Jól mutatja ezt, hogy a politikai doktrina felvázolásával egy­idő­ben dolgozta ki a prágai nyelvészeti körben Roman Jakobsonnal társulva az eurázsiai nyelvszövetség, illetve az eurázsiai nyelvfelfogás általános elméletét. Tudományos tevékenysége átszínezte politikai állásfoglalásait és politikai nézetei erősen befolyásolták tudományos érdeklődését. Az eurázsiaiságot nemcsak a kommunizmussal, hanem a nácizmussal is szembeállította. A ’30-as években többször nyilvánosan támadta a nemzeti szocializmust, egyfajta primitív „biológiai materializmust” látva benne, amelyet éppannyira ösz­szeegyeztethetetlennek tartott a pravoszláv (ortodox keresztény) világképpel, mint a marxista „történelmi materializmust”. Mikor egyik eur­ázsis­ta eszmetársa, bizonyos A. V. Meller-Za­ko­melszkij megpróbálta az eurázsiai eszmekört az emigrációban kialakuló orosz nemzeti szocializmushoz közelíteni, Trubeckoj A rasszizmusról címmel jelentetett meg éles hangú vitacikket, amelyben a nácizmustól való undorodását elvi alapokra helyezte.

Korai halálában ugyancsak engesztelhetetlen náciellenessége játszott közre. Tudományos kritikának vetette ugyanis alá a nyelvészetben az „árja elméletet”, amellett érvelve, hogy nem létezett egyetlen indoeurópai ősnyelv, a hasonlóságokat az indoeurópai nyelvcsalád egyes nyelvei között a történeti fejlődés során egymásra gyakorolt hatásuk magyarázza. Ez az eredetileg 1936-ban, a prágai nyelvészeti kör ülésén felolvasott értekezés, amely utóbb Gondolatok az indoeurópai problémáról címen jelent meg, képezte annak a feljelentésnek a tárgyát, amelyet egy nácibarát osztrák nyelvészkollégája írt a Ges­tapónak. 1938-ban, az Anschluss után, Tru­bec­kojt a Gestapo több ízben kihallgatta, egyszer három napra letartóztatásba is került, lakásán pedig házkutatást tartottak. Barátai szerint a koncentrációs tábortól ekkor talán csak hercegi címe mentette meg. A házkutatás során tudományos kéziratai jelentős részét lefoglalták és elvitték, utóbb pedig nyomuk veszett. Trubeckoj az értékes kéziratok megsemisülésébe nem tudott belenyugodni. A veszteség és a titkosrendőrség zaklatásai felőrölték idegeit. Arra készült, hogy családjával Amerikában telepedik le, de ezt már nem érhette meg, még abban az évben, 1938-ban egy szívroham végzett vele.