A Szentírás szerint az emberiség Ádám és Éva bűnbeesése mellett egy másik kollektív bűnért is meglakolt: a nyelvek összezavarásával fizetett, mert föl akarta építeni Bábel tornyát.

A Szentírás büntetésként, Isten átkaként ábrázolja a „nyelvek összezavarását”, amely létrehozta a nyelvek és kultúrák sokszínűségét, hasonlóan az „orcád verítékével” végzett munka csapásához, amellyel Isten az emberiséget sújtotta Ádám személyében. Mindkét csapás olyan természeti törvényben fejeződik ki, amellyel szemben az ember tehetetlen. Az ember és az őt körülvevő világ fiziológiai természete olyan, hogy a táplálék fizikai munkával szerezhető meg. A népek evolúcióját pedig olyan törvények szabályozzák, amelyek mindenképpen kialakítják a nemzetek közti különbségeket, majd konzerválják mindezt a kultúra és a nyelv terén. Akárhány gépezetet feltalálhat az ember, könnyítheti a fizikai munkát, de soha nem tudja megszüntetni. És bárhogy is küzdjenek az emberek a sokféle nemzeti különbségek ellen, ezek mindig megmaradnak. Mi több, az emberi test normális működése annyira függ a fizikai munkától, hogy teljes hiánya egészségkárosító, és akik nem fizikai munkával keresik a mindennapi kenyerüket, azok arra kényszerülnek, hogy művi módon, tornával, sporttal, mozgással pótolják a célirányos kétkezi munkát egészségük megőrzése érdekében. Ugyanígy a nyelv és a kultúra dialektikus széttagoltsága olyan szorosan kötődik a társadalmi szerveződés lényegéhez, hogy a nemzeti sokszínűség megszüntetésére tett kísérlet a kultúra elszegényedéséhez és elsorvadásához vezetne.

A munka sohasem kellemes önmagában. A munkát kísérő érzések és érzelmek viszont lehetnek kellemesek, mert ráébredünk a saját erőnkre és ügyességünkre, örömet szerezhet a munka közvetett eredménye, a versengés izgalma, a pihenés ígérete és a többi. Minél kevésbé jelentkeznek ezek a járulékos érzések és hangulatok, annál jobban szenvedünk a munkától. Közismert, hogy ha a munkát büntetésként alkalmazzák, már a kezdet kezdetén igyekeznek megfosztani mindattól, ami kellemesebbé tehetné, és elrejtené az illető elől a munka valódi természetét, vagyis azt, hogy a munka eredeti formájában kényszermunka. Az Úr különös kegyelme egyes embereket fizikai erővel vagy a munkában elért sikerrel áld meg. De Isten ajándékai csak akkor édesítik meg a munkát, ha a munkás ajándékként tekint rájuk, és örömmel fogadja őket, maga a munka viszont munka, vagyis szenvedés marad.

Tehát a munka önmagában mindig szenvedés, és elkerülhetetlenségének törvénye csapás, ezzel bünteti Isten az embert a bűnbeesésért. A nemzeti kultúrák dialektikus széttagoltsága és szükségszerű sokszínűsége viszont önmagában nem függ össze semmiféle szenvedéssel. E törvény számos emberi szándék és „ideál” megvalósításának szab gátat, háborúságot és nemzetek közötti ellenségeskedést szül, oda vezet, hogy az egyik nemzet elnyomja a másikat, de önmagában, eredeti formájában nem kapcsolódik szenvedéshez. A dialektikusan széttagolódó, szükségszerűen sokféle nemzeti kultúrák és a kötelező fizikai munka törvénye abban különbözik, hogy míg az utóbbi pusztán csapás, amely eredendő bűne miatt sújtotta az emberiséget, a széttagoltság már nem feltétlenül csapás a Biblia szerint, inkább Isten válasza a bábeli toronyépítésre, isteni elrendelés, amelynek célja, hogy a jövőben elejét vegye hasonló kísérleteknek.

Elkanyarodva a bábeli toronyépítés bibliai elbeszélésének történelmi hátterétől, fel kell ismernünk az elbeszélés mögött rejlő mély belső értelmet. A Szentírás közös nyelven beszélő emberiségről, vagyis teljes nyelvi-kulturális homogeneitásról ír. És bebizonyosodik, hogy ez az egységes, az egész emberiségre kiterjedő, bármiféle egyéni, nemzeti vonástól mentes kultúra rendkívül egyoldalú: a tudomány és technika magas fejlettsége mellett (az utal erre, hogy egyáltalán fölmerül a toronyépítés lehetősége) szellemi üresség és morális eltorzulás jellemzi. A kultúra sajátosságaiból következik az elhatalmasodó önelégültség és gőg, amely a torony megépítésének istentelen, s ugyanakkor értelmetlen gondolatában ölt testet. Bábel tornya a technika csodája, de nemcsak híján van a vallási tartalomnak, hanem egyenesen vallásellenes, szentségtörő céllal jön létre. Isten pedig, mivel meg kívánta akadályozni a terv megvalósítását, korlátot akart szabni az emberiség szentségtörő önfelmagasztalásának, összezavarja a nyelveket, vagyis örök időkre törvényül szabja a nemzeti széttagoltságot és a nemzeti nyelvek és kultúrák sokszínűségét. Az isteni gondviselés aktusa egyrészt beismerése annak, hogy az az istentelen, önmagát dicsőítő technika, amelynek jellegzetes példája a toronyépítés, nem véletlenszerű, hanem elkerülhetetlen és természetes következménye az egységes, nemzeti szempontból differenciálatlan univerzális emberi kultúrának, másrészt pedig rámutat arra, hogy csak a nemzeti korlátokkal bíró kultúrák szabadulhatnak meg a hiú emberi fennhéjázástól és vezethetik az embereket Istennek tetsző úton.

A toronyépítés és a homogén, univerzális emberi kultúra közötti belső kapcsolat nyilvánvaló. Minden kultúra olyan, történelmileg állandóan változó produktum, amely egy adott társadalmi közeg korábbi és kortárs generációinak közös alkotása, miközben az egyes kulturális értékek az egész társadalom vagy minden odatartozó egyén valamilyen meghatározott (materiális vagy szellemi) szükségletét kívánják kielégíteni. Ezért az adott társadalom egészén belül minden kultúra kiegyenlíti a tagok egyéni különbségeit. Az elismert kulturális értékek alig tükrözik alkotóik jellegzetes egyéni vonásait vagy az adott szocio­kulturális csoporton belül artikulálódó, markánsan egyéni ízléseket és igényeket. Mindez természetes módon történik, a pólusok, vagyis az ellentétes individuális különbségek kölcsönösen semlegesítik egymást. Ennek eredményeként az adott társadalmi közeg tagjainak átlagát képviselő pszichikai típus határozza meg az egész kultúra jellegét. Minél nagyobbak a szo­ciokulturális egészhez tartozó személyek individuális különbségei, annál bizonytalanabb és személytelenebb az az átlagtípus, amely testet ölt a kultúrában. Ha azt a kultúrát vesszük górcső alá, amelynek alkotója és hordozója az egész emberiség, világossá válik, hogy a kultúrában nyilvánvalóan maximális bizonytalanság és személytelenség uralkodik. E kultúrában csak azok a pszichikai elemek testesülnek meg, amelyek minden emberben közösek. Az emberek ízlése és meggyőződése különböző, ezen a téren különösen nagyok az egyéni eltérések, a logikájuk viszont azonos módon működik, a táplálkozás terén vagy a munka gazdaságosságát illetően pedig a fizikai szükségleteik is többé-kevésbé azonosak. Ezért tehát világos, hogy a homogén, univerzális emberi kultúrában mindig is előbbre való lesz a logika, a racionalista tudomány és a materiális technika, mint a vallás, az etika vagy az esztétika, és ebben a kultúrában az intenzív tudományos-technikai fejlődés törvényszerűen szellemi-morális leépüléssel jár együtt. A szellemi elmélyülés nemesítő hatása nélkül a logika és a materiális technika „kiszárítja” a lelkileg eltorzult embert, ugyanakkor pedig nem hogy megkönnyítené, inkább megnehezíti útját a valódi önismeret felé, és még gőgösebbé teszi. Így hát a homogén, univerzális emberi kultúra elkerülhetetlenül Isten nélküli, Isten ellen lázadó, „toronyépítő” kultúra lesz.

A nemzetileg behatárolt kultúrában viszont igen nagy fontosságot tulajdonítanak a legbensőbb szellemi szükségleteknek, a fogékonyságnak, az esztétikai érzéknek és az erkölcsi törekvéseknek, vagyis az adott nép sajátos szellemi és erkölcsi arculatának. A kultúra szellemi része, amelyet áthat a sajátos néplélek, meghitt és természetes kapcsolatban áll hordozóival. A hasonló és rokon természetek lelki alkatát és szellemi tapasztalatait tükröző kultúra megkönnyíti az adott nemzeti entitás tagjainak, hogy eljussanak az egyéni önismerethez ¹ Pontosan ezzel magyarázható az, hogy csak ilyen kultúra képes erkölcsileg pozitív, szellemileg építő jellegű értékek létrehozására.

Bár nagyra értékeljük a nemzeti kultúra pozitív oldalait, kárhoztatjuk a nemzeti széttagoltságot, ha átlép bizonyos határokat, és szerves egészet rombol. Feltétlenül hangsúlyoznunk kell, hogy a nemzeti széttagoltság egyáltalán nem jelenti a nemzeti-kulturális erők anarchikus szétforgácsolódását, a széttagoltság ebben az esetben nem soha véget nem érő osztódás. Ezt akkor látjuk a legvilágosabban, ha alaposan megvizsgáljuk a nemzeti széttagoltság árnyoldalait.

A sokszínű nemzeti kultúrák törvénye korlátozza az embert: nemcsak a gondolkodás természete jelöli ki az emberi gondolkodás határait, nemcsak az korlátozza, hogy képtelen kilépni a térből, az időből és a „kategóriákból”, vagy az, hogy nem tud végleg megszabadulni az érzelmi tapasztalatok szemellenzőjétől, hanem az is, hogy minden ember csak annak a kultúrának a termékeit képes teljes mértékben befogadni, amelyhez tartozik, vagy olyanokét, amelyek igen közel állnak ehhez (ez különösen akkor válik nyilvánvalóvá, amikor elaprózottsághoz vezet a kulturális széttagolódás). A sokszínű nemzeti kultúrák törvénye nehezíti a különböző nemzetek tagjai közti érintkezést, a kulturális különbségek bizonyos fokán pedig mindez lehetetlenné válik. De e negatívumok mellett a sokszínű nemzeti kultúrák törvénye – amennyiben a nemzeti-kulturális széttagolódás nem lépi át azt a határt, amelyen túl már szerves egészet rombol – az emberiség számára jótékony, hasznos következményekkel is jár, mivel, mint az elmondottakból nyilvánvaló, csak ez teszi lehetővé, hogy erkölcsileg pozitív és szellemileg építő kulturális értékeket hozzanak létre. E felismerés birtokában az embereknek e törvény kellemetlen következményeit is el kell tűrniük, és zúgolódás nélkül, tudatosan el kell fogadniuk nemzeti korlátaikat.

Ha arra törekedik az ember, hogy könnyítse és, amennyire lehet, kiküszöbölje a fizikai munkát, lényegében nem vétkezik, ez a legtermészetesebb dolog a világon, az a szándék viszont, amely meg akarja szüntetni a nemzeti kultúrák sokféleségét, egységes, univerzális emberi kultúrát akar létrehozni, mindig bűnös. Abba az állapotba taszítja az emberiséget, amely a Szentírás szerint közvetlenül megelőzi a bábeli toronyépítést, és ez az állapot kizárólag újabb hasonló kísérletekhez vezethet. Bármiféle nemzetköziség nem esetlegesen, hanem lényegét tekintve istentagadó, vallásellenes; áthatja az emberi gőg szelleme.

Ez a mai európai civilizáció legfőbb, legalapvetőbb bűne. Arra törekedik, hogy az egész világon kiegyenlítsen és megszüntessen minden egyéni, nemzeti különbséget, mindenütt uniformizált életformát, társadalmi-állami berendezkedést és fogalmakat vezessen be. Az egyes népek életének és kultúrájának sajátos alapelveit szétrombolva nem ad – mert nem adhat – más alapelveket, csak az anyagi-haszonelvű vagy racionális alapokon nyugvó létformák külsőségeit tudja meghonosítani. Az európai civilizáció így példátlan pusztítást végez az europaizált népek lelkében, kiöli belőlük a szellemi alkotóerőt és az erkölcsi érzéket, elkorcsosítja őket. Ugyanakkor a földi javak iránti mérhetetlen mohóság és vétkes gőg is hű kísérője e civilizációnak, amely kérlelhetetlen következetességgel próbálja újraépíteni Bábel tornyát. Mihelyt univerzális civilizációvá próbált válni a latin–germán kultúra, eluralkodott benne az anyagelvű technika, a tisztán racionalista tudomány és az önzően haszonelvű világszemlélet, minden mást háttérbe szorított, idővel pedig egyre mélyebb lett a kultúrát alkotó elemek közt nyíló szakadék. De nem is történhet másképp: egy japán és egy német csak a logika, a technika vagy az anyagi érdekek terén találhat kapcsolatot, ennek következtében pedig a kultúra minden más eleme egyre szegényesebb lesz, elvész a motiváció. Ugyanakkor téves az a vélekedés, hogy a kultúrák kiegyenlítődésével, amely pusztán szellemi oldaluk elsorvasztása révén jön létre, eltűnnek a válaszfalak, és könnyebbé válik az emberek közötti párbeszéd. Az „emberek testvérisége”, amely megfosztja a nemzeteket szellemi arculatuktól, alávaló csalás. Nem valósítható meg semmiféle testvériség, ha az önző anyagi érdekek dominálnak, ha a technika önmagában is nemzetközi versengést és fegyverkezést gerjeszt, és az internacionális civilizáció gondolata imperialista és világuralmi szándékokat szül. Ha elsorvasztják vagy alárendelt szerepre kárhoztatják a kultúra szellemi oldalát, eltorzulnak az erkölcsök és túlburjánzik az egyéni önzés, amely nem szünteti meg, mi több, fokozza az emberek közötti kommunikációs nehézségeket, és elmélyíti az ellenségeskedést még a nemzeteken belül kialakult társadalmi csoportok között is. Mindez elkerülhetetlen következménye a nemzetközi, univerzális civilizációnak, s e következmények bizonyítják, hogy maga a törekvés istentelen és bűnös.

A nemzeti kultúrák és nyelvek sokszínűsége a széttagolódás törvényének következménye. A nyelvek estében jól tetten érhető a törvény működése. A nyelvek dialektusokra, a dialektusok nyelvjárásokra, azok pedig tájszólá­sokra bonthatók és így tovább. A kizárólag rá jellemző sajátosságokon kívül minden nyelvjárásnak vannak olyan vonásai, amelyek megegyeznek a dialektus más nyelvjárásaival; bizonyos jegyek összekötik valamelyik szomszédos nyelvjárással, más tulajdonságai pedig egy másik szomszéddal rokonítják és így tovább. A szomszédos dialektusok között vannak átmeneti nyelvjárá­sok, amelyek egyesítik magukban mindkettő vonásait. Így a nyelv nyelvjárások megszakítás nélküli láncolata, ahol fokozatosan és észrevétlenül tűnnek át egymásba a láncszemek. Maguk a nyelvek „családokba” rendeződnek, amelyekben „ágak” és „alcsoportok” különíthetők el és így tovább. Adott egységen belül ugyanúgy osztjuk fel a nyelveket, mint a nyelveken belül a dialektusokat, vagyis az adott ág minden nyelve a csak rá jellemző vonásokon, valamint az ág valamennyi nyelvére jellemző tulajdonságokon kívül olyan jellegzetességekkel is rendelkezik, amelyek közelebb hozzák az ág valamelyik nyelvéhez, miközben a rokon nyelvek között gyakran léteznek átmeneti nyelvjárások. A nyelvek ágakon belüli viszonyához hasonló az ágak egymáshoz való viszonya a nyelvcsaládon belül. Az „ág”, a „nyelv, a „dialektus”, a „nyelvjárás” fogalmai között nincs lényegi különbség. Amikor az adott nyelvi egész minden részegysége olyan közel áll egymáshoz, hogy használói tolmács nélkül is jól megértik egymást, ezeket a részegységeket nyelvjárásként, ezek csoportjait dialektusként, magát a nyelvi egészet (vagyis a felsoroltak összességét) pedig nyelvként definiáljuk. Ha az egyes nyelvek képviselői már nem tudják gond nélkül megértetni magukat egymással, a dialektusokat nyelvként határozzuk meg; csoportjaik ágakba rendeződnek, az ágak összessége pedig a nyelvcsalád. Ezért vitatják olyan gyakran, hogy az adott, kisebb részekre tagolható egység nyelv vagy dialektus; két szomszédos rokon nyelv esetében pedig azt nehéz eldönteni, hogy melyikhez tartozik a határvidéken beszélt átmeneti nyelvjárás, bár ezek a viták többnyire nem dönthetők el pusztán a nyelvtudomány eszközeivel. Így épül föl az egymással genetikus kapcsolatban álló, vagyis olyan nyelvi egységek viszonyrendszere, amelyek történetileg az adott genetikai csoport (család, ágak, alcsoportok stb.) hajdani egységes „alapnyelvére” vezethetők vissza. De az ilyesfajta genetikai kate­gorizáció mellett gyakran eredetüktől függetlenül is csoportosíthatók a földrajzilag egymás szomszédságában elhelyezkedő nyelvek. Előfordul, hogy néhány, azonos földrajzi és történelmi-kulturális körbe tartozó nyelv esetében sajátos hasonlóságok figyelhetők meg, annak ellenére, hogy ezek oka nem lehet a közös eredet, csak a hosszas egymás mellett élés és a párhuzamos fejlődés hozhatta létre őket. E csoportok számára, amelyek nem a genetikus elv alapján rendeződnek, a „nyelvszövetség” elnevezést javasoljuk. ² Ilyen nyelvszövetségek nemcsak különböző nyelvek, hanem nyelvcsaládok között is léteznek, vagyis előfordul, hogy néhány, genetikai rokonságban nem álló, de ugyanabba a földrajzi és történelmi-kulturális régióba tartozó nyelvcsalád egy sor közös vonás révén „nyelvcsaládszövetségbe” tömörül. Így a finnugor-szamojéd (más néven uráli), a török, a mongol és a mandzsu ³ nyelvcsaládok az „urál-altaji nyelvcsaládszövetségben” egyesülnek, bár a modern tudomány cáfolja, hogy genetikai rokonságban állnak ezek a nyelvcsalá­dok. A főnevek nemek szerinti megkülönböztetése és a szótő váltakozása a különböző alakok képzése során (beillesztik vagy kiejtik a tő magánhangzóját) egyesíti az indoeurópai, a sémi-hamita és a kaukázusi nyelvcsaládot a „földközi-tengeri nyelv­családok szövetségében”, és minden bizonnyal ide tartoztak az egykor a Földközi-tenger medencéjében használt, mára azonban már kihalt nyelvek is. A világon mindenhol léteznek ilyen szövetségek az egymással genetikai rokonságban nyilvánvalóan nem álló nyelvcsaládok között. Emellett gyakran előfordul, hogy ugyanaz a család vagy egy rokontalan nyelv egyszerre két szövetséghez is tartozik, vagy két szomszédos szövetség között ingadozik, hasonló szerepet töltenek be, mint az átmeneti nyelvjárások a genetikai osztályozásban. ⁴ Ha tehát figyelembe vesszük a nyelvek csoportosításának mindkét lehetőségét, a nyelvcsaládokon alapuló genetikait és a szövetségekre épülő nem genetikait, kijelenthetjük, hogy a földgolyó nyelvei egymásba kapcsolódó láncszemek megszakítatlan hálóját alkotják, ahol úgy kapcsolódnak egymáshoz, tűnnek át egymásba a láncszemek, mint a szivárvány színei. És pont e szivárványszínű nyelvi háló folytonosságának, az átmenetek fokozatosságának köszönhető, hogy a földgolyó nyelvei a maguk tarka sokszínűségében valamiféle – igaz, csak ésszel felfogható – teljes egésszé rendeződnek. Tehát a nyelv szférájában a nyelvi széttagolódás törvénye nem anarchikus szétforgácsolódáshoz, hanem rendezett, harmonikus rendszerhez vezet, amelynek minden része, a legkisebbel bezárólag, megőrzi a maga színes, megismételhetetlen egyediségét; az egész egysége pedig nem úgy jön létre, hogy a részek elvesztik egyéni arculatukat, hanem a szivárványszínű nyelvi háló folytonossága teremti meg ezt.

A kultúrák kategorizálása és egymáshoz való viszonya nem esik egybe a nyelvi csoportosítással. Nemcsak ugyanannak a családnak, de ugyanannak az ágnak a nyelvhasználói is tartozhatnak különböző típusú kultúrákhoz; jó példa erre a helyzetre a magyar nép esete: a magyar nyelv legközelebbi rokona a vogul és az osztják nyelv (Észak-Nyugat-Szibériában), ugyanakkor a magyarok meg a vogulok és osztjákok kultúrájában nem fedezhető fel semmiféle közös vonás. Mindazonáltal a kultúrák kategorizálása és egymáshoz való viszonya ugyanazokon az elveken alapul, mint a nyelvek viszonyrendszere, azzal a különbséggel, hogy a „család” megfelelőjének messze nincs akkora jelentősége, mint a szövetségnek. Az egymás szomszédságában élő népek kultúrája mindig számos közös vonást mutat. Ennek köszönhetően e kultúrák között meghatározott történelmi-kulturális „zónák” körvonalazódnak, például Ázsiában a muzulmán, a hindu, a kínai, a csendes-óceáni, a sztyeppei, a sarkvidéki kultúráé, és még folytathatnánk. A zónák határai keresztezik egymást, kevert vagy átmeneti típusú kultúrákat hoznak létre. Az egyes népek vagy népcsoportok egyéni jellegzetességei alakítják ki egy-egy kulturális típus specifikumát. Ennek eredményeképpen ugyanolyan sokszínű háló jön létre, amely folytonosságának köszönhetően egységes és harmonikus, ugyanakkor differenciált is, végtelenül változatos.

Ezt eredményezi a széttagolódás törvénye. A látszólag anarchikus sokszínűség ellenére az egyes nemzeti kultúrák együttesen, a maguk megismételhetetlen egyéni sajátosságát is megőrizve valamiféle összefüggő, harmonikus egészet alkotnak. Nem lehet őket szintetizálni, elvonatkoztatva egyéni sajátosságaiktól, mivel pontosan e markánsan egyéni történelmi-kulturális alakzatok együttélése teremti meg az egész egységét. Mint minden természetes, valódi, Isten törvényeiből fakadó élet és fejlődés, ez a kép is lenyűgöz végtelen és felfoghatatlan összetettségével, bonyolult harmóniájával. Ha emberi kéz mindezt megpróbálja lerombolni, hogy személytelen, univerzális kultúrával váltsa fel a markánsan egyéni nemzeti kultúrák alkotta természetes és organikus egységet, ahol már nincs tere az egyéni jelleg megnyilvánulásának, mert olyan szegényes a maga elvontságában, akkor nyilvánvalóan természetellenes, istenellenes és szentségtörő kísérletbe kezd.

Feltétel nélküli szigorú ítéletet mondtunk a kísérletről, melynek célja az emberiség kulturális egyesítése, a homogén, univerzális emberi kultúra. Ennek látszólag ellentmond a kereszténység univerzális jelentősége.

Akik számára a kereszténység csak egy a világ számos vallása közül, meghatározott történelmi-kulturális feltételek terméke, azok persze nem is érzékelik ezt a problémát. Nézetük szerint a kereszténység mint egy meghatározott kultúra terméke ugyanazzal a mércével mérendő, mint más kultúrák egyéb produktumai, ez is csak egy elem az emberiség sokrétű kultúrájának általános rendszerében. Ebben az esetben nem tulajdoníthatunk neki semmiféle univerzális jelentőséget.

Akik viszont Isten fiaként fogadják el Krisztust és az egyetlen igaz vallásnak tekintik a kereszténységet, azok számára Krisztus e szavai – „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében” (Mt 28,19) – annak az állításnak a cáfolatát jelentik, hogy az emberiség kulturális egyesítése Isten által kárhoztatott cselekedet. De csak látszólagos ez az ellentmondás. Hiszen ha isteni kinyilatkoztatáson alapuló abszolút igazságnak tekintjük a kereszténységet, amely a történelembe való közvetett isteni beavatkozás révén közvetíttetik az emberek számára, akkor már el is utasítottuk azt a szemléletet, amely egy meghatározott kultúra produktumaként és egyik elemeként határozza meg a kereszténységet. A keresztény tanítás nem jelenti azt, hogy valamilyen új elemmel bővül a kultúra. Ellentétben a meghatározott rasszhoz kötődő ju­daizmussal vagy az adott kultúrához tartozó muzulmán vallással, a buddhizmussal, amely elvileg minden kulturális tevékenység ellensége, a kereszténység felülemelkedik a rasszokon és a kultúrákon, de nem szünteti meg a kultúrák és a rasszok sokféleségét, nem tünteti el a sajátosságokat. A kereszténység elfogadása együtt jár a pogány nemzeti kultúra számos elemének megtagadásával, magát a kultúrát is átalakítja. De az átalakulás konkrét formái nagyon különbözőek lehetnek attól függően, hogy milyen történelmi-kulturális közegben ereszt gyökeret a kereszténység, és az uniformizáltság nemhogy nem kötelező, hanem egyenesen lehetetlen. A kereszténység olyan „kovász”, amely a legkülönbözőbb tésztákhoz adagolható, a kelesztés eredménye pedig a tészta összetételétől függően nagyon különböző lehet. Ezért maradna meg akkor is a földgolyó megismételhetetlenül egyéni nemzeti kultúráiból szőtt szivárványosan sokszínű háló, ha a föld minden népe keresztény hitre térne.

A kereszténység nem követeli meg a nemzeti- kulturális különbségek kiegyenlítését, nem akar homogén, univerzális emberi kultúrát létrehozni. A kereszténység mint isteni mű változatlan. A történelem során nem változnak, csak feltárulnak a keresztény dogmák. A kultúra lényegében emberi alkotás. Ki van téve a történelem változásainak, az evolúció törvényeinek és mindenekelőtt a széttagolódás törvényének. Az egységes keresztény kultúra contradictio in adjecto ⁵. A keresztény kultúrák nemcsak lehetnek sokfélék, de azoknak is kell lenniük. Minden népnek, amely befogadta a kereszténységet, úgy kell megújítania a saját kultúráját, hogy alkotóelemei ne kerüljenek ellentmondásba a kereszténységgel, a kultúráját pedig ne csak a nemzeti, hanem a keresztény szellem is áthassa. Így a kereszténység nem szünteti meg a sajátos nemzeti kultúrát, ellenkezőleg, ösztönzőleg hat rá, új feladatokat tűz ki elé. Minden keresztény népnek az a feladata, hogy összehangolja kultúráját az igaz krisztusi egyház dogmáival, etikájával és kánonjával, templomokat építsen, és kialakítsa az istentisztelet formáit és kellékeit, amelyek áhítatot keltenek az adott nép képviselőiben, ha imádkoznak, és minden nép nemcsak megoldhatja, hanem köteles is megoldani e feladatokat a maga módján annak érdekében, hogy a kereszténység szervesen beépüljön a néplélekbe, összeolvadjon vele.

Magától értetődő, hogy az elmondottak egyáltalán nem zárják ki azt, hogy az egyik keresztény kultúra hat a másikra. Ilyen hatások a nem keresztény kultúrák esetében is megfigyelhetők; a kultúrák fejlődésének velejárói és a természetes fejlődés menete során egyáltalán nem vezetnek a nemzeti különbségek kiegyenlítődéséhez. Ugyanakkor fontos, hogy az egyik kultúra ne legyen túl erős hatással a másikra, hogy az átvételek szervesen beépülhessenek, új egységes egész alakulhasson ki a saját és idegen elemekből, amely tökéletesen illik a néplélekhez. Krisztus egyháza egységes. Az egység élő kapcsolatot feltételez a különböző helyi egyházak között. De ez a kapcsolat kulturális egység nélkül is lehetséges. Az egyház egysége a Szentírás, a szent hagyományok, dogmák és kánonok közösségében fejeződik ki, nem pedig az élet, a művészet és a jog konkrét formáiban, amelyek beillesztik az adott nép életébe a dogmákat, kánonokat, hagyományokat és írásokat. Történtek kísérletek arra, hogy rögzítsék ezeket a formákat, eltüntessék a közös egyházhoz, de nem feltétlenül azonos kultúrához tartozó népek közti különbségeket, de ezek babonás hiedelmeken, szertartástiszteleten alapultak, és nem vezettek semmi jóra. Mi, oroszok, kegyetlenül megszenvedtünk egy hasonló kísérletet Nyikon pátriárka idejében, amely egyházi téren szakadáshoz, a köznapi életben pedig az orosz nemzeti-kulturális organizmus ellenálló­képességének meggyengüléséhez vezetett, előkészítve a péteri leszámolást.

Tehát a keresztény ember számára a kereszténység nem kapcsolódik egy bizonyos meghatározott kultúrához. Nem egyik alkotóeleme a kultúrának, hanem kovásza, amely a legkülönfélébb kul­túrákat oltja be. Abesszínia vagy a középkori Európa kultúrája teljesen eltér egymástól, bár mindkettő keresztény.

Ha megvizsgáljuk a kereszténység elterjedésének történetét, megbizonyosodhatunk arról, hogy pontosan ott bizonyult a legsikeresebbnek, ahol kovásznak, nem pedig egy kiforrott idegen kultúra alkotóelemének tekintették. A kereszténység csak ott tudott szervesen beépülni, megtermékenyítő hatást kifejteni, ahol átalakította a nemzeti kultúrát, de nem fosztotta meg egyéni arculatától. És fordítva: terjedésének legnagyobb akadálya mindig is az volt, ha a kereszténységet tévesen valamilyen meghatározott, az adott nemzettől idegen kultúrával azonosították.

Bár a keresztény hit elutasítása számos nép esetében mély, olykor misztikus-pro­videnciális okokkal magyarázható, igen gyakran, sőt talán az esetek többségében azért történt így, mert a misz­szionáriusok nem magát a kereszténységet mint olyat, hanem egy bizonyos keresztény kultúrát terjesztettek. Ebbe a bűnbe estek a pravoszláv térítők is: nem titok, hogy az Oroszország belső területeire irányuló missziók gyakran az oroszosítás eszközéül szolgáltak, Oroszország határain kívül pedig az orosz politikai befolyás kiterjesztését szolgálták. De még inkább vonatkozik mindez a nem pravoszláv hittérítői tevékenységre – a katolikusra, a protestánsra és az anglikánra. A latin– germán hittérítők mindenekelőtt kultúraterjesztőknek tekintik magukat. Minden missziós tevékenységük hátterében megtalálhatók az „érdekszférák”, a gyarmatosítás, az euro­paizálás, a koncessziók, a kereskedelmi telepek, az ültetvények és még sorolhatnám. Ezek a misz­szionáriu­sok nem az isteni igazság Isten által elhívott hirdetői, hanem a gyarmati politika ügynökei és egyik vagy másik állam érdekeinek képviselői.

Mivel nem a kereszténységet, hanem a katolicizmust, a protestantizmust és az anglikanizmust, vagyis a kereszténységtől való elhajlás azon formáit terjesztik, amelyek a latin-germán kultúra körülményei között alakultak ki, és szorosan összefüggenek vele, a hittérítők valójában csupán magát ezt a kultúrát propagálják. Térítésük sikere természetesen annak függvénye, hogy az adott nép milyen mértékben rendelkezik az „európai civilizációhoz való csatlakozás” képességével. Mivel pedig ebben a civilizációban már régóta elnyomták és háttérbe szorították a kereszténységet a toronyépítő tendenciák, természetesnek tekinthető, hogy az újonnan megtérített „bennszülöttek”, akik az európai civilizáció látásmódjába illesztve, e civilizáció nem is a legfontosabb alkotóelemeként fogadták be a kereszténységet, nagyon rossz, vagy legalábbis alkotómunkára képtelen keresztényeknek bizonyultak. Az ilyen misz­sziós tevékenység nem egész népeket térít keresztény hitre, amelyek képesek keresztény szellemben átalakítani a nemzeti kultúrájukat, hanem csak egyéneket, akik már az áttérésükkel elszakadnak nemzeti-kulturális gyökereiktől, és idegen államok gazdasági és politikai terveinek végrehajtásában közreműködő ügynökökké válnak.

Így tehát Krisztus parancsolata a népek tanítvánnyá tételéről, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében való megkereszteléséről lényegében teljesítetlen marad. És jórészt azért marad az, mert az europaizálás, a homogén, univerzális kultúra létrehozásának eszközévé tették a térítést, az ilyen kultúra pedig, mint a fentiekben próbáltuk bizonyítani, lényegében Isten ellen való.

Nem igazolhatjuk azzal a nemzeti különbségek kiegyenlítését célzó törekvéseket, hogy keresztény missziók szükségességére hivatkozunk, hiszen ellentmond ennek az, hogy pont azért fölösleges és sikertelen az ilyen térítői tevékenység, mert összefonódik a kiegyenlítő hatású, lényegét tekintve keresztényietlen kultúrmisszióval.

FORDÍTOTTA ÍJGYÁRTÓ JUDIT

Forrás:Istorija, kultura, jazyk (Moszkva, 1995). Hamarosan megjelenik Trubeckoj: Dzsingisz kán hagyatéka… című tanulmánykötetében az Attraktor Kiadó gondozásában.