Richard Wagner – Europa to go

1985 márciusában sikeresen eltemették a Kreml utolsó gerontokratáját, Csernyenkót. 1 Hamvait a lenini normák szerint rangjához illően a Kreml falában helyezték el, Szemjon Bugyonnij,2 a lovasság egykori parancsnoka mellé. Ami arra emlékeztet bennünket, hogy a bolsevikok a proletariátust ugyan nem hívták meg vendégségbe a György-terembe, cserébe’ viszont nyeregbe emelték. A gyanús karneváli forgatagnak, amely ezzel kezdetét vette, egy évszázadon át kellett volna tartania, s jópáran úgy is tettek, mintha az egész valami dáridó lenne, és nem napfogyatkozás. Mivel a kollaboránsok száma kézenfekvő okokból nagyobb volt, mint a renegátoké és másvéleményűeké, jóval életszerűbb is a dínomdánomot idéző reminiszcencia, mint a napfogyatkozásé.

Az igazság kedvéért el kell ismernünk e helyütt, hogy a kommunizmus diadalmenetét Marx sem lóháton képzelte el. Oroszországról egészében véve sem tartott valami sokat. Ahogy kortársainak legtöbbje sem a nyugati Európában.

Egyetlen mozzanat: a nyolcvanas évek magyar társadalmának bealkonyulása az én Dalos nevű magyar kollégám szemében egy állítólag kedélyes világvég képeként elevenedik meg. Az elkeseredett romániai lázadást ezzel szemben kriptahideg forradalomnak nevezi. Az események lefolyása persze ennyire nem különbözött egymástól, legföljebb annyiban, hogy egyesek rossz kávét ittak, mások meg semmilyet. Az emberek küzdöttek a vélemény- és gyülekezési szabadságért, a jogukért, hogy beleszólhassanak a dolgaikba, no meg, hogy útlevelet kapjanak. Kelet-Berlintől Szófiáig, Prágától Varsóig. Ennyire közérthetően ritkán fogalmazták meg a kelet-európaiak általánosnak mondott reményeit. Talán még 1848- ban vagy 1918-ban.

Akadnak mostanság néhányan, akik a gazdasági világválság miatt még azt is megkérdőjelezik, érdemes-e egyáltalán elmélkedni mindarról, ami 1989-ben történt. Már hogyne volna az! Végtére is az az Európa, amely az utolsó 20 évben kovácsolódott egybe, az 1989-es változások nélkül elképzelhetetlen. Közép-Európában a világ 1989-ben vált ismét kerek egésszé.

Kabátvásárlás

A kelet-európai azért utazik Nyugatra, hogy alaposan megnézze magának az ottani világot, no meg, hogy vegyen egy kabátot is. Ez amióta a világ világ, mindig így volt, a legrosszabb időkben is. Amint betehette lábát az áhított Nyugatra, máris azt leste, hol érdemes kabátot vásárolnia.

A Nyugat tökéletes megértéssel fogadta a látogatót, beleértve a kabátvásárlási ambíciókat is. Elvégre a delikvens a hiánygazdaságból érkezett. Még segítségére is siettek, hogy tervét megvalósíthassa, aminek jócskán szerepe volt abban a kapitális félreértésben, ami a Kelet és Nyugat között kialakult, úgy, hogy az egymás melletti elbeszélés máig tart. A kelet-európai ugyanis nemcsak az utazás szabadságát érti emberi jog alatt, hanem az azzal együtt járó kabátvásárlást is.

Ezt a félreértést a határnyitás után a Nyugat csak tovább fokozta azzal, hogy mindenáron segíteni akart. Egész falvak és térségek váltak segélyakcióik célpontjává. A Nyugatnak végre alkalma nyílt jót cselekedni, s így csillapíthatta olthatatlan vágyát a nagy érzések iránt.

Az úgynevezett segélyszállítmányok fejében a nyugati polgárt a keletiek elárasztották vendégszeretetükkel, ami persze úgyszintén adásvétel volt. Ugyanis a kabát alatti szíveket is megvásárolták. A nyugatiak évről évre fuvarozták a kabátokat Keletre, mígnem aztán egyszercsak azt gondolták, amit minden normális ember gondol, ha összeméri a terveit meg a számításait, hogy no, ebből most már elég lassan.

Bezzeg a kelet-európai, az bizony máig hajlik rá, hogy ezt az egész határellenőrzési cécót valamiféle kommunista disznóságnak tartsa, és képtelen felfogni, hogy noha kétségtelenül szabadon utazhat, az utazás eme szabadsága azonban nem jár együtt a beutaztatás kötelezettségével, kivált nem a Nyugat vele szemben vállalt kötelezettségével. Még azt sem tudta igazán, milyen nyomasztó különbség lehet a kiutazási jog és a beutazási lehetőség között, lévén az egyik emberi jog, a másik pedig alkalom a kabátvételre.

Időközben a nyugati határok és ezzel a határellenőrzések még tovább tolódtak kelet felé, s mára az EU külső határainak mondatnak. Eme határok között a kabátvásárlók kényükre-kedvükre bóklászhatnak, már persze, ha pénztárcájuk is megengedi. Ám azok, akik kívülrekedtek, szenvedélyesen vágynak a beutazás szabadságára, eme kabátvásárlási jogra. Még az a tény, hogy saját metropoliszaik boltjaiban is bármikor megkaphatják ugyanazokat a kabátokat, nos, még ez sem térítheti el őket abbéli szándékuktól, hogy kabátvásárlás céljából végre kimehessenek Nyugatra. Mintha egy kabát csak akkor lenne igazi, ha az ember Nyugatról szerzi be.

Mára egész népek győződtek meg erről az igazságról. S amikor benyújtják csatlakozási kérelmüket az EU-hoz, bárhogy hivatkoznak is a szabadságvágyukra, annak örve alatt alapjában véve a kabátvásárlásra gondolnak. Ez az, ami képes szabaddá tenni a kelet-európaiakat. Olybá tűnik, mintha általa a történelem kabátját ölthetnék magukra. Amiből a Nyugat csak azt érzékeli, hogy álruhába bújtak.

A kulisszák előtt

Tudvalévő, hogy a kelet-európai országokban mindaz megtalálható, ami másutt. Kormány és ellenzék, nők a politikában, orcátlanul mohó újgazdagok, régi és új szélsőségek, antiszemitizmus, sztárpletykák és vég nélküli parlamenti viták, finanszírozási hiány, cselekvési kényszer, kábeltévé, korrupció a közigazgatásban, televíziós szappanoperák, a múlt árnyéka, a hegyvidékek és Dan Brown.

A kelet-európai ország is olyan ország, mint bármelyik másik, csak egy kicsit mégis más. Hogy az infrastruktúra (az energiaellátás, a közlekedés és a telekommunikáció) reménytelenül elöregedett, aligha lep meg bárkit, aki csak egyszer is szétnézett már Kelet-Európában. De hogy miért érezte kötelezőnek az egyik turisztikai cég, hogy prospektusába betegye a következő mondatot? „S ha olykor kissé hiányoljuk is a megszokott, nyugati komfortot, bőven kárpótol érte az emberek szívből jövő vendégszeretete!”

Az ember ezernyi magyarázatot találhat, ott a kommunizmus, a történelem, a mentalitás. Hivatkoznak is rájuk szíves-örömest. Csak úgy seregelnek az újság- meg szépírók, hogy kellően megmagyarázzák a dolgok állását. Más megfogalmazásban, jobbnál jobb kifogásokkal szolgálnak, miért van valami úgy, ahogy van, miért nem is lehetne máshogy. Ezzel egy időben a kelet-európaiak milliószámra vágnak neki Nyugat-Európának, hogy ott megbecsült munkaerőkké váljanak. Aztán tisztes summákat utalnak haza.

De ha aztán egy válallalkozási tanácsadó kijelenti, hogy minden brüsszeli invesztíció mellett nagyjából épp százharminc évre van szükség ahhoz, hogy az utak és a közlekedésihálózat-kiépítés elérje a mostani nyugat-európai szintet, nos, akkor ez bizony így van, s minden alá is rendelődik ennek az igazságnak: a politika, a gazdaság, a művészet és az élet. A kelet-európai ország pedig megpróbál felzárkózni, persze lassan, ellenben annál nyájasabban.

Budapest, mint a világ fővárosa

Történetünk Bolíviában veszi kezdetét és végét. Evo Morales, 3 aki hazája kultúrájának, egyszersmind a kokalevél-rágcsálásnak is bősz támogatója, egyben a világ első olyan államelnöke, aki a parlamenti többség hiányait éhségsztrájkkal próbálta meg kiegyengetni, nos, eme bizonyos Evo Morales még egy média-dzsókert is kijátszott. Elmondjuk, hogyan!

A hírek szerint egy terroristacsoportot körülvettek a biztonságiak Santa Cruz egyik szállodájában. Az akció során három terrorista életét vesztette. A hatóságok azzal vádolták őket, hogy merényletet terveztek Morales ellen. Hogy ez igaz volt, vagy sem, nem tudjuk. De hogy mindhárman egy szál alsógatyában voltak, inkább arra enged következtetni, hogy álmukban lepték meg és lőhették le őket.

Santa Cruz Bolívia azon fontos térségeinek egyike, ahol Moralesnek nincs többsége, és ahol erős szeperatista mozgalmak adtak és adnak választ a trikontinentális szocializmusra. Vajh a mutatós terrorellenes akcióban is a bolíviai hatalmi harcok újabb eszkalációjának mozzanatát kellene látnunk? Vajon arra lenne hivatott ez az akció, hogy a polgári oppozíciót kriminalizálja? Eddig a dolog akár egyszerűnek is mondható.

De térjünk csak rá a történet bonyolultabb vonatkozásaira. A három halott közül kettő magyar állampolgár, egy pedig ír származású. Csakhogy a két magyar egyikét Eduardo Rózsa-Floresnek hívják, 4 akinek élettörténete nem éppen hótiszta.

Még csak nem is igazán külföldi. Hogy mást ne mondjak, Santa Cruzban született 1960-ban. Apja, Jorge Rózsa magyar-zsidó származású festő és művészettanár volt, aki 1953-ban érkezett Párizson át Bolíviába, ahol feleségül vette Nelly Florest, a katalán származású tanárnőt. Jorge Rózsának a művészet mellett még egy szenvedélye volt, a kommunizmus, amiből egyenesen következett, hogy rokonszenvezett a guevarista gerillákkal. A Hugo Banzer 5 tábornok-féle puccsot követően hősünk 1972-ben a családjával együtt száműzetésbe vonult Allende Chiléjébe. Az utóbbi bukása után vetődött a Rózsa-Flores család 1975-ben egy rövid, köztes svédországi tartózkodás után a létező szocialista Budapestre, Jorge Rózsa szülővárosába.

A kozmopolita család cseperedő fiát, Eduardót katonai pályára szánták, ennek megfelelően be is iratták az idevágó, Kossuth nevét viselő iskolába, 6 majd vendéghallgatóként elvégzett egy kurzust a szovjet Dzerzsinszkij Akadémián, de addigra már teljesen elment a kedve a bürokráciába és slendriánságba züllő létező szocializmustól. Három év múltán másik egyetemre nyergelt át, ahol filológiát és újságírást tanult.

Idővel a kubai Prensa Latina budapesti tudósítója, és cikkeket ír a katalán La Vanguardiába. A nyolcvanas években megismerkedik Budapesten a hírhedt venezuelai terroristával, Carlosszal, aki minden valószínűség szerint mély benyomást tett rá. Újságíróként a nagy korszakát az 1989-es rendszerváltás hozza meg, főként a Balkán-háború 1991-ben. Ott, akkor, Kelet-Szlovéniában éli át sorsfordító élményét, életének mondhatni a diktumát.

Eduardo Rózsa-Flores önként csatlakozik a horvát függetlenségi háborúhoz, ahol az egyik nemzetközi brigád parancsnoka lesz, harcol a szerb csapatok ellen, melyek zsoldosoknak mondják őket. Ami megint nem teljesen igaz, mert a kezdőlökést nem a pénz adta, hanem a kalandvágy.

Mindezt végigkövethetjük Rózsa-Flores esetében abban a nagy port felvert dokumentumfilmben, a Chicóban, 7 melyet a magyar Fekete Ibolya filmrendező 2001-ben forgatott. Ez a film a harcos portréját festette meg, akit Rózsa-Flores maga alakított.

A Balkán-háború újabb sorsdöntő esemény Rózsa-Flores életében. 1995-ben Szarajevóban tartózkodik, amikor az iszlám valósággal elvarázsolja, s 2003-ra szinte átgyúrja. Attól kezdve egyre inkább kettős életet él. A nyilvánosság előtt úgy jelenik meg, mint aki másokkal együtt filmes projektekkel dolgozik, mint aki publicista és könyvek szerzője, s nem utolsósorban lírikus. De politikai nyilatkozatai ezzel egyidőben egyre élesebbek. Mindenben a kommunista elit túlélését látja, ők a profitszerzők, akiknek retorikája bármikor fölcserélhető, ők testesítik meg számára a csalókat, akik folyton becsapnak másokat. Aligha véletlen, hogy az utolsó években már a Jobbikkal rokonszenvezett. Mellesleg ez utóbbi jelentette meg weblapján a nekrológját is, amikor meghalt. A hazájáért, adta tudtul a weblap.

Csakhogy ezzel az átlényegüléssel politikailag is új hazára lelt, amely igazából új hitet jelentett, az UMMÁ-t, 8 az iszlám világokat átívelő közösségét. Egy ideig Szudánban tartózkodott, Irakban, s ha az alkalom úgy hozta, üdvözölte szeptember 11-ét; s a Magyar Iszlám Egyesület alelnökeként tevékenykedett. Egy világméretű projekt részévé vált, mondta egy 2008-as interjúban Bolíviában. Ugyanebben az interjúban Chét 9 példás katonaként és hadi gondolkodóként méltatja, erkölcsi példának állítja, akiben alapvetően a sztálinizmus áldozatát látja.

Ahogy a szülei, ő is gyökértelenül sodródott a nagyvilágban, de a fáradhatatlan vándor számára mintha csak járható út kínálkozott volna: Che világforradalmától elindulva az iszlám parancsokig, amelyek jegyében az egész világ uniformizálható.

De vajon nem világlik-e ki ebből a összepancsolt világképből az interkulturalizmus nagy veszélye, az a kétségtelen rossz, hogy képviselője könnyelműen semmibe veszi a határokat? Mi történik, ha a valahova tartozás már csak szavakban merül ki? Vajon nem vezet-e mindez végső soron túlazonosuláshoz, vagyis a mérlegelés és a kritikus szemlélet elvesztéséhez?

Az anyanyelv és a vele átitatott kultúra, a vallás bármikor bírálható, ellenben az eszperantóban meg a kommunizmusban csak hinnünk lehetséges. Ami első esetben arculat, az a második esetben sebtiben tézissé válik.

Eduardo Rózsa-Flores egyike volt az érintetteknek. Esete olyan, amely korunk teljes zavarodottságát képes fölmutatni, azét a korét, amelyben kozmopolitizmus és iszlamizmus felcserélhetők egymással.

Blogjának elejére még egy Voltaire-től származó mottót is odabiggyesztette, angolul: „Those, who can make you believe absurdities, can make you commit atrocities.” 10 Ezt akár Tarantino valamelyik hőse is mondhatta volna. Vegyük olybá, hogy pattogatott kukoricát szórunk a kommunizmus koporsójára.

Moszkva jelszavak nélkül

Európa inkább egységes projekt, mintsem egységes terület. Emiatt az ókortól fogva nehezére esett határokat szabni magának meg másoknak is. Ahelyett, hogy határokat állított volna fel, folyvást terjeszkedni akart. A nyugati Európa felemelkedésével egyre nehezebbé vált egymástól elválasztani a befogadás és a kirekesztés fogalmait. Még az utolsó határerődítményeket, a rómaiakat, a limeseket is egyre inkább a megkülönböztetés metafóráiként emlegették.

Európa olyan mint egy képzeletbeli kontinens, amelyet minden oldalról elismert partok öveznek, nyugaton, északon és délen, a szokásos pillantással a barbárok Keletjére, akiket magukat is nyugtalanít, amiért kimaradnak valamiből, ahogy erről Kavafisz, a görög költő ír. „S futárok érkeztek a limesek felől, / Jelentve, hogy barbárok többé nincsenek. / „S most – vajon barbárok nélkül mi lesz velünk? / Õk mégiscsak megoldás voltak valahogy…” 11

Európa egy évezrede gondoskodott róla, hogy megszülessék a területi kérdés. Egyetlen európai sem él a saját fogalmai szerinti Európában, mindahányan nemzeti határaik között élnek. De legalább erről léteznek világos elképzelések, ha egymásnak ellentmondók is.

Az európaiak közös dolgait általában véve olyan jelenségekkel illetik, amelyeknek alig van közük a területi kérdésekhez: ilyen a parlamenti demokrácia, az ipari forradalom. Európainak vallják magukat olyan népek, amelyek egymástól olyannyira eltérő mértékben részesülnek az iparosodás és a demokrácia áldásaiban, hogy Rémi Brague 12 „fokozatosan csökkenő hovatartozásról” beszél.

A részesedés eme szignifikáns különbségei alapján juthattunk el az alapvető hármas tagoláshoz Nyugat – Közép- és Kelet – Európában, miként azt a magyar történész, Szűcs Jenő ábrázolásából tudjuk. Ha Nyugat-Európa már a középkor óta a klasszikus innováció terepe, akkor Kelet- Európa azon célterület, ahova a Nyugat felismerései irányultak, anélkül, hogy ott hasonló módon érvényesültek volna. Máig jól látszik mindez Szentpétervár pédájából. A Kelet és Nyugat között manifesztálódik az a mentális különbség, amely a katolikus és az ortodox egyházszakadáson nyugszik. Ha Nyugaton az egyház és az állam szétválásával lehetségessé vált az a társadalom, amely az individualizmus áterőszakolásából él, akkor Keleten minden vagy csaknem minden a régiben maradt.

A társadalom bizánci megrekedésének részben az ortodoxia az oka. Az innováció ezért akadt el, s az individualizmus sem tudott kibontakozni. Ahol azonban nem győzhet az individualizmus, ott a munka éthosza is kevéssé győzedelmeskedhet. A kreatív emberek úgy érzik, ki kell vándorolniuk, elmennek nyugatra, s megpróbálnak ott gyökeret verni. A Kelet mindmáig az emberi potenciáljával járul hozzá az európai projekthez.

Közép-Európának a német magjával az értékek közvetítése volt a feladata a Nyugat és Kelet között. Így volt ez már a középkor óta, a német nemzet római birodalma, a Hanza-városok és a német kelet-kolonizáció óta.

Ezt az európai gyűjtőformát átszakította a második világháború után a vasfüggöny leomlása és a hidegháború. Európa kettéosztása a Triesztnél húzódó vonal mentén, Rostock előtt és Helsinki mögött megfelezte Európa köldökzsinórját, s olyan kettéosztottságot nemzett, amely egész nemzetek fejlődésének állta útját, így a balti népekét, a lengyelekét, a csehekét, a szlovákokét, a magyarokét, a szlovénekét és a horvátokét. Közép-Európa elveszítette reális fennmaradásának a lehetőségét.

Ha a realitás hibádzik, akkor a hovatartozást kell retorikailag áruba bocsájtani. Amikor a szovjet kommunisták a Kelet népei előtt lezárták a határokat, egy fél évszázadra egyetlen vigaszuk maradt: ábránd Európáról. Szerte a világon érvényes ma is ezekre az országokra nézve, hogy Moszkva kényszeruralma a háború utáni európai fejlődésből mindegyiket kizárta. A kételyt, amellyel a mai Oroszországgal szemben viseltetnek, az EU-külpolitikának is tudomásul kell vennie.

Közép-Európa keresése

A Közép-Európa-fogalom kétszer diadalmaskodott a 20. században, a kezdetén és a végén. Az első világháború idején Friedrich Naumann, a nemzeti-liberális politikus a közép-európaiság gondolatát a német hegemónia igényének eszközeként formulázta meg Európa közepén, mindenekelőtt a szláv Kelettel szemben, ami az érintetteket különösebben nem boldogította – ahogy erről az első csehszlovák államelnöknél, Tomáš Masaryknál olvashatunk.

Másodjára, a hetvenes évek kezdetén, de főként a nyolcvanas években voltak írók, akik szólásra jelentkeztek a keleti blokkból. A Közép- Európa-kérdést használták arra, hogy nemzeteik Európához, azazhogy Nyugathoz tartozását, illetve Oroszországhoz nem-tartozását demonstrálják. A kérdés az volt, hol húzódik a határ Oroszország és a Nyugat között. Ezzel megkisérelték, hogy ismét a Nyugat eszébe juttassák magukat, s garmadányi kultúrhistóriai bizonyítékot vonultassanak föl. Milan Kundera, Konrád György és Danilo Kiš voltak a szószólói ennek a mozgalomnak.

Azóta megpróbálták ezt a közös kulturális talapzatot helyreállítani. E szándéknak, politikai hatóereje mellett, alapjában véve a Habsburg- birodalom újraértékeléséhez kellett vezetnie. Ez azonban nem állt a keleti kisállamok érdekében, jóllehet Közép-Európa tisztára Habsburg-eufemizmusként hangzott. Ennek ellensúlyozására egy meglehetősen sajátságos fogalom karrierje indult útjára, egy műgumi-szóé: Kelet-Közép-Európáé. Kívánatos volt aláhúzni a balti államok, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország, Szlovénia és Horvátország Közép-Európához tartozását, ekkép – legalábbis a főszereplők érzékelésében – Nyugathoz tartozását. Ez az eszme fontos szerepet játszott a nyolcvanas évek másként-gondolkodói számára, de azon vitákhoz is hozzájárult, melyek a kilencvenes évektől kezdődően az EU-csatlakozásról szóltak.

A Közép-Európához tartozás kurtúrhistóriai szempontból is megalapozta az igényt az EU-felvételre. Mivel 45 évi kommunizmus után a gazdaság mindenütt siralmas állapotban volt, az intézmények üres csontvázakká váltak, a civiltársadalom pedig megtizedelődött, a viták legfőbb fogalmaivá a történelem és a kultúra váltak. A Nyugat a megmenekülés színterének számított, a Kelet szakadéknak.

Európának ma egyetlen projektuma van, az EU. Abba tülekszik a keleti és délkeleti Európa legtöbb állama. Keresik a bőséget, de a belső stabilitást és külső biztonságot is.

Közép-Európa ma ismét rendezetlen fogalom, a hozzá kapcsolódó Kelet-Közép-Európa még inkább. A határokat földrajzilag csak pontatlanul lehet körülírni, kulturális értelemben már inkább, a legjobban a botanikában – mindazonáltal ez politikailag alig segít rajtunk. A limesek ma a finn-baltikumi keleti határon, a lengyel, a szlovák, a magyar és a szlovén határ mentén húzódnak. De ez ma politikai határ. Ezen belül alulfejlett régiók sorakoznak, amelyek csak kevéssé különböznek a szomszédos területektől, azoktól, amelyek kívül esnek az EU külső határain. A kulturális és politikai határok nem vágnak egybe. Egyes horvátországi régiók alig különböznek a Balkántól, Bosznia és Szerbia területeitől. A szerb Vajdaság és a romániai Erdély sem kevésbé fejlettek, mint Magyarország észak- keleti része.

Az a baj, hogy a mai politikai határok nem azonosak Ausztria–Magyarország egykori külső határaival, amelyek keleten és délkeleten a legjobban kijelölik Közép-Európa kulturális határát. A mai államhatárok a második világháború győztes hatalmaihoz nyúlnak vissza, ahogyan azok földarabolták Közép- és Kelet-Európát. Amikor történelmileg egybenőtt területeket szakítottak el egymástól, tápot adván így a kisebbségi kérdés megszületéséhez, amelyet immáron az EU hivatott megoldani.

A szemérmetes Napnyugat

A bővítés váratlan dinamikája a szovjet birodalom területének robbanásszerű zsugorodása óta a majdan megoldandó problémák közé sorolta a túlterjeszkedést, amiként át kellett értelmezni az Európáról alkotott eredeti elképzeléseket is, röviden szólva, kiélezettebb formában kellett ütköztetni a brit, a francia és német nézeteket. A szabadkereskedelem eszméje kíméletlenebb, mint valaha az államszövetségé vagy még inkább a szövetségi államok koncepciójával szembesítve. Ami Törökország csatlakozási szerződésének légköréből mintegy mellesleg kiviláglik, az elsősorban egy súlyos következményekkel járó zavar az Európai Unió megalapozásához szolgáló eszméket illetőleg.

A félelmek nyilvánvalóan túlsúlyban vannak a jövőről alkotott elképzelésekben. Hogy milyen vérszegénynek mutakozik a közös munka, azt mi sem bizonyította jobban, mint az utóbbi évek terméketlen vitái az alkotmányról, amelyeknél még a kultúrtörténeti megalapozásról sem voltak képesek a felek egységes álláspontra jutni. Egy tisztázó és ezáltal önkorlátozó leírásnak mindinkább útját állja egy öncenzúrára kötelezett, politikailag korrekt gondolkodásmód. Az így előhívott blokád szimptomatikusan kifejeződik az olyan témák, mint iszlám bevándorlás vagy multikulturalitás „szépidőnk-van” stílusában – miként ez teljesen nyilvánvalóvá vált például nemrégiben a franciaországi „Révolte des banlieues”-ről 13 kialakult polémiában, ami gátolja az európai értékekre való félreérthetetlen hivatkozást.

Holott Európa mit sem érne anélkül az életérzés nélkül, amelynek alapja a görög filozófia, a római birodalom, a zsidó utópia, a Nyugat ora et laborá-n nyugvó középkora, a reneszánsz, a felvilágosodás, a szekularizáció, az ipari forradalom és az önmagában kételkedő modernitás, illetve az egyéni szabadság ebből kifejlődő általános feltételei. A Nyugat görcsös jelenségekkel teli történelmének legfontosabb eredménye az önmagával rendelkezni képes individuum. A vélemény- és vállakozási szabadság, a jogbiztonság és nem utolsósorban a nemek egyenjogúsítása tették lehetővé mindezt. Épp az egyén szabadsága az, ami a közösségi érzést újból felfedezi, mégpedig egy társadalmilag hatékony ethosz formájában, annak a hajtóerejével, amit előszeretettel mondunk civil society-nek. Amit egyeseknek a vallás parancsol, azt belőlünk az alkotmányosság hívja elő. Vagy legalábbis annak kellene előhívnia.

Hogy a Balkán és Európa keleti fele egészében véve nem képes a nyugatiak fejlődési szintjét elérni, vagy legalábbis bizonyos határok között megközelíteni, az – azon túl, hogy a Balkán ragaszkodik az ortodox mentalitáshoz – az 1389-es, a kereszténységre nézve katasztrofális rigómezei csatától kezdődő, több évszázados török uralomnak, 14 illetve a második világháborút követő sztálini izolációnak köszönhető.

Ezeknek a régióknak a területén, beleértve a nemrégiben csatlakozott Romániát és Bulgáriát is, bizonyos értelemben az oszmánok szerepét vette át a bolsevizmus, amelynek számos nyugati emigráns szereplőjét a Lux Szálloda fogadta be Moszkvában 15 Az elhatárolódás Nyugattól az oszmán birodalomban éppúgy, mint a cároknál és bolsevik örököseiknél az individualizáció és a vele kapcsolatos liberális társadalmi szerveződés elutasításának tudható be. A Nyugattal való szinkronizáció mindkét exbirodalomban, a posztszovjet Oroszországban és a kemali Törökországban egyformán, egy drámaian fellépő elitre korlátozódik, amelynek modernitás-ősélménye, a kokettálás a baden-badeni Casinóval és a genfi bankok pénztárablakaival, sohasem tudta megzavarni azon meggyőződésüket, hogy a „jobbágyság” nagyon is használható. A karolingi Európából nézve ez a lényege Oroszország és Törökország exterritorialitásának.

Az oszmánok visszavonulása és a szovjet birodalom összeomlása óta az Európa perifériáin, keleten és délkeleten élők számukra sorsdöntő kérdés előtt állnak. Tapasztalatokat szereznek a felfelé ívelő Európáról, a putyini, újra meg újra autokratának bizonyuló Oroszországról, mely utóbbi a véleményszabadságot bérgyilkosokkal némíttatja el, és megtapasztalják Törökország kettős létét, amelyben csak az állam szekuláris, a társadalom azonban nem. A keleti peremvidékek országainak így aligha lehet más választásuk, egyedüli alternatívájuk a Nyugat marad.

Az a dinamizmus, amelyet a csatlakozási folyamat elért, kedvez a hasonlóképpen felszínes idomulási hajlamhoz, amint azt az EU-törvényhozásnak köszönhetően gyorsan átpasszírozott Bulgária és Románia esetében láthattuk. A sokszoros diszkrepancia az EU-magot képező államok viszonyai és a csatlakozásra váró államok állapota között egyre inkább magában rejti nem csupán a csatlakozó államok szociális, hanem gazdasági egyensúlyzavarainak veszélyét is, mivel roppant nehezen viselik a teljesítménykényszer sokkoló hatásait.

Az új tagállamok megpróbálják ezt a dilemmát – nem utolsósorban egyedi adómodellek révén – azzal megoldani, hogy legalább átmeneti időre magukhoz csalogatják a beruházókat, ami a régi tagországok komplex pénzügyi rendszerében megint csak zavarokat okoz. Következésképpen az érdekütközések növekednek az Európai Unión belül.

Kulturális értelemben a kérdés a következőképpen vetődik föl: a Nyugat és a Kelet nem abban különbözik egymástól, hogyan vélekednek a Keletről, hanem, hogy milyen elképzeléseik vannak a Nyugatról. Ami a Keletet illeti, abban messzemenően megegyeznek, hogy rossz a helyzet. A vélemények viszont különböznek abban, ki kit tart bűnösnek érte. Amíg a Nyugat úgy véli, hogy a Kelet maga felelős önnön állapotáért, addig a Kelet hajlamos a felelősséget a Nyugatra hárítani. Hisz a Keletnek még annyi időt sem engedtek, hogy egyedi megoldásokat találjon ki. A dilemma egyetlen mondatban: a nyugat-európaiak számára a Nyugat az Nyugat-Európa, a kelet-európaiak számára viszont Amerika az.

Óhajok és lemondások

Egy társadalom egyensúlyának fontos mutatója a közösen elfogadott viszonyulás múlthoz, jelenhez és jövőhöz. De ki mondja meg: hányféle múlt szükségeltetik mindehhez? Hányféle jelent kell kimunkálniuk? Hányféle jövőre rábólintaniuk?

Azok az idők, amelyekben a múltnak még csorbítatlan jelentősége lehetett a jelen számára, régen tovatűntek, Kelet-Közép-Európában is. Csak a szélsőségesek hivatkoznak teli torokból a múltbéli nagyságra, az pedig nem föltétlenül jó. A múlt tehát nem csupán romantikus vonását veszítette el, hanem lelket adó, lelkesítő szerepét is.

Mindezek eredményeként a mai társadalom 1989 óta rohamosan veszíti el az emlékezetét. Ez azzal is jár, hogy a huszadik századi történelem lefokozódott. A kommunizmus elmúlásával az egészet túlontúl is gyorsan múlttá nyilvánították, hogy így mielőbb eltávolíthassák a jelenből, ezzel viszont előtérbe került a feldolgozás problémája.

Amivel megint csak tessék-lássék akart foglalkozni bárki. Az emberek, a ’90-es években legalábbis, túlságosan el voltak foglalva a jelen meghamisításával. Az emberek legnagyobb részét jóval inkább sokkolták a gazdasági változások, mintsem a totalitárius múlt.

Ám ez valószínűleg hamis következtetés volt, mondhatni fatális: a fel nem dolgozott múlt ugyanis továbbra is hat. A hallgatásból jónéhány tettes profitált, újból karriert csinált, habár nem ez az igazi baj. Sokkal inkább az, hogy a társadalom elmulasztotta lefolytatni a vitát a múltról, amellyel saját identitását tisztázhatta volna.

Pontosan ez az, ami most annyira hiányzik. A tudatlanság jó időkre való, amikor semmi sem múlik rajta. Krízisállapotban a homály senkinek sem használ. Krízishelyzetben értékekre van szükség, mert csak azok segítenek át a bajon. Ezeket az értékeket egy jogállam egyedül nem képes biztosítani. Hiába állítanak fel korrupcióellenes hivatalt, ha a korrupciót morális szempontból nem veti meg a többség. Miközben jóformán mindenki a pénzszerzésre koncentrált, a jelen erősen lefokozta az identitás lehetőségét, ami viszont támadási felületet teremtett. Ha a pénznek már nincs elegendő értéke, feltűnően gyorsan veszélybe kerülhet a piacgazdaság, a benne való hit. De vele a jövőbe vetett hit is.

A kelet-közép-európai viszonyok újrarendeződésekor az egyik legnagyobb kockázat az volt, amikor a társadalom berendezkedett az illúziófosztottságra. A kommunisták kiürítették a jövő szimbolikáját. Csakhogy enélkül a naponta adagolt viszonyítási pont nélkül nem megy. Kivált nem előre. Egy társadalomnak csak akkor van jövője, ha ezt a jövőt el is tudja képzelni magának. Mert ez a jövő csak a saját közösség fenntarthatóságáról, a saját értékek fennmaradásáról szőhető csupán.

Sarkított esetben azt követeli a krízis a társadalomtól, hogy már ne az számítson, mire lenne igénye, hanem, hogy miről képes lemondani – ezt hívják lemondásra való kollektív képességnek.

A kelet-európai középosztályról

A nyugati társadalomról az évtizedek során épp elég spekuláció hangzott el. Sokan bírálták, páran dicsérték, sőt, némelyekből még valamicske bámulatot is kiváltott. A bámulat leginkább túlélőképességének szólt. A Nyugat ellenségei, akik megvetik a kapitalizmust és a pénzgazdaságot, újra meg újra látni vélték a bukását is. A 21. század elejétől azonban a nyugati társadalom úgy él, mint ősidők óta: igazságtalanságaival és páratlan esélyeivel az egyén számára.

Teljesen érthető, hogy a szociológusok és politológusok egyszercsak a jelenség nyomába eredtek, hogy ésszerű magyarázatot kapjanak időtlenségére. Bizonnyal így jutottak el a középosztályig, a népességnek ahhoz a vállalkozói részéhez, amely számtalan – a gazdasági és polgári életben előforduló – kezdeményezésével a társadalmat gyakorlatilag mederben tartja, miközben magántulajdonra tesz szert, ekképp önállóságra és szabadságra, és a felhalmozott javakkal aztán megvalósíthatja elképzeléseit.

Alapjában véve a modern nyugati társadalom gerincének a középosztályt tartják. Az ő részvétele élteti végső soron a kultúrát és a demokráciát. A középosztály ad értelmet a véleményszabadságnak, és címzettet a művészeteknek.

Azzal a projekttel, amelynek célja a kelet- európai társadalmat a nyugatihoz hasonítani, aminek szimbolikus megjelenítése az EU-csatlakozás volt, felmerül az a kérdés is, milyen hajtóerő mozgatja a mindenkori közösségeket. A kelet-európai országok a kommunizmus lezárulásakor letargikus állapotba süllyedtek. 1989 őszén ennek az általános rezignációnak a falát törte át az eufória, a megszabadulás óriási öröme.

Ám csakhamar feltehettük azt a kérdést is, mi az alapja ennek az újkeletű szabadságnak. A hirtelen egyenlőkké válók társadalmában elég rosszak voltak a feltételek az egyéni kezdeményezésre. Ennek mondott ellent a keleti mentalitás, amelyet nem lehetett csupán a kommunizmus rovására írni, a két háború közötti időszak alulfejlettsége is hozzátette a magáét. Ehhez jött még hozzá a háború előtti elit kommunista típusú üldöztetése, a proletár hatalmon lévők azon kísérlete, hogy elsöpörjék az útból a „polgári elemet”, ahogy legalábbis ezt a réteget nevezték.

Nem sok tapasztalat volt tehát kéznél, amihez visszanyúlhattak volna. A kelet-európai országok új középosztálya ezért jószerivel alig rekonstruálható, ehelyett az éppen meglévő viszonyokból kell fokozatosan kialakulnia és felnőnie. A törvényhozás engedi és garantálja újraalakulásának lehetőségét. Paradox helyzet, hogy a demokrácia és a piacgazdaság egyként kénytelen megteremteni a saját klienseit. Bizonyos, hogy némi könnyebbséget kölcsönöz a dolognak az EU léte, amely az új résztvevőknek is garantálja a keretfeltételeket, sőt, egyben orientációs tényező is. De hogy mennyire képesek a kelet-európai országok saját társadalmukban a nyugati normákhoz közelíteni, arra csak az elkövetkezendő évtizedekben kapunk majd választ.

Da capo

A populáris kultúra újra meg újra meglepő folyamatokkal szolgál. Mintha mindaz, amiről még nem folyik nyilvános diskurzus és a szociológusok sem kezdték vesézni, egyszercsak észre akarná vétetni magát. 2007-ben a német slágerlistán akadt egy román cím is: „Dragostea din Tei”, Szerelem a hársak alatt. Rögtön két változatban is fölkerült a lista első helyére: az O-Zonéval és Haiducii- val is. A szám a 2007-es nyár európai slágere volt.

Diadalútja Itáliából indult, a románok álmainak földjéről és kivándorlásuk remélt végpontjából. A román énekesnő, Paula Mitrache ott került be Haiducii-formációjával egy lemezváltozatba a bukaresti O-Zone számai közé. Az akkoriban huszonhét éves nő egy évtizeddel korábban Miss Bukarest volt, aki később moderátorként és színésznőként is dolgozott. Paula Mitrache egy interjúban elmondta, hogy három nyelven énekel: románul, mert tiszteli a gyökereit, olaszul, mert szereti Itáliát és angolul, mert az a nemzetközi nyelv.

Az O-Zone – az eredeti – néhány fiú, egy trió, amelyik a Moldovai Köztársaságból indult, és két évvel a slágerfesztivál előtt már meghódította a román piacot. Ami Bukarestnek Róma, körülbelül az Bukarest a moldáv Chiºinãunak 16. Vannak lépcsőfokok Európában. Vagy, valamivel érzelemmentesebben, szintkülönbségek. Az O-Zone elnevezés a romániai Connex-cégre vezethető vissza, közelebbről a Moldovai Köztársaságra érvényes kedvezményes telefontarifára. A Moldovai Köztársaság mintha máig a Romániában továbbélő NDK-t testesítené meg valamilyen formában.

A dal sikerében döntő szerepe volt annak a változatnak, amely a Haiducii címet kapta, s amelyet az olasz DJ, Gabry Ponte adott ki. Összeállítása a nagy olasz klubokéból válogatott. Paula Mitrachét ezután hívták meg a San Remó-i Dalfesztiválra, és 2007 húsvétján már ezt a slágert harsogta oda s vissza egész Mallorca.

Egy román nyelvű világsláger – amelyik ráadásul még mobiltelefonok csengőhangjául is szolgál –, szóval egy román nyelvű világsláger címének különlegességéről tanulságos megállapítások olvashatók az amazon.de internetes kereskedés weblapjain. Egyesek nevetségesnek találták, mások egzotikusnak. Tudjuk, jó pár dolog akad, amit a Nyugat egzotikusnak tart. Voltak, akik örültek, hogy no ez végre valami más, nem mindig csak az angol. Nocsak, vajon ebben is egy globalizációellenes indulatot kellene látnunk? Egy csetelő nő azt magyarázta, hogy romániai születésű lévén mennyire örül, hogy egy dalt végre az anyanyelvén hallhat. Roots, a gyökerek, hát hogyne.

A dal tipikus Dance-cím. Elég lapos ahhoz, hogy nemzetközileg is hasson. Mint hasonló esetekben a legtöbbször, az ember alig tudná megmondani, ugyan mitől lett sikeres épp ez a dal. A szöveg és a clip lefegyverzően egyszerű. Két ember beszélget telefonon, akiknek korábban valami afférjuk volt, és egy bizonyos éjszakára célozgatnak a hársfák alatt. A hívó fél hajduknak, hősnek mondja magát, de egyben Picassónak is. A szöveg minimalista, mint egy komikusé, az egyes szavak mintha csak egy beszélgetés foszlányait akarnák visszhangozni. A hajduk ellenben ígéretes, boldogság-szagú.

Az eredeti clip mindvégig repülőgépen játszódik, O-Zone trió magasrepülésében, olykor ráadásul a Jet szárnyán. A cselekménybe kabaréjelenetek képeit is beillesztették, többnyire népi jellegűeket, egy helyütt pedig magának a Moldovai Köztársaságnak a címere is fölvillan. Mintha csak a globalizációs zsongás árnyképei lennének ezek a helyi szimbólumok.

Ami jobban föltűnik, az inkább a különböző tényezők véletlenszerű összjátéka. Elsődleges premisszaként ott fungál a nyitott Európa, amelyben egy román énekesnő pendlizik Róma és Bukarest között, s a határok fölött képes egy fogyasztókész publikumot kiszolgálni a zenéjével.

A határokon átlépő kommunikáció a művészi fellépés közös formáit hozza létre, de még a közös életérzését is, igazi kulturális kevercset. A boygroup felléptét Bukarestben lekopírozzák formailag, Rómában meg egy DJ átvesz egy román dallamot. A nyugati klubjelenet keleti inszcenárióval lép elénk. A román énekesnő, miközben visszanyúl a lakonikus eredeti szöveghez, dalát Haiduciinak, azaz hajdukoknak nevezi. Az pedig balkáni szó, márpedig a balkáni szavak – mondjuk egy „Fanfare Ciocarlia”-féle cigányzenekar diszkotéka-sikere óta – nyugaton jól veszik ki magukat. A hajdukokat meglobogtatják, mint a Balkán Robin Hoodjait. Mint tudjuk Robin Hood a szegényeknek segít. Napjaink DJ-je pedig összeboronálja a szegényt a gazdaggal.

A politikai retorikában így körvonalazódik Európa. A Nyugat különösebb csinnadratta nélkül a Kelet után nyúl. A populáris kultúra lapos formái ideálisak eme célra. Nem mutatnak föl különösebben erőszakos hierarchiákat. Inkább arra buzdítanak, hogy csináljuk együtt, Lisszabontól Bukarestig. Alig akad más hasonló mesterség, amelyik képes lenne közvetítené, hogy mindenkinek van esélye. Amitől bizakodni kezdünk. Fun, vagy ahogy Dél-Európában mondják: allegria. Ki tudja, tán ez az egybekelt szórakoztató kultúra hivatott arra, hogy még az alkotmány előtt egyesítse az európaiakat. Szabadság, egyenlőség, testvériség – mint party code? A démonok megszelídítése videóclipekkel?

És most, az akadémiai jövőkép helyett jöjjön – a kis jövőteszt:

1. Milyen nyelveket kellene beszélni és miért?

2. Beszéli valamelyik szomszédos országának nyelvét vagy országának valamelyik kisebbségéét?

3. Ismeri a tízparancsolatot? Van jelentőségük az ön életében? Ha nem, miért nincs?

4. Elmenne egy Karl Marx-felolvasásra? Ha igen, miért?

5. Meg tudná nevezni országának egy olyan termékét, amelyet rendszeresen vásárol a szupermarketben?

6. El tudná dúdolni az ország nemzeti himnuszának a dallamát? Talán még a szövegét is ismeri?

7. Járt már Brüsszelben? Ha igen, milyen okból?

8. Ha eldönthetné, melyik európai országban szeretne élni, és miért?

Fordította Makai Tóth Mária

  1. Csernyenko, Konsztantyin Usztyinovics (1911–1985) orosz nemzetiségű szovjet politikus, 1984-től haláláig az Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának főtitkára, 1984-től a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének elnöke is.
  2. Bugyonnij, Szemjon Mihajlovics (1883–1973) szovjet marsall. A cári hadsereg lovassági altisztje volt. A polgárháborúban Vorosilovval a Vörös Hadsereg lovasságának egyik megszervezője.
  3. Juan Evo Morales Ayma (1959–) bolíviai politikus, 2006 óta a dél-amerikai ország elnöke.
  4. A másik két terrorista: a romániai Magyarosi Árpád, illetve az ír szrmazású Dudier Michael Martin.
  5. Hugo Banzer Suárez (1926–2002) politikus, tábornok és diktátor. 1971–79-ig Bolívia elnöke.
  6. MH Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem, Kossuth Lajos Katonai Főiskolai Kar.
  7. Magyar–német–horvát–chilei háborús kalandfilm. Fekete Ibolya rendezésében a film egy magyar származású fiatalember sorsában öt országban játszódik, s a főszereplő (Chico) életútját követve bemutatja, hogy a különféle ideológiák összeütközése olykor elkerülhetetlenül háborúhoz vezet. Chico szerepében Eduardo Rózsa Flores.
  8. A „hívők közössége”, az umma az isteni törvény minden muszlim részéről való kollektív elismerésén alapul. Isten az egyetlen ura azoknak, akik elismerik.
  9. Értsd: Che Guevarát.
  10. „Ceux qui peuvent vous faire croire à des absurdités peuvent vous faire commettre des atrocités” – magyarul: Azok, akik elhitetik veled a képtelenséget, bármilyen aljasságra rávehetnek.
  11. Konsztantinosz P. Kavafisz A barbárokra várva c. versét fordította Somlyó György.
  12. Rémi Brague (1947–) francia (vallás)filozófus, az arabisztika szakértője, a Sorbonne professzora.
  13. Révolte des banlieues. A külvárosok lázadása – rendkívüli állapot Franciaország nagyvárosaiban.
  14. Az 1389-es – a szerb Lázár fejedelem és az Oszmán Birodalom szultánja, I. Murád közötti – rigómezei csatát Koszovó területén ma többnyire az oszmán birodalom teljes győzelmének szokás tekinteni (mégha ez katonai szempontból nem felel is meg az igazságnak), amelyet követően Szerbia eljelentéktelenedett. Fejedelmük meghalt, de életét vesztette maga Murád szultán is.
  15. A Lux Hotel 1934-től számos, a kezdődő fasimus elől Moszkvába emigráló prominens baloldali értelmiséginek adott otthont (többek között az osztrák származású írónak, Ernst Fischernek).
  16. Chişinău (az 1989 előtt használatos, ún. moldáv nyelven: Êèøèíýó, feltételezett magyar nevén Kisjenő) Moldova fővárosa és legnagyobb városa.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.